Joe & Kat

This is gonna be the best day of my life

Feneketlen boldogság. Végtelen öröm. Fuvallatnyi béke és nyugalom. Féktelen szeretet és szerelem. Az érzések csak úgy kavarogtak bennem, amikor Joe megkérdezte, hogy lenne-e kedvem vele tartani. Természetesen igent mondtam. Vágytam már arra, hogy vele lehessek, közös programunk legyen. Az induláskor pedig amikor felébresztett már eleve izgatott voltam, az örömömet nem tudtam visszafogni, leplezni meg egyáltalán nem akartam. Úgy pörögtem, mint a pörgettyű, akit felhúztak. Álmomban is már úton voltunk, persze még nem tudtam, hogy az csak álom, Joe simogatása kellett ahhoz, hogy felébredjek belőle és a valóságban is megéljem a készülődés izgatottságát.
- Ébredezem már, ébredezem. – suttogom kedvesen a férjemnek. Persze nem kell már attól félnem, hogy valakit felébresztenék rajtunk kívül. David már régen nem él itthon, Kenneth pedig kiránduláson van, így mondhatni miénk az egész lakás. Amíg Joe kiment a konyhába addig én megpróbáltam összeszedni magam és nem húzni az időt. Frissen, üdén, felöltözve az utazáshoz mentem a konyhába, ahol a férjem már várt rám.
- Indulásra készen állok. – jelentettem ki nagy büszkén és pörögtem is egyet előtte, hogy szemügyre vehessen, majd közelebb húzhasson magához és megkaphassa azt az áhított reggeli csókot, amit sosem felejtek el elmulasztani.
- Rám fér egy kis kikapcsolódás. Neked pedig szükséged van a társaságra. Miért ne lehetnék pont én a társaságod? Szóval persze, hogy nem hagylak magadra! – visszamosolyogtam rá.
- Túlságosan izgulok ahhoz, hogy elaludjak. – elveszem tőle a kávé termoszt közben amit felém nyújt és azzal babrálok egy kicsit, ez is csak az izgatottságom jele, nem tudom hogyan titkolhatnám ezt, talán nem is kell, Joe ismer, meglepődnék, hogyha nem és így szeret. Ezt tudom.
Én is felhúztam magamra a cipőmet, felvettem a kabátomat, a kis táskámat, amibe minden belefér amire szükségem lehet és a termoszt is magamhoz vettem. Hogyha kellet valamiben még besegíteni a férjemnek akkor nem voltam rest segíteni. Ha pedig nem vagy már megoldotta egyedül akkor kimentem vele az autóhoz és beültem az anyós ülésre miután ő volt olyan kedves és kinyitotta nekem. Mindig levesz a lábamról. Már nem próbálok meg ellenkezni, hogy nem szükséges, mert kitudom nyitni magamnak és be is tudom csukni. Hozzá szoktam, hogy ő ilyen figyelmes és ez nem rossz dolog. Néha egyszerűen csak hagyni kell neki, hogy elkényeztessen és ne álljak az öröme útjába.
- Tizenhárom órás út. Értettem. Mindent idepakoltam amire szükségünk lehet. Hoztam magammal könyvet is, szendvicseket is és van kávénk is. – a víz alap dolog, azt már nem említtetem meg és persze nassolni valót. Ezek mind olyasmik, amiket mindig hozok, ha vele utazom. Ő már szinte hozzá van szokva, hogy ha úgy tartja a kedvem akkor előhúzok valamit a táskámból és megkínálom vele őt is. Rúzst, alapozót és egyéb kenceficét nem itt tartok a táskámban, hanem a neszeszerünkben, amit a kis utazó bőröndbe csomagoltam be még a tegnap este.
Tagadhatatlanul kiült az arcomra az izgalom, már nagyon vártam, hogy felszállhassunk és elindulhassunk. Olyan szép odafent, mondhatni mesébe illő, én pedig szeretem a mesébe illő látványt. Kár lenne tagadni, hogy ha olyan hangulatom van, akkor rögtön előtör belőlem a kislány, függetlenül attól milyen idős is vagyok tulajdonképpen már.

Joe & Kat

This is gonna be the best day of my life

Nem tudok nem mosolyogni mellette és örülni annak, hogy ketten kelünk útra. Nem mostanában volt az, hogy elkísértem volna őt valahová, de ez mit se számít. Hiszen teljesen olyan, mintha tegnap történt volna a legutóbbi közös utazásunk. Sosem féltem a magasban, csak mindig akadt valami teendőm az elmúlt időben, ami miatt nem tudtam Joe-val elutazni. De most. Most magamat helyeztem előtérbe és az ő kérését. Nem kellett sokat győzködnie, hogy beadjam a derekam és végül vele menjek mondjuk.
- Csak utánad. – simítok végig az arcán. Ő is tökéletes, én pedig szeretem ezt hangoztatni. Persze régen megegyeztünk, hogy nem próbáljuk meg túlszárnyalni bókolás terén a másikat, de mégis mindig jól esett egy kicsit piszkálni ezzel. Hogy ő is van olyan tökéletes, mint én.
- Örülök, hogy ez a valaki én lehetek. – csak úgy kicsattantam az örömtől. Nem kellett ehhez semmi más, csak az, hogy ne féljek megmutatni neki az érzéseimet. Ez évek óta így megy. Sosem fogom vissza magam. Teljesen felesleges. Ő az őszinteségem miatt szeret, hogy nem bújok el a komolyság savanyú álarca mögé.
- Tudom. De szépek a felhők odafentről és ha néhány szigetet is láthatók közben… - a nyílt vízen kívül persze, az még inkább nagy élménynek számít. Az ilyen apró kis dolgok mindig örömöt hoznak a számomra, Joe-nak nem kell nagyon meglepődnie ezen.
Az autóban pedig nem is felejtettem el közölni vele, hogy mi mindent hozok magammal. Most kár lenne tagadni, hogy én is tipikusan az a nő vagyok, aki mindent bepakol a kézi táskájába és könnyű szerrel elő tudja húzni, hogyha szüksége van rá.
- Az a hátizsákodban van. Nálam már nem volt hely, szóval óvatosan dobigáld. – lehet, hogy későn szólok neki, de jobb később, mint soha azt mondják.
Vigyorogva fogadtam, hogy ő szokásához híven zenét kapcsolt. Már hozzá szoktam, hogy zene nélkül nincs utazás.
- Legközelebb csomagolok oda egy nagy rakással abból a kókuszos süteményből, amire a múltkor azt mondta, hogy szereti. – valahol mélyen tudtam, hogy nem csak a pizzás tekercs az, amit hiányolt Charles, hanem az édesebb is. Csak most ugye nem készültem semmi ilyesmivel. De legközelebb tényleg nem fogom elfelejteni, ha Joe munkába készül.
- Emlékszem. Oh örülök, hogy megvetted. Nagyon menőnek tűnt képről az, amit mutattál. – hacsak nem döntött úgy, hogy egy másikat választ. Könnyen lehet.
- Joe… - kicsit komolyan néztem rá a meséje végén. – A repüléstől nem tilthatlak el, de mindig megkérlek rá, hogy légy óvatos és csak akkor szállj fel, ha minden ellenőrzésen átment a gép. Nem akarom, hogy bajod essen. – nem voltam túlságosan dühös amiért eltitkolta, mert végül is túl élte és csak ez számít. Csak néha olyan… makacs. Igen. Ez a helyes kifejezés rá.
- Jó, az jó, ha már megjavítottátok a bakit rajta. – elismerően bólogatok. Tényleg nem szeretnék egyik nap feleslegesen várni rá, mert történt vele valami és újra kórházba kerülne emiatt.
Közeledtünk közben a hangárhoz is. A megrovó tekintetem pedig ami volt az el is múlt. Joe tud vigyázni magára és én ezt nagyon jól tudom. Kevesebbet kellene őt is féltenem.
- Ez jól hangzik. – mosolygok rá továbbra is kedvesen. Ha valaki leszerződteti őt az mindig pozitívan érinti Joe-t és ettől én is boldogabb leszek.
- Mindent bepakoltam. Semmit sem hagyunk otthon, ami a túléléshez kell. – viccelődtem vele. Bár az igazság az, hogy tényleg mindenre gondoltam, nem csak a nassolni valóra.
Be is hajtottunk a parkolóba és amikor ki akartam volna szállni nem Joe jelent meg az anyósülés ajtójánál, hanem az emlegetett Charles!
- Szervusz Charles! – időm sem volt megölelni őt, mert ő ebben is megelőzött engem. Persze nem zavart. Biztos vagyok abban, hogy hiányoztam és nem elég, ha a férjem szól egy-két jó szót az egészségemről és az időbeosztásomról, ami miatt nem tudtam eljönni.
- Már esedékes volt, hogy ellátogassak ide. – magyarázom Charles-nak, de Joe közbe lépésének köszönhetően nem kell tovább húznunk az időt.
- Nem kellene egy kicsit jobban bíznod Charles-ban? Nem szertelennek ismerem őt. – ezt már inkább csak azután kérdezem meg, hogy megfogta a kezem és a gép felé tartunk, ahonnan a férfi nem hallhatja meg a halk kérdésemet.