Délelőtt

Az asztalon, az ujjaim között táncoló toll ezüst vége ütemesen kopogott. Elgondolkodva néztem előre meredten, valahova a mahagóni bárszekrény felé a fal mellett, a kissé elnyűtt fikusz irányába. Néztem, de igazából a gondolataim valahol egészen máshol jártak. Mindössze négy hete, hogy visszatértem New York-ba, de csak részben hozott vissza a Brexton-Larrabee cég részvényeinek vásárlása. Másik részben apámat kellett ide visszahozni. Egy hónapja szélütést kapott, és bár már lábadozik, a beszéde még mindig nagyon érthetetlen és az orvosok sem sok jóval kecsegtetnek. Talán az öreg érzi, hogy már nem sok van neki hátra, nem tudom...mindenesetre azt mondta, hogy jöjjünk vissza. Délelőttönként Trudy, a mellé rendelt ápolónő kiviszi őt a Central Parkba, hogy ott ücsörögjön a kedvenc részein, elmerengve a múlton és megannyi emléken. Ez a minimum amivel tartozom az apámnak mindazért amit értem tett. Bárcsak többet lenne lehetőségem adni neki, de ő nem vágyik másra csak a természet mesterséges gyönyörére, mintha Isten ujjából egy csodatévő vércsepp cseppent volna New York betondzsungelének közepére, elhozva az édenkert egy szeletét.
- Mr Aubry, elnézést a zavarásért, tudom, hogy azt mondta, hogy senkivel nem akar beszélni délelőtt tíz óra előtt, de Mr Jarvis keresi.- a könyvelőm, aki immáron hat éve hűségesen és lelkiismeretesen kezeli a számlákat, a főkönyvet, a cég pénzügyeit, és nem tudom hogy csinálja, de még soha nem volt problémám az adóhatóságokkal. Egy apróság sem. A kihangosítóból pedig Albert hangja recsegett. Az öreg Albert akivel az első cég felvásárlásakor találkoztam és akinek szolgálatait elfogadtam, amikor felajánlotta. Nem volt hova mennie, családja sem volt, az egész életét a detroiti acélsodrony gyár személyzeti részlegén töltötte. A cég feldarabolása során azonban elvesztette a munkáját. Miattam. Szerettem volna azt gondolni, hogy csupán kihasználtam a lehetőséget, hogy mint a személyi asszisztensem alkalmazom őt, de az idős férfi több volt ennél. Nem csupán a házamban élt, hanem ismerte az egész múltamat, és meglepően tiszta és jó tanácsokkal szolgált számomra nehéz helyzetekben. Soha nem alakoskodott, roppant diszkréten de mindig a tudtomra hozta a véleményét, amiért én hálás voltam neki.Néhanap egy kicsit több whiskey elfogyasztása után tréfásan megjegyeztem, hogy Albert az én két lábon járó lelkiismeretem, hogy soha ne tévedjek le jobban az útról mint kellene. Mert tévedés ne essék, aki az üzleti életbe beteszi a lábát nem maradhat tiszta. Olyan nincs, hogy nem kell bemocskolni a kezed, ha magasra akarsz jutni. Talán csak tudni kell, hogy mennyire süllyedhetsz mélyre. Honnan van az, hogy a perem felett még meglátod az embereket. Nekem Albert volt aki a felszínen tartott.
- Kapcsolja be a kettesre!- adtam egyértelmű utasítást, és a tollat asztalra dobva, előre dőlve némiképp egyenes tartásba tornáztam magam.
- Megbocsásson uram. Mr Jarvis személyesen keresi. Mondtam neki, hogy nem igazán szerencsés önt most még zavarni, de ragaszkodik ahhoz, hogy beszéljenek. Még a mai estély előtt.- ó igen az estély, amit a Brexton-Larrabee cégcsoport átvételének megünneplésére szerveztem. Jobban mondva Albert szervezte én inkább azzal voltam elfoglalva, hogy minél több potenciális ügyfelet hívjak el. Mert az efféle estélyek erről szólnak, sokkal inkább mint a drága italokról,kifogástalan, csodás hostesekről vagy éppen a méregdrága, de általam kifejezetten utált fekete kaviárról. Megadtam a módját, de nem ez volt a lényeg. Ez csupán a csomagolás.
- Akkor jöjjön be személyesen. Van nagyjából negyed óra - húsz perce, utána dolgom van.- felálltam a székből, és amikor az ajtó nyílt és belépett rajta Jarvis, hóna alatt a laptopját szorongatva, csak intettem neki, hogy üljön le. A férfi közelebb jött és az egyik tárgyalóasztalra helyzete a gépet, majd felnyitotta. Színes ábrákkal tarkított prezentáció volt.
- Elnézést Mr Aubry, hogy így magára török, de mindenképpen beszélnünk kell. Hans Riegler elkészítette a Brexton-Larrabee cégcsoport üzleti jelentését, illetve a feldarabolás, és értékesítés lehetséges opcióinak pénzügyi elemzését. Az eredmény szerint pedig vétek lenne egy ilyen jól működő, több évtizedes múlttal a maga piacán, céget egyszerűen darabjaira szedni és majdhogynem apró pénzért odavetni. Még ha vissza is hozza az árát, akkor is érdemesebb lenne még megtartani. Egyben.
Hümmögve néztem az adatokat, aztán a könyvelőre néztem arcomon egy sokat sejtető mosollyal.
- Grafikonok nélkül is mindent tudok a Brexton-Larrabee cégről. Ahogy mindig utánajárok mindegyiknek mielőtt egyáltalán megvásárolom. Fejben nekem mindig előrébb kell járnom legalább két lépéssel. Maga remek sakkozó Mr Jarvis. Jó tudja, hogy néha be kell áldozni egy futót, vagy egy lovat azért, hogy a bástyát védjük. Mert a bástya a legravaszabb figura a táblán. Ha a bástya elbukik, akkor onnan pár lépés és matt.
Tudom, hogy jót akart, azt is tudom, hogy pontosan a munkáját végezte, amiért megfizettem. Tudom, hogy mindazt amit mondott pontosan igaz. Azonban ez a cég más volt. Itt a motivációm, vagy éppen a terveim teljesen mások voltak. Ez személyes volt. Sokkal személyesebb bármi másnál amivel az utóbbi tizenkét évben dolgom volt. Átbeszéltük Jarvissal az egész jelentést, bár húsz perc múlva közöltem vele, hogy lejárt az idő és küldje át emailben az egész jelentést, este át fogom olvasni, de nem hiszem, hogy változtatni fogok ezek tükrében sem az eredeti terveimen.
- Albert, kérem hívja fel a Blue Rouge Escort ügynökséget s mondja le a ma esti partneremet. Az előleget természetesen nem kérjük vissza, és kérjen a nevemben elnézést az okozott kellemetlenségért.
Ez volt az utolsó kérés az idős férfi felé, amikor már eléggé benne jártunk a délutánban, én pedig elindultam, hogy a belvárosban beszerezzek apámnak egy remek, régi fajta hintaszéket. Bízhattam volna másra, de ez olyasmi volt, amit én akartam kiválasztani. Egy tipust kerestem, egyetlen fajtát, amit az öreg régen nagyon kedvelt és a melléképület tornácán állt. Amikor még kertészként dolgozott a Brexton-Larrabee házban. Annak a cégnek a fejénél, akitől éppen négy hete vásároltam meg a cég részvényi többségét. Különös fintora a sorsnak.

Délután

Ezt a lakberendezési stúdiót ajánlotta egy kedves ügyfelem lánya. Ő maga innen rendezte be az otthonukat és nagyon elégedett volt mind a kiszolgálással, mind pedig a munkával. Azt is mondta, hogy ha valahol, hát itt rábukkanhatok olyan kincsre is amit én keresek. Egy viktoriánus hintaszék, egyedi bükkfából faragott, természetes enyvvel ragasztott, kétszer lakkozott.
Bee At Home. A neve aranyos volt, játékos, mégis tükrözött valamiféle eleganciát, mint maga az épület is. Már bőven elmúlt két óra mikor leparkoltam nem messze a stúdiótól és bár az első gondolatom az volt, hogy megebédelek, és utána intézem el a hintaszéket, végül mégis meggondoltam magam. Először a hintaszék, aztán az ebéd.
A kinti nyálkás hűvös után az épület belsejében duruzsoló meleg és arany narancs fények fogadtak. Megnyugtatóan finom és kellemes virágillat, csend és egy lassan, hangtalan felém lépkedő csinos eladólány fogadott. Fehér ceruzaszoknyája kiemelte kifogástalan szép hosszú combjait, a blúza haloványkék és csak éppen annyira dekoltált, hogy a férfi ember szemét magára vonzza, de minden mást a fantáziájára bízzon.
- Üdvözlöm, uram a Bee-ben. Tracy vagyok, miben segíthetek?
- Csókolom a kezeit kisasszony!- csak a szavaimmal természetesen,és a meglepődött arcát az üdvözlésem okán látva úgy hiszem nem nagyon szokott hozzá az efféle, kissé talán régimódi köszönéshez.
- Egy hintaszéket keresek, és úgy ajánlották, hogy ha valahol, hát itt biztosan találni fogok. Egy Haardin & Sons gyártotta, bükkfából faragott hinta….- miközben beszéltem, valahogy a megszokás által vezérelve forgattam körbe a fejemet, és a mondandóm közepén megakadt a tekintetem a távolabb lévő pult mögötti falon függő akvarell festményen. Látszott, hogy nem a bolti tárgyak részét képezi, hiszen a pult mögötti területhez tartozott, én mégis ebben a pillanatban elfelejtettem, hogy miért is jöttem, elfelejtettem a szép combú, ceruza szoknyás Tracy-t is, mindent elfelejtettem mikor ezt a képet megláttam. Nem egy ismert kép volt, nem is nagy művész festhette és nem a piaci értéke miatt akadt meg rajta a tekintetem, hanem azért amit ábrázolt. Egy kert részlete volt, a távolban elmosódott ház árnyéka, amelynek részletei elvesztek az ecsetvonások között, én mégis felismertem. Majdnem tizenöt évig minden nap láttam, és tudtam, hogy mögötte olyan valaki lakik akiért bármit megtennék, akit ki akarok onnan szabadítani, magammal akarok vinni. Valaki, az életet jelentette, a világot, a mindent. És akit elszakítottak tőlem. Bennem pedig több volt a harag sokáig, semmint a bizakodás, hogy talán ő sem felejtett el. De elfelejtett. Hozzáment ahhoz akihez az apja akarta, hogy menjen, gyereket szült neki, és még csak meg sem próbált utánam jönni. Pedig vártam rá. Egy ideig. Aztán én sem kerestem. Az élet pedig kegyetlenül felültetett a hullámvasútjára és meg sem állt velem. Idáig.
A kép előterében tavasz van. A júdásfa bontakozó lila virágai között még ott látszanak apró ecset pöttyei a világoszöld leveleknek. Megismertem a göcsörtös törzset, amely alatt annyi boldog és feledhetetlen esténk volt. Amely alatt eltemettem egy ígéretet, és amelyet annyira és olyan sokáig meg akartam tartani. De már nem volt kinek.
Angie
Vajon boldog vagy?
Tracy egy darabig velem együtt nézte a képet, aztán diszkréten köhintett egyet, engem pedig visszahozott a valóságba.
- Mondja kisasszony, ha meg szeretném vásárolni az a képet ott- mutattam az említett darabra a pult mögötti részen
- Akkor mennyibe kerülne?
- Attól tartok az a kép nem képezi részét az eladó tárgyaknak az üzletben.
- Nem nem….félreértett.- ráztam meg a fejem, és bár volt egy diszkrét nevető zöngéje a hangomnak, nagyon is komolyan folytattam
- Nem azt kérdeztem, hogy eladó vagy sem. Azt kérdeztem mennyibe kerül.
- Én pedig azt próbáltam önnek…
- Kisasszony, a legnagyobb tisztelettel ön felé. Ugye érti a kérdésem?
Nem hagytam, hogy lerázzon. Pontosan azt az elvet alkalmaztam vele, amit minden tárgyalópartneremmel szemben. Ha nagyon akartam valamit, akkor azt bármi áron elérem. A szünet nélküli presszió, amely a maga nemében mégis talán jelen pillanatban kicsit lágyabb, hiszen a kisasszonyt nem állt szándékomban abuzálni, még mindig az egyik leghatásosabb módszer.
- Máris szólok a tulajdonosnak. Kérem itt várjon!
Bólintottam. Várni fogok, és reményeim szerint a tulajdonos nem fog ahhoz a képhez annyira ragaszkodni, hogy ne adná el nekem. Valószínű valami aukción vehette, mert egyébiránt valóban szép volt.
Nem sokat várattak. A szőnyegen végisimuló léptek női cipőre engedtek következtetni. Nem is gondoltam, hogy egy ilyen kifinomult ízlést tükröző stúdiót férfi vezetne. A megszokott udvarias, kedves és minden szempontból lehengerlőnek szánt mosolyommal fordultam meg, hogy meggyőzzem a tulajdonost: ő nekem azt a képet el fogja adni.
Ehelyett földbe gyökerezett a lábam.
Angie...

Szinte már karnyújtásnyira voltam a felszabadulástól, úgy éreztem, nincs semmi, mivel sakkban tarthatnának, némileg bosszantott ugyan, hogy a jelenlegi helyzetre való tekintettel valahogy minden borzasztóan lassan halad, így egyelőre a válóper napját sem tűzték ki. A gyűrűt mindenesetre már nem hordom. Nyugtalanított a dolog, de elhatárolódtam mindenkitől otthon, aki valaha rosszat tett nekem. Az egyetlen isteni szerencséje az volt a drága családomnak, hogy Alexát sosem bántották, máskülönben már porig égettem volna az otthon birtokot. Szegény drágám még mindig nagyon fiatal ahhoz, hogy a maga súlyosságában átlássa ezt az egész helyzetet, ám a cseperedése meglehetősen erős hajtóerő az életemben, sőt, már sokkal korábban kellett volna lépnem, de nem mertem, nem bíztam eléggé magamban ahhoz, hogy meg tudjam csinálni. Kár volt. Most már tudom, hogy sokkal korábban szabadulhattam volna, talán akkor nyertem volna a legtöbbet, ha a legelején elszököm, de lehetetlennek tűnt, majd két évig állandóan figyeltek, mindentől elzártak, és egyedül sehová nem tehettem a lábam, azt is csak akkor, ha feltétlenül muszáj volt. Ezért szabadított fel igazán az az időszak, amikor a kislányom elkezdett közösségbe járni, de még onnantól is hosszú évekre volt szükség, hogy ma itt álljak, ahol most, és az asszisztensem nekem hozza fel a kávét az irodába, ne én magam rohangáljak utána, mint az első időkben. Sokáig elképzelni sem tudtam, hogy segéderőt vegyek fel, de mikor elkezdtek sokasodni a megbízásaim, beláttam, hogy enélkül nem fog menni, és ahogy számolgattam, belefért a költségvetésbe. Következésképpen majd egy éve Tracy odalenn ténykedik, míg én itt fenn tervezem, tökéletesítem mások otthonait.
Ugyanígy van ebben a szent pillanatban, Tracy nagyjából egy órája kérdezte meg, hozzon-e nekem ebédet, de udvariasan hárítottam, semmi kedvem nem volt enni, elég rendszertelenül étkeztem, tudtam, hogy rosszul teszem, ám sokszor időm, vagy épp kedvem nem volt az evéshez, s mivel nagyjából semmit sem mozogtam mostanában, ez talán probléma sem volt, mert legalább nem kezdtek felfelé kúszni a kilók, pedig volt pár hónap, amikor mindent megettem, mert túl vékonynak ítéltem magam, az sem használt. Igazából, gyanítottam, hogy valami nagyon nem kerek az anyagcserémmel, mert ha ettem is, nagyjából azonnal megemésztettem, tervezgetem már egy ideje, hogy felkeresek egy dietetikust, mert jó volna pár hasznos tipp ezt illetően, de eddig sem jutottam még el. Amikor valamelyest felszivárgott Tracy ebédjének illata, már sejtettem, hogy hiba volt elutasítanom, de ismét a munkámba temetkezve már nem volt annyira zavaró a dolog.
Az ablak felé pillantottam, ki a komor, szürke városra, ezeket a napokat nem mentette meg a napfény, kíméletlenül közeledett a tél, a sötét, és az ember hangulata ilyenkor könnyebben fut tévutakra. Ha bárki ismerné az ablak alatt helyet kapó hintaszék történetét, bizonyosan ostobának, mazochistának nézne, hogy itt tartogatom, de amikor megmentettem apám haragja elől, biztos voltam benne, hogy nem akarom odaadni senki másnak. Lelki szemeim előtt mindig ott lebeg a kép, ahogy Mr. Aubry a tornácon benne ül, miközben mi Alexanderrel lopunk egymásnak némi időt titokban. Fura, de még mindig mosoly szökik ajkaimra, mikor erre gondolok. Az emlékeim azok, amik segítettek túlélni mindazt, amit most igyekszem magam mögött hagyni végleg. Nélkülük sokkal nehezebb lett volna. Nem mehetek vissza oda, de a jövőmet még alakíthatom, és megígértem a kislányomnak, hogy megtaláljuk az apukáját. Mindent meg fogok tenni ennek érdekében, csak előbb mondják ki azt a fránya válást.
- Igen, Tracy?
Nem vártam ügyfelet, a mai napomat kizárólag az előre haladásomra szenteltem, így biztos voltam benne, hogy zavartalanul megtehetem, de a jelek szerint mégsem. Kissé gondterheltnek tűnt a tekintete, ilyen akkor szokott megtörténni, hogyha valakivel nem tud mit kezdeni.
- Egy vásárló szeretné megvenni a képet, a pult mögöttit. Amit Alexával festettetek két éve. Meg, ha jól gondolom, azt is keresi.
Mutatott a hintaszékre, szemöldökeimet felvonva emelkedtem meg a székemről, lesimítva krémszínű, valamivel térdeim felett végző ceruzaszoknyámat, és sóhajtottam egy mélyet. Ez meglehetősen furcsa, esetleg apám gondolta úgy, hogy az érzéseimmel játszadozva ideküld valami balekot, és kikészít. Ezt azonban nem fogom megengedni neki. Magassarkak koppanása hallatszott a lépcsőkön, majd simult bele a szőnyeg rostjai közé, fehér, bővebb szabású ingemen, minek alját a szoknya rejtette, igazítottam keveset, de abban a szent pillanatban, amikor megláttam a férfit, egyszerűen földbe gyökerezett a lábam, és hosszú másodpercek teltek el, mire egyáltalán eljutottam oda, hogy levegőt vegyek, de megszólalni még akkor sem sikerült.
A lehengerlőnek szánt mosolya, amit olyannyira ismertem, hamar átcsapott döbbenetbe, következésképpen fogalma sem volt róla, hogy velem találkozhat itt. Amely gondolatmenetet tovább vezetve egyértelmű volt, hogy nem miattam van itt. Nem értem jött. Egyáltalán mióta van New Yorkban? Ezen gondolatfoszlányok sikeresen felbosszantottak annyira, hogy képes legyek megtalálni a hangomat.
- Tracy… kitennéd a zárva táblát, hazamehetsz, holnap találkozunk.
Akármilyen irányba fog elterelődni ez a beszélgetés, biztos vagyok benne, hogy én ma már a világon semmi egyébre nem leszek képes koncentrálni, akármennyire próbálkoznék. Kész szerencse, hogy ügyfelem nincsen mára. Tracy érezhette, hogy itt valami meglehetősen súlyos dolog történik, és szó nélkül teszi, amire kérem, ezt holnap majd megköszönöm neki, az akadékoskodás most egyáltalán nem segített volna rajtam.
Istenem, hogy mennyire szeretnék odaszaladni, és beleveszni az ölelésébe, mintha a világon már semmi más nem számítana, és tessék… te hülye, érzékeny picsa. Alig csukódik be az alkalmazottam mögött az ajtó, máris könny szökik a szemeimbe, és nem vagyok benne biztos, hogy sokáig fogok bírni még állni.
- Alexander.
Suttogom halkan, kissé remegő hanggal, a korábbi villanásnyi magabiztos kiállásom egyszerűen szertefoszlott. Annyira szerettem volna, hogy itt legyen, hogy újra lássam, hogy tudjam, ez a tizenkét év nem múlt el benne úgy, hogy kiölt magából mindent irántam, hogy már nem akar megszöktetni, hogy már egyáltalán nem akar engem, hogy azt hiszi, én önként és dalolva mentem hozzá valaki máshoz, holott mindvégig csak őt szerettem. Súlyos volna ezeket a szavakat kimondani, megélni méginkább az, s őszintén, talán el sem hinné, hisz a látszat nem ez. Miképpen én magam szintúgy bizonytalan vagyok őt illetően. Más lenne, ha célzottan jött volna ide, miattam, de erről az eddigiek alapján nincsen szó, éppen ezért eszemben sincs lerohanni, és úgy viselkedni, mint egy szerelmes csitri, utóbbi már rég nem vagyok. Kivárok, talán akkor okosabb leszek, ha bármiféle szó elhagyja a száját, nem mindegy a tálalásmód sem, de a magam részéről inkább a szemeit figyelem. Azok nem hazudnak, látnom kell bennük legalább egy aprócska szeletét a valóságnak, legyen akár az a parttalan harag, vagy bármi egyéb. A közöny itt és most megsemmisítene, ebben biztos vagyok.
Beszélni akarok, de egyszerűen nem megy, csak nézem a vonásait, és pillanatok alatt tudatosul bennem, hogy a tizenkét évnyi elfojtás sem volt elég ahhoz, hogy egy kicsit is kevéssé szeressem, és hiába próbálnám hozni a kemény üzletasszonyt, közölni, hogy az a kép nem eladó, képtelen vagyok rá. Hisz miatta készült, benne van minden érzésem és emlékem, minden nevetésem és könnyebb. Senkihez sem tartozhatna igazán, csakis hozzá.

4380
Ennyiszer kerülte meg a Föld a Napot, mióta utoljára láttam őt. Kimondva rövidnek tűnik, de megélve egyetlen nap is sok volt nélküle. Vissza akartam jönni. Már akkor, amikor a buszon ültem, amire az utolsó centjeink rámentek. Emlékszem épp csak letettem a hátsóm az ülésre, még két perc volt indulásig és nyugtalanul fészkelődtem. Visszamegyek. Ezt suttogtam, az apám meg dolgos, munkában edzett vasmarkával nyomott vissza ültő helyemben. Nyugalomra intett, türelemre, meg arra, hogy az idő és a kitartás megérleli majd a szerencsémet, és elnyomja a kínzó fájdalmat meg a haragot. Ostoba aki azt hiszi,hogy az idő minden sebet begyógyít, és idővel szépen lassan megkopik minden régi érzés. Valóban így van olyan dolgok esetében amelyek nem voltak ránk meghatározó hatással. De ez más volt. Ez minden szempontból és mindent felülírt az életemben.
Végül ott maradtam a buszon és hagytam, hogy a hajnallal együtt messze vigyen innen, nem is remélve, hogy egyszer majd visszatérek. Tulajdonképpen nem is akartam ide személyesen eljönni. New York volt a világon az egyetlen hely, ahova nem akartam többé betenni a lábam. Itt minden eszembe jutatta azt a csóró szerencsétlent, aki voltam, aki nem volt elég önmagában egy lány apjának. Vagy a végén már magának a lánynak sem. Elárult. Sokáig ez volt bennem, meg az, hogy mindez sem érdekelne, ha egyszer, még egyszer láthatnám, és elmondhatnám neki, hogy nem azért megyek el mert gyáva vagyok, hanem azért, mert nem maradt más választásom. Persze mindezt egy huszonéves ostoba, álmokat kergető fiatal kölyök gondolta így. Mostanra jól tudom, hogy az álmok csak megtévesztenek. A valóság ettől sokkal ridegebb….de vajon miért akarunk mégis olyan eszement módon ragaszkodni az álmokhoz?
Azzal is tisztában voltam, hogy a találkozás a cég felvásárlása miatt elkerülhetetlen lesz, de fel akartam készíteni magamat rá. Felvértezni minden ellen. Ellene.
Az élet azonban mint valami olcsó bohózat írója, aki túl sok LSD-t tolt be egy hajnalon, lazán és röhögve húzta keresztül a számításaimat. Csak egy széket akartam az apámnak, csak visszacsempészni valamit azokból az időkből amikor még élete teljében volt, és a munkától megfáradva pihent meg a tornácon. Végül az emlékek lettek a vesztem. Ahogy mindig. Ahogy soha nem tudtam igazán megszabadulni tőlük.
Miközben várakozom, hogy Tracy, aki képtelen volt felvenni a replika láthatatlan kesztyűjét- nem mellesleg nem hibáztatom érte, hiszen alkalmazottként eddig terjedtek a határai- visszatérjen a tulajdonossal még jobban körülnéztem. Ízléses színek, világos és nagy terek, apró bemutató sarkak, amik minden bizonnyal a tulajdonos letisztult, mégis igazán figyelemre méltó módon tehetséges stílusát dicsérték. Azonban kék lélektükreim minduntalan vissza vándoroltak a  festményre, és nem tudtam tőle elszakadni. Szüntelenül odavonzotta a pillantásom, és tudtam, hogy nem mondhat olyan árat a tulajdonos, amit ne adnék meg érte. Meglehet fogalma sincs róla, hogy milyen kincset őrizget, bár azt hiszem ez csak számomra jelent felbecsülhetetlent.
Minden ember élete során többször érzi azt, hogy az idő, amely eddig nem kímélte, ami két pillantás alatt éveket zabált fel rövidnek tűnő életéből, egyszercsak megáll. A tér beszűkül, és egy pontot túl semmi mást nem lát csak egyetlen személyt, csak egyetlen szempárt,csak egyetlen ismerős alakot, aki lehetetlenül könnyed látomásként jelenik meg előtte. Mikor megfordultam, és megláttam ŐT, én is ezt éreztem. Lassuló, pulzáló másodperceket, ami itt felejtett. Ezen az idegen, a festmény által mégis ismerős helyen, ahol velem szemben áll a nő aki egykor a világot jelentette a számomra, és aki még mindig olyan mintha vasmarokkal se lehetne kiszakítani a gondolataimból, a szívemből. Sosem felejtettem el. Sosem tudtam senkit a helyére engedni. Az érzés, amelyet egykor iránta éreztem a távolsággal csak erősödött, az idő pedig kíméletlenül bilincsbe vert. Az ő bilincsébe. A júdásfa bilincsébe.
Egy ideig szótlanul állunk egymással szemben, és csak őt figyelem, az ő arcának minden rezzenését. A kor, amely egyikünket sem kímélte őt tökéletessé tette. Olyan mint egy viharban edzett márványszobor, amelyet még megpillantani is vétek nemhogy megérinteni. Pedig szeretném. Az illata, amit az érkeztével hozott, a virágillat,bekebelezi az utolsó agysejtemet is.
A hangja valahonnan egészen távolról érkezik, bár kell egy kis idő, amíg felfogom, hogy nem hozzám szól, hanem Tracyhez.Intelligens és roppant gyorsan kapcsol. Kérdés nélkül teszi, amit Angie kér tőle. Én meg csak állok ott, mozdulatlan kőszobraként a hirtelen döbbenetnek és nem tudom mi lenne a helyes. Illetve tudom, csak abban nem vagyok biztos, hogy erre jogot formálhatok. Bár azt hiszem már nem. Túl sok idő, túl sok várakozás, túl sok fájdalom ami maradt.
A záródó ajtó lassú kattanását követően lépek két lépést felé, és már vinne tovább a lendület, amikor kapcsolok, mit is művelek valójában. Megtorpanok. Bőven egy karnyújtásnyira tőle. A nevem sosem volt még ilyen fájdalmas és csodálatos egyszerre, amint kimondja. Apró mosoly ül meg a szám sarkában feleletül. A szemeit könnyfátyol homályosítja, az enyémet is, de legbelül. A hatása, a közelsége ennyi év után is döbbenetes. A zakóm mellzsebe felé nyúlva egy tiszta ruhazsebkendőt veszek elő és kissé megint közelebb merészkedem. Szinte magától értetődő módon szüntettem meg kettőnk között azt a távolságot, amit soha nem is szabad lett volna megengednünk.
- A nők könnyei gyógyír a férfiember szívének, de túl drága ár mindezért. Hát soha ne hagyj egy nőt sírni!- idéztem fel csendesen apám egykori szavait, miközben előre nyúltam, egy másodpercre megállva, szemöldököm felvonva csendesen engedélyt kértem, hogy letörölhessem őket onnan. Nem hittem, hogy ilyen hatással lesz rá a viszontlátás, igaz azzal sem voltam tisztában, hogy engem is a kelleténél jobban érint majd meg.
Óvatosan, szinte éppen csak érintve az anyaggal, ügyelve rá, hogy ne kenjem el a sminket, töröltem ki azt az egy, hintázó könnycseppet. Miközben húztam vissza a zsebkendőt megálltam egy pillanatra és őt figyeltem.
- Még mindig te vagy a legszebb lány ebben az átkozott városban!- hangom lehetetlen mélységekben búgott, szinte csak suttogás volt és a tekintetem úgy szorította az ő pillantását, mintha attól féltem volna, hogy ha másfelé nézek, valami fontosat fogok elmulasztani.
Végül a zsebkendőt felé nyújtottam, ha elfogadta. Ha nem, úgy visszaigazgattam a zakóm belső zsebébe. Sóhajtottam egyet, majd nehezen, de megszüntettem kettőnk között szemkontaktust és körbepillantottam a birodalmán. Illett hozzá. Gyönyörű, igazi és kifinomult, mint ő maga.
- Szóval ezt takarja az a bizonyos Bee. Játékos, és ötletes.- még mindig erős volt a késztetés, hogy magamhoz öleljem, olyan szorosan, hogy tán a levegőt is csupán az én sóhajjal vegyes csókomból kapjon, de végül elléptem mellette és a pult felé indultam, a fal felé intve a kezemmel, ahol a festmény lógott.
- Feltételezem most már hiába is próbálnék bármiféle módon alkudozni arra a festményre ott, nem tudom megvenni tőled. Te festetted?- valahol érzem és tudom, hogy nem véletlen éppen a júdásfa, nem véletlen tartja olyan helyen ahol mindennap láthatja. Talán nem véletlen, hogy Baton Rouge-ban, a házam mellett egy hatéves júdáscsemete mosolyog a világba. Úgy tűnik mindkettőnk számára jelentőséggel bírt a fa. Tengernyi emléket őriz.
- Hm, emlékszem amikor leöntötted azt a kék kockás szoknyádat és sírva bújtál el a fa mögött, nehogy az anyád megtaláljon, mielőtt elindultok valami rémes hangversenyre.Mennyi is lehettél? Nyolc éves?- keserédes, múltban merengő nevetés volt ez részemről és egy ideig a képet néztem, aztán visszavezettem a tekintetem Angie-re.
- Én bújtattalak el a mamád elől a fa mögött. Délután még kekszet meg kakaót is vittem neked. És megeskettél, hogy másnap elmegyek veled a világ végére, ami szerinted a kert végi pataknál van.- elhallgattam, mert eszembe jutott, hogy már akkor tudtam, hogy ezzel a lánnyal én tényleg elmennék a világ végére, nem csak a kertvégi patakhoz.
- Bárhova is vitt az élet, én sosem szakadtam el attól a fától, Angie. Te igen?
Nem tudom mit akartam pontosan. Ha már itt vagyok kérdezni arról hogy van? Vagy egyáltalán….akarom tudni? Igen. Mindent akarok.

Ahogy a tekintetébe simítom saját lélektükreimet, szinte érzem, tudom, odabenn a lelkemmel, szívemmel, minden porcikámmal, hogy talán nem keresett, még, ellenben ami most lejátszódhat benne, az nagyon hasonló lehet ahhoz, ami bennem végbemegy. Ha tehetném, egyszerűen a szívem fölé raknám a kezét, hogy érezze, mennyire hevesen ver a szívem, és mennyire felzaklat a jelenléte, de pusztán azért csapnak fel a negatív hullámok, mert gátat szabok annak, amit egyébként cselekedni vágyok. Csak itt állni, és nézni azt, aki után több mint tizenkét éve sóvárgok, nem az, amit tennem kellene most. De mégis mit illene? A bizonyosság hiányában marad ez, mert tudom, hogyha a visszautasítás legapróbb foszlányával kellene szembesülni, nem bírnám tartani magam. Most még megy, úgy ahogy, a könnybe lábadt szemeken kívül, de fogalmam sincs, meddig.
Amikor mozdul, akkor észre sem veszem, hogy én magam ugyanúgy felé libbennek, nem sokat, alig pár centit, de egyszerűen adja magát, s éppen akkor torpanok meg, amikor Ő is. Istenem, bár ne mozdult volna, bár ne érezném ilyen közel, bár csak ne pusztán a karom kellene kinyújtanom. Ugyanakkor bár lenne merszem odavetődni, nem törődve semmiféle fájdalmával az elmúlt éveknek, s egyszerűen elvenni azt, amit végre én szeretnék szívem minden dobbanásával, és nem azt elszenvedni, amire mások kényszerítenek.
A mély levegő, amit akkor veszek, mikor a maradék távolságot átszeli köztünk, valósággal felperzseli a tüdőmet, az orromba kúszó, fűszeres, férfias illata, ami levetkőz minden kölnit, ami a sajátja, szinte felrobbantja az érzékeimet. A szavai tompán visszhangoznak elmémben, alig értem, mit mond, ajkainak mozgása elrabolta minden figyelmemet, csak abból tudom, mit mond, hogy egész jól megy a szájról olvasás. Ó, drága Alexander, ha tudnád, mennyit sírtam az elmúlt években. Nincs az a zsebkendő mennyiség, ami megbirkózott volna azzal a mennyiséggel. Sokszor miattad, a hiányod okán, a parttalan sóvárgás végett, de talán még többször a fojtogató tehetetlenség volt a ludas, hogy képtelen voltam időben kikeveredni a szorult helyzetemből, és éveken keresztül szenvedtem két olyan férfi miatt, akikben a jószándék egyetlen csepp szikrája sincsen meg.
Egyetlen apró bólintással jeleztem, hogy nyugodtan, Ő még ennyit is megkérdez, pedig hogyha bárkinek szó nélkül megengedném, hogy hozzám értjen, az pontosan Alexander Aubry, senki más. Még most is. Bármikor. Megpróbáltam távol tartani magam, esküszöm nagyon igyekeztem nem túlzásba esni, vagy olyat tenni, amivel talán megégethetem magam, de a mozdulat annyira magától értetődő volt, hogy csak akkor kaptam észbe, amikor már a bőrünk egymáshoz simult, és minden tagomat forróság öntötte el. Csupán a kézfejére simítottam puhán a tenyeremet, mégis éreztem, ahogy már csupán ennyitől lángra kap az arcom. Hihetetlen, hogy ennyi idő után így képes rám hatni. A mosolyom sokkal inkább a hangját üdvözölte, mintsem a szavait, noha bókolt, és imádtam érte, de bármit mondhatott volna most, az sem számított volna, ha a világ legunalmasabb könyvéből olvas fel nekem, ugyanúgy csüngtem volna a szavain. A zsebkendőt végül elvettem, bár nehezen, hisz így az érintést kénytelen voltam megszakítani, de valljuk be, bőven volt rá esély, hogy azok a könnyek elszaporodnak, és nem feltétlenül a fájdalom okán, én akkor is hajlamos vagyok sírni, hogyha örülök, meghatódom.
- Köszönöm.
A bókot, a zsebkendőt, az ötletem dicséretét, mindet együtt igazából, vagy talán sokkal inkább azt, hogy itt van, akár volt végül az oka, hogy betévedt hozzám. A lényeg az, hogy velem szemben áll, valóságos, nem pusztán egy régi emlékkép, ami bár sosem tudott megfakulni, de mostanra már mondhatni idejét múlt lett. Más, erősebb, látom rajta, és nem igazán fizikailag értem, férfiasabb, érettebb, és azt hiszem, pont olyan elveszett, mint amilyen én magam vagyok.
- Igen, én festettem.
…meg a lányunk. A nyelvemen van, de ez most talán túl sok lenne így rögtön, nem tudom, hogyan szeretném, hogy rájöjjön. A legszívbemarkolóbb úgy lenne, hogy találkozik vele, hogy bemutatkoznak egymásnak, látja az arcát, észreveszi a hasonlóságot, és tudatosul benne, hogy bizonyosan nem a véletlen okán hívják Alexandrának. Ennek most még nincs itt az ideje, az első sokkból sem ébredtünk fel. Joga van tudni, de éppen úgy a kislányomnak is, hogy a városban van az apja, éppen ezért kénytelen leszek valahogy egy helyre terelni őket, akármibe kerüljön.
- Nem eladó, de ha szeretnéd, a tiéd. Nem létezne, ha te nem lennél, ha az emlékeink nem lennének.
Senki más esetében nem válnék meg ilyen könnyen attól a festménytől, és bevallom, valahol mélyen azért ott motoszkál bennem a gondolat, hogy amennyiben van közös utunk, akkor úgyis fogom még látni bőven. Kósza remény. Fogalmam sincs, ennyi idő után lehet-e még merszem jogot formálni a szívére, de talán, ha az enyém végig nála volt, ennyire lehetnék önző.
- Annyi voltam, igen.
Nem olyan könnyed a nevetésem, hisz a szívem éppen meglehetősen nehézkes, de mégiscsak belevegyül a vidámság egy szelete a pillanatba, miként visszaemlékszem az akkori riadalmamra, ami ma már felettébb szórakoztató, hisz mégis mennyiből tartott volna ruhát cserélni.
- Nem is akartam elmenni arra a hangversenyre.
Miért mentem volna? Sokkal izgalmasabb volt Alexanderrel játszani anélkül, hogy félnünk kellett volna bármiféle szüleim által generált kellemetlenségtől, szabadon, mikor tényleg semmi sem számított. A kakaót meg imádtam, keksszel pláne.
- Milyen egyszerű lett volna, ha tényleg ott van a világ vége.
Kicsi voltam, de sok tekintetben bátrabb, mint az utóbbi években, akkor tényleg elszöktem volna gondolkodás nélkül. Igaz, mostanra önerőből is eljutottam oda, hogy lépni tudjak, noha nem egyszerű, és még nem vagyok teljesen szabad, de az leszek, már csak idő kérdése.
- Két éve festettem.
Válasz a kérdésére, noha talán nem a legkonkrétabb, de ebből és a tényből, hogy itt van a kép, biztosra veheti, hogy sosem szakadtam el attól a fától, és tőle sem. S talán ez az a pont, amikor már nem kifejezetten foglalkozom azzal, hogy sérülhetek, eleget szenvedtem már, ez itt és most megéri a kockázatot, nem számít, ha ellök magától, akkor legalább tudni fogom, hogy a hamvában holt reményt dédelgettem kebleimen. De ha nem… nos, akkor onnantól fogva semmi a világon nem számít már, csak ez a pillanat, az egyetlen, ami képes lehet eltörölni minden rosszat, amit megéltem, megélhetett Ő is az elmúlt években, amiért elmondhatom majd, hogy megérte, s ami után talán tudhatjuk, hogy végre igazán kisüthet a nap.
Az ölelés puha és könnyed, finom, amilyen én magam vagyok, mégis magával sodor egy olyan mértékű meleg, de ellentmondást nem szívesen fogadó ragaszkodást, amit talán nehéz lenne csak úgy lesodorni magáról. Mellkasába temetem az arcom, miközben ujjaim a nyakán, rövid tincseiben pihennek, és észreveheti, hogy pillanatokon belül rázkódik meg a testem, valószínűleg a sminkemet már a jó isten sem fogja megmenteni, miként a kabátját sem, kivéve, ha fekete, akkor van remény, de mindez eszembe sem jut, csak érinteni akarom, elhinni, hogy itt van. S tudni. Tudni, hogy még az enyém, hogy itt is marad, hogy nem csak álmodom. Nem bírok most beszélni, de akadnak olyan alkalmak, amikor nem kellenek szavak, szerintem most sem, most, hogy annyi sóvárgás után hozzáérhetek, ölelhetem, és csak egyetlen kósza észérv próbálja elhitetni, hogy el fog lökni magától, a szívem biztos benne, hogy nem fog…

Pontosan az ilyen pillanatok miatt vágyódtam vissza egyrészről, másrészt meg kerültem is egyszerre. Sokáig azt gondoltam, hogy igaza van az apámnak, hogy majd elmúlik pár év, vagy egy évtized is akár, és úgy tekintek vissza az itteni időkre, mint egy nem szívesen őrzött, de hozzám tartozó emlékre. Jönnek majd más lányok, nők, asszonyok, akiknek forró ölelése másodpercek alatt messze űzi mindannak az emlékét, amit Angie jelentett a számomra.Átmenetileg ez működött is. Az évek teltek, finom illatú nők jöttek és mentek az életemben, de egyikhez sem ragaszkodtam jobban egy szép, de múlandóan nyíló virágnál.
Ahányszor felcsendült a rádióban Mick Jagger rekedtes nyílt hangján az örök klasszikus, az emlékek úgy öntöttek el, mint a Mississippi minden tavasszal az iowai völgyeket.
You can't say we never tried
Angie, you're beautiful
But ain't it time we say goodbye
Angie, I still love you
Remember all those nights we cried
All the dreams were held so close
Seemed to all go up in smoke
Let me whisper in your ear
Angie, Angie
És nem múlt el. Sohasem. Valahol éreztem, hogy elkerülhetetlen lesz. Nem elég nagy ez a város, hogy a végzet ne akarna velünk valamiféle kegyetlen játékot játszani, és egy olyan pillanatot választani a találkozáshoz, amelyben fel lennék készülve a látványára. Ahogy ő az enyémre. Sosem tudtam meg mit gondolt, amikor az apja elüldözött. Soha nem tudtam mit érzett, vagy hogy viselte. A harag, a csalódottság, vagy az, hogy meg sem próbált ellenállni az apja szigorának elnyomta bennem azt, hogy egyáltalán tudni akarjam. Egy ideig elhitettem magammal, hogy ennek az egésznek az ő gyengesége az oka és még véletlenül sem az én gyávaságom. Persze nem azért nem akartam harcolni érte, mert ne lett volna elég merszem hozzá. Ha egyedül lettem volna, akkor az egész világ felőlem lángolhatna, akár az apja féltve őrzött birodalma is, de ott volt az apám. Az aki az egész életét annak áldozta, hogy anya nélkül felneveljen. Aki nem hozott soha más nőt sem a házhoz, soha nem kereste senki társaságát, mert egyetlen nő volt és maradt meg a szívében egész életére. A nő, akit fiatalon elveszített és nem maradt utána más, csak én. Én aki örökké emlékeztette őt egy fájó véget érő szerelemre. Úgy tűnik ez valamiféle átok lehet.Angie után nem találtam a helyem a kapcsolatokban. Pedig megpróbáltam. Számtalanszor. Most, ahogy itt áll előttem, annyi évvel a véglegesnek hitt, és soha ki nem mondott búcsúnk után, tudom is, hogy ez miért volt így. Mert nyomot hagyott bennem a puszta létezése. Ott maradt bennem kitörölhetetlenül, és lezáratlanul a múlt egy szeletével, ami meghatározó volt a számomra.
A könnyei őszintébbek mindennél. Nem is próbálja rejtegetni, noha összeszorított szájjal próbálja előszedni erőtartalékainak utolsó morzsáit. Sóhajtok ahogy a kezemhez ér a keze.Az érintés száz villámcsapással ér fel, és az első reakcióm, hogy elhúzzam, mert úgy hat rám mint a mágnes. De végül ott tartom. Még egy kicsit. Aztán nem csupán a tekintetem vezetem el róla, hanem a közelséget is megszakítom. Ha nem így tennék minden bizonnyal annyi év visszafogott és mostanra már szinte kitörni kész késztetését engedném szabadon. Úgy hat rám ez a nő, ahogyan soha azelőtt senki, és utána sem más. Van ami örök. Számomra Angie az.
- Mindig is tehetséges voltál. Zene, festészet, tánc. - ó én kétballábas. Ha nem lett volna Marina, a szakácsnő, aki nagy hangjával, még nagyobb termetével, és szókimondó stílusával pontosan olyan volt, mint bármelyik fekete nő akkoriban Harlemben, akkor a mai napig csak botladoznék.
“Szedd össze magad Aubry fiam, mert egy valamire való nőt nem elég ám csak a két szép szemeddel, virágokkal, meg bókokkal levenni a lábáról. Egy igazi nő táncolni vágyik. Ahhoz pedig nem elég a gyurmamód összeakadó, lakli fiatalember. Ahhoz férfi kell!”
Tizenöt voltam mindössze és a tánc leginkább azt jelentette a számomra, hogy igyekezzek ne rálépni a partnerem lábára. Néhány hónappal később azonban remek táncos vált belőlem. Hála Marinának.
Meglepődve kapom fel a fejem, és az egyik szememmel hunyorítva nézem őt, próbálva rájönni, hogy vajon miért akarná nekem adni.És csak akkor eresztek némiképp fel, és lágyulnak el a vonásaim, amikor az indokot is meghallom tőle arra, hogy hozzám köthető a kép. A zsebembe dugom a kezeimet, és közelebb sétálok a pulthoz, hogy megnézzem magamnak jobban a festményt. A kép jobb sarkában éppen olyan lila színnel, amellyel a júdásfa apró virágait festették egy szignó: A+A
- Angie és Alexander.- lágy és hálás mosollyal fordulok vissza felé, a bal kezemet kihúzva a zsebemből a képen az említett betűpárosra mutatok, őt nézve, majd a kezem visszasüllyesztem a zsebembe és visszafordulok felé.
- Ez esetben azt hiszem….- folytatnám. Elmondanám, hogy ez esetben szívesen elfogadom a képet és azt hiszem méltóbb helye nem is lenne az irodámnál, mert javarészt ott töltöm a legtöbb időt Munkamániás vagyok. Nem csak azért mert ehhez értek, ebben vagyok a legjobb, hanem mert ez az ami igazán örömmel tölt el. Igaz arra, hogy cégeket vásárolok fel és a haszon reményében eldarabolom, és eladom őket nem feltétlenül vagyok büszke, de a sikerhez vezető út nem minden esetben olyan egyenes és etikus. Nem beszélve arról, hogy életem első húsz éve a gyötrő nélkülözésről, és a másokra való ráutaltságról szólt. Ebből pedig soha többé nem kérek. És ha ezért másokon gázolok át, az legyen az én lelkiismeretem gondja. Apámnak pedig a legjobb jár. Nem számít az ár.
Ám gondolatban sem nagyon jutok el addig, hogy a képet pontosan hova is tenném, vagy egyáltalán az irodán belül hol lenne a legjobb helye. Másodpercek alatt történik valami olyasmi amire nem tudok hirtelen reagálni. Angie váratlanul és minden előzmény nélkül szeli át  a kettőnk közötti eddig is minimális távolságot és simul a mellkasomhoz. Arca a kabátomra simul. Kávébarna. Igen, látszani fog rajta a smink, de jelen pillanatban ez eszembe sem jut. Az illata úgy furakszik az orromba, és mozdulatra késztet, hogy nagyon nem is fogom fel. Karja édesen, ujjai cirógatón simulnak a tarkómra. Önkéntelenül húzom ki lassan a két kezem a zsebeimből és bizonytalanul emelem fel. Kell egy egész másodperc, hogy ha a döbbenettől lassan is, de biztosan el merjem hinni, hogy ez az egész valóságos. A nő, akiért éveken át epekedtem, aki az enyém volt, akit imádtam, akiért bármit feladtam volna, és fel is adtam a büszkeségemmel egyetemben, most úgy simul nekem, mintha nem érdekelné mi lesz akár egy perc, akár egy óra múlva. A két kezem oldalt a levegőben úgy marad, aztán lassan felfogom, hogy mi is történik velünk...magamhoz ölelem, átkulcsolom a derekán a kezem és a fejem a hajába fúrom. Mélyen szívom be a balzsam parfümillatát. A kezem a hátán végigvezetem és nyitott tenyerem valahova a lapocka környékére simítom, a másik kezemmel pedig a derekát fogom át. Elhúzódom kicsit, hogy lássam az arcát. A derekán pihenő kezem a helyén marad a másikat azonban előrehúzom és az álla alá vezetem, enyhén, finoman elemelve meg, elérve, hogy rám nézzen.
Már nem leplezi a könnyeket, a sminkje elmaszatolódott, pár lenyomat a kabátomra is jutott.Mégis gyönyörűnek látom. Azt hiszem nem létezik olyan napszak, évszak, perc, vagy akár másodperc az időben amikor ő számomra akár egy kicsit se lenne vonzó. Angie volt nekem az örök nő, a világmindenség egyetlen és igazi kincse. Hüvelykujjam lassan, minden mozdulatot elraktározva simítja végig alsó ajkának az ívét.
- Eredetileg egy hintaszékért jöttem be. Talán emlékszel az apám Haardin & Sons hitaszékére a gangon.Azt mondták ha itt nincs olyan, akkor be tudod szerezni. Ez számomra egy kincs.- elhallgattam, íriszeim ide-oda futottak az arccsontján, a hüvelykujjam újra meg újra bejárta azt a simogató utat, amelyet először is.
- De azt hiszem három kincset is találtam ebben a stúdióban. Pedig csak egyért jöttem.- hagytam a kezem lefutni az ajkáról, végigsimítva az álla vonalát is, majd visszavezettem a derekára. Nem engedtem el. Eszemben sem volt.
- A képet viszont nem vihetem el ingyen. Az üzlet az üzlet. Ismered a játékszabályokat. Szóval tartozom neked egy szívességgel.Bármit kérhetsz tőlem.- jelentettem ki határozottan.
Aztán váratlanul, és hirtelen ötlettől vezérelve tettem még hozzá.
- Két óra elmúlt és én nagyjából reggel hatkor ettem utoljára. Van itt nem messze egy kellemes kis étterem. Ebédelj velem, Angie! Feltéve ha a munkád vagy bármi más nem köt. Ez esetben szívesen várok. Délután ötig ráérek.- pontosabban ha szükséges miatta az össze egyéb teendőmet lemondom. Ötkor viszont jelenésem van egy tárgyaláson, amit nem hagynék ki. Az túl fontos. A Brexton-Larrabee cég átvétele még mindig elég komoly prioritást élvezett a számomra.

Alig futja egy aprócska bólintásra, pusztán a saját szívdobbanásaim visszahangoznak a fülemben, elillant bőrünk kurta találkozásának pillanata, mégis csak az jár a fejemben, hogy többet akarok. 12 évnyit. Annyit, ami talán bepótolhatatlannak tűnhet, gyermeteg ostobaságnak, hogy visszakérjem, amit a sors elvett, amit apám elvett. Sietni azonban minek, ha a jövőnket úgy öltötte sorsfonálba odafenn valaki, hogy közünk legyen egymáshoz, akkor lesz, ha pedig nem, minden próbálkozás csak értelmetlen hadakozás, de a szívem nem ezt súgja. Hogy ennyi tehetséget adott nekem a sors, most aligha számít, talán annyiban, hogy végül ide juttatok velük, mert egy részüket tudom kamatoztatni, hiába tanultam jogot a Harvardon, arra már nem tudott kényszeríteni apám, hogy foglalkozni is óhajtsak vele, vagy éppenséggel a cégéhez menjek a sokadik szürke aktakukacnak, hogy ellenőrizhessen munkaidőben. Ebből nem evett. Kitanultam egy olyan szakmát, ami sokkal jobban érdekelt, és aztán még évekig gyűjtöttem a tapasztalatot egy nevesebb cégnél, míg eljutottam oda, hogy legyen értelme a saját lábamra állni.
Megleptem, noha számomra semmi furcsa nincs abban, hogy azt a képet nekiadnám, van egy párja is, odafenn, de az már sokkal inkább Alexához köthető a szívemben, hisz mind a tizenkét fát vele ültettem, vagy legalább ott volt karon ülőként, esetleg még a pocakomban. Igaz, ami igaz, Alexander miatt kezdtem el, de a kislányunk okán az egész még annál is értékesebbé vált a szememben, mint valaha gondoltam volna. Egy olyan lelki út, fejlődés ment végbe mennem, aminek valamiképp remek keretet adott az egész. Ha tudnám, vinném magammal mind a tizenhárom fát, kezdve a közös Júdásfánkkal, de ez attól tartok, nem lesz lehetséges, marad a kicsiny bonsai fám, de az is ugyanazt jelképezi a szememben, az emlékek nem tűnnek sehová, ott lesznek a szívemben halálom napjáig.
Amikor a képhez sétál, nem bírom már tovább, tennem kell valamit, olyat, amitől épp annyira félek, mint amennyire remegek érte. Nem értheti talán, de mindez nem számít, egyszer majd érteni fogja, lehet nagyon hamar, lehet csak évek múlva, ha megadatik, hogy megosszak vele mindent az elmúlt tizenkét évből, ami bármily módon is, de formálta a jellemem, és azzá tett, aki ma vagyok. Érezni vágyom, hallani, miként lüktet egyre hevesebben a szíve a közelségemtől, mint régen. Emlékszem. Minél közelebb voltam, annál kétségbeesettebbnek hatottak dobbanásai, amikor még kislány voltam, nem értettem, de idővel rájöttem, hogy a hatásom ilyen rá, olyan erős, hogy egyszerűen képtelenség neki ellenállni, leküzdeni, palástolni. Kérlelhetetlenül árulójává vált mindig. S most Alexander? Elárul most? Úgy dobog, mint régen? Értem? Mély sóhaj próbálja megzabolázni, de ott van, talán pontosan ugyanúgy, mint én bennem, hiába akartam volna bármikor megszabadulni tőle, nem ment volna, csakhogy én nem akartam. Kapaszkodtam az érzésbe, s vártam. Vártam egy nekem tett ígéretre, és sosem voltam hajlandó lerázni magamról a reményt, néha dühös voltam, kiabáltam, fojtogatott a tehetetlenség, de soha, egy pillanatra sem szerettem kevésbé.
Könnyes tekintetem az övébe kapcsolódik, máskor talán zavarna, hogyan festhetek éppen, de jelenleg abszolút nem érdekel az sem, ha elkenődött a sminket, csak az számít, hogy láthatom a szempárt, aminél fontosabb csak egy létezik számomra, de biztosra veszem, hogy azzal a tekintettel ő is ugyanígy lenne, ha ismerhetné. Ajkam valósággal perzsel az érintés nyomán, kénytelen vagyok lehunyni lélektükreimet, hogy csak az érzésre koncentrálhassak, a sóhajom nehéz, reszketeg, mégis imádom, pusztán azért, mert miatta szökik a világra, ő váltja ki belőlem.
- Ohh, értem.
A mosolyom a szemében szólhat az emlékeknek, de valami más okból születik meg, és hamarosan tudni fogja, mert nyilván eszemben sincs megtartani valamit, amit pontosan azért hoztam el, mert az apukájának olyan fontos volt. Mivel Alexander keresi, gondolom, él még az édesapja, s akkor számomra mindenképp öröm volna, ha ismét használná.
- Úgy tűnik, tele van kincsekkel ez a hely.
Egyre lelkesebbnek, s vidámabbnak éreztem magam, amikor reggel felkeltem, nem hittem volna, hogy ma ilyen csoda történhet, képtelenségnek tűnt, hiába reméltem minden egyes nap, hogy újra látom, nem tűnt igazán valóságosnak.
- Szeretnék mutatni valamit.
S mivel nem szeretnék nagyon eltávolodni tőle, ezért úgy indulok el háttal a lépcsőnek, hogy ölelem tovább, nincs az az isten, hogy akár egy centivel messzebb akarjak most lenni, lehet, hogy ezzel kockáztatok némi nem túl elegáns hanyatt esést, de több bajom se legyen ma, ezzel bőven megbékélnék, kiváltképp, ha aztán rajtam landolni. Istenem, olyan nagyon régen éreztem, hogy akarok valakit, bárkit, az elmúlt tizenkét év végtelenül sivár volt, a testem mintha meghalt volna, hiába próbáltak többen levenni a lábamról, senki nem volt képes azt kiváltani belőlem, mint Alexander egyetlen kósza pillantással, amitől lángba borult minden porcikám, nem hagyva egyetlen józan gondolatot sem a fejemben.
- Rendben. Szombaton piknik a Central Parkban. Ez az ára.
Nehéz lesz, én már előre tudom, és talán haragudni fog rám, lesz mit megemésztenie, ebben biztos vagyok, de talán idővel majd megbocsájt, és rájön, hogy minden, amit tettem, azért volt, hogy kettőnk szerelmének gyümölcse épségben cseperedhessen fel, hogy egyáltalán a világra jöhessen.
Közben már a lépcsőn igyekeztem felfelé, háttal, nem mondhatni, hogy a gyorsaság mellém szegődött volna, de nem ez volt a lényeg. Csak az az imádott barna szempár, azok az ujjaimhoz simuló hajtincsek, az ajkai, amiknek szegletében olykor felvillant egy-egy csibészes mosoly, amiért mindig rajongtam.
- Én csak kávét ittam. De most hogy mondod, egészen megéheztem.
Egy pillanatra elmerengek azon, vajon mennyire találna szépnek, ha látná, hogy nem igazán van mit fogni rajtam, bőven elférne rajtam legalább öt kiló, de ezen nem szükséges most gondolkodnom, nem ez számít, sokkal inkább érdekel a reakciója, ha majd meglátja a széket az irodámban. Szavaimmal azonban rábólintok az ebédre, nekem már az is nagy szó, hogy éhesnek érzem magam, ritkán van erre példa mostanában. Dolgozni ma már képtelen lennék, Tracyt hazaküldtem, ügyfelem nem volt erre a napra, így semmi sem köt ide a nap további részére.
- Rendben, akkor ötig tekintsd magad kisajátítottnak. Most pedig, megtennéd, hogy lehunyod a szemeidet?
Ajkaimon játékos mosoly bujkál, az jelen pillanatban teljesen biztos, hogy jobban várom az elkövetkezendő percet, mint ő, akinek fogalma sem lehet róla, mire készülök. Amennyiben becsukta a szemét, bevezetem az irodámba, ahol minden az én ízlésemre, stílusomra van formálva, egyszerű, letisztult, de kétségkívül finom, kellemesen nőies, és természetesen stílusos. A szék elé vezetem lassan, majd háttal neki megállítom, bár valószínűleg így el kell majd engedjem, de jobban tetszik ez a megoldás, meglepőbb lesz talán. A szemközti falon, a kanapé felett ott van a kép a kis facsaládunkról, ami már idén készült, mikor az utolsó fácskánkat elültettük. Frissebb mint a lenti társa, de a stílusa ugyanolyan, egyértelmű hát, hogy azt is én festettem, másodmagammal, de ezt még nem árultam el neki, s ma nincs tervben, ez nem olyan dolog, amit így szeretnék tudatni vele, mert lehet, hogy csak egy esélyem lesz, és akkor azt a lehető legjobban ki szeretném használni.
- Rendben, most kinyithatod a szemed, és utána fordulj meg.
Az izgatottságom visszaköszön a hangomból, aligha volnék képes leplezni, ha ugyan akarnám, de eszemben sincs. Istenem, vajon észrevetted, hogy mennyire része vagy az életemnek akkor is, ha ki tudja, merre jártál az elmúlt tizenkét évben? Ki tudja, kit öleltél? Kit szerettél? Noha vágyom a bizonyosságra, hogy úgy mint engem, soha senkit, de ez nem olyasmi, aminek most helye van, s talán jobb nem tudni, ha volt más, a lényeg csak az, mi maradt a szívemben számomra. Csak az számít.

A tárgyaknak az életünkben néha nagyobb jelentősége van semmint elsőre gondolnánk. Ott van mindjárt az a bizonyos hintaszék, amiért eredetileg a Bee at Home-ba érkeztem, és amely miatt most itt állok, alig egy karnyújtásnyira egy nőtől akit ennyi idő után sem szűntem meg szeretni. Néha halványodott az emléke, néha én magam próbáltam túllendülni rajta, és elmondhatom, hogy bizonyos időkben, jó pár hónapra ez sikerült is. De elég volt felbukkannia valaminek a múltból, vagy egy hasonló szempárnak, egy hasonló illatnak, egy hasonló nevetésnek, máris azon kaptam magam, hogy csak ideiglenesen és nagyon rövid időre száműztem őt a gondolataimból. Felnőtt ember vagyok, számtalan dologgal a hátam mögött, számtalan megélt és magam mögött hagyott érzelemmel, kapcsolattal, vagy éppen olyan dolgokkal, amelyekre visszatekintve elmondhatom, hogy a siker útján előre vitt, de emberségből levizsgáztam.Nem vagyok jó, nem vagyok tökéletes, és már korántsem vagyok az a kölyök, aki megrettent egy gazdag és befolyásos ember haragjától. Az az ember egy örök leckét adott nekem bosszúvágyból és kitartásból. Most mégis itt állok, mintha nem is létezne a sziklaszilárd hétköznapokon magamon hordott karakán kiállásom, mert Angie kiszabadítja belőlem azt a fiút, azt a gyereket, akit magam mögött hagytam, a zuhogó esővel, majd azzal, hogy soha többé nem fogok visszatérni ide. Apám gyakran emlegette, hogy azt a hintaszéket elhozhattuk volna. Nem csupán azért szerette mert remek darab volt, annak ellenére, hogy a múlt század húszas éveiben készült valahol, valamelyik arizonai poros kisvárosban, és egy vándorkereskedő adott rajta túl, hogy meglegyen a családjának a napi betevője. Apám az évek múlásával néha lekente favédő lazúrral, néha meg egyszerűen valami rémes páccal, és egy alkalommal mézbarna árnyalatot is kapott a szék, mi aztán évről évre, főleg a karfáján szépen lassan kopni kezdett. Tizenhárom lehettem, amikor meguntam a nyikorgását, és a nagy házból hozott konyhai zsírral bekentem. Onnantól csak a koppanó hangot lehetett hallani esténként, amint apám ide-oda billeg benne, majd szépen csendesedik, amint elaludt. Ilyenkor tudtam, hogy ha kellemes, illatos nyári este volt, hogy csak a vastag gyapjú takarót kell rá teríteni, ha hajnalban megébred, majd úgyis bejön. Az emlékei felett merengett, gyakran Aretha Franklint hallgatva, és arról beszélt, hogy az anyám volt a leggyönyörűbb nő, akit csak a hátán hordott a föld.
Hogy milyen a múlhatatlan szerelem, azt egy évtizeddel később értettem meg, amikor még mindig eszembe jutott Angie, és valahányszor a házam melletti kis júdásfa csemetére néztem emlékeztettem magam arra, hogy ha mégis arra vetemednék, hogy visszatérjek, az a lelkemnek egy saját magam által okozott halálos seb. Mégis itt vagyok, noha nem miatta. Csak részben. Fogalmam sincs mennyit tud arról, hogy a férje gyakorlatilag kiárusította a céget. A céget amelyért az apja egykor bárkin átgyalogolt, bárki életét tönkretette, bárki boldogságát kettévágta, még a saját lányáét is. Nem erről beszélek, pedig beszélhetnék. Nem kellene belemennem valami olyasmibe, amiből jól tudom fájdalmasabban fogok innen elmenni. Mégis kínzom vele magam. Mégis belenézek a szemeibe, mégis megpróbálom kitörölni onnan a könnycseppet. És még mindig ragaszkodom ahhoz a képhez a falon,a mi minduntalan visszavonza a tekintetem.
Az ölelése, amint a karjaimba simul mégis olyan természetes, hogy az első meglepettség után szinte ösztönösen vonom őt magamhoz. Összeillünk. Még az ölelésünk is. Mindig is így volt, és ezen az idő sem változtatott. Volt abban valami összehangoltság, ahogy ő mozdult, és ahogy én ráfontam a karjaimat.
- Ez a hely temérdek, és váratlanul sok kinccsel van teli.- súgom bele a fürtjeibe, a forró leheletemmel simítva át a fejbőrét. A hajának részegítő illata még mindig úgy hat rám, mint kábult másnapi bódult derengés a Hudson partjánál egy tavaszon.
- Mutatni valamit?- kérdezek vissza meglepetten, miközben nem eresztem akkor sem, amikor hirtelen és megint váratlanul mozdul, és elindul háttal az emelet felé a lépcsőn. Lábaimmal úgy igyekszem lépni, hogy az ölelésen ne kelljen változtatnom, de mégis meg tudjam tartani, nehogy nekem a végén elessen.
- Piknik a Central Parkban. Korrekt ajánlatnak tűnik, szóval a legteljesebb mértékben acceptálom….ohhooohóóóó! Vigyázz, mert a lendület visz ám mindkettőnket!- nevettem el magam, miközben még mindig egymásba kapaszkodva haladtunk felfelé a lépcsőn: ő továbbra is háttal, de nekem szembe, én meg egyszerűen csak követtem és igyekeztem továbbra is gáláns lovagként feljuttatni kisebb baleset nélkül, ha már ezt a különös formáját választotta a feljutásnak. Nem mintha úgy alapvetően tiltakoztam volna ellene. Én is nehezen tudtam volna elszakadni tőle. A lelkesedése rám is átragadt, ittam a mosolyának minden másodpercét, és az íriszeim cinkos, komisz kölyökként feledkeztek bele a látványába.
Elfogadja az ebédmeghívásomat, és nem is csupán egy-két órára, hanem egészen ötig. Fejben azért lefuttatom, hogy Albertet feltétlenül fel kell hívnom, hogy az összes találkozómat mondja le, amire ötig sort kerítettem volna, és Tiffany-t kérje meg, hogy egyeztessen újakat. Bár alapvetően még mindig szerettem a spontán és őrült dolgokat, Angie pedig azt hiszem az egész földön jelenleg az egyetlen aki ki tudott zökkenteni az élrevasalt, precíz és pontos életvitelemből, de bizonyos dolgokat ettől függetlenül szerettem elrendezni. Az iroda ajtaja előtt ahol végül megállunk, megadóan tárom szét a kezeimet, és derülten billentem oldalra a fejem,mint egy rosszul sikerült piéta imitátor.
- Rendelkezzék velem a hölgy. Sajátítson ki egész ötig.- ha rajtam múlik, akkor talán tovább is, és most talán csak az az egyetlen akadályozó tényező, hogy egy nagyon fontos és halaszthatatlan tárgyalásom lesz hatkor. Azt nem fogom tudni lemondani. És nem is akarom.Éppen úgy érte és miatta történik. Különös dolog ez az élettől azt hiszem.
Kíváncsian néztem rá egy egész percig, majd az iroda ajtajára, aztán megint rá, végül egy sóhajt követően mégis lehunytam a szemeimet, és a teljes sötétségben ami a pilláimon túl ült meg szinte felerősítve érzékeltem őt. A mozdulatait, a ruhájának a surranását, a kezének az érintését, a sóhaját, mely megkavarta a levegőt körülöttem, és még jobban elszédített.
- Oké….akkor most itt előre...mennyit? Ja még két lépés. Rendben. Itt? Itt jó leszek?- magyaráztam, miközben becsukott szemű önmagamat navigálta, és én meg hagytam. Fogalmam sincs mit akart mutatni, de valószínű valami különös dolog lehet ha ennyire nem akarja, hogy idő előtt lássam meg.
Végül eleget teszek az utolsó felszólításnak, és lassan újra a fényhez szoktatom a szemeim. Pislogok néhányat. Mosolyogva nézem amint izgatott áll előttem, mint karácsonykor, amikor az ember azon aggódik, hogy vajon eltalálta a másik ízlését? Lassan megfordulok. Először csak a felsőtestemmel, majd amikor megpillantom a széket, már az egész testem fordul, és gyakorlatilag ott állok, magam előtt apám régi hintaszékével. Nem hasonló, nem ugyanolyan, hanem az a bizonyos szék. A karfája még mindig kopott ott, ahol apám a kezét tartotta, és ott van az pár piros körömlakk pötty is, amit még Angie borított ki egy alkalommal. Azt hiszem egykor pontosan ezek miatt nem akartam újrafesteni a darabot. A szék megannyi emlékünk őrzője volt, olyan pillanatokat látott ott a gangon, amelyek belőlünk sem múltak el. A tárgyak bizony nagyobb jelentőséggel bírnak, semmint azt gondolnánk.
Csak néztem a jó öreg bútordarabot, apám kedvencét, amit hátrahagytunk, és amiről nem feltételeztem volna, hogy még megvan. Hümmentettem egyet, a fejem csóváltam mintegy hitetlenkedve és a szám féloldalas mosolyba futtatva néztem végül vissza Angire. A kezem kinyújtottam felé, és ha belerakta a kacsóját, akkor közel húztam magamhoz. Olyan közel ahogy korábban.
- Elképesztő egy nő vagy te. Megőrizted az apám hintaszékét, megfestetted a júdásfát. Nem tudom mit mondjak. Sosem tudtam szavakkal kifejezni olyan költői módon az érzelmeimet, de tudd, hogy végtelenül hálás vagyok most neked ezért.- biccentettem a fejemmel a szék felé, de mélybarna íriszeim mindvégig fogva tartották az ő örvénylő és csodaszép lélektükreit.
- Meg sem kérdem, hogy miért őrizgetted ennyi éven át és miért tartottad magadhoz ennyire közel. - talán pontosan azért tette, amiért nem váltam meg egy nálam maradt pulóverétől, egy letépett, majd lepréselt ibolyától, egy tál vadgesztenyétől, a jóég tudja már mikor szedte nekem. Gyerekek voltunk. De ezekből épültük fel. Ebből lett a kapcsolatunk különleges. És ezért fájt magam mögött hagyni.
- Ma lesz a Manhattan Mozart Ball-ban egy estély. Gondolom tudsz róla, ahogy azt is sejtem, hogy az eredeti terveid szerint nem leszel ott.- legjobb tudomásom szerint Angie nagyjából hat éve egyetlen céges rendezvényen sem tette tiszteletét.Az oka ismeretlen volt, a nagyon kiszámított, és átlátszó: “Miss Larrabee nem érzi jól magát. Gyengélkedik.” nem volt hihető.
- Tegyél kivételt.Gyere el, és add nekem az első táncodat!- kértem hirtelen és váratlanul, miközben a jobb kezemmel a tarkója alá nyúltam és szétnyíló ujjaimmal alulról felfelé túrtam át a dús, illatos méz színű fürtöket.

A közelsége, hangja, lehelete olyan hatással van rám, amit rettenetesen rég hiányolok az életemből. Békés, minden tagomban végigfolyó melegséggel tölt el a pillanat, a karomon libabőr fut végig, noha ezt csupán én érzem, lévén az ingem hosszú ujjakkal rendelkezik. Újra meg újra megdöbbent a felismerés, hogyha akarnám, sem volnék képes letagadni, mekkora hatással van rám. Mindig Ő maradt az egyetlen igazi férfi az életemben, az, aki pár szóval megnyugtatott, ha féltem, az, aki akkor is mosolyt csalt az arcomra, ha pár perccel előtte még könnyben áztak lélektükreim. Arról nem beszélve, hogy az elmúlt években egyszerűen undorodtam mindennemű érintéstől, és elképzelni sem tudtam, hogy valaha még közöm legyen bármilyen férfihez, a férjem gondoskodott erről. Mellette azonban nem akar apró pontnyira szűkülni a gyomrom, és elképzelhetetlen még a gondolata is, hogy borsóddzon a hátam, ha hozzámér, sőt, keresem a további lehetőségeket.
- Annyira nem zavarna, ha elvinne az a lendület.
Talán nem illendő ilyesmit megjegyeznem, de be kell valljam, rettenetesen berozsdásodtam a férfiakkal való kommunikáció terén, a flörtölés, mint olyan, nem szerepelt az eszköztáramban már nagyon régen, de most valahogy olyan magától értetődően szöktek ajkaimra a szavak, hogy egészen megdöbbenek tőle. Összességében azonban nem zavar, mert ki előtt, ha nem előtte van létjogosultsága az ilyesminek? Senki más előtt nem érezném hitelét a hasonló szavaknak, mert mindig csak Ő volt, aki képes volt úgy kalitkában tartani a szívem, hogy ne érezzem magam fogolynak.
Ennek dacára elesnünk azonban nem sikerült, de ez talán annyira nem csoda, hisz régen eléggé összeszoktunk, s úgy fest, ez sem múlt el nyomtalanul. Valahogy mindig ijesztően könnyen egymásra hangolódtunk. Amíg kislány voltam, természetesen nem gondoltam bele ebbe, kamaszodván, ahogy fellángoltak bennem másféle érzések is, már kicsit aggasztott, hogy milyen szinten egy hullámhosszon rezgünk. Fiatal felnőttként boldoggá tett a dolog, most, érett nőként, anyaként úgy gondolom, sokkal egyszerűbb lehet egy olyan emberrel, akivel szavak nélkül is képesek vagyunk megérteni egymást, mint olyannal, akinek minden egyes tettemet meg kell magyaráznom, s még akkor sem jut el a tudatáig.
- Arra mérget vehet, Mr. Aubry, hogy így lesz.
Némi incselkedés vegyül a hangszínembe, olyan érzés, mintha minden egyes perccel közelebb kerülnék személyiségem azon oldalaihoz, amit az utóbbi évek mélyen elnyomtak bennem, mert egyszerűen létjogosultságuk sem volt, most viszont valahogy minden egyre könnyebbnek, szebbnek tűnik, a lelkem fokozatosan dobja le láncait, lélegzik fel, és újra meg újra azt suttogja, merj a valódi önmagad lenni.
- Gyerünk, ne kéresd magad!
Dorgálom meg kissé, elrontja a saját örömét ezzel, vagy lehet, csak én vagyok túlontúl türelmetlen, s már szinte remegek a pillanatért, amikor rájön, mi az, amit mindenképpen látnia kellene itt és most. Végül aztán csak megadja magát a szelíd erőszaknak, és becsukja a szemeit. Bevallom, jóleső érzéssel tölt el, hogy bízik bennem annyira még mindig, hogy megtegye. Önként sosem bántanám, s a mai napig hiszem, hogy én magam nem tettem, épp annyira kényszer volt számomra az egész, mint neki, és soha egy csöppet sem lett könnyebb. Nem lélegezhettem fel, pedig mint fuldokló, kaptam volna akár egyetlen információmorzsáról róla, de még annyi sem jutott, még abban sem lehettem biztos, hogy életben van.
- Igen, itt már tökéletes lesz.
Tényleg olyan lehetek, mint egy kisgyermek, mikor meglátja a csillogó, színes karácsonyfát, s már azelőtt elvarázsolta az egész, hogy ránézne az ajándékokra, mintha nem az lenne a lényeg, hanem a csoda, a körítés, az illatok, színek, fények, a csillagszórók, az egész varázsa többet adhat egy gyermeki léleknek, mint a fa alatti csomagok töménytelen mennyisége. A várakozás izgalma hatotta át tagjaimat, de már nem sürgettem, hagytam, hogy a maga tempójában forduljon meg.
A székkel én magam semmit sem csináltam, valahogy nem éreztem úgy, hogy jogomban állna, nem az én székem volt, csak vigyáztam rá, amíg vissza nem kerülhet az eredeti tulajdonosához, s úgy tűnik, végre eljött ez a nap.
A kezem ismét a tenyerébe siklott, én magam pedig a mellkasának feszültem, mosolygós kékjeimmel nézve fel barna tekintetébe, és bár mindig biztos voltam benne, hogy jó ötlet volt megóvni a hintaszéket, de most különösképpen áldom értem magam. Nehezen tudnám szavakba önteni, mit látok a szemeiben, az azonban biztos, hogy mérhetetlenül jól esik neki ez az egész, s ezáltal számomra ugyanúgy.
- Van az a pont, amikor már csak az emlékek, vagy épp megfakult tárgyak maradnak az embernek, hogy ne veszítse el a maradék józan eszét is.
Tudom, hogyha tisztában lenne azzal, miket éltem át, ebben a szent pillanatban indulna el porig égetni a házat, amit kénytelen vagyok otthonomnak nevezni, holott semmilyen értelemben nem volt igazán menedékem talán soha. Ez azonban nem olyasmi, amit csak úgy elő lehet vezetni, s hogy őszinte legyek, nem volna szívem a kellemes pillanatoktól megfosztani magunkat, mert érzem, hogy ez mindkettőnknek nagyon hiányzott már.
- Mindig apukád jutott róla eszembe, szóval örülnék neki, hogyha újra ő használná. Remélem, neki is tetszeni fog. Jól van?
Mivel nem kérdezi meg, nem válaszolok, őszintén, jobban fájt volna megválni tőle, mint itt tartani magamhoz közel. Először a szobámban, aztán idebenn. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy senki sem volt tisztában vele, mit jelent számomra ez a szék, mert apám aligha ereszkedett le az alkalmazottak szállásáig, a férjem pedig akkor még a közelben sem volt, hogy az információ birtokában lehessen. Sosem szűnt meg semmi fontosnak lenni, ami egykor kettőnknek, vagy éppen csak neki számított. Nem voltam képes kiölni a lelkemből ezeket az olykor aprónak ható kis semmiségeket, talán pontosan azért, mert sokkal értékesebbek voltak annál, mint aminek kinéztek. Ilyen az, hogy ugyanúgy fésülöm a hajam, ahogyan Ő szerette mindig, hogy copfba nem fogom sosem, mert egyszer azt mondta, hogy jobban tetszik neki kiengedve. Vagy hogy feketét nem hordok, mert szerinte elnyomja a finom vonásaimat. Érdekes dolgok ezek, vannak emberek, akik bármit mondhatnak, akkor sem fog érdekelni a véleményük, és vannak olyanok, akik akár csak futólag említsenek meg valamit, már abban a pillanatban mélyen belénk ivódik és sajátunkká tesszük.
- Így van, nem szerepel a terveim között.
Eleinte azért nem mentem, csak nagyon ritkán, mert Alexa kicsi volt, és nem akartam azon nők közé tartozni, akik minduntalan bébiszitterre hagyják azt, aki a szemük fénye kellene, hogy legyen. Aztán később már azért nem, mert állandóan tele voltam kék-zöld foltokkal, azokat pedig igencsak nehéz volna takargatni estélyiruhában. Azonban, a szokásos szlogen megállta a helyét. Volt olyan esemény, amikor konkrétan kórházban feküdtem, annyira megvert az a szerencsétlen, de ez sosem került napvilágra. Utána meg már senkit sem érdekelt, hogy hol van a cég kis üdvöskéje, aki egyetlen gyerekként valószínűleg örökölni fog majd mindent. Én évekkel ezelőtt megmondtam az apámnak, hogy egyetlen centet sem kérek a gusztustalan pénzéből, és keressen mást, aki majd tovább viszi a hagyatékát, mert az nem én leszek. Nem fogadta éppenséggel jól, de azok az idők elmúltak, amikor még rettegtem minden egyes szemvillanásától.
- Válófélben vagyok, Alexander, az apámmal nagyjából a „szia, fordulj fel” a szavunk járása évek óta, nem sok keresnivalóm van ott.
Meglehet, igen ingatag lábon el eme elhatározásom, amikor Ő kéri, de ez most túlzottan felkavarná az állóvizet körülöttünk, és nem vagyok benne biztos, hogy erre én készen vagyok. Még nem hozták le az újságok, hogy válunk, de ha én megjelenek ott, és mással táncolok, a férjemmel pedig nem, azonnal szárnyra kap majd a pletyka, és engem szétszednek mind a nyomtatott, mind pedig a digitális sajtóban. Ez a figyelem nem hiányzik egy feltörekvő kis cégecskének, amilyen az enyém is.
- Félre ne érts, nagyon szívesen táncolnék Veled bármikor, senki mással nem táncolnék szívesebben, de túl sok bonyodalmat okozna, ha én ott megjelennék. Márpedig a férjem oldalán nem vagyok hajlandó menni, egyedül pedig kissé talán… szánalmasnak tűnnék.
Lehet, hogy alapjában nem érdekel a nagy többség véleménye, de ilyen szintű kinyilatkoztatása egy tönkrement házasságnak még az én helyzetemben sem okos dolog. Nem segített azonban az, hogy a hajamba túrt, és az arcomon, már szinte az ajkaimon éreztem a leheletét, legszívesebben engedtem volna, hogy mindent elmosson ebben a szent pillanatban az a mérhetetlen vágyakozás, amit a több mint egy évtizedes várakozás szült, de kicsit aggódom, hogy nem örül majd a válaszomnak. Holott valóban nem arról van szó, hogy ne tenném szívesen, sőt, az oldalán repesve jelennék meg bárhol, igencsak kellemetlen fricska lenne a hites uram és az apám felé, utóbbi szerintem felrobbanna azon nyomban, de amellett, hogy nem volna intelligens húzás, nem is azt kérdezte, hogy leszek-e a partnere azon az ominózus bálon. Pillanatok múlva azonban már csak az ajkainak ívére tudok koncentrálni, beharapom az alsó ajkaimat, s röpke panaszos sóhaj szakad ki belőlem.
- Kibírhatatlan, hogy mennyire vágyom Rád…
Ezt talán ki sem akartam mondani, de biztos vagyok benne, hogy végül elhangzottak a számból a szavak, bármennyire ne legyek ettől a szemében esetleg úrinő, de igazából ez pont nem érdekel, régen is megmondtam, ha vágytam rá, ez nem hathat az újdonság erejével, maximum nehéz előrángatni a rég elrejtett emlékek tárházából.

A közelsége édes méreg. Egyszerre tudom, hogy mit szeretnék, hogy mit tennék meg azonnal, és jól tudom egyetlen másodpercig sem tiltakozna. Ismerem a testbeszédét. Mert bár az arc, a mimika, az ember hangja, a stílusa változik idővel de amit öntudatlan a testével elmond a másik számára az az évekkel sem változik.Másodsorban ismerem a határaimat. Nem azokat amiket az apja húzott meg velem szemben amikor Angie-ről volt szó, hanem azokat amelyek az elmúlt évtized alatt születtek meg. Már nem az az ember vagyok, aki egykor elment innen. Mégis egy részem felébred azáltal, hogy ő itt van velem. A múlt kopogtat erőszakosan az agyamon, és nem tudok neki ellenállni, bármit is kérjen tőlem. Azt sem, hogy vele tartsak az emeletre. Mint egykor kamaszként egy hatalmas eső után bemenekülve a gabonacsűrbe. Toltam magam előtt, a vizes bőréről kortyoltam a vágyat, és mit foglalkoztam én a párával, a kopogón zuhogó esővel, amikor az ajkainak mézédes zamata sokkal inkább vonzott. Ahogy most is. Pillantásom állandóan visszavándorol rá, és akaratlanul is azon kapom magam, hogy érinteni akarom. Pusztán az ujjbegyeimmel. De nem tehetem. Az az ember aki lettem nem teheti meg, mert őt Angie még nem ismeri. És mert egykor valaki máshoz kötötte magát. Pedig tudta, hogy szeretem, talán azt is tudta, hogy ha lehetőségem lesz, egyszer visszajövök érte. Aztán egy nap apám csendesen tolt elém valami szennylapot, aminek a főcímén szerepelt, hogy Angie hozzámegy valami paprikajancsihoz. Nem is olvastam tovább, hogy miről írtak még (lehet kellett volna, mert akkor minden más szinezetet kapott volna, és nem vesztegetek el ennyi időt, hogy visszatérjek). Soha nem olvastam el egyetlen cikket sem, ami a családról szólt, kizárólag a gazdaságiakat, amely számokban mutatta meg mennyire jól megy a szekér. Nem néztem képeket, nem akartam magamnak a kelleténél, és az akkorinál több szar álmot okozni, mert az igazság az, hogy volt….nem is egyszer. Minden évfordulón, amikor felidéztem milyen volt először meglátni őt. Mennyire lehetetlenül elérhetetlennek láttam. A nagy házból a szőke lány aki olyan gyönyörűen mosolyog. Ostoba és tétova kamasz voltam. Együtt váltunk felnőtté. Az első suta csókból felépült közös szenvedély, amely nem csillapodott, és amelynek melegéből még mindig felébred a parázs, még ennyi év után is. Vagy talán a múlt megszépülő emlékei okozzák? Talán lényegtelen is.
Minden lépcsőfoknál érzem a késztetést, hogy ne csupán átkaroljam, hanem előre hajolva apró, szinte alig érintő csókokkal halmozzam el azt az olyan régen látott, gyönyörű arcot, de az úriember bennem nem engedi. Hiába éreztem mindig, és érzem a mai napig, hogy ez a nő, teljesen mindegy kinek a felesége, teljesen mindegy kinek a lánya, és egy napon lényegtelen lesz az is, hogy milyen utat jártunk be, de bizony hozzám tartozik. A pitypangból font kezdetleges gyűrű sokkal őszintébb volt, mint az amelyikért csilliárdokat fizetett a férje.
Még mindig édesek a replikái, és egy mosollyal adom tudtára, hogy ha így is lenne, engem sem túlságosan zavarna. Elég puha a szőnyeg, a végtelenségig ellennék rajta. Persze nyilván ez csupán a vágyálom egy része. A valóság még mindig az, hogy rengeteg kötelezettség, és a való élet vár rám, amikor majd innen elmegyek.
Eleinte tétovázok az iroda előtt, és a finom biztatásra is csak egy nyugi kézjelzéssel válaszolok, amikor kinyújtom mindkettőt finoman előre, tenyérrel lefelé, és lassan néhányszor megmozgatom fel és le.
- Mi mindenre rá tudsz még mindig venni, félelmetes.- jegyeztem meg halkan, bár cseppet sem visszafogott pofátlansággal a hangomban. Aztán hagytam, hogy a szemeim lecsukódjanak, és Angie vezetésére bíztam magam. Pár perc kellett csupán, meg némi útbaigazítás, és bevallom töredelmesen én sok mindenre számítottam. Pontosabban nem számítottam semmire. Talán csak arra, hogy megmutatja nekem a kis birodalmát, esetleg őriz még valamit a kettőnk múltjából….és őrzött is. Csak éppen amit végül kaptam, arra a legmeredekebb álmaimban sem gondoltam volna. Olyan figyelmesség volt ez, olyan őszinte ragaszkodás, amihez foghatót csak tőle kaphattam. Sokan és sokféleképpen akartak az évek során közel kerülni hozzám. Ahogy nőtt az ismertségem az üzleti életben, ahogy a bankszámlám egyenlegében szaporodtak a végén a nullák, úgy egyre inkább. Tudták, hogy az apám a mindenem. A nők pedig hajlamosak az ilyesmit kihasználni. De átláttam rajtuk. De Angie mindig is szerette az öreget, ahogy az öreg is gyakran mondogatta, hogy a szíve, a ragaszkodása szakasztott anyám. Meg a hajának selymes mézarany színe.
Bólintottam arra a kérdésre, hogy apa jól van e. Tulajdonképpen jelenleg elmondható, hogy valóban nincs okunk panaszra, de nem tudom ez meddig tart. Az orvos szerint kiszámíthatatlan, és néha csak átmeneti a javulás. Főleg a kora miatt. Hetven éves elmúlt. Szellemileg alapvetően nincs baja, de a teste egyre inkább feladja a küzdelmet. Pedig egy évtizede azon dolgozom, hogy neki soha többé ne kelljen. Végül megráztam a fejem, és visszanéztem a kíváncsi és aggódó Angie-re. Őszinte volt, ez az arc tényleg és hamisítatlanul őszinte, amikor az apám felől érdeklődött.
- Az igazság az, hogy eredetileg a munka miatt érkeztem vissza ide New Yorkba. Pontosabban elintézhette volna helyettem az egészet más is, de...apa mindenáron vissza akart jönni. Egy hónapja szélütést kapott. Baten Rouge-ban van egy remek neurológus és egy gyógyterapeuta is, aki foglalkozna vele, de ő hallani sem akart róla. Csak a Central Parkot akarta, meg a new york-i őszt. Őszirózsákat, krizantémokat, óriási színes levelű platánokat. Szóval elintéztem neki egy ápolónőt, aki vigyáz rá, és persze egy terapeutát is kerítettem neki. Az orvossal meg neten konzultálunk, jobb híjján.- vontam meg a vállam, miközben észrevétlen avattam be az életem egy olyan szegletébe, amiről rajta kívül nem sok embernek beszéltem. Persze nem volt titok, hogy az apám betegeskedik, de a részletekről sosem beszéltem. Mert nem tartozott senkire, főleg nem az üzleteim szempontjából.
Túl könnyű lett volna talán meggyőzni, hogy jöjjön el az estélyre. Szerettem volna mint kísérőmet meghívni, de lássuk be, hogy azokban a körökben ahol mi mozogtunk, rám is elég rossz fényt vetett volna, ha egy másik férfi feleségével jelenek meg.
- Tessék?!- értetlenül és hitetlenkedve vetem közbe valahol a mondandója közepébe, amikor megtudom, hogy válik. Bár nem olvasok társasági híreket, de azért tisztában vagyok az ilyen dolgokkal Albert révén, aki sokkal tájékozottabb ezekben a kérdésekben. Az apjával nem ápolt soha jó viszonyt, ellenben már gyerekként is tartott tőle. Az anyja meg gyenge akaratú volt mindig is. A dollárok, és a csillogás lebegett a szemei előtt, semmint a lánya boldogsága, hát fejet hajtott a ház urának. Zavarodottan játszadozom a tincseivel, és egy percre el is komorulok amikor visszautasít. Nem azért mert haragudnék, ó szó sincs ilyesmiről. Sokkal inkább azért amit a férje tett, holott tisztában van azzal, hogy hamarosan kimondják majd a válást, és Angie-nek akkor semmije nem marad. Hiszen éppen ma fogjuk aláírni a papírokat a többségi tulajdonról. Tulajdonképpen ezt is el akartam neki mondani, de most egyszerűen nem akartam kettőnk közé engedni a problémákat. Időt húzok. Jobb híjján.
- Elfogadom az érvelésed. És meg is értem. Viszont első tánc jogáról nem mondok le. Még ha ehhez egy privát, miniatűr partit is kell összehozni.- mosolygok le rá, kezemmel átsimítom az arcát. Töretlen szelíd gyönyörűséggel fürdőzöm a látványában, és a mondata után felvonom a szemöldököm. Egyik kezem előre húzom, amely eddig a tarkóját cirógatta és az ajkaira vezetem. Mutatóujjammal lezárom azt.
- Cssssss….akkor segítek, hogy egy kicsit ki tudd bírni.- hajolok finoman előre, és ahol eddig az ujjam volt, az most aláhullik, hogy át tudjam a derekát ölelni, és közelebb vonjam magamhoz. Óvatosan, szinte félve érintem ajkaihoz a sajátomat. A forró légvétele szinte beáramlik a bőrömbe. Sóhaja reszket, az enyém pedig visszatartva. Attól félek elfújnám a pillanatot. Végül lassan, lágyan mintha csak egy csodás, és féltve őrzött rózsaszirom lenne, ajkaimat az övére tapasztom. A csók lassú, kérlelő, és annyi év vágyát temetem el benne. Percekig el sem engedném, de végül ha lassan is, óvatosan szakítom meg a mély, szinte véget nem érő csókot. Homlokom az övének érintem és egy pillanatra lehunyom a szemeimet.
- Ez olyasmi ami már járt nekünk.- még ha tudom is, hogy mindenre nem megoldás, sőt igazából semmire nem az. Talán csak csillapított minket némiképp.
- Mielőtt ebédelni viszlek, még elkérem azt a bizonyos első táncot. Van az irodádban valami zenelejátszó?- húzódtam el picit, és körbekémleltem. A tánc után, az ebéd előtt pedig még a székről is beszélünk hogyan kerül elszállításra. És persze nem engedtem még el azt a tényt sem, hogy válnak. Erről is beszélni akarok vele. De az még ráér.

Vannak vonásai, amikre emlékeznem sem kellett, mert mindennap látom őket egy másik, lágyabb, fiatalabb arcon, de ott vannak. Sosem engedtem, hogy fotózzák a lányom, sosem hazudtam egyetlen újságnak sem azt, hogy a férjem az apja, és nem akartam azt sem, hogy bármilyen eseményen jelen legyen, alapot adva a pletykáknak, hogy semmiben sem hasonlít a férfire, aki a férjem. Bevallom, mögöttes szándékom is volt a neve kapcsán, volt egy részem, a logikus, gondolkodni még képes oldalam, aki bízott benne, hogyha esetleg megtudja, hogy mi a gyermekem neve, rá fog jönni, hogy Ő az édesapja. S visszajön. Hozzám. Hozzá. Értünk. Nem így lett, ennek egyetlen oka lehet – szerintem -, mégpedig hogy nem olvasott újságot, rólam legalábbis. Alexandert mindig intelligensebb embernek tartottam az átlagnál, az egyetlen szerencsétlensége az volt, hogy nem módosabb családba született. Őszintén, bármikor cseréltem volna vele, az én apám szemérmetlenül gazdag volt már gyermekkoromban is, de a lélek kimaradt az önző, gonosz, pénzhajhász testéből. Szemben az ő apukájával, aki mellett sokkal szívesebben ücsörögtem a veranda korlátján, és fárasztottam a szűnni nem akaró lelkes csacsogásommal, amikor a fiának dolga volt. Egyszer majdnem megkérdeztem, hogy hívhatom-e apának, de valamiért nem tettem, ma már tudom, hogy túlontúl fura lett volna az Alexanderhez fűződő kapcsolatom okán. Ám, ha eszembe jut, milyennek illene lenni egy apukának, mindig ő jut az eszembe.
- Ez kérlek, a személyes varázsom.
Könnyedén felnevetek, de azt azért nem teszem hozzá, hogy eléggé rászabott a dolog, bár be kell valljam, sosem próbálgattam máson, hogy mennyire tudnám esetleg elszédíteni, mert nem kellett senki. A férjem évekig hozzám sem nyúlt, mert nem engedtem, már a papírok aláírása előtt megmondtam, hogy ez csak a kirakat, beszélnünk se nagyon muszáj. Pár évvel később úgy érezte, hogy nyomatékosítania kell a férfiasságát, és akaratomon kívül gyalázott meg, amiért soha nem voltam képes megbocsájtani sem neki, sem azoknak, akik hallották a zokogásomat, s nem tettek semmit. Addig, és utána csak a szorongatások és rángatások maradtak egészen a szerencsétlen balesetig. Tudom, talán könnyebb lett volna minden, ha az ujjam köré csavarom, és mindent megteszek a kedvéért, hogy jobb sorom legyen, de nem vitt rá a lélek, és a szerelemes szívem. Úgy éreztem volna, hogy elárulom Alexandert, pedig akkor már nagyon messze járt. Talán ostobaság, nem tudom, én úgy érzem, jobb, hogy így történt, mintsem visszaéljek a nőiességemmel, és meggyalázok mindent, ami valójában én vagyok.
Először csupán bólintok egyet, mert sejtettem, hogy nem én vagyok az oka, hogyha úgy lett volna, nem véletlenül futunk össze, ebben teljesen biztos vagyok. Ugyanakkor nem tudhatom, hogy egyáltalán megkeresett volna-e, vagy hazamegy úgy, hogy sosem jut a tudomásomra a jelenléte. Ha teljesen őszinte szeretnék lenni, nem is akarom tudni. Jobb ez így. A sors bizonyosan nem véletlenül alakította így a dolgokat, fura humora van, azt meg kell hagyni, de jelen pillanatban én azért hálás vagyok neki.
- New Yorkot nagyon nehezen lehet kitépni a szívünkből, ha egyszer már belelopódzott, annyi szent. Remélem, azért hogyha kiélvezte az itteni őszt, hajlandó lesz elmenni ahhoz az orvoshoz.
Kicsit olyan a szememben, mintha valami búcsúfélére készülne, de remélem, csak én hallok bele olyat Alexander szavaiba, ami nincsen ott.
- Lehet róla szó, hogy találkozzak majd vele? Megkérdeznéd, kérlek?
Közel sem nevezhető tiszteletkörnek, amit teszek, én szeretem az édesapját, és hasonlóképpen hiányzik, úgyhogy valódi érdeklődés lapul a szavaim mögött, és csak remélni merem, hogy nem gondol valami gonosz boszorkánynak, aki összetörte a fia szívét. Egyébként, ahogy így végignézek Alexanderen, biztos vagyok benne, hogy az az akkori istenes pofon jót tett neki. Nem mondom, hogy feltétlenül megérte, már ha a kettőnk kapcsolatát nézem, de biztos vagyok benne, hogy anélkül nem a karizmatikus, erőt sugárzó férfi lenne, aki most itt áll előttem. Szüksége volt erre. S talán számomra épp úgy tanulságul kellett szolgáljon az összes tüske, amit belém böktek, máskülönben még mindig egy naiv, cserfes kislány lennék, aki meg van róla győződve, hogy a világon semmi baj sem érheti. Nem azért, mert gazdag a családom, mert az apám ismert, sokkal inkább azért, mert ott volt Ő, akiről tudtam, hogy bármitől megvédene. Aztán hirtelen már sehol sem volt, s én ott maradtam egyedül a darázsfészekben, a szívem alatt szerelmünk gyümölcsével, akit mindenáron meg kellett védenem, nem számított, mi az ára.
- Még nem publikus. Már januárban beadtam a papírokat, csak a helyzetre való tekintettel minden szörnyen lassan halad.
A meglepettsége talán érthető, ugyanakkor sok minden leszűrhető abból a tényből, hogy megválok a férjemtől, lévén megfogalmazásomból kiderül, hogy én léptem, de ettől függetlenül szerettem volna, ha a lehető legcsöndesebben zajlik le az egész. Nem kellett közönség, nem szerettem a felhajtást, mostanra eljutottam oda, hogy jobb lenne a háttérben, mindenféle cécó meg sajtó nélkül. Nekem ez nem hiányzott. Őszintén, ahogy én akartam, nem engedték élni az életemet, a hazugsághoz pedig nem voltam hajlandó asszisztálni.
- Legyen, ez ellen nem óhajtok kifogással élni.
Bólintásomat mosoly kísérte, akármilyen faramuci legyen a helyzetem, eszemben sem volt ezt a lehetőséget kihagyni, ha már kimondták volna a válást, akkor örömmel rábólintottam volna a bálra is, sokkal inkább, minthogy most azon kelljen tanakodnom, milyen nőket fog a parkettre kísérni. Ebbe bele sem kellett volna gondolnom, bevallom, kissé zavar a dolog, nem mintha jogom lenne hozzá, és az üzleti életben az ilyesmi sokszor kötelesség is, de nem tudtam mit kezdeni a felsejlő érzéssel.
Röpke sóhajjal nyugtázom a szavait, szólni azonban nem vagyok képes, egyébként is azt mondta, hogy csssss, illik hát hallgatni rá, no nem mintha mellette olyan sokszor lettem volna ismeretségünk során csendben, de most eszemben sincs belecsacsogni a pillanatba, csak elrontani lennék képes vele. S milyen jól teszem, a pillanatba ragadva valósággal felolvadok a boldog forróságtól, ami elönti a tagjaimat csókja nyomán. Oly rég szomjaztam már rá, s őszintén, igazán nem tudtam bízni benne, hogy lesz még rá példa. Most azonban mégis itt vagyunk, kicsiny, békés mentsváram közepén, hogy ajkaink csillapíthassák szomjúságukat, elvéve valamit a másiktól, s cserébe ott hagyni magunkból egy darabot. A szívem dobbanásait aligha lehetne bármivel visszafogni, még akkor sem óhajt csitulni, mikor már csak a homloka ér az enyémhez, én pedig lehunyt szemmel élvezem csókunk utóhatásait.
- Milyen igazad van.
Suttogtam halkan, kissé talán rekedten, egészen friss tapasztalat, mennyire ki tud száradni az ember torka egyetlen csóktól. Rég elfeledett vágyak éledtek újjá bennem, hihetetlen, hogy a megfelelő férfi mellett mégiscsak működik a testem, képes reagálni valaki közelségére, annak ellenére, hogy én már azt hittem, ezen érzések nélkül kell leéljem az életem, de bevallom, ezen szent pillanatig sosem éreztem hiányát, hisz tettek róla, hogy ne akarjak férfit a közelemben tudni. Alexander azonban más. Mindig más volt. Lesz is. Örök hatással van lelkemre, testemre, megmásíthatatlanul.
- Csak egy kis rádióm van, a zene túl könnyen tereli el a figyelmemet a munkáról.
Vallom be töredelmesen, de a kanapé melletti kis kerek asztalon azért ott trónol az említett eszköz, noha relatíve ritkán van üzembe helyezve, maximum akkor, ha relaxálni szeretnék a kanapén, akkor búg nekem halkan. Odasétálok hát, hogy bekapcsoljam, talán egyszerűbb lenne telefonon elindítani valamit, de jobb szerettem ilyen téren a sorsra bízni a dolgot, a rádióban nem választhatjuk meg, mi szól, jön, aminek jönnie kell. Az pedig, John Newman egyik méltán híres slágere, s mit ad isten, valahogy tökéletesen illik erre a szent pillanatra…

Now I'm rising from the ground
Rising up to you
Filled with all the strength I found
There's nothing I can’t do

I need to know now, know now
Can you love me again?
I need to know now, know now
Can you love me again?
I need to know now, know now
Can you love me again?
I need to know now, know now
Can you love me again?
Can you love me again?

S ha már a zene szól, én kicsit közelebb lépek, hogy amint esetleg felém nyújtja a kezét, én beletehessem a sajátomat, és eltáncolhassuk a mi kis nyitótáncunkat.

Még a középiskolában volt egy fiú, Pete, akit a barátomnak nevezhettem. Igazából azon kívül, hogy néha összejártunk a lakásukon többedmagunkkal, bömbölt az MTV és kipróbáltuk az összes létező dohányárut, meg az apja zugpiáját, nem sok közös volt bennünk. Azt hiszem minden kamaszfiú másképp dolgozza fel a változást, és mindig benne van az, hogy megmutassa van olyan menő, mint bárki más. Nálam ez a korszak csupán egy évig tartott, és nem igazán láttam benne túl nagy élvezetet, de ez is a változásom része volt. Az volt az az időszak, amikor rádöbbentem, hogy Angie nekem nem csak az a lány a nagy házból, a gyönyörű loknijaival, meg az egyre rövidülő szoknyáival, kacér mosolyával. Hanem a lány, akibe szépen lassan, a gyermeki rajongást követően beleszerettem. Észrevétlen, szinte megmagyarázhatatlan módon, de mégis. Pete, meg az idióta bátyja azzal hecceltek, hogy nem merem őt megcsókolni. Én persze adtam a kemény és laza ficsúrt, hogy már ugyan miért ne merném, csak nem akarom….persze átlátszó volt. Melyik srác ne akarna megcsókolni egy olyan lányt mint Angelina Brexton-Larrabee?Napokig nem hagyott nyugodni a dolog, és ez az egész pontosan elég volt ahhoz, hogy egyre jobban és egyre inkább meg akarjam tenni. Tizenhat alig múltam, és semmi mást nem akartam, csak megtudni milyen Angie ajkainak az íze. Puhának gondoltam, és rettentően kellemesnek.
Az ember persze felnő, számtalan nő megfordul az életében, számtalan csókot kap és ad, számtalan alkalommal vegyül össze az illata valaki mással. Mégis az elsőt, azt amire mindennél jobban vágyakozott, hogy szinte beleroppant a szíve is, azt bizony nem felejti el. Nem véletlenül tartottam magam tőle távol, és nem véletlenül nem kerestem volna most sem, ha az élet mindezt nem rendezi másképpen.
A széket látva számtalan emlék rohan még meg.A hála azonban, ami az arcomon látható ebben a pillanatban mégis minden mást felülír. Azt hiszem az öreg boldog lesz majd beállítok az ütött kopott, viharvert régi darabbal, és közlöm vele, hogy ez nem olcsó utánzat, hanem az eredeti. A hamisítatlan, amit egykor magunk mögött hagytunk a Larrabee ház személyzeti házának a gangján. Ez valahol a főbejárat mellett helyezkedett el, a vadgesztenye fák, meg a kanadai hársok mögött, eldugva az érkező vendégek elől, akik a bekötő úton felfelé haladva, megkaparva a murván nem is figyelték azt a három pici házacskát megbújva a fák között. A házhoz tartozó személyzet lakrésze volt. Talán még ma is az. Milyen hosszú és viszontagságos volt az út onnan, a kisemmizett szegénygyerek jelmezétől, belebújni ebbe a másikba. A méretre varrt egyedi zakók, méregdrága nyakkendők, és a ragyogó luxus közé repülve. Nem csupán a becsületem megtépázásával fizettem érte olykor, hanem egy lány szívével is, akiért sokáig vissza akartam még jönni. Akkor is, ha szentül meg voltam róla győződve, hogy ő nem kíváncsi többé rám. Hogy behódolt az apjának. Miért nem hittem a megérzéseimben? Ostoba barom voltam, az az igazság.
- Hát ha hajlandó lesz ha nem, akkor is megyünk. December elejére van időpontunk hozzá, szóval ha mást nem is, de a vizsgálatra majd visszarepülök vele.- a magángéppel, amire talán mind közül a legbüszkébb voltam, hiszen két évvel ezelőtt számtalan ilyen vagy olyan módon vett repülés órát követően már magam is vezetni tudtam. Nem nagy gép, hiszen ahhoz nem vagyok elég jó, de arra, hogy kisebb távot jóval gyorsabban megtegyek, arra mindenképp. A klímavédők valószínű a hajukat tépnék ha látnának, de ez pont nem érdekel.
- Megkérdezem természetesen. Bár először el kell neki mondanom, hogy egyáltalán találkoztunk. Mindazonáltal biztos vagyok benne, hogy örülni fog, hogy újra láthat.- mosolyogtam rá, de talán érezhette, hogy csak részben beszélek apámról. Részben a saját örömöm is kifejezem, még akkor is ha ez a találkozás számtalan lezárt és lezárva is tartani kívánt sebet tép fel bennem.
A válás hírére az arcomon a ráncok összeszaladnak, a szemeim szűkülnek, és látható, hogy váratlanul ér a bejelentés. De ennek csak egy része köthető Angie-hez. Ezek után fogalmam sincs mit csináljak. Ha nem írom alá a részvények vásárlásáról szóló papírokat, az a görény eladja valaki másnak, akinek Angie semmit nem jelent. Gyakorlatilag úgy tűnik, hogy a férje, aki már csak egy ideig a férje, jogszerűen kisemmizi a közös vagyonból, amíg megteheti. De az eladásnak nem csak ez az oka. Hanem az a tetemes kártyaadósság, egyéb olyan emberekkel szemben fennálló tartozás amit haladéktalanul rendeznie kell, és amit a saját magánvagyona már nem fedezne. Hirtelen más értelmet nyer egy időre az egész, amire készülök. Az apján akartam bosszút állni, az egész családon azért amit az apámmal és velem tettek….csak közben arról feledkeztem el, hogy ennek a családnak maga Angie is a része, akitől sosem kérdeztem meg, mert sosem volt rá lehetőségem, hogy miképpen élte meg az egész elválást.Őt sosem bántanám, pedig lehet éppen azt teszem akaratlan is. Vagy nagyon is szándékosan.
Elfogadom azt, hogy az esti fogadáson egyedül fogok megjelenni, a partneremet már lemondattam Alberttel. Lemondok a bálteremben az első tánc jogáról, de arról, hogy itt és most még azelőtt a karomba zárjam és megcsókoljam, arról nem akarok és nem is fogok lemondani.
Reszket a hangja kettőnk között amikor megszólal, és élvezettel hallgatom a zavarodott suttogását.
- Persze, hogy igazam van. Tévedtem én valaha?- mint egy bolond kölyök olyan vagyok mellette megint, pedig meglett férfi lettem, aki maholnap negyven lesz. Mégis az idő, mint fogalom megszűnik létezni. Újra akarom élni vele azt amit elmulasztottunk, belesűríteni egy táncba, elmondani mennyire pokoli módon megszenvedtem a hiányát, és mennyire meg fogom ismét ha visszautazom majd. Mert maradni nem terveztem. De még ezt sem mondom el neki. A valóság megannyi fájdalmas szegmensének a felvillantása apró darabjaira törné ezt a meghittséget az irodában.
Bólintok a rádió javaslatára, és csak addig engedem el, ameddig megkeres rajta valami olyan zenét ami használható. A felcsendülő melódia nem igazán az én stílusom, eddig nem is igazán ismertem, de a szövege azt hiszem mindennél beszédesebb jelenleg. A háttérben ugyan ez szól, a fejemben mégis valami mást hallok. Kinyújtom megint felé a kezem és ha belehelyezi, úgy a másik kezemet finoman a dereka köré fonom, közelebb húzva magamhoz úgy, hogy a homloka a mellkasomhoz érjen. Lassan kezdek vele ringatózni, de csak részben a rádióban felhangzó zene ütemére. Arcom a hajába temetem néha, lehunyva a szemeimet élvezem a közelségét. A középiskolai utolsó táncom az övé volt, aztán még számtalan alkalommal ringatóztam vele így a gangon, nem sokkal azelőtt, hogy haza kellett mennie. Akkor is rádió szólt, néha oda sem illett a zene, mi mégis táncoltunk. Volt amikor muzsika sem kellett.
- Annyi elvesztegetett év! És én szeretném neked azt mondani, hogy mindent bepótolunk, de egy ideje nem merek könnyelmű ígéretekbe bocsátkozni.- jegyzem meg végül, a szám karistolja némelyik fürtjét és megbabonáz, füstösen karcossá és bizonytalanná teszi a hangom szinezetét. Elhúzom tőle a fejem, és az arcára nézek, a derekáról a kezem előrébb vezetem és finoman engedem tenyerem bölcsőjét az arcára simulni. Még mindig puha, és gyönyörű. Mint egy ékszer, amelyet sosem becsültek azok akik élvezhették a ragyogását.
- Szóval most egy ebéd, és szombaton piknik a Centrál Parkban. Ezekről azonban nem akarok lemondani. Viszont nem akarlak olyan helyzetbe sem hozni, ami esetleg számodra kellemetlen a nyilvánosság előtt. De bármikor és bármiről úgy érzed, hogy ez számodra terhes, azonnal jelezd! Hallod? Azonnal!- ujjamat finoman csúsztattam az álla alá és lágyan, amennyire neki is még kényelmes volt, emeltem feljebb a fejét, én pedig egy picit a sajátomat előre biccentettem, hogy egész közelről rá tudjak nézni. Bólintottam is, jelezve, hogy komolyan gondoltam.Most, hogy rábukkantam nehéz lett volna akár egy percre is elszakadni tőle, de tudom, hogy még mindig vannak bizonyos kötöttségeink, bizonyos ki nem mondott dolgok az életünkben, amik nem engedik, hogy onnan folytassuk, ahol abbahagytuk. Az idő bizony alaposan megrágott mindkettőnket.
- Most pedig gyere! Mielőtt téged fallak fel ebéd helyett!- adtam ki vidáman, és próbálva valami kedélyes hangnemet megütni. Kezemmel megfogtam a kacsóját, és az iroda ajtaja felé húztam.
- Ebéd közben megbeszéljük, hogy a széket miként fogom elszállítani. Egyelőre csak tárolom majd valahol mert ma nem hiszem, hogy lesz annyi időm, hogy méltó módon adhassam át az öregnek. Azt meg nem akarom, hogy ne legyek ott mikor megpillantja. - húztam magammal, a folyosón még meg is pörgettem a tengelye körül, a tánc utóhatásaként, a lépcsőn lefelé pedig egyszerűen az ölembe kaptam, és ha nevetett, ha tiltakozott, bármit is csinálhatott én bizony úgy sétáltam le vele, és csak a földszinten, a bejárati ajtónál voltam hajlandó letenni őt. Az illata, az egész lénye beszökött a bőröm alá, képtelen voltam vele betelni. Pokoli volt az elválásnak még a kósza gondolata is. Hagytam, hogy bezárja az ajtót, vagy bármi szükséges dolgot még megcsináljon, mielőtt elindultunk volna. Természetesen kabátot is vegyen, elvégre már igencsak a tél fagyos lehelete karmolgatott odakint. Kezem a kezébe fűztem könnyedén, amolyan sétálós jelleggel.
- Ide megyünk nem messzire. Van egy remek kis taverna. Helyi specialitás, kézzel gyúrt tészta.Imádni fogod. A desszert pedig….a desszert legyen meglepetés.- nevettem el magam, miközben előre mutogattam amerre mentünk. Nem tudtam nem észrevenni, főleg amikor az ölembe kaptam, hogy mennyire le van fogyva. Sosem volt baj az alakjával, de jobb szerettem mikor egészségesen gömbölyű volt. Nem tettem neki szóvá. Ha rajtam múlna pár hónap alatt a boldogságtól szinte felszaladnának rá a kilók. Mert egy nő nem csupán azért sovány mert nem eszik, hanem mert boldogtalan. És Angie az volt.

Tagadhatatlanul megmelengeti jégbe zárt szívemet, ahogy felfedezni vélem a hálát a tekintetében. Nem vártam semmit azért, mert én eltettem valamit, ami fontos volt valakinek, aki az életemben fontos szerepet töltött be, és akire apám helyett nézhettem apaként, legalább volt általa képem arról, milyen az, ha törődnek az emberrel. Velem sosem törődtek igazán, csak egy eszköz voltam, s ki tudja hányszor kaptam meg apámtól, hogy még fiúnak sem bírtam születni. Félreértés ne essék, nekem emiatt nem volt lelkiismeretfurdalásom soha, nem bántott a dolog, hisz aligha tehetem róla akár a legcsekélyebb mértékben is. Egyszerűen azt nem értettem meg soha, hogy miért nem voltam én önmagamban elég, vagy éppenséggel miért kellett egy ilyen házaspárnak gyereket vállalnia, ha szeretni sosem tudták úgy, ahogy azt bármelyik gyerek megérdemelni. Éppen ezért igyekszem olyan anyuka lenni a kislányomnak, hogy tudja, bármikor számíthat rám, mindegy, mi történik, de azért valljuk be, a sors eddig úgy néz ki, kárpótolt egy szenttel, mindig magától segít, szófogadó és jó tanuló, noha néha azért aggódom, hogy a velem történtek miatt képtelen igazán gyerekként élni, és próbál megóvni attól, hogy miatta akár egy kicsit is bosszankodjak pluszban. Sokszor megbeszéltem már vele, hogy nem dől össze a világom, ha nem lesz mintagyerek, de semmi sem változott. Azért a kamaszkorban még bízom, hátha az megteszi a hatását. Sok anyuka most biztos felhorkanna, hogy nem vagyok normális, örüljek, hogy ilyen, lehet ilyen, de ne olyan áron, hogy nem tudja tisztességesen megélni a gyerekkorát. Állítja, hogy ő tökéletesen boldog, nem hiányzik neki semmi az életéből, persze az apukáján kívül. Azt már jó ideje tudja, hogy mi az igazság, nem volt szívem hazudni neki róla, így inkább megelőztem az apa miért nem szeret kérdéskört. Így jobb volt, mindkettőnk lelkének. Csak azt nem tudhattam soha biztosra, hogy valaha lesz-e lehetősége megismerni az apukáját. Bevallom, némi bizonytalanság munkál bennem, mert talán megoszthatnám vele eme tényt most is, de félek, hogy akkor talán sosem lenne esélyük találkozni, mert kiakadna. Én ugyan minden létező eszközzel, ami a módomban állt, igyekeztem lekommunikálni felé, hogy van egy lánya, de nyilván nem jártam sikerrel. Arról nem beszélve, hogy évekig sakkban voltam tartva, és féltettem a kicsikémet az apámtól. Utána meg… nos, munkált bennem némi gyermeteg dac, hisz Alexander sem keresett meg, nem jött vissza értem. Sok sebből vérzik a történetünk, de azt szerintem mondhatjuk, hogy a nagyok játékának estünk áldozatul. Időközben, ahogy látni vélem rajta, ő felemelkedett hozzájuk, én azonban sosem leszek ott, mert nem akarok, és évek óta elhatárolódom a családomtól.
- Remélem, minden rendben lesz.
Ki tudja, nem igazán voltam otthon a szélütés témakörében, de nem hangzott jól, kiváltképp hogyha valaki azért már benne van a korban. Kissé aggódtam, de igyekeztem azért ezt nem mutatni, nyilván épp elég neki így is most ez a helyzet, nem szükséges a plusz sajnálkozásom, és azt hiszem, az érdeklődésem nyomán sejtheti plusz nyomaték nélkül, milyen érzés munkál bennem az apja betegségével kapcsolatban.
- Ezzel kapcsolatban én is így érzek.
Egy hálás biccentéssel köszöntem meg előre a fáradozását, noha azért bevallom, meglepne, hogyha nem szeretne velem találkozni az idősebb Aubry. Igencsak elgondolkodnék rajta, mivel válthattam ki az ellenszenvét. Alexanderrel kölcsönösen cserbenhagytuk egymást, de hiszem, hogy a dolgoknak valami okból kifolyólag pont így kellett megesniük. Szóval kétlem, hogy egy olyan intelligens embert, mint Mr. Aubry azért neheztelne, mert egy fiatal teremtés nem elég erős mindent hátrahagyva a semmibe futni, szó szerint üres kézzel. Terhesen mehettem volna abban, ami épp rajtam volt, egyszerűen nem mertem megkockáztatni, sokkalta többet számított a szívem alatt megfogant kis élet, mint a boldogságom.
Most azonban, mikor egymásra mosolygunk, és tudom, Ő is örül a viszontlátásnak, azt hiszem kicsit könnyebb visszatekinteni az elmúlt évekre, és nem fáj annyira a hiánya. Itt van előttem, érinthetem, ki tudja ugyan, ezúttal mennyi jut majd belőle, de erre igyekszem most nem gondolni, mert félek, sokkal rövidebb lesz, mintsem szeretném vagy elég lenne belőle. Az utóbbi talán soha meg sem valósulhatna, hisz régen sem bírtunk betelni egymással.
- Azért ne vágj ilyen gondterhelt képet, nem temetni készülnek. Ez a válás az egyik legjobb dolog, ami az utóbbi években történt velem. Így végre elvághatok minden szálat, ami odaköt. Mindig is csak a nevemben voltam Brexton-Larrabee, apám hozzáállása az élethez soha nem volt követendő példa előttem. Csak addig, amíg nem álltam biztosan a saját lábamon, nem mertem mozdulni.
Ebből talán sejtheti, hogy akármennyi pénze van az apámnak, vagy épp a férjemnek, én arra akkor sem tartanék igényt, ha bármelyiket érdekelné a boldogulásom. Tudok az adósságairól, egyszer régen részegen elsírta nekem a dolgot, de sem akkor, sem azóta nem akartam kezdeni semmit ezzel a dologgal. Megemeltem a kezeimet, hogy én ettől inkább elhatárolódom, ő szúrta el, oldja meg. Ha egy kicsit is szerettem volna valaha, talán segítek, de még a gyűlöletemre sem volt méltó, tökéletes közönnyel viseltettem irányába már nagyon-nagyon rég.
Egyébként, nem tudom, miért mondtam el ezeket neki, hisz nem kérdezte, talán nem is érdekli, de nagyon elgondolkodott valamin, amit megkíséreltem kissé oldani benne, ki tudja, valójában sikerült-e.
- Persze, állandóan.
Csupán a vérét szívom, de ez is jól esik, könnyed és játékos, kicsiny képkockája a múltunknak. Addig, míg bekapcsolom a rádiót, el kell szakadnom tőle, de hamarosan ismét a közelében találom magam, és tenyerébe ejtem a sajátomat, könnyedén hagyva, hogy magához vonjon, kissé talán közelebb vagyunk egymáshoz, mint amit egy bál keretei megengednének. Kész szerencse, hogy semmiféle esemény nem zajlik épp most, így táncolhatunk, ahogy kedvünk tartja. Ahogy lágyan ringatózunk, abszolút nem ütemre, egyszerűen megszűnik a külvilág, semmi sem számít most, csak Ő és én, s ezek a pillanatok, amik most jutnak nekünk. Nem tudhatjuk, mennyi lesz belőle, lehetséges, hogy ismét úgy eltűnik, hogy bottal üthetném a nyomát, de azért azt tudom, hogy szavatartó ember, szóval a pikniket vehetem kőbe vésettnek. Onnantól pedig szerintem minden azon fog múlni, miként reagálnak majd egymásra Alexandrával. Sülhet el éppúgy nagyon jól, mint rettenetesen is, de én ígéretet tettem a kislányomnak, hogy egyszer megismerheti majd az apukáját, és szeretném betartani.
- Nem kell megígérned semmit, jobb úgy, mint végül nem betartani.
Sóhajtom mellkasába szavaimat, nem akartam szúrni a szavaimmal, inkább feloldozni vágytam, bár őszintén… fogalmam sincs igazán. A lényege mindösszesen annyi, hogy nem volt szükség még egy ígéretre, nem szeretnék az életem következő tizenkét évében is hiába várni valamire. Nem tagadom, némi harag lapult bennem ezzel kapcsolatosan, de tudtam, hogy bizonyára nem vagyok egyedül ezzel, benne ugyanúgy munkálhatnak dolgok, kár volna most ezekkel elrontani ezeket a pillanatokat.
- Ne aggódj emiatt, volt alkalmam megtanulni kifejteni a nemtetszésemet, és már egy ideje nem tolerálok semmit, ami kellemetlen a számomra. Te azonban nem tartozol semmilyen tekintetben ebbe a kategóriába.
A sötét villanás égkék íriszeimben talán aggasztó lehet számára, ha épp elcsípi, és bizonyára elgondolkodtatja majd, mi járhat a fejemben a téma kapcsán, de ez olyasmi, amit tényleg jobb, ha nem tud. Én nem is tudom elképzelni, mit tenne, hogyha tisztában lenne vele. Egyszerűen van, amikről jobb nem tudni, mint talán életünk végéig ostorozni magunkat miatta. Ami engem illet, én sem szívesen hallanék a nőügyeiről példának okáért.
- Bizonyos értelemben biztosan jobban járnál, de az teljesen biztos, hogy nem laknál jól.
Aligha zavartatnám magam az említett felfalás helyett, aztán hagytam, hogy maga után húzzon, de nem kellett nagyon noszogatni, mentem magamtól.
- Nem is szükséges…
Magyaráznám, de egy apró sikollyal konstatálom, hogy ölbe kap, és elfelejtem a gondolatmenetemet, csak némi kacagásra futja, miközben kissé félszegen kapaszkodom a nyakába. Nem gyakori, hogy bárki felkapkodna az ölébe. Egészen addig kuncogok, leheletemmel csiklandozva a nyakát, füleit – itt azért elgondolkodom azon, hogy milyen szívesen megharapdálnám kissé, de ez talán még túl korai volna – míg le nem tesz az ajtó előtt. Ahol magamhoz veszem a sálamat, kabátomat, és kilépve bezárom magunk után az ajtót. Gyermeki lelkesedés lett úrrá rajtam, ahogy kézen fogva sétáltunk, úgy éreztem magam ismét kicsit, mint az a boldog kislány, akinek semmi más nem kell a világon, csak ez a meleg, erős tenyér, akinek gazdája mindig a lehető legjobbat szeretné neki. Mondd csak Alexander, vajon lehetünk még valaha igazán MI? Kérdezném, de túl komoly, túl merész volna, és túl sok mindent kellene előtte tisztázni, így csak gondolataim közt ülepszik meg a kérdés.
- Húha, szeretem a meglepetéseket, de a desszertről most nem épp valami édes dolog jutott eszembe.
Nevetek, kissé elpirulva, mi tagadás, nem biztos, hogy étel formájú specialitásra gondoltam jelenleg desszert alatt, és meglehet, ő sem, de erre azért fogadást nem mernék kötni. Hagyom, hogy terelgessen, amerre menni kíván, mert bár sejtem, melyik helyről van szó, de én az a fajta nő vagyok, aki hagyja érvényesülni a férfit. Azért annyit legalább elmondhatok, hogy be még nem tévedtem, mert mindig félúton találkozunk Lemonnal, hogy ebédeljünk valahol, ez meg inkább csak hozzám van közel.
- A székre visszatérve. Nem muszáj elvinned már ma, senkinek nem fogom odaadni úgysem, szóval, holnap, holnapután is elviheted, vagy akár jövőhéten, amikor a legideálisabb.
Ettől függetlenül nem fogok kardoskodni azellen, hogy elvigye, ha ma szeretné mindenképpen. A tavernába lépve kibújtam a kabátomból, és körülnéztem, merre akad hely, de ha esetleg volt elképzelése róla, hová üljünk, akkor arra eset a választás, ha pedig mindegy volt számára, akkor kinéztem azt az asztalt, aminek a legkevesebben ültek a környékén, s afelé vettem az irányt.
- Szóval, Mr. Aubry, melyik az a kézzel gyúrt tészta, amitől eldobom az agyam?
Vettem rögvest a kezembe az étlapot, rég éreztem már ennyire farkas éhesnek magam, azt meg kell hagyni.

A táncunk pontosan olyan amilyen egykor is volt: kicsit még keressük benne a saját ritmusunkat, ennyi idő után azt hiszem nehéz ott folytatni ahol abbahagytuk. Nem is igazán lehet. Kérdeznék arról, hogy mi az oka annak, hogy válnak, de nem kell nagy bölcsnek lennem, hogy rájöjjek. Az egész lénye, ahogy szomjazza a jelenlétem, a közelségem, az apró rezzenései, vagy éppen ahogy rám néz tökéletesen árulkodik arról, hogy ez nem pusztán a személyemnek szól, hanem annak, hogy nagyon régóta nem vette őt ember számba nem csupán az apja, de a férje sem.
Apám jut eszembe, amikor arról beszéltem neki, hogy én is visszajövök vele New York-ba. Nem akarta, tiltakozott ellene, hiszen pontosan tisztában volt vele, hogy mit jelent nekem ez a város. A világon az egyetlen hely ahol a legkevésbé szeretnék lenni. Azt mondta, hogy miatta igazán nem szükséges ekkora áldozatot hoznom, bár a cég felvásárlásáról még ő sem tudott. Valószínű lebeszélt volna róla, ahogy én is megpróbáltam magamat. Tudtam, hogy ezúttal messzebbre mentem, de erre még szükségem volt, hogy azt a múltat amit egykor magam mögött hagytam lezárhassam. Végérvényesen. Angie felbukkanása azonban összekuszált mindent. Az, hogy most itt vagyok vele, hogy felajánlottam az ebédet, belementem a parki piknikbe, mind arról árulkodik, hogy a saját szabályaimat is képes vagyok érte még mindig felrúgni. Ahogy abban sem vagyok teljesen biztos, hogy ezek után úgy akarnék visszatérni Baten Rouge-ba, hogy újfent nem teszem a tiszteletem New Yorkban. Magamat ismerve úgyis keresni fogom annak a lehetőségét, hogy így tegyek. Okokat gyártok, és észre sem veszem már megint itt landol majd a gépem, a nagy almában, keresve ennek a gyönyörű, de szomorú tekintetű lánynak, mára asszonynak a társaságát. Angie szépségét nem kezdte ki az idő. Csak a tekintetébe rajzolt apró, pókháló szerű keserűséget, amilyen mögött mégis valamiféle reményteljes ragyogást találtam. Valószínű talált magának új célokat, lehetőségeket, vagy éppen értelmet, amely szebbé és jobbá teszi a napjait. Bármi is legyen az, némiképp megnyugtat, hogy van valami, ami tompítja azt a keserűséget, amit a házassága okozott.
- A gondterheltség annak szól, hogy nem vagyok attól boldog, hogy problémáid vannak.- jelentettem ki komolyan, és úgy is gondoltam. Nem akartam megtörni a pillanat szépségét, így aztán azzal tompítottam, hogy finoman simítottam végig a hátán, amint magamhoz öleltem.
- Persze problémái mindig vannak az embernek. Csak….nem tudom. Nem szeretem ezt a gondolatot. Ami pedig a nevedet illeti. Arra pontosan elég volt, hogy távol tartsanak vele tőled. De tudod, fizikálisan tehették ezt meg csupán. Mert itt. - kocogtattam meg az egyik kezemmel a halántékom, majd levezettem a mellkasomra és a szívem fölé raktam nyitott tenyerem.
- És itt bizony mindig ott maradtál. Még mindig csapnivaló módon vagyok romantikus elismerem, és még mindig rettenetesen fejezem ki amit érzek, de te mindig is tudtad, érezted.- alapvetően remek volt a retorikai érzékem, a tárgyalások során a tiszta és egyenes érvelések mestere voltam. Remek manipulátor is voltam egyben, tudtam az emberek érzelmeire hatni. De ez mind annak szólt, hogy el akartam érni, meg akartam szerezni valamit. Ha őszintének kellett lennem, ha valóban azt kellett elmondanom mit érzek, vagy éppen mi jár a fejemben ha Angie-vel vagyok, cserben hagyott a remek szónoki vagy éppen verbális képességem. Nehezen adtam a tudtára, így aztán többnyire csak reménykedtem benne, hogy minden mozdulatom, minden amit teszek, ahogy rá nézek, ahogy magamhoz vonom tökéletesen elmondja mit is érzek iránta.
Bár apám imádta őt, és a történtek ellenére sem neheztelt rá - miért is tette volna, hiszen hitvallása szerint egy gyerek soha nem lehet bűnös azért amit a szülei elkövetnek - mégis úgy vélte, hogy közeledve a negyvenhez ideje lenne tovább lépnem. Ideje lenne talán elgondolkodnom a családalapításon, vagy azon, hogy a nevemet, a vagyonomat, az álmaimat és mindazt amit én tőle kaptam tovább örökítsem. De hiába minden kapcsolat, valami mindig hiányzott, és még gondolatban sem jutottam el addig, hogy bárki ujjára gyűrűt akarjak húzni. Igaz az efféle kapcsolatok többsége soha nem tartott egy vagy két hónapnál tovább. Hogy mi is hiányzott? Tulajdonképpen semmi. De egyikük sem Ő volt. Egyikük sem Angelina.
Akit mégis, amikor elindulunk könnyedén kapok a karjaimba. A kezével a nyakam köré kulcsol, és én nevetve nézek le rá, hagyom, hogy a nyakamhoz hajtsa a fejét. A lehelete forróságába beleborzongok, és legszívesebben még jobban magamhoz szorítanám. A hangjának lágy kuncogása engem is ugyanerre ingerel, és még egyet fordulok is vele, ahogy az ölembe tartom, mielőtt letenném a földre.
Az utcán némiképp összébb húzom magamon a szövetkabátom, a gallérján is igazítok. Nem szokásom sétálgatni, többnyire mindig rohanok valahova, és legtöbbször kevés időm van egyik helyről átjutni a másikra.A maradék kevés szabadidőmben pedig kimutatásokat, a cég éves mérlegeit, vagy éppen a következő üzleti lehetőségek után kutatok. Megtanultam, hogy a munka az egyetlen amiben elrejthetem a valódi önmagamat. Mennyit változtam? Apám szerint sokat, de ha valaki igazán ismer, az tudja, hogy mindez csupán egy jól preparált maszk, ami illeszkedik rám, de mögötte van a valódi Alexander Aubry. Mondd, Angie, vajon te képes vagy még meglátni bennem aki tényleg vagyok?
Vidor mosollyal az arcomon oldalra sandítottam, és finoman vontam az arcomhoz a kezét, hogy egy csókot leheljek a kézfejére. Róla azonban nem vettem le a tekintetem.
- A desszert, amire én gondolok az édes, csak nem feltétlenül ehető.- jegyeztem meg neki, és tudom, hogy mindketten pontosan ugyanarra gondoltunk. A sok év alatt is vágyakoztam utána. Tagadni nem lehetne, még akkor sem ha az ember szépen lassan megtanul uralkodni az ösztönein. Persze van egy bizonyos pont, amikor már nem lehet. Elpirul. Ez az egy dolog amiért mindig is imádtam. Nem volt álszent módon szemérmes, mégis volt benne valami tisztességes tartás, amit még akkor is őrzött, amikor megadva magát végre a karjaimba tarthattam, ruhák és gátlások nélkül. Angie az a fajta nő volt mindig is, aki odaadó volt de nem közönséges. A csodálatos lénye, az őszinte szerelme minden érintéséből, minden apró mozdulatából sütött, és amely egyszerűen engem is magával ragadott. Nehéz volt neki ellenállni. Még most is az.
- Rendben. Akkor ha tényleg nem jelent gondot, akkor a piknik után, vasárnap, vagy hétfőn elküldenék érte valakit. Akkor több időm lesz, hogy méltó módon adhassam át az öregnek. Elgondolni sem tudom miként reagál majd rá. Mostanság néha kissé túlérzékeny. Gondolom a korral jár.- nyitottam ki közben előtte a taverna ajtaját, majd magam elé engedtem. Kezem megemelve körbemutattam, hogy válassza ki ő az asztalt hova szeretne ülni, majd  oda indultunk, amit ő kiválasztott. Lesegítettem róla a kabátot, és természetesen megvártam, hogy leüljön, a széket udvariasan a feneke alá tolva, meggyőződve arról, hogy kényelmesen ül. Utána foglaltam csak én is helyet. Hozzá hasonlóan a kezembe vettem az étlapot, és a nem létező bajszom alatt somolyogtam a kérdését hallva.
- Azt hiszem a harmadik oldal környékén találod őket. Van vagy tizenöt féle. A sonkás - parmezánost ajánlom, bazsalikomos tejszínnel leöntve.Nem viszik túlzásba, de azért nem is sajnálják róla. De vannak galuskák is. Ilyen kis...nem tudom mivel készítik….Albert egyszer elmagyarázta, de mivel többnyire teljesen mással vagyok elfoglalva még evés közben is, csak fél füllel hallottam.- vallottam be a nyilvánvaló tényt, hogy néha még étkezés közben sem sűrűn tartok szünetet. És, hogy ki az az Albert? Arról egyelőre elfelejtettem említést tenni. Ő már szinte megszokott személye az életemnek, nagyjából az az ember aki nélkül a saját nevemet sem tudnám leírni - némi túlzással - és megszoktam, hogy külön nem kell bemutatni. Akik ismertek, azok tudták, hogy Albert kicsoda. Angie azonban nem ismerte. Még.
Közben megérkezett a pincér és türelmesen várta, hogy felvehesse a rendelésünket. Megvártam amíg Angie választott, és leadta a saját rendelését, én csak utána kértem a sajátomat.
- Én egy füstölt lazacos gnoccit kérek, kaskaval sajttal. És hozzon legyen kedves egy üveg Fidora Prosecco-t. De ne legyen olyan hideg. Az évjárat mindegy. Azt a maga ízlésére bízom.- hajtottam össze az étlapot és egy fejbiccentéssel jeleztem a pincérnek, hogy köszönjük, mást egyelőre nem kérünk. Mikor a férfi távozott az asztaltól akkor fordultam vissza Angie felé.Szerettem volna arról kérdezni, azoktól az időktől amikor elváltak az útjaink, de még nem mertem. Vagy nem tudom, talán nem voltam felkészülve a válaszaira, így aztán más után érdeklődtem, ami kicsit semleges volt, de ettől még érdekelt. Nagyon is.
- Nem tudok a tény mellett elsétálni, hogy egy határozott és gyönyörű asszony lett belőled, Angie. Mióta nyitottad meg a stúdiót? Mert ahogy látom mindez saját próbálkozás, és önálló üzlet. Ha emlékeim nem csalnak apád jogi pályára szánt, bár az már akkor is tisztán látszott, hogy a talárt sosem fogod hordani. Igaz jól állt volna neked. Mint minden.- apró, figyelmes bók, talán hétköznapi, de a szemeim, ahogyan rajongva őt figyelem, le sem véve egyetlen pillanatra sem róla az iriszeimet mindent elmondhat neki. Hogy még mindig rajongásig imádom, ahhoz kétség sem férhetett.

- Problémái mindenkinek vannak, kinek kisebbek, kinek nagyobbak. Szerencsére tetemes részük hamarosan megszűnik, és sem a férjem, sem pedig a családomat nem kell látnom soha többé.
Szavaimba kérlelhetetlenül belekúsztak a palástolni sem kívánt ellenérzéseim irányukba. Nem tudtam, de nem is akartam igazán szép köntösbe csomagolni a családi életemet. Botrányos volt. Sokkal zajosabb és hangosabb lett volna az egész, ha nem hallgattam volna, de megtettem, cserébe minden hónapban kértem egy kis plusz pénzt, hogy meg tudjam csinálni az iskolást, onnantól, hogy dolgoztam, már megoldottam a dolgokat, és Alexa számára pakoltam egy külön számlára azokat az összegeket, hogy biztosítva legyen a jövője. Nem félek a holnaptól, meg fogok állni a saját lábamon, nem fogunk luxusban élni, de a szeretet sokkal fontosabb, és egymásnak mindig ott leszünk. Ez az, ami igazán lényeges számomra.
- Talán szükségtelen elmondanom szavakkal, mert elég egyértelmű, de persze lehet, csak számomra, hogy hozzád hasonlóan belőlem sem tűntél el soha. Valahogy… minél inkább el szerettelek volna felejteni, annál kevésbé ment. Elég bosszantó, hogyha engem kérdezel.
Felgurgulázva kacagtam egyet, jelen pillanatban nyilván nem ez az érzés játszódott le bennem, most kifejezetten jól éreztem magam, és örülök, hogy itt van, akármeddig tartson, lehet, csak egy kis epizód jut nekünk, de ez most akkor is olyan számomra, mint fuldoklónak a friss levegő, ami hirtelen elönti a tüdejét, s olyan szinten felfrissít, hogy azt szinte lehetetlen megfogalmazni.
- Szóval, mondhatjuk, hogy legalább annyira hiányoztam én neked, mint Te nekem?
Incselkedő a kérdésem hangsúly tekintetében, de azért ott van benne a kellő komolyság, s ha nem is a kérdést illetően, inkább azért, mert kinyilvánítottam benne, hogy hiányzott. Nekem azért nem volt gondom soha az érzelmeim kimutatásával, viszont kimondani ritkán mondtam, nem vagyok az a fajta, aki az érzéseit szereti megosztani ilyen formán is másokkal. Tettek terén jobban kifejeztem magam, de azért azt meg kellett hagyni, hogy a fogalmazásom egész kellemes volt, épp ezért akadt pár szerelmes levél, amit régen megírtam neki. Könnyebb volt úgy a tudtára adni, hogy közben nem kell látnom és talpamig vörösödnöm zavaromban. Épp ezért van ez a bújtatott kinyilatkoztatás most, nem olyan konkrét, de mégis megkérdőjelezhetetlen.
Ezek a pillanatok olyan felhőtlenül könnyednek tűnnek, hogy akaratlanul bár, de megfordul a fejemben, mennyire fog fájni mindezt elengedni, ha ismét el kell. Vajon hányszor tudja elszenvedni az ember ugyanazt a tragédiát? A magam részéről egyszer sem terveztem többet, de mindez lehet egy illékony csoda csupán, ami úgy megy, ahogy jött, tökéletesen váratlanul. S bár bízhatnék abban, hogy Alexa mindent felülírhat, de a női büszkeségem azért arra vágyik, hogy legyek elég én ahhoz, hogy maradjon vagy többet járjon New Yorkban. Mégsem merek még erre gondolni, mert tudom, hogy nagyon sok kimondatlan dolog feszül közénk, és fogalmam sincs, ekkora csomaggal, még akkor is, hogyha egy tetemes része közös és ugyanaz az okozója, lehet-e tovább folytatni a megszakadt utunkat. Egy részem most azért szívesen idősebb lenne pár hónappal, hogy kicsit többet tudjak a dolgaink alakulásáról.
- Akkor gyanítom, nem csak én vágyom nem ehető desszertre.
Nem mondom, hogy gyakran hívom fel az ilyesmire a figyelmet, mert abszolút nem, megvannak a magam sokkal finomabb eszközei erre, de ez meglehetősen egyedi helyzet, és mint olyan, nem feltétlenül indokolja vagy van lehetőség a régebben megszokott gesztusokra. Ki tudja, talán egyszer megint eljutunk majd arra a szintre, de az bizonyosan nem ma lesz, mert ez most sokkal, de sokkal bonyolultabb helyzet annál. Attól még egészen megnyugtató tudnom, hogy ugyanarra gondolt, amire én, most már nincsenek kétségeim efelől. Vajon, hogyha tudná, mennyire szegényes a szexuális életem – konkrétan évek óta nulla -, szánalmasnak tartana? Néha annak gondolom magam, és nem arról van szó, hogy ne lett volna rá lehetőségem, de tudom magamról, hogy nem lettem volna képes megtenni, vagy ha mégis, rettentően éreztem volna magam utána. Így legalább, ha mást nem is, az erkölcseimet mindenképpen megőriztem. Nevetséges lett volna, most már biztos vagyok benne, mert úgy, ahogy Alexandert kívánom tizenkét év után, sosem lettem volna képes senki mást. Ez egyértelmű. Gyakorlatilag csupán itt van, beszívom az illatát, és összeugrik a gyomrom, egyszerűen alig bírom ki, hogy ne teperjem le. Esküszöm, ez nem normális.
- Rendben, megoldható mindkettő, majd egyeztetünk. Szerintem azt kijelenthetjük, hogy örülni fog neki, igazából a meghatottságtól ugyanúgy el lehet érzékenyülni, az pedig tulajdonképpen jó dolog. Én is kíváncsi vagyok, miként fog reagálni, majd mindenképpen áruld el utána.
Arra nem vetemedek, hogy ott legyek, ez nem az én pillanatom, az övéké lesz, ami bizonyosan egy nagyon szép pillanat lesz közöttük. Megmosolygom a gondolatot, örömet okozni mindig szerettem, szóval nekem már az bőven elég, hogy tudom, értékelni fogja.
A tavernában aztán helyet foglalunk valahol, és bevallom, kissé meglepett az udvariasság, régen nem jártam el sehova, a férjem sosem erőltette meg magát ilyen téren, meg úgy igazából sehogyan sem. Elszoktam ettől, de nem okoz gondot fogadni az előzékenységet, s meglehetősen jól esik. Alexander modora mindig remek volt, nem az határozza meg a jellemünket, hová születünk, noha ő mostanra igencsak levetkőzte a szegény fiú jelmezét, és valaki egész más lett. Kívülről. Belülről… nos, valahol ott van még ugyanaz a személy, de azt hiszem, most sokkal jobban palástolja, ami biztosan nem véletlen. Én magam sosem akartam bántani, de mégis miattam sérült talán a legnagyobbat, nem ismerhetem a történetét onnantól kezdve, viszont az, ahogyan most viselkedik velem, képes meggyőzni arról, hogy nem volt sosem közömbös irántam. Akkor pedig előfordulhatott, hogy érzelmileg sosem volt igazán jól az elmúlt években.
- Albert? Ő valami… tanácsadó féle?
Csak egy kósza tipp, valahogy a szövegkörnyezetből nem úgy jön le nekem, hogy egy barátról lenne szó. Kiváltképp, hogy evés közben másra figyel. Azért egy baráttal nem így viselkedik véleményem szerint az ember, de aztán ki tudja, tévedhetek. Odalapozok a harmadik oldalra, de jó eséllyel remek lesz nekem az a sonkás parmezános megoldás, sokkal szívesebben figyelek rá, mintsem az étlapot böngésszem folyamatosan.
- Azért remélem, most nem leszel mással elfoglalva evés közben.
Egy mosoly keretében nézek vissza az arcára az étlapról. Abban valóban bízom, hogy nem szeretne most munkával foglalatoskodni, persze, az nem zavar, ha mondjuk közben velem van elfoglalva, de ezt nyilván nem kötöm az orrára, bár van egy olyan érzésem, hogy sejti. Közben a kiérkező pincérnek leadtam a rendelésemet, és az előzőeket figyelembe véve nem rendeltem a fogás mellé semmit, hagytam, hogy Alexander tovább brillírozzon úriemberként, hisz akkor nyilván neki illik megrendelnie az italt. Nem voltam egy hatalmas borszakértő egyébként, egymagam talán megelégedtem volna valamiféle üdítővel is, de most talán jobban illet az alkalomhoz valami kellemesebb ennél, azt el kellett ismernem.
- Öt éve jutottam el odáig, hogy meg tudtam valósítani. Most már szerencsére a megrendelések is jönnek, az első két év azért nem volt olyan gördülékeny. A jogi pályára már csak dacból sem voltam hajlandó rálépni. Már jóval a stúdió előtt a képébe vágtam, hogy eszemben sincs a cége életébe részt venni, és igényt sem tartok semmire belőle.
Hanyagnak szánt vállvonás, talán más hülyének nézne miatta, de Alexander azért ismeri a működésemet, tudja, hogy az érzelmeim nekem mindig sokkal többet számítottak, mint a pénz vagy éppen az észérvek. Éppen ezért nem hinném, hogy meglepi, hogy teljességgel kivontam magam a céges ügyletek alól.
- Azért valljuk be, te rendesen kikupálódtál, és a stílusod is igencsak meredek ívet járt be. Avass be, mivel töltöd a napjaid, ami miatt még az evésre sem tudsz odafigyelni rendesen?
Kértem szelíden, s reméltem, megteszi. Örülök neki egyébként, hogy jól megy a sora, mindig bíztam benne, és tudtam, hogy meg fogja csinálni a szerencséjét, bárhová sodorja az élet. Eleinte úgy gondoltam, ott leszek mellette és mindenben segítem majd, támasza leszek, de sajnos ezt a lehetőséget apám elvette tőlünk. Tekintetemmel iszom szavait, jó eséllyel most ágyút lehetne kilőni mellettem, ugyanúgy csak őt látnám és hallanám.

Mióta Angiet újra megpillantottam a közelmúlt, azok az idők, amelyek akkor köszöntöttek be, mikor elváltunk egymástól, hirtelen és váratlanul, nyomasztóan rohantak meg. Nehéznek éreztem azt a terhet amelyet magammal cipelek, és legszívesebben azonnal elmondtam volna neki, bevallottam volna mi minden terhel. Olyan dolgok ezek, amelyekről még az apám sem tudott. Nem azért nem beszéltem róla, mert esetleg nem akartam volna vele őszinte lenni, hanem mert magamra sem voltam büszke miattuk. Számtalan olyan élet van mögöttem, olyan emberi sorsok amelyek szinte egyik pillanatról a másikra omlottak össze, én pedig csak álltam és végignéztem. De nem csupán végignéztem, hanem hasznot is húztam belőle. Az a fiú, akit egykor innen kisemmiztek pedig szépen lassan a homályba veszett. Nem tűnt el, csak jó mélyre zártam, mert azt a fiút megsebezték. Olyan nagyon, hogy többé nem engedhetem meg, hogy újra megtegyék. Angie mosolya azonban az összes bűnömön, az összes elkövetett vétkemen átsütött. Tudtam, hogy egyszer talán, ha megtudná, akkor megbocsátana. De ez valóban így van? Egyre kevésbé vagyok benne biztos. Mindaz a biztos háttér ami most az enyém súlyos titkokat, számtalan büszkeségre cseppet sem okot adó eseményeket hordoz. Mélyen és elzárva. Én pedig nem akarok erről tudomást venni. Mert mindaz amit ezzel elértem kárpótol. Az éveket nem hozhatja vissza, azt a lányt, akit magam mögött hagytam, akit mindennél jobban imádtam, nem hozhatja vissza, de talán egy új lehetőség nyitánya lehet. Ha hagyom. Egyelőre bizonytalan vagyok. A jelent akarom most élvezni, fürdőzni a jelenlétében, elvinni, ellopni magammal a csókja zamatát, azt ahogyan hozzám bújik, ahogy a kezemet fogja, Mintha az idő egy picit visszaadott volna abból a régiből, a megfakult múltból, ami után most már nyilvánvaló, hogy mindketten vágyakozunk, de a valóság kegyetlenül a földbe döngöl: hiába tudnám elé teríteni most már az egész világot, ő hiába omlana odaadóan a karjaiba, és ígérné meg, hogy soha többé nem hagy el, ha időközben annyi tüske lett bennünk, hogy ha meg is akarnánk tőle szabadulni mérhetetlen fájdalmat hagyna maga után.
Tudod Angie, azt hiszem nincs az a fájdalom amit ne tudnék újra és újra elviselni érted.
Hogy mennyire hiányzott ő nekem? Mintha a hegyek nem akarnának többé az ég felé törni, mintha az óceánok víztükre többé nem vetne hullámokat, mintha a földre hirtelen elviselhetetlen csend ereszkedne, de én még azon túl is csak őt akarnám, az ő jelenlétét szomjaznám. Néha a csend többet elmond, amikor egy-egy mondatot követően csak bölcsen, és lágy mosollyal hallgatunk. Így teszek időnként én is.
- Gyanítom tökéletesen gyanítod, mint mindig, Gyönyörűm!- vontam egy pillanatra közelebb, nevetve sugdosva a fülébe, és örömmel figyeltem, amint elpirul. Angie-ben mindig volt valami visszafogott, mégis incselkedő kacérság, amivel egyszerűen meg tudott bolondítani. Az, hogy minden mondatával hajszálpontosan betalált nálam, és másodpercek alatt ködösült el az elmém, és a fantáziám olyan iramban száguldott, hogy a szívverésem és a pulzusom alig bírta követni. Neki egyszerűen elég volt csak a közelemben lennie, én azonban akár itt az utcán fel tudtam volna falni. Ennyit a visszafogott úriember gondolataimról.
- Áruljam el? Ugye nem gondolod, hogy ezek után egyedül fogom átadni neki? Ez a szék annyiban az én érdemem, hogy véletlenül bementem hozzád. Te őrizted meg több mint egy évtizedig.- mondtam egyértelműen és határozottan, miközben lesegítettem róla odabent a kabátot. Ahogy húztam le róla a ruhadarabot, a kezem megállt a kerek vállainál, és finoman hagytam belesimulni. Tökéletes volt az érintése még így ruhán keresztül is. Hátulról hajoltam a nyakához,hogy a bőrére súgjam a továbbiakat.
- Szóval Angyalkám, ezt a babért te fogod leartani az öregnél. - húzódtam el végül tőle, hogy a kabátokat felakasszam és én is helyet foglaljak vele szemben. A rendeléshez segítséget nyújtok, elvégre én már jártam ezen a helyen pár nappal ezelőtt. Ráadásul Albert ajánlotta, kis híjján ijesztő pontossággal felsorolva az étlapot és a hozzá fűzött kritikákat.
- Albert….nos ő több mint egy egyszerű tanácsadó. Ő a csendes háttérországom. Gyakorlatilag minden amire nekem az üzlet mellett nem marad időm, vagy egyszerűen elfelejteném. Ő az agyam folytatása, kiterjesztése. Albert nem is tudom megfogalmazni. Olyan része az életemnek, akit már most rettegek elveszíteni. Pedig már nem fiatal.- és ez bizony tökéletesen így van.
- Már most is mással vagyok elfoglalva. - dobom vissza  a labdát, miközben leplezetlen rajongással a tekintetem rabul ejti a látványát, a könyökemet az asztallapra helyezem, összekulcsolom a kezeimet, és az államat ráhelyezve továbbra is őt figyelem. Végignézem amint rendel, majd én magam is leadom a sajátomat, és egy üveg bort is kérek az ebéd mellé. Normál esetben az ásványvizet részesítem előnyben, de ez most különleges alkalom, amihez különleges ital jár.
Valóban érdekel, hogy miképpen sikerült a saját lábára állnia, bár nem kell nagy tehetség, hogy rájöjjek, ennek bizonyosan nagy ára volt, és ismerve az apját meg is fizettette vele. Azon túl, hogy elválasztotta tőlem. Meglepetten és csodálkozva vonom fel a szemöldököm és hümmentek is egy aprót, arra a kijelentésre, hogy az apja képébe vágta: nem érdekli a cég. Egykor nem volt benne ennyi tűz, ennyi kurázsi, noha mindig is a makacs, vadóc és lázadó volt. De csak szavakkal. Angie sosem merte korábban meglépni, hogy nyíltan szembe fordul az apjával. Ha így tett volna valószínű ma együtt lennénk. Persze ki tudja az mennyire lett volna jó, hiszen én továbbra is csak egy szerencsétlen nincstelen lettem volna. Angie-t ez soha nem zavarta, engem viszont mindig is frusztrált.De szerettem őt annyira, hogy ne tulajdonítsak neki nagy jelentőséget.
- Szóval egyszerűen fogtad magad és ezt így odavágtad az öreg Larrabee-nek? Azért tudod….ezt a jelenetet megnéztem volna. Imádom amikor olyan kis makrancos vagy.- dünnyögtem kicsit mélyebben és összeszűkülő szemekkel vidoran néztem őt tovább.
Már a nyelvem hegyén volt, hogy túl sok mindenre amúgy sem nagyon tarthat igényt a cégből, mert az már csak a nevében Brexton-Larrabee, de erről egyelőre még mindig nem szóltam. Nem akarom a napot úgy befejezni, hogy nem mondom el, hiszen holnap tele lesznek vele az újságok, nem szerettem volna, ha éppen Angie lesz aki onnan tudja meg. Ha már senkiben nem volt annyi gerinc a családjában, hogy elmondják neki.
- De azért tudod, hogy egy betérő férfit hogyan lehet megfogni. Tracy elég szemrevaló teremtés lássuk be. Egy női vendéget meg úgyis leköt a választék...de egy férfi számára is kell valami, ami felkelti az érdeklődését. Ravasz vagy. Igaz az én figyelmemet csak rövid időre kötötte le.- nem teszem hozzá, hiszen mégiscsak Angie-ről van szó, bár nem nehéz kitalálni, hogy számtalan gyönyörű nő megfordul körülöttem. Egy ideig talán az ember elveszik a bőség zavarában, de aztán hirtelen kiég….már nem vonzó egy szép láb, egy kecses kéz, egy gyönyörűen festett dús száj. És mert mindenkiben és mindenhol őt kerestem. Angie szépsége, bája, és varázslatos kisugárzása volt az amihez senki fel sem érhetett az évek alatt. Pótolni lehetetlen lett volna.
Az érdeklődését hallva elmosolyodom, majd kényelmesen hátradőlök a széken. Egy nagyot sóhajtok, már éppen belekezdenék, amikor egy kis kocsin tolva a bontatlan üveg bort, meg a két poharat megérkezik a pincér. Elnézést kérően tolja közelebb a bort hozzám. Egy gyors és gyakorlott mozdulattal bontja fel, és a kupakot átnyújtja illatolásra. Igazán pazar, mondhatni elegáns illata van, így bólintok, hogy tölthet. Megvárom amíg végez és elénk rakja a poharakat. Nem nyúlok még hozzá.Helyette felveszem a beszélgetés fonalát ott ahol abbahagytuk.
- Baton Rouge-ba telepedtünk le apámmal egy évtizede. Aztán lassan de biztosan haladtam előre. Kitartó voltam, konok, és semmitől nem riadtam vissza. Jelenleg enyém Baton Rouge második legnagyobb export-import hajózási vállalata az Aubry Hajózási Vállalat. Ez a fő profilom, mellette pedig számtalan más dologgal is foglalkozom. Az embernek mindig rajta kell tartania az ujját az üzleti élet ütőerén, ahogy egy régi mesterem is tartotta. Rengeteget utazom, van több leányvállalatunk is, és persze európai kirendeltségeink Norvégiában, Írországban és Olaszországban. És hát igazad van….elég messze vagyok már az izzadó tenyerű, zavarodott kölyöktől, aki egykor alig mert megcsókolni. És ha nem heccelnek annak idején a srácok, hogy tegyem már végre meg, lehet soha nem mertem volna. Olyan lehetetlenül gyönyörű voltál...és annyira távoli. Most meg itt ülsz, és azt hiszem ha tehetném megfognám a kezedet és nekiindulnék veled a nagyvilágnak.- nyúltam át az asztal felett a jobbommal, a tenyerem kinyújtva felé, hogy bele tudja helyezni ha elfogadja.
Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor bele kellett kezdenem abba a bizonyos vallomásba, ami nélkül ma nem mehetek el innen. Ha a kezét beletette a kezembe, akkor hüvelykujjammal cirógatni kezdtem a kézfejét, és hol a saját mozdulatomat, hol az ő arcát fürkésztem.
- Nem csupán hajózással foglalkozom. Egy ideje cápa is vagyok. Tudod kik a cápák ugye?- az üzleti világba született, ha valaki akkor ő tudja, hogy cápáknak azokat hívták, akik felvásároltak kisebb, de akár nagyobb cégeket is, hogy aztán darabjaira szedjék, és eladják.Vagy a nyereség miatt, vagy mert konkurenciának érzik. Óvatosan, finoman helyeztem rá a kézfejére a másik kezemet is, mintha attól félnék, hogy megszünteti a közelséget ha bevallom neki….nem mintha egy percig is erőszakkal akarnám fogni tovább a kezét. Ha el akarja húzni el fogom engedni.
- Úgy két hete többségi tulajdont szereztem a Brexton-Larrabee cégben. Ez tudod ugye, hogy mit jelent?
Elhallgattam és kétségbeesve vártam mit fog mondani. Elítél vagy megért? Tőle függött. A kezét csak akkor engedtem volna el ha elhúzza. Más esetben fogtam. Nem csupán fogtam. De kapaszkodtam.

Ahogy a vonásait nézem, akaratlanul fel-felrémlik, hogy bántottam, noha nem akartam soha az életeben, és abszolút nem szeretném, hogy miattam még az életben bármilyen fájdalmat el kelljen viselnie. Lehetőleg soha többé, noha tudom, hogy lesz valami, ami bizonyos tekintetben bántani fogja, de idővel talán majd belátja, hogy minden információmorzsa a rendelkezésére állt volna, hogy rájöjjön, Alexa az Ő lánya, ha olvasott volna rólam, tudnia kellene, és talán már sokkal hamarabb újra látjuk egymást. Nem így történt, más eszközöm pedig nem maradt. Istenem, hányszor, de hányszor kívántam, hogy bár lett volna még egyetlen óránk, hogy elmondhassam neki. Akkor minden másként alakul. Ennek azonban így kellett lennie, bármilyen fájdalmas is volt mindkettőnknek.
Nem mondja ki, de tisztában vagyok a ténnyel, hogy legalább annyira megszenvedte a hiányomat, mint én az övét, látva most, ennyi évvel később, és érezni, hogy ugyanazt váltjuk ki egymásból, mint akkoriban, megkérdőjelezhetetlenné teszi ezt a tényt. Kissé ironikus, hogy ettől talán csak nehezebb mindez, hiszen hogyha legalább egyikünk tökéletesen elzárkózna, a másik túl tudná tenni magát a múlton. Így azonban vagy sikerül feloldanunk az elmúlt évek keserű berögződéseit, vagy ugyanúgy megszenvedjük majd a következő időszakot. A magam részéről ezt az utóbbi eshetőséget nem igazán díjaznám, szerintem már mindkettőnkre ráférne némi boldogság, az a fajta, amitől madarat lehet az emberrel fogatni, és minden csak sokkal jobban megy tőle, egyszerűen kerekebb a világ.
- Nem csalódtam.
Engedek meg magamnak egy könnyed kis kacsintást, míg ajkaimra úgy fest, ráragadt az a kis folyamatos mosoly. Nem mondhatni, hogy gyakran történik velem ilyesmi, Alexával maximum, illetőleg a közelebbi barátaimmal, de sajnos sokkal ritkábban, mint szeretném. Tudom, hozzáállás kérdése, de a sok kellemetlenség után azért nehéz mindent pozitívan látni, még akkor is, ha kifejezetten keresi az ember a jó dolgokat az életben.
- Elképzelhető, hogy a desszertet várom a legjobban.
Pimaszkodom könnyedén, mintha semmiféle mögötte tartalma nem lenne a mondandómnak, s rajta kívül mindenki más valóban egy süteményre gondolna, de Alexander számára nyilvánvalóan egyértelműek a szavaim. Akinek értenie kell, az úgyis érti, s ez az, ami igazából számít.
Titokban azért jól esett, hogy nem egyedül adná oda az édesapjának a széket, mert tényleg szeretném látni az arcát, de nem tudhatom, miként áll hozzám, és nem szerettem volna elrontani azt a pillanatot, ám ha Alexander úgy gondolja, hogy nekem is ott kell lennem, akkor talán nem neheztel rám. Egy icipicit hátrébb dőltem, bele a simításába, és nem tehettem róla, de akaratlanul felrémlett a lelki szemeim előtt, hogy a csípőmet is hátratolhatnám, meglehetősen szemérmetlen területek felé, amit megtennék én, isten bizony, ha nem épp egy tavernában lennénk, így hát pusztán egy mély sóhajba fullad a gondolat.
- Rendben, de csakis akkor, ha szívesen látna.
Azt már úgyis megígérte, hogy rákérdez az édesapjánál, lenne-e kedve találkozni velem, így akkor két legyet is üthetnénk egy csapásra. Bízom benne, hogy igen lesz a válasza, szörnyen rosszul tudna esni, hogy elutasítana, és bevallom, kicsit tartok ettől a lehetőségtől.
- Teljesen olyan lehet akkor, mint Bruce Waynenek Alfred.
Azért azt meg kell hagyni, biztosan nagyon jól keres, ha van pénze ilyen mindenest megengedni magának. Ezt mondjuk igazából egy jó feleség is megteszi egy ideális házasságban szerintem, de gondolom, eddig ő nem jutott el egy nővel sem. Remélem. Most így hirtelen lepillantok a tenyerére, hogy látok-e rajta gyűrűt. Nem volna lehetetlen. Belehalnék ugyan, de nem volna annyira meglepő. Piszkosul jóképű volt, és a jelek szerint mocskosul gazdag is, holt biztos, hogy bomlottak utána a nők. Ez a gondolat számomra rendkívüli bosszantó volt, már-már elviselhetetlen. Nem szeretnék belegondolni, hogy esetleg mással van. Vagy volt valaha is, pedig biztosan… Ahh, mindig fölöslegesen túráztatom magam értelmetlen dolgokon.
- Erre a másra van engedélyed.
Bukkannak elő a kis gödröcskék arcomon a mosolygástól, mi tagadás, ez abszolút nem zavar, sőt, nézzen csak, úgyis rég fürödtem ebben az osztatlan figyelemben. Másokéban ugyan fürödhettem volna, de ahhoz sosem volt kedvem, nem kellett, az övét viszont szomjazom. Akármennyire élvezem, a finom pír a folyamatos figyelme okán ott időzött az arcomon, ezt sosem tudtam levetkőzni, és bár élvezem, miként azt is, ahogy egyetlen pillantással képes az egekig csiholni a vágyamat, de attól még zavarban vagyok, a kettő nálam nem zárja ki egymást.
- A folyamat, amíg eljutottam odáig, nem volt egyszerű. Tarkította pár rendkívül megalázó pofon, s egyebek, cifra szófordulatok a hálátlanságamról, haszontalanságomról. Aztán, mikor már tudtam, hogy nem fogok éhen halni, hogyha úgymond leveszi rólam a kezét, akkor megmondtam neki a magamét. Azóta nagy ívben kerüljük egymást, és kerestem a lehetőséget, illetve a pillanatot, hogy ki tudjak szabadulni ebből a helyzetből. Szerencsére megadatott. Most már csak a papírozása van hátra, és vissza sem nézek.
Alexával együtt, de őt szándékosan nem emlegettem, és nagyon oda kellett figyelnem, hogy a neve véletlenül se csússzon az ajkaimra. Egyszerűen nem így szerettem volna, hogy megtudja. Szerettem volna, hogyha a személyes találkozás révén jön rá, a hasonlóságból, a nevéből, a gesztusaiból, a nevetéséből. Annyira hasonlított rá, hogy olykor rendkívül fájdalmas volt szembesülni vele, isteni szerencse, hogy legalább azokat az átható szemeit nem örökölte, kékjei az enyémekre ütöttek.
- Tracy csinos és kedves, de emellett ért ahhoz, hogy eladjon olyan dolgokat is, amit eszébe sincs megvenni a vevőnek, ezért van ott, ahol. Másodlagos volt, hogy magára vonja a férfi tekintetet, de tény, hogy így sokkal könnyebb dolga van.
Akármennyire legyen divatos manapság a mindenki úgy szép, ahogy van, akadnak, akik sokkal szebbek, és ezáltal könnyebben érvényesülnek az életben. Akár tetszik sokaknak, akár nem. Nekem sem volt túlságosan soha nehéz dolgom semmivel, ahol legalább egy férfi szerepelt a képletben, máris eldőlt, akkor is, ha semmi olyat nem tettem, amivel meg kívántam volna győzni. Így működik a világ. Pénz és szex. Ezek a mozgatórugók talán sosem fognak igazán kikopni a világunkból, bármennyire akarjuk esetleg ezt megváltoztatni.
Amíg a bor a poharakba kerül, csöndesen várakozom csupán, nem látom szükségét addig beszélni, s mivel jobban érdekel a válasza, egyelőre én magam sem nyúlok a borhoz, hanem kivárom, míg megszólal.
- Nem unatkoztál, az egyszer biztos. Meg kell hagyni, jól csináltad, meg lett az eredménye az erőfeszítéseidnek.
Büszke voltam rá még úgy is, hogy nem voltam mellettem, nem támogathattam, bíztathattam, nagyon sajnálom, hogy ez nem jutott nekünk kettőnknek, hogy együtt léphessünk az önmegvalósítás útjára, de tudom, mindennek megvan a maga oka.
- Azért, remélem, hogy nem csak voltam.
Egy röpke kacsintás, de tudtam jól, hogy most is gyönyörűnek lát, de természetesen egy kamaszfiú rajongása egészen más, mint egy érett férfi érzései. A különbséget zongorázni lehetne. Hol van már az, amikor mindig izzadt a tenyere, mikor belecsúsztattam az enyémet. Most ilyenről már nem volt szó. Felnőtt. Felnőttünk. Valahol mélyen ott van még az a két felhőtlenül boldog fiatal, de sok-sok év pakolta rájuk terheit. A kezemet az övébe fontam, nagyujjammal kicsit cirógatva, minden érintés olyan hatással van rám, amit azelőtt elképzelni sem tudtam volna. Nem olyan, mint régen, nem magától értetődő és természetes, inkább váratlan ajándék, amiből ki tudja, mennyi jut még.
- Természetesen tudom.
Bizonyára meglepő lenne, ha ezzel nem lennék tisztába, viszont azon kicsit csodálkozom, hogy ő ilyesmivel foglalkozik. Valahogy nem gondoltam volna róla, hogy képes mások életét tönkretenni a haszonszerzés céljából. Nem illett hozzá. Mindazonáltal sejtem, hogy mik lehettek a mozgatórugói, és képtelen vagyok elítélni miatta. Őszintén, felőlem akár gyilkolhatott volna, akkor sem tudnám kevésbé szeretni. Oldalra biccentett fejjel figyeltem, ahogy a másik tenyere az enyémen landol, és valamiért úgy éreztem, hogy nem szeretné, ha elhúznám a sajátomat. Nem mintha terveztem volna, egyszerűen kicsit furcsa volt.
Felvontam a szemöldököm, aztán nemes egyszerűséggel némileg elfojtott nevetés tört fel a torkomból. Egyszerűen nem hittem el, és ami azt illeti, a maga nemében igazán csodálatos dolgot mondott. Nem, nem szép, ha másokkal ezt teszi, ám ha az apámmal… nos, az valami olyasféle gyönyörrel tölt el, hogy legszívesebben sikítanék az örömtől.
- Azt jelenti, hogy az apám megszívta.
Meg, hogy rettenetesen ostoba, amiért a férjemre írta a cég felét, mert tudom, hogy ő maga bizonyosan nem adott el belőle másnak. Egyszerűen nem tértem magamhoz, noha nagyon szórakoztatónak találtam, és volt valami kellemes kis elégtétel bennem, ahogy elképzelem apám arcát, amikor megtudja, hogy lehúzhatja a rolót.
- Megérdemli.
Tettem hozzá csendesen, és valahol rendkívül szomorú volt, hogy egy ember – jelen esetben én – eljuthatott odáig, hogy ilyen mély gyűlölettel gondoljon a saját apjára. Óriási hibát követett el, amikor elvette tőlem a legfontosabb embert az életemben, azt, aki a napfényt hozta a szeretetlen családunkba, vidámságot az örömre éhes lelkembe, és észrevétlenül múlhatatlan szerelmet csempészett a szívembe. Míg élek, nem fogom tudni megbocsájtani neki.
- Ne aggódj, nem haragszom. Sőt… sokkal inkább köszönöm, és egyben gratulálok, egészen méltó bosszúnak nevezhetjük.
Érzem benne a feszültséget, ezért igyekszem megnyugtatni, és biztosra veszem, hogy nevezhetjük elégtételnek az őt ét sérelmek okán, s ez olyasmi lehet számára, mint egy történet lezárása. A kérdés az inkább, hogy ezzel vajon a mi mesénk végére is pontot tesz, vagy az más lapra tartozik a szemében?

Vannak olyan pillanatok, amikor tudjuk, érezzük, hogy csupán kínozzuk magunkat azzal amit éppen csinálunk. Hogy nem lehet már ugyanúgy folytatni ahogy előtte, mert a páncél amit az évek alatt szépen magunkra növesztettünk, több helyen is repedezik.
Tudom, hogy a józan felem mit tett volna abban a pillanatban, amikor megláttam őt: egyszerűen és udvariasan elköszönve kilépett volna a boltból. Összeszedte volna minden holmiját és maga mögött hagyja New Yorkot, rábízva az ügyvédekre, hogy intézzenek el mindent a cégvásárlással kapcsolatban. De az emberben a józanabbik énje csak abban az esetben tud felülkerekedni, ha a másik, amely telítve van megannyi érzelemmel, a múltból hozott emlékekkel nem annyira erős, nem annyira eleven mint az én esetemben. Az igazság az, hogy nagyon nem voltam én még felkészülve erre a találkozásra, bár ha be akarnám vallani magamnak legalább az igazat, minél tovább vagyok Angie társaságában, azt hiszem soha nem is lettem volna rá igazán felkészülve. Az emléke úgy égett belém, olyan kitörölhetetlen erővel, ami már a részemmé vált. Nélküle mindig is hiányzott valami. Ennyi idő után, vele üldögélve egy tavernában döbbenek rá, hogy talán ezért futott zátonyra minden kapcsolatom, ezért voltam képtelen igazán szívvel gondolkodni, ezért tudtam érzéketlenül csak előre nézni, egyetlen célt hagyva lebegni a szemeim előtt: mert elvették tőlem akitől egész lehettem, akitől jobb lehettem. Gyerekkori szerelem volt ez, olyan amit az ember idővel magába zár, mosolyogva gondol vissza rá, szép emlékként, soha nem feledve őrizgeti. Mert az elsőt, történjék bármi, nem fogjuk elfelejteni.De ő nem csupán az első volt, hanem az örök.
- Biztos vagyok benne, hogy az apám téged mindig szívesen látna a házában, Angie. Nem csak a szék miatt. - azt már nem teszem hozzá, hogy sosem az öregen múlott, hogy ők ketten nem találkozhattak már jóval előbb. Hiszen nem először szólít valami üzleti ügyem New Yorkba, de eddig minden esetben az ügyvédek elintézték a papírokat, nekem elég volt csak aláírnom és visszajuttatnom. Most azért akartam jönni, mert ez a vásárlás lezárt valamit, végre beteljesít valamit, amit dühösen hurcoltam magamban egészen idáig. Egy olyan sérelem amely egyszerre adott erőt, és vett el tőlem valamit, amire mindennél jobban szükségem lett volna. Éveket, amiket pénzzel nem lehet megváltani, de maga a gondolat, hogy addig eljutottam, hogy ezt megtehetem némiképp kárpótolt.
Talán Angie is sejti, hogy ez az egész éppen annyira amennyire meseszerű, úgy annyira a véletlen műve is. Vagy a sorsé, amely valamiért mégis visszavezette az utunkat egymáshoz.Én pedig neki soha nem tudtam és nem is fogok tudni ellenállni, fájjon bármennyire is a gondolat, hogy hamarosan újra elmegyek majd. Ezúttal önként. De ahogyan mondtam, nem lehet ugyanúgy folytatni mint előtte. Látni őt magammal szemben az asztal túloldalán, megérinteni, megsimítani, megcsókolni nem ugyanaz mint gondolni rá, mint felidézni a vonásait.Még akkor sem olyan egyszerű az egész, ha tudom, hogy el fog válni, hogy tulajdonképpen majdhogynem semmi akadálya nem lenne annak, hogy újra az enyém legyen. Már nem vagyok ugyanaz az ember aki elment innen, és nem vagyok benne biztos, hogy ezt a másikat is szeretné, elfogadná.
Valamit mégis elkezdek felfedni az életemből.A számomra, apám után a második legfontosabb emberről,aki róla mindent tud, de Angie nem ismeri. Pedig kedvelné. Kicsit talán időnként, legalábbis másokkal szemben modoros, de ezt udvariasságként és a másik tiszteleteként fogja fel. Őt még így nevelték. Igazi, hamisítatlan patrióta. Jóízűen elnevetem magam arra a megjegyzésre, hogy kire is emlékezteti őt Albert az én elbeszélésem alapján.
- Igen, valami olyasmi. Azzal a különbséggel, hogy Albert kevésbé oxfordi angolos, ellenben van egy lánya. Felnőtt már, és legtöbbször a világot járja, elég szabad életet él. A felesége pedig már vagy húsz éve, viszonylag fiatalon meghalt. Akkor találkoztam vele, amikor éppen elvesztette az évtizedek óta végzett munkáját.- még nem vallom be neki, hogy akkor amennyire nagylelkű voltam vele azzal, hogy munkát adtam éppen annyira tettem tönkre egy céget, amelynek gyakorlatilag a fél életét szentelte. Sosem mondtam, vagy sosem gondoltam, hogy az amit csinálok morálisan ne lenne megkérdőjelezhető, de erről nem vettem tudomást. Kerültem azokat a helyzeteket, amelyekben emberekkel találkozom, olyanokkal, akik éppen percekkel korábban tudták meg, hogy a cég, amelynél dolgoztak megszűnik a továbbiakban.Nem vagyok jó ember. Már nem. Angie nélkül pedig nem is akartam ez lenni. Célját vesztetten sodródtam, és a pénzzel, a luxussal igyekeztem kárpótolni azt ami sosem volt az enyém.
- De ha esetleg látogatóba jönnél, majd megkérem őt, hogy rejtse el a Batman jelmezemet.- hajoltam át egészen enyhén az asztal lapja felett, némi tréfálkozást engedve meg magamnak. Pimasz, kisfiús mosolyt engedve elterülni az arcomon, a végén pedig rákacsintottam, majd újfent felvettem a korábbi pozíciót, kényelmesen hátradőlve.
Félrebillen a fejem, és amikor a mondata után meglátom az apró kis bájgödröket az arcán a mosolya hatására mélyet szippantok, egy pár másodpercre lehunyom a szemeimet. Azt hiszem ez volt mindig is a gyengém. Többek között. Ez a mosoly keltette szépség völgy az arcán, aminek egyszerűen nem lehetett ellenállni. Mint alapvetően Angie-nek magának sem.
- Tökéletes vagy!- suttogom erőteljesen artikulálva a szavakat, és inkább csak a számról tudja leolvasni, miközben láthatóan leplezni sem akarom a tekintetemben megbújó rajongást iránta.Neki alapvetően nem kell semmit tennie ahhoz, hogy a figyelmem kizárólagosan birtokolja, elfeledkezve még arról is, hogy mit is akartam mondani a továbbiakban. Kell egy kis idő mire visszatalálok a saját gondolataimhoz, és ahhoz, hogy hol folytassam vele a beszélgetést.
Az apjával való konfliktusa közepette egy dolog mégis megragadja a figyelmem és nem is tudom leplezni amit kivált belőlem. A kezem ökölbe szorul, az izmaim megfeszülnek, az arcomon a ráncok összeszaladnak és a homlokomon árnyékok suhannak át. Tekintetembe a korábbi lágyság helyébe mérhetetlen düh költözik. Ha valaki férfi létére megüt egy nőt, az nem férfi, csak egy eltaposásra ítélet féreg a szememben. Az apját soha nem tiszteltem, egyetlen pillanatig sem, és nem azért mert gazdag volt, vagy éppen mindig éreztette velünk a felsőbbrendűségét. Hanem mert volt alkalmam látni miképpen bánik a feleségével. Azzal a nővel aki neki adta a fiatalságát, a szépsége mellette kopott meg, rá áldozott mindent, gyermeket szült neki, ő pedig úgy kezeli mint egy részvénycsomagot, amely ott van, az övé de igazából amíg nincs vele gond, és szépen hozza a hasznot nem foglalkozik vele. Angie anyja ezt szó nélkül tűrte. Talán nem volt más lehetősége nem tudom. Az teljesen biztos, hogy az öreg Larrabee a szeretetet is sikeresen kiölte belőle. Már a lánya sem tette később boldoggá, ahogy semmi más. Apám szerint Mrs Larrabee gyönyörű de boldogtalan asszony volt. És azt hiszem ezzel egyet is értettem mindig is.
E pillanatban az is megfordul a fejemben, hogy nem csupán a céget venném el ettől az embertől hanem az életét is. Meg sem érdemli. Meg sem érdemelte soha.
Végül mesélek én is. Az életutam nagyvonalakban, tulajdonképpen a felszínt sem érintve, majdhogynem úgy mintha egy Wikipédia szócikk lenne.
- Hogy kérdezhetsz ilyen butaságot? Perszehogy nem. Az én szememben mindig is az voltál, és ez soha nem lesz másképp. Ha pedig én azt mondom, hogy soha, akkor az úgy is van.-  határozottan, mégis egy csipetnyi lágysággal mondom mindezt neki, mert az biztos, hogy ezen semmi nem fog változtatni. Angie, változzon bármennyit, legyen az élete bármilyen, örök marad bennem. Kitörölhetetlen és megmásíthatatlan.
Végül eljön a pillanat, amikor színt kell és színt akarok vallani.Ujjai lágyan simulnak az én kezembe. Cirógatom egy darabig, talán abba sem tudnám hagyni. Mégsem vagyok benne biztos, hogy én magam felkészültem erre a vallomásra. Kétféle fogadtatásra számítok, és csak reménykedem, hogy nem elűzni fogom őt a mondandómmal.Bólintok a megállapításra, mely szerint tudja kik a cápák. Meglepett volna ha nem tudja. Hiszen ebbe született bele, és az üzleti életben éppen úgy jelen van ez az egész mint a másik átverése, vagy éppen fontos információk elhallgatása, megmásítása. Az üzleti élet sosem tisztességes, ha valaki talpon akar maradni, akkor bizony olyan dolgokat is meg kell tennie, amihez az erkölcsi értékrendjét alaposan át kell alakítania. Amint tettem azt én is.
Hol az összefonódó kezünket, hol az ő vonásait fürkészem amint beszélek, és próbálom megfejteni mit váltanak majd ki belőle a szavaim. Vele együtt vonom fel én is a szemöldököm kíváncsian, miközben érzem, hogy nem akarja elhúzni a kezét. Ez azért némiképp megnyugtató. A nevetésére azonban csak egy halovány mosolyfélével válaszolok, ami inkább a meglepődésem jele semmint a valódi vidámságé.
- Mondhatjuk így is.- teszem hozzá még mindig derülten, amikor arról beszél, hogy az apja megszívta. Végülis bárhogy szépítjük a dolgot így van. Azt azonban semmiképp nem akarnám, hogy neki ebből bármi hátránya származzon. Úgy tűnik azonban, hogy lehet felesleges volt ennyire túlaggódnom a dolgot. Megható és egyben jól eső érzés, hogy próbál megnyugtatni. Lehetetlenül tüneményes nő még mindig.
- Én….csak azt szerettem volna, hogy tudd, neked sosem akartam volna ezzel az egésszel ártani. Ez egyszerűen olyan lehetőség volt, amit bolond lettem volna kihagyni.- kicsit megemelkedem, hogy az asztalon át tudjak annyira hajolni, hogy a kezeim között tartott kacsóját a számhoz emelve pár apró csókot leheljek a kézfejére, majd visszahelyezkedjem és elengedjem azt. A poharam után nyúltam. Meglögyböltem benne az italt, és Angie-re emeltem a tekintetem.
- Most végre le tudom zárni a múltam azon fejezetét amely mindig és mindenhol kisértett.- visszaraktam a poharat magam elé, mert még nem fejeztem be. Szerettem volna ha tisztán, és jobban látja a helyzetemet. Hogy mit és miért tettem. Vagy mit és miért nem tettem. Azt is tudom, hogy nem ígérhetek meg neki olyasmit, amit fogalmam sincs, hogy be tudok e tartani, azonban azt is tudtam, hogy képtelen lennék úgy elutazni ismét, hogy legalább ne mondjam el neki jelenleg mit érzek, milyen gondolatokat hozott bennem felszínre az, hogy újra találkoztunk.
- Őszinte leszek veled, Angie. Én nem akartam ezt a találkozást. Nem azért mert ne lennél még mindig elbűvülő és egyszerűen….édes istenem, nincsenek szavak, hogy elmondjam milyennek látlak ennyi év távlatából is.- sóhajtottam egy mélyet és egyszerűen, minden hátsó szándék nélkül, mégis leplezetlen imádattal néztem végig rajta, amennyit láttam belőle.
- Hanem mert nem voltam felkészülve rád. Igaz nem hiszem, hogy valaha is felkészülhetek….de téged sosem tudtalak lezárni. A kettőnk ügyét sosem tudtam. Mégis….annyira megváltoztam. Annyi mindent tettem, amiről fogalmam sincs beszéljek egyáltalán, elmondjam, vagy egyszerűen csak hagyjam meg azoknak az időknek, amikor nem lehettem veled? Én tényleg nem tudom.- ráztam meg a fejem enyhén lehajtva azt majd onnan lentről néztem vissza rá, mélybarna íriszeim reménykedőn kutatták a kékjeit.
- Nem akarok titkokat, Angie. Készen állsz arra, hogy megtudd milyen ember ez az Alexander Aubry aki most itt ül veled?
A pohár nyakával játszottam, ide oda forgattam az ujjaim között, de közben tekintetemmel folyamatosan az asztal túloldalán őt fürkésztem.

- Ezt jól esik hallani, és természetesen kölcsönös, ő is nagyon hiányzik. Apám helyett apám volt, a mai napig emlékszem, hogy tőle tanultam meg cipőt kötni. Tudod, a fordított masnival, ami a világon senki másnak nem logikus, nekünk mégis mindig úgy volt a természetes.
Biztosan emlékszik rá, bár neki korábbról ered eme tudománya, lévén idősebb, de a lényeg attól még az, hogy ez talán kis apróságnak tűnhet, de valahogy mégis olyan kedves a szívemnek, amit soha nem fogok elfelejteni. Igaz, manapság már inkább az elegáns vonalat követem, és ritkán van rajtam sportcipő – az egekre, talán el is fogytam volna már, ha még sportolnék is -, de ha olykor azt viselek, mindig eszembe jut Mr. Aubry. Meg az esték a verandán. Meg a finom kakaó. A kedves történetei, amikről sokszor képtelen voltam eldönteni, hogy vajon megtörténtek-e vele, vagy pusztán a fantáziája szüleményei. Hiányzott.
Nála jobban csak Alexander volt képes hiányozni életem során, ő viszont hosszú évekig, amit a mai napig nem tudok igazán feldolgozni, és talán megbocsájtani sem a sorsnak. Magamnak, amiért nem voltam képes elszökni, mert túlságosan féltettem a gyermekünket a szívem alatt, de hittem apámnak, hogy erőszakkal szedné ki belőlem, ha foltot ejtek a hírnevén. Sem pedig neki, amiért soha nem jött vissza értem. Értünk. Nehéz, visszás érzések váltakoznak bennem, s valahogy mégis mind szertefoszlik, ha belenézek a szemeibe, hisz akkor nem marad más, csak az a lelkembe örökre beleégett szerelem, ami egyszerűen elmos bármiféle egyéb érzést, vagy épp józan gondolatot. Olyanok nincsenek, egyikünknek sem szerintem, hogyha egymás közelében vagyunk, és a legrosszabb az egészben, hogy biztos vagyok benne, megoldottuk volna, ha akkor megadatik, hogy akár csak egy napot még kapjunk. Akkor együtt lettünk volna. Tudom. Mert nem ment volna el soha nélkülem, ha megtudja, hogy kisbabánk lesz.
- Ohh, kérlek, ne tedd. Ha csak belegondolok, hogy meglátlak abban a szexi bőrszerkóban…
Inkább nem folytatom, de holt biztos, hogy igen hamar szűk lenne számára is az a jelmez, a filmeben sosem tűnt kényelmesnek. Nyilván csak humorizálunk, de a sok komoly dolog közt néha kell ilyen, ami kicsit oldja a hangulatot, és kevésbé akarja elbőgni magát az olyasfajta mimózalélek, mint én.
- Bár az lennék.
Hisz akkor sosem engedtem volna senkinek, hogy elválasszon bennünket egymástól, akkor lett volna erőm utána menni, és nem hagyni, hogy a félelmem sakkban tartson. S tessék… máris jönnek azok a könnyek, hiába próbálom meg visszafogni, vagy épp lehajtva a fejemet palástolni, de olyan mértékű érzelemlavinát indít el bennem ez az egész, hogy képtelen vagyok legyűrni önmagamat. Talán igazán nem akarom, hisz előtte nincs helye a képmutatásnak, ő nem fogja azt mondani, hogy szánalmas és gyenge vagyok, amiért az érzéseimet nem végtelen falak mögé rejtem, hanem nyilvánvalóak. Kiváltképp, hogy jelenleg nem igazán épp arra gondolok, amit mondok, sokkal inkább arra, miként nyomta a szőnyegbe a férjem a fejemet, és szaggatta le rólam a ruhát részegen, hogy elvegye azt, amit önként sosem adtam volna neki oda. Vagy amikor olyan erővel lökött a falnak, hogy kis híján belehaltam. Ez ugyanúgy mély sebeket mart a lelkembe, kitörölhetetlenek, de ezek egyszerűen fájdalmasak, nem szomorúan szépek, mint amik Alexanderhez kapcsolatosak. Ha ezeket tudná… hisz már a pofonnál ökölbe szorultak a kezei, amiket simogatással próbálok feloldani, röpke fejcsóválással jelezve, mindez már nem számít. Az az idő elmúlt, ez valami olyasmi, amin felül tudtam kerekedni, a magam nőies módszerével. Zsarolással. Apámnak is voltak mindig simlis ügyei, és minél tovább éltem bezárva, annál többre jöttem rá, idővel megkérdőjelezhetetlen bizonyítékokkal. Nincs mit szépíteni, az apám egy igazi simlis, érzéketlen, faragatlan, szívtelen senkiházi. S akkor még finoman fogalmaztam.
Annyi mindent tudnék mesélni, de ezek helyett mást mondanék, mutatnék. Alexát, amikor megszületett. Először felült. Elindult. Gügyögte, hogy anya, vagy amikor csupa sütőtökpüré volt az arca. Amikor ovis lett, és sírtunk mindketten. Aztán már először választotta ki, milyen nagylányos ágyat szeretne. Ahogy megtanult biciklizni, görkorizni. Amikor sírtunk a júdásfánk alatt, mert elmondtam neki az igazságot, amit mindig is érzett a szíve mélyén, és megígértem, hogy egy nap megismerhet. Remélem, engeded majd, hogy betarthassam ezt az ígéretemet.
- Nyugi, látom, hogy nézel rám, Alexander, nem vagyok vak.
Hagyom, hogy az incselkedés és a kéretlen önbizalomtuning felszárítsa a könnyeimet, nem szeretnék sírni, isten bizony, olykor én magam vagyok a legbosszúsabb, amiért a feszültség ilyen formájában távozik belőlem, bár talán jobb, mintha ordítanék.
- Nézd, nem tagadom, hogy gyűlölöm az apám, és megérdemel egy büdös nagy pofont az élettől, épp ezért képtelen vagyok haragudni rád. Nem mondom, hogy szép dolog, hogy mások életével játszol ilyen formán, de valahol talán megértem, hogy ebben találtál talán valamiféle megnyugvást azért, amit az élet elvett tőled. Az apám pedig megdolgozott azért, hogy valaki végre tönkre tegye.
Hanyag eleganciával vonom meg a vállamat, nem vagyok képes részvétet érezni felé, csak szabadulnék már tőle, ami talán könnyebb is lesz, ha nem marad a világon semmije, amin foltot ejthetnék hűtlen mivoltommal, amiért kiszakadok a család kötelékéből. Vagy amiért most éppen más férfi van az oldalamon, nem pedig a férjem.
- Ne aggódj, ezzel semmit sem ártassz nekem, megtették azt mások már előtted, de ha bármilyen érdekem sérülne, akkor is bíznék abban, hogy nem én voltam a célpont.
Biztosan nyilván nem tudhatnám, csak most, ahogy kijelenti, de sosem feltételeztem volna róla, hogy szándékosan ártani akarna nekem. Talán értelmetlenül kapaszkodtam ebbe, pont mint abba, hogy egyszer majd megszöktet, ami valójában sosem történt meg, most pedig már nem nagyon lesz kitől, de ezt már elengedtem, kénytelen voltam. Reméltem mindvégig, de a mai nap egyik tanulsága mindenképpen az, hogy nem jött volna vissza értem. Meglehet, kellett egy fenékberúgás a sorstól, hogy összejöhessen ez a találkozó, nem tudhatom, mindenesetre most megtörtént, az pedig csak rajtunk múlik, miként vagyunk képesek élni ezzel a lehetőséggel.
- Legyen úgy. Csak engem ne zárj le vele együtt.
Emeltem meg a poharam, és csak utólag esett le, hogy talán túlontúl egyértelműen mondtam ki valamit, amit nem lett volna szabad, legalábbis nem ezen formájában. A múltjának ugyanazon fejezetéhez tartozom, nehéz különválasztani a kettőt, és nem tehetek róla, de ott van az a kis gombóc a torkomban, hogy épp olyan hirtelen eltűnhet, mint ahogy érkezett azt pedig rettentő rosszul viselném.
- Erre szavak nélkül is rájöttem.
Szúrom közbe csendesen, lehajtom a fejemet, van bennem némi kéretlen szomorúság, nem szeretném, hogy lássa, de tudom, úgyis fogja. Egyszerűen mérhetetlenül rosszul esik azt hallani, hogy nem akarta ezt a találkozást. Lehet, hogy idővel akarta volna, vagy valamilyen más formájában, de most nem. Ez pedig fáj. Tagadhatatlanul, de ez nem akadályoz abban, hogy tovább hallgassam a mondandóját, bárki mást megtisztelnék ezzel, nemhogy őt.
- Szerintem mindkettőnk életében van olyan, amit a másiknak meg kellene bocsájtania, vagy épp lenyelnie a jövő érdekében, Alexander. Én nem hagyhatlak ki a múltamból, mert vannak dolgok, amit egyszerűen tudnod kell, már régen tudnod kellene, és lehetséges, hogy gyűlölni fogsz miatta, de talán egyszer majd megérted.
Sóhajtok fel, félek, rettentően félek, miként reagálna arra, hogy az én lányom nem valaki mástól van, hanem az Ő gyermeke. Amit igazából játszi könnyedséggel kitalálhatott volna bárki, ha picit utánaszámol. Főleg ő, aki ismert pici kislánykoromtól, és tudja, senki máshoz nem volt soha közöm. S akkor vajon két perccel azután, hogy elmarták tőlem azt, akit szeretek, máris gyermeket szülnék valaki másnak? Sosem kellett volna elhinnie, hogy ilyen nő vagyok.
- Természetesen készenállok Alexander, és megígérem, hogy nem rohanok világgá attól, amit hallani fogok, hanem megpróbálom megérteni, és a lehetőségekhez mérten nyugodtan átgondolni. Viszont ehhez az kell, hogy te is megtedd ugyanezt értem, és ne hidd azt, hogy nem lesz rá szükséged. Lesz.
Érzéseim dacára meglehetősen magabiztosan tárom elé a mondandómat, és mivel adok, cserébe úgy hiszem, jogosan várom el, hogy kapjak is. Remélem, ebben azért egyet fog velem érteni.
- A kérdés csak az, hogy szeretnénk ezzel esetlegesen elrontani a desszertet, vagy időzítsük kevésbé sűrű napra, mert ma már úgy hiszem, így is épp elég érzéssel kellett megbirkóznunk mindkettőnknek.
Sóhajtok fel, talán kissé gondterhelten, nyilván nem hunyhatjuk le a szemünket a tények és megbeszélnivalók előtt, de talán pár órát, esetleg egy napot még ráér, nem is tudom, hogy lenne a jobb… Fogalmam sincs, végül hátat fordítana-e bármelyikünk a másiknak, ha megtudja az igazságot, vagy segítene abban, hogy feldolgozzuk, és tiszta lappal kezdjünk el valami egészen mást. Nehéz kérdések ezek, csak annyit tudok, hogy akkor juthatunk bármire, hogyha képesek vagyunk kicsit a másik bőrébe beleképzelni magunkat és megérteni a mozgatórugóit, nem csupán a saját érzéseinkre hagyatkozva elítélni egymást. Én meglehetősen empatikus személyiség vagyok, nem az a fajta, aki rögvest a legrosszabbat gondolná, így bízom benne, hogy részemről menni fog, már csak az a kérdés, Alexander mennyit változott az utóbbi években.
Mélyen a szemeibe nézve próbáltam kitalálni, hogy vajon mit hozhat nekünk a jövő, mennyire vagyunk képesek úgy alakítani, hogy az mindenkinek jó legyen, de nem jutottam előrébb.
- Mit gondolsz?
Ha azt mondja, mindenképpen itt és most akarja ezt a vallomást megtenni, akkor úgy lesz. Talán még jobb is, mert a szava már az enyém, a pikniken illenék megjelennie, bármi történjék, bár nem pont ezen okból időzítettem akkorra, egyszerűen akkor Alexandrának nincs iskolája. Ujjaimmal a pohár száján körözök, egyértelműen pótcselekvés, de most képtelen vagyok leplezni a feszültségemet, nem is akarom. Ez szerintem mindkettőnknek fontos annyira, hogy kendőzetlenül lásson bennünket a másik, most kivételesen lelki vetületében értem.

Sosem felejtem el apám első mondatát amikor megérkezve a Larrabee birtokra megpillantottam a kertben játszó Angie-t.
“Mindig akartunk neked anyáddal egy kishúgot.”
Mennyire soha nem tudtam így gondolni rá. A húgomként. Mennyire távol volt az ő világa az enyémtől, mégis valamiféle földöntúli rajongással kívánkoztam arra, hogy idehozhassam az enyémbe. Mert abba a szép házba én sosem vágyakoztam. Most mégis itt vagyok, sok évvel az első találkozás után, gyakorlatilag a lehető legtávolabb attól a csóró kiskölyöktől aki üres zsebbel érkezett hozzájuk, mégis ugyanúgy magammal vinném. Magammal is kellett volna. Talán meg kellett volna kérdeznem, talán a tiltás ellenére is vissza kellett volna mennem. Ökölbe szoruló kézzel, amibe elrejtettem huszonéves macsó énem minden fájdalmát, visszafogott könnyekkel, remegő szájjal és azt kérni, hogy mondja a szemembe, hogy nem akar velem jönni. Mondja nekem, hogy a családját választja, hogy engedi azt, az apja határozza meg a jövőjét. Hiszen annyi mindenben ellent mert mondani neki a maga módján, ebben miért nem tudott? Persze nem csak Angie volt akkor a megalkuvó, hanem én magam is. Valahol talán sejtettem, hogy komolyabb és nyomósabb oka van annak, hogy végül nem jött utánam, és meg sem próbált megkeresni. Talán a lelkem mélyén tudtam, és talán tudom a mai napig is, hogy Angie okkal döntött a maradás mellett, csak éppen az okot nem ismertem. És talán nekem is könnyebb volt, hogy nem kutatom. A múlt, amelynek a része volt, elválaszthatatlanul kötődött hozzám, de egyre többször - bár egyre hatástalanabbul- igyekeztem elhomályosítani. Örökké kisértett, még akkor is ha valójában nem gondoltam rá. Elég volt csak apámra néznem, vagy megtalálni valamit a később padlásra száműzött számtalan régi holmi között, hogy megint itt legyek, vele és egy soha meg nem valósult jövőt dédelgetve a júdásfa alatt.
Aztán egy napon, úgy három éve azon kaptam magam, hogy hazafelé megállok valami csemetekert mellett, és júdásfát keresek. Apám mosolygott, amikor kesztyűt, kapát ragadtam, és egy eső utáni szombat reggelen a bejárati ajtó melletti apró kertrészbe elültettem azt a csemetét. Magamat kínoztam vele, főleg tavasszal, amikor megjelentek rajta az első rügyek, jelezve, hogy befakadt, és innentől nekem hozza a virágait majd. Miért csináltam, főleg, hogy vissza sem akartam jönni ide? Talán pont ezért. Talán kellett valami, valami kézzel fogható, ami nem engedte, hogy az emlékeket végleg a feledés feneketlen mélységébe dobáljam. Őt nem lehetett elfelejteni. Hogyan is lehetett volna, amikor még most sem vagyok képes máshova nézni, csak rá. Mindegy, hogy csak hallgat, hogy beszél, hogy huncutul mosolyog, hogy évődik éppen úgy mint egykor azzal a különös és csókolnivaló bájgödörrel az orcáján.
- A fordított masni! Atyaisten, mikre nem emlékszel!- nevettem fel igazán szívből jövően, megcsóválva a fejem, aztán bólogatva, hogy bizony én sem tudtam elfelejteni. Ahogy azt sem, hogy Angie édesanyja számtalan alkalommal próbálta rábeszélni a lányát, hogy tisztességesen kösse meg azt a masnit, de ő nem volt hajlandó, mert “Mr Aubry így tanította.” Édes kis durcás kislány volt, aki a maga különös módján már akkor próbált kötődni hozzánk. Talán tudta, hogy a mi világunk talán szegényes, talán nem tökéletes, talán soha nem is lesz az, de őszinte. Mennyi minden változott azóta!
Büszkeséggel beszélek Albertől. Nem csak azért, mert a szolgálatait nekem szenteli már jó ideje, hanem mert az őszinte és minden manírtól és hátsó szándéktól mentes barátságát is a magaménak tudhatom. Több évtizednyi bölcsesség nyers, mégis roppant módon kulturáltan előadott őszinteségbe csomagolva. Angie nem csupán számomra, hanem számára is különös jelentőséggel bír, hiszen jól tudja, hogy bár a találkozást elodáztam, jobban mondva a végtelenségig kerültem, mégis ez a nő, ez a gyönyörű, ragyogó tekintetű nő néha kimondatlanul is hatással volt a döntéseimre, vagy éppen az életemre. A hiánya előhozott olyan dolgokat, amelyek végül lehetővé tették, hogy immáron úgy állhassak elé, hogy bármit meg tudnék neki adni a világon. Tulajdonképpen magát az egész világot is akár. Némi túlzással.
A megjegyzését hallva felvonom a szemöldökeim, majd játékosan megtáncoltatom, és még mindig derülten nézve őt jegyzem meg halkan, inkább csak kettőnk közé suttogva.
- Igen? Akkor azt hiszem azt a bőrszerkót ideje lesz kicsit helyrekapni. Ha már a kisasszony fantáziáját így megmozgatta.- nem állt szándékomban zavarba hozni, csak minimális mértékben. Tagadhatatlanul élveztem, hogy még mindig hatással vagyok rá nem csupán érzelmileg, de a kettő kizárólag együtt működik.
Az pedig azt hiszem a kezdetektől rám van írva, süt minden mozdulatomból, hogy noha ezt a találkozót kifejezetten és direkt módon én nem kerestem, ugyanakkor elementáris erővel zúdul rám az elmúlt évtizedek eddig tökéletesen rejtegetett és talán felfedni soha nem kívánt hiánya.
A taverna alapvetően csendes, rajtunk kívül talán mág két asztalnál ülnek, minden bizonnyal ilyenkor, bőven túl az ebéd időn már lement a nagyroham. Ennek most a magam részéről örülök is. Legutóbbi itt jártamkor tömve volt a hely, a saját gondolataimat sem hallottam. Pedig alapvetően jobb szeretem a nyugalmat magam körül. Sosem voltam olyan aki nagykanállal falta az életet, már akkor sem amikor megtehettem. Ehhez a vallomáshoz, amire készültem, illetve annak csupán egy részéhez pedig szükségem volt arra, hogy rendezzem és némiképp lecsendesítsem zajos elmémet, és még inkább hevesen verő szívemet. Sosem érdekelt mások mit gondolnak rólam. Kíméletlenül írtam alá papírokat, döntöttem emberek sorsáról, oda sem nézve, egy kézlegyintéssel egy kávé és egy kihült szendvics, meg esti munkavacsora között intéztem a találkozót cégvezetőkkel, ügyvédekkel. Nem számított ki mit gondol. Angie azonban mindig az az ember volt, aki számomra a mérleg nyelve. Justitia, az igazság bekötött szemű istennője, akiről önként és minél gyorsabban magam fejteném le a kendőt. Ő mindig számított. Csak ő számított igazából.
Nem tudom….talán több volt bennem a félelem, mint ahogyan végül fogadja a szavaimat. Azt, hogy milyen ember lettem, hogy mindazokon túl, ami tényleg a szenvedélyem lett idővel, a hajózás, azon kívül még mindennel foglalkozom, és ez csupán a jéghegy csúcsa.
Gyűlöli az apját. Ó Angie, bárcsak ez a gyűlölet sokkal hamarabb csúcsosodott volna ki benned! Tudtam, hogy talán a szíve mélyén ő maga is arra vágyik, hogy valaki megleckéztesse az öregét, csak talán nem bármi áron. Én azonban nem találtam olyan megoldást, amiben ő ne lenne érintett.A cég pedig kellett nekem. Ez volt éveken át a mozgatórugója az életemnek, és még ha meg is fordult ezen találkozás hatására a fejemben, hogy esetleg visszalépek, azt hiszem a végén úgyis aláírtam volna az adásvételi papírokat, és hagytam volna, hogy a sors bevégezze azt amivel nagyméltóságú Mr Brexton-Larrabee még tartozott nekem.
Felkapom a fejem arra a mondatára, amely az életem ezen szakaszának lezárására reagált.Egy ideig csak néztem a kezében tartott poharat, és azt a megmagyarázhatatlan keserűséget a tekintetében. Ígérni szerettem volna, hazudni, ahogyan másokkal teszem, de nem tudtam. Fogalmam sem volt mi lesz ezután. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, hogyan mondjam el neki, hogy legszívesebben magammal vinném. Nem csupán Baten Rouge-ba, hanem fel a saját hajómra, a “White Angel”-re, amelyet alig egy éve vásároltam. Igazából befektetésnek szántam, aztán nálam ragadt. Meg sem állnék a szárazföldön, hanem mennék ki a nyílt vízre, magunk mögött hagyva mindent ami megkeserítette az életünket, és jó időre elválasztott. De mindez csak az én fejemben létezik. Annak az embernek a fejében, akit ő ismer.
Némán, néha megrezzenő vonásokkal hallgatom arról, hogy van még valami amit el akar nekem mondani. Valami a múltból, amivel még tartozik.Bólintok.
- Nem kell lenyelni semmit. A jövő érdekében különösen nem. Azt hiszem éppen elég sok mindent eltemettünk és lenyeltünk már az évek alatt, és nézd meg hova jutottunk.- mutatok végig csupán jelzés értékkel inkább csak magunk körül mintha ez a kis asztal, ez a néhány óra jelképezné a sok év óta először magunknak lopott pillanatokat.
- Nem akarok többé titkokat. Éppen ezért bármit is szeretnél mondani azt hiszem készen állok megtudni. Fogalmam sincs hogyan reagálok majd rá, de tudni szeretném. Elfutni nem fogok, azt elhiheted, előled főleg nem.- mosolyodtam el nagyon haloványan, mégis biztatón, valahogy egy apró keserűség feloldást csempészve a beszélgetésbe.
Amikor azonban arra kér, hogy ezt a beszélgetést talán halasszuk máskorra megrázom a fejem. Nem akarom elhalasztani. Nem csak azért, mert bennem van, és képtelen vagyok tovább úgy a szemeibe nézni, hogy bár tudja azt, hogy megváltoztam, tudja, hogy az út amelyet eddig megtettem nem volt zökkenőmentes, mégsem tud mindent.
- Amikor a tűz kiütött nálunk gyerekkoromban, aludtunk. Anya nagyon fáradt volt este, és elaludt. Én még sokáig játszottam, és mire bementem, már nem találtam őt ébren. Aztán reggelre meghalt. Nem tudtam neki elmondani, hogy szeretem. Persze tudta...ez olyasmi…- emeltem meg a kezem, és enyhén megmozgattam csuklóból, jelezve, hogy ez valóban mennyire magától értetődő dolog.
-...amit az anyák tudnak. Csak bennem maradt hiányérzet. Szóval ha ezt most nem beszéljük meg,ha nem mondhatom el, akkor keserű lesz az a desszert, vagy nem is fog jól esni.- látom rajta, hogy bólint. Engedélyt ad, meghallgat, még akkor is ha ő mást javasolt eredetileg. Idegesen kezdek a szalvétával babrálni az üres tányér mellett, aztán meg a villát piszkálom egy ideig. Végül újra ráfüggesztem a tekintetem és lassan beszélni kezdek.
- A kezdeti időkben, amikor innen elmentünk, egy olyan társaságba kerültem rövid időn belül, ahol azt hittem annyi a dolgom, hogy elviszem a főnököt vagy a megbízottját egyik helyről a másikra, és ezért baromi sok pénzt kapok. Nem….nem feltétlen tisztességes üzletek voltak ezek. Ám azzal nem számoltam, hogy néha olyan dolgokat kell látnom, vagy végignéznem csendes tettestársként, ami nem feltétlen egyeztethető össze azzal az életfelfogással, ami nekem volt.Én pedig vállaltam ezt. Azért mert tudtam, hogy minden nappal majd egyre több pénzem lesz, egyre több kapcsolatom, amivel elérhetek valamit.Végig az járt a fejemben, hogy apádon bosszút álljak, hogy bosszút álljak azért, mert tőled elválasztottak. Ezek az emberek nélkülem is meghaltak volna….de az utolsó pillantásuk vagy a hangjuk örökre megmaradt itt.- kocogtattam meg a fejem a halántékomnál, aztán elvontam Angie-ről a tekintetem és kifelé bámultam a nyüzsgő utcára, a tovább száguldó autókra. Szinte mindegyikre emlékszem a mai napig. De elnyomom. Nem akarok emlékezni rá. Arra akarok emlékezni ami előtte volt, és ami most van. A közötte lévő részt legszívesebben úgy tekinteném, mintha meg sem történt volna. Visszafordultam felé. Szerettem volna még valamit mondani, de képtelen voltam. Csak kinyitottam és becsuktam a számat, aztán sóhajtottam egy nagyot és csendesen ültem tovább, megint a szalvétával, meg a villával babrálva, amolyan pótcselekvés gyanánt.
- Ezzel csak azt akartam elmondani, hogy bármennyit is változtam….- nem tudtam a mondanivalómat befejezni, mert ismét megjelent a pincér, ezúttal a rendelésünket tolva a kis zsúrkocsin. Először Angie elé helyezte a tányért, és jó étvágyat kívánt neki, majd elém is elém került, és nekem is hasonlóakat kívánt, majd diszkréten meghajolva távozott az asztalunktól. A villa és a kés után nyúltam, és mielőtt én is jó étvágyat kívántam volna Angie-nek befejeztem azt amit a pincér érkezése előtt félbehagytam.
- ...szóval azt akartam mondani, hogy bármi is történt, bármit is tettem, bármennyit is változtam, egy valami sosem változott: téged nem szűntelek meg szeretni. - még nem kezdtem hozzá az ételhez, hanem vártam. Rá, a szavaira, tulajdonképpen bármire, amit mondani akart.

A múltba visszatekinteni valahogy sokkal, de sokkal egyszerűbb, mint a jövőbe tekinteni, legalábbis a gyermekkorom, kamaszkorom, fiatal felnőttkori éveimbe, egészen addig mindenképpen, amíg el nem szakítottak minket egymástól. Onnantól sokkal inkább nevezném rémálomnak az életemet, ami alól csakis Alexandra lévén kaptam némi megnyugvást, boldogságot, s később kiteljesedhettem a munkámban, illetőleg a barátaimmal szorosabbra fűzhettem a kapcsolatot. Nehéz bárkivel is fenntartani bármit, ha gyakorlatilag be van zárva az ember. Én pedig sokáig be voltam, akkor lett könnyebb, amikor a kislányunkat már közösségbe kellett vinni. Igaz eleinte próbálkoztak a magánoktatásban, de kizártnak tartottam, hogy a gyermekem bezárva töltsön el olyan sok évet, azt hiszem akkor jött el az ideje annak is, hogy apámmal közöljem, felőlem feldughatja a seggébe a tulajdonrészét az örökségemmel együtt. Pont így. Nem arattam osztatlan sikert, de ez akkor sem lepett meg, mindenesetre azonnal tudtam, hogy valahogy a saját lábamra kell állnom, más esélyem nem lesz.
- Arra emlékszem, amire érdemes.
Meg arra, amit bármennyire akarok, képtelen vagyok kitörölni a fejemből, és tudom, hogy soha nem fog sikerülni, csak eltemetni lehet minél mélyebbre, de olykor onnan is felüti a mocskos fejét, és felzaklatja az épp nyugodt napjaimat. De talán mindenki így van a rossz emlékekkel, talán olykor a jókkal is, hisz esetünkben azok ugyanúgy fájhatnak, bármennyire szeretnénk ezt másként. Nem lehet a maga teljességében pozitív, ha a jelenben fájdalmat okoz.
- Ohh, kérlek. Cserébe talán prezentálok egy macskanőt.
Kuncogva ültettem fantáziájának peremére a képet, és a magam részéről egészen biztos voltam benne, hogy betalálok vele. Ha csak elképzelni, már nyert ügyem van, és egyébként sem állt volna olyan távol tőlem, hogy minden rendelkezésemre álló eszközzel igyekezzek felcsigázni őt. Csakis Őt. Ez soha senki másnak nem járt, szerintem már nem is fog, noha meglehet, elég siralmas ez a maga nemében, ha csak azt nézzük, ezáltal milyen szinten válok kiszolgáltatottá. Ez főleg akkor válik torokszorítóan fájdalmassá, amikor nem reagál semmit. Lehajtom a fejem, zavartan játszom az elém tett szalvéta csücskéért. Nos, ilyen az, amikor Angelina Brexton-Larrabee máris megbánja, hogy kimondta, amit gondolt. Alapvetően, ami a szívemen, ami a számon, mégis nagyon sok dolgot nem mondok ki, mert félek a reakcióktól. Mint most ez. Tökéletes példája annak, hogy jobban jártam volna, ha csöndben maradok, akkor legalább nem fájna.
- Inkább hazudtál volna.
…mint akkor. Pontosan akkor, amikor megígérted, hogy majd megszöktetsz. Ezt azonban lenyelem, nincs értelme vagdalkozni ott, ahol mindketten követtünk el hibát, talán többet is. Csak fáj. Próbálom kevésbé a szívemre venni, de Ő ismer, talán jobban, mint bárki a világon, ennyi év kihagyással is, bizonyára érzi, hogy jelenleg egy szikrányi pozitív gondolatom sincs a helyzettel kapcsolatban. Talán ez most nem számít, talán tényleg csak a pillanatnak kellene élnem, és ha másra nem, arra jó lesz, hogy lezárjuk az egészet, ha már tizenkét éve ez nem adatott meg. Csakhogy én tudok valamit, ami ezt nem biztos, hogy megengedi majd, és őszintén… én lennék a legjobban megdöbbenve, ha nem szeretne majd tudni a gyermekéről. Sőt, akkor csalódnék benne úgy igazán. Mit számít, hogy másokat tönkretesz? Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, de a gyermeke az egészen más lapra tartozik.
- Igaz.
Akkor azt hiszem, több fronton is össze kell zúznom a világát, mert van olyan sejtésem, hogy a mondandóm nagyon kevés része lesz olyan, aminek örülhet. Vagy ami éppenséggel nem vágná mellkason. Nem tudom, az a fiú, akit ismertem, összetörne, ha tudná, hogy a lányom az övé, és a feltételezett apja egyáltalán csak úgy tudott a közelembe férkőzni, hogy megerőszakolt. Az előttem ülő férfi viszont más, még nem teljesen látom mennyiben, de az biztos, hogy az együttérzést ajánlatos volt kiirtania magából, hogy véghez tudja vinni a célját. A kérdés talán csak az, hogy mi maradt belőle mondjuk felém, de ez azt hiszem, hamarosan ki fog derülni.
- Remélem.
Hogy nem fog-e elfutni, azt majd meglátjuk, hogyha ott tartunk, egyelőre azt hiszem, inkább ő fog beszélni, utána kerülök majd én sorba. Furcsa, de valahogy amiatt nem aggódtam, mit mondhat, ami olyan súlyos lenne, hogy ne tudjam elfogadni. Őszintén, annyira szerettem, hogy bármit meg tudna nekem magyarázni, és én elfogadnám, mert úgy akarnám.
- Rendben, értem, mit szeretnél ezzel mondani.
Bólintok közben, és átérzem a dolgot, szerencsére nagyon jó a kapcsolatom a lányunkkal, így teljesen biztos vagyok benne, hogy benne is hasonló gondolatok lennének, ha velem történne valami. Nyilván nem tervezek meghalni, és egyedül hagyni, bár, ha legalább Alexander tudja majd az igazságot, könnyebb lesz a lelkem, nem kell a szüleire hagynom. A végrendeletemben egyébként is benne van a neve, hogy kit kell keresni, amennyiben velem valami történne, és hogy Alexandrának őt akarom hivatalos gyámként. Amennyiben megcsináltatja a tesztet – nyilván megcsináltatná, ha csak a semmiből kerülne elő a kislány -, aztán az apjaként. Nem akartam, hogy köze legyen az én családomhoz, épp eleget rontottak már az életünkön, elég volt belőlük.
Az utolsó mondatáig nem igazán tudatosul bennem, hogy mi történt ezeken a látogatásokon, talán valami drogüzletre gyanakodtam, ami már önmagában is veszélyes, de sokan csinálják sajnos, az élet része. Nagy pénz van benne, és az ilyen lehetőségeket mindig megragadja valaki. Akkor azonban, mikor a halál szó az elmémbe kúszik, nem is próbálom palástolni a döbbenetemet, résnyire eltátom a számat, őszintén, fogalmam sincs, erre miként kellene reagálnom. Mondjak egyáltalán valamit? Lenne értelme? Semmit sem változtat a múlton az én véleményem, elítélni pedig aligha lenne értelme azért, mert megragadta a kínálkozó lehetőséget. Valakinek, aki a szegényebb rétegből származik, sokkal nehezebb magasra törnie, és sokszor sajnos be kell mocskolnia a kezét. Valahol ezért a társadalom is okolható, félelmetes mértékű egyenlőtlenségek vannak ember és ember, bánásmód és bánásmód között.
Egyelőre nem tudok mit mondani, aztán ő szólal meg, de a pincér félbeszakítja. Amennyire éhesnek éreztem magam eddig, most fogalmam sincs, hogy bármi lecsúszik-e majd a torkomon. S még a nehezén túl sem vagyunk, legalábbis a részemről. Mert bár az, amit Alexander tett, nem szép, és bűnrészesnek mondható ki tudja mennyi gyilkosságban, de legalább nem ő volt az, aki véget vetett az életüknek.
- Köszönöm!
Egy erőtlen mosolyt megengedtem magamnak a pincér felé, de bevallom, csak az illem szülte, nem igazán tudtam őszintén kicsiholni magamból ezt a gesztust. Még akkor sem sikerült, amikor kimondta, hogy nem szűnt meg szeretni. Hosszú pillanatokig nem igazán tudtam mit kezdeni sem magammal, sem a helyzettel, zavartan harapdáltam a szám szélét.
- Nehéz erre mit mondani, de azt hiszem, nagyon sok embernek nem makulátlan a múltja. Tetted, ami ahhoz kellett, hogy elérd a céljaid. Szerencséd, hogy megúsztad.
Aki ilyen emberekkel cimborál, könnyen kerülhet sírgödörbe is. Azt talán látja rajtam, hogy ettől nem igazán lett más a szememben, maximum látom egy egészen különböző oldalát, ami lehet, hogy nem tetszik, de én is tettem olyat, amire nem vagyok büszke, és ami éppenséggel nem törvényes, ám már nem volt más választásom, meg kellett védenem magunkat.
- Én jövök.
Előttem kortyoltam a borból, többet is, gyorsabban, mintsem illő volna, de valahonnan erőt kellett merítenem. Kikerestem a telefonomból a legfrissebb, mosolygós képet Alexáról. Azt hiszem, egyszerűbb lesz in medias res intézni ezt a dolgot. Lassan elé csúsztattam a telefonomat, és pár pillanatot vártam. Okos férfi, nem kell majd sok, hogy összerakja a képet, de a magyarázat annál sokkal hosszabb lesz.
- Ő itt Alexandra Brexton-Larrabee.
Egyetlen mondatban két olyan dolog is szerepel, ami kérdéseket vethet fel, de én csak röpkén megemelem a kacsóm, ezzel a hallgatását kérve, hagy mondjam el, amit szeretnék, utána majd kérdezhet, ha még ugyan lesz mit.
- A férjemnek egyszer sem hagytam, hogy hozzám érjen, s amikor végül 2011-ben megtette, akkor sem volt meg rá az engedélye. Sem azelőtt, sem azóta nem volt egyetlen másik férfi sem az életemben. Érzelmekkel működöm, ha az nincs, nincs semmi sem.
Nyeltem egyet, ezt csak azért pakoltam be az elejére, mert túl akartam lenni rajta, hagy érlelődjön már most benne a tény, hogy az a kislány a képen nem csupán a véletlen folytán hasonlatos hozzá vonásaiban, illetve a nevében.
- Amikor megtudtam, hogy elkergetett az apám, már a kezemben volt egy terhességi teszt és össze voltak csomagolva a ruháim, hogy elmenjek veled akár a világ végére is. Akkor ütött meg apám először, és vett el tőlem mindent, amivel kapcsolatba léphettem volna veled. Figyeltetett egész nap. A házból nem léphettem ki, és mikor közöltem vele, hogy nem megyek férjhez a kiválasztottjához, és megszököm, akkor megfenyegetett, hogy csináljam csak, de a világ végéig üldözni fog, és úgyis megtalál, hogy kivágja belőlem a fattyúmat. Így lettem férjezett nő. Onnantól viszonylag nyugodt életem volt addig, amíg Alexandra megszületett, de utána már nem jártam ennyire jól. Mivel nem adtam meg a férjemnek, amit akart, nagyon sokszor kék-zöld voltam mindenhol, hosszú ruhákban és magasított nyakkal jelentem meg, amikor kötelező volt, mert volt mit eltakarnom. Egy idő után már nem akartam menni sehová. Akkor lett kicsit jobb a helyet, amikor Alexandra nagyobb lett, és mehetett óvodába. Akkor kiszabadultam a házból, és elkezdhettem gyűjtögetni és tanulni, hogy megvalósíthassak valamit, ami csak az enyém. 2014-ben olyan szinten elszaladt vele a ló, hogy kishíján meghaltam, amikor a falnak vágott. Kórházba kerültem, sok vért vesztettem, és talán csak az hozott vissza, hogy egy kicsi kezecske végig szorongatta a kezemet, és könyörgött, hogy jöjjek vissza. Nem viccelek, amikor azt mondom, hogyha ő nem lett volna, már rég feladtam volna.
Volt kiért erősnek lennem, és tudom, hogy az életemet csak ez mentette meg, minden más esetben biztosan nem tartottam volna ki. Annál sokkal sebezhetőbb lélek vagyok.
- Akkor megígérte, hogy sosem bánt többet, de nem hittem neki. Rejtett kamerát dugtam a szobámba már korábban, és felvettem a túlkapásait, így a legutolsó alkalommal, amikor megpofozott, egyébiránt akkor közöltem vele, hogy el akarok válni, megfenyegettem, hogyha még egyszer hozzám ér, börtönbe juttatom. csinos kis mappám van a tevékenységeiről. Csak ezért ment bele a válásba. Most nagyjából itt tartunk.
Sóhajtottam fel, de rögön folytattam is, mert még volt valami, amit hozzá szerettem volna fűzni, és akkor már tényleg nem marad semmi, ami ott marad zavaró foszlányként a lelkemben.
- Igen, jól gondolod, Alexandra a te lányod. A mi kislányunk. Ő tud rólad, okos kislány, hamar rájött, hogy nem véletlenül az én vezetéknevemet kapta, és hogy semmiben sem hasonlít a férjemre. Megígértem neki, hogy egyszer majd megismerhet, és remélem, ehhez tudom majd tartani magam.
Természetesen ez már csupán rajta múlik, sem Alexandra sem én nem lennénk a dolog ellen, viszont tudom, hogy most neki ezt fel kell dolgozni, és közel sem biztos, hogy két perces művelet lesz.
- És… hogy tényleg ne maradjanak titkaink… haragszom, Alexander. Nagyon haragszom. Minden rendelkezésemre álló információt igyekeztem legalább a sajtó által kijuttatni, hogy összerakhasd a dolgot, és vissza gyere értünk, de nem jöttél. És ezzel együtt… egy valami bennem sem változott sosem, az pedig az irántad érzett érzéseim. Pont ugyanúgy bennem lángol, mint azelőtt.
Nyeltem egy nagyot, és készenálltam talán arra, hogy a fejemhez lesz vágva, hogy nem volt jogom nem tudatni vele, de ha kicsit figyelt, rá kell jöjjön, hogy eleinte nem volt módom, aztán pedig átfordult az egész valami fájdalmas, gyermeteg dacba, hogyha nem jön, akkor bizonyára nem is érdeklem, és akkor a gyermeke sem érdekelné. Tudom, hogy ezen a ponton elég nagyot hibáztam, de túlságosan nehéz volt minden ahhoz akkoriban, hogy elhiggyem, lehet ez másként, és bizonyára tévedek, benne is ott lehetnek ugyanazok az érzések, mint bennem.

Vannak az életben titkok amiket azt kívánunk bárcsak soha ne derülnének ki. És vannak titkok amiknek egyszerűen ki kell derülniük, hogy kizökkentsenek bennünket, sokkoljanak, és egy egészen más irányba tereljék az életünket. Vannak titkok, amelyek várnak ránk. A megfelelő időre, a megfelelő pillanatra, noha nem feltétlen lesz valóban az a megfelelő pillanat, vagy a legjobb időzítés, mégis akkor kell megtudnunk. Nem feltétlen leszünk rá készen, sőt az esetek többségében egyáltalán nem vagyunk. Az a kényelmes, tudatlanság buborék, ami körbevesz bennünket hirtelen szűk lesz és egyre kevésbé elviselhető.
Fel kellene ismernem az apró jeleket. Azt a vihar előtti csendet, amit általában az üzleti tárgyalásaim során fel szoktam. Amikor tudom,hogy mikor és mennyit szabad a lapjaimból felfedni, és tudom, hogy mennyit akarok tudni adott esetben a tárgyaló partnereméről. Fel kellene ismernem, hogy a boldogságon túl, amit a viszontlátás nem várt momentuma okoz van még valami más is. Mégsem ismerem fel. Túlságosan el vagyok foglalva a lelkiismeretem halk szavával, amely a Brexton-Larrabee cég adásvétele kapcsán éled fel bennem. Túlságosan el vagyok foglalva azzal, hogy feldolgozzam Angie látványát, azt, hogy büntetlenül és szabadon ölelhetem magamhoz, hogy legszívesebben nem mennék most ebédelni, hanem megszöktetném. Ahogy akkor kellett volna. Ha a gyávaságom nem köt gúzsba, és a büszkeségem nem tart tőle sokáig még távol. Az idő előrehaladtával, amint töltekezem a látványával, hallgatom őt, az életének apró, szinte tényleg csak másodpercnyi momentumait, rádöbbenek mennyire barom voltam, hogy nem jöttem vissza akkor amikor először tehettem volna. Hiszen várt rám.Ez nyilvánvaló. Mindig is várt rám. Azonban azt is tudom, hogy azokban az időkben, amikor nem éppen a legtisztességesebb utat jártam, amikor a szívem még tele volt haraggal és gyűlölettel az apja iránt, amikor még olyan dolgokat tettem, amelyekre nem vagyok büszke, mégis újra és újra megtenném, akkor egyszerűen nem jöhettem. Akkor még sokkal nyughatatlanabb voltam, hirtelen haragú, olyan, aki nem mérlegel, akinek a szemei előtt csupán a sértett büszkeség lebegtet valamiféle vörös posztót, és nem tud, vagy talán nem is akar tőle szabadulni. Aztán révbe értem. Milyen áron? Talán lényegtelen is. Elegendő ha ezzel csak én vagyok tisztában, mégsem akarom, hogy Angie ne tudjon erről az oldalamról. Reménykedem, hogy megbocsát, hogy elfogadja, hogy megérti nincs és nem is volt más választásom. Hogy ez az út amit bejártam nem volt könnyű, de törvényszerűen következett abból, ahogy az apja elüldözött. A pénz ellen csak pénzzel szállhatok harcba, bárki bármit is állít. Üres zsebbel még nem nyertek háborút. De még csak ütközetet sem. Én pedig le akartam az apját seperni az üzleti élet hadszinteréről. Úgy tűnik, hogy a tervem sikeresen végrehajtom, és azt hiszem most van az a pillanat amikor számot kell vetnem azzal, ha mindezeken túl vagyok, hogyan tovább. Elképzeléseim voltak, csakhogy abban nem szerepelt ez a mai találkozó, amely alapjaiban rengeti meg minden eddigi tervemet.
Megejthetnénk ezt a kényelmetlennek tűnő beszélgetést akkor is amikor már túl vagyunk a kései ebéden, vagy a desszert után egy kávé mellett, amikor olyan egyszerű és könnyű lenne neki menekülőre fogni a dolgot. Bár Angie-t soha nem úgy ismertem, mint aki meghátrál. Kivéve azt az egy alkalmat. De akkor én is bűnrészes voltam. Mennyi elvesztegetett idő, miközben semmi mást nem akartunk, csak valamiféle módon visszatalálni a másikhoz. Én azt hittem a pénz, a vagyon, a bosszú majd megoldást és megnyugvást hoz.Holott valójában semmi mást nem kellett volna csak egyszerűen és minden előzmény nélkül visszajönni és bekopogtatni az ajtaján.
Elhalasztaná a beszélgetést, talán meg is van rá az oka, nem tudhatom, én mégis ragaszkodom hozzá, hogy ezen most essünk túl. Azt hiszem, azt gondolom - megint valami önző egoista ösztöntől vezérelve, amely látványosan a részemmé vált az évek folyamán - hogy az én titkom mindenek felett. Nem létezik amely ettől nehezebb, feldolgozhatatlanabb lenne. Ismét díjat lehetne osztani nekem, a baromnak!
Angie megértő és elfogadó, és ez számomra mindennél többet jelent. Egy lassú, szinte hálás mosollyal hunyom le a szemeim egy pillanatra, és amikor ismét ránézek, szótlanul is le tudja olvasni az arcomról, hogy mindez, ez a megértés a legfontosabb számomra. Nem érdekelne, hogy ki mit gondol arról hogyan alapoztam meg a cégemet, ahogy nem érdekelt eddig sem. Minden jól felépített üzlet szőnyege alatt van jó néhány mocsok, amelyet jobb nem piszkálni. Az enyém alatt is van. Számtalan arc rémlik fel néha a múltból, könyörgő tekintetek, utolsó szavak, elhaló sikolyok, az utcán elterülő, tompán puffanó testek látványa.
“Taposs bele, Alex. Még három másik tárgyalásunk van. Remélem ott nem lesznek ennyire engedetlenek.”
Kattan a fegyver ahogy újratölti, a tár körbeforog, mintha élvezné a hangját,engem viszont a hideg ráz tőle. Mégsem tiltakozom, megadóan indítom a kocsit, és megyek tovább a következő helyszínre, ahogy a Főnök kéri. És erre még az sem mentség, hogy mindössze huszonöt voltam. Igaz nem is keresek kifogásokat. Sem akkor, sem most. Pénzt akartam, hát megszereztem. Gyakorlatilag bármi áron.
A pincér valóban csak pár másodpercre zavar meg bennünket, nekem mégis óráknak tűnik, amíg leteszi elénk az ételt. Csendesen mozog, szinte észrevétlenül, miközben én a mondandómat kettéharapva némán, és kitartóan figyelem Angie-t velem szemben. Barna íriszeim ide-oda cikáznak a vonásain, és az jut eszembe, hogy ez a nő, ez a csodás nő vajon mennyit szenvedhetett az évek alatt. Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan keserűség a mindig mosolygós kék szemei mögött. Valami, amit nem tudok hova tenni, ami nem tűnik el azóta sem, hogy újra találkoztunk.
- Szerencse. Vagy az is lehet, hogy annak az öregnek ott fenn tervei voltak velem.- biccentettem fejemmel az ég felé, de a pillantásom továbbra is rajta tartottam.
Bólintok, amikor azt mondja ő következik. A vallomás, amivel úgy érzi még tartozik nekem.Az igazat megvallva nem gondolok semmire. Semmire az égvilágon. Talán pontosan ezzel követem el a hibát. A gyanakvás, és a felkészületlenség teljes hiánya az amely végül a reakciómat abba a bizarr módon megmagyarázhatatlan döbbent állapotba taszítja, amiben végül ér a bejelentése.
Végignézem amint kortyol a borból, annyira mozdulnak az íriszeim, hogy a kezére siklik, amint  a telefonját a kezébe veszi, és pillanatokkal később elém csúsztatja.
Az idő abban a pillanatban megáll. Mintha az idő homokja már nem peregne tovább, csak egyetlen helyre fókuszál a lét, a figyelem, a tudat, és minden érzelem ami feszülten gyűlik össze bennem. A telefont figyelem, és próbálom összekapcsolni Angie hangjával. Nem tudom levenni a tekintetem a kijelzőről. Anyám bájos, gyermek arcba költözött vonásai köszönnek vissza, a tekintete ugyanaz az ábrándos, mélyen ülő tekintet, csak éppen kék. Kék, mint Angie szemei. A vonások, a mosoly. Láttam már. Régen, amikor tükörbe néztem. A név ezerszer és még ezerszer koppan vissza agyamtól a szívemig, megunhatatlan ritmust véve fel.
Alexandra….Alexandra….Alexandra.
Egy ideig csak hallgatom őt, de nem nézek fel. Amikor azonban mégis, hirtelen kapom fel a fejem, és a szemeim szikrákat szórnak, a szám összeszorítom, állkapcsom megfeszül. Az asztalon pihenő kezeim ökölbe szorulnak. Legszívesebben belecsapnék az asztalba, még inkább annak a mocsokládának a képébe, aki férjének nevezhette magát. Az apja sem érdemelne könyörületet. Az élethez sincs joguk, nem hogy még Angiehez….és a…
...lányomhoz…
Ahogy beszél, ahogy egyre több mindent fed fel abból a múltból aminek én már nem voltam a része, a haragom egyre inkább erősödik, az arcom elködösül, a tekintetem haragvó barna, az ökölbe szorított kezeimen a bütykök elfehérednek. Nem csak azokra vagyok dühös, akik megkeserítették az életét. Hanem magamra is. Hogy nem jöttem előbb. Hogy most sem jöttem volna….talán sosem jöttem volna, és  nem tudom meg, hogy van valami, ami mindennél többet jelent számunkra. Valaki, aki értelmet ad az elvesztegetett időnek is. El sem tudom képzelni mi mindenen mentek eddig keresztül.
Néha még vissza-vissza pillantok a kijelzőn lévő fotóra, amíg a képernyőzár el nem halványítja előlem, de még így is látom magam előtt a tündéri mosolyt. Nagylány, de még gyermek is egyben. Valaki, aki itt maradt, hogy őrangyalként vigyázzon Angie-re, helyettem. Helyettem, akit a bosszú éltetett, holott, egyszerűen csak szembe kellett volna néznem a múltammal.
Sok ez így hirtelen. Megtudni, hogy van egy lányom, akiről semmit nem tudok, akinek az életéből rólam csupán tizenkettő kitépett lap van, semmi más, meg egy név, egy tudat, hogy valahol létezem. Megrázom a fejem, amikor szembesít azzal mi mindent mulasztottam el, azzal, hogy homokba dugtam a fejem, és nem vettem róluk tudomást. Pedig ők itt voltak. Lehajtom a fejem, és lassan, keserű vonásokkal nézek vissza Angie-re.
- Nem tudom mit kellene mondanom. Én….nem...phu…- fújom fel az arcom, majd erősen, szinte orkánszerűen fújom ki a levegőt. A poharam után nyúlok, és szinte egy húzásra iszom meg a bort. Valami erősebb kell. Az egyik ott tébláboló pincért intem magamhoz és egy pohár gint kérek duplát és tisztán.
- Alexandra.- ejtem ki a számomra még idegen, mégis gyönyörűen csendülő nevet.
- Alexandra Aubry.- teszem még hozzá, mert így kellene, hogy hívják. Ez illeti meg. Nem egy olyan név, amely tönkretett mindannyiunkat. Három ember élete, három ember közös jövőjének egy szelete tűnt el a semmiben. Eltolom magamtól a tányért. Ha azt mondtam a desszert keserű lesz, akkor tévedtem. Az étvágyam teljesen elment. Igaz eddig sem voltam éhes.
Végre össze tudtam magam annyira szedni, hogy a szemeibe nézzek.
- Az, hogy sajnálom, hogy ennyire vak voltam rád, és az egészre amit hátrahagytam….az ide kevés. Mégsem tudok mást mondani. De….Angie….az apád megfenyegette az apámat. Nem tudtam mit tenni. Igen, őt választottam helyetted. Helyettetek. Ha tudtam volna….- igen...ha még lett volna egy kis időnk, talán minden másképp alakult volna.
- Az apád….azistenverjemeg!- csaptam ököllel haragosan az asztalra, az edények ugrottak egyet, és csörömpölve értek vissza a helyükre. A körülöttünk lévő asztaloknál megszünt egy másodpercre a duruzsolás, a néma csönd, ami erre a kis időre keletkezett körülöttünk szinte tapintható volt. Az előbb még asztalra csapó ökleim szétnyíltak és hirtelen megemelve idegesen túrtam át vele a hajamat.
- Nem csak a cégét de az életét is el kellene venni tőle. A férjed pedig….- dühös voltam azért amit vele tettek. Még akkor is ha nem voltam itt….még akkor is, ehhez nem volt joguk. Egyszerűen nem. Hogy meg fogja még bánni az a mocsok abban biztos voltam. De erről nem beszéltem Angienek. Nem akartam még jobban ráijeszteni, így aztán próbáltam uralkodni a haragomon, amin az némiképp segített, hogy kihozták az italomat, amit azonnal le is gurítottam.Végül azt hiszem kellett vagy negyed óra a kimondottak után, hogy nagyjából a kavargó, zavaros viselkedésemet rendezni tudjam.Vettem egy mély lélegzetet és hátradőltem a székben. Lehunytam a szemeimet egy pillanatra és amikor újra kinyitottam, némiképp rendezettebb vonásokkal néztem Angie-re.
- Mesélj róla, kérlek! Szeretném….szeretném őt megismerni.Alexandra…..- van egy lányom, egy kislányom, akiről még csak fogalmam sem volt. Mindent tudni akarok róla. A tudat veszett erővel zuhant végig rajtam, bekebelezte a szívemet, kisepert mindent onnan amit fontosnak hittem, hogy a helyére egy kék, mosolygó szempár kerüljön, éppen olyan édes bájgödrökkel, mint ami a mamájának van.

Az arcáról valósággal leolvasható a megkönnyebbülés, de őszintén… nem tudnék erre másként reagálni. Mit kellene tennem? Felállni, és itt hagyni azért, mert neki ez az út jutott? Ez nem így működik. Vannak, akiknek félelmetesen egyszerű az élete, az előrejutás, a boldogság. Van, akinek játék az élet. Nekünk nem volt az, egyikünknek sem. Az elmúlt évek nyomot hagytak mindkettőnkben, és meglehet, voltak olyan éveim, amikor hevesebben reagáltam volna erre, vagy sokkal inkább elgondolkodom azon, hogy akarok-e tőle bármit a továbbiakban. Most azonban erről szó sincs, hisz az elmúlt években sokszor csak az a régen tett ígéret tartotta bennem a reményt – igaz, immár tudom, hiába -, és vitt előre. Bebizonyosodott, hogy nem tudok mást szeretni, addig semmiképpen sem, amíg kettőnk közt valamilyen módon nem zárult le ez az egész. Félreértés ne essék, nem akartam lezárni, sokkal inkább azt szerettem volna, ha újra tudjuk kezdeni, megtanulni azt is szeretni, akivé váltunk az évek alatt, és úgy ott lenni egymásnak, miként eddig is kellett volna.
- És… már felhagytál ezzel, ugye? Még véletlenül sem fordulhat elő, hogy mondjuk utolér ez a te múltad?
Ez azért rendkívül fontos információ volt, mert ha bármi lezáratlan dolog felmerülhet a múltjával kapcsolatban, akkor teljesen biztosan nem lenne nyugodt életünk, ha esetleg úgy alakulna, hogy megkíséreljük együtt folytatni valamiképp. Nem elhanyagolható szempont, sőt, igazából a legfontosabb, hogy ezzel bajba sodorhatja Alexát. Márpedig, ha valamibe, abba soha nem nyugodnék bele, egyszerűen az ő élete nem kerülhet veszélybe. Éppen ezért nagyon bízom abban, hogy a múltja ezen szelete nem egy olyan mumus a szekrényben, ami bármikor előkerülhet. Szinte iszom a szavait, de aztán már nem odázhatom el az én mondandómat. Tudom, hogy ez talán sokkal jobban fog fájni, mint neki, mint pedig nekem, elvégre, megélni mindezt tizenkét év alatt visszanézve nem tűnik olyan… fogalmam sincs, mi lehet erre a megfelelő kifejezés. Egyszerűen sokkal rosszabbnak hangzik az egész egyben, mint minden a maga kis részleteit tekintve.
Próbálok nem ránézni közben, kicsit tartok tőle, miként fog reagálni, ez az egész elsülhet nagyon rosszul, nyilván nem azt a forgatókönyvet szeretném megvalósulni látni, de ezt nem én döntöm el. Ha Alexander úgy ítéli meg, hogy én gyakorlatilag megfosztottam a gyermekétől, akkor aligha tudnám majd bármivel meggyőzni. Szó sincs róla, hogy így lenne, minden egyes nap azt kívántam, hogy bukkanjon fel, hogy a karjába omolhassak sírva, és megmutassam neki azt a pici csodát, aki belőlünk lett. Alexandra hamarosan betölti a tizenkettőt, nagylány már, sajnos sok mindenről lemaradt az apukája, s ő is a férfi mintát tekintve, de ki tudja, talán nem reménytelen behozni a lemaradást. Főleg úgy, hogy a kislányunkban nincsen harag, ő érti, mi miért történt, mindent megosztok vele már évek óta a maga módján, bár mostanra már semmit sem kell cukormázas papírba csomagolnom, hogy kíméljem vele.
Fel ugyan nem nézek, de látom, ahogy ökölbe szorul a keze, és sejtem, hogy mi minden játszódhat le most benne, tudom, hogy mindez túl sok egyszerre, de vagy így, vagy sehogy. Ez így egy kerek egész, csak így érthet mindent. Szavaim közepette azonban előre nyúlok, hogy a szorításról elfehéredett ujjaira simítsam tenyeremet, talán ezzel oldva kicsit a feszültséget. Most rendben vagyok, biztonságban, hisz itt vagyok vele. Most senki sem bánthat. Már egy ideje nem tették, mert megtaláltam a módját, hogy bilincsbe verjem a kezeiket. S ha még egyszer megteszik, a képletes béklyó valóságos lesz, ebben biztosak lehetnek.
- Azt hiszem, megteszi az is, ha csak emésztesz.
Nem vártam semmit igazság szerint, hiszen tisztában voltam vele, mennyire nehéz lehet erre bármit mondani, én sem tudnék a helyében. Mindenesetre mikor a poharáért nyúl, én magam is visszahúzom a kezeim, az erősebb italra nekem nincsen szükségem, ez nem számomra nehezem most. Átérzem a helyzetét, de igazán segíteni nem tudok, hogy könnyebb legyen ez az egész.
- Igen, így kellene, hogy hívják.
Bólintok rá rögvest, de nyilván meg volt kötve a kezem, nem voltunk házasok, és apasági nyilatkozat sem állt a rendelkezésemre, így hát maradt az én nevem, de elhiheti, én lettem volna a legboldogabb, ha viselheti a nevét, hiszen az azt jelentette, hogy tud róla, hogy velünk van. Kár azonban azon gondolkodnom, milyen életünk lett volna együtt, mert lehet, hogy akkor ő sosem kapaszkodik fel, és én sem erősödöm meg ennyire. Aztán ki tudja, az is lehet, hogy sokkal könnyebben ment volna minden, ha a kezdetektől egy szövetséget alkotunk. Ez sosem fog kiderül.
- Ha tudtad volna, sem dönthettél volna másként, és soha nem kértem volna, hogy dönts az édesapád és köztem. Én magam kértelek volna, hogy menj, és majd megoldjuk valahogy. Idővel…
Úgy tűnik, az apám biztosra ment, minkét oldalnál bevetette a biztos fegyvert, a fenyegetést. Volt mivel, így nem csodálkozom, hogy sikert ért el, csak azt sajnálom, hogy ilyen jól sikerült neki. Épp nyúlnék a tenyere felé, amikor az asztalra csap, nem vagyok egy ijedős nőszemély, de azért erre összerezzenek, ajkaim összepréselődnek, és sóhajtok egy mélyet. Most biztosan jót tenne neki, ha szétverhetne valamit, vagy inkább valakit. Biztos vagyok benne, hogy elégedettséggel telve lenne képes figyelni, ahogy mondjuk elered apám orra vére egy jól irányzott jobbegyenestől. Megértem, persze, hogy meg, de az az igazság, hogy ezen most már kár ennyire dühöngeni, a múlt nem fog megváltozni. Fájdalmas, soha nem múló fekélyes seb ez, amit mi csak akkor tudunk begyógyítani, ha ott leszünk egymásnak, és átsegítjük a másikat, máskülönben akármennyire bosszantó tény legyen ez, de apám nyert.
- Alexander… kérlek, ne csinálj olyat, amivel tönkre teheted a jövőt is.
Kértem szelíden és csendesen, és felé nyújtottam a kezem, kérve az övét, hátha akkor egy icipicit legalább nyugodtabb lesz, csapkodni viszont biztosan nem tud úgy, hogy fogom a kezét.
- Nem tagadom, elég szörnyű volt, de már elmúlt. Ez az, ami számít.
Mosolyodtam el, mert bármilyen sok borzasztó dolog történt velem, már jól vagyok, már nem bántanak, már megvan a kiút, és végre élhetünk Alexával kettesben, nyugalomban. Nem tudom, hogy a kettesben rész mennyire igényel majd újratervezést, ez már Alexanderen múlik majd, természetesen örülnék neki, ha lehetnénk hárman, de ezt a témát biztosan nem most fogjuk megvitatni. Épp elég koszt sikerült kiseperni a szőnyeg alól.
A beálló csöndet arra használtam, hogy a kézfejét cirógassam, próbáltam inkább nyugtatólag hatni rá, és bár szívesebben öleltem volna át, hogy a hátát, haját simítsam, most erre volt módom, és a célnak ugyanúgy megfelelt. Furcsa mód nem tűnt olyan hosszúnak az idő, amíg a gondolataival volt elfoglalva, és próbált megnyugodni, mint amennyi valójában lehetett. Én megkönnyebbültem, jó volt mindent elmondani neki, akkor is, ha ezzel buktam a desszertet, talán ilyen dolgok után nem való az ilyesmi, főleg úgy, hogy hamarosan neki dolga van, és semmiképp sem szeretném, hogyha miattam lemaradna bármi fontosról.
A kérésére elmosolyodtam, és a telefonomhoz nyúltam, kikeresve belőle a személyek részt, hogy előkerüljön az összes kép, amin Alexa szerepelt. Nyilván rengeteg volt belőle, nagyon sok közös selfievel fűszerezve, régen is szerette az ilyen fotókat, de az utóbbi hónapokban különösen elszaporodott a számuk. Mindenesetre a kisbabás fotóktól kezdve a nagylányosokig minden ott volt Alexander előtt, csak szemezgetnie kellett belőlük.
- Nagyon okos lány, szereti a sulit, a kedvence a matek, és a tesiben nagyon ügyes, sok barátja van, sokan szeretik, kedves természete van, bár olykor elég lobbanékony, és ha haragszik, akkor nagyon. Nem olyan könnyű megbántani, és nem látszanak rajta az érzései.
Ergo ebben rám egyáltalán nem hasonlít, de sosem bántam, én nem szerettem, hogy minden azonnal az arcomra volt írva.
- Imád görkörizni és gördeszkázni, szombatonként együtt futunk a parkban. Már tervezgeti, milyen lesz a szobája, ha végre elköltözünk. Mindig szeretett volna egy kiskutyát, de eddig nem lehetett, talán ez majd másként lesz hamarosan.
Már nézegettük a kutyusokat, és tervezem meglepni egyel, amint meglesz a saját kis kuckónk, mert nyilván oda, ahol most élünk, - és amit nem mernék otthonnak nevezni semmiképpen, az ennek a szép szónak a megcsúfolása lenne - nem vihetünk kutyát.
- Elképesztően sokat segített nekem. Nagyon jó gyerek, hihetetlenül megkönnyítette az életemet, és ő volt a fény a legsötétebb napjaimban is. Megmentett. Ne aggódj, őt sosem bántották, nem hagytam. Hihetetlenül hálás vagyok a sorsnak, hogy ott volt nekem, és kicsit szégyellem magam, hogy sok olyat kellett látnia ilyen fiatalon, amit senkinek sem kellene soha egyáltalán.
Hajtottam le a fejem, mert tény, hogy akárhonnan is nézzük, csak isteni szerencse lehet, ha ez nem okoz benne a későbbiekre bármiféle kötődési problémát, vagy pszichés zavart, nagyon remélem, hogy nem így lesz. Nem tagadom, voltak bennem ezzel kapcsolatos aggodalmak, de eddig nem mutatkoztak jelei annak, hogy problémák lennének vele ilyen téren, amiért hálát adhattam.
- Imádja a pizzát, a fagyit, menthetetlen smootie rajongó, és az esti kakaózás is nagy kedvenc a filmek és sorozatok mellé, szeret sütit sütni… és… ő is nagyon szeretné megismerni az apukáját.
Nem tehetek róla, de a szeretetteljes mosolyom mellett könnybe lábadtak a szemeim, mert bár mindig reméltem, hogy egyszer így lesz, s megismerhetik egymást, de most ennek a kapujában olyan szinten rohannak meg az érzések, hogy nem tudok hirtelen mit kezdeni velük.

Mindig is készültem arra, hogy egyszer mindent elmondok majd neki. Már akkor amikor az első szar melóra szinte gondolkodás nélkül igent mondtam, és akkor is amikor nem kellett volna ott lennem és látnom valamit, ami a mai napig kísért. Amikor egy kéz felém nyúlt, akiben talán az utolsó emberséget látta azok közül, akik körülötte álltak. De én csak elfordítottam a fejem, hátrébb léptem, és egyszerűen beszálltam a kocsiba, ahogy elvárható volt tőlem. Nem voltam rossz ember, ezzel áltattam magam, csak éppen szükségem volt mindenre, hogy most végül, annyi idő után itt ülhessek Angie-vel, és elmondhassam neki mindezeket. Nem kérek feloldozást sem tőle sem mástól mindazért amit tettem, talán csak elfogadást. Hogy megérti, ez is hozzám tartozik, még akkor is ha én nem akarok róla tudomást venni néha. Kitörölném. Időnként úgy teszek, mintha nem is lettek volna ezek az idők. Persze mindez nem mentesít az alól, amit ezután tettem. Átgázoltam kérlelhetetlenül ugyanúgy másokon, hogy még több legyen, még nagyobb hatalom és befolyás legyen a kezemben, mert biztosra akartam menni. Mindeközben számtalan dolgot feláldoztam, vissza se nézve, abban a hitben ringatva magam, hogy felesleges és fájó felismerés lenne. Angie, aki itt ül velem szemben, és a tekintetében az elfogadás szikrája csillan felém, az élő bizonyíték arra mekkora önfejű barom voltam, hogy nem jöttem hamarabb. A büszkeség a legundorítóbb tulajdonságunk. Megfoszt mindentől ami csak jó, miközben hamis nyugalommal és elviselhetőséggel kecsegtet.
- Nincsenek mögöttem elvarratlan szálak.- ráztam meg a fejem, és aztán ránéztem. Összevont szemöldökkel, összeszűkülő szemekkel álltam a pillantását. Nem hazudtam. Talán csak azt nem mondtam el neki, hogy sokba fájt nekem az, hogy kiszállhassak. Mert ez egy olyan világ ami ha szükséged van hirtelen pénzre, s kapcsolatokra, akkor nagyon könnyen magába szippant, de kiszállni belőle már nem olyan egyszerű. Kapcsolatokat adtam érte, rengeteg pénzt, számtalan szívességet, amelyeket mostanra letudtam. Nem a tisztaságáról híres, de megvan benne a betyárbecsület.Sokszorosan megfizettem az árát annak, hogy most itt lehetek. Nem élek ugyan mérhetetlen luxusban, nem szórom a pénzt, de szeretem magam körül a jólétet, azt, hogy már nem kell nélkülöznünk, hogy apámnak a legjobb gyógykezeléseket adhatom meg, hogy külön ápolónőt fogadhatok. Van néhány saját ingatlanom, aminek egy része befektetés, némelyikhez pedig személyes emlékek fűznek.A cégem profitot termel, és bár az utolsó évet szerény nyereséggel zártuk, mégsem mondható, hogy több folyt ki mint amennyi be.
- Ha bármi lenne, ha bármi is akár egy percig is veszélyeztetné az életed miattam, hidd el Angie, hogy az első pillanatban, ott a stúdióban kifordultam volna az ajtón. Inkább gyűlölj, mint esetleg hamis illúziókban ringasd magad olyasmivel kapcsolatban amit nem adhatnék meg. Szóval nem kell attól tartanod, hogy a felbukkanásom, és a jelenlétem az életedben bármi veszélyt jelentene rád nézve.- próbálom megnyugtatni, és csak remélem, hogy hisz nekem. Tudom, hogy az igazságot számtalan alkalommal elhallgattam előle, de hazudni sosem hazudtam neki. Nem csak azért mert mindennél jobban szeretem, hanem mert megérdemli, hogy őszinte legyek vele. Egy hazug és képmutató világban nőtt fel, mindenki, aki csak megfordult a közelében kizárólag ostoba és lehetetlen dolgokkal tömte a fejét, vagy egyszerűen hülyének nézte. Angie ettől mindig is többet érdemelt. Bár meg tudtam volna adni.
Pillanatokkal később azonban számomra is kiderül, hogy mégis adtam neki valamit.
Valakit…
Aki úgy maradt itt, hogy nem is tudtam róla. Aki a puszta létezésével nap mint nap emlékeztette arra a szerelemre, amit magam mögött hagytam, és ami mégsem múlt el soha. Valaki, akinek talán köszönhetem, hogy Angie sem szűnt meg soha szeretni, érezni irántam. Valaki aki bizonyítéka volt annak, hogy van múlhatatlan szerelem, amely a tavasszal  lilában úszó júdásfa alatt született.
Alexandra. Mennyi elvesztegetett idő. Mennyi jel, amelyre a konokságom miatt nem figyeltem. Pedig elég lett volna kinyitni egy újságot, elolvasni egy hiradást, amely nem a Brexton-Larrabee könyvelési jelentése, sokkal inkább a cég tulajdonosainak magánéletével foglalkozik. Elnézve a csodálatos, varázslatosan mesés arcot, amely ellenállhatatlan, akárcsak anyámé volt a régi, megkopott szépiás képeken, rá kell döbbentem, hogy miközben a pénzt hajtottam még csak nem is tudtam róla, hogy a legnagyobb kincs már az enyém. Egy gyerek. Az életem folytatása, az értelme annak, hogy egyáltalán létezem. Hogy léteztem valaha. Nyomot hagyni a világban, amely nem pusztán anyagiakban mérhető sokkal inkább egy csodás szempárban, egy mosolygó bájgödörben, világítóan kék ábrándos szemekben. Egy kincs, amit sosem tudtam értékelni, mert nem volt rá lehetőségem. Mert egy idő után, Angie hiába is próbált üzenni némán, a maga módján, konok voltam meghallani.
A története közben azonban, egy idő után már nem magamra haragszom, hiszen ha nem is pótolható minden, de talán innentől lesz lehetőségem figyelni rájuk. Mert fogok. Mert akarok. Ugyanakkor amit megtudok a házasságáról, arról hogyan bánt vele a férje elképesztő indulatot vált ki belőlem. Képtelen vagyok elfogadni, mi több beletörődni, leginkább pedig egyszerűen és csendesen tűrni azt, hogy a nőt akit mindennél jobban szerettem, akit sosem akartam elhagyni, akit erőszakkal szakítottak el tőlem, és adtak máshoz bárki akár egy ujjal is bántsa.
Nem veszem észre a reakcióját, hogy összerezzen a tenyerem csattanásán az asztalon. Már csak arra eszmélek, hogy a kezét a kezemre helyezi és finoman cirógatni kezdi. Lassan nyugszom meg, de még így sem tökéletesen.Hagytam, hogy a kezével megfogja a kezem. Ráhagytam most mindent, amit csinálni szeretett volna, mert én jelenleg rettentő feszült, ingerült voltam ahhoz, hogy bármiféle gyengédséget képes legyek kipréselni magamból. Mélyen és fújtatva vettem a levegőt, és kellett egy kis idő, hogy az ital gőze, meg a csend valamennyire lecsillapítson. De így sem teljesen.
- Nem. Nem ez számít. Nekem nem. Ezt én nem tudom így és ennyiben hagyni. Angie…- emeltem rá a tekintetem, és küzdelemet folytattam arra, hogy ne tűnjön a hangom még haragosabbnak, mint amennyire valóban az voltam.
- Az a rohadék bántott téged. Olyat tett veled, amihez nem volt joga….egyszerűen nem.Ne kérd tőlem azt, hogy beletörődjek, mert nem tudok!- finoman szorítottam meg a kézfejét, majd a másik kezem rátettem, és egy ideig így tartottam. Az arcomon fájdalom, indulat, mérhetetlen gyűlölet, és kétségbeesett ragaszkodás váltakozott. Hol gyengéden néztem rá, hol pedig elködösült, haragvó pillantással, ahogy eszembe jutott a férje. A hamarosan volt férje.
Másról kell beszélnünk. Valakiről, akinek ezt az egészet úgy kellett elviselnie, hogy nem volt más választása. Mert Angienek és nekem volt. Még ha ez most úgy is tűnik, hogy csak az volt a járható, amelyen mindketten tovább haladtunk egymás nélkül. Volt lehetőségünk. Dönthettünk volna úgy, hogy megszökünk. Visszafordulhattunk volna, mindent és mindenkit kockáztatva egymásért. De Alexa beleszületett a mi döntésünkbe. Abba ahogyan határoztunk az életéről. Én azzal, hogy nem is tudtam róluk, Angie azzal, hogy hozzáment a nevelőapjához.
A képek között lapozva hol elérzékenyülve átszellemülten, egészen sokáig nézek egy-egy képet, hol pedig elmosolyodom, látva a lányom vidám és bohókás arcát. Angie ezeken a képeken más, mint amilyennek ismertem. Más, mégis van benne valami abból a régi lányból, aki volt. Akit sosem akartam máshol tudni, csak és kizárólag magam mellett. Aki hajlandó volt velem elkötni Chester apó kocsiját egy tavaszi vasárnapon, amíg mindenki templomban volt, csakhogy bemutassam neki a vezetési tudományomat. Persze tizennégy évesen még csak motorral tudtam menni, de vagánykodni akartam. A szalmabálák között kötöttünk ki az ütött-kopott almazöld pick-up-al, és egy hétre eltiltottak bennünket egymástól. Hasztalan, mert én átszöktem a nagy házba, az óriási, rejteket adó juharfán felkapaszkodva, ott csimpaszkodva Angie árvácskákkal szegélyezett ablakában. Csak azért, hogy nevetve bolondnak nevezzen, majd puha kacsóit az arcomra tegye és csókot adjon. Számolatlanul. Minden megérte. Érte minden és bármi megérte volna.
- Minden képen mosolyogsz, amin vele vagy. Óóóóó….ha jól látom sikerült rábeszélnie téged is a gördeszkára!- nevetve fordítottam felé a telefonját, egy olyan képet mutatva, amit valószínű Alexa csinált az anyukájáról.
Megakadok egy képnél amit egyszerűen nem tudok tovább lapozni. Hosszú, barack színű ruhát visel, a haja kiengedve, mintha élő és lélegző selyem lenne. Talán valami iskola ünnepség lehetett, ahol táncolnia kellett. Elképesztően bájos, varázslatos, a mosolyán átsüt a lehengerlően tündéri, barátságos természete. Mintha Angie lenne sok évvel ezelőtt, amikor egy iskola rendezvényen táncolnia kellett. Ő meg nem akart. Azt mondta a botlábú Brecurt képtelen eltalálni a ritmust. Én meg csak hallgattam ahogy csacsog és panaszkodik, és arra gondoltam, hogy bárcsak ne lenne eltörve a kezem, mert én lennék az aki megtáncoltatja. Felkapom a fejem Angie utolsó mondatára.
- A lobbanékonyságát sejtem kitől örökölhette….a pizza iránti rajongását. Apám meg a kakaó nagy mestere volt ha emlékszel.- mosolyodtam el, és a telefont lezárva visszanyújtottam neki.
- Adok majd egy email címet, kérlek juttasd el nekem a képeket. Illetve nem….mondd meg mit hozzak, hogy minden képet, videót megkaphassak róla, ami csak létezett az idők folyamán. De előtte új emlékeket szeretnék vele. Valamit ami felejthetetlen lesz….emlékszel a szülőházamra? Amit el kellett egykor hagynunk. Ami leégett. Bohemia-n, Long Island-en.- magyarázom neki sokat sejtető mosollyal, rögtönözve az egészet. De már most tetszik az elképzelés amit kigondoltam.
- Tavaly megvettem. Idén nyáron pedig elkészült a ház, amit felújítottak. Ki akarom adni majd….de….mit szólnál ha velem ünnepelnétek idén a karácsonyt? Ott, abban a házban. Ott lenne apám, meg Albert. Tudom nem egy buli társaság egy tizenéves lánynak, de remélem, hogy az ünnepek tökéletes alkalom lesz ahhoz, hogy pótoljunk valamit az elvesztegetett időből. Nem utolsó sorban te is a közelemben lennél.- végre újra meg tudtam fogni a kezét, és lágyan megcirógattam a kézfejét, biztatva arra, hogy igent mondjon nekem.
- De előtte….azért hamarabb szeretném őt látni. Mit tud rólam? Mármint azon kívül, hogy az édesapja vagyok?- kérdeztem óvatosan. A korábbi haragom a férje és az apja iránt nem tűnt el, de egy időre mélyre zártam. Helyébe valami egészen más lépett: izgatott várakozás.

A szavaira bólintok, nekem ennyi is elég lenne, ha azt mondja, nincsenek elváratlan szálai, én hiszek neki. Nem az én biztonságom az elsődleges, ha csupán rólam lenne szó, ez sem érdekelne, de én már felelősséggel tartozom egy életért, és már nem beszélhetek egyes szám első személyben. Már mi vagyunk, ketten Alexával, s amíg felnőtt nem lesz, addig a döntéseim befolyásolják az életét. Majd, ha kirepült a fészekből, elkövetheti a saját hibáit, ő lesz sorsának kovácsa, de most minden hiba, amit én elkövetek, rajta is csattanhat, ezt pedig nem engedhetem meg magamnak. Ő az egyetlen, aki miatt önszántamból hatát fordítanék Alexandernek. Semmi egyéb nincs, ami távol tarthatna tőle, az sem, amit a múltban elkövetett, nem érdekel. Tette, amit tennie kellett, így boldogult, megfizette az árát, a lelkiismerete nem tiszta, ebben biztos vagyok, de az is csak azt jelzi, hogy van még lélek az üzleti élet jeles képviselőjének álcája mögött. S nekem ez az, ami számít.
- Ennek örülök.
Nem a magam érdekében, de szerintem erre hamarosan ő is rá fog jönni. Bármit kockáztattam volna érte, ha nem kell más életét megóvnom. Márpedig Alexáét már a pocakomban meg kellett, így nem volt választásom. Most sem lenne, ha nem sikerült volna lezárnia életének azt a sötét szakaszát. Nagyon örülök neki, hogy nem kell már most azt mondanom, hogy talán mégiscsak jobb lesz nélküle. A szívem szakadna darabokra. Mi tagadás, megkönnyebbültem. A saját boldogságom nem érhet annyit, mint Alexa biztonsága, de most nem szükséges ezt mérlegre tennem, és beáldoznom az érzéseimet. Hála az égnek.
A kislányunk azonban már egészen más vizekre tereli a beszélgetés fonalát, ami igazából magától értetődőnek kellene, hogy legyen. Kellett volna. A mi történetünk másként alakult, remélhetőleg azonban a jövőt már a kezünkbe vehetjük majd. Bízom abban, hogy lehet még közös jövőnk, és remélem, idővel legyőzzük majd a felmerülő akadályokat. Szerintem nem lenne előttünk lehetetlen, ha igazán akarjuk. Ez azonban most még egy nagyon más lapra tartozik.
- Én nem azt mondtam, hogy hagyd annyiban. Csak azt, hogy olyat ne tégy, ami veszélyeztetné a jövőnket. Hidd el, tudom, hogy csak rosszat érdemelnek, én aztán tudom, de… nem is tudom, intézd inkább a magad módján. Az apámnak sokkal jobban fog fájni, hogy kitúrod a cégéből, és netán darabjaira szabdalva semmisíted meg. A férjem meg… csak idő kérdése, hogy valaki golyót eresszen belé a tartozásai miatt.
Egyikükről sem volt jó véleményem, de azt nem szerettem volna, hogy Alexander bemocskolja a kezét miattam. Valószínűleg gondolkodás nélkül megtenni, de az én múltam tényleg nem ér annyit, hogy megsemmisítsük vele az esetleges jövőnket. Felőlem összeverheti, mit bánom én, de ott is van egy határ.
- Rossz így látni, és talán el sem kellett volna mondanom… csak sajnos hozzátartozik a teljes képhez.
Sóhajok fel, hosszú ideig azt hittem, megölt bennem valamit akkor, de most, hogy látom Alexandert, egészen másként gondolom.
- Tudod, sokáig azt hittem, hogy az életben többet nem fogok tudni vágyat érezni bárki iránt. Most már azért úgy gondolom, csak nem volt a megfelelő ember a közelemben.
Meglehet, az is közrejátszik, hogy Alexandert már előtte ismertem, bíztam benne, gondolkodás nélkül a kezébe tettem volna az életem a kimaradt évek ellenére ugyanúgy. Egyszerűen biztos voltam benne, hogy megvédene, s most, látva a gájdalmat a vonásain, a töménytelen haragot, tudom, hogy nem tévedtem. Hagyom azonban elúszni a múltam kellemetlenebb fejezeteit, mert Alexa több szót, érzelmet érdemel, sőt, a mindenséget a maga nemes egyszerűségében, és örülök, hogy végül Alexander is inkább felőle érdeklődik. Fejjel lefelé nézve a képeket néha elmosolyodom, ahogy felrémlenek az egyes emlékeink, mi tagadás, nagyon sok időt töltöttünk el a kislányommal együtt, inkább voltunk barátok, mint anya és lánya, noha ehhez nagyban hozzájárult az, hogy mindig mintagyerek volt, és amiben csak tudott, segített. Még csak kiabálnom sem kellett vele soha, pedig valljuk be, minden alapja megvolt ahhoz, hogy elcseszett gyerek váljon belőle. Ezért mindenképpen mérhetetlen hálával tartozom a sorsnak, mert tényleg olyan nekem, mint a fény az alagút végén, a kis mentsváram, a biztonságos, boldog „helyem” az életben. Néha fájt, hogy ismerősek a vonásai, hogy egyes jellemvonásaiban Alexander köszönt vissza, de ezek mind eltörpültek a boldogság mellett, amit egyébként okozott.
- Bármire képes rábeszélni. És… amikor megismered, te is rájössz majd, hogy mellette valósággal lehetetlen nem mosolyogni, annyira vidám és pozitív, hogy néha csodálkozom, miként lehet ennyi energiája.
Szó sincs persze arról, hogy néha ne pityeregne, vagy hisztizne úgy egy igazit, de lényegesebb kevesebbszer fordul ilyesmi elő vele, mint a többi gyerekkel. Magatartásból példásnál rosszabb értékelése sosem volt, néha már én magam viccelődtem azzal, hogy lehetne egy kicsikét rossz. Csak mondjuk egy-két figyelmeztetésig, vagy valami, de nem fogadta meg a dolgot. Néha valósággal úgy éreztem, hogy ő azért lett leküldve hozzám, hogy könnyebbé tegye az egyébként nehéz utamat. Az én kicsi reménysugaram.
Elvettem a telefonomat, év visszahelyeztem a táskámban, egyébként nem volna helye az asztalon, de ez kivételes helyzet volt, és őszintén, pont nem érdekel jelenleg, mennyire hágtam át az etikettet.
- Természetesen szívesen elküldöm, de egyszerűbb lesz, ha adok hozzáférést a képekhez online, úgy is megnézheted bármikor, illetve lementheted, ha úgy tetszik. Persze, emlékszem.
Bólintottam, aligha sejtve, milyen ötlet fogalmazódott meg benne. A sokat sejtető mosolya beszédes lehetne talán, de egyszerűen túl sok minden történt ma ahhoz, hogy ilyen logikusan képes legyek még gondolkodni. Azt azért nagyon jó hallani, hogy új emlékeket szeretne Alexával, biztos vagyok benne, hogy nagyon fog neki örülni a leányzó.
- Ohh.
Szúrtam közbe, bár talán annyira nem meglepő, hogy megvett egy házat, ahol még az édesanyja is az élete része volt. Egészen… nosztalgikus, vagy nem is tudom, talán némi tisztelgés az addig tökéletes gyermekkor felé, mert bármennyire is szerényen éltek, legalább mind szerették egymást. Ez az én szememben az ideális család.
- Szerintem ez remek ötlet, és hidd el, hogyha Alexa megtudja, hogy veled töltheti az ünnepeket, biztos, hogy majd kiugrik majd a bőréből.
Egy kislánynak, aki mindig hiányolta az apukáját, biztosan nem létezhet ennél szebb karácsonyi ajándék. Biztos vagyok benne, hogy nagyon fog örülni a lehetőségnek. Nyilván némi időbe bele fog telni, míg mindenki hozzászokik a helyzethez, de szerintem ez normális, attól egyáltalán nem tartok, hogy ne éreznénk végül jól magunkat. Kissé elpirultam, mikor hozzátette, hogy én is a közelében lennék, őszintén szólva, ha rajtam múlna, ki sem másznék az ágyból jó darabig, már ha egyszer olyan intim közelségbe kerülnénk, de ez most nem igazán tartozik ide. Egyszerűen csak hihetetlenül jó érzés a bőre a bőrömön, mikor ma reggel felkeltem, a legmerészebb gondolataim közt sem szerepelt egy ilyen forgatókönyv.
- A piknikre terveztem elvinni.
Noha nem gondoltam, hogy akkor már tudni fognak a dologról mindketten, de nyilvánvalóan így lesz, és talán jobb is így. Alexa előtt ilyen nyíltan nem mondtam volna el, mit tett velem a férjem, és hogy mekkora egy szemétláda a nagyapja. Tudom, hogy tudja, de más hangot adni valaminek, mint csendben tudomást venni a létezéséről és megpróbálni elfelejteni.
- Nagyon sok mindent, legalábbis azt, akit én ismertem, akivel felnőttem, akiről annyi szép, vicces, boldog emlékem van, azt nagyon jól ismeri. Sokszor kéri, hogy meséljek rólad. Vagy az apukádról. Annál is többször ültünk a júdásfa alatt, és mindig az ölembe hajtotta a fejét. Volt, hogy megkérdezte, hogy simogattam úgy a te hajad is mint az övét? Vagy te az enyémet? Mindig azt mondta, hogy azért akar megtanulni pizzát sütni, hogy egyszer majd süthessen neked, és megnyald mind a tíz ujjadat. Soha nem voltam hajlandó letagadni előtte az igazságot, azt szerettem volna, hogy ismerjen, ha személyesen nem is, legalább általam annyira, amennyit csak átadni vagyok képes.
Istenem, de nehéz ez, a bennem tobzódó hiányt viszonylag könnyű volt orvosolni, tudtam, hogy nincs más választásom, de Alexa esetében ez egész más volt. Sokszor éreztem nagyon szörnyű embernek magam, hogy nem tudom megadni neki az apukáját, mert egyszerűen nincsenek meg hozzá az eszközeim. De abban biztos voltam, hogy legkésőbb a válás után a világot felforgatnám, hogy megtaláljam, nos, erre már nem lesz szükség, mert itt van előttem, és szemlátomást épp annyira kíváncsi a lányára, mint a lánya őrá. Így azért már sokkal kellemesebbnek tűnik a helyzet, és bár lehet lesz pár könnyes szempár azon az első találkozón, de azok biztosra veszem, hogy örömtől fognak duzzadni.

Azt mondják, hogy akik idejekorán veszítik el egyik szülőjüket, azok többsége nagy családot szeretne, vagy egyáltalán nem akar megállapodni, félve az újabb veszteségtől. Én az előbbi kategóriába tartoztam, mióta csak az eszemet tudom, és mióta csak fel tudtam fogni a család jelentőségét. Ez így volt már akkor is, amikor még élt az édesanyám. Mindig is terveztek még gyerekeket apámmal, legalább még kettőt, de végül nem született testvérem. Apám sosem nősült újra, éppen ezért éreztem úgy mindig, hogy bár tökéletesen jól megvagyunk az öreggel, hiányzik valami.
Angie igazi nő volt. Az akire az ember akár egész életében képes lenne várni. Az akit oltár elé akar vezetni, akitől gyerekeket akar, akivel családot akar alapítani. Az a fajta lány, az a fajta nő, akiben benne van egy tökéletes család ígérete. Én ezt mindig is éreztem. De nem ezért szerettem bele. Hanem a szíve miatt. Dacára annak amilyen körülmények közé született, ő sosem felejtett el lefelé is nézni. Talán a mai napig az egyetlen aki képes belém látni. Aki talán mindannak ellenére, amit most elmondtam neki, nem ítél el. Mert tudja, hogy bár az elmúlt időszak életem nem legtökéletesebb része volt, de kellett, hogy visszavezessen hozzá. Én már akkor hozzá tartottam, amikor elhagytam a várost. Mindig, minden utam hozzá vezetett. Ide, vissza.
Egyszerre érzek azonban dühöt az elmúlt évek miatt, amelyben elvették a lehetőségét annak, hogy ismerhessem a lányomat, és egyszerre csalódottságot. És ebben nem csupán Angie apja, vagy a férje a hibás, hanem az én csökönyös öntelt sértettségem is. Ha egy kicsit kihúztam volna a fejem a valagamból, akkor láttam volna, vagy megéreztem volna, hogy szüksége van rám, hogy mondani akar valamit. Régen mindig megéreztem ha baja volt, ha elkeseredett, vagy szomorú. Látnom sem kellett, egyszerűen éreztem. Lentről, a dolgozók lakrészéről a kis domb aljáról felnéztem a nagy ház felé, fel egészen az emeleti ablakig, és tudtam, hogy szüksége van rám. Gyerekként mindig rohantam lélekszakadva, kamaszként dobogó szívvel, később pedig ezer lóval sem lehetett volna visszatartani, hogy ott legyek ha kellek. Most azonban nem voltam, és meg sem éreztem. Túl erősen volt bennem a tüske, túl nagy volt a keserű csalódottság, hogy tovább lássak. Később pedig az az élet, amelyet választottam, a pénz és a befolyás szűnni nem akaró hajszolása elhomályosított minden mást. Még őt is egy időre. Pedig éppen miatta csináltam.
- Kár belé minden idő, amit még ebben a világban tölt.- a fogaim között szűrtem a szavakat, a harag méregként cseppent elő belőlem, a testtartásom is feszültebb volt, az arcom gyémántkeménységűvé vált. Megráztam a fejem.
- Nem tudom...nehéz megállni, hogy ne éppen én legyek, aki a legelső alkalommal egy jól irányzott lövéssel küldi el a másvilágra, de azt hiszem túl nagyot kockáztatnék.- Alexa jelenléte az életemben, az, hogy immáron tudok róla, hogy ő hozzám tartozik, szinte az én gesztusaim egy részét viseli magán, valahogyan mindent megváltoztat egy csapásra. Már nem csupán a saját tetteimért vagyok felelős, hanem érte is. Sok évet kell bepótolnom, sok évet kell valamilyen módon helyrehoznom. És még ha nem is lehet mindent, nem is lehet ugyanaz, nem akarom, hogy az egészet beárnyékolja valaki, aki annyit sem érdemel meg, hogy beletöröljem a lábam.
A sóhaja és a szavai után lágyulnak el kissé a vonásaim, és előre nyúlva, át az asztalon, kicsit meg is emelkedve a mutatóujjam az álla alá teszem, és finoman megemelem, hogy a szemeibe tudjak nézni.
- Ne aggódj! Ez olyasmi, amit meg kellett tudnom. Jobb így, mint később rájönni, hogy mi az amin keresztül kellett menned. És mi az amit a lányunknak is át kellett élnie. Mert hiába nem látott semmit….az embernek az édesanyját szenvedni látni…- elhallgatok és lassan aláhullik a kezem, hátradőlök a széken, és az ölembe ejtem mindkét kezem. Egy ideig az összekulcsolt ujjaimat nézem, aztán újra vissza rá.
- Soha. Soha senki nem fog többé bántani. Ezt megígérem! És ez egy olyan ígéret, Angie, amit be is fogok tartani. Bármi áron.
Komolyan ejtem ki a szavakat. Komolyan is gondolom, ahogy azt is, hogy többé semmi nem létezhet, sem erő, sem ember, sem hatalom….semmi a világon, ami a megtalált szeretteimtől elszakíthatna megint. Az ember az élettől nem szokott ilyen ajándék lehetőséget kapni, és ha nem vigyáz rá, ha megint elrontja, akkor többé soha nem lesz másik.
Nem tudok, vagy nem merek reagálni arra a kijelentésére, hogy rajtam kívül, illetve azután, hogy elváltunk egymástól nem volt senki az életében. Én másképp működöm, mint a férfiak többsége. Bennem voltak vágyak más nők iránt. Hiszen engem is meg tudott bolondítani egy szép láb, egy kecses tartás, egy bájos mosoly, egy kellemes parfüm illata. Ám ezek nem érzelmek voltak, inkább azt hiszem a testem próbált valamiféle pótlékot találni a lelkemnek, ami sosem szakadt el Tőle. Képtelen voltam azonban hosszabb időt tölteni bárki mellett, az utóbbi időkben pedig kizárólag exkluzív escort cégek szolgáltatásait vettem igénybe. Sokszor csak kísérői feladatok céljából. Bevallom sokszor nem. De ez már az én gyengeségem volt. Nem vallom ezeket be neki, bár valószínű sejti, főleg abból, hogy csupán felpillantok rá az újra szám elé emelt pohár pereme felett és némán kortyolok a borból, majd visszahelyezem magam elé.
- Az én szívemben soha nem volt helye másnak. Te ott örök helyet béreltél magadnak azon a napon, amikor bemosolyogtad magad az életembe alig öt évesen.- azt hiszem ezzel tökéletesen leírtam neki az elmúlt időszakomat és a nőkkel való kapcsolatomat. Szeretni többé senkit nem tudtam. Úgy nem, ahogyan őt. Nézem őt. Íriszeim sebesen cikáznak az arca vonalán, próbálok rájönni, hogy vajon miért kaptam őt vissza az élettől? Vajon megérdemlem egyáltalán ezt a csodát újra?
Végül döntésre jutok. Hirtelen ötlet, mégis meg kell vele osztanom, és reménykedem benne, hogy ő is éppen annyira támogatni fogja az elképzelést, mint amennyire én akarom. Felderül az arcom, amikor beleegyezik, sőt azt mondja, hogy talán Alexa is boldog lesz, hogy velem töltheti az ünnepeket.
- Tudod….ez annyira hihetetlen.- rázom meg a fejem, és a két könyököm az asztalra téve, a tányérom felett kulcsolom össze a kezeimet, majd az államat azokra téve elmélkedem tovább. A boldogság, amit a várakozás miatt érzek, hogy találkozzam a lányommal leírhatatlan.
- Mármint Alexa önzetlensége. Sosem látott, sosem ismert, csak a te történeteidből, mégis ugyanúgy várja, hogy megismerjen. Mindig is várta. Kitartó kislány. És gyönyörű. Ő egy csoda. Ahogy azt hiszem a mi szerelmünk is az volt. Még mindig az.- az utolsó szavakat szinte csak suttogom magunk közé. Felfoghatatlan még mindig a számomra, hogy csupán egy székért indultam el, és őt találtam. Meg a széket.
- Marina fügés csokoládés karácsonyi tortája, amiből mindig kettőt sütött, hogy jusson nekünk is belőle. Már hetekkel korábban megvásárolta a dupla hozzávalókat. Hm...a mai napig érzem az orromban az illatát. Mi lett az öreglánnyal? Él még?- Marina a Brexton-Larrabee ház szakácsnője volt. Igazi anyatigris, aki egyszerre keverte a szószt a tűzhelyen, és vágott fültövön, ha belekontárkodtam az éppen kihűlni félrehúzott csokoládé krémbe. Odáig voltam érte. Ő tanított meg táncolni, és arra, hogy bár Angelina kisasszony világa nem is lehetne messzebb az enyémnél ne adjam fel, hogy egy napon majd az enyém lesz a szíve. Lehet túl sok romantikus regényt olvasott, amivel nem mellesleg roskadásig volt a polca, de rengeteg szeretett dolgozott benne. Sosem született saját gyereke.
- Ajánlottak egy cukrászatot, ahonnan a karácsonyi édességet terveztem megrendelni, illetve van egy bejárónőm is, aki szintén eljön velünk az ünnepekre. A lánya valahol az ország másik végén tölti a karácsonyt, a fia meg tengerészgyalogos, és a jóisten se tudja merre úszik éppen a hajója az óceánon. Kedves asszony, és remekül főz, csak a süteményekhez nem ért. Viszont…- sóhajtottam egy nagyot, mintha éppen egy tragikus dolgot kellene megosztanom vele, noha a szám sarkában megbújó hamis mosoly elárulhatta neki, hogy inkább csak megjátszom ezt az egészet.
-...a helyzet az, hogy itt New York-ban nincs semmim. Se karácsonyi fényeim, se díszeim, se fám….de még egy árva Rudolf sem, a piros orrával. Úgy gondoltam majd Albert elintéz mindent, de….szeretném, ha ez olyan lenne ami nektek is tetszik. Szóval mi lenne, ha Alexával ezt rátok bíznám? Albert majd segít nektek, és el is szállítja Bohemia-ra. Mit szólsz? A költségeket természetesen én állom! Nem! Ne is próbálj egyezkedni!- emeltem meg a kezem tiltakozásul, majd nagyon komoly arcot próbálva vágni határozottan bólogattam.
- Ma délután fogom megkötni életem egyik legfontosabb üzletét, szóval van okom arra, hogy megengedjek magamnak ilyen nagy volumenű mulatságot.- röhögtem el végül magam, utalva arra, amit már korábban is említettem neki, hogy tudniillik felvásároltam a Brexton-Larrabee céget.
A piknik jutott eszembe, amit Angie említett, hogy azon fogok a lányommal először találkozni, így a beszélgetést vissza is kanyarítottam ide.
- Azért akartad a pikniket velem, hogy bemutasd nekem őt?- ragyogó szemekkel néztem végig rajta. Ha nem lennék belé olyan mérhetetlenül szerelmes, azt hiszem újra és újra beleszeretnék. Nem csupán gyönyörű, nem csupán erős, nem csupán céltudatos, hanem okos nő. Nem vagyok egy érzékeny ember, és nem könnyű eljutni a szívemig, a sok év alatt kellően kidolgoztam és felépítettem a magam védelmét, de egy tizenkét éves kislány gondolata, aki az enyém szinte pillanatok alatt úgy bontotta le az érzéketlenségem, mintha papírból lettek volna azok a bástyák. A szemeim fátyolosak lettek. Nem sírtam, könny sem szökött bele, de benne volt az ígérete.
- Még mindig nehezen fogom fel az egészet. Hm….azt hiszem ennek neki kellene állni mielőtt végleg kihűl. A füstölt lazac rémes hidegen. És a sonkás parmezános is legfeljebb langyosan jó. Elvégre ebédelni hoztalak el, és nem azért, hogy szomorúnak lássalak. Sosem akarlak annak látni. A mosolyod olyasmi, amivel gyógyítani lehet. Engem mindenképp.- néztem le egy pillanatra a tányéromra, aztán az övére, végül őrá magára. Aztán a villáért nyúltam, és átkevertem a tésztát, ám nem kezdtem még hozzá, megvártam őt is.