Nem a szavak embere. Sosem volt igazán az, de a múltja és jelene folyamatosan csiszolja le a maradék szókincsét is egy átlagos beszélgetésben. Félszavasak válaszok, eldobott morgások, érdektelen vállrántások amik mögött áll, nem azért mert abszolút nem lenne képes többre, egyszerűen a legtöbb esetben megtanulta, hogy ne kérdezzen. A tudásnak ára van ő meg köszöni nem akarja megfizetni, pont annyira átok mint áldás és a bőre meg fontosabb ennél.

Kérgeket növesztett maga köré, főleg azokba az irányokba ahol a legjobban fájna. Nehéz elérni, ha nem is egyenesen lehetetlen. A munkája kihatott már az egész lényére, az életére, szokásaira, önmagára, amit már rég nem kellene kutatni, még saját magának is, mert... hát mi a fenét találnál mégis? Mit remélnél mégis őszintén? Olyan életbe mászott és olyan mélyre, ahonnan nehéz lenne ki, már ha lehetne, vagy akarná, mert ott a másik gond, ha nem ez akkor mégis ki más? Ha nem ezek az emberek lennének a hátsójában, egészen biztosan akadna más. Ezeket legalább ismeri, ez a játék annyira nem idegen, kényelmesnek nem kényelmes de benne ragadt, és minél inkább szembesítenéd ezzel csak mégjobban megerősödne benne hogy az élet értelmét egy nagy kupac guanóban rejtették el, szóval ő bele nem túr már, anélkül is ellepi nyakig a saját mocska.

Olyan képességekre tett szert, amiket az átlag életben nehezebb lenne hasznosítani. Ő nem az átlag életet éli, és lehet már nem is menne neki, hogy ne lessen fél szemmel mégis hátra, ne aludjon fegyverrel a párnája alatt és félig éberen, hogy mikor rontja rá valaki az ajtót... újra.

Nincsenek barátai, legalábbis ő ezt vallaná, ez nem az az üzlet ahol barátkozni érdemes, legfeljebb kapcsolatokat építeni, ha maradt még türelmed az emberiséghez úgy általánosan. Ettől függetlenül azért akad akiért a hátsóját mozdítaná, de azt is arra fogja, hogy ha ő nem ölheti meg, akkor más sem, basszameg. Az utóbbi szót mellesleg meglepően sok nyelven és változatban ismeri.

A megfélemlítés az egyik erőssége, bár vérbeli oroszként előnye van ehhez. Hiába van több, mint tíz éve már az államokban, nem kopott még le teljesen róla az akcentus, sőt, egy pillanat alatt képes előkapni egy igencsak vaskos kiejtést. Főleg ha dühös, akkor nem is irányítja, ha vagy olyan szerencsétlen felhúzni. Különben ritkábban valóban dühös, inkább csak gyakran annak tűnik, lehet az arca teszi, lehet a hangja, az erősen oroszra hajló angolja, a szóhasználata, vagy mindez együtt, de gyakran egy sima beszélgetés közben is eszébe juthat a partnernek, hogy a vele szembenálló nem az az ember akit dühösen szeretne látni.

Az hogy mit érez valójában, rohadt jó kérdés, mert néha még ő sem tudja. De nem teljesen mindegy? Nem akarja az orrodra kötni, akárki is vagy, neki meg többnyire akadnak ennél nagyobb problémái is. Nem engedheti meg magának, hogy bármi másnak is látszódjon, mint egy olyan alaknak akibe nem akarsz belekötni. Hogy mi van meg nincs mögötte az mindig sokkal bonyolultabb marad a felszínnél. Mert emberből van ő is, de pont emiatt, mert emberből van alkalmazkodnia kellett. Ez néha pont azt jelenti, hogy az adott emberséged utolsó maradványait mélyre rejted és úgy kapaszkodsz bele, mint magába az életbe. És senkinek, de senkinek nem hagyod, hogy meglássa, mert ki fogja használni. Nem engedheti meg magának ezt a hibát, ahhoz túl fontos neki az élete, legyen az akármilyen is kívülről nézve, ez legalább a sajátja.

A legtöbbször nem lehet tudni mi lehet a fejében - és elég meggyőzően néz ahhoz, hogy tudni se akard - de amikor elkattan, nem néz semmit, nem is lát vagy hall, elveszíti a valóság minden értelmes fonalát. Ha azt hitted alapból ijesztő, bepöccenve egy igazi szörnyeteg képét önti. Az őrült enyhe szó rá, a szókincse kibővül, sértések és szitokszavak változatos repertoárját tolja eléd, és minden, de minden egyes gondolatát egyszerre zúdítja rád szűretlenül. Többet beszél mint napok hosszú sora alatt, de mielőtt végighallgatnád mit akar mondani... tanácsos lenne menekülnöd a haragja elől, főleg ha te vagy az aki miatt kiborult. Persze, ha ártatlan vagy sem lehetsz teljesen biztonságban előle.

Az ablak mellett ülve már a második ciginél tartok. Régről rám ragadt szokás, hogy a jövő meg menő emberek és autók alakjait figyelem. Akkor sem akartam, hogy meglássanak és most sem. Akkor nem akartam, hogy az ablakból bámuló kétségbeesett gyereknek lássanak, amikor az érkező és távozó párokat figyeltem, egyre kevesebb hittel arra, hogy bármelyikük is magával visz majd. Nem volt saját családom, ezért magamnak kellett keresnem egy hozzám hasonlóan csalódások sorozatától kiábrándult gyerekektől zsúfolt árvaházban. Nem akarok a hideg folyosóra meg falakra gondolni, a régi épületben évszaktól függetlenül szinte csak fázni lehetett, néha mégis, még mindig hiányozni tudnak az orosz telek. Nem az az álomszerű hóhullás amire az itteniek vágynak, és nem is az a latyakos moslék ami ellepi az utcákat. Olyan igazi, csontba maró tél, ami arra késztet, hogy érezz valamit, bármit, és hirtelen az idegtépő hideg közepén minden más problémád eltörpülni látszik, ha éppen azon aggódsz, hogy lefagynak az ujjaid.
Én voltam a legjobban meglepődve amikor közölték, hogy engem választottak. Már elfogadtam, hogy ott fogom tölteni a maradék éveimet, hogy majd sok másik gyerekhez hasonlóan szinte a semmiből próbálják túlélni. Akkor és ott már szűkek voltak a lehetőségek, de akkor és ott mégis felragyogott valami reményszerű fény. De azóta kiderült, hogy csak a hóról visszatükröző napfény vakított el.
Talán csak a friss réteg hóról jut ez eszembe ami most különösen bőkezűen szakadt az égből. Pont ma, nevetséges, de csak egy fanyar grimasszal nyomom el a csikket, mielőtt indulnék.
Ritkán látogatom meg. Igazából amióta börtönbe zárták azóta alig beszélünk. Kezdetben látogatni sem lehetett, majd csak kímélni akart, mostanra meg azt hiszem sejti, hogy valami nincs rendben. Csak mostanra már rég késő lenne kioktatnia amiatt, hogy elkúrtam az életem. Ő az egyetlen aki még a nevemen szólít, aki még képes érdemben látni ugyanazt a fiút aki elbújt az ablakban mielőtt még beléptek volna az árvaház udvarára. Pedig az a fiú csak az emlékeimben él még, őt mélyre zártam, de egy ígéretet megtartottam neki. Magamat is elzártam mindenki mástól.

Anyával ellentétben az apámat nem szoktam látogatni, még párévente sem. Ő sem akar látni, láttam a szemeiben az utolsó találkozásunkkor, hogy mennyire megvet, amikor őrá emlékezetem, pedig nem is köt minket a vér. Mégis a fiának nevezett mindig, mégis úgy tekintett rám, most pedig ennek a férfinek elő emlékeztetője voltam egy olyan múltnak amit sosem kaphat vissza mert már rég feladta a reményt mindenki arra, hogy anyát valaha is kiengednék. Amikor utoljára láttam az apámat, kiürült és félig üres italos üvegek sora tört szét, pont úgy, ahogyan a kapcsolatunk valahol, aminek romjain egyszerűen kisétáltam az életéből. Úgy is csak fájdalmas emlékeztető voltam számára, amit legfeljebb józan pillanataiban értékelhet. De kétlem, hogy vannak még olyanjai. De életben van még, a régen bérelt házunk lelakott romjaiban. Tudom, hogy az elmúlt évtizedeit ugyanúgy éli. Végülis, annak a hamis családi ideálnak a része, amikor valamikor vágytam, majd megkaptam és el is veszítettem. Mindkét ország kegyetlenül megfosztott valamitől, kíméletlenül tépve ki belőlem egy-egy darabot, hogy most minden meglévőt mélyre rejtve, titokban tartsák, elzárjak a külvilág elől mielőtt még ennél is többet buknék.

És abban a játékban, amibe kerültem, nagyon is sokat lehet bukni. Mindent. Mintha minden egyetlen vérrel mázolt lapon lenne, aminek a számát sem látod, csak reméled, hogy ha felteszed rá az életed akkor nem veszíted el azonnal. Lényegében ugyanaz lett az életemből, amit még gyerekként elém festettek. Pedig rohadtul örültem volna ha nem a nővérnek lesz igaza, amikor hatévesen közölte velem, hogy az életben semmi nem lesz belőlem. Azt hiszem, csak nem akarta, hogy feleslegesen reménykedjek.

Tod. Három egyszerű betű, egyetlen szótag, könnyű kiejteni az angol ajkaknak, az enyémen mégis mindig nehezen hangzik. Az erős orosz akcentus teszi azzá, szinte ketté vágja az éle, ahogyan a csendet is tenni szokta, amit rendszerint csak mégtöbb csend követ. Megtanultam úgy beszélni, hogy utána hallgatás legyen, hogy minden kimondott szó után a fenyegetést keressék, és csak reméljék, hogy nincs benne. Vagy egyszerűen provokációnak vegyék, kezdeményezésnek valami barbárabbra, de túl sok évet töltöttem ezek a szabályok szerint, hogy elengedjem. Mostanra meg már egyszerűen szükségem van rájuk.

Csak teszed amit kell, mint valami elcseszett gépezet, mert ha kicsit is úgy tűnik, hogy meghibásodtál, pont úgy fogod végezni te is, kidobva valami istenhátamögötti helyen, ahol legfeljebb az állatok találnak rád. Szóval az agyad egy része a túlélésért kattog, a mások része a felejtésem dolgozik, hogy éjjelenként ne tartsanak ébren a saját gondolataid meg az emberséged mélyre temetett martaléka. Mi lett volna ha-k egész sora, annyi forduló, amiken valami másképp történhet volna, csakhogy semmi nem tette, pont olyan elcseszettül zárult az egész a jelennel, mint ahogyan kezdődött is. Lemosod a vért a kezedről, de lejön igazán? Vagy egyes napokon újra látod magad körül, másokon arról álmodsz, hogy belefulladsz. De eljön a reggel és akkor meg folytatod amit eddig is. Egyszer akartam többet, akkor is a rossz oldalon, hogy lógva végezzem és majdnem holtan is. Egy csőszerű úton haladok előre, nincs jobbra vagy balra, és a hátra sem opció. A fényről a végén meg fogalmad sincs, hogy a kijárat vagy a közelgő vonat.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Először is félreteszem minden eleganciámat és fangirl sikolyokban török ki az érkezésed örömére szóval

Nagyon tetszett a személyleírásod hangulata. Miközben olvastam, szinte arcul csapott az orosz, hideg levegő, az árvaházat belengő bizonytalansággal vegyülve. Láttam a kopottas folyósokat és hallottam a hideg padlón csattanó pucér talpak hangját. Nagyon szemléletesen írsz, szinte mint egy film elevenedett fel előttem, az ablak mögött álló kisfiú vágyakozó tekintete
Amikor az életünk már a születésünket követően megpecsételődik, amikor már akkor temetik a jövőnket, amikor jóformán fel sem fogjuk mit jelent az élet, nagyon nehéz kilépni az előre megjelölt ösvényről. Sajnos úgy tűnik, hogy hiába szakadtál ki az árvaház zord világából és leltél családra, neked nem sikerült másik útra lépned :/
Nyíltan kimondhatjuk, hogy az élet nem volt túl kegyes veled, hogy talán saját magadat kergetted bele abba az életbe amibe mostmár beleragadtál.
Nem kétlem, hogy sokszor eszedbe jut, hogy mi lett volna, ha másképp alakul az életed. Ha születésed után nem mondanak le rólad, vagy egy másik család fogad örökbe. Kérdések, amikre mostmár soha nem lesz válasz, ezért lehet, hogy jobb is, ha nem gondolsz rájuk.

Egy mondás jutott eszembe: Azok, akik keveset tudnak, általában jó beszélők, akik meg sokat tudnak, keveset beszélnek.

Nem is akarom tovább szaporítani a szót, tovább is engedem ezt a zord tekintetű "úriembert." Foglalózz, és vesd be magad New York züllött, alvilági életébe.
Színt és rangot admintól kapsz majd