Szeptember – Jack, 29 éves, ingatlanközvetítő

A belvárosban élek, és itt van az irodám is. Hogy hogyan ismertem meg Carry-? Egyik nap besétált hozzám, hogy a jelenlegi nagy lakását valami mutatós kisebbre cserélné. Azt mondta nincs szüksége arra a sok felesleges holmira, valami olyasmit is mondott, hogy hetente megválik valamitől, amit aukcióra bocsát, vagy éppen odaad random az utcán egy embernek. Ajándékozott már el mindenfélét. Nem voltunk annyi ideig együtt, hogy rákérdezzek ezt miért is csinálja. Mire jó ez neki? A fürdőszobája volt az egyetlen ahova csak úgy mehettem be, hogy a függönnyel elválasztott részt nem lehetett megnéznem. Egyszer meg akartam, komolyan meg akartam, de végül tiszteletben tartottam a kérését és nem tettem meg. Nem nagyon hiszek a tartós kapcsolatokban, de őt komolyan tudtam volna venni. Egy nő akivel lehet horrort nézni, miközben két pofára zabáljuk a pattogatott kukoricát. És egy nő, aki nem vágyott arra, hogy ékszereket vegyek neki. A különös az egészben az volt, hogy tőlem soha nem kellett neki semmi. Pedig megadtam volna…bármit amit kér, és amit csak bírok. Végül szeptember 28-án beállított hozzám, egy apró kartondobozzal, amelyben ott voltak a nála hagyott ruhaneműim, egy agyonhasznált fogkefe, egy tusfürdő és két cserép virág. Azt mondta ne keressem többé. Két hétig hívogattam a számát, már kívülről fújtam a hangpostáját, végül elmentem a lakáshoz, amit az én segítségemmel vásárolt. Azt mondta ha még egyszer meg merem nyomni a csengőjét feljelent zaklatás miatt. Kidobott, egy hónap után. Nem értem. Csak kihasznált volna? Kétlem, nem ilyennek ismertem meg.

Október – Frank, 23 éves, egyetemista (közgazdász-informatikus szak)

Komolyan ember, ez a nő tisztára elvette az eszemet. Értél már ilyet?Hirtelen kellett utaznom Los Angeles-be, és ő szerzett nekem jegyet, gyakorlatilag egy olyan járatra, amire már nem is lett volna szabad hely. Nem tudom hogy csinálta.Esküszöm neked, mintha egy zokogó őzike nézne rád az asztal mögül, és te hiszel benne, elhiszed neki, hogy minden rendben lesz, a hangja megnyugtat. Olyan…olyan, mint azokban a régi rajzfilmekben a mesemondó lányoknak, érted miről beszélek ugye? Két órán belül egy első osztályú repülőjeggyel, meg egy telefonszámmal a kezemben távoztam az irodából. Sokat gondolkodtam, mit akarhat ez a csaj egy ilyen sráctól mint én. Fiatal vagyok, majdnem egy tízessel kevesebb nála, mégis kellek neki. Miért? Mit lát bennem? De őszintén, amíg együtt voltunk nem maradt időm ezen meditálni, és nem is nagyon akartam. Kellett nekem mint a méz a teába, kellett mint a…bazmeg kellett mint a színjeles szigorlat gazdaságtanból. Komolyan, ki az a nő, aki éjjel képes elővadászni a rúzsát a táskából, mert neked eszedbe jut egy kódrészlet, amit feltétlenül fel kell írnod, de nincs kéznél írószerszám. A combjára írtam fel, és másnap eljött hozzám, hogy mielőtt letörli lemásoljam. Nem akartam tőle komoly kapcsolatot, vagy a tököm se tudja már mit akartam. Csak azt vettem észre, hogy a hónap eltelik lassan és én még mindig az ő neve mellett időzök el a telefonomat böngészve amikor szombati programot kerestem és éppen ráért. Aztán egyszer felhívott…ha jól emlékszem éppen október 27 volt. Azért emlékszem ilyen pontosan, mert aznap tudtam meg, hogy mehetek Analízis II-ből vizsgázni, mert sikerült az Analízis I. Azt mondta, hogy ne keressem többet, nem akar velem találkozni. Szakítás? Azt mondta igen, jobb ez így. Szerintem is jobb. De akkor miért van még mindig meg a száma a telefonomban, és miért jut eszembe néha még mindig, hogy felhívjam ha éppen buliba akarok menni? Hiányzik, bazmeg, komolyan….ember….hiányzik mint a ….méz a teából, vagy mint a színjeles szigorlat gazdaságtanból. De azt kérte hagyjam békén, hát megteszem.

November – Mich, 36 éves, autószerelő

Nem akarok róla rosszat mondani. Eleinte nem vettem észre semmit, illetve hogy is mondjam neked….az autóját hozta be. Japán autó, van ízlése a csajnak. A katalizátorral volt valami baj, úgyhogy elvállaltam, hogy egy hét alatt rendbe kapom neki. Aztán kiderült, hogy a fékpofák is elkoptak, meg nem ártott volna olajat cserélni, mert elég sokat futott az utóbbi időben a kocsi. Kérdeztem tőle, hogy hosszú utat tett meg vele? Azt mondta, hogy az utóbbi időben elég sokat utazgatott, mert el akart jutni olyan helyekre ahol azelőtt még nem járt. Furcsa, mert mindezt olyan lemondó hangsúllyal mondta. Nem is tudom ahogyan egykor nagyapám, akinek már nem sok volt hátra, és tudta, hogy lesznek olyan helyek ahova soha nem fog eljutni, pedig egykor minden vágya ez lett volna. Csak annyit mondott, hogy csináljak meg mindent a kocsin amit szeretnék, vagy amit szükségesnek érzek. Nem akartam átverni, nem akartam olyan dolgokat átbütykölni benne, amit nem is kellett volna. Meghagyta a számát, hogy bármire szükségem van hívjam fel. A mosolya fogott meg, az a reménytelenség, ami látszott rajta, nem is tudom mi volt pontosan. Egy éve váltam el, lehet, hogy az volt a bajom, hogy túlságosan hasonlított a feleségemre, vagy esetleg az, hogy ő is olyan egyedül volt mint én magam? Csak amíg ezt én választottam, úgy éreztem, hogy az ő magányát az élettől kapta. Nem vagyok ebben olyan jó. Úgy értem, hogy nem az emberek lelkének vagyok a szakembere hanem az autókénak. De tudod….ha egy autóban valami nem működik jól akkor más a hangja. Az övé is más volt. Többször hívogattam fel mindenféle hülyeséggel, volt, hogy napjában háromszor is. Sosem küldött el a francba, sosem mondta, hogy nem jön. Két hét múlva már nem csak a műhelyembe jött el, hanem hozzám is. Szinte mindig amikor csak tudott. Jó volt vele, nem akart tőlem semmit, nem várt kötöttséget, nem akart az égvilágon semmi mást, csak annyit, hogy reggel fogjam a haját és tekerjem az ujjaim közé egy tincsét, így ébresszem fel. Különös kérés volt, de megtettem. November 30-án elkészült az autója, ő eljött, megköszönte, és kifizette a számlát. Jóval többet mint ami járt volna. Nem akartam elfogadni, de azt mondta, hogy neki már nincs rá szüksége. Azt mondta hívjam fel a feleségemet és próbáljuk rendezni a dolgot, rendbe hozni az életünket, mert eljön az a pillanat, amikor majd bánni fogjuk a döntésünket. Az ember mindig megbán mindent, de van amikor nem lehet annyira önző, hogy magának akarjon mindent. Megkérdeztem tőle, hogy felhívhatom majd? Ő meg csak mosolygott, azzal a furcsa, kissé féloldalas mosolyával, és azt mondta nem lenne jó ötlet. Így aztán nem tettem. Pedig megvannak az adatai a gépben, de azt hiszem nem akarná, hogy keressem. Mindent megjavítottam az autón amit csak észrevettem. Talán csak kicsit reménykedem benne, hogy valamit nem vettem észre és ezzel okot adok arra, hogy vissza kelljen jönnie. Nem tudom. Ostobaság.

December – Adam atya, lelkész, 42 éves

„Békesség nektek(...) Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.(...)Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.” (...)Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és tedd oldalamba! S ne légy hitetlen, hanem hívő!(...)Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” (János Evengéliuma,20.fejezet)

Nem akarok beszélni róla, leginkább arról nem milyen érzés ez az egész…Pokolra fogok jutni….


Tavasz
Suttog. Csábít. Illatos. Utálatos.

Mondd, hogy lesz még tavasz, mondd, hogy nem tarthat ez örökké, mondd, hogy ez az egész csak egy rossz álom, amiből fel fogok egyszer ébredni. Mondd, hogy amit teszek másokkal, az helyénvaló. Nem akarok senkinek sem rosszat. Az egész a születésnapom után nem sokkal derült ki és először azt hittem valami tréfa, valami ostoba vicc az egész. Rossz volt az éves vérkép eredményem, a csontjaim, mindegyik külön-külön fájt. Nem akartam hinni a fülemnek amikor közölték velem a hírt, és emlékszem, hogy kint ültem le a kórházhoz tartozó parkban. Órákig temetve kezemet az arcomba, és próbálva feldolgozni amit nem lehet. Mennyi időm van hátra? Talán egy év, jó esetben 19 hónap. Ennyi lenne hát? Rossz voltam? Bántottam valakit? Miért kapom ezt a büntetést, miért teszi ezt velem az élet? Mi az én vétkem? Mivel tudom kiengesztelni a sorsot? Vallásos voltam, s szinte másodpercek alatt veszítettem el minden hitemet. Zuhant előre minden, omlott le az életemet tökéletesen és óvón körülfonó fal. Meg fogok halni. Tizenkilenc hónap….nem tudom elhinni. Élni akarok még, én szeretek élni! Fejemet az ég felé emeltem és oda suttogtam a kérdéseimet, melyekre nem érkezett válasz. Sem akkor, sem azóta.

Nyár
Halkan szól. Andalít. Pezsgő. Reménykedően szerethető.

Eleinte azt hittem van gyógymód, hogy majd ha szedem a gyógyszereket, ha betartom a diétát, ha odafigyelek magamra, ha megpróbálok mindent betartani, akkor majd jobb lesz. A munkámat nem adhatom fel, hiszen nincs senkim a világon,egy árva gyereknek, ugyan ki lehetne? Mintha már anyám egykor megérezte volna, hogy csak bajt hoznék a fejére dobott el, egy zárda kapujában. Micsoda ócska közhely! Nem akartam megtartani a nagy lakásomat, kisebbre lesz szükségem. Nem sok dolog volt a birtokomban, de minden héten valamit valakinek elajándékoztam. Nem vihetem úgysem magammal a sírba. Nem voltam szomorú, nem akartam a világ felé a saját belső harcomat sugározni, és nem hagytam el magam, a küzdelmet sem adtam fel, csak talán más formában folytattam. Meg akartam élni azokat a dolgokat, amelyekre másoknak évek állnak rendelkezésre. Vajon ha tudnánk mennyi van hátra az életünkből mi mindent tennénk másképpen? A minap a buszon utaztam több kört is, csakhogy úgy lássam a várost, ahogyan korábban még sosem. Egy férfi ült mellettem, egy kemény kötésű, fekete szélű könyvet olvasott, arany könyvjelzővel segítve a lapozást. Belekukkantottam, és egy idézeten akadt meg a tekintetem:
„Ha az emberek a külsőségek helyett a belső értékeket látnák a szemükkel, mennyivel másabb lenne a szépségideál.”
Mennyire igaz ez a gondolat, mennyire kifordult a világ, mennyire elértéktelenedik minden ami fontos. A kapcsolatok….azokra szükségünk van, hát én is ezeket kezdtem el gyűjteni. Kapcsolatokat, hogy adhassak a szeretetemből mindenkinek akinek csak tudok. Férfiaknak, akiknek úgy éreztem szükségük van rá. Nem várok cserébe semmit, csak egy hónapot. Egy hónapot az életükből, amit nekem adnak. A hibát talán ott követem el, hogy nem árulom el nekik. De ugye….ugye  a halál idejével sincsenek tisztában? Másképp értékelnék, másképp működne minden ha tudnák csak egy hónapig vagyok jelen az életükben? Minden bizonnyal.

Ősz
Csendesül. Vészterhes. Lassúdad. Új célokkal kecsegtet.

Szerettem. Mindegyiket, a magam módján. Sosem ígértem többet, sosem kértem semmit, csak apróságokat. A kávé mellé reggelente azt, hogy egyenként simítsa át az ujjaimat az ujjával, hogy tartsuk összefűzve az ablak résein átszökő arany napsugarak felé, mint két óriási legyezőt. Csak azt, hogy a szempillái rezdüljenek az arcomon, finoman karistolva át a bőrt. Csak azt, hogy eső után fussunk versenyt a vizes füvön a parkban. Csak azt kértem, hogy ujjai köré csavarja egy hajtincsemet, ahogyan én tettem magammal egykor gyerekként, mert ez megnyugtatott. Annyit akartam csupán, hogy egy hónapig hagyja, hogy boldoggá tegyük egymást. Én legalábbis igyekeztem boldogságot csempészni az életébe. Kellemes esti vacsorákkal, meghitt, és nyugalmas sétákkal, meztelenül fürödve az óceánban, hajnalban pirogot enni a kis sarki bodegában a pislákoló neon fénye mellett. Fagylaltot enni egész nap a teraszon ülve, pattogatott kukoricát falni, és horrort nézni, és élni….érezni akartam, hogy még ver a szívem, órákig nézve egy férfi kezét ahogyan a mellkasomon pihen, és ahogyan a levegőt veszem ütemesen emelkedik és süllyed. Számomra akkor, éjjelente ez volt  a legszebb látvány a világon. Egy hónap, nem több, mert nem volt sok nekem sem….csak ennyim. Ennyit adhattam, ennyit hagyhatok itt. Közben hetekig remegve figyelem az értesítőket, hogy mikor kerülök sorra, mikor találnak nekem megfelelő donort. De még semmi, még nincs semmiféle változás. És én csak szeretek, és adok magamból amim még csak maradt. Tárgyakat, érzéseket, szavakat. Igaz mindegyik. A magam módján, igaz.

Tél
Elnyugvó. Kelletlen. Kényszeredett. Elhaló.

Vajon van valaki aki felettem is így őrködik, hogy a kellő pillanatban ott lesz majd, hogy csodát tegyen? Adam atya az egyetlen akinek megvallom minden alkalommal, hogy mit csinálok. A hitem megrogyott amikor a betegségem kiderült, de nem hagytam el. Az embernek mindig hinnie kell valamiben, különben miért él? Az atya szerint bűn amit teszek….ugyanakkor mégsem. Szembe megy miattam az egyházi dogmákkal, feloldoz a bűneim alól, mert tudja talán ez az egyetlen esélyem az üdvözülésre. Nem akarok semmi mást, csak tisztességesen felkészülni arra, hogy ha nem sikerül, ha mégsem sikerül…nem tudom. Nem is kellene erre gondolnom. Ebben a hónapban nem volt senkim, a szeretetem ami bennem volt Adam atya felé szállt, őt halmoztam el vele, noha nem ugyanúgy ahogyan másokkal teszem. Csak az érzés más. Több. De vajon….vajon ez is bűn?

* A történet teljes egészében saját, ugyanakkor ihletet adott a "Sweet November" címú film.