" You're so pretty you can't hide it, it goes without saying "
Úgy gondolom a hűség nem holmi atomfizika, szimpla döntés kérdése. Amennyiben mind a két fél tartja magát hozzá, egymás tiszteletének is felfoghatjuk. Szerintem azok a férfiak, akik képtelenk a nadrágjukban tartani bizonyos dolgokat, egyszerűen rossz döntést hoznak, amikor felvállalnak egy kapcsolatot. Teljesen rendben van, ha valaki nincs felkészülve arra a fajta felelősségre, ami egy párkapcsolattal jár, de utólag felesleges belemagyarázni az egészbe, hogy egy másik személy túlságosan vonzó, vagy ezerszer érdekesebb volt. Akkor alapból nem akarta a kapcsolatot a megcsalt féllel, vagy nem volt hajlandó tenni érte, nem igaz? Nem állítom, hogy én szent vagyok, vagy hogy soha nem keveredtem bele valami olyasmibe, ami nagyon kínos szituációkat is eredményezhetett volna. Ugyanakkor soha nem kerestem tudatosan azokat a nőket, akik titokban megválnak a jegygyűrűjüktől, vagy izgatónak tartják a gondolatot, hogy bármikor rájuk nyithat a párjuk. Tartottam magamat ahhoz, hogy tisztelem a másik felet annyira, hogy ne próbáljak meg hülyét csinálni belőle, mert az én egómban is kifejezetten nagy károkat okozott volna, ha valaki úgy kezel engem, mint egy komplett idiótát. Akármilyen nehéz őszintének lenni, azért a felnőtt embereknek képesnek kellene lenniük rá. Én pedig harmincon túl már eléggé felnőttnek érzem magamat hozzá. Cassidy esetében is szerettem volna nyílt lapokkal játszani, még ha nem is kért tőlem hasonlót. Megérdemli, hogy ha eljön az a pont, amikor döntenünk kell, hogy ez csak egy egyszeri - igazából többszöri, de a korábbi alkalmakat nem tudnám randinak hívni - találkozás volt, vagy épp kihozhatunk belőle többet, akkor legyenek kérdései és legyenek ellenvetései, na meg döntési joga. Ugyanúgy megítélheti a közöttünk lévő kémiát, mint én teszem. Más kérdés, hogy nekem már az első találkozásunk óta nagyon kedvemre van a társasága, hangozzon ez akármilyen közhelyesen is. Már-már bűntudatosan pislogtam a nőre, amikor megdorgált a szokásaim miatt és igyekeztem nem olyan képet vágni, mint aki teljesen tisztában van a bűneivel és gondolkodás nélkül képes lesz azokat újra meg újra elkövetni. Éreztem a késztetést magamban azzal kapcsolatban, hogy nem akarok csalódást okozni ennek a törékeny nőnek. - Tudom, hogy nem szabadna. - Úgy ismertem el a bűnömet, mintha rögtön hajlandó lennék vezekelni is érte. - Ha lebetegednék, a főnökasszonyom biztosan kényszer-szabadságra küldene. Szerintem pályát tévesztett és bírónak kellett volna mennie. - Ebben száz - igazából százhúsz - százalékig biztos voltam. Továbbra sem állíthatom ugyanakkor, hogy túlságosan kedveltem volna Joan erőszakos módszereit. Akkor legalábbis biztosan nem, amikor ellenem alkalmazta őket. - Szeretsz ezen a környéken élni? - Nyilvánvalóan megvan az esélye, hogy egy jó nagy kövér nem a válasza erre a kérdésre. Melyik nő szeretne olyan helyen élni, ahol sötétedés után félnie kell, amíg nem sikerül bejutni a lépcsőházba? Még csak azt sem mondhatom, hogy elítélendő, amiért Cassidy Bronxban lakik, elvégre annyi minden kötheti ide - a pénzügyi dolgokon túl is. Én pedig nem lennék valami jó fej, ha számítana, hogy pontosan miért lakik itt a nő. Inkább az foglalkoztatott, hogy az első találkozásunkkor tapasztalt dolgok vajon milyen gyakran történnek meg vele. Nyilván egészen más kapcsolatban kellene lennünk, hogy meg tudjam védeni ettől, de úgy érzem kész lettem volna vele erre a feladatra. - Ezek szerint ők itt élnek a városban? - Nem kellett volna rákérdeznem, de minden érdekelt vele kapcsolatban. - Milyenek a szüleid? - Kérdőn pillantottam rá, aztán rájöttem, hogy újabb kérdést tettem fel, ami miatt egy mosoly kúszott az arcomra. - Ne haragudj, nem kihallgatni szeretnélek. Csak érdekel, hogy kik azoknak, akiknek ilyen szép lánya van. - Túl messzire mentem volna? Igen, határozottan éreztem, hogy ezért a megszólalásért minimum érdemlek egy taslit, de már túl késő lett volna visszaszívni. - Akkor örülök, hogy velem tetted meg először. - Széles mosollyal az arcomon fordultam oda hozzá. Igazából simán kinéztem volna magunkból, hogy ha csak itt ülünk végig és beszélgetünk is élvezetes társalgás alakult volna ki közöttünk. De pont úgy, mint ahogyan csalódást sem szerettem volna okozni neki, történetesen legalább annyira le is akartam őt nyűgözni. Próbálva egyensúlyozni annak a mezsgyéjén, hogy ne akarjak másnak tűnni, mint aki egyébként vagyok. Nem akartam ferdíteni előtte és becsapni Cassiet. A pillantásommal követtem a mozdulatát, ahogyan a biztonsági övért nyúlt és tűkön ülve vártam, hátha szüksége lesz a segítségemre annak a helyre kattintásánál, végül mégis visszatértek a szemeim előbb az ajkaira, aztán a szemeire. - Áh... - Halkan felnevettem, miközben a kezemet a tarkómhoz emeltem, hogy megdörzsöljem azt. - Nem, igazság szerint nem a tárgyalások miatt van. Habár... Vannak ügyfeleink, akikkel órákat lehetne beszélgetni autókról és lóerőről, mielőtt a tárgyra térnénk. - Mosoly villant a szám sarkában, ha csak ténylegesen azokra az emberekre gondoltam. Pár másodpercig a kormányt bámultam, amíg ráhelyeztem a kezemet, aztán visszafordultam Cassiehez. - Szerintem csak nem nőttem ki gyerekkoromból a kisautókhoz fűződő viszonyomat. - Ezt már egy egész konkrét vigyorral közöltem vele. Foghattam volna arra is, hogy túl jó fej és lelkes autószerelőhöz járok, ami részben igaz is lenne. De mégsem Ty volt az, aki rászorította a kezemet a papírra, amikor megvettem ezt az autót. - Nem akarlak ezzel untatni, és biztosan van neked is tapasztalatod a témában... De egész más automata autót vezetni és olyat, ami kézi váltós. A sportkocsik inkább az utóbbi kategória. - Ezen a ponton pedig meg is húztam a határt, ami az autókról ejtett szavaim számát illeti. Nem akartam halálra untatni valami olyasmivel, amivel kapcsolatban ha tippelnem kell, biztosan nem ugyanolyan lelkes, mint én. Édesanyámból, Joanból és Clareből kiindulva legalábbis. Indítottam, aztán már úton is voltunk. Pont, mint az első alkalommal, csak most egészen más volt a légkör közöttünk. - Városban egyébként nagyon más élmény, mint autópályán. Egyszer szívesen elvinnélek valahová, ahol megmutathatom mi a különbség. - Oké, részben mégis az autóról volt szó, de legalább olyan ügyesen elhintettem egy újabb találkozó reményét is. Én máris biztos voltam benne, hogy szeretnék ilyet. Egy újabb randit vele.
Nyilvánvaló volt az, hogy a párkeresés az utolsó dolog volt most a teendőim listáján, holott fontos tényezője lett volna az én és a lányom életének is. Nem lenne szabad a saját makacsságom miatt őt arra kényszeríteni, hogy apa nélkül élje tovább a mindennapjait. Mivel nekem a szüleim sosem váltak el, sőt meg vagyok győződve arról, hogy a mai napig nagyon szeretik egymást, fogalmam sincs arról, hogy milyen érzések keringhetnek a kislányomban, ez pedig valahol megijesztett. Hogyan neveljem úgy a gyerekem, hogy részben miattam már a születése előtt érte egy fontos trauma és még elképzelni sem tudom azt, hogy min mehet keresztül? Ennek ellenére tartom magam ahhoz, hogy nem kell feltétlenül párkeresésre fecsérelni a vele töltött időt. Úgy voltam vele, hogy a gyerekem egy okos és tökéletes óvodás, szóval emiatt biztosan megérezné, ha valami nem lenne velem teljesen rendben. Annak nincs semmi értelme, hogy miattam még több dolog miatt kelljen aggódnia. Talán túlságosan ideálisan próbálom nevelni a lányom, de szerintem nem normális az, ha az ő korában bármin stresszelnie kell. Én személy szerint féltem volna attól, hogy Lotte nem érzi biztonságban magát mellettem, és emiatt kezdett volna el szorongani. Nagyon ironikus az, hogy mennyire nem kerestem magam mellé semmit, most pedig mégis egy olyan férfival fogok randizni, akihez nem biztos, hogy felérek nőként. Ugyanakkor az utóbbi időben egyre inkább kezdtem azt elhinni, hogy talán nem a társadalmi különbségeken kellene leragadnom, mivel Dale sem teszi ugyanezt. Nem gondolhatok magam körül mindenkit zaklatónak, vagy olyannak, aki lényegében egyetlen dolgot akar tőlem. Én is tudtam, hogy meg kell tanulnom nyitni a világ felé, mert régen teljesen máshogy éltem az életem, mint most. Nem voltam boldogtalan, de én is tudom, hogy jót tett volna nekem, ha legalább egy kicsit megpróbálom a dolgokat más szemüveggel nézni. Azt hittem, hogy egészen eddig stresszeltem, viszont ez akkor hágott a tetőfokára, amikor meghallottam a kopogást. Eddig a pillanatig lényegében úgy éreztem, hogy elkészültem, de amikor a tükörbe pillantottam, nem gondoltam ezt így. Túl soknak találtam a rúzst, amit választottam, nem beszélve arról, hogy a hajamat sem sikerült tökéletesen elkészíteni, de talán ezek azt a hitet keltik Dale-ben, hogy nem reggel hat óta voltam elfoglalva azzal, hogy a kislábujjamat is epiláljam, amiért találkozunk… Nem mintha bármi jelentősége lenne a dolognak, viszont sosem lehet az ember elég felkészült. Talán ezért is volt egy kicsit kaotikus az ajtónyitás, de az arcomon a mosoly ennek ellenére őszinte volt. Csak utólag vettem észre a szemem sarkából Lotte rózsaszín kiscipőjét, ami miatt - bár elég bűntudatosan - automatikusan beljebb húztam az ajtót. Rosszul éreztem magam, de egyszerűen nem mondhattam el neki még azt, hogy van egy lányom. Rettegtem attól, hogy nem fogja jól fogadni, emiatt pedig közöttünk tényleg mindennek vége lesz. Talán önző dolog volt ezt tenni, viszont annyira ösztönösen történt, hogy szinte felfogni sem volt időm. Amikor meghallottam a nevemet a szájából, a mosolyom még szélesebb lett, de nem tudtam sokáig tartani vele a szemkontaktust. Éreztem, ahogy lassan vörösödni kezdek, ezért a tekintetemet egyszerűen lesütöttem. - Nem hagyhatsz ki étkezéseket! - magam sem tudom, hogy pontosan miért kezdtem el megdorgálni, de nagyon is komolyan gondoltam azt, amit most mondtam neki - Meg fogsz betegedni, és akkor hogyan dolgozol? Nem mintha mondjuk ez a tény maga egy mérlegben lenne azzal a ténnyel, hogy beteg lehet, de azért oda kellett volna figyelnie magára. Ettől függetlenül rám is jellemző volt az étkezések kihagyása, de legalább nem villogtam vele, hogy aggodalmat keltsek benne ezzel. Egyáltalán tényleg aggódna értem, ha megtudná? És ez egyáltalán számít valamit? Pont az előbb döntöttem el azt, hogy nem fogom könnyen adni neki a szívem és megint ott tartok, hogy meglátom és csak arra tudok gondolni, hogy jó lenne vele még egyszer találkozni. - Mehetünk - csak egy bólintással nyugtáztam a dolgot, aztán mindent beleadtam abba, hogy normálisan be tudjam zárni az ajtót. Miután ezzel kapcsolatban sikerrel jártam, már tényleg úgy éreztem, hogy az egyik nagy akadályt leküzdöttem, innentől kezdve már csak a lépcső okozhat nekem meglepetéseket. - Eltelt, köszönöm. Nagyrészt a szüleimmel voltam, szóval mondhatni kellemes volt - leszámítva mondjuk azt a részt, amikor anya róla faggatott, de ezt nem fogom az orrára kötni. Ahogyan anyának sem fogom elmesélni azt, hogy milyen érzések kerítettek hatalmába, amikor a derekamhoz ért a keze. Ezen a ponton már tényleg csak a lépcsőkre tudtam és akartam gondolni, hiszen szerettem volna minden probléma nélkül lesétálni. Egyszer bénázni előtte talán belefért, de ha folyamatosan ezt fogom csinálni, inkább tekint rám majd idővel úgy, mintha a húga lennék, nem pedig nőként. Ez pedig határozottan zavart volna. Hálás voltam neki, hogy amikor kiértünk, ismételten odafigyelt arra, hogy lehetőség szerint épségben üljek be a kocsiba. Én pedig annak büszke voltam magamra annak ellenére is, hogy milyen zavarba ejtő járművel jött elém. Nem akartam arra gondolni, hogy ügyvédként mennyire lehet vastag a pénztárcája, de maga a tény, hogy két autója van, egy kicsit azt erősítette bennem, hogy nem vagyok elég jó hozzá. Emiatt pedig nem mertem ránézni, miközben a szoknyámat rendezgettem az ülésen. Hogy fogom viselni azt, ha már nem leszek érdekes a számára és többé nem akar randizni? Bele merjem élni magam ebbe az egészbe egyáltalán? - Nem még, de fiatalabb koromban szerettem volna - halkan nevettem el magam - Csak nem voltak olyan ismerőseim, akiknek lett volna sportkocsija. Sosem volt bakancslistám, viszont ha hasonlót vezettem volna az egyetemi éveim alatt, akkor biztosan rajta lett volna hasonló. Ennek ellenére is mosolyogva gondoltam vissza arra, hogy a 21 éves énem minden bizonnyal ujjong bennem, amiért teljesült ez a vágya. - Miért van egyébként sportkocsid? - egy kíváncsi pillantást vetettem rá, miután a helyére kattintottam a biztonsági övet - Szoktad használni a tárgyalások miatt?
" You're so pretty you can't hide it, it goes without saying "
A magánéletemet már jó ideje úgy tekintettem, mint olyan szükséges rossz, amit jószerével az életemben történt dolgok irányítottak. Egyszerre mondanám nagyon egyszerűnek és igazán bonyolultnak is. Aki nem ismer engem és a múltamat, vagy annak az okát, amiért Amerikába jöttem, az valószínűleg csak egynek tart engem a városban élő sok száz 'playboy' közül, akik a társadalmi státuszukkal és hivatásukkal egymásra licitálva havonta akár több nő társaságában is megfordulnak. Ezzel szemben azok, akik igazán közel állnak hozzám, vagy akik ismernek már engem elég ideje, hogy meséljek nekik a múltamról tudják, hogy ha próbálkozom is másokkal hosszabb távon kapcsolatot kiépíteni, nem megy egyik pillanatról a másikra. Részben pedig nem is feltétlenül ölök bele annyi energiát, hogy ténylegesen sikeres legyen. Talán egy szakember megmagyarázta volna nekem az egészet azzal, hogy a lelkem mélyén még mindig túlságosan kötődöm Yayához és nem dolgoztam fel sem az ő, sem pedig a meg nem született gyerekünk halálát. Én magam azonban nagyon is tisztában voltam a saját érzéseimmel és azzal, hogy nem érdemes a múlton keseregnem, mert semmi nem fogja visszahozni számomra azt az állapotot. Arra pedig végképp nem kényszeríteném magamat, hogy csak azért döntsek valaki miatt és legyen komoly párkapcsolatom - ne adj' Isten feleségem és családom -, mert van aki úgy gondolja, hogy ebben a korban már illene ilyenekkel rendelkeznem. Szükségem volt valamire, ami képes megfogni engem egy nőben, ami nyilván lehetett volna a kinézete. Viszont még én magam is túlságosan felszínesnek gondoltam volna magamat, ha harmincon túl ennyivel megelégednék. Nem volt semmi gond azokkal a nőkkel, akikkel a munkám révén, vagy épp adott eseményeknek hála ismerkedtem meg, de ha lehet ilyet mondani rájuk mindenféle sértés nélkül, túlságosan kiszámíthatóak voltak. Mindig tudtam, hogy mit kell mondanom, vagy épp milyen drága ajándékot vennem annak érdekében, hogy elérjem a célomat. Valószínűleg rettentő képmutató lett volna a részemről azzal jönni, hogy bezzeg Cassidy milyen más és hogy van benne valami, ami megfog. Nagyon is tisztában vagyok ugyanis azzal, hogy mi tetszik benne annyira - azon túl, hogy nem volt elég neki ahogyan először bepróbálkoztam a telefonszáma megszerzésével. A társasága és felém tanúsított kezdeti bizalmatlansága mind-mind olyasmik voltak, amelyek jóformán felpezsdítettek engem. Mondhattam neki a legátgondoltabb bókjaimat és még akkor sem lehettem benne biztos, hogy úgy reagál rá, ahogyan mások tennék. - Jó szórakozást. - Köszi..? - Meglepetten veszem tudomásul, hogy most az öcsém csinál úgy, mint ahogyan én szoktam és még az is megfordul a fejemben, hogy talán zavarba kellene jönnöm attól, ahogyan végigmér engem, miközben épp az ajtó felé tartok, azon túl pedig egészen pontosan a Cassievel való randinkra. Ha más részleteket nem is feltétlenül tisztáztam volna le a nővel, azt tudatosítani akartam mindkettőnkben, hogy igenis randiról van szó. Ugyan indulás előtt egy részemet még érdekelte, hogy az öcsém vajon mivel fogja tölteni az idejét, az autóban azonban már sokkal inkább arra koncentrálok, ami előttem áll. Meg van az az előnyöm, hogy tudom, merre kell mennem, amikor pedig megérkezem a megfelelő utcába, még inkább jókedvem támad, mint amivel elindultam. Az ajtó előtt állva még igazítottam valamennyit a hajamon, aminek egy részét direkt kifésültem a homlokomból, csak ezután kopogtam be és vártam. Egy visszafogott, de annál nyilvánvalóbb mosoly még akkor is ott ült az arcomon, amikor a hang mellé már látvány is tárult és kinyílt előttem az ajtó. - Szia, Cassie! - Kifejezetten jól esett kimondani a nevét, ahhoz pedig rendesen vissza kellett fognom magamat, hogy ne kezdjem el rögtön bámulni őt. - Nem, köszönöm. Van, hogy munka közben enni is elfelejtek, de most nem volt olyan rég, hogy elindultam otthonról. - Magamat is meglepem azzal, hogy milyen kommunikatív vagyok, de nem feltétlenül bánom a dolgot. Ettől függetlenül mondjuk a forgalommal nem feltétlenül untatnám őt. - Ha készen vagy, részemről indulhatunk is. - Fürkésző pillantásom a nőre siklott, ezúttal viszont megadtam magamat a késztetésnek és az arcánál lentebb is elkalandoztak pár másodpercig a szemeim. Próbáltam nem túl feltűnően mosolyogni rá, amikor újra találkozott a tekintetünk. - Milyen volt eddig a hétvégéd? - Volt némi hátsószándékom arra vonatkozóan, hogy a többi részéről mit gondoljon majd, de ezt természetesen megtartottam magamnak. Ha készen volt már és elindulhattunk, egyszerűen magam mellé engedtem, a kezem azonban úgy csúszott a dereka mögé, hogy finoman hozzá is értem, s szinte éreztem ahogyan az ujjam a bőréhez ér a blúza és a szoknya között. Az érintés könnyed volt, de mivel nem vagyok sem perverz, sem erőszakoló típus, vissza is engedtem a kezemet magam mellé, amíg ki nem értünk az épületből. Az autónál pedig szinte ugyanazokat a mozdulatokat játszottam végig, mint az első találkozásunk alkalmával - kinyitottam előtte az anyósülés oldalán lévő ajtót és egyszerre igyekeztem figyelni arra, hogy ne üsse be a homlokát, de meg se csússzon közben. Egy sportkocsiba beülni egészen más érzés, mint egy városi terepjáróba, ezt pedig én magam is tudtam. Amikor beült, becsuktam az ajtaját, majd az autó elejét megkerülve én magam is beszálltam. - Ültél már korábban sportkocsiban? - Ezen a ponton pedig talán azt is jó lenne megbeszélni, hogy hogy bírja a sebességet, vagy alapjáraton az autózást.
- Anya, áthozom Lottét a hétvégén, hogy egy kicsit vigyázz rá, rendben? – pontosan tudta, hogy valamiben sántikálok, de egy ideig nem mondott nekem semmi olyat, ami ezt a gyanút jobban erősítette volna bennem. Az ölemben nyugvó papírtasak tartalmára néztem, amit akkor adott a kezembe, miután távoztunk a lányommal. Azt a szoknyát tartalmazta, amit azon a randin viselt, ahol apa eljegyezte. Hozzáteszem, nem egy alkalommal irigyeltem el tőle a darabot, és mikor a lányom édesapjával találkoztam, megpróbáltam egyszer elcsenni, csak lebuktam a dologgal, és anya nem adta oda. Sosem kedvelte őt, ezt pedig igyekezett minden alkalommal kellőképpen kimutatni nekem. Miközben leszálltam a buszról, én magam is éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe a gesztustól, amit megtett értem, ez pedig még inkább izgatottá tett a leegyeztetett időpont eljöveteléig. Soha nem voltam egy könnyen meghódítható fajta. Egyetemistaként valamennyire élveztem a felém irányuló figyelmet, és a legtöbbször nem szívesen mondtam igent valakinek, mivel több fiú is elhívott ide-oda. Miután anya lettem, lényegében azért mondtam le a párkeresésről, mert minden energiámat a lányomra akartam fordítani, és pontosan tudtam, hogy a tény, hogy valaki nem csak engem kap meg maga mellé, egy nehezítő tényező. Meg akartam kímélni magam olyan csalódásoktól, amik arról szólnak, hogy valaki kínosan próbálja kimagyarázni, hogy nem velem van a gond, és nem is a kislányommal, csak… Ezzel kellemetlen helyzetbe hoztam volna a férfit is, magamat pedig még inkább. Tudtam, hogy ebben a szituációban én már nem várhatom el senkitől azt, hogy egyenrangúként kezeljen a többi nővel, mivel a saját család mindenki számára prioritás, azt pedig elég önző dolog lenne elvárni valakitől, aki mondjuk nem érzi késznek magát az apaságra, hogy a sajátjaként szeresse Lottét. Ennek ellenére, hiába mondtam nemet, amikor Dale elkérte a telefonszámomat, egyáltalán nem azért történt meg, mert nem szerettem volna megadni neki, szimplán csak zavarba hozott a nyílt érdeklődése. Nem feltétlenül tudom, hogy végül mi vett rá arra, hogy belecsúsztattam a vásárolt könyvbe a papírt a számommal. Mivel még mindig nem tud Lottéról, még nagyobb bűntudatom volt a dolog miatt, de ennek ellenére újra akartam látni őt. És csak így mesélhetek neki arról, hogy van egy lányom. Lényegében a korábbi két alkalom, amikor találkoztunk, az nem feltétlenül arra szolgált, hogy ilyen mélységekig hatoljunk egymás életében. A tükör előtt állva, párszor áthúztam még a szempilláimon a spirált, aztán az egészen szegényes sminkkészletemre pillantottam, ami távolról sem mondható randizásra alkalmasnak. Ezután vándorolt a tekintetem arra a rúzsra, amit mindössze pár napja vásároltam, csak erre az alkalomra. Mivel jobb ötletem nem volt, azt használtam, az arcomon pirosítóként is, illetve az ujjaimmal feltapogattam az ajkaimra is, hogy ne legyen annyira feltűnő a készülődés. Éppen a parfümömből fújtam egy keveset még a nyakamra, amikor meghallottam a kopogást. Abban állapodtunk meg, hogy ha már úgy is tudja, hogy pontosan hol lakunk, akkor feljön és lekísér. - Azonnal megyek – határozottan szóltam ki, és ebben a pillanatban kapkodni kezdtem, hogy mindenféle, amúgy teljesen felesleges dolgot dobáljak a táskámba, és időben bele tudjak bújni a szandálomba. Miután pedig sikeresen végrehajtottam a műveletet, elég büszke voltam magamra, ami pont elegendő löketet adott ahhoz, hogy mosolyogva tudjak kiszökkenni az ajtón. - Szia – mivel a cipőmnek nem volt túl magas a sarka, egészen hátra kellett hajtanom a fejem ahhoz, hogy fel tudjak nézni rá – Nem vagy szomjas? Magam sem tudom, hogy miért ez volt az első dolog, amit megkérdeztem tőle ahelyett, hogy egyáltalán mi van vele. Viszont, ha meg igennel válaszol, akkor legalább valamivel meg tudom kínálni, mielőtt elindulnánk.
Kezdőlap
