Hank “Sebhelyes” Castellani, a vegasi alvilág egyik legismertebb és minden szempontból a legbosszantóbb figurája. Nagyjából negyven éve  tevékenykedik uzsorásként, és leginkább azért hozzá fordulnak azok akiknek segítségre van szükségük, mert Hank nem sokat kérdez, gyorsan és szinte mindenféle allűrtől mentesen adja oda a készpénzt - többnyire kis címletekben - és egészen a határidő lejártáig semmiféle formában nem jelentkezik. Nem figyelmeztet váratlan telefonhívásokkal, hogy már csak huszonnégy órád van megadni a tartozásod, és nem küld a nyakadra olyan embereket, akik csupán megfigyelnek, és arra kíváncsiak, hogy időben fogsz fizetni, vagy csúszik a kölcsön vissza törlesztése.Ez eleinte talán még elfogadhatónak is tűnhet, hiszen Hank nem csak nem zaklat hamarabb, hanem elég kedvező időintervallumra hajlandó kölcsönözni majdhogynem akármennyit. Fedezetet nem kér. Illetve te még nem tudod, amikor belemész bármilyen alkuba vele, hogy tulajdonképpen te magad vagy a fedezet. Az életed. A jövőd, vagy jobb esetben a tudásod. Hiszen elég hamar olyan körben találhatod magad, akár orvosként is, amikor szívességek egész sorával kell fizetned mindazért, amit korábban nem tudtál visszaadni. Csak még azzal nem vagy tisztában talán, hogy ez az összeg soha nem fog elfogyni.Hogy a kamat örökké nő, te pedig beleragadtál egy helyzetbe, amelyben lehet egy ideig majd senki nem fog keresni, talán meg is feledkezel róluk, talán azt gondolod ők is megfeledkeztek rólad, de ne legyenek illúzióid. Nem fognak megfeledkezni. És egy olyan pillanatban fognak előállni azzal, hogy szükség van rád, ne kérdezz, csak csináld, amikor nem is számítasz rájuk.
Hank és az én kapcsolatom, legalábbis olyan értelemben, amely kizárólag arra szorítkozott, hogy néhanap kisebb vagy nagyobb kölcsönnel szolgált nekem, amikor éppen nem volt kéznél Benton nagyjából öt éve kezdődött. Még házas voltam. Még benne voltam egy olyan életben ahonnan a kiutat nem az alkohollal, vagy éppen a tudatmódosítók bódulatával kerestem, hanem a szerencsejáték állandó pörgésével. Ha valaki egyszer leül a roulett asztalhoz, és nem áll fel onnan amikor minden zseton elfogy, hanem annak a lehetőségét keresi mikor és milyen formában szerezhetne még, az soha többé nem szabadul.Aki a játék függésébe egyszer belekóstol, az egy időre talán feladja, de eljön a pillanat, az életének egy olyan másodperce, amikor nem igazán számít rá, hogy újra beleesik.
Két éve nem beszéltem Hank-el. Azóta, hogy Lucian szinte bármikor szívesen kisegített, amiért nem várt cserébe mást, csak azt hogy időben fizessek amikor lejár a határidő. Mindaz ami közben történt közöttük, már csak egy mindenek felett álló élvezet volt, egy olyan kapcsolat, amelyben a pénz és a kölcsönösség jelentette az alapokat. Meg az, hogy rohadtul rá voltunk gerjedve egymásra. Szerelem? Ugyan, ilyen még csak említés szintjén sem volt közöttünk akkoriban. Persze nem állítom, hogy Hank jó szemmel nézte, hogy más valaki az aki kisegít, más valakinek tartozom, hiszen mindazok mellett, hogy alapvetően valóban olyan volt, aki a saját szabályai szerint játszott és azokat valóban maximálisan betartotta, Hank szerette ha az emberek tőle is függnek. Hiszen egy addiktív lélek számára egy vagy több végletekig való ragaszkodás már olyan nagyon nem számít. Ugye? Nos, mindezek fényében talán nem meglepő, hogy többször is megkerestek akkoriban, és próbáltak rávenni, hogy tőlük kérjek, és ne Benton bankszámláját csapoljam, vagy éppen Lucian ajtaján kopogjak egy kis észvesztő szexért meg párszázezer dollárért, amivel jól szétcseszhetem Fortuna hátsóját valamelyik vegasi kaszinóban. Vagy Renoban.Egyszer aztán sikerült nekik. Benton behúzta a kéziféket akkoriban, és nem volt hajlandó még csak kölcsön sem adni. Volt ilyen alkalom az évek során nem is egy és átmenetileg tartott csupán. Hiszen a volt férjem, bár  soha nem működött közöttünk úgy igazából a házasság valahogy nem volt képes elengedni amit egyszer már megszerzett. És akkor jelentettem számára valamit, amikor már nem voltam az övé. Legalábbis papíron. Az más kérdés, hogy valójában soha nem voltam az övé.Nekem csak a pénze és az egzisztenciája kellett. Minden más csak felesleges, unalmas és rohadtul utált sallang volt, ami járt mellé. Sajnos.
Luciant akkor nem tudtam elérni. Hogy merre járt vagy mit csinált nem lehetett tudni, az is lehet, hogy egyszerűen letagadtatta magát Hazel-el még nekem is. Voltak ilyen elborult időszakai, és ezekben jobb volt nem keresni a társaságát. Nem hibáztattam, hiszen néha én is egyedül akartam lenni a saját nyomorommal, az életem tengernyi szarságával, amiből nem sokszor láttam a kiutat.Igazából ott voltam harminc évesen és fogalmam sem volt hová tart az életem. Leszámítva azt, hogy néhanap még mindig az okoz extázist, ha éppen a negyedik orgazmust élem át valami sokcsillagos hotelszobában kaviárban és pezsgőben fürödve, vagy éppen az, hogy nekem csilingel a bank a kaszinók pompázatos, és ragyogó fényű termeiben. Esetleg éppen veszítek, és fogalmam sincs hogyan másszak ki abból a szarból, amit saját magam kevertem magamnak. Amilyen sikeres voltam a munkámban, olyan tragikusan gyötrelmes a magánéletemben. Olyan nem lehet, hogy minden flottul menjen. Vagy mégis?
Úgy másfél éve történhetett, hogy a Hank-től kölcsön kapott kétszázezret eltapsoltam Vegasban, és még éppen csak benne jártunk az éjszakában. Nem tudtam mit csináljak. Luciant újra és újra hívtam, millió üzenetet hagytam a hangpostáján, bár fogalmam sem volt, hogy visszahallgatja vagy sem, de egész egyszerűen nem került elő. Mondtam neki, hogy ha nem segít, nekem annyi. Ugyanezt elpofáztam Bentonnak is, aki a vonal túlsó felén egy nagyot sóhajtott, és valami olyasmit vágott oda karcos, és kissé talán kioktató stílusban, hogy milliószor megmondta, hogy fejezzem be a szerencsejátékot. Nem értette meg, hogy éppen miatta csinálom. Mert olyan kurvára nem vagyok képes azon az érzésen átlendülni, hogy ha meg akarom tartani az addigi életszínvonalam, vele kell maradnom. Őt viszont csak úgy tudom elviselni, ha valami más módon elégítem ki a testemben tomboló adrenalinigényt. A szex ehhez kevés.
Hank ugyebár nem jelentkezik addig amíg le nem telik a határidő. A határidőt pedig minden esetben arra bízza, aki az összeget kölcsönkéri. Persze megvolt egy maximum idő, de azon belül szabadon lehetett mozogni. Én hetvenkét órát jelöltem meg, hiszen biztos voltam abban, hogy jó lesz a lapjárásom azon a hétvégén, bankot fogok robbantani - minden függő mindig ezt gondolja - és gyakorlatilag vidáman és zsebből vissza fogom fizetni az összeget. Nem így lett.Hank azonban nem a pénzt kérte vissza. Azt hiszem tudta, hogy még egy olyan lehetőség nem lesz, hogy megint a markában tartson majd, éppen ezért gyakorlatilag zálogba vette a tudásomat. Ismeretlen időre.Persze azóta a pénzt sokszorosan vissza tudtam volna fizetni, Lucian is segített volna, most meg már főleg, de egyrészt nem tud erről az egészről, másrészt Hank számára a pénz másodlagos. Neki a szívesség kell, aminek ígéretét akkor bezsebelte tőlem. Azóta nem jelentkezett és ennek már közel kettő éve. Egészen mostanáig. Mert a tartozást mindig meg kell adni, és Castellani ezt pontosan tudja. Még ha nem is hallat magáról.
Lassan egy hónapja, hogy visszatértünk a nászútról. Vissza az átlagos hétköznapokba, és vissza a new york-i taposómalomba. Én azonban nem akartam, hogy a megszokott házaspárok életét éljük. Nem akartam, hogy olyanok legyünk mint bárki más a környezetünkben. Nem akartam még újabb unalmas tíz évet. Ezt a kapcsolatot az utolsó pillanatig is ki akartam élvezni. Lucian megbolondított. Elég volt ha csak hozzám ért, vagy egyszerűen belehajolt a hajamba, magába szívta az illatom, éreztem ahogy belőlem merit energiát, csodát, szerelmet, ígéretet, élményt. Mindent, amit csak adni tudtam, neki adtam. Szerelmes voltam egészen a kislábujjam hegyéig. Ugyanakkor még mindig kétségek gyötörtek azt illetően, hogy feladjam a brooklyn-i háttérországomat.Nekem kellett az a menekülési lehetőség. Nem tőle, sokkal inkább attól, hogy kudarcot vallok. Ugyanakkor hajlandó voltam arra, hogy néhány holmit átviszek hozzá. Egyrészt, hogy én szokjam az új helyzetet, másrészt, hogy ő szokni tudja azt, hogy néhány női holmi foglalja el a birodalmának pár zugát. Talán véglegesen. Mindketten olyan módon ragaszkodtunk eddig a függetlenségünkhöz, hogy nehezen engedtünk még úgy is belőle, hogy megőrültünk egymásért.
Egy egész dobozt pakoltam össze. Reggel kilenc óra volt, és abban maradtunk, hogy hívom ha kész vagyok. Ő nem messze volt éppen a lakásomtól valakivel tárgyalni - nem tudom, erről nem faggattam sosem és nem is fogom- az üzleti dolgok csak rá tartoznak, ahogyan én sem beszélek arról, hogy milyen márkájú porcelánt terveztem beültetni Mrs Henson jobb alsó kettesének a helyére. Vannak dolgok amik, legyünk bármennyire társak, csak ránk tartoznak.A mobil már a fülemnél, kicsengett én pedig az állammal támasztottam meg, hogy még egy utolsó tárgyat, egy sok szempontból kivénhedt, gyermekkorom nagy kedvencét, sok titkok tudóját, Micimackót rádobjak. Sárga bundája már kopott, eléggé viharvert és az anyám az egyik szemét egy roppant ízléstelen, de a másikra nagyon hasonlító kabátgombbal pótolta. Hetekig zokogtam miatta, mert egész egyszerűen az állat megcsonkításának éreztem. Mennyire röhejesek azok a könnyek. Később más miatt meg képtelen voltam akár minimálisan is néhány cseppet hullatni.
Kicsengett és pár másodperc után Lucian fel is vette. Vidám hangon szóltam bele, érezhető volt, hogy a világot lassan birtokló napsugarak gyönge de kitartó ragyogása rám is hatással van. Untam már a mocskos, és veszett kopár telet.
- Hello szivi…én elkészültem. Nem tudom te hogy állsz, de nagyon remélem, hogy nem kell egy nyüves dobozzal dekkolnom a ház előtt, mert a tetejére felpakoltam a régi plüssmackómat. Mostantól akár szeretnéd akár nem ő a penthouse lakója lesz. Ha gúnyt mersz belőle űzni esküszöm….ó várj! Csengettek! Tartsd!- hallom a bejárati ajtó mélabús, mély trilláját és a kezemből félredobom mahagóni komódra a telefont. Terveim szerint gyorsan lerázom akárki is az….elvégre nem várok senkit.Azonban akit megpillantok a feltáruló bejárati ajtóban, belém fagyasztja a levegőt, és meg vagyok róla győződve, hogy a szívem is kihagy néhány taktust.A gyomromat összeszorítja a rémület.Rene, a Csendes. Hank embere, meg egy tagbaszakadt, rémesen nagyfejű alak áll ott és engem néznek.
- Hello kislány! Hank küldött. Ugye sejted, hogy miért? Ó igen! Velünk kell jönnöd! Most!- teszi hozzá a maga zizegő, rezonáló mélybasszus hangján, mellé rám villantja rókavigyorát.Nem hiszem, hogy túl sok esélyem, vagy lehetőségem lenne tiltakozni, így nem is teszem.
Hátrapillantok. A telefon a komódon.
- Igen. De hova megyünk?- kérdezek vissza, ami jelen helyzetben minden bizonnyal hülyén hangzik, és nem is illik bele a beszélgetésben, hiszen elmondta ki küldte, ebből kifolyólag tudom is hova megyünk. Tudnom kellene. Tudom is. De Lucian nem valószínű.Legalább minimális nyomot akarok hátrahagyni neki, hiszen jelen állás szerint éppen ezekben a percekben rabolják el a feleségét, hogy egy régi adósságot behajtsanak. És hogy ez meddig tart, azt nem lehet tudni.
- Hank küldött. Hozzá megyünk.
- Sebhelyes Hank? - kezdek valószínű elég különösen viselkedni, mert René ráncolja a homlokát, és úgy bámul rám, mint aki nem teljesen biztos abban, hogy magamnál vagyok.A másik is minden bizonnyal furcsán méregethet, de ezt nem nagyon látom, mert a szemét egy jókora napszemüveg rejti el.
- Ne szórakozz, Blanche! Tudod hova megyünk és hogy kihez. Leginkább azt, hogy miért. Zárd be az ajtót, és menjünk!Nem lesz semmire szükséged, majd Hank mindent biztosít.Kell egy doki.- teszi még hozzá, majd megragadja a jobb karom, hogy ne tudjak sehova menni, kizárólag abba az irányba, amerre ő akarja, hogy mozduljak. Én pedig nem tudok mást, mint teljesíteni a kérést. Bezárom magam után az ajtót.
A telefonom pedig ott marad a komódon, a vonalban a férjemmel.
Mondd Édes, hogy mindent hallottál!