Fordítottam egyet a naptáron, hogy immár az utolsó hónapról egy mosolygó hóember kacsintásával és vidám cukorpiros süvegével találjam szembe magam.A háttérben, mint valami édes, romantikus karácsonyi filmben, kövér hópihék hullottak alá. Kár, hogy ha kinézek az ablakon, akkor csupán a rideg és hideg kopogós decembert látom, amint New York utcáira lopakodik. Hálát kellene adnom az égnek, hogy egy újabb hónap kezdődik el velem, amelynek vége, akárcsak az előzőeké végtelenül bizonytalan. Itt talál vajon még az új esztendő reggele? Vajon eljutok karácsonyig? Minden nappal egyre nehezebben élem meg a bizonytalanságot, és az idegőrlő várakozást, megfelelő donor után. Ha előrébb jutok a listán, az azt jelenti, hogy valakinek lehetősége adódott, talán sikerült, talán már nem csak reménye van, hanem bizonyossága is az újjászületésre. Vagy az is lehet, hogy valaki feladta. Ő vagy a szervezete, néha nem lehet megmondani, mert olyan nehéz elvonatkoztatni. Dr Martin szerint az első lépcső ha fejben megadjuk magunkat a megváltoztathatatlannak. Én pedig ezt nem akarom, éppen ezért az eddigi életemet majdhogynem tökéletesen felszámoltam. Lassan egy éve, hogy mindent másképp csinálok mint korábban. Másképpen élem meg a napokat, az ajándékul kapott heteket. A spontaneitást valami egészen érdekes formában űzöm. Korábban zárkózott, kicsit talán magamnak való voltam, aki nem nagyon kereste senki társaságát, csak a megszokott, a számára megnyugvást adó közegben mozgott. Féltem az újdonságtól, féltem változni és változtatni, féltem bármit is kipróbálni, ami túlmutatott a komfortzónámon. Még mindig félek, de már bátrabban és nyitottabban teszem meg az első tétova lépéseket. Nincsenek nagyszabású terveim, tulajdonképpen még apró terveim sem. Napról ugrom napra, és élményekkel, évezettel, boldogsággal táplálkozom. Mások mosolya, derültsége, jókedve éltet. Ha sikerül egy időre elűznöm a komorságukat, ezáltal én is belemerülök annak illúziójába, hogy nem csupán egy nap a világ, hanem mint azelőtt a bizonytalan végtelen. Elhiszem egy időre, hogy tovább láthatok. Hogy tervezthetek saját jövőt, saját családot, gondtalan öregkort. Gyerekeket, unokákat, kirándulásokat a hegyekben, millió virágot a kertben, kutyákat, nyári limonádét….és igen….mosolygó cukorpiros sipkás hóembereket így decemberben. Ugye látok még havat? Nincs bakancslistám. Ostobaságnak gondolom tervezni, hiszen nem a tervek határozzák meg mennyire élünk teljes életet, hanem azok a dolgok, amelyek akkor és ott megszületnek bennünk. Hiszem, hogy a bátorsághoz nyitottság kell, a nyitottsághoz pedig egyetlen komoly elhatározás, melyet az akarat szül: ÉN EZT AKAROM. Csak nézem a naptáramat és a tegnap kapott utolsó messenger üzenetet nézegetem a telefonomon. “Csak még egyszer utoljára….” Nem is tudom, hogy kérés ez, vagy kérdés, vagy talán ígéret, vagy vágyakozás, esetleg csak fel nem fogott gondolat, hogy a november lezárult,és ezzel együtt a kettőnk kapcsolata is. Nem ígértem örökkét, igaz azt sem, hogy egy hónap múlva majd összepakolom minden holmimat, ami nála volt és eltűnök. Mintha nem is léteztem volna. Sosem ígérek, és sosem kérek ígéreteket. Csak napokat. Amennyi sikerült. Amennyit lehet. Hogy ne vágynék én magam is többre? De igen vágyom, néha elég egy nap, néha egy hét, néha egyetlen éjszaka, hogy csoda szülessen. De mint esetemben annyi minden, ezek a csodák is pontosan olyanok, mint az orrunkra hulló hópihék: amíg megérkeznek gyönyörűek, aztán elolvadnak. Illékony csodák. Egyedül indul a hónap, ahogy tavaly ilyenkor, és kicsit félek is tőle. A karácsony, az ünnepek mindig is fontos szerepet játszottak az életemben, éppen ezért talán ez lesz az első hónap, amit lehet magányosan fogok eltölteni. Pontosabban nem magányosan, csak nem úgy mint eddig. Kicsit más lesz, azt hiszem. Szombat van. Szürke és megszokott szombat, amelyet talán kicsit az dob fel, amikor reggel nyolckor az ablakon át beszűrődnek az első napsugarak. Olyan vacogós, kicsit sárgás napsugarak, a télben táncoló dér pedig lassan felenged. Bekapcsolom a tévét, és éppen az időjárás jelentés megy. Szép, napsütéses december egy ígérkezik. Aztán a reklámblokk után egy műsorajánlóban megpillantom Coney Island távoli látképét, a háttérben a Wonder Wheel óriási kerekével és azt hiszem ekkor fogalmazódik meg bennem először a gondolat, hogy milyen régen voltam utoljára vidámparkban. Évekkel ezelőtt talán, amikor még átlagos és minden szempontból konvencionális párkapcsolatban éltem életem akkor öröknek hitt szerelmével. Az első kezelések után elhagyott. Nem tudom, hogy az óriási felelősség ami megrémítette, vagy nem akart leépülni látni, ő talán sosem látta azt a reményt, ami engem még mindig életben tart. Nem tudom. Végülis csak hat évet dobott ki az ablakon, velem együtt. Feldolgozható, de kétségkívül fájdalmas pontja az életemnek. Lehet ezért sem jártam a Luna Parkban azóta sem. Túl sok emlék kötött oda, amelyeken mégis jó lenne átlendülni. Lehet ez az egész, ami most szembe jött velem a tévében, valami jel arra vonakozóan, hogy ideje új alapokra helyezni a Coney Island-hez fűződő kapcsolatomat. A messenger üzenetre nem válaszolok. Talán később. Vagy akkor sem. Nem tudom. Még azt sem tudom, hogy igazából mit akarok. Egyre nehezebb ezeken a kapcsolatokon túllépni. Magam mögött hagyott emlékek, amelyekben benne volt a folytatás ígérete, ha hagytam volna. Még nincs dél, amikor a park bejárata előtt magam is jegyet váltok. Kissé talán érdekesen festek a számtalan nagy család, vagy egymás kezét szorongató szerelmespárok, esetleg a házassági évfordulójukat ünneplő, és a régi szép időket visszaidézendő emberek között. Bár ahogy nézem nem csupán én vagyok az egyetlen, aki magányosan érkezik. Az embereket más és más okok hozzák ide. Van aki felejteni jön, van aki emlékezni, van aki egyszerűen feltöltődni. És vannak akik, hozzám hasonlóan egyszerűen csak újra bele akarnak szeretni a helybe. Kicsit megint gyereknek lenni, kicsit megint hinni a csodákban. Mert ezek között a játékok, kerekek, mozgó és fénylő dolgok között kicsit átértékelődik minden.Céltalanul indulok el, igazából nem nagyon terveztem, hogy felülök valahova vagy sem, a pillanat dönti majd el. Egyelőre csak mosolyogva nézem a boldog embereket, a gondtalanul szaladgáló, kipirult arcú gyerekeket. A maszatos arcúakat, akik szinte a kézfejükkel is tömik magukba a vattacukrot, a másikkal szorítják anya vagy apa kezét. A tündérhintánál megállva hallgatom a régi Shostakovich walzert, és azon kapom magam, hogy már egy perce csak ezt a dallamot dúdolom, és mindig ez van a fejemben, amikor tovább indulok. Mókából megállok egy célbadobó előtt, és bár nem vagyok egy gyakorlott ebben, azt hiszem teszek egy próbát. Öt labdát vásárolok, és három célba is talál. Én meg nyerek egy rettentő pufi de rém édes arcú plüss majmot, sárga felsőben. Magamhoz ölelve sétálok tovább. Az egyik stand felől isteni hot-dog illata száll felém, és ekkor döbbenek rá, hogy úgy elindultam otthonról, hogy még csak nem is ettem. Pár perccel később egy padon ülve magam mellé ültetve a majmocskát pótolom a dolgot, és valamivel jóllakottabban indulok tovább. A lépteim majdhogynem önkéntelenül visznek a nagy óriáskerék felé.Az emlékek úgy öntenek el, szinte lerohanva, mint egy régi idők terhével megpakolt kiboruló szelence tartalma. Megrázom a fejem. Ha már eddig eljöttem, akkor ezt is végig kell csinálni. Hiszen emlékszem: új alapokra helyezek itt mindent. Ahogy tettem az életemmel az elmúlt egy évben. Pár perccel később könnyedén hintázok előre hátra, ölemben tartva a kis majmot, várva, hogy majd megindul velünk az a bizonyos kerék, melynek hosszú a menetideje, bár talán nem annyira órási mint a London Eye….egek, még azt sem láttam soha! Talán ki kellene próbálni. Eljutok még vajon Londonba? Vagy bárhova a világon, ahol még sosem jártam azelőtt? Jó lenne utazni. Nem megtervezni, hanem elindulni,és ahova éppen van szabad hely és jegy, és amelyik járat indul, azzal tovább utazni. Mókás lenne, azt hiszem. - ………’lent gondot hölgyem? Hölgyem?- a fenti mondatfoszlány csak nagyon lassan jut el hozzám, és döbbenek rá, hogy az óriáskerék kezelőszemélyzetének egyik tagja kedvesen és nagyon udvariasan szól hozzám, én meg csak bambulok magam elé, szorongatva a sárga felsős új vidámparki társamat. Végre felé fordítom a fejem, és kissé meg is rázom, rendezve ezzel némiképp a korábbi, minden bizonnyal kissé kába vonásaimat. - Tessék? - Azt kérdeztem, hogy nem jelent gondot önnek ha az urat ideültetném ön mellé? Már csak egy szabad kosarunk van és oda egy házaspár szeretne ülni, az úr pedig lemaradna erről a körről. - elnézek mellette és ekkor pillantom meg, hogy kiről is van éppen szó. Egy mosolygós, vidám arcú férfi, a korát nem tudnám megmondani, a vidám emberek amúgy is kortalanok, néz rám érdeklődőn és várva, hogy megengedem, hogy mellém üljön vagy sem. Jelzés értékkel húzódom egy kicsit jobban ki a szélére, és az egyik kezemmel elengedve a plüsst mutatok a mellettem lévő szabad hely felé. - Természetesen szabad. A kis haver elfér az ölemben.- mosolyodom el, megpaskolva az említett kis majmóca fejét. A kezelő segít a férfinak elhelyezkedni, és ellenőrzi mindkettőnk becsatolt biztonsági övét, majd magunkra hagy miket. Oldalra fordulok, hogy jobban megnézzem magamnak az idegent, és ekkor jövök rá, hogy nem is annyira idegen. Jobban mondva….láttam már. Vagy csak látni véltem, nem tudom. Honnan a csudából olyan ismerős? Ezt még nem sikerül megfejtenem. Megint magam elé nézek egy darabig, végül hirtelen fordulok felé, ha csak meg nem előz. - Carmelia - jelentem ki sietve, mielőtt meggondolnám ezt az egészet….picit megrázom a fejem, finoman kuncogva. - Mármint nem maga, hanem én….én vagyok Carmelia. Csak ha már egy órát töltünk nagyjából a magasban, távol mindenkitől legalább egymás nevét tudjuk. Vagy legalábbis maga az enyémet. Ő meg itt…- nézek le a is makira, rádöbbenve, hogy még nem adtam neki nevet. - Negyed órája nyert kis haverom, akinek még nem sikerült megtudnom a nevét.- nézek a figuráról vissza rá, remélve, hogy nem egy mogorva, magának való alakot fogtam ki. Mondjuk aki ilyen nem nagyon szokott vidámparkban óriáskerékre ülni, és főleg nem egy vadidegen mellé.
Közeleg a Mikulás ünnepe és néhány barátommal úgy gondoltuk, hogy kihozzuk magunkból a gyereket, aki ír a nagyszakállúnak és tényleg várja, hogy a kívánsága teljesüljön. Összebeszéltünk vagy inkább össze-vissza, ugyanis az eredmény ezt mutatja. Irwin és Julius egyetemi cimboráim, Irwin barátnője, Melanie pedig viszonylag új ismerős. Modellkedik és engem kért fel, hogy készítsem el az első portfólióját, amit megküld néhány ügynökségnek. Gyönyörű a lány, de az a baj, hogy ezt nem csak a barátja vette észre. Jó, én is észrevettem, de ketrecbe zárt vadra nem lövök. Szóval a mai délelőttöt gyerekzenék hallgatásával töltöttem, régi emlékeket felhozó vagy teljesen új mesedalokat tolt az éterbe a lejátszóm. Aztán a rántotta elfogyasztása közben megcsörrent a telefon és Julius szólt, hogy jön ma, természetesen jön, de az óriáskerekezésnél majd ne kérdezzek semmi kellemetlent Melanie-ról, ugyanis ők már randiznak egy ideje. Mint derült égből a hideg víz, úgy ért a hír! Inkább ott azonnal, a telefonban kérdeztem kellemetlen dolgokat és a végén éreztem, hogy Julius nélkül megyünk a magasba Coney Islanden. Na de utána hívott Melanie, hogy tudok-e a "dolgokról". Ezt háromszor megkérdezte minden konkrétumot mellőzve. Tettem egy javaslatot, hogy Irwinnel üljenek le komolyan elbeszélgetni vagy akár állva is lehet, de ne hagyják a problémákat kezeletlenül. Mel nem sértődött meg, sőt megköszönte a tanácsot. Ezek után Irwin is felhívott és akkor már kerestem a kandikamerát, hátha a haverok elhelyeztek egy ilyet a lakásomban. Jó lett volna! Irwin látszólag nem tud semmiről, csak szólni akart, hogy mégsem ér rá ma, mert a barátnője addig rágta a fülét, amíg úgy döntött, hogy jó, akkor elutaznak. Végül Julius-tól kaptam egy sms-t, hogy korcsolyázni ment...
Egy ideig álldogáltam tétlenül és a zenelistából inkább kiválasztottam egy lendületesebb reggae dalt. Már teljesen elkapott az infantilizmus és ezt nem engedhettem magamban ragadni! Pörgettem a telefonomban a névjegyzéket, hogy kit hívjak fel. Sokan vannak, akik simán rábólintanak egy last minute meghívásra és valljuk be, az óriáskerékre felülni nem heti program, szóval okozhatnék ilyen kellemes meglepetést. Ahogy az orromat megcsapta az épp lefőtt kávé illata, ez a fahéjas, cseresznyés különlegesség új ötleteket inspirált. Ha meglepetés, hát legyen a legnagyobb meglepetés! Eldöntöttem, hogy ha már a barátaim megkavarodtak és engem is elég cinkes helyzetbe hoztak, akkor bosszúból egyedül megyek el egy körre az óriáskeréken. Nagy bosszú lesz... Ahogy a kávét cukroztam, végiggondoltam az egészet. Három dolog történhet: kifogok egy-két jó fej embert és szuperül érezzük magunkat vaaaagy kifogok egy karót nyelt kriptahangulatú bandát, akikkel semmire sem jutok, de legalább lesz egy jó történetem abból, hogy mivel akartam feldobni a napjukat vaaaagy egyik se jön be és egyszerűen élvezem a látképet, sőt lövök néhány fotót. Bárhogy is történik majd, az orruk alá fogom dörgölni, hogy miből maradtak ki!
Készültem tehát. Itt állok a sorban, hogy valami teljesen váratlant okozzak és éljek át. A fejemen vastag prémes mikulássapka, a kigombolt kabát alatt látni a rénszarvasos csúnyapulcsit és a nyakamban lóg a fényképezőgép tokkal, vonóval. Tényleg olyan izgatott vagyok, mint gyerekkoromban, amikor azon a bizonyos napon felkeltem és első gondolatom az volt, hogy a Télapónak sikerült-e beszerezni a Lockheed Airbus modellt, amit levélben megrendeltem tőle! Csillogó szemekkel, várakozással teli mosollyal figyelem az embereket. Akad egy-két gyerek, aki a sapka és a testalkatom miatt engem hisz az ajándékok hozójának és nagyon bámul. Nekik vidáman visszaintegetek, de nem fogok Mikulást játszani. Szoktam, de családi és baráti körben vagy ha felkérnek, akkor rendezvényen is, ide viszont nem dolgozni jöttem.
Egy kedves és nyugodt hangulatú házaspár után lépnék be a fülkébe. A koordinátor vagy minek is nevezik ezt a beosztást, próbálja felvenni a kapcsolatot egy hölggyel, aki lelkileg a hintaszékben maradt. Nekem már ez tetszik, szeretem az elbambulásra képes embereket, ráadásul egy plüssmajom is van nála! Lehet, hogy ugyanazokat a zenéket hallgatta reggel, mint én? Ahogy feleszmél, hellyel kínál, én pedig örömmel elfogadom. - Köszönöm szépen! - mondom széles mosollyal és rákacsintok a vigyori plüssre. Beülök a székbe. Az övvel nem boldogulok, pedig azt hittem menni fog. Mondhatni, hogy szoktam ide járni, két kéz kellene, hogy meg tudjam számolni, hányszor voltam és az nem kevés! Utoljára két éve voltam itt egy társasággal, de akkor betöltöttük a fülkét. Annyit nevettünk és visítoztunk, hogy leszállás után a szomszédos utasok megköszönték a műsort, ugyanis ők rég szórakoztak olyan jól. A segítőnk áthidalja a problémát és immáron útra készen állunk. Ülünk. A szőke hölgy felém néz, illetve rám néz, én meg bátorítóan rámosolygok. Utána szemügyre veszem a párt. Nagyon szerelmesek és úgy tűnik, nekik megszűnt a külvilág azzal, hogy egymás mellé ültek. Márpedig az óriáskerékből egész máshogy fest a külvilág, remélem, hogy nem maradnak le róla. Ez nem az én dolgom, viszont a megszólításra válaszolni az. Csak egy kicsit kell megjátszanom a meglepődést, ugyanis ritkán szólítanak meg úgy, hogy mindent megelőz a bemutatkozás. Felszusszanok és kezemet a mellkasomra téve látványosan nagy sóhajt produkálok, hogy méltóképp reagáljak. - Huh! Most megnyugodtam. Már azt hittem, megint összetévesztenek valakivel! Múltkor egy néninek a fixa ideája volt, hogy én játszom a kedvenc sorozatában az indiánt, akit ő nem szeret. Rövid kacajra fakadok, ahogy eszembe jut az a jelenet. Egy rendőrörsön ültem éppen és letámadnak egy ilyennel, nem volt kellemes, de utólag már vicces. - Kirk vagyok - mutatkozom be vidám kéznyújtással. - Nagyon örvendek, Carmelia! Ritka szép neve van! A majomra pillantok, amiről kiderül, hogy itt nyerte valamilyen játékon. Aztán a gazdájára nézek. Amit eddig hallottam-láttam tőle, az alapján nagyon is megnyerőnek találom. Visszanézek a makira, majd a fülemet hajtom oda. - Bocs, nem hallottam jól. Mondd még egyszer! Jones? Ja, Tones?! Hát szevasz, Tones! Ezzel a kezemet nyújtom a sárgapólós plüssnek is és finoman megrázom, bólogatós vigyorral nézve Carmelia-ra. - Kedves a kis barátja, csak félénk, de nem baj! Gondolom, a fákon él és jót fog neki tenni egy kis magaslati levegő. Nyilván ezért vannak itt, ugye? Igyekszem olyan arckifejezést vágni, amiből lehet tudni, hogy pontosan tisztában vagyok vele, mekkora hülyeséget kérdeztem direkt. Az ajtó becsukódik. Lehet, hogy előtte még mondott valamit a kezelő, de most én nem figyeltem. Megrázkódik a fémkasztni, ahogy indulunk. - Felszállás, hoppá! - ujjongok két kézzel a levegőbe bokszolva, szinte gyermeki örömmel az arcomon.
Tavaly úgy éltem meg a decembert, hogy talán az lesz az utolsó. Aztán valamikor két nappal szenteste után vettem egy nagy levegőt és egy elhatározással keresztbe húztam a saját elgondolásomat: nem ez lesz az utolsó. Hinni akartam benne, hogy bár már nem hiszek a Télapóban, és jócskán elhaladtam azt a kort is, amikor még szokás hinni a karácsonyi csodákban is, de úgy szerettem volna igazinak megélni ezt a különleges kívánságot: csak még egy karácsonyt. Most pedig itt vagyok a hónap elején, számtalan ötlettel a tarsolyomban, és úgy készülődöm, mintha legalább egy tucat rokont várnék a karácsonyi ebédre. Pedig nincs már óriási ebédlőasztalom sem…..az elsők között váltam meg tőle….és tulajdonképpen rokonaim sincsenek. Bár ez talán nem újdonság, hiszen egy árva gyerek számára nem igazán létezik nagy család. Hacsak nem tekintjük annak Isten minden teremtményét, ahogyan Christine nővér tanította egykor: “Tedd csak szépen össze a két kezed Carmelia, és hunyd le a szemeidet! Képzeld magad köré azokat akiket szeretsz. Vagy olyanokat, akiket szeretni akarsz. Ők mind Isten gyermekei, akárcsak te. Éppen ezért mi mindannyian egy hatalmas nagy család részesei vagyunk, akiket a hitük tart össze.” Hosszú idő telt el azóta, és én a hitemet éppen úgy magam mögött hagytam, akárcsak azokat, akiket fontosnak véltem, vagy akikről úgy hittem számukra fontos lehetek. A betegségem kiderülésével együtt szépen lassan eltűntek azok az életemből, akikbe korábban kapaszkodtam. Hibáztatni akartam őket, de be kellett látnom, hogy nem mindenki képes az elmúlással megbarátkozni. Vagy azzal, hogy meglehet ma még kedélyesen beszélgetünk, ülve egy pohár ital felett, tűnődve a világ dolgairól, holnap pedig már hiába is hívná a telefonomat senki nem felel majd. És többé nem is fog. Az emberek többsége, ha tudja, hogy egy adott ember elvesztése mély fájdalmat okozna benne, még akkor hátat fordít, amikor az illető életben van. Nehéz volt azt hiszem ezt eleinte megértenem, mostanra már egyszerűen és beletörődőn elfogadtam. Nem vagyok megkeseredett. Akkor sem voltam az, amikor Dr Martin először közölte velem a diagnózist. Noha azt hiszem az első másodpercekben valami tréfának gondoltam. Forgolódva, és nevetgélve kerestem a kamerát az orvosi szobában, és az orvosom mereven komoly tekintete még öt perc után is kétkedéseket ébresztett bennem. Az nem lehet, hogy pont én. Éppen én, aki élni szeretne. Aki imád mindent amiben pezseg a lét, ami körülvesz bennünket, ami vibrál, ami magával ragad. Szeretem a táncot, a nevetést, a gondtalan szórakozást….szeretem látni az emberek arcán az önfeledt boldogságot. Isten miért ítélt idejekorán halálra? Éppen engem, aki úgy szeretek élni? Imára kulcsolt kezeim mögül a kinyíló tekintetem kereste az üres égbolton a semmiben, de felelet nem érkezett. Azóta sem a lelkem mélyére. Csend van és üresség. Ezt hagyta maga után. Én azonban dacolni akartam Istennel. Dacolni az akaratával és életemben először fordultam szembe a hitemmel, és tagadtam meg mindent, amelyben korábban annyira hittem. Nem fogadtam el, hogy ő így akarta. Az lehet, hogy így akarta, de én fogom megválasztani, hogy az utolsó napokat hogyan élem meg. Én pedig mindent akartam, amire azelőtt még majdhogynem gondolni sem mertem. Hátrahagytam a visszafogottságom, noha sosem hazudtoltam meg önmagam. Erkölcstelen lettem, de nem lettem tisztátalan. Megmaradt bennem azt hiszem a lelkemből táplálkozó gyermeki fehérség. Az amit nem tudunk félredobni, ami a sajátunk, amely később a szemfedőnk lesz ha távozunk ebből a világból. Az, akik voltunk valójában. Aki én is vagyok valójában. Úgy indulok neki a decembernek, hogy látni fogom még az újévi tüzijátékot, látni fogom még ahogy februárban felenged a föld, látni fogom még az esőben toporgó New Yorkot, a tovafutó embereket a tavaszi kabátokban. Látni fogom még rügyezni a fákat a Central Parkban, és hallani fogom még játszani Benny-t, amint keservesen fújja a Harlemben a “What a wonderful world”-öt. Sír ajkai között a szaxofon.Látni akarom még az illatos áprilisi cseresznyefákat a Hudson túloldalán, és ott akarok lenni, amikor májusban Molly férjhez megy. Tervek, amelyeket magamban őrizgetek, és ezekbe kapaszkodok, mintha visszafelé haladnék, lefelé a mennyországból. Fokról fokra visszafelé. Nekem még nem ott van dolgom. Coney Island és én gyönyörű emlékeket őriztünk sokáig. Ezek többsége most már egy padláson heverő album lapjai között lapul. Mosolygós arcokkal teli fényképek, olyan időkből, amikor még hittem valakiben. De Coney Island és én nem lehetünk örökké haragosok. Új emlékek kellenek. Éppen olyan mosolygósak, amelyek mögött ott ólálkodik a halál, mint esetemben mindig, de mégis, benne van az eszement ragaszkodás az élethez. Érezni akarom, hogy létezem, hogy megint gyerek tudok lenni. Önfeledt, gondtalan és bolond. Itt az lehetek, anélkül, hogy bárki furcsán nézne rám. Még akkor is, ha egy kis bamba, de elképesztően aranyos plüss majmot szorongatok éppen az óriáskerék egyik hintájában üldögélve, elmélázva és indulásra várva. Az élet és Isten is úgy hiszem roppant mókásak lehetnek, és szeretik megtréfálni az embert. Mi más oka lehetne annak, hogy éppen az én körömben marad egyetlen valamire való szabad hely indulás előtt mellettem, melyet egy roppant vidám, érdekes és felettébb szórakoztató emberrel oszthatok meg? Naugye! Biztos mindenki találkozott már azzal a fajta dologgal, amikor valakit részleteiben bámulunk meg. Úgy értem nem folyamatosan és megállás nélkül, hanem percekre, vagy futólag, amikor azt gondoljuk, hogy a másik úgysem veszi észre. Ami legelőször azt hiszem feltűnik rajta, és ami miatt talán először fordul meg a fejemben, hogy beszédbe elegyedem vele, az a rémes, de roppant színes, szórakoztató karácsonyi pulóver. Az a fajta, amiből tucatszám gyártják a meme-ket különféle internetes oldalakon, és azt hiszem lassan egy egész iparág fog épülni az efféle ruhadarabok gyártására. Mert ami ronda, az egy idő után már annyira nevetséges, hogy divatot teremt. Ismerős az arca. Bár azt hiszem az alapvetően vidám fizimiskával megáldott embereknek megvan az a különös bájuk, hogy valahogy szinte másodpercek alatt tűnnek számunkra ismerősnek, holott korábban lehet nem is láttuk még őket. Tized másodpercig gondolkodom, majd olyan sietve rohanom le, hogy azt hiszem sikerül vele egyszerre azonnal előhozni belőle a csípőből játékosan reflektáló énjét, meg azt aki meg is rémül picit. A nevetése engem is nevetésre ingerel, és bár nem feltétlenül hahotázásba török ki, de őt követve magam is kuncogom egy aprót. Hiszen hát sok dolgot el lehetne gondolni róla így hirtelen és első felindulásból, de indiánnak biztosan nem gondolnám. Még félvérnek sem feltétlenül. A felém nyújtott kezére pillantok, és gondolkodás nélkül nyújtom a sajátomat, érdeklődőn, vidáman billen félre a fejem. - Kirk? Mint Douglas? - kérdezem, miközben a másik kezem megemelve gesztikulálni kezdek, csuklóból megforgatva. - ….tudja….Spartacus, Újra szól a hatlövetű…..A nap szerelmese….nem mellesleg az első olyan film volt, amit hajlandó voltam egy festő életéről megnézni, csak mert imádom Van Gogh őrültségét. Mindegy!- legyintek végül, majd elengedve a kezét, a plüssre nézek, és aztán felvonom a szemöldököm kíváncsian ahogy közelebb hajol, mintha éppen beszédbe elegyedne vele. Még mozdítok is akaratlanul a kis makin, mintha eljátszanám, hogy valóban súg neki valamit, közelebb hajolva Kirk füléhez. - Ó ! Szóval Tones! Ezt nekem miért nem árultad el eddig? Jön egy vadidegen, és neki egyből megmondod? Na szépen vagyunk.- ráncolom a homlokom, miközben a kis jószágot magam felé fordítom, mintha engem nézne, végül magamhoz ölelem akárha hozzám bújna az apróság. - Jól van na! Semmi gond.- nézek vissza Kirk felé, majd az ajkam egy széles mosolyba húzódik, és kacsintok egyet mellé. - Garantálom, hogy fel fog oldódni. Csak még kell idő neki. De jó szorosan kell fogni, mert amilyen kis elvetemült még képes lenne kiugrani a kezemből, hogy lebucskázzon a csöveken. Egy sötét sarokból mentettem meg egy célbadobó sátorban. Valószínű nagyon benne van a bugi a lábában….- éppen a mondandóm végére érek amikor egy aprót sikkantok, ahogy rándul egyet velünk a kosár. Kirk láthatóan nagyon élvezi az indulás előtti pillanatokat. - Jesszus! Kapaszkodjon!- nevetve róvom meg, hogy éppen a levegőbe ütöget, ahelyett, hogy hozzám hasonlóan azért egy pici gombóc lenne a torkában. Valóban elindulunk felfelé, bár a sebesség elég tűrhető, ahogy kezdünk távolodni a földtől egyre többször pislogok lefelé. - Nem említettem még, mert nem maradt odalent rá idő, de rettentően félek a magasban…ahogy a zárt helyeken is. Persze a kérdés ilyenkor jogos, hogy akkor mégis mi a fenét keresek méterekkel a föld felett egy fémkosárban….- hümmentek, nyelek egyet, és megint lenézek. Mosolyogni próbálok, bár azért már van benne némi zavarodott félelem. - Trenírozom magam. Meg aztán….mit ér az élet ha az ember nem emelkedik a föld fölé, nem merül méterekkel alá, nem próbál ki olyan dolgokat, amelyeket azelőtt még csak elképzelni sem tudott? Tavaly a Central Park Zoo-ban, fél órán keresztül engedtem, hogy egy madárpók sétáljon a karomon.- rázkódom össze az emlék hatására, melyet nem bántam meg ugyan, de messze vagyok attól, hogy akár a közeljövőben ezt megismételjem. De legyőztem egy olyan félelmemet, amely azt hiszem azóta bennem van, mióta csak az eszemet tudom. - Na és maga, Kirk? Maga is treníroz, vagy az esti látvány vonzotta a magasba? Esetleg egy elbukott fogadás?- tippelgetek mosolyogva, miközben a kosarunk halad fölfelé, nyikorogva, néha kissé sután hintázva. Aztán egyszercsak megáll és nem mozdul tovább. Bár azt hiszem ekkor még fel sem tűnik a dolog…..ekkor még….
Sosem esett nehezemre a kapcsolatteremtés. Már gyerekként is arról voltam híres, hogy egyfolytában beszéltem, a kérdésekre válaszoltam és visszakérdeztem vagy témát is váltottam. Le se lehetett lőni! Azóta se lehet, csak már jobban érzem a határokat és nem állítok meg mindenkit azzal, hogy elmeséljem a tegnapi lasagne történetét, ami egyébként nagyon is izgalmas, mert az ételszállító futárt Vancouverből ismerem és az élet nyolc évi arabisztikai kutatás után a biciklire és a futárkodásra terelte, ráadásul most fog beiratkozni a filmművészeti szakra, ahova én is jártam. Ezen kívül nagyon finom lasagne-t hozott! Na de erre nem kíváncsi akárki. A most mellettem ülő hölgyet valahogy a pulóverem ejtette rabul. Van szemkontaktus is és egyéb nőies, rendkívül aranyos arckifejezések, de a szeme sarkából mintha a glédában menetelő rénszarvasaimat figyelné. Nem mindennapi állatok, az biztos és ez a pulóver még a legszerényebb kapcsolatteremtő képességgel bíró embert is hozzásegítené ahhoz, hogy legalább hárman rámosolyogjanak vagy megszólítsák. Nem szorultam rá, csak egyszerűen a hangulat miatt vettem fel és nem bántam meg! Ahogy nem is szoktam megbánni szinte semmit, leszámítva a házasságomat és a gyerekvállalást, amit sikerült tényleg totálisan elcsesznem. Nem egyedül, hanem ketten csesztük el és persze megy az ujjal mutogatás. Gondolom, Peggy olyasmikkel tömi a mi Teddy-nk fejét, hogy én valahol Darth Vader, Charles Manson és a Milli Vanilli között helyezkedem el a főgonoszok képzeletbeli skáláján. Nem szép, de nem szégyellem, hogy feléjük se nézük. Több évi pereskedés, sárdobálás és kínos sms-ek után azt mondtam, hogy húzok egy határvonalat, amit természetesen átléptem, mert ez sokkal izgalmasabb, mint ragaszkodni az elhatározáshoz, azóta viszont beállt a teljes apátia. Csak gondolok rájuk, de élem az életemet, a sajátomat, ahogy eleve kellett volna. A nevetésemre adott válaszkuncogást én is megtoldom egy hasonlóval. Együtt nevetni kicsit olyan, mintha együtt ittunk volna. Közel hozza egymáshoz az embereket, mert egy kiadós nevetés komoly érzelemátadással jár. Én megélni szeretem, nem elemezni, de egyszer beszélgettem egy pszichológuslánnyal arról, hogy ilyenkor mi történik. Nagyon bonyolult! - Igen! Milyen jó látni, hogy más fiatalok is ismerik ezt a kiváló színészt, akit Isten nyugosztaljon! És A Nap szerelmese? Hát mindjárt a maga szerelmese leszek, hogy kedveli ezt a filmet, haha! És ezzel letakarom az egyik fülemet. Ja, nem azt. Van Gogh a másikat vágta le. A végén még kiderül, hogy megint itt van valaki a filmes szakmából, de persze simán lehet, hogy csak egy filmkedvelő. Jó az ízlése, az biztos! Most esik le, hogy mekkora taplóságot mondtam azzal, hogy beleszeretek, mert ugyanazt a filmet kedveljük. A nőknél ez sokszor nagyon rosszul sül el. De hát én előbb lövök, aztán kérdezek, előbb beszélek, aztán gondolom át. Az életem története! - Már ne haragudjon, nem gúnyolódom, csak szeretem a jó filmeket és akik szintén így vannak ezzel, azokat is! Figyelem a műsort és a majmot. Carmelia szinte gyermekeként öleli és szeretetet vár tőle! Hát hogy lehet ilyen édes? És egyben vicces? Én kezdtem, tudom. A majom beszéltetését. De ő keltette életre! - A gyereknek lesz? - kérdezem Tones-ra mutogatva. Lehet, hogy ezzel is mellényúltam, de kicsúszott a számon. - Á, értem! Örökbefogadott állat, aki hajlamos a szökésre. Akkor magas kerítést kell építeni otthon! Tudja, öt évig kutyakozmetikus voltam és ott találkoztam hasonló történetekkel. Tones nagyon ragaszkodik magához, de egyben kíváncsi is! Huh, az a vendégem, aki a résnyire nyitott ajtón azonnal kislisszolt a fürdetés utáni szárítás közepén, mert megjött a gazdi és túl lassan csukta be a kozmetika bejáratát! Két hét múlva találták meg. Én éreztem cikinek, pedig hogy tudtam volna megállítani egy villámgyors border collie-t csapatóval a kezemben, az asztal túlfeléről? Tones azért nem ilyen dinamikus, de egyre jobb, hogy úgy játszunk a gondolattal, mint gyerek a rágógumival. Egyik ujjról a másikra, aztán vissza és közben alakul. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy Carmelia is hanghatással kíséri az elindulást. Visszafogottabb nálam, de azért a sikkanás világra jött. A figyelmeztetését hallva látszólag ijedten odanézek és elkezdek derékből körözni, mintha ülőlabdán tornáznék. - Juhhh! Megnyomtam a hasamat a szíjjal! Újra Carmelia-ra nézek és mintha nyugtalan lenne. Szól is róla, hogy van egy ilyen problémája. Az aggódását én egy legyintéssel kergetem el és az egyezményes like jelet mutatom. - Hahó! Semmi gond sincs! Ez a világ legbiztonságosabb szerkezete! Na de, ha nem hiszi el és klausztrofóbiával jött ide úgy, hogy még a magasban is fél, akkor maga nagyon bátor! És tök jó, hogy küzd a belső démonaival! Még jó, hogy nem külsőkkel, mert azt hallucinációnak hívják és muszájdzsekivel gyógyítják. Na jó, nem! Állítólag azt már nem szabad használni. Vancouverben a tini barátaim közül volt, aki így végezte. Eleve nem volt százas és a drogoktól röpködtek nála démonok, angyalok, tündérek, aztán a kések is és akkor hívták rá a mentőket. Megint észbe kapok, hogy Carmelia itt tárulkozik nekem, én meg mintha kinevetném. Bízom az emberismeretemben, ami azt diktálja, hogy ő nem egy tál savanyított káposzta, hanem ezt a témát körbejárva is megvan benne a játékosság, amit a majommal játszva tanúsított. És azt se felejtem el, hogy ahogyan és amennyit én beszélek, az kevés embert szokott megsérteni. Elsőre esetleg, de aztán rájönnek, hogy mi történik! - Ez az életfilozófiám, az örök próbálgatás! Színt színre, mint a kártyában, csak ott kevés szín van! A házaspárra nézek, akik hol egymásra néznek, hol a várost figyelik. Annyira jó látni őket! Akár a turbékoló galambok, akik madártávlatból néznek mindent, csak egymáshoz vannak közel. Ahogy újra beszélgetőpartneremre nézek, látom a remegést. - Fél óra egy madárpókkal? És élvezte amellett, hogy felállt a hátán a szőr? Mármint a maga hátán, ha van, de biztos nincs... Azt is elmondhatja, hogy a pók milyen lelkiállapotba került? Én ezt még nem próbáltam, de sólymot igen, borzasztó aranyos kupakkal a fején! És a minibagoly, milyen is volt... Nem gyöngy, nem hó, nem is füles, inkább olyan... kicsi! Nagy élmény volt, de az istennek nem jut eszembe a szó! Madárpók, ezt ki kell próbálnom. Megint egy új ötlet, már megérte eljönni! Az eltűnős hármasnak remek sztorit fogok mesélni, az biztos! - Egyszerűen azért jöttem, hogy jól érezzem magam! Bíztam benne, hogy jó társaságot fogok ki és... Hopp, ez most mit jelent? Még sehol nem tartunk, miért álltunk meg? Kinézek és látom, hogy elég magasan vagyunk. Innen még van feljebb, de nem sok. Három-négy fülke választ el minket az óriáskerék legmagasabb pontjától. Carmelia-ra nézek és gyorsan kapcsolok, hogy ez olyan helyzet lehet, ami a legrosszabb rémálmaiban fordul elő és aki erre hajlamos, az ilyenkor úgy gyártja a katasztrófa forgatókönyvét, hogy abból hollywoodi blockbustert lehetne rendezni. - Vezet, ugye? Akkor tudja, hogy a kocsinál a legrizikósabb az, amikor nem tud megállni. Ha túl gyakran megáll, az nem igazán probléma, mert többnyire nem hirtelen teszi. Na de itt még forgalom sincs, semmi nem jön belénk oldalról, hátulról és mindjárt megfordítanak egy fogaskereket, aztán haladunk tovább, mintha mi sem és semmi sem történt volna! Én rutinos óriáskerekező vagyok, ez már a hetedik vagy nyolcadik alkalom és huszonegy éves koromban egy órára beragadtam ugyanígy. De látja, itt vagyok! Egy pillanatra a házaspárra nézek, mert érzem, hogy engem figyelnek. Azt az ábrázatot nem lehet elmondani. Szerintem erre a monológra ébredtek és utána érzékelték, hogy állunk. Mosoly kúszik ki az arcomra, de igyekszem bátorító mosollyá és nem kiröhögőssé alakítani, pedig komédiába illő az arckifejezésük. - Tones, szólj hozzá! A fákon lógni hasonlóan nyugalmas, mint amit most átélünk, nem? És megbökdösöm a kishaver hasát.
Melanie Morgan egy igazán kedves és nagyon vidám nő volt. Vállig érő göndör haja már régen elvesztette természetes szőkeségét, és noha igyekezett árnyalatban megőrizni az eredeti színét, inkább keltett sárgás hatást semmint aranylót. Tökéletes sminkje kellemes, púder illatot kölcsönzött a meggy aromájú parfümjével keveredve számára, és a kedves kis gödröcske az arcán amikor mosolygott, valahogy mindenkit mosolyra ingerelt. Melanie Morgan az a fajta nő volt, aki túl a negyvenötön is képes volt a dolgok vidám és napfényes oldalát meglátni. Dr Martinnak, a kezelőorvosomnak volt az asszisztense, és nem egyszer töltöttünk egymás társaságában akár fél órákat is, amikor a doktor úr késett a jellemző, és örök manhattani dugó miatt, egy-egy vizsgálatról.
“ Tudod drágám, az életnek nem sója a nevetés, hanem a legfinomabb és legédesebb cukorkája. Töltött, ha akarod, vagy akár mogyorós, savanyú is lehet, ha azt kedveled. Lehet pillecukor, kemény cukor, mentolos, vagy éppen gyógynövényes. Bármilyen lehet, a lényeg, hogy szeresd, ahogyan szereted az édeset. A finom sütemények mindenkit nevetésre ingerelnek. Hiszen nézz csak szét egy cukrászdában! Abban biztos lehetsz, hogy szomorú, vagy éppen kesergő embert ott nem fogsz látni. Ezért drágám, egy héten legalább kettő alkalommal el kell járni cukrászdába. Kérsz egy adag mézes, habos süteményt, meg hozzá egy kávét, és ott üldögélve figyeled az embereket. Töltekezel a vidámságukkal. És, hogy az édesség hizlal? Ugyan, ne törődj te azzal! A puffancs emberek, amilyen én magam is vagyok, mindig jókedvűek. Vagy majdnem mindig.”
Hangoztatta ezeket a roppant érdekes, és megfontolandó gondolatokat.Így vált szokásommá először cukrászdákba, majd olyan helyekre járni, ahol jókedvű emberekkel találkozhatom. Túl sok volt bennem időnként a keserűség, amelytől úgy éreztem meg kell szabadulnom. A nevetés gyógyír mindenre. Tudom, sokak számára közhelynek hangozhat, pedig nagyon is igaz. Egy vidámparkba sosem azért jön az ember, hogy zokogjon. Az óriáskerék hintájában ülve, a kis nyeremény majmot magamhoz ölelve egyre inkább azt érzem, hogy a legjobb döntést hoztam, amikor eljöttem ide. Csak talán mégsem egyedül kellett volna. Szeretem ha vannak mellettem, még akkor is ha nem feltétlenül én vagyok aki beszél, sokkal inkább az aki meghallgat. A mellém keveredő különös figura azonban valahogy úgy vonszolja magával a jókedvet és a vidámságot, mintha a mókás karácsonyi pulcsija fölött apró angyalszárnyak reppennének, és hallani a vidám göndör kacagást körülötte. Ragadós a hangulat,és azon kapom magam, hogy a semmiből meginduló társalgás, a kis majomnak köszönhetően szinte a második mondat után átdöccen a kínos hallgatáson, vagy éppen a feszengő, időjárásról fecsegő semmitmondó diskurzuson. Másodpercek alatt találunk közös témát, és én, akinek nem szokása feltétlenül az első pillanatokban valaki felé ennyire egyszerűen és magától értetődően megnyílni, most mégis minden második mondatomat mosolyba fojtom. Hogy én fiatal? Egek! Nem tudom eldönteni, hogy tréfál velem, vagy komolyan gondolja. Legyintek, láthatóan vidáman, és amikor szabadkozni kezd, akkor elkerekedő szemekkel, heves fejrázással tiltakozom. - Megharagudni, azért mert bókolt nekem, és még a filmes ízlésemet is megdícsérte? Hallod ezt Tones?- nézek le egy pillanatra a kis majomra, enyhén magam felé biccentve a fejét, mintha valóban rám nézett volna a kis jószág, majd újabb apró fordulattal, oldalra döntve Kirk felé fordítom, végül fejcsóválva újra elnevetem magam, hagyva visszahanyatlani a kis játékot az ölembe. - Egyébként igen, kedvelem a filmjeit. És alapvetően is kedvelem a filmeket. Nem feltétlenül a művészfilmeket. Egyébként az előbb rossz fülét takarta el.- mutogatok felé, a jobb füle irányába. - Ő a bal fülét vágta le. És bár bizonyos emberek azt állítják, hogy a festményen, amely ezt ábrázolja a jobb fülén van a kötés, valójában az csak tükörkép. - a majmocskát illető kérdésére megint magam felé fordítom a plüss jószágot és a fejem rázom derülten. - Nem, nem a gyereknek. Illetve lehet, hogy a vége az lesz, hogy odaadom Bobby Masterson-nak, akit hónapok óta látogatok a Mount Sinai gyerekosztályán. Ő imádja az efféle kis makikat, és nála jó helye lenne. Így egyikük sem lenne sosem egyedül. Félek nálam túl magányos lenne ez a remek kis fickó. Mit szólsz Tones? Szerinted is Bobby lenne a legjobb gazdid?- nem kezdek bele magyarázkodásokba, hogy miért pont ezt a kisfiút említem, hogy egyáltalán miért beszélek róla, hiszen nyilvánvaló, hogy Kirknek még csak fogalma sem lehet róla, hogy ki ez a kisfiú, arról sem, hogy milyen betegsége van, és talán arról sem, hogy miközben én magam arra várok, hogy végre megleljem a megfelelő donort, miközben arra várok, hogy valakinek a sejtjeiben ott dolgozzon az engem életben tartó és megmentő sejthalmaz, addig segíteni próbálok a kisfiúnak is. Tizenegy éves és olyan mint egy élő viaszbaba, csontsoványra fogyva. Igazságtalan az élet, főleg akkor ha a gyerekosztályon járok, és meglátom az ártatlan és egyben értetlen arcokat, akik néma, csöpp ajkaik mögött fel sem merik tenni a kérdést, csak gondolatban: miért történik velük ez az egész? - Nekem nincs gyerekem.- jegyzem meg egy csöppnyivel több fátyollal a hangomban, mint szeretném, de aztán megrázom kicsit magam, és a korábbi keserűséget, egy megszülető, eleinte talán bágyadt, de aztán egyre határozottabb mosollyal seprem félre. Éppen folytatnám a beszélgetést, amikor elindul velünk az óriáskerék kosara egy erőteljesebb rándulással. Kirk reakciója olyan mint egy gyereké, akinek az édesapja végre, hosszas könyörgések után megengedte, hogy a gyerek kipróbáljon egy általa veszélyesnek ítélt játékot. Most pedig az öröme határtalan. Nem állítom feltétlenül, hogy képes leszek úgy végigülni ezt az egészet, hogy nem kap el a rettegés, de a félelmek legyőzésével, úgy hiszem új világok nyílnak ki a számunkra. Ezt akkor tanultam meg, amikor a betegségem kiderült. Hiszen számolatlanul sok időt töltünk rettegéssel, elzárkózva olyan dolgoktól, amelyek élményeket nyújtanának számunkra, vagy szélesítenék az élményekkel és az újdonságokkal, izgalmakkal vegyes palettánkat. - Hogy micsoda?!- nézek rá nevetgélve a muszájdzsekis szómenését követően. Roppant módon szórakoztató a pasas, és be kell vallanom őszintén, hogy egy kis időre sikerült elfelejtenem, hogy egyre magasabbra emelkedünk, miközben kitárul elénk teljes pompájában Brooklyn egy kis szelete, ebben a csodás, esti és karácsonyi megvilágításban. Olyan az egész mintha egy ünnepi képeslap közepében ülnénk, és lapozgatnánk a szebbnél szebb képek között. Kirk vidámsága már csak hab a tortán. Az édesebb fajta hab. Nem a cukor és minden mentes. - Tökéletes életfilozófia. Ha nem próbáljuk mindig veszítünk. Élményeket, kalandokat, a félelmek legyőzését ugyebár. Vagy éppen azt, hogy egy rettegő nő mellett üljünk, aki két percenként igyekszik kioldani azt a görcsöt a gyomrán, amelyet folyamatosan megkötözget valami láthatatlan kéz.- mutogatok magamra, bár valószínű ő is megértette, hogy itt elsősorban magamra gondolok, és nem egy harmadik nőszemélyre. Néha meg is remegek, amikor lefelé nézek, úgyhogy azt a taktikát követem, amelyet javasoltak számomra az efféle félelmek legyőzésében: távolra kell nézni, amerre a szemünk ellát, mert az kicsit olyan mintha a földön állva szemlélnénk a messzi távolt. Végül bevallom neki, hogy nem ez az első olyan eset, amikor küzdelmet folytatok a saját démonaimmal, és bár korábban igen komoly hátrányt gyűjtöttem velük szemben össze, elmondhatom, hogy szépen egyenlítettem, és most már vezetek a rusnyaságokkal szemben. - Ühhüm. Annyi bizony.- bólogatok a kérdésére a madárpókot illetően, ami még számomra is hihetetlen, hogy végül megtettem, amitől annyira féltem. - Őszinte legyek? Fogalmam sincs élveztem vagy sem, mert egyáltalán nem voltak gondolataim. Csak arra tudtam gondolni, hogy mennyit kell még így kibírnom. Állítólag a pók gondozója szerint….vagy nem tudom hogy hívják őket. Pókász? Bogarász? Vagy lehet valami egyszerűbb nevük van….szóval azt mondta, hogy a harmadik alkalommal már a legtöbb arachnofóbiás is képes lesz élvezni a dolgot. Sőt a negyedik alkalommal már azt is meg merem majd csinálni, hogy egyáltalán odanézzek. Mert végig csukva volt a szemem. Így!-erősen összeszorítottam a szemeimet, és még grimaszoltam is, mintha rá kellene dolgoznom arra, hogy olyan erősen csukjam be a szemem, hogy egy rés se maradjon amelyen át akár egy apró kis fénysugár is beszűrődne. Végül kinyitottam, és megvontam a vállam. - Nem nagyon volt alkalmam a pókkal beszélgetni. Ő inkább az a csendesen sétálgatós fajta. De legközelebb lehet megérdeklődöm mennyire viseli őt meg az én közelségem. Most hogy mondja….lehet nem csak én félek tőle, hanem ő is tőlem. Érdekes dolgok ezek…- magyarázom, és egy pillanatra megint megpróbálok lenézni. Hiba volt. Összerezzenek, és a figyelmem inkább visszafordítom Kirk felé. - Bagoly? Ha kicsi volt, akkor lehetett törpe kuvik. Ez az egyetlen kicsi bagoly amit ismerek, ezt is azért, mert volt egyszer egy ügyfelem, aki rendszeresen behozta magával a kis jószágot a vállán ha éppen utat akart lefoglalni, és addig leültette a sarokban álló mini tarka fikusz egyik ágára. Képzelje el, hogy éppen intézi az ügyet a laptop mögött és a madár onnan az ágról szemrebbenés nélkül figyeli. Nem mondom, hogy nem okozott egy fél órás paranoiát nálam.- nevettem el magam, visszagondolva az esetre. - Miért tesznek a sólymok fejére ilyen kis kupakot? Mindig látom, de sosem értettem. Ha maga már próbálta, akkor talán elmagyarázták magának.- őszinte az érdeklődésem, és kifejezetten hálás vagyok azért, hogy beszélget velem. Ha egyedül lennék valószínű holtsápadtan, Tones-ba kapaszkodva igyekeznék túlélni ezt az egész őrült ötletet, amit valószínű még legalább egyszer meg fogok ismételni. Egyszer úgyis legyőzöm ezt. Azonban amikor megállunk egy kis időre, eleinte még azt gondolom, hogy talán hagynak bennünket ebben a magasságban nézelődni, de rá kell döbbennem, hogy ha ez így is van, akkor ez nem félúton történne, vagy legalábbis nem ebben a pózban. Valahogy két kosár van tőlünk nem messze a legmagasabb pont közelében, de a zeniten egyik sincs. Az én fejemben pedig megszólal a pánikcsengő, és másodpercek alatt fagy le az arcomról a mosoly, helyébe idegesség, gyorsuló és szapora pulzus, meg egy kissé nehezebb, szintén kapkodós légzés kerül. Kirk próbálja a helyzet élét némiképp elvenni, de azt hiszem nem sok sikerrel. Erősen kapaszkodom, immáron kifehéredő ujjakkal Tones-ba. - Kirk, szeretném azt mondani, hogy megnyugtatott, de nem így van. Az egy dolog, hogy nem jön nekünk semmi, de mi sem mozdulunk. Elmondaná, hogy mit lát? Mert momentán kiszúrtam egy pontot magam előtt, és nem szívesen néznék máshova, amíg nem sikerül a pánikomon úrrá lenni. Ez elméletileg segít majd.- valóban egyetlen pontot fixírozok magam előtt, méghozzá az előttünk lévő kosár legnagyobb fogaskerekét. Ha így haladunk éjjel ezzel fogok álmodni. - Jesszus! Ezt ne csinálja!- riadtan zizzenek, és rezzen össze, amikor megérzem, hogy a kis plüss hasát paskolgatja. Jelenleg pedig az az én kapaszkodóm. Rendben, hogy ez inkább olyasmi, mint a placebo, de nekem mégis sokat jelent. - Énekeljünk! Az megnyugtat. Ismeri azt a régi gyerekdalt? A Humpty Dumpty-t?- valami el nem magyarázható indíttatásból szabad kezemmel megragadom Kirk karját, és ujjaim immáron a rénszarvasos csodát markolják igen nagy elánnal, a másikkal pedig a majmocskát szorítom továbbra. - Humpty Dumpty sat on a wall….- nyekergem eleinte bátortalanul, majd a következő sorokat már azért egyre jobban, és egyre biztosabban. Vártam, hogy Kirk is bekapcsolódjon. És azt hiszem szerencse, hogy még mindig nem néztem körbe, mert így nem találtam szembe magunkat az éneklésemet valószínű furcsán méregető pár emberrel. Lehet, hogy mégis fontolgatják nekem azt a muszájdzsekit? “ Hölgyeim és Uraim! Egy kis technikai probléma lépett fel! A hiba elhárítása folyamatban van, ez eltarthat akár negyed óráig is, addig a türelmüket kérjük.” - egy erőteljes de megnyugtatni próbáló férfihang harsant fel a kerék körüli hangszórókból. Fájdalmasan belenyögtem a dalba, de nem hagytam abba. Mondjuk egy zuhanó kis valamiről énekelni, nem feltétlenül a legjobb ómen.
Nem szokásom feszegetni a határokat, nem szórakoztat, hogy ha megtalálom valakinek a gyenge pontját, de néha mégis megtörténik. Talán azért, mert sok minden érdekel és sokat beszélek, sokat kérdezek. És ami sok, az sok. Carmelia-nak eddig nem az, inkább épp elég a vidámsághoz, amit én roppantul díjazok. Van belső erőforrásom is, de társasággal minden élvezetesebb és most olyat találtam, aki nem csak műértő közönség, hanem visszapasszolja a csavart labdáimat. - Volt már egy-két rossz tapasztalatom, ezért meg szoktam kérdezni, hogy nem történt-e baj. Bár akikkel ilyesmi miatt összevesztem, azokkal előtte se úgy alakult a beszélgetés, mert nem akartak jókedvűek lenni. Én meg nem akartam, hogy ne legyenek jókedvűek és senki nem haragszik jobban, mint aki minden erejével bánkódni akar, de nem hagyják. Kacsintok Tones-ra, aki láthatóan az én oldalamon áll. Bírom, ahogy a szőke hölgy megszemélyesíti. Amiről beszéltem, az valós, mégis még mindig annyira abszurd, hogy az eszmefuttatás végébe belekuncogok. Hirtelen az a csoportos terápia jut eszembe, amire a válás és az ellenem indított per után elmentem. Bohócot játszottam, szórakoztattam az embereket és a doki szerint erre nincs mindig, mindenki részéről igény. Nincs igaza! Ott is hagytam a szeánszokat. - Ugye? Én se zabálom tonnaszámra a művészfilmeket és azt se mondom, hogy amit nehéz megérteni, az nagyon művészi. Legyen igényes vagy akár mulattatóan igénytelen is lehet, csak valami fogjon meg benne! Legyen emlékezetes! Ha másért nem, akkor azért, mert a mellettem ülő már az ötödik perctől horkolt vagy mert valakinek film közben elszökött a leguánja, amit ki tudja, miért vitt el a moziba! Ezek is filmélmények és sokszor jobban emlékszem rájuk, mint a történetre vagy a szereplőkre. Sznobulni meg tényleg nem szoktam. Ha belegondolok, hogy én mikben játszottam, főleg az első sorozatom számít gáznak. Népszerű volt, de elég kis költségvetésű és sajnos nem is minőségi. Ahogy Carmelia rámutat, hogy összekevertem a füleimet, elkezdem őket felváltva letakarni, egyre gyorsabban. A jobb kezemmel véletlenül le is rántom magamról a sapkát. - Önt csak érdeklik az ilyen történelmi, művészeti életutak vagy esetleg tanult is hasonlót? Ha véletlenül van itt bulvárújságíró, még a végén megírja, hogy az egykori színész és műsorvezető sapka nélkül maradt az óriáskeréken és nem CSAK a pocakja miatt nem tudott lehajolni, mivel szabályosan be volt kötve. A házaspárra nézek, utána vissza Carmelia-ra. - Á, csak vicceltem! Van Gogh esete sokkal eredetibb és természetesen az ő tehetségéhez még csak nem is közelít az enyém. Főleg nem festés közben. Garfield-képregénybe illő napraforgót még tudnék, de azért az egy másik szint. Kezdek is a levegőbe pingálni átszellemülve, egy elképzelt festővászonba merülő szemekkel. - Huh, hirtelen azt hallottam, hogy "odaadom magam Bobby Masterson-nak" és kezdtem gondolkodni, hogy ezt miért osztja meg velem? Most meg azon kezdek gondolkodni, hogy ilyen szép történetekbe miért hall bele az ember nem létező szavakat, amik a feje tetejére állítják az egész mondókát. De ez nagyon szép dolog! Én is szeretek adakozni akár így, akár önkénteskedéssel. Tones, ez itt a bőség zavara! Egy kedves hölgy vagy egy aranyos, lábadozó kisfiú! Fogalmam sincs, kiről beszél a nő, de láthatóan fontos neki az a gyerek, ahogy az altruizmus is. Ahogy kimondja, hogy ő még nem adta tovább a génjeit egy új életnek, abban a három szóban ott világít az a figyelmeztető jelzés, amiről tudom, hogy a viccekkel most kell megállni és elsőbbséget adni. Tapintatlanság lenne ezt elmókázni, főleg tőlem, merthogy nekem van gyerekem és egyáltalán nem vagyok ettől boldog. Pedig az akartam lenni, többek között ezért született Teddy, de nem sikerült. Örömmel tapasztalom, hogy a fájdalmon túllépünk és bár azon kapom magam, hogy egyre inkább érdekel a nő története, az, hogy ki is ő és miért az, ez most a jókedv időszaka, hisz mindketten ezt akarjuk. Még vagy száz emberrel együtt, akik felszálltak az óriáskerékre. - Kicsit elkalandoztam, előfordul! Főleg magaslati levegőn! Ha egy szót sem értett a csapongásomból, csak a hangulat fogta meg, nekem az is elég. Az ő nevetgélése engem is könnyezős kacajra fakaszt és ez a lényeg! A legjobbkor jöttem ki a Vidámparkba és a legjobb fülkébe kerültem! Könnytörölgetés közben vetek néhány pillantást a városra. Hol a fényes háztetőké, hol Carmelia-é a figyelmem. - Ha maga így szokott rettegni, akkor szólni kéne a Guinness-nek, hogy megvan a világ legvidámabban rettegő embere! Azt hiszem, hogy jó úton halad a téliszony legyűrésében! Nem, tériszony. A fejemet fogom, hogy pont ezt mondtam félre és egyszerűen annyira elkapott az atmoszféra, hogy már vörösödik a fejem a sok nevetéstől. Ez az a terápia, amire nekem szükségem van és most még azt is mondhatom, hogy másnak is jót tesz! - Szerintem simán gondozó, de legyen Pókember! Azt biztos megszokta már. Én tutira ennek nevezném. Ahogy útitársam becsukja a szemét, követem a példáját és annyira belelovallom magam a szemeim összeszorításába, amit egyébként egy teljesen befeszülő testtartás és képzeletbeli súlyzórudat tartó kezek kísérnek, hogy mikor Carmelia újra kinyitja a szemeit, az én szolidaritásból elkövetett koncentráló pózomat láthatja, amiből csodálkozva ébredek fel. - És a gondozó sem mondta el, hogy a kiskedvenc hogy érzi magát? Pedig szokták tudni! Ha egy szőrszála másik égtájnak áll, abból már megállapítják, hogy az állatka épp milyen lelkiállapotban van és ki vagy mi miatt! Ha én lettem volna, biztosan rá is kérdeztem volna és a gondozó nem úszta volna meg, hogy kifejtse a tapasztalatait! De lehet, hogy Carmelia egyszerűen egy kevésbé beszédes embert fogott ki. - Ha most felsorolna még három ilyen bagolyfajtát, mindre rámondanám, hogy igen, az volt! Sajnos nem jegyeztem meg. Ez az ügyfél nagyon szimpatikus! Én csak kutyával mentem utazási irodába, de nem mindenhol örültek neki! Imádnék olyan irodában ülni, ahol egy bagoly leselkedik. Mármint ilyen aranyos bagoly. Gyerekkoromban egy nagy tölgyfára nézett az ablakom és egyszer odaköltözött egy nagy és agresszív bagoly, ami végül belecsapódott a bezárt ablakba. Ilyen hangja volt! Viszonylag jól utánzom, mert akkoriban felvettem és később sokat gyakoroltam. A színészet lényege is az utánzás, talán ezért nem felejtettem el azóta sem, hogy kell baglyoskodni! - Nekem azt mondták, hogy így nyugodtabbak, mert nem látnak és nem hallanak. Mint a papagájok, mikor letakarjuk a kalitkájukat. Csak a sólyom nem aludt el a karomon. Erős témaváltással érzékelem, hogy Carmelia a tériszonnyal folytatott szkanderben most nem áll nyerésre. Belekezdek valami olyasmibe, amivel kizökkenthetem, nyugtathatom, de nem jön be. Nem zökkent ki, nem nyugodott meg. - Ezt már próbálta? Ilyenkor ezt kell csinálni? Jó! Nekem sose volt tériszonyom és aki küzdött vele, az se mondott ilyet, de valószínűleg többféle módszer létezik és ha Tones gazdájának ez jön be, akkor naná, hogy elmesélem, mit látok! Nem maradhat így! Más fülkékben hallani egy-két sikolyt is, de nevetést is, meg aggódó hangokat. A házaspárral most nem tudok foglalkozni, pedig ők is beszélnek, de egymással. Hadarva kezdek bele, nagy lelkesedéssel, de azt is hallani, hogy én is izgulok, sőt aggódom! - Látok egy óriási lakóházat! Tipikus new yorki épület, amilyet már maga is nyilván számtalanszor látott! A legtöbb erkélyen karácsonyi fények égnek, piros, sárga, zöld, fehér színű égősorok. Az egyiken van egy mászó mikulás, nem igazi, hanem bábu és egy jó nagy reflektorral van megvilágítva. Távolabb ott van az óriáscsúszda, ami szintén gyönyörű színekben pompázik, kanyarog, kacskaringózik, kígyóként tekereg, szerpentint képez és...szóval tényleg nagyon különleges csúszda! Mikor innen leértünk, nincs kedve esetleg azon menni egy kört? Kérdezem ezt a tériszonyával küzdő nőtől. Nekem lenne kedvem, de most vissza kéne térni a...földre még nem, maradunk a magaslatoknál, csak egy picit oldottabban! Babrálok kicsit a fényképezővel, de közben sem maradok csöndben. - Tudja mit? Itt a gépem, meg is örökítem, amit most elmeséltem! Mondjam tovább? Ha még messzebbre nézek, fantasztikus a város! Máskor is, de most az ünnepi díszkivilágítással nagyon, de nagyon! A fénnyel futtatott híd! A felhőket karistoló épületek, amikben egy életet le lehet élni, mert wellness-részlegtől a könyvtáron át a kisállatboltig minden van bennük! Idegenvezetőnek érzem magam! Már sokan mondták, hogy az testhezálló szakma volna és lehet, hogy egyszer ki is tanulom. Vagy csak beugrok poénból, ha meg tudom beszélni egy igazi idegenvezetővel, hogy ő addig lazíthat egy kicsit. Pár kép után Carmelia-t kezdem figyelni. Te jó ég, az ujjai! Ha Tones élne, már nem élne, mert a gazdi kiszorította volna belőle a szuszt! A bökéssel úgy járok, mint egy rossz helyen és rossz időben feltett kérdéssel. Pont az ellenkezőjét érem el. - Tones, mondd meg a mamának, hogy neked jól esett! Mondd meg neki! - unszolom a kis barátunkat, hátha így lazul a pánik zsinege Carmelia nyaka körül. Ahogy hirtelen az én karomat szorítja meg, én ijedek meg, de nem húzom el a karomat, inkább a másik kezemet ráteszem a nő kezére. Jéghideg! - Persze, igen! Sőt utána rögtön jöhet az Old Macdonald is, át lehet kötni, mert egy hangnemben vannak. Vagy most abban lesznek! Kínos kuncogás után harsányan bele is kezdek. Magas hangon zendítettem rá és ha ebből a tenorból még feljebb kell mennem... A szolgálati közlemény kiment engem az aggódásból. Tizenöt perc nekem nem lenne sok, de a majmos nőnek igen. Fenn kell tartanom a figyelmét és ez az, amiben mindig nagyon jó voltam. Eldobom az agyamat és a Humpty Dumpty már szinte gyerekhangon folytatódik. - All the king's horses and all the king's men! Egy közeli fülke tagjaival bővül a kórusunk. Egy lágy, de erőteljes fiatal női hang, egy érces, képzetlen bariton és két kislány hangja kísér minket. Az éneklésemből is hallani, hogy ezt már nem bírom mosoly nélkül. Az ilyen pillanatok különlegesek. Az embereket össze is tudja hozni a bezártság és egy ilyen váratlan helyzet. Egy beragadt óriáskerékben énekelni a Humpty Dumpty-t egy belém kapaszkodó tériszonyos nővel, aki egy plüssmajmot is szorongat, na ez megint egy olyan történés, amire mindig emlékezni fogok! Carmelia-ra nézek és kicsit megdörzsölgetem a kezét. Ha esetleg elszakadt a fixírozott pontjától és találkozik a tekintetünk, akkor egy bátorító kacsintást is kap. A házaspár pedig szülői gondoskodás hangjával szinte egy emberként szól hozzá: - Ne féljen! És a feleség hozzáteszi azt, amiből nem tudom, mi fog kisülni: - Már közel vagyunk...
Kezdőlap
