Én is olyan voltam, mint te... igen.. pont, mint te aki most éppen ezeket sorokat olvassa. Álmodoztam, vágyakoztam, voltak terveim és egy kicsit mindig jobban tetszettek a rosszfiúk, mint a szőke hercegek a fehér lóval. Az én kis beteges suttogó belső hangom egyre csak ismételgette, hogy olyan könnyedén akár a lélegzés az ujjaim köré tudnék csavarni egy nagy halat, hogy felégesse a világot a becsületemért. Amíg ezek a gondolatok fekete, füstös örvényként gomolyogtak a fejemben, addig egészen más életet építettem fel magamnak. A kényelmet kerestem, a biztonságot, én voltam a megtestesült megnyugtató mosoly, ami átsegít a nehéz időszakokon. Miért?
Mert tudtam hogyan kell túlélni, eltemetni a fájdalmat, erőt kovácsolni belőle, hogy mielőtt végleg a földre rogynál felkelj és leporold magad, majd tovább sétálj. Az élet kapujában csúszott ki a talaj a talpam alól. Még meg sem száradt a tinta az érettségimen, amikor a szüleim halálos autóbalesetet szenvedtek. Elvesztettem a családom, majd az otthonomat, amikor költözni kellett. Szinte rá sem ismernék arra a lányra, aki akkoriban voltam. Átzokogott tanácstalan éjszakák végtelen sora. A depresszió kecsegtető közelsége. Szükségem volt az ébredésre, hogy ne fulladjak meg. Egyszerűen kikapcsoltam. Mindent. Mintha a lelkem hátrált volna néhány lépést a valóságtól, hogy a testem és az elmém ne szakadjon meg. Ezt azóta művészi szinten végzem.
Magam mögött hagytam azt aki/ami voltam.
Olyan dolgokra fektettem a hangsúlyt, amiben erőlködés nélkül jó voltam. Úgy gyalogoltam végig az orvosin, mintha azért éltem volna. Semmi sem állíthatott meg miközben egy illúzió szerű jövőkép felé meneteltem. A boldogságot kergettem. Illetve annak a látszatát. Lista szerűen értem el mindent az életemben, amiről azt gondoltam, hogy szükségem van rá. A szerelmet is. A tökéletes kompromisszum volt a férjem is. Teljes anyagi biztonság, kis veszéllyel fűszerezve. Már csak élveznem kellett volna... megérdemeltem volna...
Vannak olyanok, akik már születésükkor bukásra vannak ítélve.. vannak akik egy egész életet a porban csúszva töltenek és vannak olyanok, mint én, akik Sziszüphosz átkával görgetik a követ a hegy teteje felé.. a csúcs előtt azonban visszagurul egészen a hegy aljáig. Minden összeomlott bennem a karrierem elvesztésével. Macskaként kergettem az igazságot, amit megérdemeltem volna, de szüntelen kicsúszott a karmaim közül. Mindenki hátat fordított nekem, mindenki akinek valaha segítettem. Senki sem kezeskedett értem. A férjem pedig a hiénák elé vetett. A méltóságom utolsó darabkái is porrá váltak az ujjaim között. Mégis mosolyogtam, bájologtam, hízelegtem, mert dorombolnom kellett a kéznek, ami a biztonsági hálót tartotta köztem és a teljes összeomlás között.
Megpróbáltam erős lenni. Megpróbáltam felállni. Megpróbáltam elsétálni. A kéz azonban nem eresztett. Trófea voltam semmi több.. barbári élvezetet nyert az egyetlen dologtól, amit nem vehetett el tőlem senki. A szépségemtől.
Más talán könyörületként várta volna a halált.. amikor nekem kellett szembenéznem vele nem ezt éreztem. Könyörögtem nyomorult életemért.. nem lehetett ott vége a kaszinó padlóján, hogy levágjanak akár egy nyulat.. hahh.. vicces nem?.. még akkor is abban az átkozott nyuszijelmezben voltam.
A pokolba kerültem... a sötétségbe, amiért a lelkem olyan nyughatatlanul sóvárgott. Az agyam menekülni akart, a szívem azonban szépségre lelt az Ördög mosolyában. Nem érhettem el a mennyországot, oda nem voltam elég jó... de a pokolban még ragyoghatok.

Kimerevedve tartom a tekintetem a padlón. A dobhártyámban hallom a pulzusomat. Dümdümdümdümdüm. Heves, gyors. Mintha tudná, hogy minden másodperc ajándék, amit mozgásban tölthet, így minden erejével dolgozik. Dümdümdümdüm. Próbálok az orromon át lélegezni, de mintha nem jutna elég oxigén a tüdőmbe. Dümdümdümdüm. Vértől vöröslő ajkaim szétnyílnak. Fémes íz tekereg kígyóként az ízlelőbimbóimon. Ennek az elátkozott kaszinónak a padlóján fogok meghalni. A felismeréstől, mintha minden kikapcsolna a fejemben. Már nem hallom a szívverésem csak az egyenletesen ki- és beáramló lélegzeteket az ajkaim között. Az ember reménykedik, hogy valamire hivatott... hogy van célja a létezésének, de mi van akkor, ha csak mellékszereplő vagy valaki más történetében? Csak egy mérföldkő, csak egy lépés, csak egy arc, vagy egy újabb strigula? Próbáltam jó ember lenni. Környezetvédelmi szervezeteket támogattam, soha nem bántottam senkit. Vagy legalábbis nem szándékosan.
Remegve fordítom oldalra a fejemet. Burt üveges, élettelen tekintete egyenesen rám szegeződik. Talán pont engem keresett a tekintetével mielőtt meghalt. Néhány órával ezelőtt beszéltünk utoljára. Veszekedtünk. Üvöltözött velem, felpofozott, az értésemre adta, hogy ha nem jelenek meg lent a nyuszijelmezben fél órán belül, akkor a szart is kiveri belőlem. Hittem neki. Az alkohol már régen elvette az ítélőképességét és minden gátat lebontott a fejében, ami miatt régen nem emelt kezet rám. Beteges örömöt lelt abban, hogy közszemlére tett... ahogyan más férfiak bámultak.. mintha csak a lehető legtöbbet akarta volna a világ szeme elé tárni abból, ami a tulajdona. Neki már csak ennyi voltam... a tulajdona. Egy csecsebecse, amivel csak ő rendelkezett. Még a halálában is engem vizslat.. az egyik keze az irányomba nyúl a földön, de az ujjai már fehérek. Szinte teljesen kivérzett.
Lassan húzom vissza a térdem alatt feszülő márványlapra a tekintetemet. Nem halhatok meg így... ebben a rohadt jelmezben, ennek a rohadt szemétládának a tulajdonaként.
Hörgés... suttogás szerű könyörgés... valaki haldoklik és a már csak ködös fátyolként lebegő életébe próbál kapaszkodni. Nem nézek fel. Nem akarom látni... nem akarom hallani sem. Csend lesz. Néhány másodpercig tartó nyugalom a halál árnyékában. Vajon én következem? Vagy van akit még előttem elbúcsúztatnak nyomorult életétől. A léptek közelednek. A hideg végigszalad a hátamon, amikor előttem áll meg.
-Kérem..-mit ajánlhatnék? A kaszinót kirabolták. Semmim sincs. Semmi amit felajánlhatnék.
-Mi?-leguggol velem szembe. Egy könnycsepp folyik végig az arcomon. Mit mondhatnék.
Az állam alá nyúl és felemeli az arcomat, hogy a tekintetünk találkozzon.
-Nem akarok meghalni..-nem így... nem itt és nem most..
-Én... megteszek bármit...-csak magamat adhatom.
-Tudod.. lehet, hogy szerencséd van? PONT van egy üres hely... hiszen milyen bűvésznek nincs nyuszija...-remény. A tekintetem az övébe kapaszkodik és bólogatni kezdek.
-Bármit... amit csak akar.-tényleg bármire hajlandó vagyok. Elmosolyodott. Szinte végigért a vigyor az egész arcán, majd elengedve az államat összecsapta a tenyerét és széttárta a karjait. Hátulról valaki zsákot húzott a fejemre. Az adrenalin, a félelem, a kimerültség és a hányinger egyszerre csapott le és egyszerűen csak elájultam.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Azt, hogy vannak olyanok, akik a születésüktől fogva bukásra vannak ítélve, azt hiszem kicsit kiegészíteném, már a teljes történetes ismeretében. Szerintem téged - de talán a szüleid balesete fényében fogalmazhatnánk úgy is, hogy a családodat - valójában egyenesen megátkozott valaki, mint Demóna Aurorát. Ha pedig így van, akkor kell, hogy legyen valamilyen trükk, praktika vagy kiskapu, amivel meg lehet szüntetni mindezt. Hogy azon az ominózus estén megtaláltad-e ezt, amikor a kaszinóban az életedért könyörögtél... Nos, az egyik felem szeretné azt mondani, hogy nincs így. Hogy az átok ellenszere várat még magára, hogy csak jobb lehet annál, mint amibe belekeveredtél. Aztán persze mérlegre kell tennünk azt is, hogy a Te szemedben már egészen másképp is lehet értékelni ezt. Úgyhogy összességében úgy gondolom ki kell várnunk, hogy megtudjuk a választ.
Tetszett, hogy végig vezettél minket az életed eddigi legfontosabb eseményein és egy nagy bummal fejezted be. Azzal a néhány perccel, ami mindent megváltoztatott - legalábbis gondolom. Ahhoz, hogy valaki egy olyan szorult helyzetben bármit ki tudjon találni, mint amilyenbe Te is kerültél, azt hiszem tényleg szükség van arra, hogy kikapcsoljuk az érzelmeinket. Lehet, hogy abban a pillanatban Te nem érezted így, de az emberekben azt hiszem akkor lépnek meg ilyeneket, amikor túl nagy még az élni akarás bennük. Mindegy milyen eszközökkel menekülnek meg, vagy mentik meg magukat, de azt akarják, hogy sikerüljön. Neked pedig sikerült is - remélhetőleg nem egy újabb hullámvölgybe sodorni magadat, hanem történetesen a téged sújtó átok megoldása felé.
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!