Cale Braxton

━━━ " Death is a challenge. It tells us not to waste time. It tells us to tell each other right now that we love each other."

Történtek dolgok a napokban, amiért kicsit kevesebb volt a kimozdulásom otthonról. Legalább egy hétig ki sem mozdultam a szobámból, hacsak a kötelező apróságokat nézzük. Taccsra tett a saját hülyeségem, taccsra és gallyra vert a saját önpusztításom, a lelkiismeretem, amivel nem igazán lehetett mit kezdeni. Nem kezdtem emóskodni és öngyilkos gondolatok sem fordultam meg miatta a fejemben, de elkezdtem gondolkodni kicsit a változáson...mi lenne, ha visszavennék az arcomból? Végül maradt csak az, hogy jól kiröhögtem saját magamat. Lassacskán de biztosan hozni fog majd ez az egész valamit az életembe. Null-huszonnégy forogtak a fogaskerekek az agyamban, de lényegében annyit értem el, hogy fáradtabb voltam és nyügösebben keltem fel reggelente. Így hagytam az elméletet és fizikai megoldásokhoz kezdtem neki. Ám az élet tele van meglepetéssel. Az elmúlt heteim csak abból álltak. Nem is kellene több belőle, bár félek, hogy még kazalszámra fog belőle jutni. A múlton változtatni nem lehet, megtettem, amit, bizonyára szenvedek még majd érte eleget -, nem kell, hogy más is a véremet szívja miatta és azon pattogjon, amin úgysem lehet már változtatni.
Egészen felemelő érzés volt kimozdulni a házból, annak a tudatban pedig pláne, hogy valami igazán jó cél érdekében teszem. Jah, persze. A fejhallgatómat is feltettem a fejemre, zenét hallgatok, hogy ne a nyüzsgés tegyen keresztet a napomnak. Kiírtam egy cetlit azért a hűtőre, hiszen reggel az üres ház fogadott, hogy merre leszek. Hamarosan haza megyek. “Reggelizni megyek a szokásos helyemre!” Ennyi állt rajta, apával szoktunk odajárni, bár mostanában egyedül megyek, mert apa kissé elfoglalt az utóbbi napokban. Anyát meg fiús brancsolni nem vihetem, ráadásul ő sincsen otthon. Mi lesz a reggeli? Hát a szokásos dupla tejmentes gofri, gyömbérlekvárral és meggyszósszal. Mennyei. Már az ízének gondolatára is összefut a nyál a számban, így a gyorsabb közlekedés miatt a gördeszkámat kaptam fel, hogy azzal “száguldozzak” a kávézóig. Nálam volt mindenem. A pénztárcám és abban is lapult némi pénz, személyazonosító kártyák és az allergiás reakciós bilétáim. Anyám oda meg vissza volt, hogy ilyenek mindig legyenek nálam akármi is történik, kell! Igen, képes voltam fél órát gördeszkázni egy gofriért, hiszen otthon meg nem csinálom magamnak tejmentesre, az ősök meg nem voltak otthon hogy ezzel is fárasszam őket, így léptem. A reggeli fontos dolog, még így fél 8 tájékában is. A forgalom egyre sűrűsödött, voltak piros lámpák, de odafigyeltem a Körülöttem lévőkre, egy jó pont a mai napra. Gondolataim közül kiszorult az a bizonyos nap és most csak és kizárólag a reggelim körül forgott minden épeszű gondolatom. A kávézó közelébe érve elmormoltam egy szitkot, hogy miért kellett ilyen messzire tenni ezt az átkozott helyet. Sajnos a közelebbi helyeken nem szolgálnak fel gofrit, vagy ha mégis, akkor abból nem tudok enni sem. Sosem lopták el a sarokrészről a deszkámat, így oda le is teszem, saját parkolóhely, jó vicc. A Wattle kávézóba belépve még nem csúsztatom le a fejemről a zenemasinát. Bár egyből megcsap a furcsa dolgok egyike...többen állnak, mint ülnek és sutyorognak. Nem veszem fel a dolgot, leszarom egyébként más mit művel, bár az sem tűnik fel igazából, hogy a helyemen ülnek. Kikérem a szokásos reggelimet, talán 3 percet várok rá, de azt megkapva és fizetve lépek is az asztalomhoz. Nem figyelek, nem szoktam, hiszen ilyenkor üres az asztalom...leteszem a tányért, majd fel is figyelek a szembe széken ücsörgőre. Tulajdonképpen a ruhája az, ami felkelti a figyelmemet. Mint valami dilis, aki most szabadult valamelyik messzi elmegyogyóból. Nem, nem nagyon néztem híreket mostanában, meg igazából semmikor sem, szóval nem keseregnék ha igazam van. Sajátos öltözködést tudhat magáénak az biztos.  
- Ez az én asztalom! - határozott és komoly a hangom. - Kopj le innen kotonszökevény! - az asztal lábába is rúgtam egyet enyhén, hogy vegye a lapot, ha eddig nem tette volna.  


//Öltözet//

Cale Braxton

━━━ " Death is a challenge. It tells us not to waste time. It tells us to tell each other right now that we love each other."

Nem sejtettem ilyesfajta reakciót az ipsétől. A fejemen való fejhallgatótól nem hallottam mit magyaráz és igen, voltam olyan bunkó, hogy nem szedtem le magamról, miközben magyarázott. A lényeg hogy felállt és... kihúzta a széket még jobban, még a kávét is elém tette... a süteményről meg ne is beszéljünk. Ott hagyta, majd lépett is. Amikor az ajtóban ácsorgott, csak akkor vettem le a nyakamra a fejhallgatót, ott üvöltött a zene a továbbiakban. Frusztrált tekintettel figyeltem a kotonszökevényt, ám a halk sugdolózások is alább hagytak, majd mindenki tovább folytatta a dolgát. A kávét odébb toltam, ahogy a süteményt is. Idegenektől nem fogadok el efféle szarokat, ráadásul tejes dolog mindben van. Hanyagolnám a rosszullétet, így is kerülget a hapsi engedelmességétől. Nem ijesztett meg, visszapakoltam a fejemre a fejhallgatót, majd megettem a gofrikat. Hamar és morzsamentesen. Nem érdekeltek a továbbiak, remélem többet nem futunk össze és minden rendben lesz. Ez akkor is az én helyem rohadjon meg!  
A távozásomat követően ragadtam meg a deszkámat és már mozdultam is hazafelé vissza. Talán pár méter megtétele után állt elém a korábbi őrült furcsa figura. Megállított a továbbiakban, a felém tartott tenyerének ütközve állított meg. Leraktam a földre a lábam, majd furcsáló tekintettel meredtem rá, majd a rám akaszkodó kezére. Leszedtem a bal kezemmel a fejhallgatót, majd figyeltem őt. Tahó voltam.
- Mi bajod? - horkantam fel szinte értetlenül. Engem tart tahónak, holott ő öltözködik ilyen stílusban? Ki ez az ember? A kezét? Értetlenül felvont szemöldökkel figyeltem a fickó arcát, majd a kezeire is vetettem egy pillantást. Megpróbáltam hátrálni, jelenleg senki sem volt a közelünkben, nem akadtak járókelők. A következő pillanatban pedig ellepett a sötétség és egy puffanással fogtam talajt. Egy pillanatra emeltem fel a szemhéjaimat, de azon kívül, hogy egy autóhoz cipelt, már semmi más nem jutott el a tudatomig. A deszka a járda kellős közepén hevert... gazdátlanul.  
Nem tudom mióta fekhettem kábultan a mozgó jármű csomagtartó részében, de mikor felébredtem, lassan realizálódott bennem a helyzet. És annak súlyossága. Enyhe rémület futott átt rajtam, mikor rájöttem, hogy ez nem egy rossz vicc kezdése és annak folytatása. Ököllel ráütöttem a kocsi valamely részére.
- Hééé! Mi az ördögöt művelsz?! - tovább nem is jutottam a dolgokban, a gyomrom kevergett...fingom sem volt hogy mitől. Talán a drogtól, amitől elkábított? Mi volt az egyáltalán? Valami gáz? Mégis ki a fene ez az ipse? Megfeszültek az izmaim, remegett minden porcikám, hiszen nem mindennap rabolják el az embert egy autó hátuljában. Mikor az autó megállt és a csomagtartó ajtaja is felnyílt, alig vártam, hogy kint legyek. De mikor ez megtörtént, a lábaim nem voltak valami hatékonyak. Jártam, de mintha nem úgy ahogy eddig... mintha nemrég tanultam volna meg újra járni. A kapucnimat ragadta meg.  
- Hé! - ellenkezni akartam, tiltakozni, elcsapni a kezét rólam, de mindennemű akciómat ellopta az óriás sátor látványa. A tekintetem a cirkuszra vándorolt. Egy halk wáó csusszant ki az ajkaim közül. De aztán egyre csak közeledtünk és be is értünk. Eszembe sem volt, hogy megszökjek, talán még a kábaságnak lehetne betudni ezt az egészet. Kicsit beljebb lépve máris nekidöntött az oldalrésznek, a kutyák vadul csaholva jöttek felénk, amire eloldaloztam a közelből. Ám a vezényfütyre mégis megálltak. A fickóra néztem, majd hallgattam, amit mondott, ahogy felült mellém. Megnevel? Mert volt egy rossz beszólásom felé?  
- Nincs ki mind a négy kereked ember! - köptem felé a szavakat, majd szökési útvonal után néztem. Csupán kutattam a szemeimmel... ám a kutyákon keresztül csak nem fogok átrohanni, mikor úgy néznek rám, mint akit mindjárt darabokra szednének.  
- Ki a fene vagy?! - néztem vissza rá, lassan oldalazva távolodni akartam tőle. Túl közel volt. A kutyákkal egyetemben. A szökésről még fogalmam sincs. Azt sem tudom mit akar. Mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam... a szívemre próbáltam féket tenni, nyugodtságra inteni... a fejhallgató még a nyakamon van, de már zene sem szól belőle. A telefonomért kapok a zsebembe, ám ahogy előkerül...hiába csinálok vele akármit...lemerült. Pont most?  


//Öltözet//

Cale Braxton

━━━ " Death is a challenge. It tells us not to waste time. It tells us to tell each other right now that we love each other."

Legalább bevallja, hogy őrült. De attól még nem kap ez miatt pontot. Elrabolt! Figyelte a szemeimet, hogy merre kalandoznak el és megszólalt. Nem tetszettek szavai, összepréseltem ajkaimat. Élve nem juthatok ki innen. Fasza. Kezdtem kicsit aggódni, még ha nem is mutattam ki, azért volt bennem félsz. Még nem volt dolgom ilyen emberrel és ha tudom, hogy egy ilyen fickó mászkál szabadon, ki sem mozdulok a házból. A vigyorától kirázott a hideg, a nevéről ne is beszéljünk. Milyen név az hogy porondmester... tényleg egy idióta. A kutyáinak változatos nevei vannak, talán a Mephistónak még értelme is van, ismerem, valami alvilági pokol nevek ezek. Nem szoktak érdekelni, ilyen idióta neveket se én aggatok másokra szerencsére. Hogy őszinte legyek, inkább otthon tölteném a napomat, mint itt. Kitudja meddig fogom elhúzni szótlanul a dolgokat. A mozdulatait figyeltem, le sem vettem róla a szemeimet. Sajnos kussoltam. Ez kellett, hogy ne hordjam el az anyjába és tovább melegebb éghajlatra. Pedig úgy bemostam volna neki, úgy kimondtam volna, hogy velem aztán nem szórakozik... de anyámék haza várnak. Élve. Talán nem is tudják hogy mi történt. Talán nem is fogják megtudni. A pakli a fickó kezében nem volt valami hű de nagy szám, nem dobtam el az agyamat tőle, de mikor elém került... elhúztam a fejemet tőle, de a szemeit a sajátommal fogságban tartottam.  
- Ne érj hozzám... - sziszegtem ingerülten, miközben hadonászott a pakli egy darabjával az orrom előtt. Ahogy a bal arcrészemet megvágta azzal, úgy szisszentem fel behunyt szemmel. Nem volt kellemes, főleg ahogy a vér is kiserkent belőle. Ahogy megéreztem a nyakamnál a kártyát egyből pattantak is fel a szemeim, riadtan figyeltem a másik őrült arckifejezését. Hiába mondta a magáét... csak mély levegőt vettem. Csak kussolj Manolo, csak maradj szépen csendben és minden oké lesz. Ahogy a szám volt a következő célpontja, hiába húztam el a fejem, erőszakosan akarta betömni azt oda, de mivel engedelmesen kitátottam azt, nem sérült a pofázmányom nagyon. Hiába a mosolya és az előadása...  
- Anyádról szépeket csiripeljek?! Hát akkor hidd el, hogy hálásabb lehet az én anyámnak lenni, mint a tiédnek. A tiédet sajnálom, hogy ilyen barmot megtartott... - ideges voltam, ami a szívemen az a számon típus voltam és kicsúsztak a szavak a veszélyt látva és érezve is. Nem sikerült a kussban maradás.  Letöröltem az arcomról a vért, ugyanakkor a nyálat is a szám széléről. Magyarázni kezdett megint, figyeltem, bár fogalmam sem volt mire akart kilyukadni ezzel. Csak egy tini voltam, rengeteg problémával. Bomlasztom és rohasztom a világot. A velem hasonlókkal együtt. Én vagyok a rossz az ő szemében? Tyűha. Ez fordítva is hasonló gondolatokat szülne... Nyeltem egy nagyot, próbáltam odébb lépni, hogy messzebb kerüljek tőle, meg az ebeitől. Azok le sem vették a szemeiket rólam, eddig szerencsém volt, hogy nem ugrottak egyből torokra. A porondmester megpaskolta az arcomat, elhúztam a szám, elcsaptam dühösen a kezét erővel a közelemből. Kedves dolgokat mondani egy idegenről. Még mit nem. Az éneklése meglepett. Erre pont nem számítottam, hogy egy ilyennel fog elő drukkolni...de talán amíg ezzel eltereli a figyelmét...még tovább haladtam oldalt, még távolabbra akartam kerülni tőle. A szemeim elslisszoltak róla, valamit kerestem, valami eszközt, amivel támadhatok ellene.. Bármi jó lenne. Egy baseball ütő lenne a legjobb.A kérdésére azonban megálltam és rápillantottam.  
- Aaa-ha. Nem mondom hogy szeretek, de vannak kedvenc rockegyütteseim, amiket kivűlről fujok egy két számukat... - vallottam be, hátha kapok engedményt, enyhülést az irányából. Mondjuk magamtól biztos nem kezdenék el dalolgatni, max ha van a háttérben halkra kapcsolva valami...nah úgy igen. És igen, kezdtem parázni, újra felgyorsult a szívverésem, izzadni kezdtem. Gombóc gyűlt a torkomba, majdnem csak úgy, mint azon az éjszakán. Csak most tiszta vagyok, józan.  
 


//Öltözet//

Cale Braxton

━━━ " Death is a challenge. It tells us not to waste time. It tells us to tell each other right now that we love each other."

Nem tartották meg. Első blikkre nem értettem meg a szavai ezen részét, csak akkor mikor folytatta. Értetlenségem átcsapott másba, hiszen nem érthettem és nem érezhettem át, hogy neki sosem volt anyja, szerető családja, ami talán ezt az elmebajt okozta nála. A cirkuszban nőtt fel. Amit megunt és... nyeltem egy nagyot, tapintható lett az ez által okozott feszültségem. Megölt mindenkit aki ott jelen volt. Nem érdemelték meg az életet és az állatok zabálták fel őket. Félelem csillogot a szemeimben, az a fajta, aki tényleg a halálával néz farkasszemet. Valahogy igaznak véltem a történetét, ám ahogy az arcomba kacagott, úgy fordítottam el a fejem oldalra a szemeimet is behunyva szorosan. Undorító az alak. A próbálkozásom, hogy távolabb kerüljek meghiúsult. Láttam a fegyverét, fel is szisszentem a látványára. Persze hogy mozdulatlanná dermedtem tőle. Féltem? Tulajdonképpen menekülni akartam el innen. Kellemetlen volt a hely, rémisztő az alak, ráadásul el is rabolt és tudatnom kell valakivel, hogy itt vagyok...de mi van ha az lesz, amit mondott? Élve nem kerülök ki innen? Tényleg képes lenne megölni egy kölyköt? Nincs lelkiismerete? Hülye kérdés, hiszen most mesélte, kinyirta az egész bagázst. Nem mondtam semmit, hogy miket szeretek, csak szúrósan figyeltem a mozdulatait, a szemét. Semmi köze hozzá, gondolom úgysem érdekli. Rapp. Tudja egyáltalán milyen fáról szedik azt? Elhúztam a szám, fintor ült ki az arcomon. Megmozdult. Megragadta a kabátomat és letépte rólam, ellenkeztem, elakartam tolni magamtól, de aztán csak leszedte rólam a felsőmet is. Rideg tekintettel fordítottam felé a fejem, pont szólni akartam, hozzá akartam vágni valami csúnyát, mikor aztán a pálcáját hozzám érintette. Fájdalmat okozott, sokkolóan erős fájdalom volt. Ismeretlen is, hiszen sosem kerültem egy sokkoló helyzetbe sem. Felordítottam az első alkalommal a fájdalomtól. Felnyögtem, mikor abba hagyta, majd újra torkom szakadtából hallattam a hangom, mely a fájdalmat kiáltotta ki magából. Összerándultam, majd levegőért kapkodva halkultam el. Rémület költözött a szemeimbe. Izzadság gurult végig a homlokomon. Időt sem adott, hogy nyugalomra találjak, már rántott is fel a talajról, hogy odébb tessékeljen. Felszisszentem a durva bánásmódra, de nem tettem ellene semmit. Elengedett a színpadra érve, térdre rogyva figyeltem a nézőteret. Fényt kért és kapott is. A tekintetem megakadt egy nőn, aki nyúl füleket viselt magán? Ő volt az elkövető. Minket figyelt. Zene érkezett, lassan álltam is fel talpra, majd a fickóra emeltem a pillantásom. Éneket akart. Hiszen ez itt egy színpad. Közönséggel.  
- Mi az anyád van? - morogtam halkan, majd hátrálni kezdtem. Tekintetem   a sátort kémlelte, mindenféle kiútat kerestem. Aztán megálltam, az oldalamhoz kaptam, az előző sokkolás nem esett jól.
- Mit kéne énekelnem? Rohadtul fa hangom van haver! - próbáltam együtt működni, közbenvalamit ki is akartam tervelni, valami szökésbiztosat. Ami segít rajtam majd...vagy bele döglök és apámék hiába is keresnek majd a városban...
- Remélem nem érzékeny a fülled... - mosolyodtam el kajánul, majd köhintettem egyet és...
- So hot, out the box
Can we pick up the pace?
Turn it up, heat it up
I need to be entertained
Push the limit, are you with it?
Baby, don't be afraid
I'ma hurt ya real good, baby
Próbáltam bele éléssel megtenni az egészet, átadni a dalt neki, de ... pont ebben a helyzetben? Abba hagytam, nagyon szar hangom van ami az éneklést illeti, de remélem megeszi a kalapját is erre az egész hülyeségre.


//Öltözet//

Cale Braxton

━━━ " Death is a challenge. It tells us not to waste time. It tells us to tell each other right now that we love each other."

A dal végeztével kimosolyogott. Csak egy asztal. Csak egy szék. Nem az a lényeg barom! Szemet forgattam. Nem lesz legközelebb ez biztos. Most hogy tudom, hogy ott táborozik le ő is, inkább az ellenkező irányba lépek majd gofriért! Rohadt életbe! Lesz majd legközelebb egyáltalán? Őszerinte magakadt a torkomon ő maga. Csak mert elrabolt és mert ide kényserített? Van benne valami, ez oké...de ha meglógok, akkor mi lesz? Azt hiszem meg kell lépnem és mindent meg fogok majd tudni. Van-e merszem ezek után? Nem szoktam megtorpanni egy apróságnál, ő egy megugrandó mérce. Kemény dió, de túl léphető ez is. Remélem. A hideg futkosott a hátamon, ahogy a nyúlfüles egyén mögém lépett és hozzám ért. Eleve felső hiányában voltam, az ő érintése meg felettébb kellemetlen volt, így kicsit kikellett bújnom az öleléséből. Gyűlöltem ha megérintenek, hát még ha vadidegenek teszik ezt. Szavaira felé fordítottam a fejem és ha már ilyen közel jött, hát megnéztem miféle is ő. Jelmezes volt, a ruhája alig takart valamit... távolságot akartam tartani, de a csávótól nem igen akartam... legalább velem bánjon finoman. Hány áldozata volt, akikkel piszkos mód elbánt? Akiket megölt? Frusztrált. Jah, az. Minden percben az vagyok. Magyarázott a fickó a nevelésről, hogyha anyámék nem tették meg eddig, majd ő megteszi. Miért van olyan érzésem, hogy ez nem két perces művelet lesz és hogy nem leszek elengedve boldog mosollyal? Ezt szívtam! Megroppantottam a nyakamat a feszültségtől, ökölbe szorult a kezem a haragtól. Főleg úgy, hogy felém kezdett el közeledni a nem normális a párosukból. Elhúztam a fejem, ahogy a bot közeledett felém. Pátyolgasson... A nő invitálni kezdett, sebet fertőtleníteni. Ami az arcomon van? Olyan csúnya a vágás? Még jó hogy eddig nem láttam, kiütöttem volna a divatból szerencsétlent, hogy így elbánt velem. Megindultam utána, mielőtt átértünk volna a másik részlegbe, még vállam felett hátra néztem a dilisre. Aztán a csaj leültetett egy asztalhoz.  Halottam a kintről megszólaló hapsit, mérgekről hablatyolt, de szemmel tartottam a társát. Vagy a nőjét, akivel kufircolni szokott jobb napjain. Tököm tudja. A nő ápolni kezdte az arcomat, elhúztam a puszija elől a fejem, majd ahogy a mellkasomhoz ért, úgy toltam el a kezét. Ne akarjon tapizni, még egy ilyen és nem állok jót magamért. Anyámon kívül senki felnőtett nem engedtem még közel magamhoz egy ilyen gesztusra. A hütő feltárult, tányéron lerakott elém rántott húst és minden mást, amit alapból utálok. Majonézt nem ehetek, tejes. De amúgy sem ennék abból amit ők adnak. Gyerünk Manolo, találj ki valamit, le kell lépned. Ez a csaj mit tudna ellened tenni? Semmit! Csak egy nő. Az ipse meg most lépett le... elhúztam a számat, majd megragadtam a darab húst. Megszagoltam, forgattam a kezemben, majd harapásra emeltem, ám ahelyett hogy ráharaptam volna, a csajnak dobtam erővel. Amíg azzal foglalkozott, addig az asztalt is felborítottam, hogy időt nyerjek a kijutásra. Felpattantam és rohanni kezdtem az előző hely felé, vissza a ruháimhoz és mivel elméletileg a csávó is megkoccant innen... valóban visszatértem a színpadhoz, onnan ugrottam a ruhámhoz, amit magamra kaptam a gyors lépteim közepette. Nem láttam a kutyákat, remélem szerencsés leszek. A szívverésem erőre kapott, fel voltam pörögve, ám a cél volt a szemeim előtt. Újra futásnak eredtem, hogy a kijárat felé kanyarodtam. Ám ahogy átakartam jutni a kijáraton...nyekkenve pattantam vissza róla. Seggre ültem, hanyatt estem. Felkaptam a fejem...még se ment el az ürge. Hátra fele kezdtem el araszolni amilyen gyorsan csak tudtam... tekintetemben harag és félelem egyvelege költözött, szakadtan vettem a levegőt is ennek hatására. 


//Öltözet//

Cale Braxton

━━━ " Death is a challenge. It tells us not to waste time. It tells us to tell each other right now that we love each other."

A fickóba ütközve amaz kuncogni kezdett, ám végül ez nevetéssé fajult át. A tekintetem riadtá vált, tényleg leakartam lépni, nem akartam itt időzni tovább. Nem tudtam lelépni, felrántott a földről és beljebb tessékelt. A szívem vad tempót követett a bordáim alatt, izzadni kezdtem, a pulzusom és vérnyomásom megemelkedhetett. Elfelejtettem tiltakozni is, mindennemű ellen cselekvésre képtelen voltam ellene. Az asztalhoz tett le, tekintetem egyből a kártyákra siklott, majd a fickó arckifejezésére. Tudok pókerezni, de most mintha minden szabályt és erről való tudásomat elfelejtettem volna. Mintha újdonság volna mindez számomra. Osztott nekem is lapokat, ám ahogy felemeltem őket, egyből a fickóra pillantottam. Le sem vettem róla a figyelmem, nem kalandoztam el, hogy talán az asztalt rá is rátudnám borítani és megléphetnék. Eszembe sem jutott ilyesmi. Kérdésére nem is válaszoltam, felesleges lett volna bármit is mondanom. Aggódtam... paráztam. Kussoltam. A lapok előkerültek, megnéztem az enyémet újra, majd az övét is. Vesztettem. Ennek megvolt a maga jussa...dörrenés hallatszott, amire összerezzentem rémültem, fájdalom nyilalt a karomba. Felnyögtem a fájdalomra, összeszorítottam a fogaimat, hogy ennél több ne szabaduljon fel. Végül a karomhoz kaptam és mégis csak kiszökött a fájdalmam. A szívem ismét megugrott, lefosott a víz pillanatok alatt. Elfelejtette mondani...  
- Anyád! - szűrtem a fogaim között ki a szót, ahogy fájdalmas képem emeltem fel rá. Legközelebb....ezek után szerinte még játszani akarok még egy kört? A kalapjából előhúzott valami kendőfélét, majd ahogy felém lépett, úgy húzódtam odébb tőle. Féltem. Sosem féltem senkitől. Új érzés volt... illetve nem, hiszen a korábbi baleset sokkot okozott... ott én okoztam a bajt. Itt nekem okozzák. Az őrültnek szemeit figyeltem, ahogy méregette az okozott kárt bennem, erre még a ruhámat is szétszaggatja. Felszisszentem. Ám ahogy kimondta hogy ki kéne szedni...már nyúlt is bele az eddig is őrjítően fájó végtagba. Szó szerint felüvöltöttem a fájdalomtól, elakartam lökni a közelemből, a könnyem is kicsordult a kíntól. Mikor abbahagyta a szekálásom ezen részét, csak utána kaptam levegőért. Nem tudja kiszedni...hát még egyszer ne is akarjon hozzám érni! Fullasztóan éreztem magam, olyan volt, mint mikor kiszorul a levegő a tüdődből, bekötözte szorosan, ám minden mozdulattal őrjítően fájt a dolog. Visszaült és újra kevert. Ekkor már nem voltam hajlandó mozdulni. Nyerhetek én is és akkor lőhetek belé én is egy golyót? Egy egész tárat a fejébe eresztenék...még jó hogy nem volt gondolatolvasó a szemben ülő. Mikor a paklit felemeltem remegő kézzel, kidobtam az asztal közepére őket, lesz ami lesz. A mozdulat ott folytatódott, hogy a sajgó tagomat próbáltam lenyugtatni, hogy testemhez szorítottam. Ismét vesztettem... a pisztoly újra előkerült, szembe néztem vele, a fejem felé tartotta. Nyeltem egyet, majd meghúzta a ravaszt. Lehunyt szemekkel összerezzentem. Nem történt semmi. Hamar kinyitottam, konfetti hullott alá. Kieresztettem a bent tartott levegőt. Ismét nevetés tőrt ki a bohócból. Vajon a halálom gondolatán röhög? Mi van ha nem is gondolat? Itt öl meg? Milyen eszközhöz folyamodik? Fájni fog? Napokig hagy majd kínlódni? Vagy gyors és fájdalom mentes lesz? Lenézek a kézfejem szétnyitott ujjaira, remeg a kezem. A stressz, a félelem jele. Ahogyan a nehéz mellkas és heves szívdobogás is. Felpillantok a porondmesterre, felületesen zihálva próbálok észnél maradni, ám olyan hirtelen akadnak fent a szemeim, majd dőlök ki oldalra a padlóra immár eszméletlenül. Lassan, de biztosan távolodik tőlem a valóság, és ezzel együtt ő is.


//Öltözet//

Cale Braxton

━━━ " Death is a challenge. It tells us not to waste time. It tells us to tell each other right now that we love each other."

Az ébredés a legkevésbé sem mondható kellemes élménynek. Kezdetben képtelen vagyok felfogni, hogy hol vagyok vagy mi is történt pontosan, a pánik fürgén szökik fel a torkomon, amint meghallom a bohóc ismerős hangját. Az a hang magára vonja a figyelmem, felé kapom a fejem, majd amilyen hirtelen az ébredésem, olyan hirtelen ülök is fel az ágyon. Nem akarom elhinni, ami történik. Nem akarom elhinni, hogy tényleg ezt teszi velem. Kérdésére nem is válaszolok, hiszen válasz helyett már tépi is a hajamat, amire felszisszenek. Emelném a sérült kezem, hogy elhessentsem a kezét, de marad a szisszenés a fájdalomhullám után rögtön. Magyarázni kezdett Shakespeare-ről. Nem néztem a fickóra. Magam elé meredtem az ágy végébe. Úgy hallgattam a sztoryt, amit mond amilyen hangsúllyal. Te is tartozol Istennek egy halállal... mi? Miről beszél? A nevetése hallatán összerezzentem. Hogy én olvasok-e? Mi? Tényleg nem értettem mi ez a sok kérdés ilyen hirtelen és kissé összezavart a dologgal. Esedékes-e az én halálom? Milyen könyveket olvasok? Playboyt?
Fejet ingattam enyhén.  
- Nem olvasok könyvet. - válaszoltam csendesen. - Mármint egy könyvet olvastam régebben, elég sokszor, mert tetszett. Jules Vernétől, Hatteras kapitány. Az északi jégvilágba expedíciót szervezett... - még mindig kerültem a tekintetét, elég volt hallanom a hangját, hogy megfélemlítsen. Igen. Tartottam tőle. Egy művelt gyilkos volt, be is vallotta mindezt. Nem volt még dolgom gyilkosokkal az az igazság... ahogy kacagni kezdett megint, úgy emeltem rá a pillantásom. Mintha csak egy játék lenne mindez a számára. Mintha letojná magasról, hogy mit tett korábban... mintha mindenki más is letojná mindezt. Újabb kérdésözönt eresztett meg magából, amiket csak csendesen hallgattam, őt figyelve. A szívem a torkomban dobog, szinte kiugrik a helyéről, szerencsére ezt ő nem hallja. Talán jobb is, mert biztosan kinevetne. Az újjászületésről magyaráz, amik indonéziában elterjedt dolgok csupán. Hiszen ott hisznek ebben. Ha meghalsz, valahol másutt más testében létezel majd tovább. Káli nevében megfojtja az embereket a Thugok. A Thugok? Kényszerítik... hogy hiszek-e ebben? A túlvilágban hiszek csak és semmi másban. Mi várna rám az új életben?  
- Semmi... - a guggolásból felállt, majd közelebb lépett hozzám, ujjai egyből a torkomra fonódtak, mindkét kezemmel az ő karjáért kaptam, hogy az ujjaim a torkomat szorítón legyen rajta. Próbáltam szabadulni, ám a sérülésem mindezt hátráltatta csupán.  
- Nem hiszek benne...a túlvilágban igen! - motyogtam miközben a rideg szemeit figyeltem, a pánik kezdett felkúszni a gerincem mentén, a szemeimre könnyek gyűltek. Kétségbeesettebben kapaszkodok az élet, a fény utolsó megmaradó, apró foszlányaiba is. Értük. Mert még ha nem is fogom fel teljesen a történteket és azok súlyát, tudom, hogy még van miért kapaszkodni.
- Milyen.... érzés... volt...megölni...a családod...- nyögtem ki rekedten, a levegő már alig érkezett a tüdőmbe, de ha a válasz miatt el is eresztene... felélegezhetek egy kicsikét.


//Öltözet//

Cale Braxton

━━━ " Death is a challenge. It tells us not to waste time. It tells us to tell each other right now that we love each other."

A szó legkomolyabb értelmében a fickó ki akart nyírni. Mindezt miért? Mert egy bunkó paraszt voltam, aki lehordta a lábáról szerencsétlent és most a küszöbön állok, várva hogy mikor nyír ki. Nem tudom mi a legrosszabb ebben az egészben. Az, hogy senki sem tudja, hogy hol vagyok, vagy az, hogy várom a szó szoros értelmében, hogy történjen valami, ami véget vethet ennek az egésznek. Bárminek tudnék örülni. Bárminek. És tényleg hiszek a túlvilágban. A menny, vagy pokol, vagy isten szavak mindig is hidegen hagytak. Ez az egy amiben hittem, mióta olyan dolgok foglalkoztattak, mint a balhézás. Vagy mióta elmúltam 14 éves. A kérdésem elindíthatott egy lavinát, hiszen engedett a fogáson, majd el is eresztett. Megkönnyebbültség lett úrrá rajtam, köhögni kezdtem, a levegőért kapkodtam. A fickót kezdtem figyelni, ahogy mered maga elé, a gondolatait kutatva. Tekintetem a férfin volt, lassan tetőtől talpig végig mértem, majd ahogy elnevette magát, a mostani az eddigieknél is durvább volt, úgy csúsztam el az ágyon a közeléből. Ám már rántott is fel onnan, hogy maga után húzzon a karomnál fogva, ám hiába ellenkeztem, nem engedett, erőszakosabbá vált, így mikor kiléptünk a levegőre már húznia sem nagyon kellett. A szemeim és az agyam is egyből a kiutat, a szökési tervet szőtték, keresték. A karom fájt, a mellkasom nehéz volt a pániktól. Még akkor is ha nem igazán mutattam ezt kifelé... biztos voltam benne, ha nyugodtabb körülmények kerülnének képbe pillanatokon belül, akkor a szívrohamtól esnék össze másodperceken belül. Ám ilyesmire esély sincsen, hiszen sem időm, sem pillanatom nincs. Csak megyek a fickó által kijelölt útvonalon. A tekintetem rátér a cirkusz egyéb dolgaira. Óriáskerék, hintalovas forgó izé, céldobáló, talán olyan ütőset is láttam oldalt kifelé jövet. És ez a seggfej még azt is megengedte, hogy kipróbáljam valamelyiket. Értetlenül néztem rá, majd inkább figyeltem az óriás kereket és annak legmagasabb pontját. Visszapillantottam a cirkuszra is.  Felkinált egy csomó mindent. A kukoricát nem kedveltem, vagyis hát abból is a vajas és kakaós változatát, de egyiket sem ehettem volna alapból. A jégkását utáltam, turmixot nem ihattam - már ha tejturmixról volt szó-, így egy maradt...
- A vattacukor egész jól hangzik... - vallottam be csendesen, majd csak elhúztam a számat, ahogy megint elkapta az örülete. A kérdésére nem válaszoltam, nem kellett semmilyen plüss, sem ölelésre, sem más célra. Figyeltem a nyereményeket, de ennél többet nem tulajdonítottam neki. Újabb kérdés. Újabb pillantás az óriáskerékre. Elidőzött rajta a pillantásom.  
- Voltunk régebben... szerettem felülni az óriáskerékre, az volt mindig az igazi ok, ha jött egy cirkusz, vagy épp alkalom volt egy hasonló helyen. - vallottam meg kérdését, majd újra ráemeltem a pillantásomat. Úgy folytattam.
- Már talán három éve nem voltunk el együtt sehol a családommal. Legalábbis ilyen helyen... - vontam vállat egykedvűen, majd a tekintetemet elterelte mindig valami más. A körhintán a nyeritő ló, vagy valami klopfoló hang, nevetések, meg a zene maga. Hátborzongató volt az egész hely.
- Szóval nem is üzemel ez a hely? Akkor hogyan jön be pénz? - nem óvatoskodtam a kérdésekkel, elakartam terelni magamról a figyelmet. Ez volt a célom. Bár ez az ipse nem annak tűnt, aki csak egy helyre tud fokozottan figyelni, szóval nagyon nagy szerencsémnek kellene lennie, hogy lankadjon legalább egy kicsit a figyelme.



//Öltözet//

Cale Braxton

━━━ " Death is a challenge. It tells us not to waste time. It tells us to tell each other right now that we love each other."

Banános vattacukor volt a választás. Rég volt, hogy ilyenhez hozzá jutottam volna, szóval ha azt vesszük akkor kihasználtam a csávót. Nem mintha jelen pillanatban ez annyira számított volna. Kérdései záporoztak a miértekkel. Miért nem járunk ilyen helyre szórakozni. Talán egyszerű a válasz, de mindez nagyon bonyolultnak hathat.  
- Hát... - nehezen szedem össze magam a történtek miatt, de próbálom elnyomni, nem arra gondolni, hogy bajom eshet a fickó mellett.  
- Mondjuk úgy hogy én nem akarom. Kinőttem belőle, átvette mindezt egy fontosabb dolog. A bandázás, a randalírozás, az alkohol. A lázadó korszakomat élem … - válaszoltam meg végül a dolgot, úgy voltam vele, hogy vagy válaszolok és addig sem gondol a kínzásomra, vagy pedig nem válaszolok és megkínoz a válaszokért. Ám kérdésem az nekem is volt, bátornak vagy ostobának is nevezhetett volna miatta, de inkább válaszolt. Nem létezik a cirkusz. Szemöldökeim a magasba emelkedtek, közben faltam a vattacukrot, szerencsére nem egy óriás adagot kaptam, hamar elfogyott, a pálcikát pedig egy közelebb lévő szemetesbe dobtam.  Itt él. Ebben a cirkuszban? Pénze pedig az illegális dolgokból van. Ölésből. Lopásból. Csalásokból. Hogy parázok-e a fickótól? Azt hiszem eléggé kimutatta a foga fehérjét, hogy féljek tőle. Már csak azon imádkozok, hogy ne a halálom legyen a következő gondolata. El hiszem hogy ezekből tartja fent magát, engem is szemrebbenés nélkül lőtt meg, hát ha még meg is akart volna ölni? Feljutatott az óriáskerékre, ami aztán elindult, kis ideig nyugodtan ücsörgött mellettem, míg én a tájat figyeltem, hogy vajon kiszúrok bármi mást, amin kiindulhatok majd esetleg. Ám mindez nem tartott sokáig, hamar változtak a vonások a fickón. Volt egy pillanat amikor azt hittem valóban ki akar lökni a magasból. Tett róla, hogy féljek, hogy rettegjek. Következőre tuti eszembe sem fog jutni ehhez hasonló dolog. Nem megyek több cirkusz közelébe! Az ő közelébe meg pláne nem! Elég volt. A kalap lehulott, a haja pedig előkerült. Hosszasan figyeltem a hajzuhatagot, majd leértünk a talaj közeléhez. Egyből kipattantam, de nem azért, hogy elszaladjak. Nem akartam fent lenni egy levegőt szívni az ipsével. A végén még tényleg kitaszajt onnan. Meghalni meg nem akartam még. Nem vonzott a tudat. Újra a karomnál fogva kezdett ráncigálni, mutatta tovább hogy milyen szuper dolgok vannak eme cirkuszban. De ha nincs szükség rájuk, mert nem létezik a cirkusz, akkor miért nem ad túl ezeken? Biztos pénz állna a házhoz ezekből. Túl sokat gondolkodok ezen, de mindez el is rebben az elmémből, mikor megállunk. Egy fa kerék előtt álltunk meg, ám a történések újabb fénypontja emelkedett ki. Újra vetkőző showt kellett tartanom, erőszakkal szedte le a ruháimat, a fájó karom miatt szó szerint felüvöltöttem a fájdalomtól. Közben a kerék közvetlen közelébe lökött, ahol aztán felszíjjazta a végtagjaimat oda. A nadrág is lekerült rólam, se cipő, se zokni. Újra zihálni kezdtem, ahogy realizáltam a történéseket és ahogy a hidegebb levegő is megcsapott.  
- Mégis mi a jó bánatot művel? - majdnem hogy csak pánikolva csúsztak ki a számból a szavak, ahogy a késdobálás szó elhangzott. Megpaskolta az arcomat, ennek hatására szabadulni akartam. Megfeszítettem magam, próbáltam erővel megmozdítani a lábaimat, a kezeimet, ám a fájdalom hulláma újabbat csattant. Élvezi ahogy rettegek! Ez tényleg... ijedten figyeltem, majd ahogy előkerült a telefonom és a bot végére került, csak fejet ingattam.  
- Ne ne ne ne ne ne.... mantráztam mindezt elég gyorsan, ahogy sejteni véltem hogy mire kell az a mobil, aztán a saját szájából is hallottam. Megy a netre.  
- Kapcsold ki! - rivalltam rá haragosan, dühösen csillogó szemekkel, majd újra szabadulni próbáltam erővel feszegettem magam, sikertelenül. A pörgés megkezdődött, így az én mocorgásom is alább hagyott. A mérgem elszált, helyette a riadalom kezdett felkúszni elmémbe. Kések érkeztek mellém. Közvetlen a testem mellé, nem értek el, a bohóc erre figyelt, tekintetem amelyet tudta követte az érkezésüket.
- NE!!!
Aztán a bohóc vagy eltévesztette, vagy direkt, de már a karomat, a lábamat is felsértette ezzel. A bőr felnyílt, vér burjánzott ki belőle. Volt amelyikre csak felszisszentem, volt, melyre felordítottam, melyik milyen mélyebb vágást okozott. A forgás felkavarta a gyomromat, öklendezni kezdtem, így a hányás sem maradt el, fejjel lefele tört rám, így gyorsan a talajon landolt. Ám ekkor érkezett az oldalamba is a penge, szó szerint a fájdalomtól vonaglottam meg. A nevetése az elmémbe fészkelte magát, a könnyeim utat találtak maguknak. Szaporán vettem a levegőt. Aztán megállt a kerék. A fickó a közelembe lépett, kihúzott egy kést az egyik felsértett karomtól, majd az oldalamtól is. Piszkálni kezdte, majd a nedves vörös lét kente fel a hasamra. Remegtem. Figyeltem, hogy mit kezd ott, mit akar kencézni, ám alig tudtam elolvasni. Ijedten figyeltem a kamerába. Anya! Elfordultam a kamerától, inkább másfelé néztem, még véletlenül se akarják látni rajtam a szenvedést. A kínt. A fájdalmat. A gyötrelmet. Fájt minden porcikám és ez a szemét még élvezte is. Fájdalom hullám járta át a testemet, de újabb üvöltés és felszisszenés nem hagyta el a szám, akárhogyan is facsarta az idegrendszeremet ezzel. Nem adtam meg neki, amit annyira akart. A testem remegett a félelemtől, a sokkhatástól és a hidegtől. Ez az élmény nem tett túl jót nekem. Bár ki lenne mindezek után bátor még... csak 17 vagyok az isten bassza meg!  
- Ereszzen el... - suttogtam, bár a hangom nem volt könyörgő. Nem adtam meg neki ezt sem. Elérte amit akart?


//Öltözet//

Cale Braxton

━━━ " Death is a challenge. It tells us not to waste time. It tells us to tell each other right now that we love each other."

A késdobálás kamerafelvétellel ment, élőben dobta fel az internetre. Szégyelltem-e magam? Hátha mindenki látja, akkor apa is látni fogja, vagy szólnak majd neki, hogy valami van. És igen, volt bennem egy kis félsz, hogy a híre nevezetes Manorama, Manolo, Manuel...  összetörve kikötözve van egy őrült fogságában. Akartam? Soha! Gyengének éreztem magam, fájt a mellkasom, pánikolva szűköltem fel, ahogy a késsel hadonászott előttem, majd mozdulatlanná dermedtem, mikor belém vájta mellkason a kését. Tekintetembe halálfélelem költözött, magam elé révedve vártam a következő nyomást, mely talán a halálomat okozza majd. Felüvöltöttem mikor már jobban megéreztem a kést és a nyomást. Megfogokhalni, megfogokhalni... mindezt szüntelenül mantráztam magamban, ám az adneralin dolgozik bennem, a düh, a félelem martaléka vagyok, szóval amiatt nem érzékelem a belém nyilalló fájdalmakat oly vészesen. Olyan hirtelen lesz csupa vér minden, hogy nem is látni tulajdonképpen, hogy mennyire sérültem.  Dübörög a vér a fülemben, ahogy figyelem az újabb késszúrás helyét, ezúttal már felüvöltök a fájdalomtól. A lábamba szúrtam, hogy eszembe se jussak menekülni. Pár perc múlva már el is oldozott, az ölébe kapott, összeszorított fogakkal, ajkakkal és szemekkel tűrtem a fájdalmat a testembe záporozni. Üvölteni tudtam volna, mégis visszatartottam, pedig aztán nem egy helyen sérültem, nem egy helyen okozott fájdalmat. Mégis... az adrenalin felpumpálta a dolgokat, így a fájdalom is fele annyira volt fájdalmas, nem nagyon érzékeltem, nagyjából segítette. Nem akartam tudni, mekkora lesz az adrenalin végeztével a fájdalom. Hogy nekem mekkora a fájdalomküszöböm? A földre kerültem, ahol aztán a nyúlfüles asszony kezdett el leápolni. Sebet varrt, kötözött. Még azon túl is tekert rájuk mást is. Nem ellenkeztem, nem szólaltam meg, nem voltam durva, nem akartam megmoccanni. Fájdalom nyilallt újra minden porcikámba, felnyögtem, ahogy újra az ölébe kapott a fickó. Az alsónadrágom lekerült rólam, majd a vízbe pakoltak, szinte nem is reagáltam a dolgokra. Pedig egy szál faszban idegenek előtt? Még apám előtt sem, de egyszerűen nem realizálódott bennem a dolgok folyama. Sokkot kaptam. Nem hallottam semmit magam körül, azt érzékeltem, hogy azok ketten körülöttem sertepertélnek, de nem fogtam fel igazán mi a fene van. A fájdalomra reagáltam leginkább, ahogy a víz a bőrömhöz ért, úgy szisszentem, úgy próbáltam meg kikerülni a nő érintéseit. De sikeresen lemosdatott. Visszakerültem a korábbi ágyra, ahol az alsó is visszakerült rám, megszárítottak. Tekintetem a fickóra vándorolt. Magyarázott, hogy nem tudja mit tegyen velem, mert csak fejfájás vagyok számára. Ahogy előkerült a tű és fecskendő, az ijedtségem újra a fokára hágott. A fájdalom miatt a mozdulataim is elmaradtak.  
- Sajnálom! Bocsánat! Legközelebb... - szólaltam meg sietve, hadarva, amíg még eszemnél vagyok, amíg még, életben tart. Kitudja mi a következő terve. A tűvel a bőr felé haladt a fickó, a térd környékére szúrta, mélyen, hogy ne csak a bőr alá kerüljön, majd ugyanúgy a lövés helyét is befecskendezte. Fájdalomcsillapító? Azt sem mostanában kaptam. Haza akartam menni, más vágyam nem volt. A tekintetem a sátor plafonját figyelte, a fájdalomcsillapító pedig használni kezdett. A szívem mint sátándobok vad ritmusa, majd kiugrott a bordák oltalma közül. Sírni, zokogni, üvölteni fogok a megváltó halálért, ha mindezt folytatni akarja, mert képtelen leszek elviselni azt a fájdalmat, amit az őrült tekintete ígér.
- Haza akarok menni... - nyögtem ki, miközben a könnyeim útjára szabadultak az arcomon. A testem a sírástól kezdett el rázkódni, görcsössen markoltam meg az ágyat, tekintetem lehunytam, majd elfordultam a bohóc irányából. Sírtam. Rettegtem. A 17 és fél évem alatt már másodszorra éreztem mindezt. De ez egy olyan élmény, amit senkinek semkívánok! Akkor inkább öljön meg, ha mindezt tovább akarja folytatni, vagy ha csak azt akarta, hogy mindez változást hozzon az elmémbe, vagy az életembe, hát elérte a célját.


//Öltözet//

Cale Braxton

━━━ " Death is a challenge. It tells us not to waste time. It tells us to tell each other right now that we love each other."

Ma már nem akarta megkönnyebbíteni a dolgokat, késő volt... mennyi idő telt el mégis reggel óta? És még ő nevezi magát fáradtnak? És aludni? Mégis hogyan? Az alvással tényleg gondom volt. Behunyt szemekkel sem jött álom rám, így marad a plafon bámulása a sötétségben és az, hogy a gondolataim kártyavárként hullottak alá, ahogy a fájdalom újra érződni kezdett. Elkalandoztam addig mindenfelé, hogy melyik lenne a jobb dolog, meghalni, vagy szenvedni. Egyáltalán fogok-e még bármit is kezdeni az életemmel ezek után? Rémülten kapaszkodtam minden elérhető gondolatfoszlányba, hogy el ne merjek aludni. Miért? Akármi is történhet, így inkább maradt az ébrenlét. Ha túlélem a reggelt ezekkel a sérülésekkel, akkor mindent is túl fogok élni. A reggel hamar megérkezett, ahogy a fickó is megjelent. A central park? Ugyanúgy felkapott, majd a kocsijába tett be, aztán már vezetett is az említett helyre. Az út csendesen telt, néha felszisszentem, az adrenalin elnyomta a fájdalom egy részét, így nagyjából még nyugtom volt. A parkhoz érve kitett az egyik padra és az ölembe helyezett egy zacskót. Hideg volt, magam elé révedtem a semmibe, hallgattam a fickó örületét, majd mellém ült, s felé pillantottam. Magyarázott, hogy anyámat hívjam fel, de eszembe sem volt azonnal kapkodni. Örültem ha az ájulás nem lökött még a sötétségbe... magyarázatai tartottak ébren, hogy mennyi mindent akar majd küldeni számomra. A felszínen tartott ezáltal, nem lökött a mázsás sötétbe. A szemeim a mozgásra lettek figyelmesek, így az érkezőket is hamar megláttam. A lövések is eldörrentek, a tekintetem ismét megtelt félelemmel, rettegéssel és könnyekkel. Pedig végre nyugodt voltam. Úgy ahogy. Erre ismét felpiszkálta ezzel a pulzusomat és az egész lelki világomat. A szemem láttára lőtte le őket. S ez egy újabb nyomás a mellkasomra, újabb pont az Íre. Remegni kezdtem, mint a nyárfalevél, ahogy a két meglőtt szerencsétlent kezdtem figyelni, hányingerem támadt egyből. Mindez felidézett rengeteg olyan emléket, amelyeknek a mélyben kellene maradniuk. Nagyon mélyen! De nem maradtak ott, megrohamozták az elmém minden egyes pontját. Nem halottam, hogy mit mondott a cilinderes, ahogy felkelt mellőlem, szinte észre sem vettem a továbbiakban, hogy mi folyik körülöttem. Újra a sötétség lepett el és előre borultam a füves jéghideg talajra egy szál alsógatyában, szorongatva a zacskóban a holmijaimat. Már csak abban tudtam reménykedni, hogy a segítség időben ideért és nem halok meg szívrohamban, vagy a fájdalomban, ami mardos belülről és a testemet magát.  




// Köszönöm a játékot Mr. Braxton, egy élmény volt önnel ez a játék!//

//Öltözet//