Dale & Cassie

Nyilvánvaló volt az, hogy a párkeresés az utolsó dolog volt most a teendőim listáján, holott fontos tényezője lett volna az én és a lányom életének is. Nem lenne szabad a saját makacsságom miatt őt arra kényszeríteni, hogy apa nélkül élje tovább a mindennapjait. Mivel nekem a szüleim sosem váltak el, sőt meg vagyok győződve arról, hogy a mai napig nagyon szeretik egymást, fogalmam sincs arról, hogy milyen érzések keringhetnek a kislányomban, ez pedig valahol megijesztett. Hogyan neveljem úgy a gyerekem, hogy részben miattam már a születése előtt érte egy fontos trauma és még elképzelni sem tudom azt, hogy min mehet keresztül?
Ennek ellenére tartom magam ahhoz, hogy nem kell feltétlenül párkeresésre fecsérelni a vele töltött időt. Úgy voltam vele, hogy a gyerekem egy okos és tökéletes óvodás, szóval emiatt biztosan megérezné, ha valami nem lenne velem teljesen rendben. Annak nincs semmi értelme, hogy miattam még több dolog miatt kelljen aggódnia. Talán túlságosan ideálisan próbálom nevelni a lányom, de szerintem nem normális az, ha az ő korában bármin stresszelnie kell. Én személy szerint féltem volna attól, hogy Lotte nem érzi biztonságban magát mellettem, és emiatt kezdett volna el szorongani.
Nagyon ironikus az, hogy mennyire nem kerestem magam mellé semmit, most pedig mégis egy olyan férfival fogok randizni, akihez nem biztos, hogy felérek nőként. Ugyanakkor az utóbbi időben egyre inkább kezdtem azt elhinni, hogy talán nem a társadalmi különbségeken kellene leragadnom, mivel Dale sem teszi ugyanezt. Nem gondolhatok magam körül mindenkit zaklatónak, vagy olyannak, aki lényegében egyetlen dolgot akar tőlem. Én is tudtam, hogy meg kell tanulnom nyitni a világ felé, mert régen teljesen máshogy éltem az életem, mint most. Nem voltam boldogtalan, de én is tudom,  hogy jót tett volna nekem, ha legalább egy kicsit megpróbálom a dolgokat más szemüveggel nézni.
Azt hittem, hogy egészen eddig stresszeltem, viszont ez akkor hágott a tetőfokára, amikor meghallottam a kopogást. Eddig a pillanatig lényegében úgy éreztem, hogy elkészültem, de amikor a tükörbe pillantottam, nem gondoltam ezt így. Túl soknak találtam a rúzst, amit választottam, nem beszélve arról, hogy a hajamat sem sikerült tökéletesen elkészíteni, de talán ezek azt a hitet keltik Dale-ben, hogy nem reggel hat óta voltam elfoglalva azzal, hogy a kislábujjamat is epiláljam, amiért találkozunk… Nem mintha bármi jelentősége lenne a dolognak, viszont sosem lehet az ember elég felkészült. Talán ezért is volt egy kicsit kaotikus az ajtónyitás, de az arcomon a mosoly ennek ellenére őszinte volt. Csak utólag vettem észre a szemem sarkából Lotte rózsaszín kiscipőjét, ami miatt - bár elég bűntudatosan - automatikusan beljebb húztam az ajtót. Rosszul éreztem magam, de egyszerűen nem mondhattam el neki még azt, hogy van egy lányom. Rettegtem attól, hogy nem fogja jól fogadni, emiatt pedig közöttünk tényleg mindennek vége lesz. Talán önző dolog volt ezt tenni, viszont annyira ösztönösen történt, hogy szinte felfogni sem volt időm. Amikor meghallottam a nevemet a szájából, a mosolyom még szélesebb lett, de nem tudtam sokáig tartani vele a szemkontaktust. Éreztem, ahogy lassan vörösödni kezdek, ezért a tekintetemet egyszerűen lesütöttem.
- Nem hagyhatsz ki étkezéseket! - magam sem tudom, hogy pontosan miért kezdtem el megdorgálni, de nagyon is komolyan gondoltam azt, amit most mondtam neki - Meg fogsz betegedni, és akkor hogyan dolgozol?
Nem mintha mondjuk ez a tény maga egy mérlegben lenne azzal a ténnyel, hogy beteg lehet, de azért oda kellett volna figyelnie magára. Ettől függetlenül rám is jellemző volt az étkezések kihagyása, de legalább nem villogtam vele, hogy aggodalmat keltsek benne ezzel. Egyáltalán tényleg aggódna értem, ha megtudná? És ez egyáltalán számít valamit? Pont az előbb döntöttem el azt, hogy nem fogom könnyen adni neki a szívem és megint ott tartok, hogy meglátom és csak arra tudok gondolni, hogy jó lenne vele még egyszer találkozni.
- Mehetünk - csak egy bólintással nyugtáztam a dolgot, aztán mindent beleadtam abba, hogy normálisan be tudjam zárni az ajtót. Miután ezzel kapcsolatban sikerrel jártam, már tényleg úgy éreztem, hogy az egyik nagy akadályt leküzdöttem, innentől kezdve már csak a lépcső okozhat nekem meglepetéseket.
- Eltelt, köszönöm. Nagyrészt a szüleimmel voltam, szóval mondhatni kellemes volt - leszámítva mondjuk azt a részt, amikor anya róla faggatott, de ezt nem fogom az orrára kötni. Ahogyan anyának sem fogom elmesélni azt, hogy milyen érzések kerítettek hatalmába, amikor a derekamhoz ért a keze. Ezen a ponton már tényleg csak a lépcsőkre tudtam és akartam gondolni, hiszen szerettem volna minden probléma nélkül lesétálni. Egyszer bénázni előtte talán belefért, de ha folyamatosan ezt fogom csinálni, inkább tekint rám majd idővel úgy, mintha a húga lennék, nem pedig nőként. Ez pedig határozottan zavart volna. Hálás voltam neki, hogy amikor kiértünk, ismételten odafigyelt arra, hogy lehetőség szerint épségben üljek be a kocsiba. Én pedig annak büszke voltam magamra annak ellenére is, hogy milyen zavarba ejtő járművel jött elém. Nem akartam arra gondolni, hogy ügyvédként mennyire lehet vastag a pénztárcája, de maga a tény, hogy két autója van, egy kicsit azt erősítette bennem, hogy nem vagyok elég jó hozzá. Emiatt pedig nem mertem ránézni, miközben a szoknyámat rendezgettem az ülésen. Hogy fogom viselni azt, ha már nem leszek érdekes a számára és többé nem akar randizni? Bele merjem élni magam ebbe az egészbe egyáltalán?
- Nem még, de fiatalabb koromban szerettem volna - halkan nevettem el magam - Csak nem voltak olyan ismerőseim, akiknek lett volna sportkocsija.
Sosem volt bakancslistám, viszont ha hasonlót vezettem volna az egyetemi éveim alatt, akkor biztosan rajta lett volna hasonló. Ennek ellenére is mosolyogva gondoltam vissza arra, hogy a 21 éves énem minden bizonnyal ujjong bennem, amiért teljesült ez a vágya.
- Miért van egyébként sportkocsid? - egy kíváncsi pillantást vetettem rá, miután a helyére kattintottam a biztonsági övet - Szoktad használni a tárgyalások miatt?

914 szó || outfit

Dale & Cassie

- Anya, áthozom Lottét a hétvégén, hogy egy kicsit vigyázz rá, rendben? – pontosan tudta, hogy valamiben sántikálok, de egy ideig nem mondott nekem semmi olyat, ami ezt a gyanút jobban erősítette volna bennem. Az ölemben nyugvó papírtasak tartalmára néztem, amit akkor adott a kezembe, miután távoztunk a lányommal. Azt a szoknyát tartalmazta, amit azon a randin viselt, ahol apa eljegyezte. Hozzáteszem, nem egy alkalommal irigyeltem el tőle a darabot, és mikor a lányom édesapjával találkoztam, megpróbáltam egyszer elcsenni, csak lebuktam a dologgal, és anya nem adta oda. Sosem kedvelte őt, ezt pedig igyekezett minden alkalommal kellőképpen kimutatni nekem. Miközben leszálltam a buszról, én magam is éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe a gesztustól, amit megtett értem, ez pedig még inkább izgatottá tett a leegyeztetett időpont eljöveteléig.
Soha nem voltam egy könnyen meghódítható fajta. Egyetemistaként valamennyire élveztem a felém irányuló figyelmet, és a legtöbbször nem szívesen mondtam igent valakinek, mivel több fiú is elhívott ide-oda. Miután anya lettem, lényegében azért mondtam le a párkeresésről, mert minden energiámat a lányomra akartam fordítani, és pontosan tudtam, hogy a tény, hogy valaki nem csak engem kap meg maga mellé, egy nehezítő tényező. Meg akartam kímélni magam olyan csalódásoktól, amik arról szólnak, hogy valaki kínosan próbálja kimagyarázni, hogy nem velem van a gond, és nem is a kislányommal, csak… Ezzel kellemetlen helyzetbe hoztam volna a férfit is, magamat pedig még inkább. Tudtam, hogy ebben a szituációban én már nem várhatom el senkitől azt, hogy egyenrangúként kezeljen a többi nővel, mivel a saját család mindenki számára prioritás, azt pedig elég önző dolog lenne elvárni valakitől, aki mondjuk nem érzi késznek magát az apaságra, hogy a sajátjaként szeresse Lottét.
Ennek ellenére, hiába mondtam nemet, amikor Dale elkérte a telefonszámomat, egyáltalán nem azért történt meg, mert nem szerettem volna megadni neki, szimplán csak zavarba hozott a nyílt érdeklődése. Nem feltétlenül tudom, hogy végül mi vett rá arra, hogy belecsúsztattam a vásárolt könyvbe a papírt a számommal. Mivel még mindig nem tud Lottéról, még nagyobb bűntudatom volt a dolog miatt, de ennek ellenére újra akartam látni őt. És csak így mesélhetek neki arról, hogy van egy lányom. Lényegében a korábbi két alkalom, amikor találkoztunk, az nem feltétlenül arra szolgált, hogy ilyen mélységekig hatoljunk egymás életében.
A tükör előtt állva, párszor áthúztam még a szempilláimon a spirált, aztán az egészen szegényes sminkkészletemre pillantottam, ami távolról sem mondható randizásra alkalmasnak. Ezután vándorolt a tekintetem arra a rúzsra, amit mindössze pár napja vásároltam, csak erre az alkalomra. Mivel jobb ötletem nem volt, azt használtam, az arcomon pirosítóként is, illetve az ujjaimmal feltapogattam az ajkaimra is, hogy ne legyen annyira feltűnő a készülődés.
Éppen a parfümömből fújtam egy keveset még a nyakamra, amikor meghallottam a kopogást. Abban állapodtunk meg, hogy ha már úgy is tudja, hogy pontosan hol lakunk, akkor feljön és lekísér.
- Azonnal megyek – határozottan szóltam ki, és ebben a pillanatban kapkodni kezdtem, hogy mindenféle, amúgy teljesen felesleges dolgot dobáljak a táskámba, és időben bele tudjak bújni a szandálomba. Miután pedig sikeresen végrehajtottam a műveletet, elég büszke voltam magamra, ami pont elegendő löketet adott ahhoz, hogy mosolyogva tudjak kiszökkenni az ajtón.
- Szia – mivel a cipőmnek nem volt túl magas a sarka, egészen hátra kellett hajtanom a fejem ahhoz, hogy fel tudjak nézni rá – Nem vagy szomjas?
Magam sem tudom, hogy miért ez volt az első dolog, amit megkérdeztem tőle ahelyett, hogy egyáltalán mi van vele. Viszont, ha meg igennel válaszol, akkor legalább valamivel meg tudom kínálni, mielőtt elindulnánk.

568 szó || outfit