Izgatottan járkálok föl-alá, és nézek körbe másodpercenként keresve az útitársam, akivel majd nagy felfedezéseket tervezünk ma tenni. Ez a nap több szempontból is igen izgalmasnak ígérkezik, de ne szaladjunk ennyire előre.
Néhány hónappal korábban, híján a túra barátoknak, rábukkantam egy különleges csoportra a facebookon. Igazából már az megfogott benne, hogy remekül ötvözték az művészetet az ismerkedéssel, hogy olyasfajta közösséget hozzanak létre, ahol igazán önmagunk lehetünk. Ez persze nem abból állt, hogy kitöltöttem egy gyors online tesztet, de különböző kihívásokban is részt lehet venni, melyek nem is igazán a jutalmakra vannak kiélezve, mint sem, hogy arra motivál, hogy kimozduljunk a kanapén töltött idő helyett és kalandos eseményeken vegyünk részt egyedül vagy akár többen. Így aztán érthető módon még a challengek előtt és közben kipotyogtak, azok, kik féltek kilépni a biztonságot nyújtó, szürke mókus kerekükből és olyasmibe fogni, ami távol áll az eddigi életmódjuktól. Bár megjegyzem a kihívások egyre nehezebbek, több energiát, időt és bátorságot igényelnek, mint az előttük lévők, de a lehetőség adott, és bármikor ki lehet szállni. De számomra még nem érintette azt a határt, amit ne mernék átlépni. Igazából ezért is szobroztam már jó néhány perce egy fellazított csatorna fedél felett. A mai program párosan is elvégezhető, ami tekintve, hogy nem kevés akadállyal járhat, jobb is, ha nem egyedül vág neki valaki. A partnerem személyesen még nem sikerült megismernem, bár ez már önmagában is kellő izgalmat nyújt a mai napra, lévén, hogy flúgom állandóan elemezgetni, titokban minden kis porcikáját kiismerni a másiknak. S hogy mindezt ráadásul egy sötét alagút legmélyén tehetem meg... hát kívánhatnék ennél kalandosabb túrát? Persze, mind e mellett készültem is, hisz ki tudja mennyi időt töltünk majd odalent és hogy milyen körülmények fogadnak minket majd. Nyilván felszerelkeztem a sárosabb, utcai cipőknek annyira nem ideális környezetnek, és persze van nálam elemlámpa és egy kis útravaló is, a kreatív holmik mellett, amik a kihívás teljesítésének részét képezik. Még eső kabátot is gyömöszöltem a táskámba, bár odalent aligha fog megvédeni attól a plafonig érő mocsoktól, de mára bizonytalanok voltak az időjósok, és ha ne tán jönne egy nyári zuhéj, nos... akkor meg lehet, nagy bajban leszünk odalent.
Amíg vártam rá körbe szemlélődtem az elhagyott, bár számomra borzongást kicsit sem okozó gyár épület mellett. Az izgatottság pedig hamar elfeledtette velem már jövetkor is, hogy hányszor intettek felém, mi szerint az én koromban, pláne nőként, már nem kéne ilyen veszélyes dolgoknak kitennem, de ezen megkeseredett ismerőseim igyekszem minél jobban kizárni az életemből, mert a válás után megtanultam, hogy ha vagyok olyan szerencsés, hogy felismerjem magam körül a mérgező embereket, mielőbb meg is kell szabadulnom tőlük, hogy még véletlenül se váljak olyanná, mint ők. Talán ezért sem tekertem tovább a telefonom képernyőjén, mikor a csoportba botlottam. Általában "miért ne" alapon hozok meg döntéseket, de még így is többször sült ki belőle pozitívum, mint negatívum. Ezért sem érzem, hogy távol kéne tartanom magam ezektől a különös programoktól és az elsőre talán barátságtalannak tűnő helyszíneitől. Ezekben a rozsdás, vasból és téglából épült létesítményekben amúgy is van egy fajta különleges energia, pláne, ahogy a nap lemenőjében felveszi a narancssárgás árnyálatokat, mellyel átvilágítja az elhagyatott építményt. Vagy ahogy a fel-fel támadó szél, míg halkan fütyülve kap copfomba, addig a falak közt is átmozgatják a már megviselt épületet, melynek nyikorgásainak szimfóniája zene füleimnek. Ha nem volna épp más küldetésem, és nem várnék valakire, már bizonyosan eltűntem volna a kerítésen túli gyár kapu mögött, hogy egy pillanatra belecsöppenhessek abba a steampunk világba és felfedezhessem a magára hagyott létesítményt.

Néhány hónappal ezelőtt egy korábbi, unszimpatikus megrendelőm által belekeveredtem egy gyilkossági ügybe. Pontosabban az ő meggyilkolásának ügyébe. Emlékszem, mikor felkeresett a nyomozó, már akkor is épp dúltak benne az érzelmek, nem csak a megrendelő hetvenkedő hozzáállása miatt, de azon a héten elég sokféle kalandban volt részem, amiket hogy másképp, ha nem egy festményben próbáltam összezsúfolni. Dühös voltam, és boldog, vágyakozó és keserű, mert a jó pillanatok elillantak és tudtam, hogy nem lesz folytatása, se az ifjú kis bohóccal együtt töltött estének, ahol teljesen belefeledkeztünk abba hol és kik is vagyunk, és a büszke álmodozóról is le kellett mondjak, mert bár jól éreztük magunk a másik társaságában, nem láttuk a közös jövőt. Na de, ahogy betoppant Blackstone nyomozó közölve a tényeket, nem csupán a mérhetetlen szomorúság lett úrrá rajtam, elvégre, ha rossz szájízzel is váltunk el az illetővel, akkor is elvette tőle valaki az életét, egy fajta izgatottságot is éreztem. Félreértés ne essék, semmi közöm a halálához, de a tudat, hogy egy olyasfajta eseménybe csöppentem, ami pont attól izgalmas, hogy nem én irányitok, egyszerre rémisztő és jó értelembe véve izgalmas. A kocsiban még a térdeim is gyakorta egymásnak koccantak, noha elmémben a kérdések mellett mindvégig ott volt az is, hogy gyászolnom kell. Olyan volt, mint egy hullámvasút, csak itt nem kérdezték meg, hogy felakarok e szállni. Aztán a kihallgató szobában - amit előtte maximum filmekből láttam - beszélgettünk és láttam képeket, olyanokat is, amik egyszerre voltak borzalmasan visszataszítóak és elképesztően... művésziek. Na már most melyik művészlélek ne érezné magát ettől kényelmetlenül ugye...
Kevesebb negatívummal, de most is nagyjából ez volt a helyzet. Imádom a kalandokat, s ha van rá lehetőségem mindig belevágok, de azért ott van bennem az a kevéske félsz is, hogy egy alkalommal annyira balul sülnek el a dolgok, hogy megbánom azt is, hogy alapvetően ilyen lelkesedéssel vágyom az izgalmakat mióta élek. Bár most még azt kell mondjam, inkább így érjen utol a halál, semmint a kanapén ülve, s merengve azokon a dolgokon, amiket megtehettem volna, csak nem mertem. Ennek azonban most pontosan az ellenkezője történt, mert még az a röpke néhány perc is óráknak tűnt, ahogy a széltől kesergő elhagyatott gyár egyre csak vonz, s már nem csak tekintetem és érdeklődésem, de majdnem el is határozom, hogy elindulok befelé, mikor egy különös hang üti meg fülem. Személyesen még nem beszéltünk, az írásból pedig vajmi kevés dolog derül ki, bár tudatában annak, hogy említette, hogy nem olyan régen jött el Franciaországból még is meglep az akcentusa, és ami a köszöntését illeti, nem tudok nem széles mosollyal fordulni felé, ezzel magam mögött is hagyva a sóvárgást az épület iránt, hiszen sokkal érdekesebb személlyel találkozom éppen.
- Közeleg a tél. Bizony. - somolygom, majd szemeim forgatva javítok a hibán. - Vagy is egyenlőre csak az ősz, de az már a nyakunkon... - sétálok én is felé, hogy előbb lerövidítsük azt a néhány métert, s ahogy kezdeményezően tárja szét karjait, én is akképp teszek, és vidáman ölelem át arra a röpke pár pillanatra. Más, mint amilyennek elképzeltem. Sokkal életrevalóbb, lelkes és egy szemernyi kételyt sem látok benne, így, hogy már itt van és nincs vissza út, hogy talán még sem volt ez olyan jó ötlet. Már most szimpatikus, bár már az üzenet váltások alatt is az volt, csak féltem, hogy ő is abba a népbetegségnek számító személyiségzavarban szenved, hogy más arcot mutat írásban - jobbat, többet -, mint amilyen valójában. S most még is azt érzem, hogy ő még annál is jobb és több.
- Freyja Holmen. És bárki bármit mondjon, szerintem imádnivaló az akcentusod. - nevetem el magam halkabban, nem is igazán zavaromban, hanem, mert teljesen őszintén mondom, mert tényleg egészen különlegessé teszi őt ez az apróság, noha tudom, sokaknak bántja a fülét. De ez is éppen olyan, mint a meztelenség, vagy zavarjon, de akkor légy te is gátlásos, vagy ne takargasd a szemed, ha már rajtad kívül más is pucér. Más hibáját mindig könnyebb észrevenni, de csak kevesen gondolják tovább annak eshetőségét, hogy az a hiba éppen bennük is meg van. Szemei úgy csillognak, mintha egy ártatlan gyermeké, aki kíváncsi a világ minden kis szegletére, azon túl, hogy valahogy még is azt érzem felőle, hogy a veszélyt nem csak megtalálja, de ő maga is rejteget valamit. Még bensőmön is végig fut egy jóleső reszketés, az izgalomtól, ahogy belegondolok, milyen remek kalandba vágtam bele.
Kérdésére csak megrázom fejem, de mosolyom egyenlőre levakarhatatlan, míg szemeimben most is ott a csillapíthatatlan kíváncsiság felőle és az alattunk lévő kaland felé. Úgy érzem magam, mint Elsa, mikor végre el éri a gleccsereket, hogy végre megismerje azt, aminek addig nyomában volt. Így hallgatom tovább kíváncsian. Azt látom, hogy ő is alaposan felkészült, mintha minimum napokig terveznénk egy erdőben kóvályogni, bár azt gondolom, ha itt elveszünk, aligha fognak minket majd pont a csatorna rendszer mélyén keresni. A lap láttán összevonom szemöldökeim, míg nem sikerül közelebbről is megvizsgálnom és értelmeznem. El is töprengek vajon, hogy juthatott hozzá, látván, hogy nem egy mostanában kinyomtatott másolatról van szó, de ő ezt is megmagyarázza, amire egyik szemöldököm felvonva pillantok rá.
- Pimasz. Nagyon. - felelem egy huncut mosoly kíséretében, egyben elismerően, hogy ilyen messzire képes volt menni. Én valószínűleg órákig őrlődtem volna, sajnálva egy jó pár éves könyvet így megcsonkítani, de valószínűleg én sem álltam volna meg, ha a szükség úgy hozza. - Ez tetszik. - mosolyogtam, majd róla ismételten a térképre néztem. Nem hiszem, hogy ez csalásnak számít, hiszen fontos a leleményesség és kinek épp milyen lehetőségei vannak, illetve mennyire vágyik a kalandra. A mutatott pontokra néztem, és próbáltam megállapítani, hogy mennyi idő alatt tudnánk elérni. Nem mintha sietnék én bárhova is, de így ha betudjuk saccolni, hogy körülbelül mennyi idő alatt juthatnánk el, akkor azt is tudni fogjuk, ha nagyon eltévednénk.
- Nem is értem, hogy más helyeken a csapat építőnek miért kell kimerülnie az ivászatban, mikor ilyen fenomenális kalandok árán is sokkal jobban összekovácsolódnának, mint egy kertipartin. - csóválom fejem sajnálva azokat, akiket az ilyen programok alatt lekorlátoznak, annak ellenére is, hogy mind pontosan tudják, hogy nem részegen fetrengésről kéne szólnia egy csapatépítőnek.
- Csapjunk bele, Pierre! - guggolok le izgatottan, miután eltette a térképet, ami hiszem, hogy később még életet menthet majd, szóval jobb is, ha kéznél van. Ha tudok, segítek a fedél odébb helyezésében, majd első körben én is belepillantok a mélységbe, aztán fel rá.
- Remélem nem félsz a patkányoktól... - emelgetem szemöldökeim, pimaszul mosolyogva, majd elővéve kis elemlámpám, annak segítségével indulok le a mélybe.
Odalent várhatóan elég sötét van, csak a szomszédos fedelek és rácsokon át szűrődik be némi fény, ami megcsillan a csatornavízének tetején. A szag már félúton lefelé menet is érezhető, de nyilván erre számítani lehetett, és azt gondolom nem rosszabb, mint egy poshadó pocsolyában hónapokig álló romlandó étel kupac. Nem kellemes, de az erősebb gyomrúak képesek elviselni. A beton részre leérve azért persze arra is ügyelni kell, hogy a nedvességtől nyálkássá vált moháktól és algáktól ne csússzunk el, illetve ne nagyon érjünk a falhoz, ami szintén olyan piszkos, hogy észre sem vesszük, ha valami kiálló hegyes dologba nyúlnák, ami sérülést okozhat, mert itt bizony nem kapnánk könnyen orvosi ellátást. Leginkább a plafonról csöpögő vízcseppek hangját hallani, a visszhangtól hallható légzésünk mellett, de még így is inkább izgalmas, semmint félelmetes. Odébb állva őt is megvárom, és közben világítok neki, nehogy rossz helyre lépjen. Egyenlőre kis élőlényekkel nem találkoztam, de nem kizárt, hogy a jelenlétünk végett osontak odébb. Nos azért remélem... nagyobb ragadozókkal nem futunk össze.
- Voltál már hasonló... túrán? - érdeklődöm, miután jobb híján elindulunk az egyik irányba, persze kellő óvatosággal, főleg így az elején, míg ismerkedünk a környezettel.

Az önismeret útja nem a határaink feszegetésén alapszik, hanem vágyainkon és azok beteljesedésében, amiért mi döntjük el megéri kockáztatni, akarjuk-e eléggé, hogy küzdjünk érte, erőt, energiát és időt nem spórolva. Aki soha nem enged vágyainak, nem csupán megkeseredetten éli le életét, de sosem ismeri meg igazán önmagát. Erre engem sosem bíztattak se szülők, se barátok, én magam döntöttem úgy, hogy úgy élem az életem - legyen az tömérdek idő, vagy néhány év - ahogy én akarom. Kalandokkal, veszélyekkel és felfedezésekkel teli, melyek jól lehet kitöltik majd az űrt a lelkemben, mely távolról sem olyan hófehér, mint azt olyan sokan hiszik, hisz megannyi titkos vágyat rejteget, amiket alkalomadtán egy bor gőzös, meghitt pillanatban még tán ki is kotyogok, vagy ha éppen szívem túlságosan vágyik szárnyalni és erre remek partnert is talál, nos, akkor sem tartom magamban. Persze, nem állítanám, hogy már teljesen ki ismertem magam, de büszkén elmondhatom, hogy minél több kitűzött célomat húzom ki a bakancs listámról annál inkább kapok tisztább képet arról, aki visszanéz a tükörből. Néhány évvel ezelőtt a válás lezárása volt a legfélelmetesebb és legkalandosabb lépésem, előtte pedig lelki könnyedséggel szálltam fel találomra egy vonatra, hogy magam mögött hagyjam a jelenlegi gondolataim és mindent, ami velük kapcsolatos. Utazni most is szeretek, de már nem érem be ennyivel. Amint lekerül valami erről a láthatatlan listáról, valami más egyből helyet kér magának, és azt gondolom ez mindaddig így meg, míg úgy nem érzem, igen, végre elértem a csúcsot, ez vagyok én. Egy szimpla vonatozással már nem érem be, ahogy a bizalmamra áhítozó, de hozzám nem illő férfiakat sem félek elhajtani. Jeges tengerben fürdeni, egy veszélyes alakokkal teli eldugott kocsmában borozgatni vagy olyan rejtélyek nyomába eredni, ami felér egy Indiana Jones kalanddal, ezek a bakancslistám új kihúzandó kívánságai.
A csoport sokkal jobb lehetőségekkel kecsegtetett, mint amire számítottam, nem csak szájhősök és fotelhuszárok verték rajtuk mellkasuk, de ritka kincsekre is rá lelehettem, mint, ahogy Pierre is.
- Ugyan-ugyan... - mosolyodom el megjegyzése nyomán, kezem finoman vállára simítva bíztatásképp. - Erősebb fából faragtak, mint hinnéd, de ha így sem volna, akkor is aranyosnak találnám. Az egyedüli dolog, amitől a falra tudnék mászni, az a tábla körömmel való karistolása. Na azzal világgá lehet kergetni. - nevetem el magam, bele sem gondolva abba a sikolyszerű, gyomromat is görcsbe rántó zajra, amitől még libabőrössé is válok és nem a pozitív értelmében. Őszinte és nyílt kíváncsisága nem csak nevetésre sarkall, de igazán szimpatikus is. Mint egy gyermek, aki egyszerűen nem érzi miért kéne magában tartania a kérdését, ha érdekli. Persze semmi olyat nem kérdezett, ami zavarba ejtő volna, de valahogy még az ilyesfajta kevésbé diszkrét kérdéseket is kinézem belőle.
- Hmm... hát, végülis. - vonom meg vállam mosolyogva. - Félvér vagyok, ha úgy vesszük, anyám ugyanis norvég, de Angliában születtem, ahol apám is. - felelem, és ahogy lelki szemeim előtt megelevenedik rólam alkotott képe, annak ellenére, hogy ő nem déli, különösképp még is úgy érzékelem, mintha teljesen ellentétei volnánk egymásnak. Nem is igazán a vérmérséklet, de sugallata alapján, ha én vagyok a jég, akkor ő a tűz. Egyikünket sem érzem kevesebbnek a másiknál, ami valahogy még különlegesebbé teszi az egészet. Izgalmas elképzelés, és akkor a mai programunkról még nem is esett szó.
- Ezzel nem vagy egyedül. Határokat feszegetni szóban könnyebb, mint meg is tenni, szóval egészen addig míg fel nem bukkantál, én sem voltam biztos benne, hogy nem egyedül kell-e neki vágnom a nagy túrának. - mosolygom, de végülis nagyon örülök, hogy nem így lett. Szimpatikus a nyitottságával és őszinteségével. És ami azt illeti leleményességével is kezdi belopni magát a szívembe, ugyanis csak hamar elkápráztat vele, amit ledöbbent tekintetem is jól tükröz.
- Azta! Te aztán mindenre gondoltál! - pillogok meglepődve, de be kell lássam, nagyot tévedtem vele kapcsolatban, mikor egy parányit megingott hitem, miszerint biztosan belemer majd vágni ebbe a kihívásba. Nem egyszerűen belevágott, de konkrétan azt hiszem mindenre is készült. Én meg itt spontánkodom.
- Ami azt illeti nem. Nem igazán akadnak olyanok az ismeretségi köreimben, akikre rámerném bízni ezt a dolgot anélkül, hogy ne tudnám, hogy csupán csak csámcsognának az esetleges rosszul végződő lehetőségeken. - válaszolom, bár tudom, elég gyenge kifogás, ha esetleg valóban az életemről van szó, de, azt gondolom, ha eljön a vég, hát eljön. Amilen szemtelenül vágok bele izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokba, nem csodálnám, ha hamarosan már a vállamat kocogtatná a kaszás. Minden esetre különösebben nem idegeskedem miatta, sőt, eddig sem tettem, nem most fogom lerágni a körmeim, mert akkor oda volna az egész nap varázsa. Szóval a térkép nagyjábóli átnézése után, bele is vágunk. Voltak elképzeléseim mi várhat odalent, bár nyilván így élőben kicsit nehezebb megszokni főleg a szagokat, de még így is, hogy csupán egy mocskos csatorna alagútjában vagyunk, valahogy annyira feldobja a túrát, hogy milyen felfedezetlen.
- Fura krokodilokkal? - kérdek vissza nagy meglepetten, mert tulajdonképpen csak a legendákról hallottam, és hogy mások a teknőseiket is csatornába dobják, gondolván, hogy jobb helyük lesz itt, mint egy kukában.
- Nem látok rá nagy esélyt, hogy belefussunk egybe, de ha még is, mindenképp meg kel örökítenünk! - csillannak fel szemeim, bár tudom, előre ennyire beleélni magunk nagy hiba, pláne, hogy kisebb az esély arra, hogy maximum néhány nagyobb krokodil formájú szemét kupacba botlunk vele, mint sem igaziba, de a remény hal meg utoljára ugye. - Vagy nem is! - emelem fel ujjam egyből helyesbítve. - Megőrizzük majd az emlékeinkbe, és meghagyjuk másnak is a felfedezését, ha kíváncsiak rá. - teszem hozzá korrigálva az előző megállapításom.  Nem önzőség ez azt gondolom, de teljesen más érzés élőben szembesülni valamivel, mint képen. Nem adja vissza az érzést, egy fotó pedig csak rontanak a lelkesedésen, hogy valaki felkutassa a képen látottakat, így viszont, ha igazán furdalja a kíváncsiság, bele fog vágni.
Elcsodálkozva és igyekezve magam elé képzelni az egészet, alsó ajkam beharapva hallgatom, ahogy haladunk egy kicsit előre.
- És mindezt egyedül? - kérdeztem még a kalandot illetően, menet közben azért rá-rá pillantva. Vissza kérdésére persze fejem csóváltam.
- Nem. Mindig egy kicsit merészebb kalandokba vágok bele. Nem arról van szó, hogy szeretek félni, csupán élvezem, hogy élek, hogy a napjaim nem szürkén telnek. Hm, mostanában ugyan kimaradtak az ehhez hasonló kalandok, de egyszer elutaztam Csehországba egy kicsit spirituálisabb csoporttal, bár megjegyzem semmivel sem voltak eltökéltebbek, mint ebben a csoportban, inkább társkeresésre használták, de elmentünk sedleci osszáriumba, azt hiszem csonttemplomnak nevezik még. A zárt ajtók mögé ugyan nem sikerült benézni, de a hely... hűű... mintha a Halál maga építette volna a templomot, vagy mintha a Pokolból merítették volna az ötletet. Elképesztő volt! - áradoztam a helyet felidézve, szinte lélegzet visszafojtva, mert még most is kellemes bizsergetés fut végig a hátamon, ha belegondolok, milyen volt a csontokból épített tárgyak közt járkálni. Megannyi egykori élő közt. Szégyelltem is magam, amiért inkább csodálatra méltónak találtam, mint sem borzasztónak, de az érzéseim őszinték voltak, és egy percig sem tiszteletlenek. Utoljára akkor éreztem hasonlóan - bár ott erőteljesen éreztem gyanúsítottként a nyomást is -, mikor belekeveredtem egy gyilkossági ügybe, ahol úgy feszítették ki zsinórokon az egykori megrendelőm, mint egy bukott angyalt, s mindezt a múzeum kellős közepén. Csupán képen láttam, de egyszerre éreztem káprázatot és fájdalmat. Örömöt, mint elhivatott művész és szomorúságot, egy kínok közt halálát lelő ember iránt. Ez maga a halál művészete. És azon sötétség bennem, amiről jobbnak találom nem beszélni másoknak.
Összevont szemöldökkel vettem tudomásul, hogy előbb érkezett elénk akadály, mint gondoltam volna. Azon pedig már meg sem lepődtem, hogy egy teljes készlete volt egy esetleges bányászathoz. El is mosolyodom, majd a lakatra pillantok. Van nálam hajtű, talán az is elég volna, de olyan gyorsan cselekszik, hogy azok után már nem merném félbeszakítani. Könnyen feltalálja magát, igazán életrevaló srác, aki azt gondolom szinte mindenhol feltalálnám magát. Ebből kifolyólag pedig bennem is felmerül egy kikívánkozó kérdés, bár sokkal illetlenebb, mint bármi, amit eddig ő intézett felém. Őrlődöm is egy pár pillanata gerejéig, alsó ajkam beharapva, háttal neki, figyelve munkáját, hogy rákérdezzek e, de úgy érzem, ha nem teszem, örökké furdalni fog a kíváncsiság.
- Nézd el nekem túlzott kíváncsiságom, de nem tudom nem megkérdezni, hogy... törtél már fel autókat? - kérdem zavartan mosolyogva, nézve, ahogy dolgozik. Ha hátra nézne, ugyanúgy alsó ajkam rágcsálva és mosolyogva tárom szét karjaim, hogy hát sajnos nem tudtam figyelmen kívül hagyni milyen jól feltalálja magát. Mondanám, hogy nincs ebben semmi, elvégre csak egy autó, de aligha lehetne erre bárki is büszke. És ezt onnan tudom, hogy már én is törtem fel autót. De akkor még fiatal voltam, és még ennél is esztelenebb. Nagyon, nagyon... Kérdésre viszont gondolkodóba ejt.
- Hmm... talán... De nem is tudom. Abból kiindulva, hogy az emberek mennyire kényelmesek, azt gondolom csak nagyon nagyon kevesen vennék rá magukat erre az egészre és akkor is minimum egy halomnyi kamerával maguk mögött, amik miatt már messziről hallani lehetne őket. - válaszolom, bár magam sem vagyok ebben olyan biztos. Nem mernék kiindulni magunkból, mert a tapasztalataim nem éppen erre alapszanak.
- Mondjuk, ha belefutnánk a túlvilági révészbe idelent, nos... lehet, hogy én visszafordulnék... magány ide vagy oda... - kuncogom el magam. Aztán lehet, hogy nem. Lehet annyira letaglózna egy túlvilági lény megjelenése, hogy minden kis porcikám kívánná a közeledtét. Na de irány tovább, ki tudja még mennyit kell sétálnunk a célig. Kezemben a térképpel próbálom beigazítani, hogy honnan indultunk és hová tartunk. Nem vagyunk még túl messze a kiinduló ponttól, de nem árt figyelemmel kísérni minden kis ajtót, apróbb elágazást.
- Menjünk jobbra. Szerintem egyenesen a fő részhez érnénk, de nekünk nem az kell. Mélyebben lehet, amit mi keresünk. Maximum visszafordulunk. - pillantok fel rá a térképre bökve. Legalább is míg átlátjuk, hogy merre haladunk, amit nem ártana jelölgetni, így, ha neki sincs ellenére, akkor előkapok egy tollat és bejelölgetem a térképen merről merre haladunk. Azt gondolom a lapnak már mindegy, nem hiszem, hogy szándékszik még vissza vinni.

Nevetésre sarkall felismerésének megerősítésemre adott reakciója. Finoman még tenyereim is összecsapom jó ízű kacagásom közbe.
- Te egy roppant különös és remek érzékekkel megáldott férfi vagy, Pierre. - mosolygom addigra már kikacagva magam, de még így is meg meg rándulnak ajkaik sarkai, ahogy elismerve nem mindennapi képességeit teszek néhány aprón, paskoló mozdulatot vállán. De szavaim nem csak a mostanira alapoznak, teljesen őszinték, és hiszem, hogy meglepetések tárházával fogok még szembesülni vele kapcsán, oly módon, hogy olyasmik is kiderülnek róla, amiket maximum csak megtippelhetnék. Mint amikor olyan szimpatikussá válik valaki, hogy legszívesebben minden perced veled töltenéd, annak ellenére, hogy nem érzed bőrödön azokat a forró lángokat, se azt, hogy mentem elvennéd, csupán az energiái vonzanak be téged, mint legyet a fény, aztán kiderül róla, hogy gyilkos, s valahogy még ez sem tántorít el vagy emel közétek falat. Önző módon továbbra is igényled azt a sok mindent, amit előtte kaptál tőle. A sok önfeledt kacajt, tengernyi őrült ötletet, kalandot és mindenféle izgalmat, ami nem csak színesebbé tette emlékeid, de úgy érzed most kezdtél el csak igazán élni. Nem tudhatom biztosan, hogy Pierrenek ne volnának ilyesfajta rejtegetni valói, de úgy érzem, az sem tántorítana most el, hogy alá merüljünk a sötét mocsokban, felfedezve mindent is, amit még előttünk biztos nem sokan. Kezdem igazán megérteni azokat a "buta libákat", akik bedőltek annak a temérdek sok jóképű sorozatgyilkosnak. Lehet éppen én is egyikük reinkarnációja vagyok.
- Hmm... bizonytalan vagyok, mert nem merném határozottan állítani, hogy ha már ideáig eljöttem, ha már túl csordul az izgalmaktól szívem, akkor ne folytattam volna az utam tovább, de az is lehet, hogy az első lépések után meghátrálnék. Nem tudom. - vonok vállat elmosolyodva a végén, még fejem is kicsit félre biccentem. Nagyobb esélyt látok rá, hogy nem hagytam volna fel a kalanddal, más különben szerintem aludni sem tudtam volna rendesen napokig, arról nem is beszélve, hogy örökké bántam volna egy előttem lévő kihagyott lehetőséget is. De mivel magam is tudom milyen szeszélyes tudok lenni, így biztosat nem állítanék.
- Ezt jó tudni, köszönöm. Csak éljük túl a mai napot. - somolygom, mert akkor bizony hiába a bizalmasom, ha mindketten itt maradunk. De ettől függetlenül tényleg aranyosnak és legfőképpen őszintének találtam kijelentését. A volt férjem után rám marad mű barátok megtévesztően jól színlelik a sajnálatot és empátiát, ha nem jártam volna jó ideig a körükben még én is elhinném külső szemlélőként, hogy sajnálják, amiért egy jó emberrel kevesebb él mostantól a földön, ám erről szó sincs. Ráadásul örökké jókat csámcsognának az összes hibámon, amit bár a hátam mögött már mindent ezerszer kibeszéltek, onnantól még szabadabban és hangosabban tehetik majd meg, hogy annak is véleménye legyen rólam, aki tulajdonképpen azt sem tudja, hogy ki vagyok. De nem én volnék az, aki, ha nem viselném pont úgy az élet által elém sodort akadályokat, mint Elsa a Jégvarázsból. Büszkén, rettenthetetlenül és erősen, folyton csak előre nézve.
- Komolyabban? - kérdek vissza összevont szemöldökkel, inkább értetlenségből, mint sem, megbántódva. Ismételten vállat vonok. - Nem keresem hamis remények, mosolyok és szavak társaságát, és igyekszem más idejét sem pazarolni, ha látom már előre, mi lesz a végkifejlett. Ez pedig igen, elég magányossá tesz olykor, de nem szomorkodom, mert tudom, hogy megéri az a kis idő, hogy aztán belefussak valakibe, akiért bőven megérte várni, mint sem örökké csupán egy színfolt lenni egy teljesen szürke tömegben. Bármilyen... nagyképűen is hangzódjon ez így most... - sóhajtom magam elé, ahogy jobban belegondolok, bár ezt másképpen nem is igazán tudnám megfogalmazni, még is azt gondolom, Pierre pontosan az az ember, aki mind ebből pontosan megérti a lényeget. Hiszen azt hiszem, ő maga is ilyen.
Odalent azonban már egészen más témakörökről kezdünk beszélni, a felszínen hagyva az emberi kapcsolatok rejtelmeit és miértjeit, amit azt gondolom soha senki sem tudna igazán megfejteni.
- Elgondolkodtató... - állapítom meg, ahogy magam elé próbálom képzelni a csatorna rejtélyes, mutáns lényeit. - Talán még egy mini loch ness-i szörnyet is látunk majd. Vagy egy sárkányt. - emelgetem kihívóan szemöldökeim felé pillantva, s közben haladva is azért.
- Nem is tudom... Akkor oda volna a varázsa, nem? Mi lett volna, ha a tó szörnyét is teljes nagyságában, minőségi felvétellel lencse végre kapják? Egy ideig biztos lennének, akik megakarnák nézni, aztán ahogy az lenni szokás, elfogni és kínozni... Talán nem a legjobb hely a csatorna egy élőlény számára, de ha belegondolok, vajon míg ide jutottak, mennyi mindenen kellett keresztül menniük, megérdemlik a nyugalmat, ami ide lent fogadja őket. - gondolkodom hangosan, no persze, nyugodtan lehet tiltakozni is ellene, hisz csupán a saját véleményem osztottam meg vele. Ha nem pillantanék rá is érezném a belőle áradó kíváncsiságot a hely iránt, azzal az enyhe kis félelemmel megfűszerezve, ami bennem is ott lappang, elvégre, még is csak valamelyest tiltott hely számunkra a csatorna.
Szavaiból azt veszem ki, hogy egy percig sem bánta meg, hogy anno egyedül küzdötte magát végig azon a járaton, és talán ha lenne rá alkalma, még egyszer megtenné. Tetszik benne ez a kalandok és izgalmak iránti elhivatottság. Hogy képes legyűrni bizonyos esetekben a félelemét és kockáztatni.
- Azt hiszem igen. - bólintok neki, miközben haladunk tovább a lezárt kapuig. - Nem hiszek el mindent persze, de hallgatok a megérzéseim, amik, ha valamire azt mondják, igen, ebben lehet valami, akkor mindegy, hogy van e rá bizonyíték vagy csak szó beszéd, hiszek benne. Te viszont ezt le se tagadhatnád... - mosolyodom el a sötétben megállapítva az egyértelműt. Ha nem volna ennyire mindenre is kíváncsi, én sem volnék ebben olyan biztos, de így szinte a homlokára van írva. Már csak emiatt sem tudtam megállni, hogy olykor-olykor ne tegyek fel olyasfajta kérdést, ami bár elég bizalmasnak tűnhet, egyszerűen tudnom kell, és nem, nem azért, hogy később felhasználjam ellene. Majdnem rá is vágtam saját magam megerősítését, de az bizony valóban úgy hangozhatott volna, mintha bántó szándékkal tenném. Talán annyira még nem ismerjük egymást, hogy tudjuk mit mikor hogyan érthet a másik, de azt hiszem, gyorsabban haladunk, mint mások. Egy pillanatig sem vonná kétségbe indokát. Igen, én is így vagyok vele. Tán még most is. Azon viszont igen csak kíváncsian megemelkednek szemöldökeim, mikor elcsípem a sorok közti értelmezést. El is felejtek neki válaszolni.
- Nem naaagy...? Meséljen csak, Pimasz úr, milyen határokat lépett még át? - nevettem vicceskedve, de amúgy tényleg nagyon érdekelt. Én a kocsi lopást is nagy dolognak éreztem, pláne, hogy el sem kaptak, és nem mondom, hogy azóta nem léptem át azokat a bizonyos határokat, de azért mindig emelek a kockázaton, ha lehet. Ugyan megint megfordul a fejemben, hogy esetleg eltett valakit láb alól, de annyira szabadnak és jóhiszeműnek érzem, hogy egyszerűen még magamat tartom gyarlónak, hogy egyáltalán ilyesmit vettem a fejembe.
- Idelent? Egy-egy eltévedt nagyon, nagyon erős gyógyszer hatása alatt lévő embert még el tudok képzelni, báár, azt sem igazán, de szerintem ide nem tévednek le csak úgy. Ami meg a hajléktalanokat illeti, ugyan. Oké, a bűz egy dolog, de itt nekik sem volna épp jó. A fura emberek meg... nos... szerintem mi is azok vagyunk. Azt gondolom ők is épp annyira meg volnának rémülve tőlünk, mint mi tőlük... - mosolygom bíztatóan, hiszen alig látok rá esélyt, hogy bárkivel is összefussunk. Max versenytársakkal, de még belőlük sem nézem ki, hogy ennyire merészek lettek volna.
Egy választott út vonalon folytattuk tovább a sétát, persze óvatosan, és inkább lassan, mint sem, hogy egyszer csak szakadékba lépjünk.
- Szerintem pár évente... De lehet, hogy még annál is több... - pillantok a mocskos falakra. Nem állítanám biztosan, de itt-ott, mintha még kopott falfirkákat is fel lehetne fedezni. Talán csak tinik jártak erre anno, és gondolták megörökítik. A kaparászás ugyan kicsit nyugtalanító volt, de tudtam, hogy ez még mindig távol áll egy krokodil zajától, a patkányoktól pedig tényleg nem tartok. Ellenben, ahogy haladtunk tovább, egyre nagyobb átlépni valók, pocsolyák voltak előttünk akadályként, az egyiknél pedig sikerült is sarkammal rálépnem valamire, ami a súlyom hatására reccsent is egyet. meg is torpantam, mert éreztem, hogy amibe bele léptem a sarkam köré szorult, és azért nincs kedvem mindenféle szemetet magammal cipelni. Ahogy pedig felemeltem magam mögött lábam és odavilágítottam, akkor fedeztem fel, hogy egy emberi koponya, ha nem is teljes egésze, de az arc felső részének egy része volt, és épp a szemgödörbe sikerült belesarkalnom. Akkor még nem is igazán annak tudatára lettem libabőrös, hogy a csatornában járva egy koponyába botlottunk, hanem, hogy ő egykor volt valaki, én pedig szépen megtapostam. Ahogy viszont tudatosult bennem a másik dolog is, kicsit elbizonytalanodtam. Majd, hogy ne rémisszem meg útitársam, már ha még nem esett pánikba félénken rámosolyogtam, miután leszedtem magamról azt a valakit.
- Nem állítanám biztosan, de fölöttünk valahol biztos vannak kórházak és bonctermek, illetve hamvasztók, ahol a maradványoktól még ha nem is a legtisztességesebb módon, de megszabadulnak. - felelem jó magam is bátortalanul. - Menjünk... nehogy a végén felébresszük a csatornák szellemét. - suttogtam tréfásan jelezve, hogy ne álljunk meg. Ha pedig tovább álltunk és nem botlottunk egy jó darabig semmi vérfagyasztó dologba, belém lassan vissza is szállt a bolondos és kalandor érzés, úgy hátra hagyva az előző gondolataim, akár azt a ripityára tört koponyát.
- Szeretek új dolgokat felfedezni, kipróbálni, de például az ételeknél akadnak olyan fogások, amiket egyszerűen nem mernék elfogyasztani. De úgy tudom, a csiga, különleges francia fogás. Te kóstoltad már? - kíváncsiskodom nagy szemekkel, mert hogy kinézem e belőle egy dolog, ahogy az is, hogy amiként a németeknél sem mindenki szereti a sört meg a krumplit, úgy a franciáknál sem hiszem, hogy mindenki kóstolta már ezeket az ínyencségeket.

Mosolyogva pillantok fel rá, ahogy megérzem kezének melegét a vállamon. - Kár, hogy ezt csupán szavakba öntve hallani olyan sokat, látni már kevésbé. Pedig azt gondolom a lelkünknek is sokkal könnyebb volna, ha nem kényszerítenénk olyasmikre, amit nem akarunk. - teszem méghozzá, miközben azért magam elé is nézek, legalább is igyekszem, a lábam elé is figyelni, és az utunkat is, nehogy rossz irányba menjünk, noha azt idelent nehéz is volna megállapítani, hisz ki tudja mi a jó irány, térkép ide vagy oda.
- Igen, és ezt valahogy tükrözi is a tekinteted, a test beszéded. Más a kisugárzásod, mint azoknak, akik merész kijelentések mögé bújnak, de közben alig tapasztalták meg egy töredéküket is. Rólad valahogy nem tudnám feltételezni, hogy többet mondanál, mint ami... nem tudom, ez több, mint kíváncsiság, ez már már... megszállottság? - pillantok kérdőn felé, mert még keresem a szót, azt a fogalmat, ami távol áll a sértő szavaktól, de magába foglalja, mind azt, amit. Bár meg lehet, őt sem lehetne egy szóba önteni, ahogy érzéseit sem.
- Ó, így egészen másképp hangzik... - mosolygom, ami csak szélesedik a mondadója végére. Izgalmasan hangzik, még ha egy csöpp félelmet is kelt eme kijelentés. Nem miatta, hanem a tudat miatt, hisz egy ilyen helyen tényleg sok olyasmi történhet, amit odafent még helyén tudnánk kezelni, gondolok itt a balesetekre, ahová a mentő percek alatt kiér, na de egy csatornában... Persze isten óvjon minket az ilyesmiktől, de azért kellő izgalmat nyújt a kalandhoz, hogy enyhén libabőrőssé váljak a ruhám alatt, ahogy haladunk egyre távolabb a kiindulási ponttól egy teljesen új világ felé.
- Nem, ahhoz azért nem. Bááár... ha nem kellene élő áldozatot bemutatni, egyáltalán nem volna ellenemre a tűz körül, növényekből és állatbőrökből varrt ruhákban táncolni, nyers füvekből és különös alapanyagokból főzött teákat inni, amiktől a csillagok is szebben ragyognának, aztán csak úgy elfeküdni késő éjjel a fűben, hallgatni a tücsök ciripelést és elaludni egy percig sem aggódva a holnapon... - sóhajtok egy vágyakozót, ahogy közben én is bevilágítom az utat kis zseblámpámmal. A gondolatra pedig felidéződik bennem az a különösen szép kis erdei tavacska, amihez akkor nem volt alkalmam közelebb merészkedni, de még a hideg idők előtt meg szeretném látogatni.
- De a lelkes hozzáállásodból ítélve, te sem bánnál egy ilyen boszorkány találkozót... - mosolygom visszatérve rá. Eltudnám képzelni, jóval többnek is, mint egyszerű résztvevőt. Sámánként fekete ruhában, különleges ékszerekkel karján, nyakában. Szemei körül fekete festékkel, fején valami koszorúszerűséggel.
- Megérzés miatt? - kérdek vissza, bár nem is igazán amiatt mert ne érteném. Sőt, pontosan értem mire gondol. Merészebb, mint én, mert bár szívem szerint néha én is csak felszöknék egy vonatra, mely isten tudja hová visz, mind idáig azt gondoltam, jobb volna ezt az utat nem egyedül megtenni. Kizárt, hogy csak nekem volna elegem a mókuskerékből, a hamis mosolyokból és barátokból. Erre tessék, kiderül, hogy Franciaországból egészen idáig utazott egy srác, mert ugyanezt érzi. Nem mondom, hogy már is felkarolnám, és a csatorna után irány a világ, hisz nem ismerem még, nem tudom biztosan, hogy tényleg ezt akarná, de azt gondolom elég bátor utazótársam volna, akivel még a leg szürkébb helyeken is megtalálnánk azokat a kis zugokat, ahová csak azért is bepréseljük magunk, hogy tudjuk mi van a másik oldalán.
- Bátor vagy. - állapítom meg egy elismerő mosoly kíséretében, hiszen az. - Még ha az egész családoddal is utazol el, még is csak egy teljesen más világ. Más emberekkel, nyelvvel és hozzáállással. Én jobban félnék egy ilyen hatalmas dologtól, mint egy temetőben lévő kriptában sétálni. - somolygom, azokban a pillanatokban amúgy is van egy fajta meghittség. Már ha az ember előtte nem néz zombis filmeket, mert akkor azért le sem veszi szemét a halottak nyughelyeiről. De mint kiderül, holtakat nem csak odafent találni, noha igyekszem nem rémültséget kelteni vele, mint inkább találni rá valami logikus magyarázatot. nem is értem minek, hisz jól láthatóan Pierre nem egy félénk srác.
- Még az is lehet... - bólogatok amúgy kicsit sem lehetetlen elképzelésére. - Sőt, meg lehet idelent érte a halál, még hozzá azért, mert talált valami nagyon rejtélyes és nagyon értékes dolgot, de végül a csatorna rabja lett és nem tudott már a felszínre jutni... - adtam elő mindezt úgy, mintha volna bármiféle valóság alapja. Aztán ki tudja. Ahogy elmerülök ennek gondolatában, eszembe jut az a bohócos horror film, amit még anno az exemmel néztünk meg. Az is egy csatornában játszódott le, nem?
- De előre szólok, ha a kísértet meséink miatt nem fogsz tudni este aludni, az nem az én hibám lesz. - nevetem el magam figyelmeztetve őt, még ujjam is megingatom. Kérdésére viszont haloványan alább hagy jókedvem. Valóban jogos a felvetés, és ezt is kellene tennünk, még is csak egy emberi koponya, de... akkor nekünk is magyarázkodnunk kell, és a láncok, a lakat, a kaland... áldozzuk fel az eddig megtett utunkat és a még nem ismert célunkat egy maradványért? Gonoszul hangzik, de azt gondolom, neki már nem oszt nem szoroz.
- Tudod, végülis, ez a koponya már úgy sem megy sehova, velünk ellentétben... szóval nyugodjon békében... már amennyire idelent ez lehetséges, de ráérünk majd a kalandunk végén említést tenni róla a fentieknek. - magyarázkodom, de látom rajta, hogy őt sem kell sokat győzködni, szóval lassan végül csak megnyugszom és újra mosoly kúszik arcomra.
Azért nem csak a holtakról témázunk, de nem győzök betelni vele, hogy minden kérdésemre - még ha kissé indiszkrét is - válaszol. Mintha egy mindent tudó lélekbe futottam, aki egyszerűen nem rejtegeti előlem a válaszokat, bármire is legyek kíváncsi. Már pedig a csiga, mint étel, számomra még mindig kész rejtély, de azt gondolom megbízhatóbb forrásom nem is lehetne, mint egy őszinte, bátor és vérbeli francia férfi. El is kerekednek szemeim, leginkább azon, hogy ő szereti, bár inkább maga a gondolat, hogy valaki megegyen egy ilyen kis nyálkás, aranyos kis lényt. Bár hallottam már ennél bizarrabb fogásokat is, mint az Ortolan. Bár azt hiszem ez is éppen egy francia fogás. De ez már tényleg az a fajta "csemege", amit józanul nem ennék meg, sőt végignézni sem nézném, ahogy elkészítik. Nem a meghívás gondolatára, inkább a tudattól, hogy csigát egyek, akaratlan is felrándul kicsit orrcimpám. Félek, hogy csalódást okoznék vagy az utolsó pillanatban visszakoznék.
- Nem is tudom... azt hiszem ehhez még bátorságot kell gyűjtenem. - nevetem el magam talán most először zavartan, hogy így meghátrálok egy kis falattól. - De azt megnézném, ahogy te jóízűen, nagyokat hümmögve bekapsz egyet. - teszem hozzá még mindig kacagva, mert valahogy így tudnám elképzelni az egészet. Én meg állnék ott, mint egy 5 éves kislány, elkerekedett szemekkel, összeszorított ajkakkal, hogy ez itt most bizony tényleg megtörtént és nem a markába rejtette a csigát, hogy átverjen vele.
- Ó, igen? Nem is tudtam... bár ez itt New York, szóval nem kéne így meglepődnöm rajta, de majd utána nézek én is. - pillantok rá, mert alapvetően engem is érdekelne, ha más nem, körbenézni. - Hm...talán a Surströmminget. Nem is feltétlen az íze, inkább a szaga miatt. - mosolyodom el, bár való igaz, még soha nem is szagoltam, de a világ legrosszabbjának tartják, én elhiszem. Na meg ugye az említett madárból készült csemegét. Valahogy nem tudok rá úgy tekinteni, mintha csirke volna, és feltételezem az elkészítési módja miatt is tiltották be.
Az izgalmak azonban nem merülnek ki a különös csemegék és sötétség által, és örülhetünk, hogy Pierre még időben észrevette a gödröt. Hagyom, hogy közelebb menjen, de óvatosan megfogom felkarját, ha nagyon előre bukna, még időben visszahúzzam. El is fog némi aggodalom a sötét, vége láthatatlan helyet nézve és a nyikorgás sem épp bíztató. Nem vagyok gyáva, és igazán kíváncsi természetem van, de van az a megmagyarázhatatlan kis hang, ami olykor intve jelez, hogy ezt talán még se kéne. Akkor mondjuk éppen nem szólt, mikor az exférjem megkérte a kezem, de most még is azt érzem - talán a beazonosítatlan szagok miatt - hogy nagyon eltértünk a tervezett kalandtól. Másrészről viszont... egy kalandot nem is igazán nagyon lehet megtervezni, hiszen attól kaland. Ráadásul a híd is elbír. Beharapom alsó ajkam, hol a gödröt, hol a kérdőn várakozó Pierret figyelve. Normális esetben én vetném magam a veszélybe, és a másiknak kellene visszafognia, de most nincs senki. Jancsi és Juliska egy egészen bizarr verziójaként élem meg a kalandunk. Még sem érzem földbe gyökerezni a lábaim, hogy azt mondjam nem akarok menni. Végül elmosolyodom.
- Csak nehogy új járjunk, mint az a szerencsétlen... - jegyzem meg válaszképp, és ha elindul, megvárom, míg leér, addig nem merek utána menni ezen az ingatag hídon, míg azt nem mondja, hogy ő már elengedte.
- Ugye tudod, hogy ahová most tartunk, biztos nem az az irány, amifelé indultunk...? - kérdem fentről izgatottan az ismeretlenbe pillogva, és igyekezvén nyújtani neki a fényt, amíg mászik. Lábaim megremegnek, de csak, mint, amikor kipróbáljuk a hullámvasutat és leszállás után annyira bennünk van az érzés megismétlésének vágya, hogy már szinte egész testünk beleremeg attól az érzéstől.

Eltöprengek merengésén és kérdésén, de egy pillanatig sem elutasítóan. Bár a magam részéről biztosan tudom, hogy kioltani egy ártatlan életet s azt végig is nézni képtelen volnék, de abban egyetértek, hogy egy szabályok és törvények nélküli világban valóban akadnának dolgok, amiket szívesen megtennék, és amiket itt éppen nem tehetek. Önfeledt való élet, az volna ám csak az igaz boldogság.
- Tudod, más esetben biztosan elkezdenék aggódni annak tudatában, hogy csupán a törvények szabnak gátat annak, hogy hát... embert ölj vagy légy részese valaki halálának, deee... furcsa módon, még úgy sem rémiszt meg ennek gondolata, hogy itt vagyunk kettesben egy olyan helyen, ahol biztosan nem keresne senki. - állapítom meg összevont szemöldökkel, de végül elmosolyodva.
- Furcsa... kicsit olyan érzés, mintha saját magamnak is hazudnék, és teljes mértékben egyetértenék veled, pedig szívem mélyén biztosan tudom, hogy számomra nem is a halál, mint inkább egy élet kioltása valahogy félelmet kelt és nem is tudom... elszomorít? - vonok vállat, igyekezvén őszintén kifejezni magam, anélkül, hogy megbántanám. Nem ítélem el, mert az, hogy őszinte semmi esetre sem elítélendő, az pedig, hogy ilyen gondolatai támadnak, nos, azt gondolom nem szokatlan. Ha hallanánk mások gondolatait, azt hiszem igen sok hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb dolgot hallanánk. Függetlenül ettől, valahogy még így is vonzanak a gondolatai, a jelleme. Nem állítom, hogy nem volnánk normálisak, csupán azt, hogy mindketten nagyon is eltérünk az átlagostól.
- Hű! - állapítom meg eltöprengve vajon milyen is lehetett ez a mindent elsöprő energia, gondolat. Voltak már nekem is hasonlók, de pont ilyen még nem. Talán ezért sem léptem végül. Pedig ha így éreztem volna, azt gondolom, már rég egy facebook csoportban keresném a hozzám hasonlókat, hanem felülnék egy ismeretlen mögé a motorjára, be a kocsijába, fel osonnék egy ismeretlenbe haladó vonatra és viszlát mókuskerék, helló ismeretlen. Ismerkednék, tapasztalnék és azt hiszem végtelenül boldog lennék, mert bár bizonyosan akadnának akadályokat, de a tudat, hogy utánuk valami igen szép, igen izgalmas dolog várhat, végig mosolyt csalna arcomra.
- Azt hiszem nem. - válaszolom, s végén talán még egy kissé csalódott sóhajt is elengedek a sötétben. - Pedig kalandos életem volna, az biztos. Egyszer, még évekkel ezelőtt álltam a pirosnál és láttam egy csupa sár, utazó kocsit. Volt rá némi késztetés, hogy félre dobjam eddigi életem, kilépjek abból a mérgező házasságomból, amit már másnap megbántam, és csak járjam a világot és élvezzem minden pillanatát, de mindez valahogy tova is reppent, ahogy álmodozásaimból felébredve elindult a kocsi és elment ki tudja hová... Pedig a platóján simán elbújhattam volna... - nevettem el a végét legyintve, mintha csupán egy fiatal, meggondolatlanságomról mesélnék. Tény, hogy fiatal voltam, és mások szemében bizonyosan meggondolatlan tett lett volna, de nem nekem.
- Én nem születtem olyan ellenállhatatlan hajtóerővel, mint te. Szerintem ez nem is teljesen olyan, amit csak úgy osztogatnak születésünkkor. Talán millió emberből, ha egy ilyen különleges születik. Ezt pedig jól bizonyítja, ahogy a hétköznapokon, a munkájuk rabszolgái monoton haladnak a-ból b-be és nem lépnek ki a mókuskerékből, mert egyszerűen... nincs meg bennük az a késztetés. Persze beszélek én, tudom... de én festek, és mellette azért van mikor elég kicsapongó napjaim vannak, de azt hiszem... ennél többre nem futja. - beszélek, bár nem önsajnálatból, vagy azért, hogy megsajnáljon. Ezek egyszerű tények, amiken úgy érzem nem tudnánk változtatni, mert már így is kihoztam a legtöbbet magamból. Így is sokan orrolnak rám, morognak vagy beszélnek ki a hátam mögött, és bár egy percig sem érdekel, mit gondolnak rólam, azért azzal tisztában vagyok, hogyha fél New Yorkot magamra haragítom különös életmódommal, annak az életem és annak minősége látja kárát. Nem a pénzről van itt szó, hanem a kirekesztésről. Mert a pletykák, olyanok, mint a lepra. Ha nem szimpatikusak, akkor az az ember már le van írva, és minél többen látják rajta a bélyeget, követik a többit, akik kirekesztik. Azt hiszem az már engem is frusztrálna, ha minden boltba, ahová bemegyek ferde szemmel néznének rám és egyszerűen sehol sem érezném azt, hogy jól érzem magam éppen ott, ahol vagyok.
Bár szerintem nem olyan szomorú a családi helyzete, azért valahol sajnálom, hogy egy ponton túl nem épp örvendetesen, de megtört az a norma, amit az ember már megszokott. De ez nem mindig rossz, sőt, sokszor jobb is így, noha részletbemenően nem tudhatom mi okán történtek vele ezek a dolgok, és egyenlőre nem is mernék rákérdezni. Ha megakarja osztani, megosztja, ha nem tartja alkalmas a pillanatot, nem teszi. Szerintem még fogunk találkozni jó pár hasonló helyzetben. De azért azt be kell látnom, jó sokan vannak.
- Hű, milyen sok testvéred van! Mármint, én egykeként el sem tudnám képzelni, hogy ennyi testvérem legyen. Nem azt mondom, hogy nincsenek meg az előnyei, de biztosan jó lehet, ennyi családtaggal körbevenni magad, akikre tudod, hogyha olyat is teszel, számíthatsz rájuk. Ráadásul mennyi lány! - csapom össze finoman kezeim nevetve, ahogy megpróbálom beleképzelni magam, ha nem is az ő helyébe, de hasonló helyzetbe. Azt hiszem jól kijöttem volna a lány testvéreimmel, és mennyi közös kalandunk lett volna. De még akár a fiúkkal is. Megannyi különböző tapasztalat, eszmecsere.
- Nem, nem itt. Nyaralni mentek Húsavíkba, egy izlandi városba és annyira beleszerettek, hogy végül haza se jöttek. - nevettem el magam, mert apám kicsit fegyelmezettebb ember, sőt fiatalabb korábban állítólag még unszimpatikus is volt számára anyám életmódja vagy származása, de belekóstol és ha elsőre nem is, idővel rájött, hogy jobb, mint mondjuk Londonban. - Ott más az élet, mások az emberek, a törvények... Hideg hely ez tény, de ott az emberek nem gyomorideggel mennek dolgozni, van idejük pihenni, ismerkedni és kicsit bolondozni. Szóval messze vannak, de néha megszoktam látogatni őket. Főleg, mikor tudom, hogy olyan események közelednek, amiért érdemes odamenni. Nem csak a karácsony vagy szülinap, de sok helyen vannak zenés, táncos fesztiválok, ünnepek. - mosolygom lelkesen. A exférjemet ugyan sosem sikerült elcibálnom oda, s addig én sem nagyon mentem ki, de legutóbb mikor kimentem pont viking fesztivál volt júniusban, és az ír napokat is nagyon szeretem. A családos témákat érintő csevegésünket végül egy reccsenő koponya szakítja félbe a cipőm alatt. Még engem is meglep, bár valahol mindig is számítottam rá, hogy találkozhatunk, ha nem is emberi koponyával, de állati csontvázzal, tetemmel biztosan. Nem tudom, hogy ez valamiféle intő jel, hogy ennyi, forduljunk vissza, de nem érzem kellően nagy akadálynak, hogy ne tudnánk folytatni utunkat, pedig ezek után el kellene gondolkodnunk rajta, hogy mivel futhatunk még össze. Vagy kivel... De se Pierre, se én nem vészmadárkodunk. Sőt még a lehetőségével is poénkodunk kicsit. Megjegyzésén én is jót nevetek.
- Tetszik az ötlet! - mosolygom válaszul, legalább nem lesz okom rá, miért ne mennék Franciaországba. Egy barátnak nem mondunk nemet, s bár még csak most beszélünk először személyesen, kezdem egyre inkább azt érezni, hogy hosszútávon is jó barátságot fogunk kötni. - Cserébe egyszer én is elviszlek vagy Norvégiába vagy anyuékhoz, nem csak az étel miatt, de ott... talán egy kicsit még inkább önmagad lehetsz... - mosolygom, mert úgy érzem még mindig nem nyújtóztatta ki igazán szárnyait, még szárnyalna, ha lehetne. Én pedig miért is gátolnám meg benne, ha támogathatom is? Oké, talán ez így mértékileg kicsit soknak tűnhet vagy épp félreérthetőnek, de azt gondolom épp elég különös és félreérthető dologról beszéltünk ma már, ami végett lassan már nem is látunk mást a dolgok mögé, mint ami. Ez pedig egy csuda jó kaland lenne. Talán még a fényeket is megnézhetnénk, biztos tetszene neki.
- Igen. Erjesztett halkonzerv. De annyira büdös, hogy már akkor heves öklendezésbe kezdenek még a legerősebb gyomorú emberek is, mikor egy milliméternyi nyílás keletkezik a fém doboz tetején. Nem is tudom, hogy egyesek, hogy jutnak el a megkóstolásáig. - nevetem el magam újfent, mert még a hideg is kiráz annak gondolatára, hogy akár még pénzt is költsek ilyesmire.
- Pierre, ezt nem mondod komolyan?? - kerekednek el szemeim, miközben kérdőn pillantok rá, persze mosolyom most is ott lapul ajkaim sarkában megbújva. - Az örökké nagyon hosszú idő. Képes lennél feladni a sok látnia valót, kalandot és izgalmat, hogy kísértetként idelent... "élj"? Alig akadna társaságod, azok is minden bizonnyal csak cincognának... - csóválom fejem, mert ezzel most igazán meglepett, még ha viccelt is. Mindent humorosnak megjegyzésnek van ugyanis igazság alapja.
Az utunk aztán egy újabb kalandot gördített elénk. Nem, nem akadályt, hiszen dönthettünk mit szeretnénk, merre menni. Még is szinte elkerekedett szemekkel figyelem, ahogy megteszi az első lépéseket és végül át is ír. Azt kell mondjam, ebben a srácban több a bátorság, mint a legtöbb fenti, kocsmában lévő férfiben vagy katonában. Úgy vág neki az ismeretlennek, ami még bizony veszélyt is rejtegethet, mintha ez volna az utolsó napja a Földön. Én sem tétovázok sokat, elindulok, ha nem is sietve, nehogy végül alattam adja meg magát a híd. Kicsit olyan ez, mint mikor Pán Péter hívta a végtelenbe Wendyt, annyi különbséggel, hogy Péter tudta merre mennek. Dehát nem pont ez a legizgalmasabb az egészben? Nem tudjuk mi lesz ott. Még ha a térkép ad is némi segítséget, ki tudja nem e veszünk újabb kalandos irányt. A lassúságom végül nem vezet célra, és mikor megérzem mozdulni a hidat alattam, sietősebb léptekkel igyekszem Pierre felé, ahol az utolsó lépéseknél, mintha már érezném, hogy le fog szakadna a híd, elkapom a kezét, attól félve, hogy esetleg valami ügyetlen módon vissza botlok. De nem így történik, ellenben a fémszerkezet többé már nem nyújt visszautat. Ez némileg megijeszt, abból a szempontból, hogyha a kerülőnél újabb hasonló akadályba botlunk, akkor a kijutásunk némileg nehezebbé válik majd, de nem szeretném az ördögöt a falra festeni. A szívem persze majd ki ugrik helyéről és mosolyom is bizonytalan, de azért Pierre nézek.
- Azt hiszem neki kell állnom diétázni... - viccelődöm, majd utána rögtön ismét elnézek az immáron leszakadt híd felé.
- Még a végén tényleg itt fogunk kísérteni... - csóválom fejem, ahogy eszembe jutnak szavai még odaátról. Ha szüksége van még némi időre, nem indulok el egyből, de ha nem, nos maradásunknak már nincs értelem, így jobb, ha mielőbb folytatjuk utunk, pláne, hogy kerülünk is. Ki tudja mi vár még ránk a koponya és a leszakadt híd után. Még a végén tényleg látunk valami különös lényt.

Még az egyedi személyiségek közt is bőven akad unalmas alkat, aki inkább erőltetetten próbál más lenni, mint sem elfogadja őszinte valóját, legyen az bármilyen. De Pierre folyton folyvást meglepett. Láttam már az első pillanatokban, hogy ő más, különlegesebb az átlagnál, de, ahogy haladunk beljebb a sötétben, az ismeretlen felé, úgy ismerem meg még annál is jobban, mintha, minden kis porcikája meglepetést tartogatna számomra. Különös, néhol talán tabunak számító témákat feszegetünk, mint két ezer éves barát, pedig igazán egyikünk sem mondhatná el a másikról, hogy jól ismeri. Pierre olyan számomra, mint egy címtelen, vonzó borítójú könyv, aminek se elején se hát oldalán nem látod a tartalmat, a műfajt. Még is beleolvasol és egyre inkább belemerülsz.
- Ez sajnos így van. Noha a halál azon túl is félelmetes, hiszen... sokak számára a véget jelképezi, ami általában nem jó. Ahogy maga a folyamat sem, bár... attól még el kell fogadni. - mások életét kioltani, még egy törvények nélküli világban is, elég morbid. Persze támogatom azon eszméjét, hogy a vágyakat és a kíváncsiságunk ki kell elégíteni, de ha mindenki így gondolkodna, meg lehet, elvenné a másiktól azt a lehetőséget, hogy ő is ekképp tegyen. Az pedig önzőség volna, nem?
- Már nem is. - felelem mosolyogva, mert azt gondolom a legrosszabb döntésem volt, mikor igent mondtam az exemnek. - De együtt dolgozunk, egy helyen, szóval igazából még mindig tart ez a mérgező kapcsolat. Én festek, ő pedig eladja olyanoknak, akiknek bár gőzük sincs a festményekről, pont illik a falukra, így megveszik. - válaszolom, s bár ez így elég nyersen hangzik, lényegében ez történik. Nem mintha nem érnének többet a festményeim, mint, hogy egy falon porosodjanak, de az értékük azt gondolom csak számomra felbecsülhetetlen. Ezért is van az a külön kis zugom, ahová azon képeim gyűjtöm, amiket nem pénzért, hanem élményekért, emlékekért adok vagy épp festek. Mint Declan esetében is. Váratlan kaland volt, s ennyiben ki is merült, de még mindig mosolyt csal arcomra az az esti motorozás.
- Igen, tényleg az. - vallom be kissé zavartan, mert azért lássuk be, ebben a világban ilyesmikről beszélni nem épp elfogadható dolog. Mintha a felelősséget kötelezően cipelnie kéne mindenkinek. Bízom benne, hogy Pierre nyitottsága és eszméje sokakhoz elér, és egy nap az emberek felmerik majd vállalni magukat, mindenféle média felhajtás és kényszer nélkül.
- Látod, ez pontosan igaz arra, amit az előbb mondtál. Nem ismerik, valószínűleg soha nem is fogják érteni, ami benned van, ezért félnek tőle, és eltérőnek tartják, hol ott... hajdanán talán pont ez volt a legtermészetesebb dolog. Ha nem volnánk kíváncsiak, nem akarnánk megismerni a dolgokat már gyerekként, még is hol tartanánk most? - teszem fel eme költői kérdést, mert azt gondolom mi tudjuk a legjobban, mennyire jó a kérdésekre választ kapni, az ismeretlennek kezet csókolni.
- Ezt megértem. Bár... hátránya és előnye is akad mindkét lehetőségnek. De az embernek úgy is mindig az kell, ami nincs, és észrevenni is csak akkor veszi észre milye volt, amikor már nincs. - vonok aprón vállat, bár ezzel nem letörni akartam, vagy figyelmeztetni, hogy örüljön, amíg még ilyen népes családja van, egyszerűen tények ezek, melyek folyton folyvást beigazolódnak. A család viszont nekem is fontos, így érthető módon nehezen szakadtam el tőlük.
- Ah, dehogy nem... - sóhajtom vágyakozva. - Egy ideig bizonyosan nagy szerelmese lennék a helynek, de... ismerve magam, elvágyódnék a kalandok irányába, és a szüleimtől vett búcsú gondolata mindig letörne, hogy neki vágjak. Így egyedül könnyebb. Mármint persze... így sem ugrok fel egy vonatra és intek vissza a városnak, de legalább gyűjtöm hozzá a bátorságom. - mosolygom, belegondolva mennyire más életem volna ott. Aztán lehet butaságokat beszélek. Lehet el se akarnék onnan jönni.
- Ó, semmiképp, ne aggódj! - nevetek. Vele amúgy is sokkal élettel telibbek a percek, órák. Szerintem e kaland nélkül is, csak úgy hüledeznénk a másik életén. Én biztosan az övén. Pierre biztos nem vonogatná szégyenlősen a vállát, hogy ő azután nem fog a tűz körül ugrabugrálni, vagy  ne jönne el a jeges vízbe úszni.
Kalandunk azonban egyre meredek akadályokat vet elénk, sőt mögénk is, ami a visszautat illetné. Talán a kíváncsiságunknak akarnak gátat szabni, talán jobb helyen nem is járhatnánk, hogy olyasmi fedezzünk fel, amit már nagyon rég senki más. Tekintve a leszakadt hídból. Az adrenalin akkor kezd csak igazán érződni mellkasomban, mikor éppen csak átérek Pierrenek hála.
- Ugyan... ne kérj bocsánatot, mert nem hagytál lezuhanni. - mosolyodom el az előzőek hatása alatt még kissé bátortalanul.
- Nagyon optimista vagy... - somolygom, de én is ugyanebben bízom. Elvégre kizárt, hogy csak egy felé legyen kijárat, lévén, hogy odafent is lépten nyomon csatorna fedelekbe botlunk. Még javában dolgozik bennem az izgalom, mikor újfent megállunk, hogy rápillantsunk a térképre, illetve nekem is feltűnik a különös zaj, amit idelent nem igazán tudnék mihez kötni.
- Talán víz tisztító? - kérdem én bizonytalanul. De bármi is, működik, és ha működik, azt jelenti, hogy emberek használják, tehát bizonyosan jó irányba haladunk, legyen az bárhol. A térképet vizslatva próbálom én is átlátni, de nagy szakértője nem vagyok, viszont logikusnak tűnik meglátása, így felpillantva bólintok egyet Pierre. Azt sem bántam volna, ha kiderítjük mi a búgás forrása, de a terem megtalálása is vonzott. Nem volna jó még egy leszakadt híd.
- Szerinted volt már bárki is a csoportból, aki megelőzött minket? - kíváncsiskodtam, mert bevallom, igazán kedvromboló volna, noha tudom, sosem a cél a fontos, hanem a megtett út.