how many years have passed?

Az ítélkezés az ember legaljasabb cimborája, szűröm le és tartom meg magamnak újra és újrent ez a következtetést, amelyben nemcsak a legtöbben, hanem mindenkihez hasonlóan én is gyakrabban beleesek, mint azt ténylegesen is hajlandó lennék bevallani. Hangosan. Másoknak. Mégis… Ferdén ívelő, szórakozott elégedettségtől eltelő félmosoly mása húzódik a számra, amikor immáron – ha jól számolom – a harmadik embernek sikerül teljes mértékben lerombolnom azt az illúziót, amit rólam alkotott a média- és bulvárszemélyemként megjelenő cikkek, információk alapján. Pech. Elismerem, hogy zokszó nélkül és könnyedén tehetnék a kedvükre, mivel az „elvárt” viselkedési formát mára úgy tudom előrántani a zsebemből, mint egy ezerszer használt taknyos zsebkendőt. Ezzel szemben a helyzet az, hogy a harsány és ripacs bokszolónak aligha egyezett volna meg az értékrendje azzal, amit ezen a rendezvények képviselni szándékozok, ami – láthatóan – nem egyezett meg azzal az elképzeléssel, amit megalkottak rólam. Ez nem jelent problémát. Nem kifejezetten bánom, ha csalódnak vagy meglepődnek, amikor először találkoznak velem, mert egyszerűen nem érdekel az, hogy ki milyen képet alkot rólam. Jelenleg magánemberként és adományozóként vagyok jelen, nem azért, hogy önmagamat piedesztálra emeljem, mint a világ császára, ezzel a ténylegesen fontos dologról magamra terelve a dicsfényt, amit eszem ágában sem volt eluralni azok elől, akik megérdemlik. (…) Akik valódi szolgálatot tesznek a hazánkért.
Megrázva magamat kortyolok nagyot a nemrégiben magamoz ragadott pezsgőből, amelynek kiüresedett poharát az éppen arra járó pincér tálcájára helyezem. A kezeimet visszacsúsztatom a nadrágom zsebébe, miközben megpróbálom újra felvenni az éppen zajló beszélgetés számomra érthetetlen fonalát, amelynek során többször is emlékeztetnem kellett magamat, hogy bármennyire is nem fűlik a fogam ezekhez a nagy szociális ceremóniákhoz – pontosabban az adakozó réteghez – már beadtam a derekamat és ennél fogva kénytelen vagyok elővenni a legjobb arcomat, ami igencsak szűkös a rendelkezésemre álló opciók közül. Többé-kevésbé sikeresnek mondható manőverekkel. Leszámítva, hogy a beszélgetőpartnerek között – úgy tűnik – kevésbé fontos tényező a veteránok központi ügye, mint az éppen nagyot mondó tőzsdeügynökre licitáló építkezési vállalkozóé, aki nemrégiben vásárolta fel Bronx és Brooklyn környékén a soron következő rehabilitációs részeket ezzel egyébként megfosztva megannyi embert attól, hogy olcsó lakást szerezzen, még éppen tűrhető környéken. Valószínűnek tartom, hogy látszik is az ábrázatomon egyfajta értetlenség vagy elégedetlenség, mivel Christie az estek többségében pont ilyenkor toppan mellém. Leginkább tüzet oltani és okosakat mond helyettem, mivel az ilyesfajta játszmákban, tapintatos rámutatásokban és vetítésekben ő sokkal pengébb nálam. (Pontosabban: ő az abszolút hozzáértő, én pedig a semennyire sem.) A lehetőséggel pedig élve a figyelmemet sokkal inkább azokra szándékozom irányítani, akik végett hajlandó voltam hónapokkal ezelőtt igent mondani az eseményre. A lehetőséggel élve csusszanok ki az aktuális társaság berkeiből, hogy olyan személyek után nézzek, akinek a beszédét egyáltalán nyomon tudom követni, mert számomra is sokkal kézzelfoghatóbbak, mint az online valuta és a legújabb még csak elméletben létező építkezési technikák.
Nem áltatok senkit azzal senkit, hogy közeli viszonyom van a katonasággal vagy valaha is csatlakozni kívántam volna hozzájuk, mert meg sem fordult a fejemben, ami leginkább annak köszönhető, hogy az élet láthatóan is egész más irányba terelt, ugyanakkor… a tapasztalataim bizonyos kézből elég testközeliek voltak, hiszen láttam és tapasztaltam, hogy ezek az emberek, akik visszaérkeznek már nem találják a helyüket a mindennapokban és sokszor a gettó vált az otthonukká. Sokakat a kilátástalanság, míg másokat a szegénység hozott köreinkbe. Hogy a szolgálatuk ellenére az életük, semmit sem ért a nemzet döntő többségének. Ilyen módon tapasztaltam meg az életüket. A következményt. Ami mélyen elkeserítő volt és normális ember mércéjével nem mondható normálisnak. Láttam, ahogy az egykor összeszedett emberek szétzüllöttek és nem találtak máshol vigaszt, mint az alkoholban és drogban. A gettó legrosszabbja voltak az általuk lakott tanyák. Hányásban és vérben fetrengő halottak tucatjait láttam odabent, amikor beküldték a hozzám hasonló még tíz éves kort sem elérő kölyköket, hogy kobozzák el tőlük azt, ami megmaradt náluk. Drog, alkohol, gyógyszer. Nem számított. És ez korántsem a legalja az egésznek. Minél mélyebben vagy benne, annál rosszabb. S hogy részben az itt átéltek végett támogatom az ilyen eseményeket, nem kérdés.
A félreeső mosdót hagytam el, amikor a hangszóróban a női hang jelzi, hogy az esemény hivatalos része – az adományok gazdára találása, lényegében – megkezdődik, úgyhogy mindenki fáradjon a nagyterembe. Csakhogy ez amolyan másodlagos, de mindenképpen mellékes információnak hangzott az esetemben.
– …Gia? – A levegő mozdulatlanul létezett kettőnk között a múlt megelevenedésének közepette. Mióta is…?

Nem fáj, nem érint, nem zavar. Hogy merre meddig ment el, hogyan felejthetett el?! Nem érdekel, hogy most kivel kavar, hogy reggel kinek visz ágyba kávét, én nem irigylem a másét.

Az utóbbi néhány napban szinte semmit sem aludtam. Olyan gyors egymás utánban történtek az események, hogy nem győzöm kapkodni a fejem, egészen belefájdult már. Bár erről sokkal inkább az agyamban kavargó gondolatok tehetnek.
Leot tegnap reggel engedték haza a kórházból. Mélyvénás trombózis alakult ki mindkét lábszárában. A kezelőorvosa szorgalmazta, hogy legalább egy hetet töltsön bent ameddig kitalálják, hogy az ideiglenesen elrendelt vérhígító injekciókat milyen szájon át szedhető antikoagulánsra lehetne lecserélni, de ő makacsul kitartott a hazajövetele mellett. Kockára téve ezzel gyakorlatilag az életét. Mindezt egy hülye jótékonysági cirkusz miatt, ahol újgazdag, bróker senkiházik diskurálnak egy-egy drága kubai szivar mellett az épp aktuális gazdaságot érintő hírekről, és a kibaszott tőzsde árfolyamról. Nekem nagy valószínűséggel két választásom lesz. Vagy leiszom magam a sárgaföldig a rohadt drága, puccos pezsgőjükkel, hogy jó pofát tudjak vágni eme kiemelkedően intelligens, visszafogott, cseppet sem nagyképű társasághoz, vagy... nem, azt hiszem nincs második opció. Ezeket nem lehet elviselni alkohol nélkül!
A hálószobánkban lévő fésülködő asztalnál ülve épp a fülbevalómmal kínlódok, mikor a tükrön keresztül kiszúrom, ahogy a nem sokkal mögöttem, az ágyon fekvő pasim engem bámul. Megakadok a mozdulatsor közben, tekintetünk összetalálkozik.
-Annyira sajnálom, hogy nem lehetek ott veled. - Egy alig hallható megkönnyebbült sóhaj szakad fel a mellkasomból.
-Tudom Édes. De gondolj arra, hogy számítanak ránk. Legalább egyikünknek ott kell lennie. - Nem akartam haza jönni. Szaúd-Arábiában akartam maradni. Cornelia maláriás lett, kellett egy ember, aki kint marad helyette még két hetet, de pechemre haza küldtek, mint elsőszámú kontakt személyt. Innen is üzenem a feletteseimnek, a konzulátusnak és a rohadt WHO-nak, hogy minden tesztem negatív, teljesen tünetmentes vagyok!
-Megvan mit fogsz mondani, amikor majd szólítanak, hogy átvedd a dedikált bandázsokat?! - Kíváncsian ráncolja a homlokát, hangja a kedves érdeklődés mögött szigorú számonkérést rejt.
-Csakis azt amit megbeszéltünk. - Kitartóan állom továbbra is a tekintetét, még mindig a fülbevalóval bénázva, alig találva el a fülcimpámat kezeim remegése végett. Elégedett, fölényeskedő félmosolyra húzódnak ajkai, majd mutató és középsőujjával maga felé int. Görcsbe rándul a gyomrom. Véres ujjbegyeimet -melyeket a benőtt fülbevaló helyének áttörése szennyezett be-, észrevétlenül a fekete kosztümnadrágomba törlöm, s egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy mi lenne, ha most egyszerűen csak kilépnék azon az ajtón, és soha a büdös életbe nem térnék vissza?! Ebben az állapotában kizárt, hogy üldözőbe venne. Mialatt felé közeledem, többször is az ajtó irányába sandítok, dobhártyáimon úgy lüktet a vér, hogy már nem hallok semmit annak áramlásán kívül. Végül csak leülök mellé az ágy szélére, próbálva úrrá lenni a testemen, leginkább a lábaim nyughatatlan remegésén.
-Remélem! Élőben úgyis közvetíti a nemzeti sportadó. - Rám kacsint, majd lassan közelebb hajol, egyik tenyere a tarkómra kúszik, ujjai fenyegetően szorulnak rá göndör tincseimre ahogy magához húz egy csókra.
-Vigyázz az úton! - Teszi még hozzá őszintének tűnő aggódással, törődéssel, én pedig csak mosolygok. Amint kilépek a hálószobából, szinte futva kapom fel az előszobába készített sporttáskát amit még akkor pakoltam össze, amikor vécén volt. Odakint már bőven besötétedett, s mivel ragaszkodott hozzá, hogy stílusosan érkezzem, így a Lamborghinijébe ülök be a saját kocsim helyett. Beletelik néhány percbe mire normalizálódik heves szívverésemmel együtt a lélegzetvételeim is. Csak ezt követően kezdem leszaggatni magamról az unalmas nadrágot, illetve blúzt, amiknek helyét egy sokkal nőiesebb, elegánsabb ruhaköltemény veszi át. Lenyitom a napellenzőt és az abba elrejtett kis tükörben villámgyorsan feldobok egy eléggé minimalista, de annál gyorsabb sminket.
-Hogy indul ez a szar?! - Szitkozódom egy sort csak úgy magamban, össze vissza tapogatva a műszerfalat és környékét, mire megtalálom az indítót és végre kifarolok a felhajtónkról. Bő negyed órán belül meg is érkezem a célhoz, ahol egy igen készséges londiner máris a segítségemre siet, s miután udvariasan kisegít a kocsiból, le is parkolja nekem ezt tragacsot. A bejáratnál még átesek a szokásos biztonsági átvilágításon, ezt követően pedig tulajdonképpen már bent is vagyok. Odabent csak a szokásos pucc, pompa, csillogás fogad. Minden sarokban csoportokba verődött, magukat úriembereknek kikiáltó gazdag fószerek diskurálnak valami szörnyen unalmas témában. Látok néhány ismerős arcot, de most valahogy nem fűlik a fogam a túlzásba vitt, negédes bájcsevejekhez, így inkább csak meghúzom magam a sarokban egy pohár Chardoné társaságában, egyik vállammal finoman nekidőlve a vaskos, márvány tartóoszlopok egyikének. Elgondolkodva mérem végig, s elemzem is ki a pódium mögött található, méretes portrét amin az est díszvendége látható élethű nagyságban. Még mindig nem hiszem el, hogy sikerült neki a nyomorból idáig felküzdenie magát. Annyira belemerülök az ismerős-ismeretlen látványba, hogy csak későn veszem észre a felém tartó női alakot. Meggondolatlanul húzom le a poharam tartalmát, majd elfojtott köhécselések, fulladozások közepette a mosdók irányába indulok.
-Basszus... - Törlöm meg a számat kézfejemmel, s mikor legközelebb felnézek, megtorpanok. Még a szó is belém fagy. Igazából azt hiszem nincs is mit mondanom. Illetve, de, annyi mindent akarok hirtelen mondani, az agyam mégis teljesen leblokkol. Mintha megnyomták volna a Reset gombot. Csak állok teljesen döbbenten, megmeredve, és még pislogni is elfelejtek. Úgy érzem, mintha rengeteg évet visszamentünk volna az időben. A hangja jóval mélyebb baritont üt meg, mint amikor utoljára beszéltünk. A vonásai komolyabbak, mint amikor legutoljára láttam. Kissé meggyötörtek.
-Ty?! - Hozzá hasonlóan én sem igazán bővelkedem a szavakban jelenpillanatban. Csak arra tudok gondolni, hogy hogyan váltunk el. Hogy az a nem épp békés szakítás milyen hatással volt a jövőmre, a későbbi döntéseimre. Az az énem, aki a múltban ragadt, legszívesebben bezúzná az arcát, a jelenlegi viszont szeretne a nyakába borulni, addig ölelni ameddig ki nem nyomja belőle a maradék szuszt is.
-Nem gondoltam, hogy te is itt leszel. - Rándul egy igazán nyomorúságos, koránt sem őszintének nevezhető mosolyra a szám. Mégis mit gondoltál te címeres ökör?! Ez az egész adományest az ő nevéhez köthető, hol lenne, ha nem itt?!
A hangszórókból érkező női hangra összerezzenek, elégedetlenkedve szemet forgatok.
-Vissza kéne mennünk. - Hebegem, mint egy komplett idióta, egyik hüvelykujjammal a hátunk mögé mutogatva, s úgy amennyiben ő is egyetért, elindulunk a megnevezett helyiség felé. Amint a kíváncsi kamerák közelébe érünk, precízen ügyelek arra, hogy a lehető legmesszebb kerüljek Ty-tól, hogy aztán helyet foglaljak a számomra fenntartott széken. Egy középkorú nő -gyanítom ő mondhatta be az előbbi információkat-, ünnepélyes keretek között megnyitja az estet. Szinte alig fogok fel belőle valamit. Helyette lopott pillantásokat lövellek Ty felé, álljon bárhol is. Fenn a pódiumon, vagy épp egy félreeső zugban. Akkor eszmélek csak fel legközelebb, mikor elhangzik a nevem, majd Leoé is, és hirtelen a teremben lévő összes kamera rám fókuszál. Ügyetlenül, egyik sokkból esve a másikba, felállok, magamra erőltetek valami mosolyhoz hasonló grimaszt és fellépek a nő mellé, aki átadja nekem a mikrofont, miután felkonferált mind a kettőnket, természetesen kiemelve ama elhanyagolhatatlan tényt, hogy egy párt alkotunk.
-Khm... Üdvözlök mindenkit ezen az igen nemes célt szolgáló eseményen! - Ugyanolyan képmutató vagyok én is, mint az összes többi...
-Először is Leonard és én szeretnénk megköszönni a meghívást, és a belénk vetett bizalmakat. Igazán nagyra értékeljük... - Ezután röviden szót ejtek a seregben betöltött pozíciómról, a feladatimról, és természetesen az egekig magasztalom Leot, mert egy jó barátnő ezt csinálja.
-Ez a bandázsszalag az online meghirdetett liciten került eladásra. Gianna és Leonard nyolcszáz dollárt adományozott, ezzel övék az egyik legmagasabb összeg, amit a veterán hazafik számára gyűjtöttünk. - Mindenki tapsviharban tör ki, én meg csak állok totál lefőve, és nem hiszem el, hogy nyolcszáz dollárt költöttünk egy használt bandázsszalagra. Az agyam eldobom komolyan!
-Megkérném Mr.Crenshawot, hogy személyesen adja át a díjat Miss.Selassie számára. - Minden erőmmel azon vagyok, hogy nyugalmat erőltessek magamra, de Ty közeledésére ismét kisül az agyam, és képtelen vagyok a normális gondolkodásra. Enyhén remegő kézzel veszem át a szalagokat, s mivel az illem így diktálja, egy kézfogás közben elhintek egy-egy puszit orcájának mindkét felén. Az illata se változott semmit! Ezt követően visszaülök a helyemre, a nyereményt begyömöszölöm a kis kézi ridikülömbe, s amint véget ér az est első felvonása, a lehető leggyorsabban igyekszem kikalauzolni magamat a tágas, a benti viszonyokhoz képest meglehetősen csendes teraszra egy pohár pezsgő társaságában, hogy végre újra levegőhöz jussak.

how many years have passed?

Annyi év telt el…
… és ennyi év után újra látni őt… Nem olyan, mint egy váratlan gyomros, amire valamennyire számítasz, hanem inkább hasonlít egy KO-hoz, ami után az ember teljesen lebénul. Az eszem felfogta, hogy meg kellene mozdulni vagy egyáltalán megszólalni, de… Mit tehetnék vagy mondhatnék Neki? Magamhoz vonnám és megölelném, hogy beleolvadjak a múlt elszökő képzeletébe, de éppen annyira nem vágyom a közelségére, mint amennyire igen. Az első találkozásunk azon az amatőr mérkőzésen.Csalogat egy régen átélt történet ezer darabjára törött tükörképe és hívogat a látomás, annak testet öltött alakja. Évek óta nem jutott eszembe. Most pedig itt áll közvetlenül előttem, alig néhány lépésnyire és én legalább olyan ostobán állok előtte, mint… tizennégy-tizenöt évvel ezelőtt? Keresem a szavakat, de a sok kérdezni és mondanivaló a semmibe fullasztja azokat. Az emlékképek milliójával érkező érzések nemcsak udvariasan kinyitották az ajtót maguknak és suhantak be rajta, hanem orkánként szakított fel mindent, ami az útjába kerül, a szusszanás tört része alatt. Az együtt töltött édes titkunk. Megkellene ragadnom a lehetőséget, hogy megszólaljak, de utat engedtem a jóleső melegségnek, mintha… megtaláltam volna egy hiányzó darabot az életemből, de az már nem illett bele a képbe. Nem változott sokat, ugyanakkor mégis; a bájos vonások határozottan íveltebbek lettek, a tekintete idősebbé és… lelketlenebbé vált. Ugyanaz az ember volt, tudtam ezt aggyal és szívvel, viszont a róla élő kép bennem más volt. Egy más személyé. A szívtelen kiabálást követő szakítás. Hogy mi történt vele azóta, nem tudom. Semmit sem tudok arról a személyről, akivé vált. Fogalmam sincs már, hogy a közös irányunk mikor vált ketté… Talán, már az elejétől kezdve sem egyezett meg az irány vagy a vége felé romlott meg annyira, hogy az már kezelhetetlenné vált és nem voltunk képesek felnőtt döntést hozni… Ugyan! Gyerekek voltunk, akik annyira voltak felelősségteljesek maguk és a másik iránt, amennyire muszáj volt. Amennyire egy első nagy szerelem azt megkövetelte. Az a szerelem és szeretet, ha gyűlöletté nem, de haraggá formálódott, ami talán évek múltával csitult csupán, de… addigra már késő volt. Túl fiatalok voltunk, hogy kezelni tudjuk egymást. Mindig bánni fogom, hogy így alakult, de ezt már nem lehet megmásítani. Az új esélyek meg… felejtősek.
A kínosan elnyújtózó csendben ő találja meg a hangját hamarabb, de… Inkább nevetséges, mintsem sikeres eredménnyel. (Habár azt el kell ismernem, hogy Gia legalább próbálkozott valamit bedobni, ami jelenleg több, mint amit eddig feltudok mutatni a magam részéről.) Tagadhatatlanul nem vagyok a szavak embere, általában és mindig is szűkölködöm bennük, mert a legtöbbet felesleges körítésnek érzem, de jelen pillanatban még Christie jelenlétéért is hálás lettem volna, hogy valami frappáns okossággal oldja a hangulatot. Mondjuk, ami azt illeti… Ebből a helyzetből lehetséges, hogy ő előszeretettel távozna azzal a mondattal: BOCS, INKÁBB MEGYEK!! Mivel, ha jól dereng valamiért ők ketten sohasem találták meg a közös hangot, de talán nem is próbálkoztak annyira. Egyszerűen betudtam annak, hogy biztos valami csajos-ellentét volt közöttük és mivel mindketten csak a másikra morogtak és szidták egymást, míg én a két tűz között próbáltam oltani azt, eredménytelenül.
– Végül is… Volt már ennél rosszabb beszélgetés indításod, babám! – Alig a képemre fixálódó félmosollyal próbáltam oldani a hangulatát, de a távolságot megtartom tőle, mert a vonásaira tapadó feszültség és a testébe beálló fegyelmezetlen merevség mind arról árulkodott, hogy ne erőltessek egyetlen hirtelen vagy közeledni szándékozó mozdulatot sem. – És te…? – Mostanra ráébredhetett, hogy egészen pontosa az én nevem által fémjelzett adományesten tartózkodunk, úgyhogy nekem lényegében kutya kötelességem itt lenni, bármennyire is szívesebben mulattam volna az időt egy kis esti szakácsműsor társaságában.
A hangosbemondós nő hangja a lehető legrosszabb időben szakítja félbe a ki sem alakult párbeszédet és mindkettőnket agresszívan ránt vissza abból a buborékból, a zárt közös világunkból, amelyben éppen tartózkodtunk. Nem esik jól és nem is értékelem azt, hogy a körülöttem nemrég lassan halandó világ zajai, hangjai és látványa újra teljes sebességgel áramlik át rajtam.
– Nem mintha túl sokat lettünk volna együtt…. – Mindamellett, hogy inkább humoros megjegyzésnek szántam, az él ugyanúgy ott lapult a szavaimban. Azt az alig egynéhány percet nem érzem túlzottan meghatározó időnek, ugyanakkor mégis annál nagyobb jelentőségűvé vált. Tőlem szokatlan illedelmességgel teszek hátrébb egy lépést és zsebemből kihúzott kezemmel jelzem, hogy menjen előre, így nagyobb teret adva neki a szabad mozgásra és az azonnali sarkon fordulásra, hogy elinduljon a terem irányába. Valamivel mögötte lemaradva érkezem én is.
A rövidke séta nyújtotta lehetőség alatt nem tanakodom azon, hogy miért van itt – az kvázi egészen egyértelmű volt, hogy nem felszolgál – a legnagyobb kérdés – többed ízében is – a hogyan, de amint megtalálja a helyét a gyanúm helyébe egyfajta bizonyosság lép ellenére, hogy még mindig úgy tűnik ez mindössze az igazság egy elhanyagolható része. Közvetlenül Christie mellé érkezem vissza, aki már karba tett kezekkel várt, de azontúl nem tett megjegyzést, hogy „úgy nézel ki mint, aki szellemet látott, bratyó! ilyen ijesztő dolgok vannak a férfi mosdóban?”. Közhelyes, de végül is igaza van.
Mivel – összességében – a poker-arc nem tartozik az előnyös tulajdonságaim közé, amelyeket birtokoltam – de a testem felett van akkora kontroll, hogy képes legyek fegyelmet erőltetni vonásaimra. A nő megnyitja az estélyt és ahogy annak természetesnek kell lennie minden zajlik is a maga békés nyájasságában, hogy milyen adományozáson vagyunk jelen és minek/kinek köszönhetően jött össze az este, illetve a rekord mennyiségekért elkelt tételek. Abszurd helyzetként tudnám jellemezni az egész hajcihőt mindamellett, hogy egyfajta elégedettséggel tölt el az, hogy valamit tudok tenni azokért az emberekért, akik a perem szélére kerülnek önhibájukon kívül. Időközben Christie megjegyzése is megüti a fülemet: Neked is ismerős az a nő ott? – nem kellett nagyon mutogasson, hogy tudjam kire gondol. Nem nézek Gia irányába, nem keresem a tekintetét egészen addig, amíg nem érzem meg magamon az övét. (…) Aztán a kép is összeáll. Leo. Hangzik el a számomra idegen név, miközben illedelmesen csatlakozom a tapsoló közönséghez, habár a mozdulataim az övékén sokkal vontatottabbak. (Hogy úgy mondjam, nem annyira lelkes.)
És nagyjából az volt az a pillanat, amikor Christie-ben is tudatosult a helyzet, amikor kimondták Gia – és Leo – nevét, amire reakció gyanánt belőle is csak annyi szökik fel: – Basszameg! – Úgy bizony. Főleg, hogy közvetlenül utána engem is szólít a nő a szokványos kötelező kör megtételére.
A megszokott mozdulatokkal, rutinosan mozogva, mintha a háttérben semmi sem történne, lépek fel a színpadra hiába nem fűlik a fogam hozzá a legcsekélyebb mértékben sem. Kötelesség. Ennek megfelően is viselkedem. Mintha bárki más állna előttem. Elméletben ez könnyű volt és működőképes, de minden lépéssel egyre inkább úgy éreztem, mintha a saját vesztembe sétálnék bele. A tenyerének érintése… már nem volt, olyan puha. Érdes. Egy erős, munkakész nő keze, mert mint kiderült beállt a seregbe. Több kérdés merül fel bennem, mint amennyire ez esetben választ kapnék. …de az illata nem változott. A parfümje lehet más, de a bőrének puha íze az arcomon ugyanolyan volt. Ismerős. Barátságos. Kedves számomra. Ellépek tőle, nem nézek utána és, amíg tart ez a baromság felé se nagyon, ha nem muszáj. Ugyanezt, ha kell többször elismétlem az este folyamán, de az összes többi ezutáni valahogy nem olyan megrázkódtató. De gyötrően sokáig tart, ahogy a többi mérhetetlenül gazdag ember, pusztán így hajlandó segíteni ezzel is leginkább beállva amögé, hogy ők igenis tesznek valamit. Adományoznak. Mintha egy kéz nélküli embernek mankót adnál. Hasznosnak hasznos, csak nem úgy ahogy kellene.
Az est első felének vége.
Fél szemmel figyelem mindössze őt, ahogy sietve távozik, viszont nem mozdulok utána. A figyelmem morzsolt darabjait csakis az aktuális társalgó partneremnek szentelem, aki azon sajnálkozott, hogy a gettóban kirabolták őket és az utolsó dollárjait is elvették a feleségétől és az alig három hónapos csecsemővel együtt váltak hontalanná. Behatásom feltétlenül arra nem volt, hogy hová vagy kinek megy a pénz, mindössze a kimutatások szerint ment jó helyre, de ügyeskedők mindig is voltak és lesznek. Mindez idő alatt, Christie gyanakvó szemekkel méreget, mintha csak erősíteni kívánná bennem az érzést, hogy ne menjek utána. Nem is tervezem. Azonnal semmiképpen. Nem vagyok hajlandó senki után futni, utána sem függetlenül attól, hogy milyen jó érzés látni. Emberelem magam. Muszáj. Giának is elég sok volt ez a találkozó. Váratlan és heves volt, ami mindkettőnkön átgyalogolt.
Hagytam elég időt, hogy rendezze magában a dolgait, úgyhogy Christie néma tiltakozásával nem is foglalkozva indultam a felkeresésre. Útközben ha feltartanak egy kézfogás erejéig, megállok, de a legtöbbet gyorsan rendezem, hogy sietve folytassam tovább az utamat, felé.
Az egyik terasz hatalmas ajtajában megállok.
Nézem őt néhány percnek tűnő másodpercig mielőtt végképp megzavarnám újra, de talán utoljára újra magamba szeretném inni annak a nőnek a látványát, akiért egykor bármit megadtam volna. Minden ellenére, mindent készséggel feláldoztam volna azért, hogy az ő jólétét tartsam szem előtt. Ostoba, tinédzser szokás, nemde? Eldobni valakiért mindent. Vagy bejön, vagy nem. Lassan csöndben haladok felé és néhány lépésnyire meg is állok tőle, miközben a torkomat köszörülöm meg. – Csodálatosan nézel ki ma este! – Gyengéd dicséret, de szívet maróan őszinte. – Szeretnéd, hogy magadra hagyjalak, Gia? – Korántsem vagyok mestere annak, hogy tudjam kinek mire van szüksége, nem érzem olyan jól ezeket a szociális finomságokat, mint sokan mások, de ebből soha nem csináltam nagy ügyet, így mindig arra támaszkodom, amire tudok. Kérdésekre. Megtudni, hogy a másiknak mi az igénye. – Sajnálom, hogy felzaklattalak… – Nem érzem szükségességét annak, ami tapintható volt. – Engem is váratlanul értél. – Egészen úgy éreztem magam, mint aki visszacsöppent a múltba és még csak a találkozások elején vagyunk; amikor az egész csak… kínos és kellemetlen. Ugyanannak az ügyetlen taknyosnak érezem most magam, mint aki akkor voltam. Túlságosan intenzíven szeretnék hozzáérni és a közelében lenni, de fogalmam sincsen, hogyan kezdjek hozzá nem is beszélve arról, hogy úgy tűnik ő komoly kapcsolatban van. Amennyiben nem hajt el, közelebb megyek csípőmmel a korlátnak támaszkodom és kezeimet összefonom magam előtt. Annyi mindent szeretnék most róla tudni: hogy van? mi történt vele az elmúlt sok-sok évben? boldog vagy hiányol valamit az életéből?
De az önzőséget félre téve, engedem át neki a teret arra, hogy úgy nyilvánuljon meg, ahogy szeretne. Számítok az elküldésre, de remélem maradhatok. Csak egy kicsit.

Nem fáj, nem érint, nem zavar. Hogy merre meddig ment el, hogyan felejthetett el?! Nem érdekel, hogy most kivel kavar, hogy reggel kinek visz ágyba kávét, én nem irigylem a másét.

Őt nézve, mintha megállt volna az idő. Ha behunyom a szemem, újra az illegális meccsek zajos, vért és verejtéket követelő forgatagában találom magam. Hallom ahogy a fogpiszkálót rágcsáló, szakadt ruhás, sánta, fekete alak kihirdeti a győztest. Az ilyen illegális összejöveteleken New York összes nagyobb kerületének legalja söpredékei rendszerint szép számmal összegyűltek. Voltak közöttük feketék, arabok, kínaiak, fehérek. Mindenféle népcsoport keveredett ott. Alvilági fogadásokat kötöttek, hogy ki nyeri az adott meccset. Ha Esther megtudta volna, hogy akkoriban, alig tizenhat évesen ilyen helyekre jártam, csak mert őrülten szerelmes voltam egy fekete, bronxi csóró gyerekbe, egész biztos, hogy kitekerte volna a nyakam. Az anyám fiatalon, tinédzser korában elkövetett egy hibát, ami örökre megváltoztatta az életét, így nem véletlen, hogy ameddig még volt beleszólása az életembe, a tetteimbe, vasmarokkal szorongatott, és rövid pórázon tartva húzott vissza maga mellé, amikor szerinte már túl messzire mentem. Kár, hogy egyszer elszakadt az a bizonyos póráz, és én csaholva, farok csóválva rohantam homlokegyenest Tyler karjaiba.
Miután elváltak útjaink, sokszor azon kaptam magam, hogy kettőnkön elmélkedek. Jobban mondva, inkább azon, hogy mi lett volna, ha az a tojás fejű edzője nem szarik bele a kapcsolatunk kellősközepébe. Ha a húga nem uszítja ellenem. Talán soha nem mentem volna el a seregbe, nem találkoztam volna Leoval. Lehet, hogy még mindig együtt lennénk. Lehet, hogy nem. Lehet, hogy a kettőnk útjai így is úgy is kettéváltak volna egy idő után, de talán ha az egész szakítás békésebb mederben történik, még mindig lehetnénk barátok, akik bármiben számíthatnak egymásra. Sajnálom, hogy nem küzdöttünk jobban, ugyanakkor még mindig pipa vagyok rá, ha eszembe jut, hogy mennyire erős befolyással volt rá annak idején a húga és az edzője. Mimikájából ítélve őt is sokkolja a viszontlátás. Valószínűleg Ty sem számított arra, hogy még valaha egy irányba sodor minket az élet. Az egyszer biztos, hogy nem értem, de leginkább nem értékelem a sors furcsa humorérzékét. Ha már itt tartunk Tylerét se igazán...
-Sose voltam a szavak embere. - Vágok vissza szórakozottan, már amennyire egy ilyen helyzetben képes rá az ember.
-Tettekben mindig is jobban ki tudtam fejezni magam... - Ezek tények, ugyanakkor lehet egyfajta emlékeztető is a számára. Bár kétlem, hogy elfelejtette volna. Kétlem, hogy kettőnket képes lett volna elfelejteni. Talán halványultak az emlékek, háttérbe szorultak, hiszen már mind a ketten más utakon járunk, mint akkoriban. Legfőképpen ő.
Rég nem volt már hasonlóban részem, most mégis jóleső, kellemes bizsergéssel tölt el a megszólítás amit használ a nevem helyett. Újra az a tizenhat éves, eszetlen, komolytalan is csitri vagyok, akit néhány szép szóval, és egy helyes pofival le lehetett venni a lábáról.
-Meghívtak. Nem akartam jönni, utálom a feltűnést, de valami azt súgta, hogy megéri. Szóval itt vagyok. - Tárom kissé szét karjaimat egy szolid, éppen csak észrevehető mosollyal szám szegletében. Hogy valóban megéri-e, az meg majd az est hátralévő részében kiderül. Hátra van még pár óra éjfélig, lehet hogy Tündérkeresztanya ma nekünk kedvez, ha mi is így akarjuk...
Tekintetem szívesen kalandozna még egy kicsit vonásain, testének különböző pontjain, elképzelve, hogy vajon mit rejthet az élére vasalt, minden bizonnyal megfizethetetlenül drága zakó és ing, amiket nem mellesleg rendkívül szokatlan Tyleren látni, az én szemeimnek legalábbis biztosan. A női hang azonban kizökkent minden további ábrándozásomból.
-Már igazán megszokhattad volna. Valaki mindig beleavatkozik a kettőnk dolgába. - Élesen szúrok, mint a vipera aminek elfelejtették kihúzni a méregfogait. Azt hiszem soha nem fogok tudni könnyűszerrel átlépni a múlt történésein, és örökké átkozni fogom annak a két embernek a nevét, akik miatt ma már csupán két ismerős idegen vagyunk egymás számára. Az egyiknek talán még személyesen is lenne lehetőségem beolvasni az este folyamán, hiszen a díjátadás, felkonferálás közben végig magamon érzem szúrós, ítélkező tekintetét, amit nem vagyok rest viszonyozni. Nem fogok megfutamodni, nem fogok úgy tenni, mintha én lennék a hunyó, mintha bármiért is bocsánatot kellene kérnem tőle. Ellenben velem, Miss.Crenshaw-nak igen hosszú a bűnlajstroma, talán itt az ideje, hogy kiengeszteljen. Arra viszont számítson, hogy nem adom egykönnyen magam... A meglehetősen rövid, ám annál lényegretörőbb beszédem alatt enyhe lámpaláz kerít hatalmába. Minden nyilvános eseményen, ahol fel kell szólalni, Leo szokott beszélni, én meg csak állok mellette egy tettetett, fülig érő mosollyal, mint valami trófea, amivel ideig-óráig büszkélkedik az ember, majd haza megy, felteszi a polcra és örökre elfelejti a létezését...
Gyorsan túlesünk a formaságokon, a kézfogás, az orcára szánt puszi. Igyekszem minél rövidebb ideig fenntartani az intim közelséget. Egyrészt azért, mert nem áll szándékomban Ty felfelé ívelő karrierjét elcseszni azzal, hogy holnap majd mindenféle pletykalapok kezdenek cikkezni kettőnkről teljesen alaptalanul. Aztán ott van még Leo, aki valószínűleg árgus szemekkel tapad jelenleg is a képernyőre, hogy ha már nem tud itt lenni, legalább a távolból szemmel tarthasson. Össze-vissza cikáznak a gondolataim, és a teremben uralkodó tömeg, az ezer irányból érkező beszélgetések, nevetgélések zaja koránt sincs a segítségemre. A tágas, melegfehér színű égősorokkal megvilágított teraszon lényegesen jobban érzem magam. Innen páratlan kilátás nyílik Liberty Island-re, a kivilágított Szabadságszobor diadalittasan magasodik a sziget fölé. Én pedig ahelyett, hogy kiélvezném a drága pezsgő, kaviár, koktélrák nyújtotta élvezeteket, és hasznos emberi kapcsolatokra tennék szert, inkább az exem elől bujkálok... Mintha az ajtó nyílásából hallanám, hogy ki az, továbbra is a korlátot támasztva fújok ki egy jókora adag levegőt... Szemem sarkából látom csupán fölém magasodó alakját, ahogy tisztes távolságot tartva megáll nem sokkal mellettem, mögöttem. Bókját hallva hirtelen támadt zavaromban egymáshoz préselem ajkaimat, majd meglötyögtetem a poharam alján lévő nedűt, és két részletben fel is hörpintem azt. Rohadtul be kéne rúgni!
-Csak gyorsan magamra húztam valamit. - Legyintek, halkan el is nevetve magam, majd felé fordulok, immáron féloldalasan támasztva csupán az erkély, derékmagasságig érő falát. Tekintetem összetalálkozik az övével, s ezennel eszem ágában sincs elengedni az ismerős szempárt. Itt nincsenek kamerák, kíváncsi újságírok, vagy épp a hárpia húga.
-Te is jól nézel ki! - Biccentek felé fejemmel, továbbra sem rejtve véka alá meglepettségemet, hogy mivé lett a bronxi csavargó vandál srác.
-Nem, minden rendben. Maradj. Csak... - Ekkor megérzem fekete kézi ridikülömben telefonom rezgését, s mivel könnyen kitapogatom, hogy mit hol is találok, így a fekete anyagon keresztül egyszerűen csak kinyomom a hívást.
-Nyolcszáz dollárt költöttünk egy bandázsszalagra, úgy hogy velem meg sem beszélte. Hihetetlen! - Lebegtetem meg a szóban forgó kelléket, felvont szemöldökökkel, egy félmosollyal, miután a kiürült pezsgőspoharat a párkányra helyeztem.
-Nem zaklattál fel. Jól vagyok. Nem is értem miért lepett meg, hogy itt vagy, amikor az egész est a te árverezésre bocsájtott cuccaidról szól. - Kínomban visszafogottan, egészen halkan felnevetek. Mégis csak valami puccos rendezvényen vagyunk, nem comedy show-n ülünk...
-A te részedről a döbbenet már inkább érthető. Nem tudhattad, hogy itt leszek, arra se volt annak idején lehetőségem, hogy elmondjam mik a jövőbeni terveim. - Veheti szemrehányásnak, de akár egy egyszerű, ártatlan információmorzsa elhintésnek is.
-Úgy tűnik, hogy az edződnek volt igaza. Mindenben. Elérted a célod. Azt hiszem még túl is szárnyaltad. - Még mindig élénken csengenek bennem annak a szemétládának a szavai. Mikor azt mondta, hogy a kapcsolatunk, én rossz hatással van a karrierjére, és csak hátráltatom abban, hogy előbbre tudjon törni.
-Bocs, ezt fel kell vennem... - Adom meg magam végül Leo zaklató, telefonos ostromának, s amikor kezembe veszem a mobilt, akkor szembesülök csupán vele, hogy videóhívást kezdeményez.
-Khm... kicsit arrébb állnál? - Ennél szarabb aligha lehetne ez az egész helyzet, de azért próbálom még menteni a menthetőt... Vajmi kevés sikerrel. Selfie kamerát állítok, és magamra erőltetek egy őszinte mosolyt. Profi vagyok már ebben!
-Szia édes! Hogy vagy? Baj van? - Tettetett aggódással szólok bele a telefonba, hasonlóképp ráncolva homlokomat.
-Jól vagyok. Csak látni akartalak. Átöltöztél?? - Egy pillanatra megáll bennem az ütő, de igyekszem úrrá lenni a pánikon...
-Igen, még a parkolóban, a kocsiban. Nem hittem volna, hogy ilyen flancos lesz ez az egész, egyáltalán nem illett a nadrágkosztüm ebbe a burzsuj tömegbe. - Helyeslően hümmög.
-Láttam a beszéded. Büszke vagyok rád! Azt mondtad amit megbeszéltünk. - Jegyzi meg diadalittasan, hangjában mégis fellelhető némi fenyegető él. Csak a miheztartás végett, hogy tudjam hol a helyem...
-Hol vagy most?
-Kijöttem kicsit a teraszra levegőzni, egyedül. Imádnád! Figyeld ezt a kilátást! - Fordítok a kamerán, hogy szemrevételezhesse azt a páratlan látványt amiben nekem is részem van.
-Ez a vénlány még akkor is ott fog állni rendíthetetlenül, ha az egész emberiség kipusztult. - Jegyzi meg a Szabadság szobrot vizslatva.
-Mikor jössz?
-Nem tudom. Megvárom az átadó végét. Ha már tiszteletemet tettem és még beszédet is mondtam, így illik. - Egy pillanat erejéig Tyler felé sandítok, vágyakozóan mérve végig, majd újfent a telefon kijelzőjéé minden figyelmem.
-Annál tovább ne maradj, és kelts fel ha haza jöttél!
-Majd bebújok melléd. Jó éjt! - Ezzel bontja a hívást, én pedig a tervezettnél hangosabban bocsájtok szabadjára mellkasomból egy megkönnyebbült sóhajt.
-A párom. Nagy rajongód. Pár éve volt egy meccsed valami profi, izomagy fazonnal. Szaúd-Arábiába kellett volna Leonak mennie, hogy kiképzést tartson, de inkább beteget jelentett... - Forgatom körbe szemeimet, majd egy időközben kiszabadult tincset kisöprök az arcomból.
-Ha menned kell bájologni a többi vendéggel, vagy puszilkodni a kamerák előtt, nem akarlak feltartani. Ha van itt valahol valami bár, elleszek én ott a következő pár órában. A pezsgőtől hamar berúgok, nem a legszerencsésebb választás. - Kínosan elnevetem magam, és most kikéne kerülnöm őt, hogy egy bocsánatkéréssel együtt itt hagyjam, de csak állok tovább, mint akinek földbe gyökerezett a lába, és miközben bámulom őt, egyszerre több érzelem is átfut rajtam. Fájdalom, harag, vonzalom, rajongás... Megőrülök ettől!

how many years have passed?

Azok a soha-meg-nem-történő szellemképek vadul mulatozva, hőzöngve ragadják meg egész testemet és taszítanak vissza a be sem következett múlt valós idilljébe, miközben elégedett kárörvendéssel keringenek koponyám kocsonyás kotyvalékában undok gúnyt űzve most belőlem, amikor a valóság több ponton is kegyetlenül kalapál el abban a néhány percben, amit egymás idejében töltünk. A „Mi lett volna, ha…” és „Mi lenne, ha…” kezdetű kérdések rángatnak maguk után, olyan felesleges köröket téve, amelyekre nem vagyok kíváncsi és amelyek már régóta nem számítanak, mégis most folyamatosan a felszínre bukkannak, köszönhetően a felbukkanásának. A múltnak a múltban a helye, nem véletlenül került oda, de most mégis azon gondolkozom, hogy … ha nem hallgatok az akkori edzőre és Christie-re? Megannyi válasz és elképzelt lehetőség vetődik a felszínre, némelyik kegyetlen és némelyik boldog, de az igazság az, hogy talán igazuk volt. A szomorú tény az, hogy Gia hiába támogatott amatőr pályafutásom alatt, ugyanúgy elterelte a figyelmemet, mint ahogyan most is teszi. Nem szándékosan, nem akaratlagosan egyszerűen csak… így történik és történt ez mindig is.
Hirtelen a hatalmába kerít azaz ostoba érzés, hogy visszavágyom azokba az időkbe, amikor minden kilátástalan és kegyetlen volt, míg ő nem jelentett mást, mint egyfajta szerte foszló jóságot az életemben. Nem nyugalmat, mindössze egy kis féket, egy pillanatnyi lelassulást abban a torz káoszban, ami magába akart nyelni és amit nem borított más, mint halál, drogok és erőszak vérgőzös egyvelege. (…) Annyi minden történt akkoriban, hogy fel sem fogtam mennyire ostoba vagyok. Ma már tudom, hogy csak a szerencsén múlt. Kitettem őt annak a veszélynek, amit az ellenséges banda jelentett, mert bármikor betalálhatták volna és elképzelni sem tudom, hogy mit tettem volna, ha megerőszakolják. Többen. Egymás után vagy egyszerre. Aztán megölik. A gyomrom a gondolatra összeszűkült. Gyűlöltem volna magamat érte, ha miattam történik vele valami, de ezzel – vele – azt hagytam figyelmen kívül, hogy mi történhet a családommal. (És mi történt velük, amíg vele voltam.) Minden azután következő napra kristálytisztán emlékszem. Az edző minden késés után egyre jobban bekeményített és emlékeztetett arra, hogy ha nem teszem magam oda teljesen, nemhogy semmire se viszem, de a nevem is úgy törlődik ki az emlékezetből, mintha nem is léteztem volna és még annyit se tud rólam elmondani, mint amennyit a bátyámról és az apámról. (Pedig, az a lista nem volt túl hosszú.) Egy ilyen napon, amikor haza mentem Christie alig tizenegy éves arcával találtam szembe magamat, miközben anya arcáról törölgette le a vért. Azon az estén nyugtalan álmok kísértettek és ráébredtem: nem lehet mindkettő az enyém. Az egyiket feláldoztam azért, hogy a másiknak jó legyen. Mert az élet ilyen. Most pedig, ahogy ráemelem a sötét szemeimet, úgy érzem… Teljesen mindegy, hogy miként cselekedtem volna akkor, mert nem volt módja annak, hogy egyiküknek ne okozzak végül csalódást.
– Nem…? – Hasonló élességgel kérdezek vissza, ahogy rögtön az a veszekedés elevenedik meg a lelki szemeim előtt és kísértenek azok a szavak, amelyeket megengedtünk magunknak. Nem volt szép szétválás, nem volt tisztességes és végképp nem volt szeretetteljes. Gyorsan akartam véget vetni, hogy minél kevésbé legyen fájdalmas mindkettőnk számára, de a veszekedés olyan hirtelen eszkalálódott el, hogy mire egyáltalán felfogtam, hogy mennyire kicsúszott a kezemből az irányítás, már késő volt. Gyűlölöm, hogy az utolsó emlékképem róla az, hogy távozik. – Talán mindkettőnknek csöndben kellett volna maradnia akkor is. – A beszélgetés… mindkettőnk számára nehéz volt. Mindketten untuk a bájcsevejt, a felesleges körítéseket és az értelmetlen beszélgetéseket. Együtt csak… Jó volt. Csöndben. Összeakaszkodva. Nem volt szükség és nem is kellettek az átkozott szavak, amik végül mindent tönkre tettek.
Elnyomok magamban egy sóhajt.
– … és mit gondolsz, meg fogja érni? – A kérdés megállíthatatlan könnyedséggel bucskázik át szám ketrecén. Túl korai még bármilyen következtetést levonni. Azt pedig már megállom, hogy a kelleténél közelebb lépjek hozzá, mert jelenleg nem tudok arról semmit sem, hogy kivé vagy mivé vált az – mint valamivel később kiderül – csak a színpadon válik teljesen nyilvánvalóvá, miközben a húgom mellettem állva folyamatosan feszesen morogva mondja a magáét, hogy eszembe se jusson a közelébe menni, de addigra már késő, mert neki fogalma sincsen a korábban lezajlódó kinti jelentről. Ami, amennyire semmiség, annyira válik komollyá is. A beszéd alatt is csak a legszükségesebb helyzetben reagálok, kissé lemaradva a többiekről, mert gondolataim egészen más helyen járnak. Az együtt töltött idő széttépett foszlányaira és minden hozzákapcsolódó gondolataira. A rövid jelenet a színpadon pedig még inkább felborzolta a bennem dúló kedélyeket, de mindennek nem adok jelet; a megszokott módon reagálok és viszem végig a magam részét, mintha idegenek lennénk egymásnak és soha az életemben nem láttam volna, csak legfeljebb kint a folyosón botlottunk egymásba. Nem akarok nagy feltűnést. Nem akarom, hogy bárki is megsejtsen bármit. Úgyhogy, nem is sietek rögvest utána, helyette le tudok jó néhány kötelező jellegű beszélgetések fölösleges rigmusát. Mindezek után indulok utána és mivel Christie-t ténylegesen is lefoglalja a jópofizás, ezért van lehetőségem ténylegesen is meglógni. Egy időre.
Az ajtókeretnek támaszkodva elmélázva figyelem őt.
Megváltozott, de valahogy mégsem. Az elevensége és életrevalósága még mindig ott lüktetett benne, de egy számomra ismeretlen és tompa formában újfent emlékeztetve, hogy a múltból felbukkanó ismerősök vagyunk egymás életében. Tekintetem végig siklott hátán, ahogy a vágy belemar csontjaimba, hogy megérintsem selymes barna bőrét és ujjaimmal végig járjam azt az utat, amit több tucatszor megtettem a múltban a lázas hév mámorában és a felfedezés ártatlanságában. Most újra fel akarom fedezni. Megismerni és magamhoz húzni, de nem tehetem, mert már másé. A kezeim ökölbe szorulnak. A valóság kíméletlenül emlékeztet, hogy én eleresztettem és nem kerestem soha azóta. Érzem, ahogy az államon megrándul egy izom, ahogy a múlt birodalmából egy újabb foszlány a jelen reménytelen képei közé: – Hogy lehetsz, ilyen marha, fiam? Elengeded azt a lányt, akit ennyire szerettél és boldoggá tett? Keserédes érzés és mélyre szúró érzés anyám hangját hallani a fejemben, mert igaza lett. Gia után minden lány későbbi lányt és nőt hozzá mértem. Ma már nem teszem, mert nem folyok bele komoly kapcsolatokba és helyette beérem az ilyen Mercesdes-féle egyéjszakásokkal.
Egy, majd még egy lépéssel közelebb lépek hozzá.
Nem úgy, ahogy általánosan szoktam leplezett érdektelenséggel, hanem úgy, mint a ringben. Folyamatosan figyelem a reakcióját és az oda nem illő pontokat, amelyet nem akar valószínűleg felfedni, de… A minden rendben pontosan egy ilyen. Túlontúl szép és kreált kijelentés ebben a helyzetben, máskülönben nem rögvest a szabad levegőre menekült volna el, de még mielőtt ténylegesen történhetne is valami a telefon csörgése zavarja meg a meg sem kezdett párbeszédünket.
– Úgy tűnik, hogy igazad van. Valaki mindig beleavatkozik a kettőnk dolgába. – Vetem vissza a fricskát a készülékére emelve a szemeimet, miközben minden mást figyelmenkívül hagyok beleértve ebbe a szurkálódását is. A másik felébe pedig mindössze azért nem megyek bele, mert az sokkal személyesebb jellegű, így a csörgés közepette azokon kár hosszabban rágódni anélkül, hogy normálisan nem tudna kifejtésre kerülni. Később, ha úgy adódik, visszatérhetünk rá, de addig is… – Az emberek abszurd dolgokra képesek elszórni hihetetlen mennyiségű pénzt. – Vonok vállat. Nem az én dolgom, hogy büdös és izzadt bandázsra mennyit költ valami idióta, de ezt a nyers megfogalmazást egyelőre hanyagolom, mert egyrészt nem áll szándékomban a párját sértegetni rajta keresztül, másrészt pedig az ilyen barmok nélkül – kifejezetten értem most ezt egyetlen személyre – nem lehetne tekintélyes összegű pénzeket összeszedni a jó cél érdekében. Az, hogy jelen esetben a szándék az, hogy a rajongás végett, inkább okoz egyfajta csalódottságot, mert emögött véletlenül sincs ott a segítő szándék, ami inkább lenne a lényeg. Az utóbbiakból van kevesebb, az eddigi tapasztalataim alapján. De tulajdonképpen az ügyet tekintve, nem is érdekel, hogy ki mennyit és miért költ el itt amennyit, amíg az jó helyre megy.
– Bármit, amit csak szeretnél. – Adom meg magam készségesen, kissé megemelt karokkal, ahogy jó néhány lépést hátrálok a közeléből. Nem akarok beleavatkozni az életébe, nincs rá jogom. De a tudatot ettől függetlenül még rettenetesen gyűlölöm.
Kényszeredetten teszek néhány lépést arrébb, tenyereimet a korlátnak támasztom magam elé meredve. Hallgatom a duruzsoló szerelmes párt, de… az egész beszélgetés alatt a levegőben van valami kellemetlen jelenség, amit nem tudok hova tenni. Vagy csak ebben reménykedem, emlékeztetem magamat. Bárhogy is, rohadtul nem az én dolgom. Nem tartozik rám. Miközben pedig a telefonon csüng, addig próbálom kitalálni, hogy milyen életet élhet. Katona. De ez igazából annyira nem is érdekel, inkább az, hogy boldog-e és jól van. Megvan-e minden, amit akart és ott tart, ahol szeretne? Szeretném azt gondolni, hogy az élete úgy alakult, ahogyan azt elképzelte úgy, amiről annak idején nem volt lehetősége elmondani. Most meghallgatnám. Most igyekeznék neki jobban segíteni, hogy megkapja azt, amit szeretne. Már mindent elértem, amit el akartam, ahogyan azt ő is megfogalmazta. Feljetsd el! Emlékeztetem magamat, mielőtt a gondolatok rögös mezsgyéjére lépénk újra. Nem kell, hogy jobban fájjon, mint amennyire. Nem kell kínozni magunkat ezzel. Kár érte.
– … és hogyhogy nincs itt, ha ekkora rajongóm? – Kérdezem, amikor leteszi a telefont, szinte kapva kapok az alkalmon. Szívesen megismerném közelebbről. Azzal hitegetem magamat, hogy csak azért akarnám szemrevételezni a fickót, hogy felmérjem azt, hogy valóban elég jó-e Giának, ha már én nem voltam az. A keserű igazság újabb piruláját gombócként nyelem le. – Aláírhatom neki a bandázst, ha gondolod. Névre szólóan. – Tompítok valamennyit iménti karcos kérdésemen, miközben még én is érzékelem, hogy mennyire groteszk irányt vett a társalgás ezen pontja.
A kijelentésével teljesen egyértelművé teszi azt, amihez nem szükségesek szavak, mert azok nélkül is nyilvánvalónak kell lennie: mindkettőnk részéről ez lenne a helyes lépés, a távozás. Elmenni és itthagyni, soha többé nem visszanézni, úgy ahogyan azt korábban is már megtettem. Nem olyan nehéz…  csak fájdalmas. Helyette egyikünk sem teszi meg azt a bizonyos szükséges lépést, helyette, ostobán állunk egymás előtt, úgy mint akik nem tudnak semmit sem mondani egymásnak, holott… Gyötrően sok minden húzódik bennem mélyen és mindegyike kimondatlan, de egyiknek sem akarok teret adni. Nem tehetem meg vele.
Elkomorodó tekintettel nézek felé.
Mit is vártam? Tenyerem megfeszül a korláton. A rohadt életbe is már. Hosszú, mély lélegzettel kontrollálom és fogom vissza magamat minden olyan hülye megmozdulástól, ami egyikünk életébe se hiányzik. Tiszteletben akarom Őt tartani és az emlékét is. Meghagyni olyan szépnek az egészet, amilyet megérdemel a befejezés ellenére is. – Sajnálom, hogy elbasztam veled. – Nem rágódom azon a továbbiakban, hogy életem legnagyobb baklövése volt-e, mert nem tudhatom és a megérzéseim szerint, így utólag, határozottan azt tudom mondani, hogy: igen. A tekintetemet addig mélyesztem az övébe, amíg azt a néhány szót kiejtem. A lehető legrosszabb döntést hozom meg, amit tehetek: beszélek. Csöndben el kellett volna távoznom és szép estét kívánnom, mert ennyi lett volna a feladatom az életébe, de nem tudtam megtenni. Egyszer már megtettem. Újra nem követem el ezt a hibát, mert azt akarom, hogy tudja, mégha nem másít meg semmit sem. – Csak tudni szerettem volna, hogy jól vagy-e és jól alakult az életed, hogy legalább tudjam azt, hogy minden rendben van veled. – Persze, mindez csak a jéghegy csúcsa és közöm – ebben a jelenlegi formában – nincs is.
Ellököm magamat a támasztékomtól és teszek felé egy lépést, amennyiben hátrálna úgy megállok abban a távolságban, abban a pillanatban, amelyet tudatlanul is ő enged vagy nem enged.
– Elkísérjelek a bárig? – Nyújtom felé a kezemet. – Ha pedig kellően részeg leszel, intézek neked egy taxit. – És magamnak is egyúttal, de ezt már nem teszem hozzá, mert nem engedem, hogy egyedül utazgasson olyan állapotban, amelybe a pezsgő fogja ringatni, ha marad ennél a tervénél. – De csatlakozhatsz is a bájcsevegéshez, elvégre részben te is azért vagy itt, hogy új ismeretségekre tegyél szert, nem? – Vagy marad ez a lehetősége, mert azt el kell ismernie, hogy ha velem marad akkor nagyságrendileg bárkivel szóba állhat, akivel csak szeretne. Bár, az itt maradás lenne a legjobb opció.

Nem fáj, nem érint, nem zavar. Hogy merre meddig ment el, hogyan felejthetett el?! Nem érdekel, hogy most kivel kavar, hogy reggel kinek visz ágyba kávét, én nem irigylem a másét.

Mindenképpen szerettem volna őt elkerülni az este folyamán. Ha nem történik ez az egész Leoval, valószínűleg most itt se lennék. Találtam volna valami ócska kibúvót. Így mind a kettőnk estéje kínos, fájdalmas percektől mentes lehetett volna. De talán a sors rendezte így, hogy még egyszer utoljára találkozzunk. Hogy kiegyenlíthessük egymás felé azt a bizonyos számlát, s végre tiszta lappal, tartozások nélkül léphessünk tovább.
Had ne mondjam, rohadt nehéz úgy tenni mintha sose jelentettünk volna egymás számára semmit. Mintha békével, baráti viszonyban zártuk volna le kettőnk dolgát. Pedig koránt sem. Úgy látszik ez az én keresztem. Rendre az olyan pasasokat fogom ki, akikkel egyértelmű, hogy nincs közös jövőm. A legjobb amit ilyenkor tehetek, jobban mondva, tennem kéne, hogy egyszerűen fogom magam és tovább állok... És amit helyette teszek, felveszem a szemellenzőt, és fejetlenül belerohanok a dolgok sűrűjébe, melyek aztán így vagy úgy, van amelyik kevesebb, akad amelyik hosszabb idő után, de elszaródik. Bár már eltelt közel tizenkét év, még mindig ugyanazt a nyeszlett, álmokkal és vágyakkal teli fekete srácot látom, mint akit az utolsó találkozásunkkor is. Az emlékek, a nem kívánt viszontlátás vasmarokkal szorongatják a torkom, s hogy ne tűnjek gyengének, magamra öltöm a Vas Lady szerepét, orvul támadok, ügyelve arra, hogy ott sebezzek ahol a legjobban fáj. Mert ha most újra közelebb engedem, hagyom, hogy a múlt örvényként szippantson magába, akkor vesztettem.
-Hosszú még az éjszaka. - Válaszolok kimérten, tárgyilagosan. Testbeszédem, hangszínem közömbösnek tűnhet. Tekintetem, amely rövid, lényegre törő mondandómat követően még hosszas, lassan vánszorgó másodpercekig fogva tartja az övét, másról árulkodik. Annyi érzelem kavarog bennem jelenleg, hogy képtelen vagyok számon tartani őket. Szerencsémre még éppen időben visszavonulót kell fújnunk, s bár a pódiumon előadott színjáték egy cseppet sem könnyített a helyzetemen, odakint, a friss, hideg levegőn már valamivel nyugodtabbnak érzem magam. Elvégre letudtam minden kötelezőt, bájologtam azokkal akiknél esélye van Leonak magasabb szintekre nyalnia magát. Naiv voltam, mert azt hittem, hogy idekint végre megszabadulhatok a mázsás súlyként rám telepedő álarcomtól, de Ty viszonylag rövid időn belül utánam jön. Jelenléte arra ösztönöz, hogy megacélozzam magam, fenntartva ezzel a látszatot, hogy semmiféle hatással nincs rám a viszontlátásunk. Percekig csak állok, és pontosan úgy bámulom őt, mintha még mindig nem fogtam volna fel teljesen, hogy kivel is állok szembe. Látom őt, érzem, hallom, de az agyam még mindig nem érte utol magát, még mindig nem tudta teljesen felfogni, hogy Ty itt van. Hogy igazából itt van! Valahogy csapdába esett a múltbéli emlékek között, és képtelen szabadulni. Akárcsak én Leotól. Olyan, mint egy parazita, ami beeszi magát az agyadba, a bőröd alá, viszketsz tőle, az őrületbe kerget, és nagyon nehéz kiirtani. Egy nem épp rokonszenves pillantással csendre intem Ty-t mielőtt felvenném a telefont. Csupán a szokásos ellenőrzés. Kivel vagy? Mit csinálsz? Hogy nézel ki?
Nem kell, hogy ennyire lényegre törően, nyíltan kifaggasson, elég a szemébe néznem, arcának feszült vonásaira, ahogy az állkapcsa szinte görcsbe rándul, és lemerem fogadni, hogy olyan erősen szorítja ökölbe a kezét, hogy már minden vér kiment az ujjaiból. Bár a videóhívás óráknak tűnik, valójában néhány perc alatt lezavarjuk az egészet, s miután Leo alaposan meggyőződött afelől, hogy egyedül vagyok, bontja is a vonalat. Csak ezt követően fordulok újfent Tyler irányába, nem feledkezve meg róla, hogy az imént félbemaradt az igen kínos csevegésünk. Nem is tudom miét kanyarodom vissza hozzá. Talán csak illemből. Hogy ne gondolja azt, hogy nem figyelek rá. Pedig ki másra is fókuszálhatnék?! Attól a perctől kezdve, hogy összeütköztünk a mosdóknál, másra sem tudok gondolni. S ez bizony felvet némi problémát. Ha ennyire megráz a viszontlátás, az bizony arra enged következtetni, hogy hiába telt el több, mint tíz év, hiába csupán egy néhány hónapig tartó, jelentéktelen kis tinédzser románc volt az egész, talán nem tudtam őt elengedni soha. Persze idővel, és Leo betoppanásával az érzések, emlékek halványodtak valamennyit, de közel sem annyit, hogy most csak úgy faképnél hagyjam. Újra az a nagyszájú, a végletekig naiv, őrülten szerelmes tini picsa vagyok, akit ő is ismert, és aki mindent képes lett volna eldobni érte.
-Az ő esetében ez nem a jótékonykodásról szól, vagy a pénzszórásról. Ez sokkal inkább nagyképűség, simogatja az egóját, hogy valami jót cselekedett. - Mondandóm végeztével érdektelenül vállat vonok, szabad kezem mutatóujjával körbe cirógatom a pezsgős pohár peremét. Az alkoholtól mindig megered a nyelvem, és a szokottnál is őszintébb, nyersebb vagyok. Ez aligha fog jó fényt vetni rám az est további részében. Már ha úgy döntök, hogy maradok...
-A sors csúnya fintora. Hónapok óta erre az eseményre várt, de mit ad isten, kétoldali, mélyvénás trombózist kapott, szóval szigorú ágynyugalom. Én lettem a küldönc. - Felelem játszi könnyedséggel, mindenféle érzelemtől mentesen, mintha nem is egy súlyos diagnózisról, csak egy ártatlan meghűlésről lenne szó.
-Aláírhatod, biztos örülne neki. - Nyújtom át a szóban forgó tárgyat, s a dedikálás ideje alatt megengedem magamnak, hogy az egészségesnél tovább mélázzak külsején. Tekintetem megragad azokon az erőteljes kezeken, melyeken számos régebbi, frissebb sérülés is felfedezhető a munkájából adódóan. Eszembe jut, hogy amilyen erősek, durvák ezek a kezek, legalább annyira gyengédek is...
Apró, alig észrevehető fejrázással zökkenek vissza a jelenbe, és teszem el a szalagot a kis kézi ridikülömbe. A legokosabb ezek után nyilván az lenne, ha illedelmesen megköszönném neki eme hőstettét, és a távozás színes mezejére lépnék, de a lábaim földbe gyökereznek. Legbelül ádáz harcot vívok saját magammal, egyik felem az ajtó felé húz, míg a másik foggal-körömmel ragaszkodik a maradáshoz. Őszintén, nem is tudom mit várok, mit remélek ettől az egésztől. Hogy majd egy bocsánatkéréssel eltörölhetjük a múltat, és mindent onnan folytathatunk ahol abba hagytuk?! Amikor még szinte gyerek fejjel feküdtünk a Szabadság szobor lábánál, a csillagokat néztük, és arról beszélgettünk, hogy meg kéne szökni, új életet kezdeni mindentől és mindenkitől távol. Én képes lettem volna rá! Bármikor hajlandó lettem volna összepakolni mindenemet egy hátizsákba, hogy vele belevethessem magam az ismeretlenbe. De ő inkább az egyszerűbb utat választotta. Kitörni a nyomorból, hogy sikereket érhessen el a boxolással, és egy világ ismerje a nevét. Nem sajnálom tőle, megérdemli ezt a fajta "jobb életet", de mi van azzal amit én nyújthattam volna neki?! Dühít, hogy nem voltam elég számára. De talán saját magamra jobban haragszom amiért nekem nem voltak céljaim, csak úgy éltem napról napra. A sereg is csupán egyfajta menekülési útvonal volt, egy kibúvó. Hogy ameddig nem találom meg a saját utamat, valami olyat tegyek amivel másokon, az országunkon segítek. Aztán jött Leo, valahol meg is szerettem ezt az egészet azt hiszem, és benne ragadtam.
Teljesen váratlan bocsánatkérése hallatán megtorpanok, lefagyok, mint egy túlhajtott számítógép alaplap, és képtelen vagyok előhozakodni a megfelelő szavakkal. Talán nem is baj, ugyanis ő egészen felbátorodva folytatja, én pedig egyik sokkból esek a másikba. Kösz Tyler, hogy ennyire aggódsz, minden pazar, jelenleg úgy áll a fáma, hogy az életem hátralévő részét egy olyan ember mellett fogom leélni, akinek már rég börtönben lenne a helye, ha arra gondolok, hogy miket tett  velem. De amúgy ja, minden szuper, jobb nem is lehetne!
-Nem tudom miért érdekel ez ennyi év után. De jobb később, mint soha. Jól vagyok, minden rendben. - Hazudok szemrebbenés nélkül az arcába, tekintetem árulhatja el csupán a valós érzéseimet amik odabent kavarognak. Düh, csalódottság, talán némi remény is. Remény a végső, békés lezárás iránt. Hezitálva meredek a felém nyújtott jobbjára, majd újfent arcát mustrálom.
-Nem, köszönöm, azt hiszem megleszek nélküled is. - Kétféleképpen is értelmezheti. Egyik oldalról ez egyfajta drámai visszautalás kettőnk lezáratlan "ügyére". A másikat pedig azt hiszem nem kell magyaráznom.
-Én csak azért jöttem, hogy képviseljem Leot. Ez megtörtént, szóval már nem igazán van itt keresnivalóm. - Ezzel tenyeremet a felém nyújtott kezére simítom, így utasítva vissza őt. Szemem sarkából ekkor már látom a tágas, kétszárnyú erkélyajtóban topogó öltönyös alakot.
-További szép estét, Mr.Crenshaw! - Hirtelen váltok, hangszínem vidámmá, légiessé válik, az arcomra erőltetett mosolyról meg sem mondanák, hogy nem őszinte. Ezzel magam mögött hagyom Tylert, befelé menet illedelmesen biccentek a pingvinnek öltözött alak felé, átadva neki a terepet. Az est hátralévő része viszonylag csendben, nyugalomban telik. Több, magasabb rangú tiszttel is sikerül kapcsolatot teremtenem. Aggódva érdeklődnek Leo állapota iránt, szóba kerül a több, mint egy éve húzódó orosz-ukrán konfliktus, a bevándorlási helyzet és persze a politika. Végig ügyelek arra, hogy Tylerrel elkerüljük egymást, már amennyire ez egy ilyen kis légtérben, ekkora tömegben megoldható. Az aljas kis csitri húgával többször is összeakad a tekintetünk, egy idő után kezdem úgy érezni magam, mintha követne. Akkor ragadom meg csupán az alkalmat egy titkos összenézésre Tylerrel, amikor Christie eltűnik a színről. Némán, észrevétlenül intek azon folyosók irányába ahol egymásba botlottunk, a vészkijárat ugyanis onnan nyílik és a jobb szellőzés érdekében tárva nyitva hagyták. Amennyiben vette a célzásom, úgy átfúrom magam a tömegen, a szóban forgó folyosó irányába, néha lopva hátrapillantok, hogy megbizonyosodjak róla, vajon követ-e. Megcélzom a vészkijáratot, ami a félhomályba borult, csigalépcsőkkel teli lépcsőházba vezet. A következő lépcsőfordulóig megyek, hogy ne legyünk túl feltűnőek az esetlegesen idetévedő, kíváncsiskodó alakok számára, majd a korlátnak dőlök, és egy szál cigi is előkerül.
-Kérsz? Vagy nem fér bele az életviteledbe? - Kérdezem egy kissé gúnyos félmosollyal egyetemben, felé tartva a dobozt. Amikor tinik voltunk, lépten-nyomon ott lógott a bagó a szánkban -vagy egymás nyelve-, mert akkor épp az volt a menő. Mára már lehet, hogy felhagyott eme káros szenvedéllyel, élsportoló gyanánt, bár ki tudja, érhetik az embert meglepetések.
-Megtennéd, hogy beszélsz a húgoddal, hogy igazán nem muszáj úgy méregetnie egész este, mintha valami körözött bűnöző lennék? - Térek ki egy hosszú slukk után arra a személyre, aki mindig is feszültséget gerjesztett kettőnk közt.
-Nem tudod meddig tart még ez az egész cirkusz? Bár neked biztos legutolsóként kell távoznod. - Fújok egy újabb adag mentolos füstöt a felsőbb szintek irányába.
-Pedig megettem volna most egy hamburgert Robnál. Ott nyugodtabb körülmények között meg tudtuk volna beszélni, amit odaint elkezdtünk. - Rob egy, a bronxi gettó kellősközepén lévő utcai hamburgeres. Az egyetlen New Yorkban akinél tuti, hogy jó hamburgert ehetsz, és aki még mindig a képcsöves, antennás tévére esküszik. Van is neki egy egészen kicsi a hamburgeres bódéjába felszerelve, ahol az aktuális sport meccseket tudod nézni egy dupla húsos, marhás burger mellett. Régen legalábbis ő volt ott az ász! Sűrűn jártunk oda Tylerrel. Ma már talán nem is él. Mindenesetre, nyitott vagyok arra, hogy végre ezt tisztességesen lezárhassuk. Úgy, hogy senkiben ne maradhassanak tüskék. És nem, nincs rá alkalmasabb pillanat. Ha ma nem sikerül zöldágra vergődnünk, akkor már soha többé.

how many years have passed?

Nem az én dolgom.
Emlékeztetem magam az éjszaka folyamán valószínűleg többedjére is, de mégis teljesen értetlenül állok azelőtt a tény előtt, hogy miért is kellene kivonulnom a képből, ha már – a kedvese – akkora rajongóm. Nem firtatom, bár bassza a csőrömet, de – feltételezem – oka van; nem akarja elszomorítani a lábadozót vagy ilyesmi. Úgyhogy a „háttérbe vonulva” – legalábbis annyira, hogy a közvetlen képbe véletlenül se kerüljek bele – kapaszkodom a korlátba, amely jelen pillanatban mindennél jobban ellátja a feladatát: a jelenben tartott leszámítva néhány tétova emlék- és gondolatfoszlányt, amelyek jelentős többsége késztetett arra, hogy újra gondoljam a zavarba ejtő múlt egynéhány szegmensét, ostoba érzéseit és az utólag megkérdőjelezhető döntéseit, amelyek mindegyike ott és akkor helyesnek tűntek.
Sötéten meredő tekintettel bámulom, vizslatom az elénk tárulót: a fényárban úszó manhattani gusztustalan pompát és annak a maga nemében ténylegesen is lélegzetelállító panorámáját, amely sokkal inkább szolgálhatna egy nyálas, romantikus komédia fő helyszínének, semmint a mi bánattal és fájdalommal vegyített jelenünkbe. A telefonbeszélgetésük röviden megejtett volt, mégis vánszorgó órák múlásának tűnt. Itt hagyhattam volna Giát, legalább Christie lenyugodott volna, de… olyan régóta nem láttam, hogy a keserűséggel itatott viszontlátásunkban mégis találtam valami édesebbet, jólesőbbet.
Ujjaim felengednek, meglazulnak a fémen, azonban egyelőre nem eresztem el. Oldalvást döntött fejjel, enyhén megemelt szemöldökkel fordulok fel.
Nem az én dolgom.
– Szomorú élete lehet a pacákodnak, ha csak az egojának a simogatása volt ezzel az estével a célja. – Gúnyba forgatott szavaimat meg sem próbálom leplezni, tekintettel arra, hogy ezzel a ténnyel – mondjuk így – csak újabban megerősítette azt, hogy az emberek jó része – legyen a cél bármilyen nemes és/vagy önzetlen – képesek a saját maguk ajnározására felhasználni. Gusztustalan. Persze, hiába undorít el az, hogy ezek képesek bemocskolni az eseményt, nem tekinthetek el attól a ténytől sem, hogy ezek nélkül aligha jöhetne létre egy valamire való, nívós esemény, aminek – ne adja Isten – még célja is van. – Mindenesetre, elgondolkoznék a helyében ezek után, a karma fogalmán. – Vonom meg a vállaimat.
Emlékeztetni akarom magam az esti „fogadalmamra”, de már fordulok is az irányába.
Nagyvonalú akarok lenni (vele), de minek?
Hogy legalább magamat fényezzem azzal, hogy megteszem a fickójának ezt a szívességet? Mennyire kell kicsinyesnek lenni ahhoz, hogy valaki kedvében járjak, hogy összekaparjak néhány ostoba jópontot egy olyan személynél, akihez a jövőben már közöm sem lesz? De szeretném, ha lenne. Ty, figyelj rám! Hallasz engem, Te ostoba seggfej? Gia… megint az orrodnál fogva vezet! Kérlek, csak adj egy pillanatot, had beszéljek veled rendesen! Hallom Christie ilyenkor mindig irritálóan sipítozó hangját a fejemben, miközben előtúrom a nadrág aljára süllyesztett alkoholos filcet, amit az este elején adtak, hogy mindent személyesen és személyre szólóan tudjak aláírni, ha szükséges. Néhány elsietett mozdulattal, de amennyire lehetett rákanyarítottam a szignómat, mert nem fáradtság, habár rohadtul nem akartam ennyire jófej lenni. Messze nem én voltam a szentek szentje vagy az istenverte tündérkeresztanya, aki ostoba kívánságokat teljesít.
Teljes testel fordulok felé, miközben a bandázst magasabbra tartva ejtem a kezébe.
– A fenébe is, Gia! Mindig is érdekelt! – A hangom ezúttal erélyesebbé és keményebbé válik, miközben szenvtelen szemekkel tekintek le az ő vadul tomboló tekintetébe. Legszívesebben megragadnám a felkarjánál fogva, hogy megrázzam és megtudakoljam: hallasz engem? Véletlenül sem vártam semmit sem, a megbocsájtásában pedig nem is reménykedtem, de – úgy tűnik – a saját sértettségén nem akar túllátni, amit nem értek. Hiszen, a válasza nem párosult mással, mint az üres jól vagyok és minden rendben kijelentéssel, miközben látni mégis mást látok. – Ha tényleg minden rendben van, őszintén örülök Neked, de ha nem… – Ha nem, akkor mi a lófasz van, Tyler? Egy pillanatra megállok, elhallgatok. Ez az a pont, ahol egyébként sem tudom, hogy mit kellene mondanom vagy inkább nem mondanom. Nem pusztán azért, mert amúgy sem vagyok a szavak embere, sose voltam, hanem azért mert… milye is vagyok én neki, a semmin túl? Egy volt… szerelme, aki mindent megtett azért, hogy a lehető legundorítóbb módon vessen véget a kapcsolatunknak, mert azt gondolta az a hülye kölyök, hogy így lesz a legkönnyebb. A kérdés az volt: kinek? A dühös Giát valamennyire tudtam kezelni, de a szomorú Giával fogalmam sem lett volna, hogy mihez kezdjek. – (…) azt kívánom, hogy bárcsak lennék abban a helyzetben, hogy elfogadd a segítségemet vagy megbízz bennem. – Persze, ismerem őt – vagy legalábbis a múltbéli változatát – aki már akkor is hét öszvér makacsságával bírt és talán, mint barátját, akkor sem avatott volna bele semmibe, mert ennél ő sokkal zárkózottabb, de legalább lenne egy minimális ismeretem, illetve egyfajta… felhatalmazásom, hogy anélkül segítsek, hogy kérné. Viszont, jelenleg semmim sincsen. Mindössze csak a gyatra próbálkozásom, hogy egyáltalán megpróbáljam a „jó” szavakat használni anélkül, hogy megsérteném. (Bármivel.)
Szavai maróak, mégis valamiért arra késztet, hogy féloldalasan elmosolyodjam. Talán azért, mert ezzel csak igazolást szolgáltat korábbi gondolatmenetemre.
– Abban nem kételkedem. – Ismerem el. – Sohasem kellettem Neked ahhoz, hogy boldogulni tudj. – A legkevésbé sem állt szándékomban semmit sem elvonni tőle annak kapcsán, amit elért legyen az bármilyen apróság, komolyabb dolog vagy az élete jelenlegi állása. S bár nem mondom ki szavakkal, tettekkel sem igazán, de minden elismerésem az övé.
Nem tartom fel, elengedem, ha a az érkezésének okát már letudta és inkább távozásra adná a fejét.
– Viszont kívánom, Miss Selassie! – Biccentek felé röviden, ha már visszafáltottunk, nagyjából azt fogja megkapni, amit mindenki más. Jobb is így.
A korlát, amely korábban a biztonságos kapaszkodóm volt, most a támaszom lesz, amikor visszafordulok a panorába irányába és kieresztem a tudat alatt benntartott levegőt.
Időbe telik – pontosabban telne – hogy a gondolataimat újra rendezzem, de egyáltalán nem segít az, hogy Christie – néhány perccel később – lényegében már a nyakamban liheg, mint egy kopókutya és ezer meg egy kérdést szegez nekem egyetlen lélegzetvételt követően: mi volt ez, miért tartott ez ilyen sokáig, valamint a tényleg ennyire fontos volt most ez, Ty? Alighanem úgy vont kérdőre, mint egy istenverte tábornok a seregből vagy egy klimaxos szipirtyó.
(…) bár azt mondhatnám, hogy sikerült lenyugtatnom a felpaprikázott kedélyállapotát, de… nagyon nem, ami azt illeti. A terembe visszatérve csaknem lyukat éget Giába akárhányszor annak irányába terelődött szigorú figyelme, így pedig az enyémet is folyamatosan abba az irányba vonzotta, hiába próbáltam volna figyelmen kívül hagyni a nőnek a jelenlétét. Ilyenkor aztán tényleg tele van a tököm Christie Crenshaw-val, úgyhogy kénytelen vagyok –mégha fájó szívvel is, de testvériesen – egy kicsit jobban a lelkébe gázolni, hogy legyen kedves befejezni a hisztériát és azzal foglalkozni, amiért ténylegesen is itt van: a kapcsolat építéssel meg a jópofizással vagy mehet haza, mert ebből a fajta munkavégzésből rohadtul nem kérek. Sajnos, a húgom esetében a z egyetlen hatékony módszer, hogy némiképpen visszavonulót fújjon az, hogyha azt éreztetem vele, hogy valamit nem jól csinál. Természetesen, emellé, az egója borzasztóan törékeny, úgyhogy felhúzza magát és dacos tekintettel távozik mondván, hogy leellenőriz valamit. Hagyom, hogy távozzon, mert nincs értelme ilyenkor sem annak, hogy utána menjek sem annak, hogy maradásra bírjam. Így – neki – legalább van ideje gondolkodni.
Mindeközben persze Giát – valószínűsítem – kellőképpen felbosszantotta, úgyhogy néhány diszkrét célzást elejtve jelezte, hogy kövessem. Pompás. Úgyhogy, kénytelen vagyok követni. Mennyi volt az esélye annak, hogy közel kicsit több, mint egy évtizeddel később, újra élhetem fiatalkorom egyik legkellemetlenebb mozzanatát? Gia és Christie között ragadtam, megint. Velük mindig is ez volt a baj. Nem találták a közös hangos és folyamatosan belekényszerítettek abba a helyzetbe, hogy a kettejük között próbáljam a tüzet csitítani, hol az egyikét, hol a másikét, miközben néha a kannában benzin volt, nem víz.
Lenézek a felém tartott cigarettás dobozra.
– Kihagyom, de kössz. – Kezeimet nyugodtan süllyesztem a zsebeim mélyére, de véletlenül sem azon reakció okán, mert megremegne a kezem, hogy ezzel megakadályozzam azt a magam számára, hogy vegyek akár egyetlen szálat is. Egyrészt, sohasem voltam annyira ráfüggve a bagózásra, hogy komolyabb addikció alakuljon ki. Másrészt, bár kölyök korunkban jónéhányszor rágyújtottunk, azonban amióta nem amatőr szinten osztogattam a bal-jobb horgokat, eszembe sem jutott rágyújtani. Harmadrészt, ezeknek a fajta öltönyöknek egyébként sem túl nagy a szakítószilárdságuk, úgyhogy nem ez tántorítana el egy száltól sem. – Szóval, miért is kell újra bujkálnunk? – Tudakolom, mielőtt hangot adna mindannak, amit egyébként is sejteni vélek és, ami hamarabb beigazolódik, minthogy az ábrázatomra is kiülne a kérdő kifejezés.
– Hm… Úgy rémlik, hogy azt mondtad: azt hiszem megleszek nélküd is. – Ezzel lényegében visszautasította bármilyen segítségemet, sőt még annak a szándékát is. – Gondolom, nem Christie az életed legnagyobb kihívása. – Nem sétálok bele a személyes terébe, de talán annak a peremén állok meg, szinte várom már azt is, hogy a füsöt a képembe fújja. Persze, az már egészen más kérdés, hogy ennek egyébként már elébe mentem, mégha valamivel később is, mint az szüskges lett volna. A helyzet az, hogy más esetében már régen röhögve sarkultam volna és letudtam volna egy sok szerencséttel, viszont – továbbra sem – másról volt szó. A húgom lelkébe sem gázoltam bele nagy örömmel, de szükséges rosszként tettem, több okból kifolyólag is. Egy: nincsen szükségem a felesleges drámázásra. Kettő: nem kell, hogy a szituáció a szükségesnél is szürreálisabb vagy kellemetlenebb legyen. Három: Christie volt az, aki provokált, nem Gia. – Nyugi – előzőm meg, mielőtt esetlegesen felcsattanna – már megtörtént, beszéltem vele. Ezért vonult el, olyan nagyon sietve. – Közlöm vele.
– Gondolom éjfélnél nem hamarabb. – Chirstie az, aki általában ezeket intézi és ezekkel tisztában van, én az „elszenvedője” vagyok, aki csak az arcát adja a rendezvényekhez. Meg minimális energiabefektetéssel a bájcsevegéseket.
Lepillantok az órámra.
Alig valamivel múlt fél tizenegy, állapítom meg magamban kényszeredetten.
Basszameg.
A folytatás majdnem a földnek küld.
– Miért gondoltad meg magadat, Gia? – Mindössze valóban annyi lenne az oka, hogy Robnál – szerinte – tényleg nyugodtabb körülmények között tudnánk beszélgetni? Aligha, legfeljebb nosztalgikusabb lenne. (Bár, az legalább fixen Christie mentes övezet lesz.) Persze, azt aláírom, hogy itt sem az időpont, sem a hely nem a legaktuálisabb, de őszintén szólva egy utcai hamburger árusnál sem feltétlenül lenne jobb. De ki vagyok én, hogy egy makacs nőszeméllyel vitatkozzam?
– Rendben, legyen. De adnod kell egy kis időt, hogy le tudjam rendezni itt a dolgaimat. – A legkevésbé arról van szó, hogy meg akarnám váratni, viszont ez továbbra is az én nevemmel fémjelzett rendezvény és annak, hogy kvázi a házigazda lép le elsők között, semmiképpen sem lenne jó íze, sokakra nézve. A lényegesebb pedig az, hogy kötelességeim vannak, nem ezek felé az emberek felé, hanem azok irányába, akiket ezzel az eseménnyel támogatunk. Ebből, nem vagyok hajlandó engedni, akár tetszik neki, akár nem.
– Lent a parkolóban, háromnegyed óra múlva. – Mondom, majd távozom feltéve, ha nincsen ellenvetése.
Nyugalmat erőltetek magamra és megteszem azokat a szükséges tiszteletköröket, hogy a lehető legegyszerűbb – és legszánalmasabb – indokra hivatkozva a korai távozás mellett tegyem le a voksomat: rosszullét. A hazugságokban sohasem voltam túlzottan kreatív, általánosságba véve sem, mert az esetek döntő többségében nem kellett hazugságokkal etetnem a körülöttem lévőket, így – ezúttal – még az is kapóra jött, hogy az egyik idősebb hölgy is hangot adott annak, hogy valami baj tényleg volt azzal a fránya kaviárral, majd ezt követte legalább egy hét perces monológ arról, hogy miként kell ezeket a szarokat szakszerűen felszolgálni és, hogy legközelebb ne ezt a céget válasszuk. Gyűlöltem ezt a körülményességet, mert felesleges időhúzásnak tartom. Ugyanakkor a legtöbben megértő toleranciával fordultak irányomba, hogy nagyon sajnálják a kellemetlenséget és remélhetőleg, nem fog semmi kellemetlenebbet eredményezni, mint a rosszullét.
Végül, ahogy a nagykönyvben eredetileg is megvolt írva, az este zárását a pódiumon töltöttem, ahol megtartottam az egyébként sem hosszúra szabott záró beszédemet, amely során megköszöntem a jelenlévők önzetlenségét és bőkezűségét, valamint biztosítottam őket arról, hogy jó helyre fog kerülni minden adomány, amelynek megjelöltem a helyét és idejét is.
Christie a végére ért vissza és láthatóan, nem értette, hogy mi történik vagy csak nem akarta elfogadni.
– Christie…
– Ne most, Tyler, dolgozom. Menj, ha ennyire mennél.
A levegőben lévő feszültség már ismerős volt: harag és csalódottság keveréke élénken vibrált benne bármennyire is próbálta magába temetni, de… Közelebb léptem hozzá és minden tiltakozása ellenére egy csókot nyomtam a feje búbjára. – Megkell értened, hogy ezt le kell zárnom rendesen. – Ez az én dolgom. Adományból az este folyamán már egyébként sem jött volna be több.
Az idegességnél vagy a stressznél aligha állhatna tőlem távolabb bármelyik érzés is, de a lépcsőkön lefelé haladva nyugtalan feszültség költözik bele a gyomromba, mintha az a meg-nem evett kaviár rendetlenkedne vagy mintha újra az a pöcsfej kölyök lettem volna, aki megtalálta a golyóit és képes felnőttként kezelni azt a kapcsolatot, amit fel kell áldozzon azért, hogy elfogadható legyen. Nem jó, csak elviselhetően szar. A nyugtalanság zubbonyként tekeredett körém, ugyanakkor hosszú évek óta először érzem azt, hogy ennek így kell(ett volna) történnie, mert ez a helyes. A lépcsőkön lefelé haladva érzem gyomrom feszülő vibrálását, mintha az a meg-nem-evett kaviár rendetlenkedne vagy mintha újra az a pöcsfej kölyök lennék, aki megtalálta a golyóit és képes felnőttként kezelni azt a kapcsolatot, amit fel kell áldozzon azért, hogy a jövő elfogadható legyen. Hiányos, de elfogadható. Nem jó, de elviselhetően szar. Lövésem sem volt arról, hogy mi fog történni Robnál, de ez jobb esélyeket latolgat, mint legutóbb.
A recepciónál megállok és türelmetlenül kikérem a saját kocsim – és, ha esetleg Gia nem vitte el akkor az ő kocsijának is a kulcsát – majd a parkoló felé veszem az irányt, ahol remélhetőleg, a kíváncsi tekintetek nagyrészét el tudjuk kerülni. (Nem mintha nekem problémát jelentene az, hogy vele mutatkozzam, de azt erősen kétlem, hogy neki szüksége lenne a felesleges feltűnésre, úgyhogy – mint eddigi életünk során bármikor – marad a bujkálás.) Amíg leérek az épület alatt húzódó parkolóba, megszabadulok az átkozott zakó és nyakkendő kettősétől, valamint az ing ujját is valamivel feljebb tűröm az alkaromon. Ahogy belépek a helyiségbe tekintetem már a nőt keresi. Nem lennék meglepve, ha esetleg meggondolta volna magát vagy elbizonytalanodott volna, ezért sem állt szándékomban tovább húzni az időt, mint muszáj volt.
– Mit szólsz, ha az enyémmel megyünk? Utána visszahozhatlak, hogy innen tudj hazamenni. – Persze, meglehet, hogy utána már többet nem akarja bámulni a képemet, de majd meglátjuk. Ha pedig megfelel neki és nem akar esetlegesen a saját kocsijával menni, akkor kinyitom neki az ajtót, majd ülök is be a saját térfelemre, a vezetői oldalon.