Az évek alatt úgy koptak el mellőlem a barátok, ahogyan a ruhából szépen lassan kikopik a tinta mosásról mosásra. Egy részüket én akartam, hogy távol legyenek tőlem. Talán mert éreztem, hogy lelkileg nem feltétlenül állnak készen arra, ami vár rájuk ha el kell egymástól búcsúznunk. Mert el kell. Ezt szépen lassan elfogadtam. Talán csak azzal nem tudtam megbarátkozni, elfogadni pedig még inkább nem, hogy ennek az ideje belátható, és igen közel van. Az orvosaim közül Dr Martin volt egyedül bizakodó. Ő már az elején azt mondta, hogy akár évekig is eltarthat a leépülési időszak, attól függően mennyire erős bennem az élni akarás. Bennem pedig erős volt. Talán sosem éreztem még ennyire erősnek. Tulajdonképpen az emberek többsége igazából tisztában sincs a saját létének értékével mindaddig amíg egy napon, majdhogynem a semmiből nem zúdítják rá a diagnózist. Az első időszak a hitetlenkedésé, és a kifogás keresésé. Hogy biztosan tévedés történt, hogy összecserélték a leleteket, szennyezett volt a minta, hozzá nem értő a labor személyzete, az orvos is biztosan rossz következtetéseket von le. Aztán jön az, hogy ez nem lehet ennyire súlyos, hogy biztosan van még remény, hogy ezt mindenki csak rosszabbnak látja, mint amilyen valójában. A tagadás időszaka következik. Nem fogadjuk el, minden erőnkkel azon vagyunk, hogy bebizonyítsuk az ellenkezőjét. Mi nem lehetünk betegek, hiszen egész gyerekkorunktól még csak megfázva is alig voltunk,  a fél életünk úgy telt, hogy kórházban szinte csak látogatóként voltunk. Mi nem lehetünk betegek. Olyanok meg pláne nem, akik számára az elkövetkezendő időszak minden napja tulajdonképpen ajándék. Még az órák is. Az utolsó lélegzetvétellel is tagadunk. Szinte kínkeservesen mosolygunk minden nap, azt gondolván, hogy ez egyfajta védjegye az egészséges embereknek. Aztán szépen lassan rádöbbenünk, hogy ha továbbra is ebben a tagadásban élünk, azzal napokat pazarolunk el az előre kiszámított, és igencsak végessé váló életünkből. Habzsolni kezdünk. Minden ki akarunk próbálni, és mindent egyszerre. Eszement módon vetjük bele magunkat a mindennapokba, és az erkölcstelenség oltárán áldozunk a hedonizmusnak. Hisszük talán, hogy ha emlékeket halmozunk fel, olyan pillanatokat, amelyekben a maguk tökéletességében élhetjük meg, akkor azzal talán elejét vehetjük az egésznek. A halál mégsem jön el olyanért, aki ennyire és ilyen intenzíven szeret élni. Aztán eljön az önsajnálat időszaka is. Amikor elmarunk magunk mellől mindenkit, akit korábban fontosnak hittünk. Akik valóban fontosak is. Nem válaszolunk telefonhívásokra, olcsó kifogásokkal mondunk le baráti összejöveteleket, majd egy szép napon azon kapjuk magunkat, hogy a kutya se keres bennünket. Végül megadjuk magunkat, és színt vallunk. Ezek után már maguktól maradnak el a többiek. Van aki önszántából, van akit valahogy a hetek morzsolnak le mellőlünk. Hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy ott állunk az életünkből hátralévő idővel amit nem akarunk elpazarolni.
Újrateremtjük mindazt amik voltunk. Megválunk a múlttól. A tárgyaktól, amelyek nem jelentenek többé semmit. Az óriási háztól, amely feleslegessé válik, és egy kisebbre cseréljük, közel a nyüzsgéshez, közel az emberekhez. Kapcsolatokat gyűjtünk. Kalandokat, rövid barátságokat, amelyek értéke nem az időben hanem a minőségben rejlik. Nem ígérünk semmit, csak teljességet. Nem várunk semmit, csak önzetlen és önfeledt időt. Mindent amit együtt töltünk maga édes teljességében megélve. Mindent odaadunk, és cserébe nem várunk semmi mást, csak egy közös ébredést, csak egy kávét még indulás előtt, csak egy reggelit. Finom omlettet friss gyömölccsel és mézzel.  Csak egy kis beszélgetést mielőtt végleg búcsút intünk egymásnak. Csak egy kis kacsintást, csak egy kis érintést, csak valamit, amit magunkkal vihetünk, és ha éppen az lesz az utolsó napunk, akkor elmondhatjuk, hogy még valakinek csókot leheltünk az ajkára alig egy órával korábban.
Ez lettem a várakozás hónapjai alatt, miközben reménykedőn figyeltem minden reggel hol állok éppen a donor listán. Volt egy lány…..óriási kék szemű, vidám, és kegyetlenül szeretett élni. Közösen jártunk kezelésekre, még a nyár folyamán, de a beköszöntő őszt már nem élhette meg velem. Bár mindig mondogatta, hogy már nem akar tovább küzdeni, már csak pihenni szeretne.

“Tudod, Carmelia….vicces ez az egész. Olyan mintha mindannyian egy óriási társasjátékot játszanánk, és arra várnánk, hogy hatost dobjunk, és végre beérjünk a célba. De valahányszor reggel felkelünk, még mindig ugyanazon a mezőn ácsorgunk, és valahogy sosem akar összejönni az a bűvös hatos. Nekem pedig elegem van abbl, hogy minden nap azt várjam, mikor dobok hatost. Van akinek ez elég az üdvösséghez, de nekem nem. Szóval én kiszállok.”

Mai napig nem tudom mi történt, mert egyszerűen két nappal később már nem volt ott a kezeléseken. Nem voltunk barátok. A haldoklók nem kötnek egymással barátságokat. Csak két ember, aki sodródott egymás mellett a reményben, amely inkább illúzió volt számára, semmint valóság. Azt hiszem ő döntésre jutott. És még a keresztnevét sem tudtam meg soha. Lucynek neveztem el a szőke, apró loknijai miatt.Olyan volt mint egy baba.
Korán reggel volt még, a dér úgy ült meg a fákon, mintha egy lisztes vödör borult volna ki a világra. Éppen csak derengett, a város, amely soha nem aludt, most mégis melankóliában, csendesen, vagy talán csak tompa zajokkal köszöntötte az új reggelt. Mellettem az ágyon egy fekete, hosszú hajú fiú szuszogott. Alig volt több huszonkettőnél. Szégyen érzetnek kellett volna dolgoznia bennem azért amit előző éjjel csináltunk, de inkább a boldogság áradt szét bennem: édes, rekedt sóhajai eleven visszhangként éltek még mindig bennem. Apró csókot leheltem a halántékára,immáron fél órája készen az indulásra. Karja szinte ösztönösen záródott a nyakam köré.
- Uuuuhmmm…..egy kávéra még maradj!- dünnyögte félálomban, a hangja éppen olyan játékos volt mint előző éjjel, noha még jóval az álomföldön belül járt. Nevetve fejtettem le magamról a karját, és csókot leheltem a kezére.
- Már ittam kávét. Minden jót Marcel!
Ha magához tér nem valószínű, hogy keresni fogja a telefonszámom, ahogy nekem sem volt meg az övé. A pillanatoknak pont ez a szépségük: a megismételhetetlenség.
Alig fél óra múlva jókedvűen, bár kissé vacogva indultam meg a brooklyn-i tégla tömbházak között lavírozva a metró irányába. Fél óra múlva bent kell lennem a kórházban, bár valószínű késni fogok. Vagy lehet csak délután érek be.  Egy sms-t küldtem azért Dr Martin-nak, hiszen mégis pofátlanság lenne nem érni oda időre, és még csak nem is jelezni ezt valahogy.
“ Ne haragudjon doki, de késni fogok. Sokat.”
Nevetve dugtam vissza kabátom rejtekébe a mobilom. A jókedvem töretlen volt. Az este számtalan momentuma még mindig elevenen élt bennem, jóleső reszketést okozva a testemben. Aztán nagyjából tizenöt perc séta után rájöttem, hogy ezt a remegést immáron valami más okozza. A csontjaiban lassan éreztem a semmihez sem hasonlító zsibbadó fájdalmat, amely előre jelezte, hogy pillanatokon belül le fogok esni a lábamról. A lélegzetem gyorsulni kezdett amint realizáltam magamban a tüneteket. Tudtam, hogy mi ilyenkor a teendő, csakhogy a nyílt utcán voltam. Lehet indulás előtt már be kellett volna adnom magamnak az injekciókat….de valahogy annyira nem foglalkoztam azzal mennyi az idő. Kétségbeesetten kutattam valami helyet ahova bemenekülhetnék, de olyan gyorsan kapott el a roham, hogy szinte esélyem sem volt rá. Riadtan néztem körbe, mint a csapdát sejtő őzike, amelyiknek fogalma sincs merre kellene menekülnie a közelgő hóvihar elől. Végül megpillantottam az egyik ház mögött a fém tűzlépcsőt, amely vaskos, és hatalmas mostrumkígyóként kanyargott fel a vörös téglás tűzfalon a tető fölé. Az aljában egy vas hordóban ott hagyott tűz pislákolt egy szedett-vetett, nemrég még igencsak jó szolgálatot tevő brooklyn-kályhaként. Nem sok időm volt más lehetőség után nézni, mert éreztem, hogy pillanatokon belül megszűnik minden erő a lábamban, és ha nem adom be magamnak az injekciót, akkor órák is eltelhetnek, mire egyáltalán lábra tudok majd állni. Mire a lépcső alá szinte bezuhantam, már alig álltam a lábamon, fél kezem a táskámban matatott, keresve a gyógyszeres dobozomat, amit mindig magamnál hordtam. Enélkül el sem indultam, mert az életben maradásomat jelentette. Leroskadtam a lépcső alá, és a dobozt kétségbeesett zihálások közepette nyitottam ki. Könyörögve motyogtam magamban, hogy meg tudjam csinálni, hogy bírjak még ki annyit, hogy a két fecskendőről lepattintom a védő kupakot, és beadom magamnak a hasfalba az egyiket, és a felső combomba a másikat.
- Kérlek….kérlek….kérlek…tarts még ki….már nem kell sokáig….kééérlek!- mantráztam szinte megállás nélkül, ahogy zörögve halásztam ki az első adag, előre elkészített injekciót, és a másik szabad kezemmel a szövetkabátomat gomboltam szét, hogy a pulóverem felhúzva hozzáférjek a hasfalamhoz. Már azt sem néztem, hogy lát e valakit, tulajdonképpen nem is érdekelt jelenleg  a környezetem, hiszen a talpon maradásomért küzdöttem. Az első injekciót egy gyors és határozott mozdulattal toltam a hasfalamba, majd a teljes adagot belefecskendeztem. Kihúztam a tűt, és óvatosan magam mellé helyeztem, majd a következőért nyúltam. Szuszogtam, és még mindig csak zihálva vettem a levegőt, amint a nadrágom gombját megoldottam, hogy annyira lehúzzam, hogy a combom felső részéhez hozzáférjek. Újabb döfés, ezúttal a bal combomba, és egy hatalmas felszakadó sóhaj, amint szinte megéreztem a szert szétáramlani a testemben. A fejemet hátra vetettem, és megkönnyebbülten szívtam be, majd fújtam ki a levegőt. Kell egy vagy kettő perc, hogy a tökéletes hatást elérjem, és a roham múlni kezdjen.