Minden fotográfia időparadoxon. Időn belüli időtlenség, mulandó örökkévalóság. Fényképezni nem más, mint kivonni a valóságból az időt egy pillanatra, majd visszaadni ezt a pillanatot az időnek.
Kellemes zene, jéghideg italok és megannyi ízletes étel, minek az illata ellepi egész Manhattant. Igen, újra itt van a nyár köszöntő fesztivál. Mindig is imádtam az ilyeneket. Az a nagy tömeg, a rengeteg kaja, a sok lány, és ha még szerencsém van, akkor egy jó fellépővel is elődrukkolnak a szervezők. Reggel se rossz az ilyen, bár akkor tény, hogy szétolvad az ember, mert igen, ilyenkor már javában meleg van és pont olyan helyre rakják a bódékat, ahol egy csepp árnyék sincs. Nem-nem ilyet nem játszunk! Ellenben kora este, mikor már közeleg a napnyugta, akkor nagyon szép fényekben játszik az ég, kellemes az idő és jobban beindul az élet. A bódésoknak is több kedvük van mosolyogni a forró finomságok felett. Ez az az időpont, mikor egy fotósnak megéri kijönni. Szépek a színek és élettel teli lesz a kép. Ez kell nekem is! És nem csak azért, mert szeretek kattingatni ilyen eseményeken, hanem azért, mert ez éppen a feladatunk. Mindenkinek meg kell találnia azt a pillanatot, azt a dolgot, ami szerinte szavak helyett is leír mindent a fesztivál érzésről, a nyárról. Az ember azt gondolná, hogy ez milyen egyszerű, pedig egyáltalán nem az. Hiszen egy csapat másik fiatallal kell ezt megoldanod, és nem elég, ha lősz egy képet az egész rendezvényről. Nem, ennél több kell. Mondjuk egy boldog kisgyerek az apja nyakában, a sülő kolbászok, vagy akármi, amibe egy kicsit is bele lehet magyarázni valamit. A lényeg az egyediség.
Már két hete csak ezen agyalok, hogy vajon mire lenne célszerű rámennem, ahhoz, hogy tényleg egyedi legyen a kép. Persze előre nem lehet az ilyet tervezni, hiszen sok múlik azon, hogy miket látok ott, miket kapok el. De azért szeretem megtervezni azt, hogy merről kéne megközelíteni a dolgot, ami biztosan nem jut eszébe senkinek sem, s amiért megveregetik a vállam. De hiába állok fejen, akkor sem látom a megoldást. Tuti mindenki a körhintával jön, meg az óriáskerékkel, egy magas pontról való fotózással, vagy éppen egy fejjel lefelé fordult képpel. Ez mind sablonos. Persze az is, ha az ember naplementében akar fotózni, mikor már kissé látszódnak a dekorációk fénye is. Sok múlik ezen a feladaton, nem akarom elbukni.
Ajkamat harapdálva nézelődök körbe először én is és csinálok pár próba felvételt, hogy lássam milyenek a fényviszonyok. Néhány társamba bele is ütközök, akik csakugyan gondolkozva barangolnak, várva az ihletre, vagy a megfelelő történésre. Én már kissé kezdem feladni, mikor elhalad mellettem egy lány. Szinte vonzza magával a tekintetemet. Talán eddig rossz megközelítésben indultam neki. Feleszmélve gyorsan követni is kezdem, hogy kicsit távolabbról egy jó szöget keressek hozzá. Igaz csak egy pillanatra láttam, de szépek voltak a vonásai, meg hát a haja sem valami hétköznapi, így belefér az elvárásokba. Csinálok róla jó pár képet, majd később ráérek kiválogatni, hogy melyik használható belőle, egyelőre az a célom, hogy ne hagyjam el. Egyszer sikerül az arcát is elkapnom, de innen hátulról nem olyan könnyű. Próbálok közelebb furakodni hozzá, de nagy a tömeg és véletlenül meg is löknek, így mikor már éppen csinálnám a képet a megfelelő beállításban, a kamerám lejjebb bukik, így valószínűleg valaki hátsófelét kaptam el. Remek, max majd ezt adom be, mondván, hogy én ennyit láttam.
Két pillanatra nézek félre és mire újból előre pillantok, a lányt nem látom sehol. Nagyot sóhajtva húzódok is inkább félre megnézni, hogy van e valami használható. Meglepettségemre, olyat is sikerült elkapnom, amire nem számítottam. Ha nem löknek fel, talán fel sem tűnik az, hogy a modellem éppen zsebtolvajt játszik. Úgy látszik, megvan a tökéletes helyzet, hogy ha ráakadok, akkor kicsit segítségét kérhessem. Bár kétlem, hogy még itt lenne, azért türelmesen keresem, mert szükségem lenne rá. Hacsak észre nem vette, hogy fotózok és előlem menekült el. Bár van egy sejtésem, hogy akkor még fogjuk látni egymást, így vagy úgy. Addig is arrébb megyek egy kisebb sikátoros részhez, hogy nyugodtan rátudjak gyújtani. Mert hát igen, hiába nem szabad, mikor nem látja senki, akkor nem jelent gondot.
A fesztiválokat, rendezvényeket, különböző összejöveteleket csupán két ok miatt kedvelem. Az első és legfontosabb, mert így a legegyszerűbb kizsebelni a gyanútlan szórakozni vágyókat, az plusz könnyedség, ha a kiszemelt áldozat már segg részeg. A másik egyszerű, szeretek kikapcsolódni, és hol máshol tehetem meg a legjobban, mint egy ilyen fesztiválon? Van kaja, pia, zene, még akkor is, ha sajnos a szervezőkre rá férne egy alapos oktatás, mert a legtöbb fellépő nem ér egy zseb szart. Azért arra mégis jó, hogy kikapcsolja az agyam és néhány óra erejéig úgy tegyek, mintha én is a normális és kurvára unalmas társadalom részese lennék. Leszámítva a farzsebből kilopott pénztárcákat. De amit senki sem lát az meg sem történik nem igaz? Úgy tűnik, hogy idén sokkal többen eljöttek, mint tavaly, csak tudnám miért. Ugyanazok a kajás bódék, ugyanazt a sört csapolják, ugyanarra a helyre vannak felhúzva a színpadok, ugyanolyan semmit mondó előadók nyávognak a színpadon. Minden ugyanolyan és mégis emberek ezreit mozgatja meg. Ez is tökéletes mutatja, hogy mennyire birka a nép. Önálló gondolatok hiányában mindenki rész veszt azon, amit valaki más, szintén elég fantáziálatlan egyén kitalál. Csodálatos dolog a birkák között farkasnak lenni. Próbálok elvegyülni a tömegben, szerencsére ilyenkor sem a színes ruházatommal sem pedig rózsaszín hajkoronámmal nem lógok ki a sorból, nálam sokkal furább alakok is megfordulnak erre. Tudom, leszakad a pofám, de léteznek nálam furább alakok, legalábbis külsőre mindenképp, én elég bohókás vagyok, de legalább van stílusom, ami sok emberről nem mondható el. A mai fogás sikeresnek mondható, néhány pénztárca már a táskámban lapul, de még közel sincs vége a vadászatnak, hiszen messze még a napnyugta és bőven van honnan beszerezni a lóvét. Miért hagynám abba, amikor ilyen jól fut a szekér. Gondolataimba merülve szlalomozok az emberek között, teljes mértékben csak arra összpontosítva, hogy kiből lehet a potenciális áldozat, minden olyan pillanatot kihasználok, amikor észrevétlenül ki tudom a csenni az össze nem cipzározott táskákból vagy farzsebekből a pénzt illetve tárcát. Szokás szerint mielőtt haza megyek minden irattal együtt a szemétbe hajítom a tárcákat, de egyelőre még a táskámban gyűjtöm őket. Az első és legfontosabb szabály, amit az utcán, illetve „munkám” során megtanultam, hogy mindig ébernek kell lenni, mert bármikor akadályba ütközhetek, nem engedhetem meg magamnak, hogy valaki elkapjon, ha valamit, a börtönt mindennél jobban szeretném elkerülni. Abban a pillanatban leszek figyelmes egy fiatal srácra, amikor egy hosszú fekete hajú csávó zsebéből nyúlom le éppen a pénzét. Nagyon úgy tűnik, hogy az illető engem fotózott. Gyors mozdulatokkal húzom fejemre a kapucnit és az első kanyarban eltűnök a szeme elől. A sörsátor mellől figyelem, nem engedhetem, hogy az esetleges tárgyi bizonyítékkal a gépén távozzon innen. Mindent meg fogok tenni azért, hogy a fotók törölve legyenek. Már ha vannak fotók, bár nekem nagyon is úgy tűnt, hogy engem szánt modellnek. Szinte árnyékként követem őt, éppen csak annyira lemaradva tőle, hogy ne tudjon ismét kiszúrni a tömegben. Az egyik fa takarásában megállok és figyelek, akkor lépek ismét színre amikor biztos vagyok abban, hogy egyedül van. A kapucnit még mindig a fejemen tartva állok meg a háta mögött. - Nem mondták neked, hogy törvénybe ütközik, ha az engedélyem nélkül fotózol? vicces, hogy pont én papolok ilyesmiről, amikor leszarom a törvényt. Most is magasról tennék rá, ha nem rettegnék attól, hogy kompromittáló fotók lehetnek azon a gépen. - Lennél olyan kedves és törölnéd, amíg szépen kérem?
Kezdőlap
• 643
