to Jocelyn

family matters

Bárhogy próbálom is elernyeszteni az izmaim, a személyre szabott Ralph Lauren ingem kényelmetlenül feszül rajtam, és bár szeretném azt hinni, hogy talán sikerült az újféle erősítés és fehérjepor, amit használok, valószínűbbnek tűnik, hogy egy kicsit kihíztam. Nem gondoltam volna, hogy ez valaha megtörténik, de persze arra sem számítottam, hogy majd jön egy pestisjárvány és meg kell küzdenünk a vécépapírért a közértben, szóval lényegében elég sok dolgot nem láttam előre ebben az évben. Például azt sem, hogy Kaylee egyszer majd kerülni fog.
Szerinte nem csinál ilyet. Vagyis, gondolom, hogy ő ezt gondolja, mert ugye nem igazán jutott lehetőségem beszélni vele, azóta az ominózus délután óta, amikor megcsókoltam anyáéknál, mintha menekülne azelől, hogy kettesben legyünk. Mások előtt pedig nyilván nem akarom felhozni, ami így a karanténnal együtt eléggé azt jelentette, hogy kínosan feszengtünk hónapok óta.
És meghíztam. Azért ezen még nem igen sikerült túltennem magam. Már akkor is éreztem, hogy valami nincs rendben, mikor felhúztam, de valószínűleg ugyanez volt a helyzet az összes ingemmel, és nem volt pénzem újra. Tekintve, hogy három hónapja nem tudtam dolgozni, épp nem vetett fel a zöldhasú. Úgyhogy eléggé örültem, mikor anya felhívott, hogy nem lenne-e kedvem villásreggelizni most vasárnap.
Ő foglalt asztalt, de én értem ide előbb, így egy darabig nézegettem a Hudson folyó vasárnap délelőtti csillogását. Ha egy évvel korábban lettünk volna, akkor most alig várnám, hogy vége legyen a találkozónak, és mehessek a partra. Vagy leugrottunk volna Kaliforniába, esetleg vissza Mexikóba vagy Hawaiira a haverokkal. Panama se volt rossz hely. De ezen a nyáron a nyaralás nem szerepelt a terveim között, hacsaknem olyan szinten, hogy rávegyem a többieket, menjünk egyet hegyet mászni, míg a sok barom a tizenöt fokos vízben próbál strandolni. Bár jobban belegondolva egy víziparkot azért nagyon tudnék élni.
Épp a rendelt eszpresszómat kavargatom, inkább megszokásból, mintsem okkal, mert az az egy darab édesítő rég elolvadt benne, a kiskanál újra meg újra a csésze szélének ütődik, és mivel most eléggé távol vannak húzva egymástól az asztalok, bántóan csendesnek tűnik nélküle az atmoszféra körülöttem, pedig kint ülünk a félig fedett, teraszos részen, ami egészen a víz fölé nyúlik. Anyát először a szemem sarkából látom csak meg, mint egy haloványan mozgó folt, aztán elmosolyodva felpattanok. – Szia, anyu! – Szociális távolságtartás ide vagy oda, az ő méhéből jöttem ki, úgyhogy nyilván nem fogok nemet mondani az ölelésre. Meg amúgy is szükségem van rá; egy ideje csak telefonon meg Skype-on beszéltünk. – Palacsintaillatod van. Vagy nekem agytumorom. Vagy… ez csak a palacsinta – hunyorgok rá a kettővel távolabbi asztalra. Nem kérdés, hogy akarok majd palacsintát. Meg rántottát. Meg pirítóst, és bundáskenyeret, és egy rendes kávét… Ki mondta, hogy a fogyókúra könnyű?
Kihúznám neki a széket, ha nem venné ki magát furán, mert hát régen se csináltam ilyet, úgyhogy csak azután ülök le, hogy ő is megtette. A rattanfonat kicsit furán mocorog alattam, de azért csak nem fog szétszakadni, ugye? – Ne tudd meg milyen jó egy kicsit kijönni otthonról. Három lány van ott, úgyhogy büdös nincs, de hogy valaki mindig pont akkor akar tévézni, mikor én edzenék…! – mérgelődök, míg magamhoz veszem az étlapot, bár inkább csak azért, mert… szokás. Mint mondtam, az általam rendelendő fogás a „mindent is”. – Azt mondják, hogy ősszel visszajön majd megint ez az egész, és megint lezárás lesz, Los Angelesben már gondolkodnak rajta… Bezzeg az egyetem nem mond semmit. Remélem, majd megint félúton jut eszükbe, hogy átálljunk online-ra. Ha úgy tanultam volna, ahogy ehez oktattak, rég megbuktam volna mindenből.
A fociedzések persze bajosak voltak, forgószínpad szerű váltásban tudtunk csak menni, egyszerre max kétszer tíz fő lehetett a pálya két oldalán, és kötelezően kellett mérni a hőmérsékletet is. Ramirezzel nem is találoztunk már hetek óta, mert őt pont másik csapatba tették az edzők.
– Te hogy bírtad? – kapom fel a tekintetem a menüből, amit aztán lassan össze is csukok. – Essie és Sage megölte már egymást? Gyanúsan nem üzengetett nagyon egyik se.

#mommasboi   | ⚶

to Dan

family matters

Az elmúlt néhány hónap nem volt könnyű, de ennél azért több kellett ahhoz, hogy az optimizmusom csorbuljon. Az idő gyönyörű volt, az utcákra kezdett lassan visszatérni az élet, és még a kedvenc reggelizős éttermem is kinyitott a héten. Ennek örömére rögtön foglaltam is asztalt és elhívtam Dant egy villásreggelire, mert bár a karantén alatt gyakran zaklattam üzenetekkel és skype hívásokkal, azért mégiscsak rettentően hiányzott, hogy személyesen is tudjunk beszélni. Arról nem is beszélve, hogy milyen jól esett kicsit kimozdulni végre, és teljes díszben elhagyni a házat. Hosszasan elbíbelődtem a készülődéssel, és minden pillanatát élveztem. Egy szó mint száz, a mai nap csodásnak ígérkezett.
Magassarkúim gyorsütemű kopogása kíséri lépteimet, miközben a víz fölé nyúló teraszra sietek. Azonnal megpillantom Dant az egyik asztalnál, közel a korláthoz. A folyó csillogása egészen vakító ebben a szikrázó napsütésben, szóval hunyorognom kell, de azért vidáman integetek.
- Szia! - üdvözlöm kedvesen, arcomon széles mosoly terül el. Eszembe sem jut, hogy tartanunk kéne a távolságot, mikor odalép hozzám, hogy köszöntsön. Lábujjhegyre emelkedve karolom át, hogy még szorosabban magamhoz ölelhessem.
- Nincsen agytumorod, drágám - felelem töretlen mosollyal, rutinosan hárítva a marhaságot. A palacsinta illatot viszont én is érzem, és kezdek megéhezni.
Helyet foglalok az asztalunknál és fellapozom a menüt, de közben végig rá figyelek. Csak mosolygok megértően, mikor a lakótársakra panaszkodik. Szóval ez a kifogás arra, hogy időnként elsumákolta az edzést? A gondolat csak egy pillanatra suhan át az agyamon, és eszem ágában sincs hangosan is kimondani. Dan egy egészen kicsit mintha kikerekedett volna a karantén alatt. Persze ez abszolút nem vesz el semmit a sármjából, sőt, valószínűnek tartom, hogy a legtöbben észre sem veszik a változást, őt azonban minden bizonnyal elég mélyen érintené, ha szóvá tenném a dolgot. Pedig én is csak azért látom, mert az anyja vagyok. És mert én vettem neki ezt az inget.
- Igen, azt hiszem mindenképp számolnunk kell majd egy második hullámmal. De egyenlőre mindenki csak találgat. Sajnos senki nem volt felkészülve erre a kihívásra, szóval gyorsan kell alkalmazkodni - felelem szomorkásan. - Szerintem az oktatás még pont egy olyan dolog, amit viszonylag hatékonyan meg lehetne oldani online keretek között is. Az kellene, hogy prioritást élvezzen az egyetemeknél, hogy olyan rendszert dolgozzanak ki erre, ami működik is.
De hát sajnos mindenki csak kívülállóként, távolról okos. Minden intézkedést komoly kritika ér, de tényleges megoldásokkal nagyon kevesen tudnak szolgálni.  
- Meg még nem ölték egymást, de veszekedésből nincs hiány - vigyorodom el válaszként. - Még soha nem éreztem olyan kicsinek a házat, mint ebben az elmúlt néhány hónapban. Anyádat majd megőrjítették. Mi is aztán tudtuk, hogyan menjünk egymás agyára. Persze Mei inkább elvonult az irodájába dolgozni, amíg én a gyerekekkel foglalkoztam meg vezettem a háztartást. Ha tudnád mennyi munka volt mindent rendben tartani, amíg nem jött a bejárónő!
Jól esik kicsit panaszkodni, de a hangom könnyed, nincs mögötte igazi bosszúság, elvégre csak sikerült valahogy megbirkóznunk a helyzettel. Sőt, az elején még kifejezetten élveztem is, hogy otthon vagyunk, és együtt vagyunk. Csak az volt a probléma, hogy idővel mindannyiunkat nagyon frusztrálttá tett a bezártság. Talán Jess bírta a legjobban, ő jól elvolt a szobájában a videójátékokkal, a kódolással, meg a könyveivel. Ben és Zoe viszont… Egy 10 éves gyereket nem lehet csak úgy kiragadni a kortársai közül és elzárni minden játszópajtástól. Mondanám, hogy szerencse, hogy legalább ott voltak egymásnak, de ahogy idősödnek, egyre kevesebb bennük a közös. Szóval folyamatos küzdelem volt minden. Elérni, hogy ne egész nap a tableten lógjanak, aztán azt, hogy ne engem nyúzzanak helyette, hanem egymással játszanak, aztán pedig rohanni szétválasztani őket, mikor már az ezredik apróságon vesznek össze.
- Kicsit aggódom, hogy milyen hatással lesz ez az egész a gyerekekre, akik most vannak abban a fejlődési szakaszban, hogy megtanuljanak kapcsolatokat kialakítani, barátságokat elmélyíteni, nyitni kicsit a világ felé... - sóhajtom. Az én munkám nem olyasmi, amit lehetne otthonról végezni. Nagyon hiányoznak a rendezvények és a programban lévő gyerekekkel való foglalkozás.
Közben az asztalunkhoz lép egy pincér, szóval leadom gyorsan a rendelésünket.
- Kérnénk két kávét, egy eszpresszót, meg egy cappucinot. És szeretnénk még egy bundáskenyeret, pirítóst, meg egy adag rántottát, egy gyümölcssalátát… És két adag palacsintát is. Ja, és két pohár narancslevet - megyek végig a reggeli menün lényegében pontról pontra, és míg a pincér bőszen jegyzetel, én angyali mosollyal pillantok a fiamra. - Szólj, ha kihagytam valamit.
Ennek a nagy részét nyilvánvalóan ő fogja megenni, én meg majd csipegetek. Megköszönöm a pincérnek, és amikor ismét magunkra maradunk, összefont karokkal megtámaszkodom az asztalon.
- Bevallom őszintén, én egy kicsit félek követni a híreket, de Mei mindig naprakész a statisztikákkal. Van egy olyan érzésem, hogy nem mostanában lesz vége ennek az egésznek… De addig is meg kell próbálnunk a legjobbat kihozni a dolgokból - teszem hozzá biztatóan.

öltözet  | ⚶

to Jocelyn

family matters

Úgy gondolom, hogy az anyukám az egyik legszebb nő a világon. És nem csak amolyan fizikai értelemben, mert én azt látom belőle a legkevésbé (hál’istennek, ezt a traumát már nem tudnám felfogni ésszel), hanem úgy… mindent egybe véve. Tudom, hogy tényleg szép, elég sokan mondták már, olyan is, akitől számítottam rá (például a haverjaim középiskolában, az nem lepett meg, nekem is elég sokuk anyja bejött), olyan, akitől nem akartam hallani (mint a történelem tanárom), és olyan, akitől nagyon-nagyon nem akartam hallani (mint Mei). De azért a szépségben ennél több van, és nekem abszolút hozzátartozik az is, hogy sütiillata van.
Kaylee is hasonlóan szép, annak ellenére, hogy egy porcikájuk sincs, ami hasonlítana. Persze, nagyon szép a szeme és a kelleténél jobban vonzza a tekintetem a szája, de nem csak ezeket gondolom szépnek, hanem mondjuk a reggeli kócos fejét, a keze élén lévő toll- és grafitfoltokat mikor túl sokat jegyzetel, meg ahogy az orrát ráncolja. És azt az idióta győzelmi táncot amit csinálni szokott, mikor nyer Ki nevet a végén?-ben. Mondjuk abban nem nehéz, mert engem leköt az, hogy bámuljam, Reagan túl másnapos figyelni sokszor, Abel pedig udvariasságból senki bábuját sem akarja leverni.
Vajon jó vagy rossz jel, hogy az anyámhoz hasonlítom…?
– Az alkalmazkodásban elég jó vagyok. Mindig is tudtam, hogy csak életre neveltek. Mei most nagyon boldog, mi? – kérdezem gonoszkodva, de azért nem vagyok mérges. Már. És nem anyára. Rá nem tudok sokáig haragudni. – Az egyetemek nem arról híresek, hogy bármilyen rendszerük jól működne. Szóval lehet, hogy ráhúzok még egy évet… Vagy kettőt – vonom meg a vállam. Szeretek az egyetemi ligában játszani, apa pedig automatikusan fizeti a féléveim, lényegében nincs mit vesztenem, nem?
– Sose gondoltam volna, hogy hiányozni fognak. Na jó, egy kicsit talán mégis… Ha gondolod, Jessicát elcserélem bármikor Sage-re. Sőt, még rá is fizetek, jöhet Ben is. Kicsit több férfi-behatás érné, nem mintha kétségeim támadnának azzal kapcsolatban, hogy kellő tesztoszteronszintet biztosítotok neki, de azért mégis ott lennék én, Abel… Reagan… – Igazából a mai napig nem tudom, anya vajon tudja-e, hogy Reagan lány. Néha azt sem tudom, ő tudja-e? Na jó, annyira azért nem néz ki rosszul, de úgy viselkedik, mint… Rob Schneider a Tökös csajban! Na, pont úgy. Véletlen? Nem hinném. – Képzeld akkor mennyi munka, ha nem jön a bejárónő! Azt gondolnád, ha ennyi nővel laksz együtt, nem lesz olyan gáz, de… Az. És kifejezetten magukra veszik, ha ezt felemlegeted. Essie-ékkel könnyebb volt.
Már csak azért is, mert én voltam a legidősebb, vagyis azt mondtam, amit akartam, és az indokom annyi volt: „azért, mert én vagyok a legidősebb”. Mondjuk ez egy pont felett nem játszott már, kivéve Essie-nél, aki csak a jó karmára gyúr, vagy ilyesmi, szóval szívesség nélkül is megtesz bármit, ha szépen kéred.
– Nem azért lesz az embernek az első gyerek után második, hogy legyen, akivel játszik? Na, hát szerintem tettél arról, hogy soha ne érezzük magunkat egyedül. Nézd meg, én tök máshová költöztem, és még ide is követtek! Sosem szabadulok tőlük. – Habár a fejemet csóválom, azért annyira nem zavar. Mármint, nyilván egyszerűbb lenne, ha nem Jessica lenne az az összes választható opció közül, aki Kaylee-vel lakik egy szobában, mert hát azért bárkivel mással jobban jártam volna, még Zoeval is, pedig benne aztán nincs semmi visszafogottság! Azt is elmesélné, mikor egyszer olyan részegen jöttem haza pár éve, hogy lehánytam anyát, mert túl sokáig állta el az utam a vécéhez. Meg azt, amikor négykézláb tudtam csak közlekedni és fejjel kopogtam az ajtón… Igazából elég sok részeg sztorim van, amit már bánok. – Amúgy meg én tíz évesen éltem volna, ha eljátszhatom élőben az Éhezők Viadalát. Szerintem nem fognak fel annyit, mit gondolod. A gyerekek elég buták ám.
Meg a felnőttek is, de ebbe ne menjünk bele.
Mikor megjeleni a pincér, hagyni akarom először anyát rendelni, aztán majd gondoltam jövök én, de olyan szépen rögtön egybe szövi az egészet, hogy elképzelem az asztalon és összefolyik a nyálam. Hogy kihagyott-e valamit? – Hogy szeretlek? Már nem olyan furán! – fordulok a pincér felé. – Ő az anyám.
Azt hiszem ez több infó volt, mint amit tudni akart, de nem hagyhattam, hogy azt gondolja, ő a sugar mommym aki palacsintát vesz nekem vasárnap, mert ő csak… a mommym. És persze sohasem hívom már anyucinak. Véletlenül se.
– Ha bármi készen van, hozza nyugodtan. Nehogy megvárja míg minden meglesz, mert megeszem a szalvétát – teszem még hozzá, és egészen komolyan gondolom. Hát hol vannak innen a fokhagymás kenyérfalatkák?!
– Aha… Na, ami a legjobbat a helyzetből dolgot illeti… – Kissé kényelmetlenül köszörülöm meg a torkom. Nem az, hogy a lány-ügyeket nehéz lenne megbeszélni anyával, mert nem. Csak általában… a sikerről volt szó. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ne sikerüljön valami. – Mi van akkor, ha… Tegyük fel… Szóval ha egy lányt mondjuk megcsókoltam… Erre ő azóta kerül, pedig, feltételes módban, mondjuk elég közel lakunk egymáshoz. – Úgy hat méterre. – Ezt… rossz jelnek kéne vennem?

#mommasboi   | ⚶

to Dan

family matters

- Valóban ez volt a cél - felelem apró mosollyal. Érzem ugyan a gúnyt a hangjában, de már közel sem olyan dühös, mint amilyen korábban volt. Talán tényleg kezdi lassan megérteni, hogy miért alakultak így a dolgok. Elvégre hogyan máshogy nevelsz valakit az életre, mint hogy néha hagyod, hogy egyedül birkózzon meg a nehézségekkel? Az adaptáció egészen lenyűgöző sajátossága az emberi fajnak. Szinte bármilyen nehézséggel képesek vagyunk együtt élni. A gyerekekben fokozatosan alakul ki ez a képesség: amin nem tudnak változtatni, az idővel őket változtatja meg. Ahhoz azonban, hogy ezek a folyamatok végbe menjenek, szükség van egy biztos pontra. Valakire, aki átsegít a nehéz időkön, aki oltalmat nyújt. Sajnos én hajlamos vagyok belefeledkezni ebbe a szerepbe, ahelyett, hogy elegendő szabad teret hagynék a gyerekeimnek. Ezért is olyan fontos Mei, aki mindig segít helyre billenteni az egyensúlyt, amikor én túl lágyszívű vagyok.
- Mei pedig nagyon büszke rád, te is tudod - teszem hozzá, persze éppen azért, mert nem hiszem, hogy tudja, és mert ha én nem mondom, akkor valószínűleg senki nem fogja. Meinek sokszor nehezére esik az ilyesfajta érzelgősség, szóval ebben a kérdésben rám hárul az egyensúly fenntartása. És én sem csak úgy mondom. Tudom, hogy így gondolja, még ha nehezére is esik kimondani, vagy kimutatni.
- Azért csak igyekezz nem elhúzni a dolgot... Ez most egy nehéz év, persze, és egy kis csúszás nem a világvége, de… szóval a lényeg, hogy te azért minden tőled telhetőt megtegyél - felelem, azon aggódva, hogy nehogy csak kifogás legyen ez az egész vírushelyzet arra, hogy alul teljesítsen. Én tényleg sok mindent hajlamos vagyok elnézni neki, de arra is gondolnom kell, hogy Meinek milyen magas elvárásai vannak vele szemben, akárcsak az apjának. Arról nem is beszélve, hogy nyilvánvalóan az ő érdekét is szolgálja, hogy minél előbb végezzen. Ebben a korban még mindenki azt hiszi, hogy a világ összes ideje az övé… de sajnos ez nem így van. Különben is, ezen a köztes időszakon jobb mielőbb túlesni. Ilyenkor az ember már nem gyerek, már nyomja a vállát a felelősség, az útkeresés nehézségei, de még nem is teljesen felnőtt, hogy legyen saját családja, háztartása, biztos munkahelye. Emlékszem, hogy én mennyire vágytam a stabilitásra ennyi idősen.
Megjegyzését hallva ösztönösen rándul mosolyra a szám, hát persze, hogy hiányoznak neki! Aztán bűntudat fog el, mikor egy pillanat erejéig átfut az agyamon a gondolat, hogy milyen jól is járnék az általa ajánlott cserével. Jess sokkal kedvesebb, szófogadóbb, segítőkészebb a ház körül, mint Sage, akivel mostanában csak egyre éleződik közöttünk a feszültség. Örülök, hogy megtalálták a közös hangot Seth-tel, de ettől mintha még nehezebb lenne közelednem mindkettőjükhöz. És továbbra is úgy érzem, hogy nem feltétlenül vannak jó hatással egymásra. Persze most, hogy rettegek attól, hogy még jobban eltávolodik tőlem, az utolsó dolog amit akarok, hogy elköltözzön otthonról. Szóval akkor is nemet kellene mondanom a cserére, ha valóban a hatalmamban állna meghozni egy ilyen döntést. Bent pedig semmi pénzért nem adom! A legjobban nyilván annak örülnék, ha mindenki hazajönne, de muszáj szoknom a gondolatot, hogy ezek után már csak egyre kevesebben leszünk a házban, ahogy szépen lassan elhagyja mindenki a családi fészket. Szörnyen ijesztő gondolat.
- Ezek szerint te szépen lelkiismeretesen figyelsz a rendre és a tisztaságra? Ezt örömmel hallom - vigyorodom el szélesen. - Mindenképpen találjatok ki valamiféle munkabeosztást, az fontos, ha többen laktok együtt.
Nem mintha Dan túlságosan rend-, vagy tisztaságmániás lenne, de a dirigálás nagyon megy neki, ez amolyan elsőszülöttséggel járó jog. A legtöbb kistestvér életében eljön az a pillanat, amikor egyszer csak öntudatra ébrednek, és nem csinálják többet szó nélkül, amit mondanak nekik, de azért a legidősebbnek mindig van valamiféle tekintélye. Nyilván a lakótársai körében egészen máshogy működnek a dolgok, mint a testvérei között, de én mindig is úgy gondoltam, hogy Dan elég karizmatikus ahhoz, hogy amolyan vezető egyéniség legyen. Már amikor épp nem beszél marhaságokat.
- Pár hétig talán még izgalmas, de aztán elég hamar nyomasztóvá válik… - sóhajtom válaszként az éhezők viadalás megjegyzésére. - Engem tényleg csak az aggaszt, hogy egyenlőre nem igen látjuk a végét.
Ha minden igaz lesz hamarosan oltás, talán szigorítanak megint az óvintézkedéseken, de a vírus nem fog csak úgy eltűnni a föld színéről még egy jó darabig, szóval ki tudja, meddig és milyen mértékben kell majd izolálódnunk. Arról nem is beszélve, hogy milyen hatással lesz ez a gazdaságra. De azzal nem leszünk előrébb, ha most ezen kesergünk!
Közben megérkezik a pincér, nekem pedig eszembe sem jut, hogy Dant éppen az önállóságra szoktatjuk, és megrendelem neki a fél menüt. Azon már rég túl vagyok, hogy zavarba jöjjek, ha a gyerekeim össze-vissza beszélnek, amikor nyilvános helyen vagyunk, sőt, most még kifejezetten aranyosnak is találom a szövegelését, szóval csak szélesen mosolygom magam elé.
- Köszönjük - teszem hozzá zavartalanul pillantva a pincérre, miközben átnyújtom neki a menüt, aztán visszafordulok Danhez.
Már azelőtt látom rajta, hogy valami olyasmiről akar beszélni, ami kényelmetlenül érinti, hogy egyáltalán megszólalna, szóval aggodalmas ráncba szalad a szemöldököm. Hűha. Szóval egy lányról van szó. Alig tudom visszafogni az aggodalommal vegyes izgatottságom. Örülök neki, hogy ismerkedik, ugyanakkor rettegek is, hogy talán nem fog jól elsülni a dolog. Már csak az hiányzik, hogy szegénykémnek összetörjék a szívét. Persze a nagy szerelmi csalódások részét képezik az életnek, hozzátesznek a jellemfejlődésünkhöz, és nehéz tőlük bárkit is megóvni. Már csak azért is, mert aki szerelmes, az ritkán fogadja meg mások jó tanácsát, csak vakon megy a szíve után. De hát én az anyja vagyok, az a dolgom, hogy a lehetetlent is megpróbáljam.
- Kaylee-ről van szó, ugye? - kérdezem mindentudó félmosollyal. Sokat mesélt már a lakótársairól, azt pedig egyáltalán nem volt nehéz kitalálni, hogy melyikük az, aki tetszik neki. Csak abban nem voltam biztos, hogy mennyire komoly a dolog. Az arckifejezéséből ítélve eléggé.
- Hmm, nem kifejezetten jó jel… de nem is feltétlenül rossz! - felelem, miközben a lehetőségeken gondolkodom. Úgy próbálom megnyugtatni, hogy közben ne kelljen hazudnom. Még közel sem tudok eleget a helyzetről ahhoz, hogy határozott választ tudjak adni.
- Mikor történt mindez? És hogyan reagált? Viszonozta? - teszem fel a kérdéseim, nem akarok túl tolakodó lenni, de nagyon kíváncsi vagyok.
- Előfordulhat, hogy csak egy kis időre van szüksége, hogy letisztázza magában az érzéseit, talán csak meglepetésként érte a dolog... Nagyon fontos, hogy kellő teret hagyj neki, ilyenkor nagyon rosszul sülhet el, ha valaki rámenős. Hasznos lehet egy közös barát, aki az ő oldalát is látja, és tud esetleg közvetíteni. A cél persze az lenne, hogy valahogy meg tudjátok beszélni a dolgokat, de ehhez előbb benne is meg kell születnie az elhatározásnak, nem szabad semmit elsietni - sorolom óvatosan az olyan általános tanácsokat, amik hirtelen eszembe jutnak.

öltözet  | ⚶

to Jocelyn

family matters

Muszáj vagyok nevetni anya megjegyzésére. Mei büszke rám, na persze. Az ég piros, a fű sárga, a Cornellesek pedig jobb focisok nálunk. Ugyan már! Tudom, hogy semmi köze az egésznek ahhoz, hogy én nem vagyok a gyereke. Nem azért képtelen megérteni vagy különösebben tolerálni engem; csak azt nem szereti, hogy nem vagyok olyan, mint amilyennek elvár. A többiek mind vagy meghajolnak neki és az akaratának, vagy tűrnek. Én voltam az első, aki azt mondta neki, hogy nem, talán nem tudja jobban, mit akarok, mint én, és feldughatja magának a segítségét. Jó, ezt az utóbbit talán nem mondtam ki.
Csak addig tudott támogatni és kedvelni, amíg azt csináltam, amit ő akart. De még akkor is lenézte az egész sport dolgot. Szerintem csak azért, mert abban nem különösebben jó; feltételezem. Sosem láttam sportolni, a futógépen kívül, de még ott is úgy fest, mintha meetingre igyekezne.
Egyszerűen nem jövünk ki jól, nem fogunk, és ami azt illeti, nem is akarok. De azért próbálom nem túl nyíltan vállalni ezt a gondolatot, mert akármilyen érthetetlen oknál fogva anya szereti őt, és… Annyit azért még én is tudok, hogy nem illik bántani azokat, akiket kedvel. És nem is akarom, hogy szomorú legyen. Pont emiatt nem mondok neki semmit az egyetemről sem, inkább az étlap felé fordítom a figyelmem. Nem kell tudnia, hogy semmi kedvem cégnél dolgozni, se apáénál, se másénál. Még.
Próbálok valami jobbról beszélni, és ez a jobb az mondjuk talán nem a vírus. A jobb az egyértelműen Kaylee. Vagyis, nekem egyértelmű, anya pedig… nem tudom. Varázsló? Nagyjából így nézek rá.
– Honnan tudod? – pislogok rá. Ennyire nyilvánvaló lennék? Nem hiszem, mert Kaylee-nek ezek szerint kicsit sem volt egyértelmű, pedig ő elég okos. Oké, igazából… Nagyon okos. Szóval anya nyilván csak telepatikus úton kommunikál velem. Az azt is megmagyarázná, honnan tudta folyton, hogy hazudok, ha azt mondom, nincs házim.
– Azt remélem azért tudod, hogy ez nem kifejezetten segít – motyogom, a pohár víz után nyúlva. Nem tűnik furának erről beszélni anyával, mert… Kivel beszéljek róla? Nem sok lánybarátom akad. Reagant nem is számítanám különösebben annak, mert az anatómiáján kívül elmenne férfinak. A húgaimnak pedig fura lenne erről beszélni, főleg, hogy Sage nem túl romantikus alkat, hiányzik belőle, mint a könnycsatorna, Essie a fellegekben jár és úgyse érteném, mit mond, Jessica pedig… nem is opció. Szóval marad anya.
– Emlékszel, amikor kértem azokat a jegyeket a fotókiállításra? – vakarom meg az állam, ahol halványan serceg a borosta. Talán borotválkoznom kellett volna, de Kaylee bezárkózott a fürdőbe. Még tavasszal volt, a lezárások előtt. Van egy fotómúzeum a Park Avenue-n, aminek anya is az egyik támogatója, a diverzitásra megy rá, pont mint anya az örökbefogadáskor, szóval match made in heaven. Volt valami zártkörű kiállítás megnyitó ott, már nem egészen emlékszem milyen témában, amire elkértem anya belépőjét és elvittem Kaylee-t. Mondjuk amúgy azt nem mondtam, kit viszek, de szerintem sejtette. – Na, hát… azután. Elmentünk enni a Central Parkba, ahol van az a nagyon jó hot-dogozó… Kaylee nem eszik hot-dogot amúgy, de elhitte, hogy ott a legjobb. Aztán volt ott néhány deszkás kölyök, akik kiöntötték a shake-emet rá, őket még meg kell ölnöm, persze legális keretek között. Utána volt. Elvittem haza, mármint, hozzánk… hozzátok haza, hogy kimossuk a pólóját. Akkor voltatok moziban. Aztán valamiért nagyon izgatott lett valami könyvek miatt, amit a könyvtárszobában talált, és… Lehet, hogy igazából én nem is érdekeltem. Nem tudom. Nem lökött el, meg ilyesmi – teszem hozzá gyorsan. Azért anya csak-csak jól nevelt, tudom, hogy a beleegyezés szexi, és alapvető jog, szóval nem erőszakolnám rám magam senkire. Az amúgy is gyáva húzás. – Csak utána egy kicsit… fura volt. Nem tudom, nem mondott nagyon semmit. És azóta se.
Ez jobban meglepett, mint bármi. Szívesen megbeszélném vele a dolgot, mert anyáék erre eléggé ránevelte. Hogy beszéljük ki magunkból a dolgokat. Talán nem én vagyok a legszínesebb szókinccsel rendelkező egyén, és sokszor elég nehéz szóba foglalnom, amit gondolok vagy érzek, de a hajlandóság megvan bennem. Úgy viszont nehéz, ha a másik kerül, és bezárkózik előled a fürdőbe.
– Hát, az a baj, hogy nincs nagyon olyan. Mármint, csak a lakótársaink. De Reagan… Szóval ő Raegan. Rá nem lehet bízni ilyesmit. Ott van Goldberg, gondolom, de nem szívesen kérném ilyenre. Az egész gyerek húsz kiló vasággyal együtt, a végén kettétörik a súly alatt. Aztán már csak Jess maradt… Bleh. Azt még te sem mondhatod komolyan, hogy vele beszéljek ilyenről. – Azt egyikünk sem akarja, és mindkettőnknek fájna. – Nem tudom, reménykedtem benne, hogy majd… Abbahagyja. Ezt a bujkálást. De lehet, hogy ha rajta múlik, akkor lassan a plafonon fog mászni, mint egy pók, vagy mosómedve lesz belőle és éjszakai életmódot folytat, csak ne kelljen találkoznia velem.
Nem mondom, hogy nem esik rosszul. Mármint értem, miért csinálja… Nem, ez hazugság. Tudom, hogy okkal csinálja. Csak nem tudom, mi az ok. És ez így eléggé fáj.
– Te hogy oldottad meg az elejét… Mei-jel? Mármint, ő nem a… legnyitottabb ember, ha érted, hogy értem. Honnan tudtad egyáltalán, hogy bír téged, és nem megölni akar a tekintetével?

#mommasboi   | ⚶