Fél év. Hat hónap. Huszonnégy hét. Százharminckét nap. Háromezer-százhatvannyolc óra. Száznyolcvanezer-nyolcvan perc. Tizenegymillió-négyszáznégyezer-nyolcszáz másodperc. Nem számoltam, én esküszöm nem számoltam mennyi idő telt el, mégis végig pörög az agyamon, hogy mi mindenre elegendő fél év. Egyesek Nobel-díjat érdemlő felfedezéseket tesznek, mások kigyógyulnak valami halálos betegségből, az átlagembereknek pedig, akikről nem zeng ódákat az internet beszűkült népe, nekik fél év arra se elég, hogy kiheverjenek egy szakítást. Ennyi idő alatt nem lehet elfelejteni valaki olyat, aki szerves részévé válik a mindennapjaid megkeserítésének. Én valahogy mégis képes voltam úgy szelektálni az agyamban a rendszerező dobozaim, hogy Franny emlékét is kidobtam a nemfontos kupaccal együtt. Hat hónap alatt szertefoszlott. Fura, de ez teljesen jellemző volt ránk: néha csak úgy szertefoszlottunk, aztán összeállunk, mint két kicsi Lego. Nem vagyok benne biztos, hogy szeretném ezt a forgatókönyvet követni, az agyam ellenkezne, miközben a lábaim elgyengülve rogynak össze. Elterülök az ágyamon, és a telefonomon felvillanó üzenetet szuggerálom, mintha eltűnne, ha egy pillanatra is leveszem róla a szemem.

Szenilla // kedd, 17:58
helló idegen:)
csütörtök este cat? egy haverom bandája játszik, ilyen grunge britpop kicsit punkos keverék. eskü jó, de ha nem tetszik, meghívlak egy sörre

Százharminckét nap alatt vajon hol járt, és miért nem keresett? Annyi kérdés vetődik fel bennem hirtelen. Kettős érzésem van az üzenettel kapcsolatban is. De miért most, miért nem egy hónapja írta ugyan ezt, miért nem tűnünk el egymás életéből végleg? Hitetlenül megingatom a fejem. Annyira jellemző ez annyira…. annyira Murphy. Háromezer-százhatvannyolc óra alatt rengetegszer kitárgyaltam ezt a jelenséget Isaackel. Egy bűvész showban biztosan szívesen látnák Frannyt, főleg annál a résznél mikor el kell tűnni egy dobozba. Valahogy mégis képtelen vagyok haragudni rá, mert ő minden bűvésztrükk ellenére is ugyan az a bongyori, aki valamiért képtelen Olivernek hívni vagy Olinak, vagy a franc tudja. Tipikus Murphy.
Ledobom magam mellé a telefont, és a plafont bámulva sóhajtozok. Nem tudom, hogy dühöngjek, mert száznyolcvanezer-nyolcvan perccel később is képes elérni, hogy rajta agyaljak, vagy csak hódoljak be a hóbortjainak. Legszívesebben panaszkodnék a legjobb barátomnak, de az milyen gyerekes lépés lenne már, úgyhogy csak tovább szuszogok a fehérre mázolt mennyezetet bámulva. Szóval a Cat-ben két nap múlva. Csúcs.

Csütörtök késő délután, miközben éppen valami „tizenegymillió-négyszáznégyezer-nyolcszáz másodperce nem láttalak” ruhakompozíciót keresek, a chat ablakunkban még mindig Franny üzenet az utolsó. Sokat agyaltam mit lehetne erre válaszolni. „Ok” „Ott tali” „Ütközünk” Mind túl erőltetettnek tűnik, megjátszottnak, és én egyiket se szeretném megmutatni magamból. Persze neki amúgy se tudnék újat mutatni, de mégis miután ezeredjére kezdek neki beképelni a választ, inkább csak kinyomom az alkalmazást.
Egy majd érkezem felkiáltással lépek ki a bejárati ajtón. Anya még utánam üvölt, hogy mégis hova megyek, de mint, aki meg se hallja becsapom magam mögött az ajtót. Én is szeretném tudni hova megyek. Mármint a helyet ismerem, de az összeszűkült gyomrom vészjósló jele annak, hogy egyenesen a vesztembe rohanok. Gyalog indulok meg a metró irányába, miközben a farzsebemből előhalászok egy előre megtekert nyugtató hatású cigit. Mikor kifordulok az utcánkból meggyújtom a cigit, és ezzel átadom magam a fű nyújtotta élvezetnek. Hogy miért teszem ezt? Nem, nem félek Frannytől, inkább attól, hogy már megint milyen hatással lesz rám a látványa, a kettő teljesen más. Egészen más. Nem megyek le a metró lejáróba, lesétálok egy teljes megállót, míg egymagam elszívok egy teljes jointot. Kell a lazítás, hogy leküzdjem a gyomgörcsöm, legalábbis ez egy jó kifogás arra, miért füstölök közterületen úgy, mint egy gyárkémény. Szerencsére a szél kicsit elviszi a jellegzetes szagot, így nem olyan orrfacsaró.
Két metróval később Brooklyn utcáin baktatva kezdem érzni az estém alapozását. Egy pillanat leforgása alatt tűnik el minden szorongásom, és járja át a testem valamilyen megmagyarázhatatlan boldogság. Így mikor a megfelelő utcába érve feltűnik egy göndör hajzuhatag hatalmas mosoly terül el az arcomon.
- Murphy! – viszonozom szinte azonnal a köszönését, és erősen magamhoz szorítom teljesen megfeledkezve arról, hogy két napig azon agyaltam mit írhatnák egy egyszerű meghívásra. – Te mentél össze baszki, kisebb vagy, mint emlékeztem – méregetem először csak a szememmel, aztán a kezemet a fejére teszem, és azzal próbálom lemérni a magasságát. Persze ez a magasság lemérés elég pontatlanra sikeredik, mert a hatvan százalékos meredekség csökkenéssel érkezik a kezem a köldököm felé, miközben magam felé húzom. Végül csak felnevetek a saját hülyeségemen teljesen indokolatlan. – Ma is én vagyok a te embered – felelem a farzsebembe kotorászva a gyújtó után, amivel a saját cigimet is megkezdtem. Három zsebbel, és öt „már csak egy pillant, mindjárt meglesz” komment után a kabátom zsebéből kapom elő a kék gyújtót, amit aztán a kezébe nyomok. – Tartsd meg az aprót, vegyél valami szépet magadnak – tény, sose voltam dohányos, bár azért néha én is elszívtam néhány szál cigit. Viszont nem volt szükségem napi szinten öngyújtókra, úgyhogy az ettől való megválásomnak feltételezhetően nem lesznek végzetes következményei, mint mondjuk idő előtti tüdőkitisztulás.
- És merre jártál, Murphy? – kérdezem miközben tekintetemmel őt fürkészem, bár a vonalai kissé összemosódnak. Hála istennek nem valami atom drogot használok, a kanbizsnak is csak egy gyenge verzióját, amihez már hozzászokott a szervezetem, így nem okoz túl feltűnő változásokat, csak bátorságot ad, és megnyugtat. Valószínűleg pont emiatt nem kezdem el keresni a jegygyűrűt Franny ujján, vagy más hasonló abszurdnak tűnő dolgot, ami amúgy kitelne tőle.

Bármilyen furcsa, hiányzott Franny. A göndör fürtjei, a ködös elképzelései a világról, hogy mellette semmit nem lehet komolyan venni. Így belegondolva, talán nem is az ő hiánya emésztett, sokkal inkább az együtt tötlött idő nélkülözése, hogy legyen valaki, akinek a nevéhez köthetek minden nemű furcsaságot az életembe.
Persze, nem miatta töltöttem majdnem egy teljes napot a sitten, és nyilván nem miatta hagytam ott az egyetemet se. Bár ezek amúgy sem furcsaságok, sokkal inkább tényeken alapuló történetecskék, apró mozzanatok az életemből, abból a másfél hónapból, amíg ő ki tudja hol járt. Felszívódott egy szó nélkül, és mi maradt nekem? Semmi. Ő sose hagy semmit maga mögött, mármint miért is hagyna, talán sose kötődött sehova. A mi kapcsolatunk is mindig olyan misztikus volt, megfejthetetlen, és képlékeny, mint a nyers arany. Mikor már azt hinném, hogy soha többet nem látom, mindig olyankor tűnik fel. Ír egy üzenetet, felhív, régebben pedig megjelent a suliban a semmiből a hátam mögött, mintha csak az árnyékom lenne. Néha szívesen megkérdezném tőle, hogy ez most komoly? Mégis mi értelme van a végtelen játszadozásnak, a csik-csuki játéknak? Most vagy soha, zárjuk le ezt az egészet – fut minden egyes alkalommal át a fejemen, mégse mondtam ki soha. Egy hang se hagyta el a szám ezzel kapcsolatban, még csak az arcizmom se rendült. Titkon túlzottan is élvezem a mi kis ki nem mondott játékunkat, hogy mindig ott van valaki, ott van ő, egy B terv, az egykori legjobb A tervem. Mikor együtt voltunk sose gondoltam, hogy kéne egy B egy C egy D vagy akár egy Z variáns, mellette még csendben szendvicset majszolni is élvezetesebb volt, annak ellenére, hogy tudtam, bármikor darabokra törhet ez az álomkép. Mégis minden alkalommal, mikor egymásba gabalyodtunk, csak csendben falatoztam a szendvicsem, és kiélveztem minden pillanatát, mielőtt kámforrá válhatott volna.
A fűtől elvarázsolva húzom egy féloldalas mosolyra az ajkam – jó talán kívülről ez a vigyor nem annyira sármos, mint amilyennek megálmodtam, inkább egy elcseszett meme-re hasonlít, de szándék a fontos. – Hogy felejthetnélek el Murphy – mondom teljesen bizsergő aggyal. Szeretem, ahogyan átveszi a testem felett az irányítást a THC. Nem okoz különösebb hallucinációkat, egy jó pár éve nem, mindössze nagyobb teret hagy a kibontakozásra, a kreativitásra, és ezeknek a nyomorult helyzeteknek -, mint ez a sok szempontból kétes találkozó – átvészelésére. A marihuána egyfajta remény, szín tiszta boldogság, ha úgy tetszik az elmém lakatjának kulcsa. – téged nem lehet elfelejteni, olyan vagy mint egy hurrikán, ha eltűnsz is évekig beszélnek még rólad – mondom a mutató ujjaimmal körözve, mintha csak légörvényeket kavarnék, és egész „véletlenül” pont felcsavarodik egy tincse az ujjamra. Egy talán már túlzottan is hosszúra nyúló pillanatig tanulmányozom a tincsét -, miközben magamban megállapítom, hogy milyen puha -, majd nemes egyszerűséggel hagyom lehullani a többi hajszál közé.

Egy újabb túl látványos mosoly terül el az arcomon. Midig te. A remény apró szikráját lángra robban bennem, és nem az öngyújtó miatt, aminek kábultan szuggerálom a fényét, hanem az a két kis szó tette. Mindig te. Bár pontosan én se tudom miben is reménykedek, de azért kiélvezem ezt a gyönyörű pillanatot. – Ha szeretnéd adok neked belőle, egyet, kettőt, sőt akár hármat is – oké szeretem a testvéreim, de néha szívesen megválnék tőlük, mikor belemásznak az agyamba. Mondjuk betépve kifejezetten nem szeretek róluk társalogni, mert elszabaduló szörnyként jelennek meg a tekintetem előtt, kivéve Court, de neki meg a pasija elég aggasztó.
Zsebre dugott kézzel szuggerálom Frannyt, aki időközben a falnak dőlt. Van valami megnyugtató a látványába, valami, ami miatt könnyebben kapok levegőt. Figyelem, ahogyan kifújja a füstöt, és ismét a szájába veszi a cigit. Ekkor önkénytelenül is megnyalom az ajkam szélét, és lassan szétárad a szájpadlásomon a szárazság érzése, mintha egy sivatagot ültettek volna a garatomra. A nyálammal küzdöm, és épp csak az zökkent ki, hogy képbe jön Európa. Európa? Hát az rohadt messze van. Tágra nyílt szemekkel hallgatom, ahogy Franny úgy mesél az utazásairól, mintha csak a szomszéd kisboltba ugrott volna el. Persze az megint csak megnyugtat, hogy eszébe jutottam, lehet tisztább fejjel nem hinnék neki, de most mégis elégedettséggel tölt el. – Remélem nem nézted meg nélkülem a vöröslámpád negyedet Amszterdamban. Vagy az Dublinban van? – tulajdonképpen nem nagyon jártam még Európában, vagy is inkább semennyire, és nem is nagyon ismertem a tájegységeket azon a kontinensen. Mármint oké, azt mindenki tudja, hogy Olaszország egy hatalmas csizma, és ott adják a világ legjobb spagettijét, de gőzöm se volt a többi országról. Jó oké, azt is mindenki tudja, hogy Norvégia fővárosa Berlin, mert ott volt olyan hatalmas kommunizmus is. -  Rohadt jó elnök lennék. Mármint képzelj csak el egy olyan Amerikát, ahol a fánkot jutalomfalatként osztaná a kormány. Persze mindenkiről tudnám kicsoda, mert az kell az uralkodáshoz, jó kapcsolatok. Én lennék a második Obama, akit mindenki szeret – lovalom bele egy pillant alatt magam az elképzeléseimben. Kitágult elmével sajnos nem tudok elmenni az ilyen felvetések mellett. Szinte már teljes hadigöncben elképzeltem magam a Fehér Ház előtt, ahogy valami atom jó nővel az oldalamon -, adott esetben akár Frannyvel – az oldalamon hercegnősen integetek az engem imádó tömegnek.
- Kurva elfoglalt voltam – mondom halál komoly arccal, de sajnos saját magam leplezem le a hirtelen előtörő nevetésemmel – amúgy csak nem voltam benne biztos, hogy jövök, aztán mégis itt vagyok, de nem is teljesen, csak erre jártam, lehet inkább már mennem is kéne, lehet már itt sem vagyok igazából, lehet csak képzelődsz - fejezem be egy szuszra a mondatom, hogy aztán egy hatalmasat kortyoljak a levegőből megtöltve a tüdőmet oxigénnel. Igazából már egy kis folyadékkal tölteném meg magam, ugyanis a nyelvem még mindig egy A4-es papír szárazságához hasonlítható.
- Igyunk valamit! – mondom megindulva a bejárat felé – Szerinted amúgy, ha a vodka krumpliból van, akkor azzal jól is lakom? Éhen halok egy kis sültkrumplira – magyarázom neki, miközben szaporán veszem a lépcsőfokokat a pincehelyiségbe. Egyből megüt a dohos szag, de nem különösebben zavar. Elégé ráfókuszáltam az ivás kérdésre.

Ha bárki megkérdezte volna, hogy mi az a dolog, amit kedveltem Frannyben, valószínűleg azt felelem gondolkodás nélkül, hogy a személyisége. De valójában sokszor egészen kiálthatatlan tudott lenni, mikor indokolatlan jött-ment, és valószínűleg még maga se tudta hol van. Sose gondoltam erre a tulajdonságára, mint „rossz” vagy „elviselhetetlen”, maximum mint szükséges rossz, de ha még gondoltam volna se róhattam fel neki, hiszen bennem is megvolt ez a valami. Sokszor nem tudtam merre vagyok, azt meg végképp nem, hogy az életem merre tart. Megvolt a kellemes állóvíz. Én meg szerettem úszni az árra, hogy a vizes hasonlatnál maradjunk. És valamiért úgy éreztem, hogy Franny úgyszintén ilyen árúszó, csak neki velem ellentétben sose kellett mentőcsónak. Olyan elképesztően lenyűgöző volt, hogy úgy volt képes evickélni a mindennapokban, hogy közbe nem fulladt bele a társadalmi nyomásba. Ha akartam volna se tudtam volna utánozni, vagy lekövetni, mert a kiszámíthatóság az az ő esetében nem létezett. Mégis ezért csodáltam, és éreztem már úgy harmadik pillanattól kezdve, miután megismertük egymást, hogy „na basz végre valaki, aki megért”
Mert Franny olyan random volt, nálam is randomabb, ami egyfajta olimpia aranynak feleltethető meg. Úgyhogy én mégiscsak egyet értettem saját magammal a hurrikános hasonlatot illetően. Jött, aztán ment, és sokszor csak romokat hagyott mag mögött, nem nézett hátra, hogy a tudatába égjenek a fájó részletek a pusztításról, és nem kérdezte, hogy meglesz-e az ember nélküle. Ő csak úgy eltűnt, az ember néha felemlegeti, nevén nevezi, de sose kívánja önszántából vissza. – Én meg egy szóval se mondtam, Murphy, hogy bárki is szeretne téged – csaptam le a hirtelen érkezett magas labdát. Az igazat megvallva, én ilyen fura, kissé mazoista ember voltam, aki kedvelte a hurrikánokat. Ezt az egyet különösen, de mégse vágytam arra, hogy ismét felkapjon, és elragadjon, mint általában. Mert oké, hogy a kezdeti félelem leküzdése után a repülés is jó érzés, csak pofára esni senki nem szeret.
A zsebembe mélyesztettem ismét a kezemet, és valami csokipapír maradékkal szórakoztam. Még mindig nehezemre esett hova rakni a helyzetet, tulajdonképpen nem értettem mit keresek itt. A nejlonos szar irritálta a bőröm, és bár a hangját nem hallottam, de tudtam, hogy csörgés is frusztrálna.  Ennek ellenére tökéletes stresszlevezetés volt, vagy inkább figyelem elterelés, mert a varázsigének hála a stressz köddé vált.
- Szóval, haza költöztél, vagy mi? – jutott hirtelen eszembe a sorban állásról, amivel leírta a mindennapjaim. Nem tudta eldönteni, hogy a saját felmerülő gondolatom milyen érzéseket vált ki belőlem. Egy belső hang azt mondatta velem, hogy ragadjam meg a karjánál, vonszoljam ki a reptérre, és rakjam fel az első Szibériába tartó repülőre. Mégis egy mosoly kerekedett az arcomon.
Ez egy ilyen dolog. Ilyen is volt mindig. De tényleg. Ha nem lettem volna túlzottan megilletődve, és megrészegült az enyhe tudatmódosítótól, akkor valószínűleg rágoogleztam volna Szibériára, és képeket mutogattam volna Frannynek, háta kedvet kap. „Nézd itt hideg van. Itt meg még több hó. Nézd, ott meg kényszermunkások dolgoznak. A háttérben az ott talán a Télapó…”  De nem tettem semmi ilyesmit, csak tovább szórakoztam a csokipapírral, és tekintetemmel őt fürkésztem, ahogy az ajka hozzáért a szűrőhöz. Akaratlanul is eszembe jutott, hogy milyen jó hozzáérni az ajkához. Mármint vannak jó csókok, meg elég trék, de az övé úgy amúgy elég jó volt.
- Tudtam, hogy hiányoztam – feleltem szinte zsigerből, és a korábbi mosolyom amolyan egoista vigyorrá alakult. Mert ugye nem létezik a világon olyan nő, akinek ne hiányozna Oliver Easton, aki nem ismert annak is hiányoztam, csak még nem tudott róla. Ezekben a pillanatokban eltekintettem a ténytől, hogy amúgy a legtöbb exem valószínűleg szívesen megnyúzna. Viszont más szemszögből nézve nekik is hiányoztam, bár nem vonzódási értelemben, hanem inkább amolyan gyilkos értelemben. – Ja, igen, és egy kurva nagy fánk lesz a koronám. Bár akkor hetente kéne új, mert mindig elfogyna hmm... – hümmögtem elgondolkodva, miközben a távolba révedtem, ahonnét egyre több ember érkezett közvetlen a kis kocsmába, aminek nem volt túl nagy neve, de azért a baráti körünkbe mindenki ismerte. Mármint az én barátaim közül senki, de a Frannyvel közös ismerőseink asszem mind, mert miatta ismertem ilyen kétes zenész arcokat. Meg hát miatta hallgattam minőségi zenét, mert azt mondta jó, rajtam meg csak így rajtam maradt.
Hátra akartam tántorodni, ahogy közelebb lépett hozzám, de nem volt túl sok lehetőségem, meg azért nem is próbálkoztam annyira nagyon. Egy egészen otthonos érzés járta át a testem, ahogy ujjai közrefogták az arcomat, még akkor is, ha a gyűrűarzenálja belenyomódott a pofámba. Talán ettől volt pont olyan otthonos. Persze nem csak én panaszkodhattam volna ebben a helyzetben. A három napos borostám se túl baráti, ami még szemmel láthatólag nem feltűnő, de cserébe pont olyan, mintha egy ötvenes dörzspapíron húzgálnád a kezed, erre ő meg egyenesen beletenyerelt.
- Hologram – feleltem erősködve, tudomást se véve róla, hogy ha egy kivetített kép lennék, akkor esélye se lenne megfogni. Míg ott álltunk ilyen idétlen pozícióban, én nem mozdultam. Mármint olyan sok dolgot csinálhattam volna. Belecsíphettem volna az oldalába, magamhoz ránthattam volna, gyakorlatilag le is kaphattam volna, mert olyan kibaszott közel állt, de helyette csak tovább zörgettem a csokipapírt a zsebembe. Aztán hirtelen megszakítva minden kontaktot megindultam az ajtó felé.
- Krumpli az krumpli - feleltem váll rándítva. Nem érdekelt, hogy szilárd vagy folyékony halmazállapotban viszem-e be a kalóriákat, csak az izgatott, hogy végre valami eltelítse a gyomromat, ami korgott az ürességtől.
A lépcsőn lefelé baktatva simán belefejeltem volna a fölső falrészbe, ha Franny nem nyomja le a fejemet. Párszor már elkaptam fejjel a plafont ebben a szűkös helyiségben lefelé menet. Nem direkt, csak véletlen. Meg amúgy is a szüleim hibája, minek kellett ilyen baszott magasra csinálniuk. Leérve megtelt a tüdőm a kellemesen dohos levegővel. A legtöbb ember nem szereti, büdösnek találja ezt a levegőt, én viszont elég nagy barátságban vagyok vele. Szerettem a dohos alja helyeket, mert ott mindig olcsó a sör, és nem utolsó sorban ki is adják.
Követtem Frannyt egy szót se szólva. Nem kérdeztem, hogy miért nem a ruhatárba dobjuk be a kabátunkat, mert bíztam benne. Na, meg tudtam, hogy a fura haverjain keresztül ő többnyire ilyen prémium ember az ilyen dohos helyeken. Aztán felbukkan a zenész srác, aki jóval öregebbnek tűnik nálunk, megvan vagy ötven. Nem is nagyon folytam bele a beszélgetésükbe, habár többnyire ezt tettem volna. De most csak hallgattam. Azt hiszem kicsit szíven ütött az „egy haverom” kifejezés. Mintha egy fél szóval kiherélt volna, talán kicsit meg is sértődtem rajta. Én azt hittem, hogy mi nem ’egy haverok” vagyunk, hanem úgy általába többek, még akkor is, ha éppen nem.  Még az is jobban esett volna, ha azt mondja, hogy a „faszkalap exem”. Egy haverom.  Ez megadta az este alaphangját.
- Csá – feleltem félvárról, miközben egyre idegesebben zörgettem a csokipapírt a kabátom zsebében, amiben egyébként kezdtem megsülni a bent tomboló melege miatt.
- Semmiség, nagy rajongótok vagyok – feleltem, mintha abszolút csak miattuk jöttem volna, nem azért, hogy Franny egy perc alatt készítsen ki idegileg.
Levágtam a kijelölt helyre a kabátom, így megváltam a csokipapírtól is, aminek zörgetése úgy megnyugtatott. Táskám nem volt, a dolgaim egyszerűen a farmerem zsebében tartottam, mert az is bőven el tudott nyelni minden lényeges dolgot, amire az este folyamán szükségem lehet, többek között egy újabb szál fűre.
- Tuti, az ilyen öreg alter srácok a soha felnem fedezett James Hetfieldek – ezt nem egészen így volt, de kellett valami hangzatosat mondani, és ez épp elég hangzatos volt. Nem néztem ki a fickóból többet, mint néhány bebaszva eljátszott Nirvana számot.
A pulthoz lépve a csapos srác mögött húzódó kínálatot per dekorációt néztem. Voltak elég szép darabok a polcon.  – Igyunk tequilát – adtam be egy pillanat alatt a derekam az érzelmes felvezető után. Basszus, szerintem nem tudnám megszámolni két kezemen, hogy ezt hányszor adta elő csak azért, mert tequilát akart inni. Én meg valahogy mindig ráhagyom, aztán összeaszik a szám a citrom miatt.
- Hello – intettem a srácnak, aki épp a pult túloldalán beszélgetett valakivel, miközben párhuzamosan törölgetett egy üvegpoharat, de már vagy öt perce. Nem hiszem el, hogy ennyi idő alatt nem törölte szárazra. Csoda, hogy nem csiszatolta még homokká ennyi polírozás után. – Két tequila lesz meg valami ehető.
- Nagykorúak vagytok? – kérdezte kettőnk között kapkodva a tekintetét.
- Ja – válaszoltam, ami úgy tűnt, hogy kielégítő számára, majd elő kapott a pult alól két stampedlit, és tele töltötte a mexikói vízzel. Tolt mellé nekünk az asztalra sót meg citromot is meg egy tál mogyorót, ami ki tudja mi óta szellőzhetett a pult alatt, ahonnét elő csapta.
Megsóztam a kezemet, majd a másikba vettem a feles poharat.
- Hát akkor igyunk a… - itt alaposan elgondolkodtam, hogy mire is tudnánk koccintani. Arra nem akartam, hogy ismét találkoztunk, meg kettőnkre is fura lett volna, meg úgy általában minden hozzánk köthető dologra – Deanre – ugrott be hirtelen a fickó neve, aki a színpadon parádézott. Hozzákoccintottam a poharam az övéhez, majd lenyaltam a kezemről a sót, és húzóra benyakaltam a tequilát. A poharat visszatettem a pultra, és kicseréltem a citromra, aminek a belsejét egy harapással ettem ki. Még egy ideig csámcsogtam rajta, hagytam, hogy a savanykás íz eluralkodjon a számba, és átvegye a maró alkohol helyét.
Belemarkoltam a mogyoróba, és könnyedén a számba szórtam a tucatnyi magocskát, ami valamilyen csoda folytán bele is fért a számba.
- És mikor utazol el? – jutott hirtelen eszembe. Mert, hogy ő mindig elutazik. Biztosra vettem, hogy csak egy átmeneti állapot, és nem marad sokáig. Miért is maradna? Őt nem köti semmi ide, amiért kicsit irigykedtem is rá. – Vihetnél engem is, megnézném Kanadát.
Minden valamirevaló amerikai utálja Kanadát, de én csíptem a kis rénszarvasos országot, meg hogy a rendőreik erdészkalapban parádéznak. Mintha náluk minden áldott nap valami random lovas felvonulás lenne.
Közben a háttérben már a kezdéshez hangoltak, legalábbis valami gitár féle zaj szűrődött át az emberek morajlásán. Minden esetre én azért még kikértem a következő tequilát, biztos, ami biztos. Bármilyen is legyen Deanék zenéje, kissé spicces állapotban biztos király lesz.