Hogy ki vagyok? Hmm. Mindig is olyan ember voltam aki elvekkel élt. Az életet mindig egy jobb oldalról szemléltem, mint mások pedig már nem egyszer láttam a legrosszabb oldalát is.  A szarkasztikus viccek, a feketehumor és a legnagyobb apokalipszis közepén mosolygás sem áll tőlem messze. Azonban a munkám már az életem is, mióta az történt Lena-val, (Bővebben E.T.-ben) bár ha őszinte akarok lenni mindig is ez volt az életem. Jó vagyok abban amit csinálok és ahogy csinálom, és nem érdekel ki mit mond. Kicsit sem. A hatalmas stratégiai képességem, a higgadtságom és az eszem vittek előrébb mindig is. Bizony, mi több szükségem is volt rájuk, hisz ha egy-két helyzetben nincs meg a kellő jelenlétem már halott lennék.
Ellenben gyűlölöm a fegyvereket, nem használtam és nem is használok lőfegyvert. Az embernek a kezébe kerül, az elsütése egy pillanat és át sem gondolja mekkora kárt okoz egyetlen célba vitt lövéssel. Én nem ölök, képes lennék rá ebben biztos vagyok, de elvből sose tenném. Talán egy emberrel, de ha újból szembe kerülünk lehet, hogy még őt is csak elkapom és nem leszek képes meggyilkolni. Kérdezhetnéd most, hogy akkor mivel veszem fel a harcot? Nos a repertoáromba tartoznak bűvész, és igazi trükkök, csapdaállítás, pontos tervezés na meg hasonló finomságok. Ezen tulajdonságok persze nem csak a részeim, jó is vagyok bennük, nagyon jó. A nagyon jó megérzéseimről pedig még nem is beszéltem és arról, hogy a legtöbb emberen át látok. Na nem valami Odaát Supernatural-os módon, hanem tudom mikor hazudoznak vagy akarnak a hátam mögött leszúrni. Igazából mondjuk lehet, hogy ez valami hatodik érzék, ilyen szögből még nem is néztem. Lehet, hogy én vagyok Batman, vagy majd elcsap egy vonat és én leszek Robotzsaru. Tyű. király lenne.


E-mellett az "Úgy élj mintha az utolsó lenne" híve is vagyok. Azaz dohányzom, kellően őrült vagyok és az alkohol sem mindig áll tőlem messze.
Amúgy meg nagyon szeretek rajzolni és minden nemű művészet tetszik.

Tárgyak amik mindig és/vagy az esetek többségében nálam vannak:
-Kabala vihargyújtó (Egy szürke, kopott, kissé rozsdás, az egyetlen emlékem apámtól)
-A mobilom. (Jegyzeteket, rajzokat stb tartalmaz)



Még diák voltam. Megrázó dolog történt azon a napon egy Darius nevű fiatal sráccal. Mindig szekálták mert beszédhibás volt és olyan őrült szemei voltak meg torz arca. Mindig ő volt a csesztetések tárgya és sokszor túlzásba is vitték, de ezúttal nagyon. Pár haverom, idősebbek nálam pár évvel azt mondták menjek velük most megleckéztetik a kis Dar-t amiért ilyen életképtelen. Azt akarták, hogy nézzem végig amit tesznek. Zsákot húztak a fejére és kihurcolták az erdőbe a város szélére. Meztelenre vetkőztették, egy fához kötözték és nagyon megverték szegényt, páran le is vizelték. Én nem bántottam de nem mertem szembeszállni a srácokkal, csak álltam ott és néztem. Életem legtehetetlenebb pillanata volt ez. A végén ott hagyták a vérző és megszégyenített fiút egyedül megkötözve éjszakára.
Nem igazán aludtam aznap. Végül másnap kiderült, hogy Darius eltűnt. Soha nem tért vissza és nem is látta senki azóta. Már a rendőrök is letettek róla, mondván kihűlt a nyom. Nem is tettem semmit, de életem legnagyobb bűntettének érzem és sosem beszéltem róla senkinek sem.


1986-ban születtem Chicago-ban. Pontosabbat nem kell tudnod. Felesleges. Nem volt épp kellemes a fiatalkorom. Az édesanyám, Nora egy nagyon kedves és gondoskodó nő volt de az apám egy vadállat. Többször játszotta azt, hogy elkezdte égetni a bal tenyerem és akkor hagyta abba mikor sírni kezdtem. Kezdetben ez gyorsan megtörtént, de ha neki álltam bőgni akkor meg megvert. Abban a hitben volt, hogy ezzel keményebbé tesz. Lehet, hogy volt benne igazság, később már órákig bírtam az égetést mire egy könny is kifakadt belőlem, még több idő elteltével pedig már képtelen voltam bármit is mutatni a fájdalomtól, olyan volt, mintha nem is érezném. Oh pedig fájt, nem is tudom elmondani mennyire.  Az apám akinek a nevét ki sem szokom mondani, iránti gyűlöletemből táplálkozva elvégeztem egy rendészeti gimit, két katonai tábort és elkezdtem egy kiképzést egy különleges egységhez. Mintadiák voltam már 19 évesen. Amikor is aztán beütött a baj...


A világ számos pontján voltak kiképzéseink. Azon a borús estén épp Irach-ból hoztak minket haza.  Anyu ezek előtt mindig is úgy várt, hogy felkapcsolta a lámpákat. Sosem feküdt le amíg nem tudta jól vagyok-e, de ez most nem így volt. Minden sötét volt, villámlott és elkapott valami furcsa érzés, tudtam, én tényleg éreztem, hogy valami nincs rendben. Aztán mikor beléptem a nappaliba sokkot kaptam. A látványtól ledermedtem. Képzeld el azt a szagot, amit a kórházakban lehet érezni egy takarítás után és adj hozzá egy kis sós illatot plusz még valamit ami marja az orrod.

A nappali közepén 2 szék volt, hozzájuk kötözve a szüleim, már amennyire fel lehetett ismerni őket. Az arcomra kiült valami halott tekintet és a vérben térdelve néztem előre. Mert, hogy vér volt, nem is kevés. Az egész szoba úszott benne. Mindkettőt brutálisan megkínozták, ez látszott.

Később a rendőrségi jelentésből, mint kiderült kézifűrésszel levagdalták az ujjaikat, mindkét vállukba horgokat akasztottak és egy damillal lehúzták egészen a derekukig velük a bőrt, ereket. Minden ott lógott. A gyilkos védjegye és amibe végül belehaltak a szüleim az az volt, hogy mellükből kivágott egy darabot és sósavat öntött a hús helyére. A durva az egészben, hogy nem elvéreztek, nem a sebesülések miatt mentek el, hanem ettől a maró érzéstől szörnyethaltak. Az egész életem megváltozott azon az estén és én magam is, az elveim, a nézeteim, a bosszúvágyam és maga az egész létem. Azt hiszem azon a napon mikor a szüleim meghaltak, na azon a napon születtem meg...


9 év telt el az életemet alapjaiban átformáló tragédia óta. Abba hagytam a kiképzést és a pszichologiai állapotom miatt később még zsaru sem lehettem. Azt mondták labilis vagyok és bosszúvágy hajt. A profil elemző pedig szinte őrültnek titulált. Viszont én nem voltam és nem is vagyok az. Nem akarok gyilkolni, csak hatalmas vágy hajt, hogy elkaphassam azt az embert aki ezt tette a szüleimmel, (mivel ez a rendőröknek azóta sem sikerült) és így vagy úgy de megbüntessem. Mivel sün nem lehettem, így valami más út kellett. Hallottam, hogy van egy magánnyomozói képzés New Yorkban amivel átcsúszhatok a pszichologiai vizsgákon ha eleget fizetek és igazolványt szerzek. Mivel anyu gazdag volt és így eleget is örököltem pénzem az volt. Szóval sikerült szereznem egy nyomozói állást ami igaz, hogy annyit sem fizetett, hogy abból meg lehessen élni, de így van egy esélyem. Ráadásul nem hiszed el, ezt kapd ki: Még jó is vagyok benne. Mondjuk nálam motiváltabb magánnyomozót szerintem nem látott a világ. A kiképzésen pedig rengeteg dolgot megtanultam ami hozzá tesz. Szabadulást szorult helyzetekből, kisebb trükköket, túlélési taktikákat és sorolhatnám estig. Az évek alatt rengeteg bűnözőt kaptam el, köztük komoly gyilkosokat és évekig menekülő tolvajokat is. Ma már egész jól keresek a melóval, hála Istennek, hisz az örökségem az elfogyott.

Volt egy ügy azonban ahol én lettem az üldözött, életem legnagyobb kudarca lett volna, ha nem ismerem meg Lena Sain-t. Az egyetlen és igaz szerelmem. Elmesélem, hogyan is történt.

Úgy döntöttem beépülök egy szervezetbe akik műkincseket lopnak el. Csináltunk nekem egy tolvaj profilt Melvin-el, a zsaru barátommal. Igen, ő igazi nyomozó és hosszú ideig az egyetlen társam volt. Na szóval csináltunk egy bűnözői profilt, még priuszt is kaptam. Nekik pedig kellett egy új társ mivel Melv elkapta az egyik tagot és jó sok időre leültette. A lényeg nem maga a beépülés volt hanem az, hogy elég könnyen lebuktam, mivel a rendőröknél is volt tégla. Egy panelben menekültem, elzárták előlem az utat lefelé így csak felfelé mehettem. A tető széléig kergettek, ahol felálltam a párkányra háttal a szélének és odakiáltottam az üldözőimnek.
-Ha csak egy lépést is közelebb jöttök leugrom. Közben egy kisebb vigyor ült ki az arcomra. Az egyikük előrébb lépett.
-Haver. Épp ki akarunk nyírni. Ezzel csak megkönnyíted. Felhúztam a szemöldököm, gondoltam ezek tényleg nem is sejtik mi a tervem. Közben az utcán jelentős tömeg gyűlt össze aki látni akart egy öngyilkost. Ez itt New York-ban olyan, mint a Cirkusz, vagy a Holdfogyatkozás és így tovább.  Kiállnak az utcára, esetleg lefotóznak, de eszükbe nem jutna hívni mondjuk egy rendőrt, vagy valamit. Elég poén volt a helyzet, még kicsit pózoltam is a képekhez, hogy másnap kiposztolhassák a közösségi oldalakon egy #selfiazöngyivel vagy valami hasonló hashtag-el ellátva. Ekkor szólalt meg az a gyönyörű hang, amiből igaz nem sokat hallottam odafent, de hála a kihangosítónak amit azóta sem tudok honnan szerzett, elérte, hogy figyeljek fel rá.
-Kérem ne ugorjon le! Annyi szép dolog van az életben amiért megéri élni. Minden problémára van megoldás. Kérem ne hagyja el a hite. Elmondta a kis monologját, amire én nem nagyon figyeltem úgysem értette volna amit lekiabálok. Közben jobban lekötött az, hogy mindenki felért a tetőre aki kergetett. Ideje volt hát ugrani. A lábaim neki eresztettem az útnak, a kezemmel még adtam egy kis lendületet és az alattam levő emelet erkélyén landoltam. Egy bukfenc következett amiben sikeresen ki is ficamítottam a bal vállam és eltörtem legalább két bordám. Mondjuk jobb volt mint a halál, de így nehezebb volt menekülni és már alig volt fél emelet előnyöm. Majd ez az előny is teljesen elveszett mire a földszintre értem. A tömeg nagyjából eloszlott, de a szép hang aki hozzám szólt és könyörgött, hogy ne nyírjam ki magam még ott állt. Gondolom ő volt az egyetlen akinek feltűnt, hogy ugrás volt, de becsapódás nem. Esetleg ő volt az egyetlen akit tényleg érdekelt is.  Ő volt a nő akibe talán már első látásra bele szerettem. Igaz nem sok időm volt nézegetni mert lőttek ránk, nekem pedig alapból is sérüléseim voltak, nem hiányzott egy töltény is. Szerencsére Melvin már várt rám egy furgonnal én meg belöktem magam mellé Lena-t is. Szegénynek nem volt túl sok választása. Azt hiszem még a később történtek ellenére sem bánta meg egyikünk sem ezt a találkozást. Mi elhajtottunk egy S.W.A.T. egység pedig gyorsan leszerelte a csapatot. Probléma megoldva.


2016. szeptember. 2. A nap amikor romba dőlt az életem. Megint. Lena-val idő közben nagyon össze melegedtünk. Saját lakásunk lett Manhattan-ban. Úgy éreztem megtaláltam életem párját. Bár a bosszúról nem tudta elterelni a figyelmem, azért sokat segített. Az évek alatt menő magánnyomozó lettem saját irodával és egy négy fős csapattal. Sikerült végre nyomot találni a sorozatgyilkoshoz. Nem is keveset. Megtudtuk, hogy a szüleim megölése nem az első ámokfutása volt. Két évvel az előtt brutálisan meggyilkolt két hajléktalant egy gyártelepen szinte ugyanazokkal a módszerekkel. Felállítottunk neki egy egész profilt. Diana, Jackie és Omen vállvetve harcoltak mellettem, hogy sikerüljön leteríteni a boss-om és ha rácsok mögé dugtuk újra élhessek. Olyan volt ez, mint karácsonyi ebéd egy Etiop gyereknek. Úgy éreztem magam, mintha most végre majd a szabadság várna rám hosszú évek után.
Sajnos ez az érzés nem tarthatott sokáig.

Megtudtuk annak az őrültnek a nevét. Damien Levis. Fogalmam sincs miért tette amit tett. Nem találtuk meg az indítékot. Csapdát állítottunk neki, legalábbis akartunk.  Diana és Jackie a kijáratokat figyelte. Omen egy mesterlövész puskával nézett be a lakás ablakán a szemközti házból. Én odabent vártam a fotelban ülve, egy cigit szíva. Azt hittem ez a diadalmam pillanata. Néha azt kívánom bár ne tévedtem volna. Bár ne homályosította volna el a gondolkodásom az, hogy végre szembenézhetek vele. Délelőtt tíz óra volt, azt hittem nem számíthat ránk ilyenkor, de számított. Pontosan tudta a helyzetünket és azt, hogy kik és miért vagyunk ott. Valahogy leszerelte Omen-t úgy, hogy észre sem vettük. A puskával elintézte Jackie-t és Diana-t. Engem nem lőtt le. Nem értettem miért. Bombát rejtett el a házban de szerintem tudta, hogy időben ki fogok jutni. Nem akart engem megölni. Valamiért azt akarta, hogy szenvedjek, de fogalmam sincs miért.

Épp a rendőrségen kérdeztek ki. Azt akarták rajzoljak le egy elkövetőt akinek az arcát nem is láttam. Körül-belül öt órányi csesztetés után rajzoltam is nekik egy arcképet. Szerintem művészi lett. Ők nem igazán érezték át.


Pedig csodálatos lett.

Haza indultam hát, össze törve az emberek miatt akiket kedveltem. Fogalmam sem volt mit tegyek, vagy talán Omen életben van-e még mert nem találták meg a testét, mint kiderült. Azt gondoltam majd ha haza érek Lena segít válaszokat találni. Így is elment az egész nap majdnem a kapitányságon. Azonban még csak most jött a gyomros. Tudod olyan volt ez mint a box. Kapsz egy csomót a fejedre majd a végén egy jól bevitt gyomorszájas dönti el a meccset.

Szorongás kapott el a lakás felé közeledve. Beléptem, csurom vér volt minden. Újra át kellett élnem az egészet. Lena a nappaliban várt egy székhez kötözve, háta lerántva, ujjai levagdosva. A melléből hiányzik egy darab. Egyszer már átéltem ezt de most újra sokkot kaptam. Nem történhet meg megint. Gondoltam, de megtörtént azonban tudtam észhez kell térnem, talán még nincs késő. Eloldoztam a szerelmem és értesítettem a hatóságokat minden lélekjelenlétem össze szedve. Nem tudtam sikerül-e megmentenem, de még volt benne élet és biztos voltam benne, hogy erősebb, mint bárki.


Lena erős, de sajnos sosem lesz már olyan, mint volt és a szüleim sem hozhatom vissza. Ő most egy klinikán fekszik a történtek óta, mesterséges kómában tartják és átesett a sokadik műtéten. Minden óvintézkedést megtettem, hogy senki ne tudhassa, hogy életben van, nehogy a gyilkos megtalálja. Sajnos még az ujjait sem sikerült vissza varrni, már nem voltak olyan állapotban. Én azóta is egy Staten Island-i elmegyógyintézetben élem a napjaimat. Azt mondják holnap kiengednek, mert normális vagyok, és odakint könnyebben megbirkózom a fájdalommal. Azonban engem aggaszt, hogy talán sohasem felejtem el, hogy ez az egész lehet, hogy az én hibám volt és az a valaki, vagy valami, mert esküszöm én már abban sem vagyok biztos, hogy ez egy ember. Szóval az, odakint van és félek, összefutunk még.

Pláne, hogy kaptam ma reggel egy levelet. A múltam utolért és, mint kiderült tényleg az én hibám volt minden, de vajon most, hogy már tudom kivel állok szemben, megtudom majd állítani?

A levél

Üdv Daryl. Damien vagyok, vagy talán ahogy jobban ismerhetsz: Darius Letran. Tudod a kis srác akinek végig nézted a szenvedését. A többieket elintéztem, mindegyiküket, de neked szántam a legkeményebb leckét. Megöltem mindenkit aki fontos neked, nagyon szenvedtek és tudod miért? Azért, hogy úgy szenvedj, mint én mikor végig nézted de nem tettél semmit. Itt az idő, hogy szemtől szembe kerüljünk újra.

Mond csak Daryl, akarsz játszani?