Hogyan jellemezném magam?
Nem vagyok világmegváltó, nem vagyok mindent tudó (azt a zsenikre hagyom), nem vagyok szuper jófej, nem vagyok idegesítő. Ja, de. Az vagyok, a tárgyalóteremben, amikor kell. Egyébként igazán kedves szoktam lenni, érzékenyebb fajta. Empátiám, segítőkészségem mindig előjön, ha az kell.
Egy nem túl átlagos családból származom. Apám politikus, anyám pedig színésznő, aki körbeugrálja, és színészi teljesítményét kimutatja a rendezvényeken, sajtókonferenciákon szorosan apám mellett gubbasztva. Sosem megyek el a meghívásukra. A fekete bárány így hamar kibukik. Az öcsémnek viszont bejön a híres apu-anyu dolog, igyekeztem felvilágosítani őt, hogy jobban tenné, ha nem ezt az életet választaná. A férjem meg bepuszilgatta magát nagyon a kényelmekkel teli famíliába. Szerintem jobban szeretik őt, mint engem. Ő is olyan, mint a trió.
Erős jellem vagyok, nem naiv, nincsenek nagy elvárásaim. Természetesen, volt, hogy megkerültem másokat, volt, hogy hibát vétettem. Tönkretenni másokat? Nem az én asztalom, bár néhányan simán megérdemelnék. Talán egyszer dühbe gurulok...

A legnagyobb gyengeségem: klausztrofóbia. Mit takar pontosan ez? Íme, egy kis szösszenet róla:
Jellemzően úgy gondolják, a klausztrofóbiának két fő tünete létezik: a szűk helyektől és a fulladástól való félelem. Egy tipikus klausztrofóbiás beteg félelmet fog érezni a következő helyek legalább egyikétől (ha nem többtől): kicsi szobák, zárt szobák, autó, alagút, pince, lift, földalatti, barlang, repülőgép és zsúfolt helyek. Sőt, mi több, a korlátozástól való rettegés egyes klausztrofóbiásoknál odáig fajulhat, hogy egészen triviális dolgoktól tartanak, például akár attól is, ha egy fodrászszékben kell ülniük vagy sorban állniuk a zöldségesnél. Mindamellett a klausztrofóbiások általában nem maguktól a helyektől félnek, hanem inkább attól, mi történhetne velük, ha bezárják őket ezekre a helyekre. Ilyen esetben a beteg gyakran fulladástól kezd félni, mert úgy véli, egyszer csak elfogyhat a levegő ott, ahová őt bezárta valaki. Rohamai során számos klausztrofóbiás megszabadul öltözékétől, mert úgy hiszi, ezzel a tünetektől is megszabadítja magát. A fent említett tünetek néhány kombinációja súlyos pánikrohamhoz vezethet. A legtöbb klausztrofóbiás mindent megtesz, ami tőle telik annak érdekében, hogy elkerülje ezen a szituációkat.

Azt hiszem ezzel ki van fejezve minden, amitől félek.

Nem tudtam teljesen jól aludni, forgolódtam, próbáltam szuggesztálni magam, de semmi. A jelenlegi ügyem elég bonyolult, a vádemelés megtörtént egy férfi ellen, akit a rendőrség elsőszámú gyanúsítottként vitt be napokkal ezelőtt. Az ügy: két, negyvenes éveiben járó nő meggyilkolása. A férfi ismerte őket, volt is köze mindkettőhöz, azonban ő azt állítja: bemártották. A bizonyítékok mind rámutattak. A nyomozókkal megbeszéltem mára egy találkozót a rendőrkapitányságon, de mielőtt elmennék oda, útba ejtenék más helyet is.
Nagyon korán keltem, ezért jó lenne valamit falatozni meg persze azt az isteni mogyorós-fahéjas forrócsokit sem fogom kihagyni. Néha jólesik a kényeztetés még nekem is. Apró örömök az életben. Kivárom a sort a kávézóban, ahol van időm válogatni, miféle szendviccsel lepjem meg magamat, mert az összes nagyon királyul néz ki, én pedig befalnám az összeset. Jó, oké, nem mindet, de tudnék négy-ötöt is megenni.
A munkára való koncentrálásom mindig eltereli az éhségről a figyelmemet, ezért vagyok ennyire megbolondulva valami finomságért. Ehetnék többször is, de akkor úgy érzem, elég az az egy-két csokis müzliszelet. Gyorsan rámutatok a választott szendvicsre meg forrócsokira, szinte szavak nélkül viszem végig a kommunikációt a pultos hölgyeménnyel, aki remekül fogadja a szótlanságomat, meg gondolom már régóta olvas másokban. Kártyás fizetést hajtok végre, majd szép és hatalmas mosollyal hagyom el a pultot, s indulok ki az ajtón.
Élvezem a forrócsokoládé illatát, amibe belekortyolok, miután kilépek az üvegajtón. Nincs nagy kedvem metrózni, pedig azzal tíz perc alatt ott lehetnék az őrsön vagy legalábbis abban az utcában lennék, ahol az van. Most a friss, eső utáni illat vonz magával, így sétálok, úgysincs sokszor ilyenre időm. Még nem is sokat jártam errefelé, mióta fél éve ideköltöztem. Manhattan nagy kedvencem volt, mikor még a férjemmel együtt éltünk, de el akartam jönni a lakásból, s Manhattanből is. Queensbe át tudtam helyeztetni magam, a válóperünk folyik még, de talán hamarosan lezárhatom azt a részét életemnek.

A kabátom cipzárját felhúzom azután,  hogy megkajáltam, a ciabatta morzsáit leseprem magamról. Az utcaneveket olvasgatom, és rájöttem, hogy át kell mennem az út másik oldalára, onnan pedig a játszótér felé menni, aztán pedig átvágni ott, és pár utcával odébb oda is érek. Miután átérek a zebrán, indulnék tovább, azonban egy bujdosó kisgyermekre leszek figyelmes. Körülnézek, de nem látok senkit a közelben, így lassan megközelítem őt. Szürke kabátot visel a pici lány, ez már biztos.
- Szia, kislány... hogy hívnak? Anyukád biztosan keres téged - guggolok le az összekuporodott kislányhoz. - Én Kristen vagyok - felpillantottam, hátha valaki jár erre, de még mindig senki sem, a kislány viszont egyetlen szót sem szól, meg van szeppenve. - A játszótérről jöttél? - csak bólintott egyet.
Több dolog is lehetséges, amiért elkószált... Magától jött el vagy valaki mocskos trükkel elcsalta őt erre? Azt az illetőt tuti megfojtogatnám. Talán megriadt az illető, vagy a kislány elfutott előle, és itt bújt el.
- Nem kell félned, jó? Elmegyünk megkeresni anyukádat? - hevesen bólogatott, én pedig a kezemet nyújtottam a négy-öt év körüli lánynak, aki először félve fogta meg kezemet, de aztán azért bátrabbá vált.
Bementünk a pár lépésre található kapun, és a távolban látok valami nagyobb gyülekezési pontot, azt hiszem, ezt a gyerkőcöt keresik. Nem tudok ítélkezni a lány anyja felett, de azért nagyon remélem, nem egy telefonján lógó anyával fogok összefutni, mert lehet, hogy nem fogom tudni visszafogni magamat. Egyre közelebb kerülünk a kicsivel, akin látok még mindig valami félelmet, nem tudom, mi történhetett, lehet csak simán megrémült, nem tudom.
Valaki elkezd mutogatni felénk, majd pedig egy másik hölgy felé néz. A kislány enged a kéz szorításból, én pedig elengedem ezután. Megyek utána, mert kíváncsi vagyok, meg arra is, hogy lett -e már értesítve a rendőrség, vagy valami, bármi. A kislány gyors léptekkel megy az egyik nő felé, és hallom, ahogyan kiabálja: anya.
Megnyugodtam, bár lettek volna kérdéseim hozzá, hogy mi történt, vagy mi nem, azonban láttam, hogy mindenki boldog látszólag, így elindultam az eredeti célponthoz, de mivel késésben vagyok, a metrót fogom mégis választani, ugyan, nem bírom a zsúfolt helyeket,  most viszont muszáj leszek kibírni pár megállót, lehetőleg a klausztrofóbiám nem akar megtréfálni.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Nőként bizonyítani egy olyan kemény pályán, mint az igazságszolgáltatás és a jog, bizony elég nagy feladat. Szerintem minket sokszor túl érzelmesnek néznek, azt gondolják, hogy ahelyett, hogy az előírt szabályokat vennénk figyelembe, sokkal szívesebben hallgatunk a szívünkre. S míg bizonyos helyzetekben erre van szükség - lásd a játszótéri esetet, amikor szükség volt a női intuíciókra és arra, hogy segíts megkeresni az elkóborolt kislánynak az édesanyját -, azért nem lehet ránk fogni, hogy csak a szívünkkel gondolkozunk. Ha valaki erős jellem, azt jellemzően a gyenge férfiak könnyedén félelemmel kezelik, ezért remélem sosem változol meg és jó pár olyan embert magad mögé utasítasz, akik szimplán nem arra teremtettek, hogy olyan pozícióban legyenek, mint Te. Ez még nem számít mások tönkretételének, igaz?
Klausztrofóbiával küzdeni amellett, hogy kellemetlen, egészen félelmetes is lehet. Mi van, ha új helyre kell menned, ahol nem ismered a viszonyokat? Na és mindig inkább a lépcsőházat választod a lift helyett, vagy meg lehet valamennyire szokni, ha tudod, hogy nem fogsz beszorulni?
Kíváncsi lettem volna még rá, hogy pontosan mi történt közötted és a férjed között ami miatt most válófélben vagytok. Persze kettőnk közül nem én vagyok az, aki arra szakosodott, hogy kiszedje másokból az igazságot és talán épp olyasmiről van itt szó, amiről nem mesélnél szívesen, még akkor sem ha eskü alatt kell vallanod. Egy biztos; az életed korántsem eseménytelen, Te mégis jól veszed az akadályokat, amitől csak még inkább le a kalappal előtted.
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!