A megértés és bizalom nálam a legfontosabb, ahogy az is, hogy határozottan álljak ki magamért, másokért. Mindig is szerettem segíteni másoknak, ugyan nagyon sok éven át a versenytánc tette ki életem minimum kilencven százalékát, de igazából mondhatni későn, jóval érettségi után, huszonhárom évesen fogtam bele az egyetembe, mert szívem húzott arrafelé, hogy tegyek valamit le az asztalra a sok elnyert díjon és érmeken túl... Tudtam, hogy tánc marad az életem, de valami kellett még hozzá. Gyerekkorom óta hajtogattam, hogy pszichológus vagy orvos akarok lenni, végül csak minimális érintettséggel közelítettem meg ezeket.

Egy terápia lehet rövid, de egy hosszabb szakasza is valaki életének, így valahogy mindenki a részémmé válik. Van, aki kicsit, van, aki teljesen. Nem vagyok konkrétan pszichológus vagy pszichiáter, nem áll módomban a kompetenciahatáromat feszegetni, sőt semennyire sem. Nem fogok áltatni senkit, hegyibeszédet sem tartok. Én mindenkivel megbeszélem, mit fogunk csinálni, akár ötlettel is jöhet az ember, mit szeretne kipróbálni. Ha csendben akar lenni valaki az az egy vagy két óra alatt, s csak mozogni, akkor azt teszem én is. Ha beszélgetni is szeretne, akkor azt fogunk kötetlenül, titoktartási kötelezettséggel.

Van bennem egy kis vadócság, makacsággal és szenvedéllyel keveredik össze. Általában higgadtnak, mosolygósnak és vidámnak tűnök, az is vagyok, ám nekem is voltak/vannak rossz napjaim, amiket igyekszem nem másokon levezetni. Persze, volt már velem olyan, hogy dühömben széttörtem törékeny dolgokat mások szeme láttára, amit vagy megbántam, vagy csak picit.

Hibáimat, gyerekkori csínjeimet és vétkeimet sosem rejtettem véka alá. Gyerekként kilyukasztottam anyám bringájának kerekét, amikor mérges voltam rá, vagy mikor ragasztót öntöttem az egyik általános sulis tanárom székére...  A legrosszabb, ami eszembe juthatott, az az volt, mikor hagytam rávenni magam arra, hogy full részegen autóba üljek és vezessek pár kilométert, de felcsillant a szemem előtt, ebből baj lehet, s azonnal tudtam, hogy ott a semmi közepén le kell állnom és felkelteni apámat, vigyen haza. Döntést meg kell tudni hozni, fel és el  kell ismerni mindig a problémát, tenni ellene...

- Látom a fejlődést, Ms. Bradley. Mind fizikailag, mindpedig lelkileg jobban van. Igaz? - kérdeztem, de valahol sejtettem, hiszen sokkal többet beszél, meg a kondíciója és mozgásfunkciója is jóval kiválóbb.
- Igen, ez Önnek köszönhető és dr. Brownnak - valahol igen, de azért ehhez ő is kellett.
- Nagyszerű. Nemcsak mi, Ön is kellett ehhez - hangosan is kimondtam, amit imént még csak gondolatban fejtettem ki. - Akkor beírhatom a következő óránkra, ami ... jövő hét kedden ugyanekkor? - bólogatott, majd pedig összeszedte cókmókját, s kiment a teremből.
Alig két éve annak, hogy terapeuta lettem, de már nagyon sok érdekes személlyel hozott össze a világ eme kis időintervallumban.
Sokan furának tartják azt, hogy tánccal vagy pusztán egyszerű kis mozdulatsorokkal is lehet segíteni mások lelkén, mentális és fizikai problémák sokaságán is lehet ezzel jobb életminőséget varázsolni valakinek. A tánc- és mozgásterápia komplexebb, mint azt hinné bárki. Nemcsak ugrabugrálásról, mindenféle zenére táncikálásról van szó. Sokkal-sokkal jobban ki van tömve. Van, hogy vissza kell térni az alapokhoz, felkészülni, majd ismételten eljutni valameddig.
Délután fél hat van, egy kisebb pihenőidőm van a következő személyig, akivel ez lesz a második óránk. Legelső alkalmakkar mindenki félénk, még egy betonfal veszi őket körül, amit általában nehezen szoktak ledönteni, de volt pár ellenpélda is erre. A tánc és mozgás szabaddá, de mégis együttműködő társakká teszi a testet és a lelket.
Átsétálok a konyhába, hogy megegyem azt a meggyes joghurtot, valamint azt az egy darab piros almát... Remélhetőleg nem mérgezett. Hahaha. Leülök pár percre, nagyokat sóhajtok, próbálok energiát gyűjteni. Látok pár kollégát, akiknek intek köszönésképp, s ők is vissza nekem. Hátradőlök ebben a kényelmetlen székben, aztán megkezdem a "vacsinak" szánt joghurtot és almát. Mindkettőt szeretem, éhség ellen nem a legjobb, de kicsit át lehet verni a szervezetet, hogy bírja ki még egy időre rendes étel nélkül.
Épp beleharaptam az almába, amikor egy üzenet érkezett anyámtól, ami miatt kiköptem a félig megrágott almát. Ezt nem hiszem el.
Apám újra elkezdett inni, s tört-zúzott fényes nappal nyilvános helyen. Nagyszerű. Csessze meg. Pedig megígérte az elvonó után, hogy soha többet nem nyúl alkoholhoz. Elhittük neki. Most a rendőrségen van, bevitték őt, majd munka után elmegyek érte. Szerencse vagy sem, de ismerek pár rendőrt, az exem is az, remélem, nem lesz ott, s nem kell vele beszélnem.


Belibbenek a rendőrkapitányságra, kicsit úgy, mint egy régi ismerős. Sokan ismernek, valaki csak látásból, valaki viszont közelről is. Az exem már nyomozó pozícióba van, de ő is simán felbukkanhat itt az előtérben, ahogyan bárki, aki itt dolgozik.
Odamegyek a pulthoz, ahol szintén egy ismerőc arc áll. Kicsit mosolygok rá, mert nem ő tehet arról, hogy apám mit művelt megint.
- Szia Tom! Bárcsak inkább egy korsó sör mellett beszélgetnénk... - mondom kissé szomorúan. - Most pontosan mit csinált? - néztem rá hatalmas kék szemeimmel.
- Szia Halyna drága! Igen, mostanság kerülöd rendesen a kedvenc bárunkat, félsz, hogy találkoznál vele? - csak az ujjaimmal mutattam, hogy icipicit, na, jó, nagyon, nem volt könnyű a szakításunk azzal, akit ősem említ névlegesen. - Hát, az a helyzet, hogy kottarészegre itta magát az apád, szerintem a végén azt sem tudta, hogy egyáltalán hol van. Egy vodkás üveget ölelgetett végig - mondta el, én pedig kínosan néztem rá, majd az aláírandó papírokat, amiket időközben elém tolt, azokat szignóztam.
Tudom, hogy ilyenkor még kicsit várni kell, így nem zaklatom Tomot sem, meg úgy senkit sem, éppen elég baj az, hogy megint kezd lezülleni apám, vagy már meg is tette. Anya kerüli a vitákat, gondolom, nem most kezdte el újra, csak nem beszélt, mert eddig talán nem tett semmi kirívót. Eddig...
Eltelt nagyjából tíz perc, amikor egy járőr hozza apámat, aki talán egy fokkal józanabb lehet. Rám mosolyog a piás fejével, de én csak fapofát vágva elindulok, egyszer hátranézve azt jelezve, mi lesz már, gyere... Nincs kesvem babusgatni, de ő megszólalna, ám én tenyeremet a szája elé téve mutatom, hogy kuss.
- Ne...Nem mondasz semmit! - megyek ki az ajtón, majd ott megvárom őt, de nem akarok beszélni vele.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Szerintem csodálatos hivatást választottál, én személy szerint jelenleg ennél jobbat el sem tudnék képzelni így hirtelen. Hisz ez valami olyan, amivel segíthetsz másokon, amit élvezel, ami gyógyít és felszabadít, nem csak a pácienseket, hanem közben talán téged is időnként. És azt hiszem, abszolút értem, hogy a mozgás, és főképp a tánc, hogyan is tud ilyen jótékony hatással lenni az emberekre.    

A családi helyzeted viszont sajnos egyértelműen nem csodás. Nehéz lehet neked is, és valószínűleg anyukádnak is, még ha nem is szívesen beszél róla, vagy nem említette eddig, hogy apukád egy visszaeső alkoholista. Ráadásul nem könnyíti meg neked, hogy elkerülhesd az exed, a munkahelyét, a kollégáit, és a közös emlékeket. Biztos nem egyszerű egy fájdalmas szakítás után újra és újra kitenni magad annak, hogy véletlenül összefuss vele, amikor be kell menned az őrsre édesapádért.  

De nem tartalak fel tovább, utadra engedlek, hogy minél több emberen segíthess mihamarabb, és a legjobbakat kívánom!  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!