Először vagyok itt New Yorkban, de csupán a véletlennek köszönhető, hogy a látogatásom pont télre esett. Hirtelen elhatározásnak aligha tekinthető az utam, már régóta éreztem, hogy baj van az itt élő öcsémmel azok alapján, ahogyan beszélt velünk az elmúlt időszakban telefonon, vagy éppenséggel ahogy eltávolodott a családtól és nem akart egyszer sem hazalátogatni, miközben folyamatosan ígérte, hogy sok év után végre láthatjuk őt. Én már régóta el akartam látogatni az Államokba, de az utóbbi időszakom nagyon botrányos volt a hosszúra nyúlt válásom miatt, így én sem tudtam bevállalni, hogy eljöjjek hozzá, egészen mostanáig.
Szeretem az újdonságokat, az igazi telet pedig kifejezetten szerettem volna megtapasztalni, ha már először sikerült eljutnom egy ennyire északi helyre. Jesus megmondta, hogy azért ne számítsak arra, hogy itt feltétlenül hóval fogok találkozni, de én mindig rendíthetetlenül mondogattam, hogy figyelje meg, lesz hó, lesz, mert szerencsém lesz itt a világ egyik legnagyobb városban. És ez így is lett.
Habár az öcsémnek dolgoznia kell ma, én nem vagyok olyan ember, aki egy három hetes kirándulása során egyedül gubbasztana a kis lakásban és várná, hogy történjen vele valami. A tv csatornák sűrű váltogatása helyett inkább levettem a fogasról egyetlen kabátomat, kesztyűt és sálat húztam, hogy a híres Central Parkban hagyhassam lábnyomaimat a fehér hótakaróban.
Egy kávézóban menetközben vettem magamnak egy kávét, jóformán csak akkor vettem észre, hogy Starbucks-ban voltam, amikor leülök a park egyik padjára és jobban szemügyre veszem a papírpoharat. Hallottam már a márkáról, noha mivel Kubában nincsenek üzleteik, ezért még nem volt alkalmam kipróbálni, hogy miért értékelik ilyen nagyra a kávéjukat. Még ha kóstolás után sem tudom meg ennek okát - annak ellenére, hogy nem rossz ízt forgatok számban -, a tekintetem a magasba szegeződik, a szürke égből hulló hópelyhek annyira idillikus és felettébb különleges látványt nyújtanak nekem.
Az alsó lábszáramnál megérzek valamit, ahogy az égből lepillantok pedig egy aranyos és érdeklődő kutyust látnak meg szemeim. Megsimogatom a buksiját, halvány mosollyal figyelem, ahogy körbeszaglászik, a távolból pedig már fel is tűnik a gazdája, aki mérgesen kiabál felé, attól tarthat, hogy esetleg zavarna engem a kedvence, de ahogy közelebb ér, ő is észreveszi, hogy erről szó sincs. Egymásra mosolygunk a gazdájával, a férfi mond nekem valamit, de nem értem meg, annyira hadar, így én csak tovább mosolygok.
Kattogásra leszek figyelmes, amint távolodni kezdenek a kutyussal tőlem. Nem szokásom más embereket bámulni, de észreveszem a tőlem nem messze ülő férfi kezében a hang forrását jelentő kamerát, melynek lencséi egyenesen felém néznek. Néhány pillanat erejéig elkomolyodik arcom, de miután megfigyelem, hogy a fotós férfi valószínűleg nem rossz szándékkal készíti képeit, ezért újra mosoly jelenik meg az arcomon.
- Szükséges pózolnom? - Eltartott egy ideig, mire elhatároztam, hogy angolul megszólítom a tőlem halló távolságon belül helyezkedő férfit. Nem tökéletes az angol tudásom, azonban nem kacifántos mondatokkal azért el tudok kommunikálni, amennyiben nem egy érthetetlenül hadaró személyt fogok ki. Ezidáig csak Havanában beszélgettem külföldi vendégekkel, de ott a spanyol számít alapnak, így senki sem lepődött meg a latin akcentusomon.

Általában egy idő után feltűnik, ha néznek, vagy bármilyen nem várt figyelmet kapok. Nem tudom, mennyi ideje szegeződhet rám a kamera lencséje, de nem rémülök meg attól, hogy fókuszban vagyok, hiszen az elmúlt percekben nem tettem semmilyen kivetnivaló dolgot. Nincs mit rejtegetnem, így feltételezem, nem rossz szándék vezértli azt a férfit, kinek ujjai a fényképezőgépet nyomják.
Nem megszokott tőlem, hogy csak úgy megszólítsak idegeneket, ennek ellenére sosem riadtam meg, ha kommunikációba torkollott egy-egy kósza szituáció, most pedig itt vagyok New Yorkban életemben először, első napokban még én is visszahúzódóbb voltam és alig mertem használni az általam nem igazán sűrűn használt angol szavakat, de a közeg hatással van rám... ki tudja, egy hét múlva már egy hosszas beszélgetésbe is bere mellek majd állni.  
Egyelőre azonban csak két szó hagyja el a számat, de az a kettő tökéeltesen elégnek bizonyul, hogy halovány mosolyommal együtt megkérdezzem a magam stílusában, milyen cél vezérli az önjelölt fotósomat. Válaszát ugyan nem tudom hova tenni, de valamennyire meg is tudom érteni, elvégre ezidáig sem azokat a pillanatokat leste, amikor szép kiegyenesedett derékkal ültem, lábaimat kecsesen keresztbe tettem és tekintetemet a kamerára fordítottam. Kis tanakodás után - hogy pózoljak-e vagy inkább ne - aztán csak körbenéztem a kettőnk közötti téren áthaladó embereket figyelve.
- Szabad - felelem hasonlóan kedvesen, mint azt kérdésemkor észrevehette, de még mielőtt újra kattintana pár képet, azért mégsem szeretnék úgy modellt állni, hogy azt sem tudom, kinek lencséibe nézek bele. Azért ennyire nem hiszek az emberek jó akaratában.
- Megkérdezhetem, mi célból készülnek a képek? - talán a megszokottnál lassabban követik egymást a szavaim, hallatszódik, hogy megfontoltam őket mielőtt hangszálaim megrezegtek volna, de én magam úgy érzem, hogy egészen könnyedén ki tudom magam fejezni egy ilyen átlagos szituációban, ami tovább ösztönözz arra, hogy folytassam a kommunikációt.
Újra és újra felpillantok a szürke égből alábbhulló hópelyhekre, melyek megülnek a ruhámon is. Egyiket próbálom közelebbről megnézni, mivel sok érdekességet hallottam már azok geometriájáról és arról, hogy mennyire különböznek, de sosem volt lehetőségem ezt a saját szemeimmel látni. Talán egyesek könnyen megbarátkoznak a fotózás gondolatával, nekem azért kicsit nehezemre esik újra pont annyira természetesnek tűnnöm, mint amilyen voltam ezelőtt.
- Sokszor esik New Yorkban a hó telente? - Hiszen nálunk is van tél, csak arra a szerazság jellemző inkább, mintsem a hideg, tekintve, hogy az év minden napján húsz-harminc fokok vannak. Jesus mesélte, hogy ő már átélt pár havazást itt, valamint én is tudom - mert megtanultam iskolában -, hogy a bolygó ezen részét nem ritka a hóesés, de mind tudjuk, hogy a jelenlegi valóság nem feltétlenül a megszokott, régen leírt adatokat tükrözi.

Nem zavaró számomra, ha olyan emberek is vetnek egy pillantást az arcomra, testemre, akikkel én sohasem találkoztam és feltehetőleg sohasem fogok ezek után sem. Nem gondolom, hogy az arcomnak titkosítottnak kellene lennie, mivel nem rejtegetek semmit és ha bárki meg akar tudni rólam valamit, nagyon könnyű eszközökkel utána járhat az életemnek, ezért hát miért is fosztanám meg a tőlem nem messze ülő New York-i férfit a hobbijától. Már amennyiben valóban csak hobbiját űzi, nem tudhatom, ezért is kérdezek rá teljesen nyíltan. Jobban szemügyre véve a férfit... valóban teljesen művészalkatnak tűnik, látszólag nagyon pofin használja a fényképezőgépét, úgyhogy nem tudok nagyon meglepődni, mikor meghallom tőle, hogy fotós lenne. Nincs semmi okom kételkedni szavaiban, elhiszem, hogy mindössze ilyen szándék vezérli. Engedek a kimért testtartásomból és próbálok úgy tenni, mintha minden természetes lenne és nem is látnám a férfit. Bár be kell vallanom, ez eléggé nehéz feladat, nem tudom megállni, hogy időnként felé pillantsak.
Az iménti gondolatok után most mintha fájdalmat látnék rajta, igaz, ilyen távolságból ezt nem könnyű megállapítanom. Kellemetlen érzés járja át testemet, megnyálazom alsó ajkamat. Fogalmam sincs, ki ez a férfi, de valószínűleg komoly érzelmek fűzik őt a fotózáshoz, talán tragédia történhetett vele, netán elvesztett valakit az életéből. Nem tudom és nem is tudhatom, rákérdezni pedig nem szeretnék, hiszen közvetlenség ide vagy oda, alig pár perce ismertük meg csupán egymást. Viszont azt hiszem, tudok segíteni neki, hogy olyan képeket készíthessen, amilyeneket szeretne. Kettőnk közül végül ő szólal meg.
- Kiállítás? - Költői kérdés csupán, aminek az ámulatom ad hangot, erre azért még én sem számítottam. - Szeretném előbb látni a képeket, mielőtt kiállításra kerülnének. Úgyhogy élnék azzal a lehetőséggel, hogy kapjak másolatot. - Egy ember sem önzetlen, én sem tudok mindenre egyből rábólintani, hiszen mégiscsak az én arcom köszönne vissza azon a kiállítások sok-sok más képpel együtt. De ismerve a szituációt, amiben ezek a képek készültek, nem hiszem, hogy bármelyikre is nemet mondanék.
Mi tagadás, nem kell nagyon megjátszanom magam, hogy önkívületi állapotban csodáljam a hópelyheket, tekintve, hogy ez életem legelső havazása. Tudom, egészen hihetetlennek tűnik, hogy itt vagyok harminc évesen és még nem láttam havat. Voltam többször is külföldön, Amerikában is, csak a déli részeken, mikor nem Texasban látogattam meg az akkor még ott élő testvéremet, akkor rendszerint csak a környező Karib-térségbe jutottam el. Szóval igen, ez az első alkalom, hogy saját kezembe foghatom a hópelyheket, amíg azok el nem olvadnak.
- Milyen gyakori a fehér karácsony? Feltételezem ezek alapján, hogy olyan megszokott, mint a filmekben és mesékben - nevetek fel halkan, ha ezt is lefotózza, nem riadok meg a hirtelen kattanástól, próbálok őket teljesen ignorálni.
- Igen, én a napos és bikinis karácsonyokat ismerem - felelem kérdésére, hogy valamelyest érthető legyen ez a nagy tudatlanságom, bár ha valamit megtanultam az amerikaiakról az az, hogy ügyesen meg tudják mondani, hogy ki milyen régióból származik. A latin-amerikai spanyol akcentus pedig nagyon erős.
- Kubában nem ennyire változatosak az évszakok, kevés természeti változást láthatunk, hacsak a hurrikánokat nem annak vesszük. - Nem sárgulnak a levelek a fákon ősszel, virágzani virágzanak persze, de nincs meg az az biológiai ütemük, mint a kontinentális éghajlaton. Más, nagyon más. Én kabátot is most szereztem be, régen is volt már, de szerettem volna egy újat, ha már New Yorkba készülök, ahol a tél ténylegesen is tél.

Nem vagyok modell, ezt szerintem ő is elsőre megmondja rólam, viszont volt már alkalom, hogy nem amatőr lencsékkel fotóztak és ez azért segít, hogy rugalmasan tudjam kezelni a kialakult helyzetet. Mindössze csupán meglepett vagyok, hogy New Yorkban, váratlanul is kamera elé kerülök egy olyan embernek köszönhetően, akit nem ismerek még csak látásból sem. És ilyenkor mit tesznek az alanyok? Vagy felháborodnak és műsort csinálnak egy ilyen népszerű helyen is, mint a Central Park, vagy pedig próbálnak megtudni némi információt, hogy mivel is néznek szembe. Távolságtartó vagyok, tagadni sem akarnám, de semmiképpen sem tartom magam udvariatlannak, vagy netán kevésbé kíváncsinak.
Nagyon jól hangzik, hogy saját kiállítása is van. Nekem is van művészi vénám, csak én a zenében teljesülök ki, elsősorban játszva a műveket és nem szerezve. Nem tartom magam csúcstehetségnek, ugyanakkor ez is elég ahhoz, hogy felkeltse a fotósom az érdeklődésemet az ő művészete iránt. Felállok a padról, hogy odasétáljak hozzá és átvegyem tőle a felém nyújtott cetlit.
- Alexander - olvasom le róla a nevet halovány mosollyal, majd a férfi arcára pillantok fel a cetliről, mintha csak összepárosítanám éppen a nevet az arccal. Mosolyom pár másodperc erejéig kiszélesedik, majd letépem azt a cetlit, amin az ő neve és email címe van és kabátom zsebébe tuszkolom, majd jobban ráfogva a tollra én magam is legszebb kézírásomat elővarázsolva felírom a nevemet és alá az email címemet. - Megegyeztünk - nyújtom vissza neki mindazokat, amiket az imént ő adott át nekem. Érdekes bemutatkozás így írásban, mégis verbálisan, de felettébb izgalmas és különleges. Imádom az ilyen alkalmakat.
Ezt követően visszaülök, ezúttal már tudatos alanyként próbálok úgy tenni, mintha nem is irányulna felém egy kamera fókusza. És természetesen próbálok nem egy izgatott kisgyermek látszatát kelteni, aki alig várja, hogy újra megszólaljon, márpedig egy idő után újra érzem, hogy meg kell törnem a csendet.
- Ez egészen szélsőségesen hangzik - a hallottaktól teljesen meglepve pillantok a hópelyhekről Alexander szemeibe, de csak rövid ideig. Ez az egyik kedvenc angol szavam: szélsőséges. Egyszerűen jól hangzik és nem is áll nagyon messze a spanyoltól. És ha már extrém időjárásról van szó, meg kell hagyni, Kuba és egyre durvább viharokat kényszerül átvészelni és ez lassan kezd brutálissá válni. A karácsonyi tapasztalatairól nem is beszélve.
Mindeközben azon kezdek gondolkodni, hogy vajon Alexander eredeti New York-i, amerikai lenne? Nem tudom megítélni, csak abból tudok kiindulni, hogy van itt egy kiállítása, szóval nagyon új lakos nem hiszem, hogy lehet. Tudom, hogy vannak emberek, akik nehezebben nyílnak meg, a fotósok többsége ilyen szerintem, úgyhogy a tapasztalataimra hagyatkozva inkább nem kezdek el sokat kérdezni, pláne nem személyeset, ezt mindenkinek magának kell érezni, hogy mikor mit szeretne megosztani a másikkal, főleg, ha az a személy tulajdonképpen egy idegen.
- Járt már azon a környéken? - kérdezem, miután megigazítom a hajamat, hogy jól álljon a képeken. Jesus azt mondta, hogy itt New Yorkban nincsenek akkora viharok, ebből adódóan felvetődött bennem a kérdés, hogy Alexander válasza vajon azt jelentheti, hogy nagyon rosszkor fordult már meg a déli-középső államok valamelyikében, vagy esetleg a karibi térségben. Persze egzakt kérdés, mi számít a Karib térség környékének...
Közben figyelemmel kísérem, hogy állítgat valamit a kameráján, de bevallom, fogalmam sincs, miben mesterkedhet. Végül is, ő a fotós, nekem pedig nem kell minden műszaki dologról tudnom. A képeket el fogja küldeni, nem gondolnám, hogy átverne, ha pedig igen, nem vagyok meztelen, nem hiszem, hogy sok hasznot tudna húzni egy hópelyheket bámuló nő fényképével.

Én mindig is a fizikális élet művelője voltan annak ellenére, hogy az internet Havannában is mérhetetlen teret hódított meg az emberek mindennapjaiban, ezért cseppet sem furcsállom azt, hogy cetlire írjuk egymás elérhetőségét. Megvan ennek is a szépsége, a természetessége, bennem pedig alapvetően is van egy undor az elektronikai kütyük iránt. Egyszerűen csak szeretem magam minél több növénnyel körbevenni és minél kevesebb elektronikával, már amennyire ez lehetséges ebben a korban. Előbb kellett volna megszületnek, ez teljesen biztos. Manapság, ha nem vagy interneten, vagy telefonon elérhető, akkor tulajdonképpen nem is létezel.
A keresztneve után meghallom a vezetéknevét is. Nagyon jól cseng egymást után a két név, azonban meg sem próbálom kimondani a családnevét. Biztosan ki tudnám, de erre már nem vállalkozok, saját becsületem védelme érdekében.
- Illik? - magasba kúsznak szemöldökeim a keresztnevemre tett megjegyzésére. Ilyet még meglepően sosem mondtak nekem, pedig sok mindent - jót és rosszat is - a fejemhez vágtak már. - Van másik Rebeca ismerőse? - Talán elsőre nem egyértelmá, hogy miért érdeklődöm ezitánt, pedig pusztán arról van szó, hogy véleményem szerint mindenki olyan arcformát köt a névhez, amilyen személyt elsőként megismert azon a néven. Lehet nem így van, nálam az esetek többségeben azért ez a tendencia szépen kirajzolódott.
Alexanderre hogyha ránézek, egy rendkívül titokzatos személyt látok benne az eddigi beszélgetésünk alapján. Úgy érzem, lehet rosszul, hogy megannyi elzárt érzelem és elrejtett múltbéli esemény áll mögötte, amit én, egy járókelő egészen biztosan nem fog tudni öt perc után megszólaltatni benne. És nem is szeretném... Én sem örülnék annak, ha minden érzésemmel egy csettintésre tisztában lenne egy... mondjuk ki, idegen ember. Már-már olyan, mintha lemeztelenednék, vagy még annál is leplezetlenebb ábrázattal állnék valaki előtt. Tisztelem a testemet, de az emberi test kevésbé olyan változatos és különleges, mint az elme, éppen ezért véleményem szerint a gondolatunkat sokkal jobban illik takargatni, mint fizikai megtestesülésünket. A kattingatások közepette jókedvűen felnevetek.
- Ez igaz. Bár vannak emberek, akik jobban bírják a meleget, mint a hideget. - Gondolok magamra, ami a hangsúlyomból is kihallatszódik. Én inkább ülök harmincöt fokban, mint nulla közeliben. De most kifejezetten kellemes itt New Yorkban, hóesés mözben sétálni, a sok réteg ruha valamennyire segít, hogy ne érezzem a hideg csípő érzését. A kamera kattanásait egészen kezdem megszokni, talán sikerül néhány olyan képet is elkészítenie rólam, amin nem meglepett pillantással nézek a kamera irányába.
Kis ideig már azt hittem, hogy ő is járt már ott, ahonnan én származom. Sok amerikai jön nyaralni a Karib-térségbe, tapasztaltam is a turizmus mérhetetlen erejét, több amerikait és kanadait is megismertem, akikkel időnként azért tartom a kapcsolatot, vagy legalább azt mondhatom, hogy emlékszem a nevükre. Louisiana. Hallottam történeteket, hogy ott milyen pusztításokat élnek át az emberek, szóval egyből együtt tudok érezni Alexander élményeivel.
- Akkor ha egyszer Kubában járna, szóljon és szívesen leszek az idegenvezetője - Ha már úgyis megkapta a számomat és bezsebelt rólam pár képet, talán nem tolakodás ezt kijelenteni, persze pusztán kedvességből. Én sem gondolom, hogy valaha erre kerülne sor, de ki tudja, ha netán mégém, örömmel segítek eligazodni a szigeten.
- Te jó ég, mennyire nagyok! - kiáltok fel, igaz, átlagos hangerővel, hisz nem szokásom hangoskodni. Igazából sosem képzeltem el, hogy milyen lehetnek méretben a hópelyhek, de azért arra nem számítottam, hogy ekkora pamacsok tudnak hullani az égből. Bár végülis... ha az esőcseppek tudnak irgalmatlan méretet ölteni, a hópelyhek miért ne tudnának? Látom, azért ezek már Alexandert is lenyűgözik, én pedig egyenesen odáig vagyok a látképért.
- Sajnos még nem itt töltöttem a karácsonyt. Utána érkeztem, januárban. - Nem értem miért, de ennek tudatára mintha kicsit elszomorodnék. - Kár, hogy nem jött ki az egész család ide, az ikertestvéremhez karácsonyozni, biztosan nagyobb élmény lett volna. - Az már más kérdés, hogy a tesóm hallani sem akart volna erről, szerintem. Elszállásolni sem tudta volna anyáékat, én is csak azért férek meg nála, mert nincs barátnője.
- Miért, milyen ilyenkor a tér és a park? Gondolom mindent kidíszítenek. Filmekben és fénykepeken párszor láttam már. - Hogy milyen lehet álélni, arról fogalmam sincs és szerintem jó is, hogy nem most tapasztaltam meg, mert nem igazán voltam békés és meghitt hangulatban. Az idei karácsonyom kész káosz volt.