Rae úgy jelenti ki, hogy újra rendbe tudom tenni az életemet, hogy nem csak poénból, hanem komolyan ne merjek még gondolatban sem ellenkezni vele. Úgy mondja ki, hogy szavai fülembe vágnak és szétszaggatják az agyamat maradandóan belevésve az elhangzott tényt. Menni fog. Mert mennie kell. Tartozok ezzel mindenkinek, Benjinek, Dianenak, Raelynnek, Millienek, de legfőképpen saját magamnak is. Újra emlékeztetnem kell magamat, hogy ki vagyok én.
Alapvetően nem vagyok egy dicséreteket osztó, meg meghatódott gondolatokat indokolatlanul a másikra hányó fazon, de ezúttal szeretném, ha tudná, hogy kifejezetten szerencsés vagyok, amiért ilyen jó társat kaptam itt Queensben. Nem sok reménnyel jöttem át Brooklynból, ami azzal magyarázható, hogy annyira kiégtem a másik csapatnál, hogy nem voltak már elvárásaim. Egyszerűen csak állás kellett, mert akkor még Diane sem volt annyira biztos lábakon, hogy nagyon válogatni tudtam volna a fizetések miatt, viszont, ha kétszer ennyit ajánlanának se mennék el ebből a csapatból. Raelyn pedig képes arra is, hogy földbe döngöljen, ha ez kell. Márpedig nekem most ez kellett.
Nem tudom, Raelyn tudatosan kezdett-e építeni engem, viszont azzal, hogy megerősíti a gondolataimat segít érzékeltetni, hogy még nem vesztem el teljesen és az elképzeléseim rendben vannak. A bizonytalanságban ő most a biztos pontot jelenti nekem, pláne, ha olyan fontos dolgokban kellene elhatároznom magam a megfelelő döntés iránt, mint például a biztonság. Nehéz ekkora zűrzavarban megtalálni azokat a személyeket, akiknek hihetek és feltételezhetőleg segíteni tudnak, vagy kik akarnak pont olyan állapotban látni, amilyenben eddig voltam. Diane bízik azokban az alakokban, akiknek szenteli a munkásságát, én azonban nem. Azokután pedig, hogy bedrogoztak, nem igazán tudom megítélni, hogy mi lenne a helyes, noha a családot nem szabadna kettészakítani egy ilyen ügy miatt. Azzal csak a rosszakaróink járnak jól.
- Igen. És velem marhára ez történt - fújom ki a füstöt továbbra is helyeselve a megjegyzésére. A drog csak görgeti a problémák, mint egy hógolyó, ami egyre nagyobb lesz.
- Csak a leszokás nem egyszerű. Van, hogy egy pillanat, de van, hogy hónapokig, vagy évekig is eltart. Ha meg úgy vesszük, gimiben egy pillanat béli elhatározás volt és sikerült túllendülnöm viszonylag hamar rajta. De elnézve, mit össze szenvedek a cigarettákkal is, lehet ezúttal már nem vagyok olyan fizikumban, hogy a szervezetem könnyen és hamar túl tudna lendülni azon, ha egyik naptól kezdve nem kapta újabb adagot. - Hangosan gondolkodok, bár érdekel a véleménye erről is. Minden ember máshogy működik, úgyhogy nincs egy konkrét gyógymód erre. Nekem kell próbálkoznom.
Ugyanígy viszont Raelynnek is megvannak a maga problémái, arról pedig eddig nem is tudtam, hogy őt is bedrogozták. Fogalmam sincs, mennyire összeegyeztethető kettőnk esete, viszont kellemetlenül kihúzom magam és Rae szemeibe nézek, ahogy ő is a hasonlóságunkat hangsúlyozza. Ez egy szörnyen nehéz dolog, nehéz megítélni, hogy pozitív, vagy negatív érzéseket kellene éreznem. Ki ne akarná azt érezni, hogy nincs egyedül a problémáival, miközben az ellenségének sem kívánnám azt, amit átélek, nem, hogy Raelynnek.
- Azért remélem, a jövőben inkább a jó dolgokban fog hasonlítani az életünk. - Mindezt anélkül mondom, hogy konkretizálnám, mi számít jónak, pláne ilyen kalandos kapcsolatnál, mint amiben ő van.
- És szeretnél együtt élni vele? - Tudom, hisz mondja is, hogy mennyire bonyolult minden, de nem is azt kérdezem szándékosan, hogy megvalósítható lenne-e, hanem azt, hogy ő hogyan érez. - Szorosabbnak érzed a viszonyotokat most, a szakítás után, mint előtte? - Furcsán tolakodónak tűnhetek, pedig csak a saját tapasztalataim beszélnek belőlem. Meg akarom őt ismerni ilyen téren is. - Csak azért kérdezem, mert valahányszor szakítási mélységekbe került a kapcsolatunk Dianevel, a kibékülések mindig akkorát löktek rajtunk, hogy utána sokkal erősebb kötődés alakult ki köztünk. - Csak abban tudok reménykedni, hogy most is így lesz. Bár ez a helyzet annyiban más, hogy nem csak kettőnk érdekeit kell már néznünk, hanem Benjiét is. De ehhez ki kell tartanom.
- Igyekszem - suttogom szinte válaszként és lassan, de őszintén mosolyra húzódik szám. Úgy érzem magam, mint egy haldokló gyerek Raelyn kezeimben, aki nem hagyja, hogy elveszítse az eszméletét. Életben tart, erősnek tart. Viszont ahhoz, hogy legyen erőm harcolni magammal és a körülményekkel előbb szeretnék meggyőződni afelől, hogy ha bármi baj történni, kihez tudom menekíteni Benjit. Nyilván nem drámázom túl a dolgokat és nem olyan hőstetteket akarok végrehajtani, hogy Benjit Raelynékhez juttatom a halálom előtt és őt kérem arra, hogy nevelje fel. Természetesen nem, csak arról van szó, hogy ha úgy érzem, fenyegetnének, akkor egy-két órára, napra rá is számíthatok-e. Közelebb lakik hozzánk, mint mondjuk az én szüleim.
- Köszönöm! - Vannak pillanatok, amikor csak egy „köszönöm”-ben összepontosul az a millió hála és szeretet, amit érzek, mert több szóra nem futja. Nem tudom máshogy kifejezni, úgyhogy egyszerűen csak „köszönöm, teljes szívemből!”. Nyelek egyet, majd veszek egy mély levegőt. - De nem fog ez megtörténni. Ha netán igen, akkor is max rövid időre, mert egyből megy is érte valamelyikünk. - Nem fogom kimondani, hogy nem fogok meghalni. Eddig még nem süllyedt a depresszióm és teszek azért, hogy ez így is maradjon. Annak ellenére, hogy ártani akarnak nekünk, a jóhiszeműségem azt vallja, hogy nem akarják a halálunkat. Persze Diane van közelebb a tűzhöz nem én, de mondanom sem kell, mit éreznék, ha elveszíteném őt, úgyhogy meg kell védenem, de ez nem menne Benjivel a karjaimban.
- Ne is gondoljunk inkább erre. Nem fog megtörténni! - mondogatom újra és újra, miközben kitaszítom magamat a durva érzésekből, a fiktív akcióképekből, amik a szemeim elé tárultam ezen gondolat kapcsán. Megmasszírozom az aromat. Menjünk inkább kólázni.
- Nem, vagyis de, mert borzasztóan normálisan hangzott ennyi hülye gondolat után. - Nevetek vele együtt lényegében azon, hogy mennyire groteszk már az, ha valami „normális”. Pedig szeretem a normális dolgokat, sőt, egyenesen vágyom rájuk, sóvárgok utánuk, úgyhogy nem mondok nemet egy kólára.
Átöltözés után annak rendje és módja szerint gyújtanék rá, még csak gondolkodnom sem kell a mozdulatokon. Hisz az előbb szívtunk el egy-egy szálat Raelynnel, a szervezetem sem igényli az újabb szálat, amiből tökéletesen látszik, hogy ez csak psziché. Szóval ennek tudatában teszem el az elővett cigarettát. Szerintem ezzel mindkettőnket megleptem most.
Raelyn múlt szombati élményeire mosolyogva megyek beljebb én is a fehér téglás falú bárban. Hallottam, hogy beszélik, mennek karaokézni, de valamiért fejembe vettem, hogy nekem el kell tűnnem mihamarább. De most a sztori nem ezen végén akarok megragadni.
- És repesztették a poharakat, meg potyogtak a madarak az égből? - utalok a méltán híres hangunkra és énektudásokra. A figyelmemet Raelynen tartom, de közben a pultosra nézek.
- Két kávét kérek - gondolkodás nélkül, mivel nem mellesleg olyan fáradt vagyok, hogy szerintem az itt fogok elaludni és gondolom Rae sem sokkal frissebb. - Ja, és két kólát. Köszi! - a cukor miatt. Az is segít ébren maradni, még ha továbbra is tartom, hogy ott fogok elaludni Rae mellett az asztalra dőlve.
- Utóbbi időkben azon gondolkoztam, hogy lehet jól jönne valami egészségügyi továbbképzés, vagy tudásfrissítés. Rég voltam már ilyenen. - Úgy érzem, a munkámat már csak rutinból végzem, ami jó, de a tanulmányaim során megszerzett lexikális tudásom siralmassá zsugorodott. Nem tudom, Rae hogy van ezzel, bár kettőnk közül mindig ő volt az, aki fejében több tudásanyag volt naprakész állapotban.

Az egészben talán az a legszarabb érzés, hogy tudom, hogy amit teszek az nem jó, másoknak és magamnak is ártok, holott épp ennek ellenkezőjére vagyok elhivatott, mégis magatehetetlenül állok saját megbolondult tükörképem előtt. Nem fogom sajnáltatni magam és nem fogok mentegetőzni sem. Talán az egészben az jelenti a fényt az alagút végén, hogy nagyon mindezekkel valahogy, franc se tudja még hogyan, de tisztában vagyok, tudom, hogy nem jó és mihamarább változtatnom kell. Fogom is, valahogy. Azt gondoltam, hogy többször nem történhet ez meg velem, határozottan mertem állítani, hogy megváltoztam és nem fogok abba a hibába esni újra, amibe gimisként önként sétáltam bele. Ha úgy vesszük, nem én is sétáltam bele, hanem erővel löktek, én meg estem és esek még lejjebb a mai napig. Mindezek fejében pedig a mai nap egy pofon számomra, amit Raelyn ad és én megköszönöm. Megköszönöm mert még vagy harminc ilyenre van szükségem. De hát ki az, aki önként kéri a pofont? Hát én sem.
Bólogatni kezdek a bátorító szavaira, még ha fejben első pillanatokban még ellenkezni akarok. Nem egyedül tettem, gondolhatnám, akkor is ott volt mellettem egy barát, aki segített észhez térni és akit olyannyira nem akartam elveszíteni, hogy ezen cél érdekében a drogokat is képes voltam eldobni. Mai fejjel elég hősiesnek tűnik, ami akkor történt, pedig igen, Raelynnek igaza van, most is képesnek kell lennem rá. Szívok egyet a dohányból, tekintetem folyton változik a távoli házak és Rae szemei között.
- Igen… - Mint akinek épp kimossák az agyát, úgy engedelmeskedek a magam bamba tekintetével mielőtt nyelek egyet. - Csak el kell hinnem, hogy menni fog és nem azon agyalni folyton, hogy mi van, ha nem így lesz – erősítem meg előbbi szavait azzal, hogy én is kimondom őket. Igaza van, mindenben. Raelynnek amúgy is általában igaza van és most nem arra gondolok, hogy néha akkor is, mikor nincs. Mikor megismertem, pont az fogott meg benne, hogy mennyire tetszik a gondolkodásmódja, ami nagyban különbözik az enyémtől, de mégis felfedeztem bennünk némi hasonlóságot, amelybe kapaszkodni tudtam.
- Nem tudom, mondtam-e már, de örülök, hogy egy csapathoz kerültünk. Nem sok ember van, akiben ennyire bízni tudok. - Nem vagyok egy elérzékenyülős típus és most sem csöpög minden a szavaimtól, de azt akartam, hogy tudja hogyan gondolok rá… hogy a régebbi gondolataihoz hasonlóan amit most mond, az nem fog kimenni a másik fülemen.
Hát nem sejtettem volna, hogy a mostani beszélgetünk közben sor kerül, de elő csal belőlem egy kósza mosolyt az, ahogy megfogalmazza a seggfej barát titulust. És igen, ahogy kimondja a nyers őszinteséget, mint tulajdonságát, egyből tudom, hogy pont erre gondoltam. Ez kell nekem és szerintem ez kellene a világnak is. De ezen a ponton már nem igazán tud foglalkoztatni akkora dimenzió, mint a világ egésze, már csak arra fókuszálok, ami a környezetemben van. - A finomkodás nálam nem hatásos. - Annál erősebb jellem vagyok. - De ahogy ismerlek, annyira talán nálad sem - nézek ravaszan a szemeibe, majd elmosolyodom újfent.
- Maradj ilyen, tényleg! Ritkaságszámba megy manapság már ez a tulajdonság. Én meg majd biztos kezdetekben ellenállok a kritikákra, de látod, hogy gyorsan felfogom, hogy nincs igazam, bármennyire is akarom, hogy legyen. Úgyhogy nem irigyellek - nézek mélyen és komolyan a szemeibe. Nem kötelessége engem baszogatni és tudom jól, hogy nem kevés energiát emészt fel. Újra megköszönném, bennem van a késztetés, hogy ezt tegyem, de végül is már párszor kimondtam neki ezt a szót, úgyhogy nem akarom untatni vele, mikor pontosan tudja, hogy hálás vagyok azért, mert itt van most is velem ahelyett, hogy hazamenne aludni.
Sokáig elhivatott voltam, hogy nem beszélek senkinek a család bajos dolgairól, talán részben anyám szokásait örököltem, aki professzionálisan tudja eljátszani, hogy mintacsaládban él, miközben egy rakás szar az élete, mindenesetre nem akarom folytatni a családunk ezen hagyományát. Amúgy is kell valaki, akinek beszélhetek ezekről, akivel megoszthatom, vagy teszem azt, ha tényleg baj történne valamelyikünkkel, ő tudja, mi állhat a háttérben. Nem tudom, miért lepődök meg azon, hogy ennyire hamar együtt érez velem, de jól esik, hogy megerősítést kapok arra, hogy a rendőrök nem mindig tudnak segíteni.
- Nem tudom - sóhajtok, miközben füst áramlik ki az orromból. - Túlságosan félek ahhoz, hogy épeszűen átlássam most, hogy kiben bízhatok és kiben nem, de talán később kirajzolódik majd, hogy ki tud nekünk ténylegesen is hatásos védelmet biztosítani. Eddig azt vallottam, hogy mindig mindenre megvan a megoldás, csak meg kell találni, nos én még nem leltem rá. Lehet nem ártana előbb kitisztítani a fejemet - nyomom hozzá mutatóujjamat a fejemhez, hogy reprezentáljam, igen, most pont arra gondolok, amin az előbb beszéltünk. A kábítószerre, aminek a nevében is benne van az, amit keresek: kábítás.
- Talán a rettegés a kulcsa mindennek. Ha félek, próbálom enyhíteni, de ez nem olyan, hogy beveszek egy tablettát, aztán elmúlik a félelem mellékhatások nélkül. A drog kábít, de egyúttal tönkre is tesz, az érzéseim pedig végérvényesen nem enyhülnek. - A félelmet meg hogy enyhíted, ha nem így? Nem tudom azt mondani, hogy holnaptől nem félek. Fogalmam sincs, miért, de Raelyn jelenléte kivételesen megnyugtat most annyira, hogy meginduljanak a szavak. Azért próbálom nem lefárasztani, elvégre neki is megvan a maga baja és tudom jól, hogy nem könnyű élete van. A részleteket nem tudom teljesen, de hallottam már, hogy nem minden nap alszik jól.
- Kettőnk között nem sok ciki dolog van, csak amit ketten csinálok és nem mondjuk meg a főnöknek. - Nem akarom vicc irányába elvinni ezt a témát, arcom is egész komoly marad, de azért jó, ha tudja, hogy nem fogom máshogy megítélni csak mert ő cikinek tart valamit. A történet hallatán pedig feláll a szőr a hátamon elsősorban azért, hogy milyen támadásnak volt a részese, ezek után pedig teljesen biztos tudok lenni abban, hogy értjük egymást. Értjük, mit élhetett át a másik. - Ijesztően hasonló - felelem egyből, látszólag azért még emésztem a történetet, ami gondolkodásra késztet. Nyilván nem fogok elkezdeni összeesküvéselméleteket gyártani a két helyzet hasonlósága miatt, de a átérzem és együtt érzek vele, mivel tudom, mennyire nehéz mentálisan felfogni azt, hogy mások által tehetetlenné és kiszolgáltatottakká válunk, amikor is a legnagyobb veszélyforrás talán mi magunk vagyunk. Szerencse, hogy neki is kvázi jó vége lett, meg én is hazakerültem aznap úgy, hogy minden testrészem megvolt még.
- Ilyeneket is, meg tényleg bármit mondj el nekem nyugodtan, ha úgy érzed, hogy meg szeretnéd osztani valakivel. Örülök, hogy nem lett komolyabb bajod! - Hangomból egyúttal a hála is kiérződik, hiszen köszönöm neki, hogy ezt elmondta. - És akkor együtt éltek lényegében? - Azt mondta, olyan helyzetben vannak, mint mi Dianevel. Ez azt is jelenti, hogy…?
Minden szava hasítja a lelkemet, természetesen jó értelemben. Ha ilyen szövegeket hallok, sokszor csak mesének hiszem és legyintek, de Raelyn hangjában van valami, amitől célt érnek és érzéseket fakasztanak belőlem.
- Köszi. Nagyon rég éreztem magam ennyire gyengének és érzelmileg is kimerültnek, mint most, a küzdéshez pedig először kellene valahonnan erőt és energiát szereznem. De meglesz, mert nincs más kimenetel, ami elfogadható lenne számomra. - Lassan elfogy a cigarettám. - Biztos vagyok benne, hogy Benji fogja megadni nekem ezt a löketet… mondjuk a szabadságom alatt - bökök újra Raelyn felé, akivel az imént beszéltük, hogy jót tenne nekem egy kis szabadság. Azt viszont nem akarom, hogy annyira belekerüljön a mi ügyeinkbe, hogy a végén ő is célkeresztbe kerüljön, nem akarok rá újabb veszélyt jelenteni és tök jó, hogy ezt gyorsan nyélbe is tudjuk ütni.
- Ha úgy adódna, hogy esetleg baj történne és Benjit biztonságban akarnám tudni kis időre… - nehéz ezt megfogalmaznom, összeszorul a nyomrom, de egy közepes levegővétel és egy ajaknedvesítés után csak kinyögöm végre. - … szólhatok neked? - Persze nem babacsősznek szánom, csak ha netán ne adj isten mégis hirtelen kellene valaki, aki Benjit messze viszi ideiglenesen, jó ha tudom, hogy számíthatok rá. Raelynben megbízok annyira, hogy Benjit is a kezébe adjam egy ilyen helyzetben.
A szabadság pedig szinte már fix, biztos vagyok benne, hogy amint lehet, kiveszek pár napot, vagy épp annyit, amennyi szükséges, úgyhogy rám fér hogy többek között meglátogassam megint az orvosomat.
- Meghívnál? - szökik magasba a szemöldököm, de már rég nem vagyok abban az élethelyzetben, hogy ebből én érdemi problémát csináljak. Nem a potenciális párjelöltje vagyok. - A kóla jól hangzik, ha három liter vizet még a Mandy’s-ban is kínos lenne kérni. - Most legszívesebben beállnék a csap alá és vedelnék. Nagyon könnyen kiszáradok, nem csak a drog miatt, hanem úgy összességében a műszak során is.
- Nem, menjünk inkább kólázni, amúgy is hiányoztak már az ilyen időtöltéseink. - Mondom ezt úgy, hogy nem neheztelek én se rá, se magunkra, egyszerűen annyira felgyorsultak a dolgok, hogy egyre kevesebb időnk van és egyre nehezebben tudjuk rászánni magunkat az ehhez hasonló kikapcsolódásra. Hiányoznak is, szóval nem kell nagyon noszogatnia ahhoz, hogy benne legyek.  

Még bemegyek a cuccomért, meg persze átadjuk a kocsit is normális állapotban a váltásnak mielőtt ténylegesen is lelépnék a Mandy's-be. Táskámmal a hátamon ahogy kilépek a levegőre, szinte reflexből fogok rá zsebemben a cigarettára, de úgy vagyok vele, hogy legalább ezzel próbáljak meg leállni, vagyis csökkenteni az elszívott szálak mennyiségét, amik sajnos jócskán megszaporodtak az elmúlt időszakban. És ha valaki kérdezi, hogy élek még, nem tudnék rá válaszolni. Egyszerűen csak úgy, mint Snoop Dogg vagy Lil Wayne.
- Le fogok szokni, erről is le fogok szokni - azzal elengedem a dobozt és ezúttal nem gyűjtok rá. Na ez mondjuk egy olyan dolog a droggal ellentétben, ami végigkísért egész felnőttkoromban és hetente hangzik el tőlem ez a kijelentést, így tökéletesen megérteném, ha Rae csak képen röhögne, mondván, hogy hiszi ha látja. Hát ez az, én látom, de nem a megvonást, hanem a leleteimet.
- Sokszor jársz ide? - kérdezem már a bejáratnál, miközben kinyitom az ajtót és magam elé engemedem Raelynt.

Remélem tudja. Tudja, hogy amit mondok és ahogy mondom az nem ellene van. Nem akarom őt bántani, nem akarok neki rosszat, nem akarok nekiesni agresszívan a szavaimmal csak azért, mert egyből fején találja a szöget és ő is számonkéri a viselkedésemet. Jól teszi, mert joga van tudni, hogy mit miért cseszek el mostanság és nem csak azért, mert munkatársak vagyunk, hanem mert elvileg (remélem) barátok is.
- Nem kell semmit kimondanod, jól látod, tudom magamtól is, hogy miért is akkora probléma ez. - Oh igen, megannyi dolgot tanulhatnék, amikről nulla tudomásom sincs, de a drogok mellékhatásait kívül-belük, elölről-hátulról, alulról-felülről megtapasztaltam és átéltem, tán pont ez az, ami miatt egyenesen rettegek. Nem akarok visszakerülni a gimnáziumi állapotomba, az kegyetlen volt. Akkor nem csak magamat veszítettem el, hanem a környezetemben sok barátomat is. Nem ismétlődhet meg ez, pláne most, hogy Benji, a fiam is köztünk van. És nem szeretném, ha Raelyn is egy lenne azok között, akiket én lökök el magamtól csak azért, mert a fejem nem tiszta és a lejtő túl meredek. Talán beszélnem kellene Millievel erről...
Hálás szemekkel pillantok rá, mert képes lenne falazni nekem Mike-nál, de nem tudok ennél többet válaszolni rá, elsősorban azért, mivel ezt rá és a becsületére bíznám. Már amennyiben ez becsület kérdés. Ha falazik, akkor nagyon hálás leszek érte, mert minden segítség jól jön most, hogy megtartsam az állásomat, viszont kérni meg nem kérhetem tőle, hogy hazudjon a főnöknek, mert azzal ő is bajba kerülhet.
- Én is azt hittem, hogy okosabb és érettebb vagyok már ennél. Gimiben átéltem már hasonlót, de abból felálltam és a legnagyobb ellenzője lettem ezeknek a szaroknak. El sem tudtam volna képzelni, hogy újra megtörténhet. - Ez a baj, megrendült a magamba vetett bizalmam. Felegyenesedek, hogy a szemeibe nézhessek. - Legyél csak seggfej velem, Rae, mert most senki más nem az és nyilvánvaló, erre van szükségem, még ha fáj is. Meg fogom köszönni később. - Talán már öt perc múlva is, lehet csak másnap, vagy összességében fél év múlva. Ha én egy agresszív állat vagyok, nem fogok megsértődni gyerekesen, mert velem is hasonló indulatokkal beszélnek.
Nem könnyű, de csak sikerül kinyögnem a történetet. Ahogy sorra mondom a szavakat, egyre gázabbnak érzem a helyzetet, konkrétan, mintha valami hülye picsa lennék, aki nem figyelt, mit raktak az italába, még ha a pontos sztori ennél jóval komplikáltabb is. Mert tény, hogy nem most jöttem le a falvédőről és sosem tartottam viccesnek, nem is vettem fél vállról azt, hogy rosszakarók mindig vannak. De ezek szerint elég volt egy alkalom és az eddig felépített határozottságom, józanságom és becsületem a kukában landolt. Valószínűleg fel tudnám építeni magam ismét, de előbb meg kellene törnöm ezt a lefelé haladó spirált. A függőséget, nevezzük nevén.
Raelyn kérdése több, mint jogos és célszerű, viszont meghűl bennem a vér. Nem akarok előtte titkolózni, meg amennyire ismerem már, tudom, hogy ő megértené, ha azt mondanám, hogy ez bonyolult, hiszen az ő élete sem egyszerű. Nagyon nem az. Hajamba túrok, sóhajtok egyet.
- Nem lett volna célravezető hívni a rendőrséget, mert ők nem tudnának teljes védelmet biztosítani nekünk és ezzel csak még jobban elmérgesedne a helyzet. Persze már gondoltam rá, de lehet többet ártanánk magunknak, mint segítenénk. - Nem fogom játszani az ártatlan bárányt. Az, hogy ezt tették velem, pont velem, természetesen nem véletlen, még ha én magamat nem is tartom olyan személynek, akinek ténylegesen félnivalója van a rendőröktől. Nem öltem meg senkit (ellenben sokakat megmentettem), nem bántottam senkit, fizikailag biztosan nem, mentálisan szándékosan szintén nem, legfeljebb akaratom ellenére. De amióta feleségül vettem Dianet, az ő ügyei az enyémek is és nem fogok úgy tenni, mintha nem ismerném a feleségem.
Felkapom fejemet, mert megijedek ahogy Raelyn elkezdi mondani, hogy vele is hasonló történt. Aztán végül is jó, hogy nem szakítom félbe, mert a történet vége tényleg pozitív, bár én még mindig kivagyok azon, hogy ennyire népszerű a kábítószer és képesek mások szervezetébe juttatni bármilyen indokból. Persze próbálok nem ezen leragadni, hanem a Raelyn által is kiemelt pozitív végkifejletre fókuszálni.
- Akkor nem lett nagyobb bajod? - nézek rá aggódva, de hát basszus, nekem ez tényleg nem vicc. Valószínűleg nekem is egy boldog estém lett volna, ha gimiben nem lettem volna függő, de így a testem egy adagra is szinte csettintésre emlékezett az egykori állapotaimra.
- Szóval ez volt az a nagy békülés… - mosolyodom el, majd újra beleszívok a cigarettába. Mesélte már, hogy ő és Dorian újra együtt vannak, de akkor nem fejtette ki az előzményeket, érthetően. - És akkor azóta is együtt vagytok? - Csak mert erre sosem kérdeztem még rá ennyire konkrétan és most (is) jobb róla és a pozitív dolgokról beszélni, mint az én hülyeségeimről. Alapvetően mindig olyan ember voltam, aki próbált optimista lenni, a jó dolgokra figyelni, a rosszakat pedig csak tudomásul venni és tanulni belőle. Nem vagyok panaszkodó típus.
Csak bólogatni tudok (már azon túl, hogy belefojtom magam a dohányomba) Realyn minden meglátására. Nem szeretném, ha Diane aggódna értem, és igen, ki védje meg a családot, ha nem én.
- Igen. Aggódok magamért, de a családért jobban. Mondjuk, ha nagyon őszinte akarnék lenni, egy kicsit elhittem, hogy tényleg idillikus családom lett. Káoszban nőttem fel, a szüleim és a húgom problémásak voltak mindig. Aztán megházasodtam, Diane terhes lett, vettünk egy házat és egy kicsit minden szuper lett, én pedig ezzel együtt elkényelmesedtem. Nem kellett lerágnom a körmeimet egy jó ideig semmiért és senkiért. Szar azt látni, hogy újra ilyen időszak elé nézek - fújom ki a füstöt, miközben újra az utat kezdem el bámulni szemeimmel. Most a biztonságérzetet is gyászolom, nem csupán aggódom, hogy mi lesz a családdal (és velem). - Nem akarom újraélni a gyerekkoromat – sóhajtom végül, mintegy pontként a hosszú merengés után. Csak szerettem volna, hogy tudja és még az eddigieknél jobban is megismerjen engem Raelyn. Nem azért, hogy mentsem magam a mai cselekedeteim alól, hanem mert egyike azon nagyon kevés embereknek, akiknek könnyen és szívesen meg tudok nyílni. Most is rendkívül jól esik, hogy meghallgat, hálás vagyok érte, holott mehetne már haza aludni.
- Köszönöm! - Ez egy őszinte, szívből jövő köszönet a maga egy szavával. - Ha fedezel, azt megköszönöm, azt is, ha naponta rúgsz seggbe és baszogatsz, hogy tiszta legyek, de azt nem szeretném, ha belekeverednél ebbe a dologba. Igazság szerint én sem tudom konkrétan, hogy mi ez az egész, úgyhogy azt sem tudnám, mit és hogy tudnék kérni. - Nem elhessegetésből, de tényleg próbálom még kideríteni, hogy mi a franc történik, ha már a saját feleségem is csak félmondatokat mond. De előbb-utóbb le fogunk ülni beszélni és akkor talán egy szinttel közelebb kerülhetek a gyógyuláshoz.
- És bocs, ha agresszív vagyok. Igyekszem nem az lenni. - Elnyomom a cigarettát végül. Ilyen beszélgetések során mindig túl gyorsan elszívom, na nem mintha sokszor lenne ilyen beszélgetésem. - Lehet kiveszek szabit, mikor érzem, hogy vállalhatatlan lennék… - Ezt itt és most határozom el, eddig éppen azon az állásponton voltam, hogy jobb nem otthon lenni, Benjivel, mert mégis, hogy néz már ki az, hogy átviszem az anyósomhoz, miközben én otthon vagyok szabin, azonban az sem helyénvaló, ha a sérültek egy hasznavehetetlen mentőst várnak.

Én szeretem a munkámat. Nem feltétlenül minden egyes napot, amit a kapitányságon töltök és egyes időszakok mérhetetlenül ki tudnak kergetni a világból, de gimi végén eldöntöttem, hogy megcélzom a mentős létet és azóta sem hiszem, hogy máshogy döntenék, ha visszamennék az időben. Szerencsére ilyeneken azért nem sokszor gondolkodok, a valós világról szoktam álmodni, nem fiktívekről. Mondták is, de magamról is tudom, hogy természetemből adódóan szeretek segítséget nyújtani másoknak, támogatni őket még ha nem is a csöpögős érzelmes módon. "Jövök, ha baj van" magánéletben is és a munkámban is. Nagyon sok emberen tudok segíteni, kivéve magamon. Ha elkattan valami a fejemben és elvesztem a hitet önmagammal szemben, akkor nagyon nehezen tudok talpra állni. Teljes más emberré változom és ez nem a drogokról szól, az csak egy jó kifogás, egy nehezítő tényező, hogy a testem is megbolondult elmém ellen forduljon.
Nem szeretem játszani az áldozati bárányt, panaszkodásra is nehezen veszem rá magam, és magamnak is nehéz beismernem, hogy nemhogy húzóerőt nem jelentek, de egyenesen hátráltatom a munkafolyamatot. Ezt a valóságot ma szépen a pofámba kaptam.
Mondanám, hogy tisztában vagyok mindazzal, amit Raelyn állít és a parancsnok holnapi ítélete is nyilvánvaló, de a helyzet az, hogy korántsem biztos, hogy tényleg felfogtam már a cselekedeteim súlyát. Nem akarom bántani Raelynt, tisztelem őt és valamelyest én is meglepődöm, ahogy megemelem a hangom. Látom szemeiben az elkeseredettséget, mire nyelek egyet, de a heves érzelmek miatt nehezen tudom eltüntetni tekintetemből a szikrákat. Nem hittem volna, hogy ekkora csalódást fogok okozni neki, míg társak leszünk, bár azt sem hittem, hogy ennyire földre kerülök. Nem hittem én semmit...
Nem válaszolok a kérdésére és ezzel együtt örülök, hogy a némaságom adja meg a választ. Lehet, hogy ócska szar volt (Mit tudom én? Nem vagyok minőségellenőr.), de kétségtelenül túl gyakorivá váltak nálam ezek az alkalmak. Nem én irányítok már és ez megrémít. Ne haragudj Raelyn, ha olyan könnyen tudnék erről beszélni, már megtettem volna.
- Semmi sincs rendben, épp ez az! - Újra rámordulok. Már nagyon rég nincs rendben minden, nyilván az sem, hogy otthon, vagy a város más részein mit juttatok a szervezetembe. Agresszív vagyok érzem és ez nem jellemző rám.
- Akkor? - nézek vissza Raelynre felhúzott szemöldökkel, mert úgy hangzik, mintha feltalálná a spanyol viaszt, ennek ellenére a hangom ezúttal már nem haragos, hanem segélykiálltó. Érzékelem rajta, hogy már tudja, mi van velem. Már érti és csak reménykedek, hogy most nem fog megfordulni és itt hagyni.
Igyekszem megnyugodni és úgy tűnik, hogy ez alakulóban van, mert végre normális hangon is képes vagyok kommunikálni Raelynnel.
- Remélem tényleg így van... - és Mike nem vett észre eddig belőlem sok baromságot, csak azt, hogy fáradt vagyok. Mondjuk itt mindenki az. Szavaira rándul az arcom, egyetértek vele, mihamarább össze kellene szednem magam és nem csak azért, hogy ne rúgjanak ki. - Igyekszem - suttogom, majd felé fordítom a cigisdobozt, hogy válasszon belőle egy szimpatikus szálat. Nem is tudtam, hogy időnként ő is szokott dohányozni. Gyorsan meggyújtom az enyémet, aztán továbbítom neki az öngyújtót.
Jól esik, hogy a friss levegőn minden mintha lenyugodna így az éjszaka közepén, amit könnyen lehet, hogy csak behallucinálok, de pulzusom lényegében mindegy milyen okból áll helyre. Normális, hogy tudni akarja, mégis hogyan kerültem ebbe az állapotba és nekem legkevésbé sem áll szándékomban keresni a menekülőutakat. Egészen eddig nem beszéltem erről másnak (ez nem teljesen igaz, Ezrával tegnap beszéltem), úgyhogy gyomorrúgásként érnek a szavai, de mégsem fájnak annyira, mint az elmúlt órák. Ránézek, még mielőtt bármit ki tudnék nyögni. Baromi felesleges infó, de meg kell hagyni, nem áll jól neki a cigaretta. Mondjuk senkinek sem...
- Van egy-két rosszakarója a családunknak. Nekem és Dianenek. - Nem fogom bemártani a feleségemet, aki tud Diane ügyeiről, az úgyis tudja, mi folyik itt, de aki nincs benne, annak nem akarom direktben hibásnak beállítani őt. Nem is lenne helyes, sem valós. A házasságunk óta "mi" vagyunk, nem "csak én" és "csak ő". - Tudod, mondtam vagy három hete, hogy légy óvatos, ha a Majesty pubba mész... - A pubba, ahova akkor mentünk ismergetős iszogatásra, mikor kiderült, hogy csoporttársak leszünk. Egészen eddig azt hittem, biztonságos hely. - Azóta már biztos, hogy ott önszántamon kívül bekaptam valamit és a tettes is megvan, csak épp semmit sem tudunk kezdeni vele. Az eset után pedig újra előtört belőlem a függő. Dióhéjban ennyi. - Nem dióhéjban sokkal rosszabb és sokkal hosszabb. Megfordulok, hogy újra a korlátnak támaszkodjak, szemeimmel pedig végigkövetem a mellettünk lévő úton elguruló autót.
- A tettes Dianenek akar keresztbe tenni és ahogy észrevettem, ott támadja, ahol a legjobban fáj neki: a családját. Szóval csak annyit tudok tenni, hogy szépen titokban kikeveredek ebből az állapotból és nem hagyom, hogy a csajszi általam nehezítse meg a dolgát. - A végére leszegem a fejem és elröhögöm magam. Annyira szánalmasnak hangzik. Tényleg sikerült nem észrevennem, hogy valamit raktak az italomba, mintha tizenhat éves csitri lennék, és az egész történet totál röhejes így ahogy elmesélem neki. De hát ez van, ezt kérdezte.

“True friends are those who dare to let you know your mistakes rather than agreeing with you over the wrong things.”

Ahogy a mai műszak zajlik, az egyszerűen abszurd és hihetetlen. Persze a mi munkánk nem egyszerű, több okból sem. Néha túl sokat követel, és kivesz belőlünk, hisz nem egyszerű mindig maximálisan jelen lenni a hívásokkor, figyelni a részletekre, közben emberségesnek maradni, és mindezt akkor is, ha rossz napunk van, ha a páciensek elviselhetetlenek, ha mindaz, amit látunk, megvisel, ha fáradtak vagyunk, mert éjszaka van, és nem tudtunk pihenni. És időnként talán eltűnődünk mind azon, hogy elmeneküljünk ebből a helyzetből, bizonyos értelemben a könnyebb utat választjuk, megszökjünk, legalább egy kicsit, kis időre. De ez... Én nem is tudom. Ez borzasztó felelőtlenség, meggondolatlanság. Érthetetlen. Olyannyira, hogy nem is akarom igazán elhinni, amit látok. Ilyen volt tegnap is, csak nem figyeltem rá eléggé? Túl elfoglalt voltam, vagy nem akartam észrevenni, ami az orrom előtt van? De Aston nincs jól, ez most már egyértelmű. Száz százalékig sajnos nem lehetek biztos benne, hogy pontosan mi is történik, de nagyon elvan a saját világában, és ahogy az idő halad előre a műszakunk vége felé, és minél tovább rajta tartom a szemem, annál inkább biztos vagyok benne, hogy baj van. Hogy nem a megszokott módon viselkedik. De tényleg ennyire felelőtlen lenne? Valóban képes volna betépve bejönni dolgozni? Bizonytalan vagyok azt illetően, hogy beszéljek-e a fejével, szükség van-e rá, és ha igen, mikor tegyem? De aztán eldönti ő helyettem is ezt a kérdést, amikor maga hozza fel a témát, és onnantól nincs visszaút. A magam nyers stílusában kikívánkozik belőlem mindaz, ami az elmúlt órákban feszültség formájában gyűlt bennem. Egy ponton azt érzem, hogy talán túlzásba is estem, túl erős volt, hogy nem kéne rögtön a főnököt emlegetnem, vagy megkérdőjeleznem az épelméjűségét, másfelől azonban... De igenis kell! Inkább én, mint a parancsnok, és bizony valakinek muszáj beszélnie a fejével. És mindketten tudjuk, hogy velem még jobban jár.

- Mellékhh...? - A meglepettségtől a levegő is belém szorul egy pillanatra. - Aston... - ejtem ki szinte már elkeseredetten a nevét. - Ha ilyen mellékhatásai vannak, akkor vagy nagyon ócska szar a cucc, vagy... ez már nem az első alkalom... - ingatom a fejemet hitetlenkedve. Persze gondolom ezzel ő is tisztában van, és őszintén, nem is tudom, melyik a rosszabb eset. Mármint nyilván tudom, csak... Valahol az is épp olyan lehangoló gondolat és aggasztó, ha annyira kétségbeesett, hogy ráfanyalodna bármilyen olcsó utcai drogra, mint annak a lehetősége, hogy nem először él vele, ráadásul én eddig ebből semmit nem vettem észre. Miért? Hogyan? Hogy teheti ezt magával? Velem? Mindazokkal, akiknek így az életét kockáztatja? - Most komolyan azt gondolod, ha meló közben nem tolsz semmit, akkor az már rendben is van? - vonom fel a szemöldökeimet. - Talán mi mindenkinél jobban tudjuk, hogy ez nem így megy. Hogy ha egyszer ráálltál, akkor... - Nem, én ezt tényleg nem tudom felfogni. Ha a munka idejére megvonja magától azt, amit a szervezete egy idő után már megkövetel, legalább olyan beszámíthatatlanná válik, mint amikor épp el van szállva. Ez őrület! Tényleg nem normális. Persze enyhén szólva hátra hőkölök, és döbbenten, sőt, ijedten nézek rá, mikor váratlanul kifakad, és ugyanezt az ő szájából hallom. Épp csak annyira vagyok képes, hogy tiltakozásképpen a fejemet rázzam a kérdésre, mert nem... nem jobb. Ettől kezdek csak igazán aggódni. Mert tényleg nincs jól.

- Mike-ot most túlságosan leköti a költözése, meg a válás, kétlem, hogy feltűnt volna neki. De idővel fel fog... és még azelőtt össze kellene szedned magad. - Nagyot sóhajtok, majd ahogy elhangzik a bocsánatkérés, követem őt. A kezem tartom elé azt várva, hogy engem is megkínál egy szál cigivel, mert úgy érzem, most nekem is jól jönne. Baromi ritkán gyújtok rá, de igen, ez most egy olyan pillanat.

- Nem haragszom, nem erről van szó, csak... - Azt hiszem, fölösleges volna neki kifejtenem az aggályaimat, hiszen a reakciójából azt szűröm le, hogy pontosan tudja, mi a probléma ezzel az egésszel. Inkább máshonnan közelíteném meg a dolgot. - Mi történt? Mi a gond? Mert ez nem te vagy, annyi biztos. Egyértelmű, hogy történt veled valami, ami így lerántott magával. Mesélj! - Nem kérés, nem egészen. Muszáj beszélnünk. Valahol el kell kezdeni. Muszáj valamit tennem. Segítenem. Vagy csak meghallgatnom, vagy fogalmam sincs, de ehhez először is meg kell nyílnia, és attól sem riadok vissza, hogy harapófogóval szedjem ki belőle az igazságot, ha kell. Mert ezt így nem hagyhatom annyiban.

Na most ez egy elég szar helyzet. Hogyha megpróbálnék pont ugyanúgy viselkedni, mint akkoriban, mikor még minden kvázi szuper volt, lóghatnék tök sokat a többiekkel, beszélgethetnék, röhöghetnék velük, de akkor pikk-pakk rájönnének, hogy nem stimmel valami velem. Nem tudom megjátszani magam, úgyhogy meg sem próbálok úgy tenni, mintha minden fasza lenne továbbra is. Vannak rossz időszakok, ennyi. Velem is előfordul néha, mint ahogy odabent bárkivel, aztán majd kisüt a Nap és megint minden király lesz. Vagy legalábbis tegyük fel, hogy az lesz.
Oké, nem kezdek el pattogni örömömben, de ez még nem azt jelenti, hogy mindenkire rázúdítom a bajom. Mindannyiunknak megvan a maga problémája, ha meg kiderülne, hogy drogos vagyok, akkor kivágnának, mint az ébresztőt az ablakon. Nem veszíthetem el az állásomat, ez van, kussolnom kell és ügyelni arra, hogy a mellékhatások ne hassanak ki a munkavégzésemre. Ez egészen eddig működött, csak aztán, ma végül kicsúszott lábaim alól a talaj.
Érzem, hogy az események elhaladnak mellettem, az én testem pedig más alkalmakhoz képest is sokkal lassabban reagál. Amit teszek és ahogy teszem, az mind a rutinból fakad, az agyam teljesen leblokkol, csődöt mond. Mintha víz alatt lebegnék, látom a fényeket, látom Raelynt és a sérülteket, teszem a dolgom, de az egész nagyon kaotikus. Aztán Rae szavai megragadnak a víz alól és kurva erősen rántanak fel a felszínre, ahol aztán levegőért kapok. Ez a már-már kiáltás felér egy pofonnal, testem újra megfelelő tempóban kezd működni, a riasztás hátralévő felében pedig úgy tűnik, valamelyest erőmhöz jutok.
Az eset után pont annyira vagyok szótlan, mint előtte, ám ezúttal engem is sokkoltak a történtek, de legfőképpen az, hogy tényleg én lettem az a balfasz, aki elcseszi a dolgát. Én nem ilyen vagyok.
Igazából csak nem akar a sors felszálló ágba kanyarodni és érzem, hogy továbbra is egyre lejjebb csúszom annak ellenére is, hogy minden egyes nap megfogadom mostanság, hogy holnap jobb leszek, holnap tiszta leszek, holnap már a régi önmagam leszek. Ha kirúgnak, még annyira sem leszek képes elszámolni a saját lelkiismeretemmel, jobb kezem kézen fogja a balt és elindulok azon az úton, amiről Millie is csak hosszú évek fájdalmas küzdelme során tudott lekanyarodni.  
Érzem, hogy Rae is itt van a mentőautó környékén, amit talán annyi időn át tisztítok, mint soha máskor, de nem a fertőtlenítés miatt jár ennyit a kezem. Mintha ezzel valahogy jóvá tudnám tenni a történteket, állati jó vicc, mit is beszélek, egyszerűen csak egyedül akarok lenni.
Minden porcikám ellenzi a beszélgetést Raelyn-nel, de elkerülhetetlen. Ha nem most, akkor holnap, ha nem holnap, akkor pár nap múlva fog megtörténni. Nincs erőm ehhez a konfliktushoz, holott pokolian szükségem van a társamra, még a lebaszására is. El akarom mondani neki, hogy mi a szar van velem, de ez nem könnyű. Már fordulnék el tőle, de aztán hirtelen felébredek önmagam lenni és én taszítom magam a megoldás felé. Avagy essünk túl raja. Minden szava vág, pedig számítottam rá, hogy ez lesz.
- Nem vagyok beállva - pillantok el szemétől a mentőautó felé. - Nem szedek semmit munka közben, vagy munka előtt - lépek közelebb hozzá, mert azért kikérem magamnak, hogy ezzel gyanúsítsanak. - Ez mellékhatás, Rae. Mint a másnaposság. Nem ugyanaz! - Más a kettő, de igazából mindegy, mert a mai napra is kihatott. A fő különbség az elvekben rejlik, talán tegnap (a mai nap első óráiban) bevettem valamit, de fejben még nem vagyok annyira szétesve, hogy munka előtt közvetlenül is ezt tegyem. Persze tudom, hogy neki ez teljesen mindegy és csak nekem számít.
- Nem! - a megszokottnál jóval hangosabban mordulok rá. Nem rá vagyok mérges, de szétfeszült a testem már annyira, hogy ilyen stílusra ne tudjak higgadt maradni. Leginkább azért, mert igaza van és tudja, hogy nem vagyok normális, de mégis megkérdezi. Mégis mit várt? - Marhára nem vagyok normális, most jobb? - Érzem, hogy le kell higgadnom, mielőtt még őt is elveszítem, ahogy elveszítettem a feleségemet, a családomat, Ezrát és nagy valószínűséggel a munkámat is. Kettőt hátrálok, az éles farkaszemet is megszüntetem, miközben nyelek egyet. - Ha azt hiszed, hogy szórakozok, akkor tévedsz! - Sóhajtva engedem le felbőszült vállaimat, a rongyot pedig a nyitott mentőautó járófelületére dobom. Rá kell gyújtanom, de nem is baj, ha távolabb megyünk más kéretlen fülektől, mert ez csak kettőnkre tartozik.
-  Küzdök ellene… - Már-már suttogva mondom neki, ha egyáltalán kíváncsi még rám. - És igen, próbálom helyre tenni a dolgokat, de nem vallhatom be a főnöknek. Valószínűleg tudja ő is, látja rajtam, hogy mi van, de ha beismerem, akkor tényleg nem lesz más lehetősége csak az, hogy kirúgjon. Senki sem akarja, hogy egy drogos mentsen életet. – Gondterhelten fújom ki a füstöt. Nem várom, hogy bárki megértse a gondolkodásomat, az sem akarom, hogy Raelyn egyetértsen velem. Igazából nem tudom, hogy mi lenne a jó, de jelen pillanatban csak azt kívánhatom, hogy ne fordítson nekem hátat.
- Ne haragudj. - A kiabálás miatt, meg a riasztás során elcseszett munkám miatt is. Üres szavak, de egyszerűen nincs több, amit tudnék mondani. Nincs másom, csak egy őszinte bocsánatkérés, amit adhatok neki ez a nap után.

“True friends are those who dare to let you know your mistakes rather than agreeing with you over the wrong things.”

A riasztásról visszatérve azonnal az étkező felé veszem az irányt, mert kopognak a szemeim az éhségtől. A műszak előtt volt még egy kis elintéznivalóm, és kimaradt a vacsora, anélkül meg azért nehéz kibírni az egész éjszakát talpon, mikor egyik riasztás ilyen sűrűn követi a másikat. Szinte levegőt venni sincs időnk ma. Benézek a hűtőbe, hogy találok-e valami fogamra valót, maradt-e esetleg bármi abból, amit korábban Andrews összedobott az osztagának, de láthatólag nem hagytak maguk után egy falatot sem. Úgyhogy végül egy alma mellett teszem le a voksomat, és már épp a számhoz emelném, amikor meghallom az ismerős hangot a fejem felett...
- 37-es és 38-as mentőkocsi...
- Ughh - nyögök fel kicsit morcosan, és azzal a lendülettel vissza is teszem a gyümölcsöt a tálba, a korábbi helyére. Ám amint tudatosul bennem a hallottak alapján, hogy egy tömegbalesethez riasztanak, amelyhez szükség lesz az erőmre, a lélekjelenlétemre, meg úgy mindenben a maximumot kellene majd valószínűleg nyújtanom, így az éjszaka közepén is, kifelé menet még magamhoz veszek egy energiaszeletet az egyik polcról. Aztán már futok is a kocsinkhoz, és pattannék be a volán mögé, Miles-nak viszont még nyomát sem látni sehol.

- Hátul láttam dohányozni. Máris szólok neki, te csak indíts! - kiált felém az egyik katasztrófavédő kolléga, én bólintok, ő sarkon fordul, és sietve meg is indul az említett irányba. Már kigördülök a garázsból, és közben a számból kilóg a félig betolt energiaszelet, amikor Aston előkerül. Egy jelentőségteljes pillantással fogadom, szemöldökeim a magasban, de kapok cserébe egy “hagyj most békén nézést”, úgyhogy inkább csak sóhajtok, és a gázra taposok. Vicces azért, hogy milyen könnyen tudunk néha már egymás gondolataiból is olvasni. Még csak két-három hónapja tettek bennünket egymás mellé, miután Annie férjhez ment, és áthelyeztette magát egy Brooklyn-i egységhez, de tényleg egész hamar összecsiszolódtunk. Ez talán annak is köszönhető, hogy korábban is dolgoztunk már együtt párszor, vagy hogy igazából a tűzoltóságról azért már legalább két éve ismerjük egymást... De a lényeg, hogy már kiismertem annyira, hogy lássam, hogy valami nem stimmel vele. És most egész biztosan nem klappol valami. Még nem tudom, mi, és most nincs is időm kielemezgetni, vagy találgatni, úgyhogy ezt a gondolatot félretuszkolom az agyam hátsó felébe, de azért elhatározom magamban, hogy félig rajta tartom ma a szemem.

A rendőrök már tűkön ülve várnak bennünket, és rögtön a kisbusz felé irányítanak, amiben összesen hét sérültet kellene ellátnunk. Szerencsére vagyunk erre elegen, ráadásul az utolsók vagyunk, akik befutottak, úgyhogy gyorsan munkához is látunk. A kisrác karja csak könnyebben sérült, az anyja fejét viszont komolyabb ütés érte, minkettőt be kell kötözni, mielőtt elszállítanánk őket.
- Aston, a kötszert... Aston! Bassza meg! - Csattanok fel türelmetlenül, amikor a társam megint olyan furán bambul, és lassított üzemmódban teszi, amit kérek, mintha víz alatt lenne. Nem is várva meg, hogy felfogja, mit mondtam, csak előre lendülök, és átveszem tőle a gézzel teli dobozt. Összességében rendben végezzük a dolgunkat, és a sérülteket is sikerül időben a kórházba juttatni, de a munkaidő végéig egyre inkább megy fel bennem a pumpa. 99.9 százalékig biztos vagyok benne, hogy betépve jött dolgozni. Bevett vagy szívott valamit. Persze nem lehetek benne teljesen biztos, hogy melyik, mert nem annyira egyértelműek a jelek... mintha már múlna a hatás, és aki nem ismeri már őt úgy, mint én, akár azt is hiheti, hogy csak fáradt, de... Én mentős vagyok. Bakker, az a dolgom, hogy az ilyesmit azonnal kiszúrjam. És egyértelmű, hogy ő ma este nem önmaga. Beszélnem kellene vele, esetleg rákérdezni, hogy mi a fene van, de nem biztos, hogy sok értelme lenne, amíg nem tiszta. Úgy döntök, félreteszem a dolgot a műszak végéig, akkor meg majd eldöntöm, mi legyen, de addig szemmel tartom. Aztán mikor befut a következő váltás, és már csak a kocsit kell fertőtlenítenünk, hogy mindent rendben adhassunk át nekik, igazából még mindig nem tudom, hogy valóban számon akarom-e most kérni rajta a történteket. De láthat rajtam valamit, mert eldönti ő helyettem is ezt a kérdést.

- Vállalsz minden felelősséget? Igazán? Hát ez csodálatos! Ezzel én most mégis mit kezdjek? Egyáltalán mit jelent ez? - teszem csípőre a két kezem, úgy nézek vele farkasszemet. - Talán azt, hogy mész, és elmondod a főnöknek, mit is tettél? És mindketten tudjuk, ez alatt nem azt értem, hogy nem reagáltál rögtön a hívásra. Hanem azt, hogy néhányszor azt sem tudtad, hol vagy... mert - szétnézek, hogy biztos ne hallja rajta kívül senki más, amit mondani akarok - kurvára beállva jöttél ma dolgozni... - mondom vádlón, dühösen, de suttogva, mutatóujjammal felé bökve a levegőben.
- Mondd csak, te normális vagy?!

- Mindjárt jövök. - Így kezdődött a mai nap második legnagyobb katasztrófája.

Rengeteg leszokási kísérletet erőszakoltam már magamra, de egytől-egyig sikertelenek voltak, szóval a dohány, melyet ezúttal is ajkaimhoz emelek lassan tíz éve töretlenül roncsolja szét a tüdőmet. Nem tudok mit tenni ellene, de ez tök mindegy, a nagyobb baj az, hogy a saját családom életében is tehetetlen vagyok. Ez pedig van annyira kurva szar érzés, hogy két riasztás között is a tűzoltóság enyhén klórszagú (vagy csupán az orromban ragadt a fertőtlenítő szaga) korlátjának dőlve bagózzam ki a lelkem.
Még az éjszaka közepén is nagy errefelé a nyüzsgés, de a nappali forgalomhoz képest azért moderálhatóbbak a viszonyok. Főként ismerős arcok, meg sürgősségi esetek, elvégre ki az, aki az ekcémájával este tizenegy után jön az időpontjával vizsgálatra. Én se tenném. De nincs is ekcémám, ellenben van egy gyerekkori barátom, akit szívem mélyén úgy érzem, elvesztettem. Nem fizikailag, nem is ilyen nőies lelki megingásokkal, még azt sem mondanám, hogy keresztbe tett nekem nem kevesebb mint huszonkét órával ezelőtt. Én csak azt kértem, mondjon valamit Diane dolgairól, hogy fel tudjam mérni a saját és a családom helyzetét. Veszélyben vagyunk? Mennyire? Egyáltalán miért és miért követnek le engem? Nos, Ezra nem mondott semmit. De Ezra egy díler.
És mégis… mintha semmi sem változott volna a gimis éveinkhez képest, én tartom felé a kezemet, hogy rakjon bele cukorkát és ő ad, mert ez a dolga. Nem tudom, hogy csak azért nem beszélt, hogy ezzel védjen meg, vagy tényleg nem tud semmit Diane dolgairól. Ő sem mond semmit. A reggeli pirítós ízesítésén kívül nem tudunk már normálisan kommunikálni egymással.

Az utóbbi időszakban sorra váltják a pánikrohamaim egymást. Van, amikor percekig felgyorsul a szívverésem és már állni sem tudok, van, hogy csak erősebben veszem a levegőt, míg máskor én magam is elhiszem, hogy amúgy minden rendben van és a probléma csak a fejemben létezik. Mintha én sem tudnám, kinek higgyek.
- Bazdmeg, Aston! - kapom fel a fejemet egy kollégám erős kiáltására, aki ingerülten jön felém. Mintha víz alól buknék a felszínre.
- Ha miattad hal meg valaki... - Kell kettőt pislognom, mire felfogom a helyzetet, de ha nem lennék ma ennyire ostoba, akkor előbb is rájönnék a kolléga testbeszédéből és a hangokból, hogy eset van. A már végletekig elszívott cigarettámat - mikor telt el ennyi idő? - földre dobom, testem teljességgel szenved a hirtelen sebességváltástól, de nem felejtettem el, hogy dolgozom, csak azt nem értem, hogy történhetett meg, hogy rám kell várni, miközben ezidáig én voltam az, aki ostorozta a mentősöket, hogy egy másodpercnyi időt se vesztegessenek el.

Nem szólalok meg a mentőautóban sem, ahol ismét rám ülepedig az a burok, aminek homályától nehezen tudok megszabadulni belső gondolataimtól. Néhány káromkodást követően a mozgó autóban olykor-olykor találkozik tekintetem Raelynnel, őt látva pedig... Ne, ne is kérdezz semmit! Nincs magyarázatom. Most a cipőm orrán is kellemesebben pihentetem táskás szemeim tekintetét, mint rajtuk.

Van jó hír, meg rossz is. Vagy alapvetően csak rossz. Egy balesethez hívtak minket, amiben ketten meghaltak, heten megsebesültek, mikor valami ferraris vadbarom egy buszba hajtott, a busz kicsúszott és megfejelt egy oszlopot. A jó hír az, hogy több mentőegységet is riasztottak, a rossz ebben, hogy mind közül mi értünk oda legkésőbb. További jó hír, hogy a kiért mentősök a legsúlyosabb sérültek mentését elkezdték, mi pedig a könnyebb sérülteket vettük így kezelésbe. Újabb rossz hír, hogy talán megmenthettük volna a ferraris vadbarom életét, ha hamarabb ideérünk, ám ez sosem derül már ki.
Amennyire kaotikusnak indult a helyzet, az, hogy elbasztam és percekig várni kellett, végül nem végződött akkora tragédiával a történet. Órákkal később - mivel jócskán elhúzódott a mentés, így a műszakunk lejárta után - a betegek ellátása és kórházba szállítását követően más egységeket beleértve is talán csak hárman vagyunk a tűzoltóállomás garázsánál. Jól tudjuk, hogy ha nem egyszerre több mentőt riasztottak volna, akkor a késés miatt sokan meghallhattak volna. Mike, aki tulajdonképpen a parancsnok, csak annyit mondott, hogy "majd holnap beszélünk", szóval kellően betört fejjel és szikladarabokkal a gyomromban maradok, hogy lefertőtlenítsem a mentőautó belsejét. Szállnék ki, hogy a vezetőfülkét is megcsináljam, de megtorpanok ahogy az autó takarásából feltűnik Raelyn.
- Megcsinálom, menj csak. - Tekintve hogy kurvakéső van és már így is másfél órával meghaladtuk az eredeti munkaidőnket, habár ez nálunk nem újdonság, nyilván nem fogjuk otthagyni a sérültet az úton csak mert vége a munkaidőnek. Rekedtes hangomat megköszörülve indulok meg a kormány felé. Jaj, Raelyn, ugye nem akarsz szóváltást kezdeményezni ilyenkor... De látom rajtad, hogy akarsz. Mert már ismerlek.
- Nézd, tudom, hogy elbasztam. Minden felelősséget vállalok - tárom szét karjaimat egyikben a törlőkendővel, miközben a garázs fényeiben megmutatkozik enyhén őrült (kikészült és fáradt) mosolyom is.