Daniel & Janni

Egyesek szerint nem szabad vakon beleugrani a szerelembe, mert ugyanolyan könnyen összetörhet a szívünk, mint ahogyan lángra is lobbant az. Nekik csak azt tudnám mondani, hogy a szerelemnek nincsen használati útmutatója, vagy állandó receptje. Mindenki számára más formát ölt és másképp tudja kifejezni. Ha mind ugyanúgy élnénk meg ezt az érzést, olyan lenne, mintha egy óriási kísérlet résztvevői lennénk csupán. Inthettek ugyan arra, hogy ne legyek óvatosabb, vagy fontoljam meg jobban, hogy miért is akarok annyira az Államokba jönni, de a helyzet az, hogy az elhatározás megvolt bennem. Innentől kezdve úgyis megtaláltam volna a módját, hogy Niel és én hosszabb időt tölthessünk együtt. Megajándékozhattam volna egy repülőjeggyel Svédországba, de ismerjük egymás helyzetét, beszélgettünk a családjainkról és tudom, hogy Niel sem lenne nyugodt, ha nem lehetne most a családja mellett az óceánjárón töltött idő alatti kihagyást pótolva. Nem mondtunk le egymásról, amikor haza kellett mennünk, de korántsem volt olyan egyszerű közösen terveznünk, mert a világ két pontjára szólított minket vissza a korábbi életünk és nem tehettük meg, hogy hetente felszállunk egy magánrepülőre, hogy lássuk egymást, akármennyire is erre vágytunk. Különlegesnek tartottam a kapcsolatot, amivel rendelkeztünk, mert nem halványult el az egész, csak azért mert nem találkoztunk már minden nap. Sokkal inkább azon dolgoztunk mindketten, hogy hogyan teremtsük meg a lehetőséget arra, hogy újra együtt lehessünk. Személy szerint nem volt szükségem arra, hogy bárki helyettesítse számomra Danielt, mert úgy éreztem, hogy ilyesmi nem történhet meg. Annyira különleges ő számomra, hogy nem tudna senki a helyébe lépni és ugyanazokat az érzéseket kiváltani belőlem. Elgyengült a térdem, amikor megpillantottam őt és ha választani lehetett volna, nem engedtem volna, hogy valaha is elengedjen, mert az érintése megnyugtatott, otthon éreztem magamat benne.
- Mindenki üdvözöl otthonról. Azt mondták, hogy videochatelnünk kell majd, hogy lássanak. Ajándékot is küldtek. - Persze önző akartam lenni és kihasználni az időt, amit most együtt tölthetünk, de ha lehet ilyesmit állítani, akkor határozottan azt mondanám, hogy a szüleim és a nővérem épp annyira kedvelik Nielt, mint amennyire az én szívemet pocsolyává tudja olvasztani. Látták, hogy mennyire boldog vagyok, amikor vele beszélhetek és tudták, hogy a legtöbb gondolatom körülötte forog, még ha közben elhatározásra is kellett volna jutnom azt ulletően, hogy milyen munkát szeretnék végezni, amint elég felnőttnek érzem magamat hozzá.
Nem arról volt szó, hogy ne szerettem volna hasznos tagja lenni a társadalomnak. Épp ez volt a baj, hogy annyira hasznos szerettem volna lenni, hogy közben éreztem egyfajta nyomást magamon emiatt. Nem akartam elhamarkodottan dönteni és valami olyasmibe vágni, amiről kiderülne néhány éven belül, hogy nem nekem való. Ezért próbálkoztam egymás után több különböző dologgal és csak hálás tudtam lenni, amiért Niel is egyike volt azoknak, akik ebben támogattak. Ezért a támogatásért cserébe pedig én magam is ugyanannyi kedvességet és szeretetet szerettem volna neki visszaadni, mindenféle további elvárás nélkül. Pusztán azért, mert megérdemelte. Ő is annyit tett a környezetéért, a családjáért és olyan nyugalommal és hozzáértéssel tudott teljesen idegeneknek is segítséget nyújtani, hogy néha elgondolkodtam rajta, hogy létezik-e egyáltalán ilyen tökéletes fiú. Arra inkább nem kértem meg, hogy most csípjen meg, csak hogy el tudjam dönteni mi igazi és mi nem az.
- Nagyon-nagyon. - Tettem hozzá a szavainkhoz, nem akarva versenyezni valójában egyikünkkel sem, mert nem kellett mérnünk azt a szerelmet, amit éreztünk. Amikor együtt voltunk, szinte éreztem azt az ujjaim alatt, tapinható volt a környezetünkben. Éreztem, ahogyan az én szemeimbe is könnyek gyűlnek, de sűrűn pislogva, mosolygással próbáltam eltüntetni őket onnan. Túlságosan magasan szárnyallt a szívem ahhoz, hogy most sírni kezdjek.
- Akkor mostantól mindenhová veled megyek és teljesen meg fogsz unni engem. - Ebben nem akartam hinni és valójában nem is gondoltam komolyan. Olyannyira, hogy gyorsan hozzá is tettem: - Tudod mit? Visszaszívom, nem unhatsz meg - jelentettem ki nevetve, mintha az én szavaim, vagy kiállásom bárkit is megriaszthatott volna. Ha az időbeosztásunkat nézzük, egyébként sem leszünk összenőve a következő hetekben, mert Nielnek munkája van és nekem is lesz elfoglaltságom, amíg a befogadócsaládom kislányára vigyázok és vele tanulunk.
- Őszintén szólva egy kicsit félek is ettől a sok embertől. - Stockholmot sem lehetne egy kihalt kistelepülésnek nevezni, de a skandináv emberek mentalitása teljesen más volt, mint az amerikaiaké, legalábbis abból, amit külső szemlélőként és leginkább a híreken keresztül tudtam róluk. Nem várhattam el, hogy mindent Niel biztosítson számomra, de reméltem némi megnyugtatást tőle, ha csak szavakkal is, a félelmemet illetően. Ha ő azt mondja minden rendben lesz, akkor ezt el is hiszem neki.
- Azt hiszem egy kicsit elfogult vagy - feleltem neki mosolyogva. Elnevettem magam, ahogyan az arcomba csípett és az orromat ráncolva néztem fel rá. - Én csak neked szeretnék szép lenni. - A leghelyesebb válasz talán az lett volna, ha azt gondolom, hogy saját magamnak kell először megfelelnem és csak ezt követően bárki másnak, de az igazság az, hogy a belső tulajdonságok egyébként is sokkal fontosabbak mint az, hogy valaki milyen ruhákat visel. Még ha tényleg nagyot dobban is a szívem attól, hogy Nielnek mennyire áll jól a kék, akkor is a jelleme volt az, ami miatt igazán szerelmes voltam belé. Az, hogy volt saját stílusa és foglalkozott vele csak egy plusz volt a sok közül.
- Csak akkor akarnék bárkit felrobbantani, ha nem engedtek volna be az országba, mikor ilyen közel vagyok hozzád. - Jelentettem ki teljesen komolyan és olyan határozottsággal, mintha ennek lett volna valóságalapja. Egyrészt sem az elhatározás, sem az eszközök nem álltak rendelkezésemre, hogy hasonlót véghez vigyek, de szerencsére nem is kellett megtudnunk, hogy mire lennék képes, ha valami miatt késleltetik a találkozást a szerelmemmel. Összességében mindent a lehető legszabályosabban szerettem volna végigcsinálni, hogy tanuljak a dologból és legközelebb könnyebb legyen, vagy egyszerűen ne akarjanak idő előtt kirakni az országból. - De most már mindenki biztonságban van. - Széles mosoly terült szét az arcomon, ahogyan kimondtam ezt. Egyáltalán nem akartam arra gondolni, hogy mi lesz három hónap múlva, vagy mikor fogunk újra ennyi időt együtt tölteni, mert nem akartam elszomorítani magamat idő előtt. Épp elég volt visszaemlékezni azokra az órákra a hajón, amikor szinte számoltuk az órákat és azt, hogy meddig leszünk még együtt fizikailag is. Hiába tekinthető ez a kapcsolatunk részének, nem szerettem volna most erre gondolni.
- Jó! Mindenképp mutasd majd meg, kíváncsi vagyok rá. - Bólogatva egyeztem bele, hogy később részletesen is megbeszéljük ezt a témát, még ha nem is volt szép dolog Noam háta mögött tenni ezt. De teljesen megértettem Niel érzéseit és azt, hogy próbált vigyázni az öccsére, elvégre egy fiú szívét is ugyanúgy össze lehet törni, mint egy lányét.
- Fogadok, hogy nagyon hiányoztál neki. - Ezzel kapcsolatban nem volt kétségem. Nekem is hiányzott a saját családom, ami azt hiszem teljesen természetes volt, lévén mindkettőnknek jó kapcsolata volt velük, amit kár lett volna tagadni. A távolság minden kapcsolatot megvisel kissé, de nem hiszem, hogy épp Daniellel ne lehetne megbeszélni ezeket a kérdéseket. Ha pedig az öccse kicsit is hasonlít rá - és nem csak abban, ahogyan kinéz -, akkor rendben vannak ők, mert ennyire szeretik egymást. - Nagyon kíváncsi vagyok már rá és a szüleidre is. - Persze egy-egy beszélgetésünk alkalmával megjelentek a háttérben és Niel szülei rendszeresen beköszöntek a videohívásokban nekem, csak úgy mint az enyéim fordítva, de egészen más lesz teljes valójukban és személyesen látni őket, mint egy képernyőn a távolból. Pontosan emiatt izgultam túlzottan az elkövetkező óráktól.
- Akkor előre bocsánatot kellene kérnem, amiért cipelned kell a nagy fenekem - jelentettem ki mosolyogva, keresve a szerelmem pillantását. Úgy nézhettem ki, mint egy hat éves kisiskolás, aki túl sok tortát evett egy kis barátja születésnapi zsúrján és most épp addig pörög, mint egy búgócsiga, amíg el nem dől, amikor elveszti a lendületet. Ezzel persze meghazudtoltam volna mindent, amiben korábban megegyeztünk, még pedig hogy a magasságom ellenére nagyon is felnőtt vagyok. - Älskling! - meglepetten sikkantottam fel, különösen amikor rögtön lefegyverző ölelésbe vont engem, még annyira sem tudtam megmozdítani a karomat, hogy finoman a karjára suhintsak. Az ajkamba harapva öleltem át a derekát és simultam hozzá újra, hogy kihasználjam a helyzetet és elvesszek az illatában. - Nem szép tőled, hogy itt teregeted ki mindenkinek a szerelmi életünket - jegyeztem meg nevetve, miközben lábujjhegyre emelkedtem, hogy csókot nyomhassak a nyakára. S csak ezt követően húztam hátra a fejemet, hogy a szemébe tudjak nézni. - Rendben leszek. De este szeretnék újra beszélgetni az ajánlatodról. - Mosolyogva emeltem meg a szemöldökömet és ingattam meg enyhén a fejemet. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzott nekem abban az értelemben is, amit félig meddig nyíltan feszegettünk, de őszintén boldog lettem volna már csak azzal is, ha egymás mellett alszunk ma este.
- Egyszer segíthetek majd a fürdetésében is? - Nekünk odahaza soha nem volt akkora kutyánk, mint amekkorának a Hwang család kedvence tűnt pusztán a képek alapján, ezért izgatottan vártam a kutyussal való találkozást is. Nyilván az volt a legfontosabb, hogy Niel szülei és öccse szimpatikusnak tartsanak, de szomorú lettem volna, ha a kutyusnak vannak ellenérzései velem kapcsolatban.
- Persze! - Nagyot bólintva nyomtam meg finoman az ujjait, amelyekbe belefűztem a sajátjaimat. - Az apuka egyetemi oktató, és kutató az... NYU-n. - A szakterületét inkább nem emlegettem, mert nem szerettem volna butaságot állítani. - Az anyuka pedig gyerekkönyveket ír, amiből pont most terveznek kiadni néhányat Svédországban, fordítással. - Ezt kizárólag azért tudtam, mert utána néztem a hölgynek és nem azért, mert annyira ismerős lettem volna a gyerekkönyvek világában. - A kislány pedig elmúlt hat éves, és azt tudom róla, hogy nagyon szereti a szép ruhákat és az olvasást. Azt is mondták, hogy jó tanuló. - Ami nem volt utolsó szempont, elvégre úgy tűnt sokkal könnyebb dolgom lesz, ha szeretnék neki valamit tanítani Svédországról a következő három hónapban.
- Én szeretném, ha nem ti szolgálnátok ki az én igényeimet, csak azért mert én vagyok a vendég. - Nem jelenthettem ki csak úgy, saját elhatározásból, hogy arra vágytam, hogy a családjuk részének tekintsenek, hiába gondoltam azt, hogy szép életet élnék, ha Daniel mellett tehetném azt. Mindenesetre nem púp szerettemv olna lenni a hátukon, hanem valaki, aki ugyanannyira vendég, mint amennyire segítség a háznál. - Te mit szeretnél enni? - Úgy néztem rá, hogy egyértelművé válhatott, mennyire támaszkodom az ő válaszára is. Ha még egyszer megkérdezte volna, hogy mire vágyom, valószínűleg annyira lefagyott volna az agyam, hogy válaszolni sem tudtam volna.
- Nagyon szeretlek téged - jelentettem ki, újabb finom szorítással fogva a kezét. - A szüleid pedig csodálatos emberek lehetnek, amiért olyan fiút neveltek fel, mint amilyen te vagy. Ezért remélem, hogy meg fognak nyugodni, hogy egy olyan lánnyal vagy, mint én. - Nem voltak sötét titkaim, vagy viharos múltam a családommal, egyikünk sem volt bűnöző, ezért ha pusztán a hátterünket hasonlítjuk össze, azt hiszem nem lehetett kifogása semmilyen szülőnek ellenem. Ettől függetlenül nyilván mindenki másképp reagált rám, én pedig szerettem volna a legjobb formámat hozni. Elvégre ez mindenkinek egyfajta megnyugvás lehetett volna.
- Nem is tudom... - Egyik lábamról a másikra állva mérlegeltem a dolgot. - A szüleid már tudják, hogy jövök... És ha nálad maradok pár napig, egyébként sem bujkálhatok a szobádban, mintha ott sem lennék - halkan felnevettem. Akármilyen kicsi vagyok, azért biztosan feltűnne a jelenlétem. - De mi lenne, ha rákérdeznél a barátaidnál, hogy mikor érnek rá? És nekik is van idejük felkészülni a találkozóra. Az unokatestvérem is szeretne majd veled találkozni. - Finn és én sok nyarat töltöttünk együtt gyerekkorunkban és a kicsi korkülönbség miatt alig volt, amit ne csináltunk meg együtt, még ha egyébként női fölény volt is a családunkban hála a nővéremnek és az ő húgának. Viccesnek találtam, hogy ha egy hiba miatt is, de ő is épp New Yorkban tanult most, és bár biztosan nincs így, de mégis ez a város tűnt most a világ közepének.

Daniel & Janni

Azt gondolom igazán önző döntés volt, amikor elhagytam az otthonomat és külföldre mentem dolgozni. Más módja is lett volna annak, hogy kitaláljam mivel szeretnék foglalkozni a jövőben, akár otthon is maradhattam volna, közel a szüleimhez, akiknek bármikor szüksége lehetett volna a segítségemre. Nem olyan öregek ők, hogy ellátásra szoruljanak, inkább csak az jutott mindig eszembe, hogy ha történik velük valami - akár jó, akár rossz dolog -, akkor nem tudok ott lenni rögtön. Fel tudtak volna hívni telefonon, de semmi garancia nem volt arra, hogy lehetőségem is van fogadni a hívást, ezért is egyeztettük mindig előre, hogy mikor van szabadidőm, vagy szabadnapom és elég időm egy hosszabb és tartalmasabb hívásra. Sokat beszélgettünk az élményeimről és arról, hogy milyen terveim vannak. Hogy mikor megyek haza és mi mindent tanultam az óceánjárón. Lehetett volna némi bűntudatom is, amiért történetesen nem a jövőbeli karrieremet találtam meg a hajón, hanem a szerelmet. A kedvesem karjaiban azonban ezek a kérdések már egyáltalán nem tudtak érdekelni. Nem szűntek meg létezni, pusztán csak sokkal többet jelentett nekem Daniel ebben a pillanatban.
Ő volt minden gondolatom a landolás alatt, előtt és után is. Ha tényleg csuklott, amikor róla beszéltem - áradoztam - a barátnőimnek, vagy családomnak, akkor csodálom, hogy egyáltalán jól van még. Nem csak a gondolataimat töltötte ki Niel, de a szívemet is az a kellemesen bizsergető érzés, amit minden alkalommal éreztem, ha csak arra gondoltam, hogy mi egy pár vagyunk. Szerettem volna tudni, hogy boldog-e, hogy mi van a családjával, hogy mik a tervei a következő hétre, a következő egy évre, vagy úgy egyáltalán. Tényleg ő nekem a mindenem.
Halk nevetés tört ki belőlem, amikor puszit kaptam tőle. Végtelenül boldognak éreztem magamat a karjaiban és hiába volt erős a szorítása, úgy éreztem így jutok leginkább levegőhöz, hogy most vagyok a legjobb helyen az egész kerek világon. Sosem gondoltam volna, hogy valaha így fogok érezni, ilyen heves érzések öntenek majd el. Össze sem lehet hasonlítani ezt az alkalmat a videochaten folytatott beszélgetéseinkkel. Ha lehetne választani, én örökké ilyen viszontlátást szeretnék magunknak.
- Olyan nagyon vártam már, hogy lássalak! - Halkan, szinte csak magamnak mondom ezt, miközben nem akaródzik elengedni őt. Olyan érzés, mintha kicsúszhatna a kezeim közül, majd egyik pillanatról a másikra el is tűnhetne. Csókokat nyomtam az arcára, amit csak lábujjhegyre állva tehettem meg, ami miatt még jobban neki nyomódtam Nielnek, de épp erre volt most szükségem.
Megszűnt létezni a külvilág, amikor az ajkai rátaláltam az enyémekre. Ajánlhattak volna akármit, akkor sem cseréltem volna el ezt a fiút. Talán ezért is kapaszkodtam bele már-már szabályosan az ingjébe, amikor a dzsekije alá csúsztak a kezeim. A szám lassacskán mosolyra húzódott, amit félig megpróbáltam visszafogni, félig rádöbbentem, hogy képtelen vagyok erre. A kezeim a nyakára simultak, a hüvelyujjaimmal óvatosan simogattam Niel szép bőrét.
- Nincs miért bocsánatot kérned - feleltem rögtön, miközben az egyik kezem feljebb csúszott Daniel tarkóján, egészen a sötét tincsekig. Próbáltam összevetni a mostani találkozásunkat az utolsó alkalommal, amikor minden porcikáját próbáltam a lehető legjobban az eszembe vésni, de valójában össze sem lehet hasonlítani a két érzést. - Szeretlek, älskling. - A kezem ezúttal visszacsúszott a nyakára. Igyekeztem finoman lefelé, a saját irányomba terelni őt, miközben én lábujjhelyre állva próbáltam csókot lopni tőle, hogy aztán az arcát is megpuszilhassam, a könnyei ellenére.
- Így viszont alig engednek fel valamire a vidámparkban... - szórakozottan mondtam ezt, s amint befejeztem, nevetés is tört ki belőlem. - Ha te mondod, akkor nem növök tovább. - Mosoly terült el az arcomon. Hiányzott ez az évődés. Nem mintha nem tehettük volna meg telefonon, vagy üzenetben, de minden annyira természetes volt közöttünk így, személyesen.
- Jó döntés. Tényleg tetszik rajtad. - Őszintén tudtam ezt mondani neki. Csak semmi elfogultság, hiába rabolta el a szívemet. - Mondod ezt, amikor épp ez van rajtam. - Mosolyogva böktem az általam viselt melegítő felé. Nyilván ezerszer kényelmesebben éreztem magamat, mintsem vonzónak. - Viszont időhúzásnak tartottam volna, ha át kellett volna öltöznöm... - Magam sem tudom miért vallom ezt be neki, miért mondom el ezer módon, hogy mennyire akartam már látni őt.
- Ami azt illeti, nem tudom hogyan jutottam át a biztonsági ellenőrzésen. Olyan izgatott voltam, mintha készülnék valamire. - Elnevettem magamat, majd az alsó ajkamba haraptam, hogy így csitítsam saját magam. Még Niel ujjaira is finoman rászorítottam. Így ellenőriztem, hogy álom-e vagy valóság, amiben most vagyunk.
- Tényleg, nem is gondoltam ebbe bele. - Talán csak nem számoltam előre és nem gondoltam át, hogy mennyi dolga lehet a családjának azon túl, hogy velem összefussanak.
- Tényleg, az öcséd barátnője... - Elgondolkodva hümmögtem párat, de pár másodpercen belül már folytattam is. - Mesélsz majd róla? És arról is, hogy hogy van az öcséd! - Nem számított, hogy akár még a mai napon is találkozhattam a fiúval, én a saját kedvesem szájából szerettem volna hallani. Egyébként is mindig szíven ütött - a szó legjobb értelmében -, amikor az öccséről, vagy a szüleiről beszélt. Hiszen akkora tisztelettel és szeretettel tette, hogy az ember rögtön tudta milyen értékes maga Daniel is.
- Talán egy icipicit, de most nem. - Kicsit túl hevesen is kezdtem rázni a fejemet. Dolgozott bennem a dopamin, amitől akkor sem éreztem volna hogy fáradt vagyok, ha tényleg az lettem volna. - Aludtam valamennyit a repülőn, és egyébként sem hagynék ki egy percet sem veled. Csináljunk valamit mindenkinek - ismételtem meg az ő szavait, beleegyezve ezzel a programba.
- Persze, már alig várom! Szerinted kedvelni fog engem? - Azt hiszem kicsit összetört volna a szívem, ha nincs így. Hallottam már történeteket a kutyusról, de eddig csak képen, vagy videón láttam a négylábút, így fogalmam sem volt a tényleges méreteiről. Az én ismerősi körömben valahogy nem preferálták az ekkora állatokat, pedig végtelen aranyosak tudtak lenni. Niel elmesélése alapján biztosan.
- Ugye milyen fura? - Jóízűen nevettem el magamat a megjegyzésén. Őszintén szólva már a hajón is gondban voltam, az egyetlen szerencse az volt, hogy nagyjából megmondták mennyi cuccot vihetünk magunkkal, és egyébként is megvolt szinte mindenünk, köszönhetően annak, hogy egy-egy kikötés alkalmával, vagy a fedélzeti üzletekben mindent könnyedén be tudtunk szerezni. Ha valamiből már volt az egy szobában lévők egyik felének, akkor az sem volt ritka, hogy megosztottun bizonyos használati tárgyakat. - Küldenek majd még utánam, miután megtudom, hogy mi minden van a családnál, akiknél dolgozni fogok. - Így egyszerűbb volt, mintsem hogy mindennel kapcsolatban előre gondolkodjak - vagy hogy elhozzam a szekrényeim teljes tartalmát.
Amikor kiértünk az épületből, mosolyogva fordultam oda a kedvesemhez, hogy megköszönjem neki, amiért megfogta előttem az ajtót. A svéd nők többsége ezért képes lenne beverni szegény kincsem orrát, én azonban rájöttem már, hogy csak azért mert valami a mi kultúránkban nem olyan jellemző, vagy épp az ellenkezője a jellemző, még tud jó lenni. Én például úgy éreztem, nekem van a legodafigyelőbb pasim a világon, csak mert nem hagyta, hogy én cibáljam magammal a bőröndömet, és még az ajtót is kinyitotta nekem. De úgy is lehet fogalmazni, hogy nagyon örülök az apróságoknak is. Nem kell ahhoz egy vagyont költeni rám, hogy boldog legyek.
- Valamit, amiben van tészta..? - Elég határozottan indultak meg a szavaim, a végére mégis kérdéssé változott az egész és a pillantásom is tanácstalanul pásztázta Niel arcát. Sok mindent lehet rám mondani, de azt nem, hogy könnyen jutnék döntésre. Akármilyen hétköznapi dologról is legyen szó.
- Mi az, amit szeretnek a szüleid, az öcséd és te is? Olyat szeretnék, amiből nekik is kedvük támad majd enni. - Úgy helyeztem újra a kedvesem kezébe a sajátomat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Részben azonban csak praktikus oka volt ennek - így nem veszítettük el egymást az emberek között. - És remélem nem fogják lekenyerezésnek venni a dolgot - ez a lehetőség csak most jutott eszembe és ami azt illeti, nem éreztem megnyugodva magamat.
- Kicsit félek, hogy mit fognak rólam gondolni... - Alaptalan félelem volt, mert kommunikáltunk mi egymás családjával, már azóta, hogy az óceánjárón voltunk. De mégiscsak más egy személyes találkozó. Mint az enyém Niel szüleivel - persze csak később.

Daniel & Janni

Nem okozott számomra különösebb érzelmi válságot a tény, hogy újra el kell hagynom az otthonomat és határozatlan ideig nem fogom látni a szüleimet. Mindent összevetve az idő, amit az Államokban tölthetek nagyon is ki van számolva, mert határozott időre kaptam visát az au pair állás mellé. Egyelőre azonban nagyon nem azon járt az eszem, hogy vajon mennyire hamar telik el ez az idő és hogy mi lesz velünk Daniellel, ha lejár ez az idő és újra el kell búcsúznunk. Hittem abban, hogy a kapcsolatunk kibírja a távol töltött heteket és hogy ugyanolyan élmény lesz újra látni egymást, mint amikor a hajón dolgoztunk. Persze egyszerre lesz nagyon más is, mert az ő családja New Yorkban él, akiket így lesz lehetőségem végre megismerni és nem csak egy-egy elsietett odaköszönés lesz a dologból, mint a videohívásainkon keresztül. Igenis izgultam, amikor arra gondoltam, hogy mit fognak rólam gondolni a szülei és hogy vajon szimpatikus leszek-e nekik annak ellenére is, hogy nem vagyok egy kifejezetten kifutómodell típus, aki illene egy olyan jóképű sráchoz, mint a szerelmem.
A repülő azon utasaival ellentétben, akiken látszott, hogy üzleti útról érkeznek haza - vagy épp arra jönnek a városba -, én sokkal izgatottabban ficeregtem a székemben, amíg meg nem kaptuk az engedélyt arra, hogy elhagyhassuk a gépet és úgymond szárazföldre lépjünk. Volt néhány olyan szokás, vagy épp kifejezés, amit azóta sem felejtettem el, hogy leszálltam a hajóról. Azt hiszem az az élmény nem csak azzal változtatta meg az egész életemet, hogy most egy olyan embert tudhattam magam mellett, mint Niel, de emberileg is elég sokat formált rajtam. Abban az időszakban amíg nem döntöttem el, hogy mit akarok csinálni a gimi után, vállalhattam volna sokkal egyszerűbb munkát is, még csak az országot sem kellett volna elhagynom. De utólag már nagyon is áldom az eszemet, hogy megtettem. Egyébként is valami családi vonás lehet ez, mert az unokatestvérem is ugyanúgy eljött Norvégiából egyetemre.
Egy fél pillanat erejéig eszembe jut, hogy ne felejtsek el írni neki és rávenni, hogy minél hamarabb beszélgessünk és csináljunk közös programot, az egészet felülírja azonban a tény, hogy megpillantom a csomagomat, ami egyben azt is jelenti, hogy már semmi nem áll az utamban ahhoz, hogy a következő, amit - inkább akit - megkeressek az történetesen a kedvesem legyen.
Végtelen öröm kerített hatalmába, amikor végre Niel karjaiban voltam. Nem láthatta, hogy elmosolyodom, mert a vállára billentettem a fejemet, amikor ő megemelt. Az agyam pedig csak azt tudta feldolgozni, hogy itt van ő és itt vagyok én, amit már nem vehet el tőlünk senki.
- Csak veled együtt. - Nem lehetett eltéveszteni a hangomba szökő jókedvet semmi mással. Gyakorlatilag annyira erre a pillanatra koncentráltam, hogy akár háború is folyhatott volna körülöttünk, az sem érdekelt volna, illetve fogalmam sem volt hogyan jutunk el hozzájuk, vagy mit fogunk csinálni, mert nagyrészt mindegy volt.
A szívem kihagyott egy ütemet, amikor megcsókoltuk egymást, a lábaim pedig kis híján megadták magukat, bele kellett kapaszkodnom Nielbe, hogy ne akarjak pocsolyává válni a reptér közepén. Nem tudtam volna szavakba önteni amit érzek, így amikor újra az arcára pillantottam, amikor eltávolodtunk egymástól, gyakorlatilag csak mosolyogni tudtam rá, ami a szavai nyomán nevetéssé nőtte ki magát. - Biztos azért, mert nőttem azóta másfél centit valami csoda folytán. - Nevetve magyaráztam ezt az elméletet neki, amit igazából igazolni is tudtam volna, ha lemérünk engem. - Jól áll neked a kék. Gyorsan fogd meg a kezem, mielőtt valaki azt hiszi, hogy ellophat magának. - Jókedvűen nyújtottam felé a kezemet. Sosem vádoltam volna azzal, hogy hűtlen volt hozzám, amíg nem voltunk együtt, mindig is nagyobb fenyegetésnek találtam, hogy mások látják mennyire helyes, ami miatt egyszerűen elrabolják.
- Hm... - Elgondolkodva billentettem félre a fejemet, miközben igyekeztem a lépteimet az övéihez igazítani, ami egyébként nehéz feladat lett volna, ha a saját hosszú lábaival abban a tempóban sétál, ami neki kényelmes. - Mi a helyzet a családoddal? Nem szeretnék udvariatlan lenni és rögtön ott hagyni őket... - Még ha a következő napokban együtt is leszünk - ugyanígy a családjával is -, vetekedett bennem az, hogy csak vele szeretnék lenni és hogy tényleg nem szeretnék megbántani senkit. - Engem a rendelés sem zavar, meg az sem, ha csak a boltba megyünk el és együtt csinálunk valamit. - Ennyire már mindketten elég önállóak voltunk. Tudom, hogy nem segítettem neki egyáltalán azzal, hogy én magam sem döntöttem el a programot, de tényleg nem számított, amíg vele lehettem.

Daniel & Janni

Úgy hiszem az egyetlen oka annak, hogy képes voltam kordában tartani az izgatottságomat - a körülményekhez képest - csakis az a tény volt, hogy véletlenül sem szerettem volna megkockáztatni azt, hogy az utolsó pillanatban fordítsanak vissza és toloncoljanak ki az országból, amiért gyanúsan viselkedem. A repülőn például rögtön türelmetlenül elkezdtem rázni a lábamat, amikor bejelentették hogy hamarosan landolunk. Amikor végre valahára leszálltunk és nem volt más hátra az irataim ellenőrzésén, a csomagjaim megszerzésén és a vámon kívül. Ami így felsorolva mégis épp elég hosszúnak tűnt. Az iratok ellenőrzésekor figyelmeztetnem kellett magamat, hogy feleslegesen nézelődnék a reptéri személyzet háta mögé, hiszen Niel biztosan nem áll ott lesben mögöttük.
Kicsikét talán még attól is tartottam, hogy az egész csak egy álom, hogy az elmúlt hetek - hónapok - készülődése még nem hozta meg a gyümölcsét, én pedig mindjárt felriadok a saját ágyamban, otthon Svédországban. Voltak pillanatok, amikor rosszul éreztem magam, amiért nem kifejezetten az élmény, vagy maga a munka érdekelt, hanem az, hogy újra láthatom a szerelmemet - és nem csak egy telefon, vagy laptop képernyőjén keresztül. A nővérem meg én sokat beszélgettünk erről - Nielről -, és volt, hogy rendesen összevesztünk, amiért ő próbálta nekem megmondani, hogy pontosan mit kellene éreznem, vagy hogyan kellene kezelnem a távkapcsolatomat és magát az embert, aki annak ellenére is kitöltötte a gondolataimat, hogy nem lehettünk együtt, mint más párok. Nem szeretnék bemagyarázni senkinek olyan hülyeségeket, hogy mennyire megéri néha távol lenni egymástól és hogy így legalább nem unjuk meg egymást, vagy nem megyünk egymás idegeire. Irtó nehéz így szeretni valakit, hiszen amikor egész nap nem vágysz másra, csak az ő ölelésére, nem ülhetsz be csak úgy az autóba, vagy pattanhatsz fel egy vonatra, hogy a nap végére ott legyél vele. Nem ugyanaz csak hallani a hangját és tisztában lenni azzal, hogy fogalmad sincs mikor láthatod őt újra, vajon hány hónapba telik majd, történik-e addig valami visszafordíthatatlan és végzetes.
Szóval igenis úgy éreztem, hogy nagy nap ez a mai - óriási! -, mert annyi dolog áll egyensúlyban, hogy el sem hiszem, hogy tényleg én vagyok ennyire szerencsés. Vissza kellett fognom magamat, még amikor a repülőn ültem is, hogy ne nevessek fel hangosan, a többi utas pedig ne nézzen teljesen bolondnak. Jellemzően elég pozitív és mosolygós voltam, de azt mégsem akartam megosztani egy rakat idegen emberrel, hogy miért vagyok ilyen izgatott. A kapcsolatom ugyanúgy nem tartozik rájuk, mint ahogyan a nővéremre sem. Ő egyébként is csak azért magyaráz nekem állandóan, mert néhány évvel idősebb, miközben teljesen más a saját kapcsolata, mint az enyém. Ő helyi pasival jött össze, így fogalma sincs milyen érzés lépésről közelebb kerülni valakihez, akitől több ezer kilométer választott el hónapok óta.
Ezer meg egy gondolat járt a fejemben és legalább hatféleképpen képzelem el Nielt, ahogyan ott vár engem. Megpróbáltam megtippelni, hogy mi lesz rajta, vagy hogy lesz-e olyan hajtincs, ami engedetlenül hullik majd a homlokába. Arra persze egyáltalán nem lehettem felkészülve, hogy mi fog történni, amikor megpillantom őt. Megfeledkeztem róla, hogy hol vagyok, hogy mennyire próbáltam visszafogni magamat az elmúlt egy órában és csak hagyom, hogy a lépteim felgyorsuljanak és felé vigyenek. Amikor pedig a testem az övének koccan, úgy ölelem őt át, mintha soha többet nem akarnám elengedni. - Ugye nem álmodom? - Ezt kifejezetten valahol a válla és a nyaka találkozásának magyarázom, a fejem csak azután billentem hátra, hogy felpillanthassak rá, amikor már az agyam is felfogja, hogy az illat, ami az orromba szökik miért is olyan ismerős.
A kezeim az arcára simulnak és még a szemeim is mosolyognak, amikor próbálok befogadni a látványt. Közelebb hajolok, hogy megcsókoljam és akkor jövök rá, hogy senkinek nem kell engem felkeltenie, amikor a saját szám az ő puha ajkainak nyomódik. - Nagyon hiányoztál! - A szavaim hevesek, mégis kifejezetten halkak, mert bár fogalmam sincs milyen lehetett végig nézni bárki számára ezt a jelenetet, számomra most csak ő, meg én vagyunk.