Mindenki három személyiséggel rendelkezik az esetek többségében, ami lehet ez akár több is, de a kevesebb sokkal ritkább. Van egy arc, amit az ismeretleneknek mutat, vagy olyanoknak, akiket még nem tekint barátjának. Van egy amit a közelebbi ismerősöknek és barátoknak mutat, és egy amit csakis a családja láthat, de odabent, talán megbújik még egy, amiről magam sem tudja, hogy mi is szeretne lenni, hogy mit rejthet még természetének mélysége.

Mit látnak a teljesen ismeretlenek belőle? Egy olyan lányt, akinek talán még a feje lágya sem nőtt be, akinek apuci adja a pénzt, ő pedig boldogan elkölti mindenre ami egy picit is felkelti a figyelmét. Valószínűleg úgy gondolják, hogy a csinos pofin kívül nem igen tud mást adni a világnak, mert az észért lehet egyszer sem állt sorba. Még azt is mondhatják rá, hogy lekezelő, fennhordja az orrát, és lenézi azokat, akiknek a pénztárcája nincs feleannyira vastag, mint amennyire az övé az. Persze csak átvitt értelemben, mert a készpénz használatot kerüli, és inkább szebbnél szebb kártyákkal tarkítja tárcája tartalmát. Felszínesnek gondolják, és olyannak aki többet ad a külsőjére, mint a belső jellemére, amiben némi igazság még talán lehet is, de ha egy rothadó alma lenne, nem sokat segítene rajta, ha pirosra festenék, az csak ideig-óráig fed hibátlanul. De akiket nem ismer, nem is látnak többet belőle, csak egy újabb gazdag picsát, akinek mindent a segge alá tolnak, és aranykanállal a szájában született, így sosem fogja megérteni az élet nagy dolgait.

A barátai talán részben ennek egy enyhébb változatát látják, megspékelve pár olyan tulajdonsággal ami könnyen észrevehető egyes élethelyzetekben. Ők már látják azt a lányt, aki szeret beszélni, olyan dolgokról tud akár hosszú percekig beszélni, amik lehet senkit sem érdekelnek, de az ő figyelmét elkerüli ez, mert Őt viszont érdekli. A fecsegése őrületbe tud kergetni másokat, nagyon jól tudja, sokszor még talán direktbe is hasznosítja a tehetségét, de a barátait nem utálja annyira, hogy ne fogja ebben vissza magát. Nem jó ember olykor, tudja magáról, tudja, hogy képes megbántani még a barátait is, ha úgy érzi csak ezzel érhet el valamit, és hiába bánja meg, mégis minden alkalommal képes megtenni. Bocsánatot nem igen szokott kérni még a barátaitól sem, csak akkor ha maga is érzi, hogy tényleg az ő hibája volt, de ez a bocsánatkérés tud annyira rideg lenni, mintha csak az időjárásról beszélne. Vannak rosszabb, és jobb napjai, nem szereti igazán kifejteni, hogy mikor melyik van neki, ha túl hangosan puffog, és hisztizik, akkor mindenki tudja, hogy melyik napja van. Nem várja el a barátaitól, hogy ilyenkor megkérdezzék mi baja, és mellette álljanak, mert nem kifejezetten teszi meg ezt ő sem, mert nem ért ahhoz, hogy legyen ott bárkinek is, nem tapasztalta ezt az életében soha. A figyelemelterelésben viszont profi, és sokkal többet alkalmazza, mint a vigasztalást, a bosszú meg talán még jobban megy neki. Ettől függetlenül van amikor ő a legjobb barát a világon, és mindenen átmenne, hogy segítsen a barátain, ez mégsem az, amiről mindenki ismeri.

A családja más tészta. Ők talán két egészen más személyiséget láthattak már tőle, és ezt maguknak köszönhetik. Eleinte megkapták a tökéletes kis hercegnőt, akit az apja vitt magával mindenhova, az anyja bevásárolni, a bátyja pedig az igazi védelmező volt, aki sosem bántotta a húgát, a lány pedig a legjobb húg volt, mert szerette, és nem keverte magát bajba. Igazi jó kislány volt, szófogadó, nem finnyáskodott, ha segíteni kellett mindig segített a szüleinek  és sosem vágta magát a földhöz a bolt közepén mert nem kaphatta meg a kedvenc gabonapelyhét, azt az unikornisosat, ami szivárványszínekben pompázik. Mindenki irigykedett rájuk, hogy mindkét gyerekük ennyire tökéletes, igazi mintapéldák, olyanok akikkel a család barátai példálóztak otthon. Minden tökéletes volt, az anyjuk haláláig, ami okozott egy igen nagy törést, amit az apjuk egy másik nővel szeretett volna pótolni. Nem egy Hófehérke sztori ez, nincs semmi baj a nővel, csak korainak érezte a lelke, így nem lett sajnos jó vége ennek az új család kiépítésének. A szülők ugyan boldogok most, a bátyja is megtartotta azt a tökéletes képet amit felépített magának korábban. A lány az akinek ezt nem sikerült megtartani, és egészen átfordult azzá a lánnyá aki a mai napig is, így a családja láthatta a tökéletes gyereket, és azt a lázadó, pénzköltő hárpiát is akivé vált.

Ha teljesen egyedül van, akkor igazán maga sem tudja, hogy milyen is. Nem hiszi, hogy olyan álnok kígyó lenne, mint amilyennek máskor érzi magát. Úgy érzi valami nagyon elveszett belőle, mikor az anyját elvesztette, magával vitte a szeretetét és a kedvességét, és csak egy hatalmas űrt hagyott benne, amit azóta is próbál a bunkósággal elrejteni, és a falait jó magasan tartani, hogy ne élhessen át újra akkora fájdalmat. Persze nem lehet ezt az élete végéig így csinálni, mert egyedül sem szeretne maradni, de magára sem akar kényszeríteni semmit, hiába igyekeznek abba az irányba tolni a szülei. Nem akarja a kényszerházasságot, számára nincs az a pénz amiért képes lenne erre, pedig az apja igazán erősködik és próbálja meggyőzni. Még anyja említése sem segített a helyzeten.

Fun facts: van egy heg a bal oldali lapockáján, nem több 4 centinél, laktózérzékeny, allergiás a macskaszőrre hiába imádja őket, kis korában egy minimalacot szeretett volna, nyuszit kapott helyette, az apja egyszer-kétszer bevitte forgatásokra, a horrorfilmeket titkon imádja, a liliom a kedvenc virága, igyekszik hulladékmentesebben élni.

A telefonomat nyomkodva ácsorgok a sorban, kissé dobolva lábammal, mintha azzal sokkal hamarabb sorra kerülnék, hiába tudom nagyon jól, hogy ez véletlen sem lesz így. Mégis ezt az értelmes gondolatot elnyomja az, hogy sietnem kellene,  és nem igen haladunk, mert az előttem álló azt sem tudja merre van az előre, nemhogy azt mit akar rendelni. Jobb napjaimon talán csak megmosolyognám ezt, jaj szegény, lehet nem járt itt, de mennyire béna már, hogy nem olvasta el a táblát még mielőtt beállt volna? Vagy a sorban állás alatt esetleg? Biztosan letudtam volna ennyi, egy apró kacajjal, vagy egy kis mosollyal, most mégsem tudom megállni, hogy ne puffogjak hangosan az előttem álló hátának, mert valamivel azért magasabb nálam. Ha észleli is, hogy ez kifejezetten neki szól, nem mond semmit, sikeresen kitalálja a pultossal, hogy mi is lenne az, amire szüksége van az én számon pedig kiszalad egy végre már ami egyáltalán nem volt szándékos egyszerűen így alakult. Érzem, hogy átléptem egy határt, így félve pillantok fel, nem remélve, hogy szépen nézzen rám ezekután, és még egy menjek el a büdös francba is az eszembe jut, de nem kicsit ér meglepetés. Az arcát megpillantva nem látom rajta, hogy bármi ilyet is szeretne mondani, sőt pont az ellenkezője, annyira kedvesen néz rám, hogy hirtelen még az is megfordul a fejemben, hogy illene bocsánatot kérnem, de nem, az nem én lennék. Odébb lépve maga elé mutat, így most én vagyok az aki meglepettsége miatt feltartja a sort pár pillanat erejéig. Annyira szokatlanul reagált, hogy kellett pár pillanat mire az agyam bootolta, hogy mi is történt, de amint észhez kapok, már kiegyenesedve, állam megemelve lépek előbbre, hogy a pultosra irányítsam minden figyelmem.
- Egy karamellás lattét szeretnék zabtejjel, és karamell öntettel a tetején - végig se gondoltam mit innék, meg se néztem, hogy mi újdonság lehet, annyira kilendített a kis világomból, hogy nem azt a reakciót kaptam amire számítottam. A lány igen hamar felírja a pohár oldalára amit kérek, majd követi a nevem is, amit olyan gyorsan mondok el, hogy abban sem vagyok biztos, hogy megértette igazán. Az órámat tartom a kis ketyeréhez, ami egy csippantás után utamra is enged, már csak várnom kell.
Egy olyan részen állok meg, ahol van ugyan pult mögöttem, de szék nincs, így nagyon nem zavarhatok meg senkit sem. Nem mintha az kifejezetten zavarna, inkább azt nem akarom, hogy engem megzavarjon valaki amíg visszalépek az üzeneteimhez és újra, meg újra elolvasom a mostohaanyám utolsó üzenetét.

Leila, most az egyszer ne hozz szégyent a családra, vagy apádra, told haza a segged, mert a jövendőbeliddel fogunk várni. Van egy órád hazaérni, vagy én raklak ki a lakásból, és hidd el, teljesen komolyan gondolom.

Képesek lennének kidobni emiatt? Ugyan már, apa csak jobban szeret annál, hogy kidobjon amiatt, mert nem érek haza időben, hogy találkozzak valami ficsúrral, aki elakar venni. Abba bele se gondolok, hogy lehet ő se akarja, csak abba, hogy lehet jóval idősebb, mint én, és már gyerekeket akar. Na én meg azt baromira nem, már csak azért sem, mert borzalmasan fiatal vagyok, és ha most elkezdek lebabázni mikor lesz vége... Majd a kész focicsapat után leállunk? Addig meg mossak, főzzek meg takarítsak rá, meg elégítsem ki a hálóban is? Na azt már nem, még véletlenül sem! Nem is értem apám miért ment bele ebbe... Mármint a bátyámnak nem kell megházasodni, mert alapított egy saját vállalkozást, de án meg nő vagyok, és nekem csak a házasság van? Ez nagyon nem fair! Egy női hang ránt ki a gondolataim, a nevemet szólongatja, így felocsúdva mérgemből átveszem a kávém, hogy hazaindulhassak.

Hong rezidencia, 15 perccel később

Az időérzékem pont annyira jó, mint mindig, kereken egy óra telt el az üzenet megérkezése óta, így teljes nyugalommal sétálok be a ház ajtaján, és úgy mosolygok a mostohaanyámra, mintha az egész háborút megnyertem volna, nem csak a csatát, de talán az egész háború csak most kezdődik igazán. Nincs nagy bajom szegény nővel, hiába tűnik úgy, egyszerűen csak nem akarom az életembe őt, de úgy hiszem ő se kifejezetten akar engem, de ennek sose adott hangot. A maga módján rendes, de talán ő erőlteti a leginkább ezt az egész jópofizást, ás kényszerházasságot a semmiért.
- Szia Apu, megjöttem! Képzed, olyan csodálatos cipőt láttam a kedvenc üzletemben ma, hogy húúú... - kezdek bele a mesélésbe, ahogy leveszem a cipőimet, hogy átváltsam az otthoni papucsomra, amikor meglátom, hogy apa nincs teljesen egyedül. Egy pillanatra elfog a deja vu érzése, mikor a vele beszélgető férfi hátát megpillantom, de még rémálmomban sem hittem volna, hogy viszont látom a férfit a kávézóból. Persze ahogy megfordul, és meglátom az arcát még az állam is leesik, épphogy nem észrevehető ez, pedig úgy érzem egészen a padlón csattant, és soha nem fogom tudni felvakarni onnan. Még nem mondtak semmit, de az üzenet, és az, hogy ez a férfi itt van eléggé megmagyarázza önmagát.
- Leila, kincsem, kérlek engedd meg, hogy bemutathassam neked azt az embert, akit anyáddal találtunk neked! - ő mondja ugyan tovább, de én úgy bámulom az említett férfi arcát, mintha apám minden szava a homlokára lenne írva. Ez nem lehet igaz, ugye? Mármint ekkora szerencsétlenséget... Szerintem már most kezdhetek összecsomagolni ha a mostohám megtudja, hogy milyen remek első benyomást tettem a leendő férjemre... Édes jóisten, mi lesz most velem?
- Ne haragudj apa, hogy közbevágok, de... Megbocsájtok nekem egy pillanatra? Ki kellene mennem a mosdóba, csak egy pillanat az egész - szinte meg sem várom a válaszukat, már nagy léptekkel meg is indulok a földszinti fürdőszobába, de amint lefordulok és nem látnak már futok odáig, és magamra is zárom. Próbálom magamat nyugtatni azzal, hogy nincs baj, én amúgysem akartam ezt az egészet, minek bánnék kedvesen ezzel a fazonnal, ha pont megfúrni akarom az egész házasságot. De akkor még szó se volt arról, hogy ezzel kifejezetten nagy rossz dolgot tennék, de most már elég sok minden forog kockán. Mielőtt végig gondolhatnám ezt, már előveszem a telefont, és Yena nevére kattintva lépek az üzeneteink közé.

Kérlek mond, hogy van ötleted arra, hogy tudnám nem megtörténté tenni az első és igen "lehengerlő" találkozásomat a jövendőbelimmel! Mert nekem most hatalmas szükségem lenne egy mentőötletre...

Nem szokásom segítséget kérni, most mégis úgy érzem, hogy a biztos talaj, amin eddig két lábon álltam, most kirándult alólam, és fogalmam sincs mit tehetnék, és mibe kapaszkodjak meg. Lehet, ha kicsit nyugodtabb lenne a helyzet nem kerestem volna meg ilyennel Yenát, van elég baja rajtam kívül is, amiben nem hiszem, hogy valaha kért volna tőlem segítséget. Most mégis ő volt az első aki eszembe jutott, ő talán nem ítélne el azonnal. Talán, nem tudom, de ebben a pillanatban mintha semmit se tudnék igazán. Mi ez az érzés? Pánik?