A telefon csörgése ébresztett fel. Illetve a szemembe sütő reggeli napsugár, hála annak, hogy még mindig nem volt feltéve a függöny a hálószobámban. Úgy két hónapja laktam a manhattani lakásomban, melynek a Casa di Bella nevet adtam (rendkívül kreatív, ugye), de még nagyon sok minden hiányzott ahhoz, hogy igazán otthonosan érezzem magam: Például egy normális ágy. Szitkozódva megfordultam a matracomon, amit stílusosan a szoba közepére helyeztem el, majd lélekben felkészültem arra, hogy azt, aki ilyen korán fel mer hívni, elküldjem valami jó meleg helyre, ahol lehetőleg soha többé nem fér hozzá telefonhoz, hogy még egyszer elkövethesse a hibát, hogy engem reggel 11 óra előtt fel mer hívni.
- Si?! – morogtam bele a telefonba olaszul. Fél éve költöztem ki New Yorkba, de ilyen korán még a nevemre sem szoktam emlékezni.
A vonal túlsó vége néma volt, senki nem szólalt meg.
- Halló?! – próbáltam még egyszer, de semmi.
- Idefigyelj te gyökérarc, ha mar sikerült felébresztened, legalább szólalj meg, és mondd el, hogy mi a francot akarsz?!
Mivel ezúttal sem jártam sikerrel, pedig esküdni mertem volna, hogy halk szuszogást hallottam, fogtam és kinyomtam, a készüléket pedig áthajítottam a matrac végébe. Már többször volt hasonló hívásom, és mindig ugyanaz volt a szitu: titkos szám, és az illető nem szólal meg. Kezdtem már nagyon unni a dolgot, és erősen elgondolkoztam rajta, hogy szólok a bátyámnak, Domnak róla. Fogalmam sem volt, hogy ki lehetett, hiszen nem olyan rég laktam csak a városban, és nem ismertem sok embert. A bátyám, a családom többi férfi tagjához hasonlóan védelmező alkat, és képes lenne akár átráncigálni a vicceskedvű illetőt a telefon kijelzőjén keresztül, mint valamelyik rajzfilmben, amit még kislány koromban láttam.

Hála a kedves telefonbetyárnak, az álom kiment a szememből, így hiába feküdtem még jó fél órát a kényelmes matracomon, nem sikerült visszaludnom. Nagy duzzogva felkeltem, és Alexát arra utasítottam, hogy játssza le a „Wake up, bitch” lejátszási listámat a Spotify-ról (ágyam ugyan nem volt, de Alexa nélkül nem lehet élni, ugyebár). Kávéfőzés közben körbe táncoltam a konyhát, a nappalit, és a rengeteg kartondobozt, amikbe még az egész eddigi életem bele volt zsúfolva.  Utálok kipakolni, de ami azt illeti bepakolni is. Ha rajtam múlva így éltem volna le az egész életem, kartondobozok között. Ennek csupán az a hátránya volt, hogy soha nem találtam semmit. A dobozba, amire még azt írtam rá, hogy „fehérnemű” igazából a konyhai cuccok voltak. A bugyik pedig valahol a kétszázadik karton legmélyén hevertek, amiben a fürdőszobai kellékeknek kellett volna lenniük.
Tipikus Bella....
Forró kávéval a kezemben lehuppantam a kanapémra a nappaliban, – az egyetlen helység, ami félig -meddig, be volt rendezve - és magamban konstatáltam, hogy bizony a mai napon ideje lenne felkerekednem, és elmennem venni egy ágyat, és még ezer féle bútordarabot. Hétközben nem igazán értem ilyesmire rá, ugyanis akkor a hamarosan nyitó butikom miatt kellett mindenfelé rohangálnom. Szerencsére a Boutique La Fenice ügyei sokkal jobban haladtak, mint a vártam, így hétvégén végre juthat idő arra is, hogy a Casa de Bella végre ne csak egy raktárhelységhez hasonlítson, és egy valódi otthon vájék belőle.
Miután megittam két bögre kávét, és meghallgattam mind a 20 számot a lejátszási listámról, belibbentem a fürdőbe, és röpke másfél óra alatt rendbe tettem magam. Amilyen válogatós vagyok, biztos voltam benne, hogy egész nap távol leszek, és a bútorboltokat járom majd keresve a tökéletes darabot. Pont ezen tulajdonságom miatt kellett pár hónapot a bátyámnál laknom, amikor New Yorkba költöztem, hiszen csak nagy nehezen találtam meg a lakást, ami megfelelt az igényeimnek. Most, hogy meg van az álom otthon, már csak be kellett rendeznem. Izgatottan előszedtem valamelyik karton dobozból az egyik kedvenc táskámat, ami úgy gondoltam, hogy remekül illene az aznapi öltözékemhez, majd belepakoltam mindent, amire a napközben szükségem lehet, és sok olyan dolgot, amire valószínű, hogy nem (paprikaspray - fő az elővigyázatosság). Töltöttem még egy bögre kávét hordozható kávéspoharamba, és kiléptem a lakásomból, becsapva magam mögött az ajtót.
Alig tettem két lépést a csöndes folyosón, rögtön beugrott két dolog egyszerre: 1. a telefonom még ott hevert a takaró alatt a matracomon, 2. a kulcs bent maradt a zárban.
Jeges rémület lett úrrá rajtam, hiszen sikerült kizárnom magam a lakásból telefon nélkül, tehát még csak meg sem tudtam volna nézni a neten, hogy ilyenkor még is hol találok egy lakatos céget, akik kinyitják nekem az ajtóm. Toporzékoltam egy sort, és jól leszidtam magam, hogy lehetek ilyen idióta, majd mély levegőt vettem, és magamban elszámoltam tízig, hogy lenyugodjak egy kicsit. Egy lehetőségem maradt: remélhetőleg valamelyik szomszédom már felébredt, és hajlandó nekem kölcsönadni a telóját, hogy segítséget hívhassak, különben kénytelen vagyok elmenni a bátyám lakásához, és ismét végig hallgatni egy fejmosást, hogy milyen felelőtlen vagyok.
Még mielőtt meggondolhattam volna magam széles vigyorral a képemen jó hangosan bekopogtattam a velem szemben lévő lakáshoz.
- Jó reggelt, Bella vagyok, és itt lakom szemben. Szükségem lenne egy kis segítségre, ugyanis kizártam magam.

Outfit, Szószám: 793, Zene

Isabella & Dale

"I like my coffee so strong that it wakes up the neighbors"

- Joan!
- Dale, tudod hány óra van?
- Nem. Elolvastad, amit éjszaka küldtem?
- Hétvégén senki nem dolgozik.
- Várj, figyelj...
- Hétfőn beszélünk. Szia Dale!
A bosszús sóhajból, ami az első reakcióm rövid időn belül nevetés válik, miközben hangos koppanással ejtem le a kezemben tartott telefont a sötét színű gránit konyhapultra, a laptop mellé, amit ki tudja mióta bámulok már. Gyors pillantást vetek a képernyő sarkában lévő órára, hogy ha már eddig nem voltam, a főnököm lerázásának köszönhetően immár tisztában legyek a pontos idővel. Valóban elég embertelen időt választottam arra, hogy meg akarjam vele beszélni annak az ügynek a fejleményeit, amelyen épp dolgoztam, viszont maga a tény, hogy egyáltalán felvette nekem a telefont és valami kótyagos hallózás helyett még a nevemen is szólított, tulajdonképpen arra enged következtetni, hogy nem én ébresztettem fel. Ismerve a munkamorálját pedig még azt is el tudtam képzelni, hogy ő maga sem veti majd meg, hogy legalább az emailjeit átnézze még. Szóval a felfedezésem, amit valamikor éjjel kettő és reggel nyolc között tettem, illetve továbbítottam a nőnek emailben is, még elérhet hozzá a mai nap folyamán. Reakciót azonban nem feltétlenül vártam, különösen mert hetek óta - egészen pontosan azóta, hogy bejelentettem, hogy az öcsém az Államokba jön és nálam fog lakni - próbálja a fejembe verni, hogy a hétvégéimet nem a munkával kellene töltenem.
Nyilván bizonyos mértékig egyet is értettem vele ebben, mondani azonban mindig könnyebb, mint cselekedni. Ah In hiányában pedig végső esetben hiába töltöttem volna kevesebb időt az ügyeimmel, ha tulajdonképpen nincs más elfoglaltságom. Ha már itt lesz, nyilván próbálok majd időt tölteni vele, hiszen az, hogy épp New Yorkban tölt egy csereévet, akár lehetőség is lehet arra, hogy az egymástól távol töltött időt és a másik életében való lemaradásunkat behozzuk. Már ha egyáltalán fogja érdekelni, hogy mi van a bátyjával és nem arra használja ezt az időt, hogy igazi egyetemista módjára, a szülőktől távol élje az életét. Utóbbiért persze kicsit sem tudnám hibáztatni, mert jómagam is voltam a helyében és éltem a fiatalságom adta előnyökkel. Sőt, egyesek talán a mai napig azt mondanák rám, hogy még mindig nem nőtt be a fejem lágya és az egyre nehezebben viselt másnapokon tulajdonképpen mindig megfontolom, hogy ezen változtatnom kellene. De, mint mondtam: mondani mindig könnyebb, mint megtenni.
Azzal kapcsolatban viszont, hogy most mivel töltöm a hétvégémet, na meg hogy az történetesen épp a munka, nem látok semmi kivetnivalót. Szerdán lesz a meghallgatás, amire igyekszem felkészülni, lehetőleg olyan módon, hogy a zsebünkben legyen a győzelem. A vád szexuális zaklatás, a vádlott maga pedig elég nagy hal ahhoz, hogy az ügyfél jó hírének megvédése mellett külön izgalmat jelentsen, ha a fickóra sikerül bírósági úton is rábizonyítanunk a tettét. Ezért is kell, hogy egyáltalán tárgyalásra legyen bocsátva. Velem pedig túlságosan is elszaladt a ló azután, hogy az ügyhöz beszerzett iratok között sikerült bizonyítékot találnom arra, hogy nem ez volt a fickó első alkalma, amikor szexuális jellegű kapcsolat megtagadásáért cserébe kirúgta egy alkalmazottját. Ha az ismétlődés nem ékes bizonyítéka a bűnösségének, akkor nem tudom mi lehetne az.
Az én fejemben azonban már nem is feltétlenül az jár, hogy pontosan hogyan is fog zajlani a meghallgatás és milyen apró részletekbe menő, az ügy szempontjából lényegi kérdéseket tehetnek fel a védelem oldaláról, hanem az, hogy esetlegesen milyen megállapodást sikerül kötni velük a tárgyalás előtt. A végső döntéshez vezető úton sok dolog nem a tárgyalóteremben dől el, hanem az addig folytatott munkában mutatkozik meg.
Mivel azonban a jelenlegi ügy egészen úgy tűnik, hogy nyugvópontra került, jövőhét szerdáig pedig nem sok teendő akad vele, úgy ítélem, hogy megengedhetek magamnak némi kikapcsolódást a tévé előtt a sporthírekkel, illetve kicsivel később már azzal egybekötve, hogy elgondolkodom rajta, magamat kellene-e mérgeznem a később esedékes ebéddel és saját - nem létező - főzőtudásomat próbálgatni, avagy jobban járok, ha a szokásos rendelésnél maradok. A már-már semmittevésnek nevezhető elfoglaltságot az szakítja félbe, hogy kopognak a bejárati ajtómon. Én pedig elképzelni sem tudom, hogy ki az, aki egy szép hétvégi napon ilyen korán ilyesmire vetemedett. Az ajtó túloldalán álló egyén kilétének ismeretlensége azonban kicsit sem riaszt vissza, így viszonylag hamar az ajtó előtt termek, ahol is ahelyett, hogy különösebben figyelmet fordítanék arra, hogy előre meglessem, pontosan ki áll az ajtóm előtt, szimplán csak kinyitom a zárakat - számra egészen pontosan kettőt -, majd kitárom az ajtót. A látvány pedig habár kifejezetten meglepő, ugyanakkor kicsit sem ellenemre való. Előbb a nő arcát veszem szemügyre, majd amíg a mondókáját fújja a kilétével kapcsolatban - rögzül ám, hogy az új szomszédról van szó -, én nem szégyenlősködöm teljes egészében végigmérni őt.
- Jó reggelt, Bella, örvendek. - féloldalas mosoly jelenik meg az arcomon, szórakoztat ugyanis a helyzet, amibe történetesen ő keveredett. - Az én nevem Jeong Dae Il, de szólíts csak Dale-nek. Miben tudnék pontosan segíteni?

⋈ | 773 | öltözet

Világ életemben szétszort voltam, és a mama szerint, ha nem lenne a fejem a nyakamhoz rögzítve, még azt is elhagynám. Igaz a kulcsom most nem veszítettem el, csupán benn hagytam a zárban, ami a jelen helyzetben szinte egy és ugyanaz a végeredményt tekintve. Egyszer a volt legjobb barátnőm Ada járt hasonlóképpen, csak ő beletörte a kulcsát a zárba, amikor részegen kicsit túl erőszakosan próbálta kinyitni a lakása ajtaját. Persze akkor is én fogadtam be éjszakára, és csak másnap derült ki, hogy lényegében a kerékpárzárjának a kulcsával próbálta kinyitni a lakásajtót. A dolog végül jól sült el, ugyanis a kiérkező lakatos egy rendkívül dögös spanyol srác volt, akire Ada még aznap este lecsapott. Bár Ada igazából minden hímnemű emberi lényre rámászott, akinek még felállt a cerkája, köztük az én volt barátomra is, így az útjaink elváltak, én New Yorkban kötöttem ki és itt próbálom megtalálni a helyem. Mivel általában az egész napot a nemrég nyílt butikomban töltöm, és csak késő este érek haza, még egyetlen szomszédommal sem találkoztam. Szerencsére egyikük sem rendezett hangos bulikat hétvégente, nem volt hobbi lakberendező, aki esetleg reggelente arra keltene, hogy csempét ver, vagy falat bont, így eddig nem is volt arra szükség, hogy zaklassam őket. Egészen mostanáig.
Miután bekopogtam a szembeszomszédomhoz, nem telt el tíz másodperc – tudom, mert magamban számoltam – és a lakása ajtaja kivágódott, majd egy harmincas évei elején járó ázsiai pasas jelent meg fekete nadrágban, fehér pólóban, és egy fekete köntösben. Öltözéke mindenképp azt sugallta, hogy kifinomult ízlése van, és ezt bizonyította a lakása is, már amennyire meg tudtam állapítani úgy, hogy ő közben az ajtóban állt.  

Bemutatkoztam neki, és elmondtam, sikerült kizárnom magam a lakásból, így a segítségére van szükségem. Közben észrevettem, hogy Dale kajánul vigyorog, mint aki jól szórakozik az én nyomorúságomon. Sármos mosolya volt, és csak az akadályozott meg benne, hogy elkezdjek flörtölni vele, hogy az arckifejezése hasonlított a papáéra, amit akkor vágott, amikor hatéves koromban bejelentettem, hogy világgá megyek, ha nem kapom meg a rózsaszín hintalovat, amint megláttam az egyik üzlet kirakatában. A papa persze csak mosolygott rajtam, hiszen tudta, hogy úgysem megyek világgá, illetve a hintalovat úgyis megkapom a születésnapomra.
A szomszédom vigyora felbosszantott, mert ismét egy copfos kislánynak éreztem magam, aki bajba keveredik és képtelen bármit is egyedül megoldani.  A kezeim karbafontam, és igyekeztem komoly képet vágni, hogy jelezzem a helyzet számomra nem olyan vicces.
- A helyzet az, hogy a telefonom is a lakásban maradt, - mondtam kicsit nyugodtabban, remélve, hogy hamar pontot tehetünk az ügy végére.  – így nem tudok felhívni egy zárszervízt sem. Kölcsön vehetem a telefonod, vagy fel tudnál nekem hívni egy céget, akik esetleg kijönnének szombat reggel, és kinyitják nekem az ajtót?
Reméltem, hogy nem vágja a képembe az ajtót, különben kénytelen lettem volna még pár szomszédot felébreszteni, vagy legvégső esetben gyalog átsétálni a tizenöt percnyire lakó bátyámhoz.

Outfit, Szószám: 463, Zene

Isabella & Dale

"I like my coffee so strong that it wakes up the neighbors"

Nem jellemző rám a szomszédolás. Nyilvánvalóan ez abból a szempontból kifejezetten kellemetlen, hogy ha bármi történik velem, gyakorlatilag csak a munkáltatóm lenne az, aki ténylegesen küld ide valakit, hogy rám nézzen, ha nem jelenek meg az irodában huzamosabb ideig. Szóval ha éppenséggel egyik napról a másikra feldobnám a talpam, vagy olyan jellegű baleset érne, maximum napokkal később találna meg valaki, aki igazán aggódik értem. Mármint ez csak az én elméletem, jobb esetben törődik velem valaki annyira a New York-i kapcsolataim közül, hogy nem kerülne hetekbe, amíg rátalálnak a hullámra. Kellemetlen kilátások, de optimális esetben nem a közeljövőben fogok főbe harapni, így amiatt sem kell aggódnom, hogy esetleg nem kapom meg a megfelelő módon a végső tisztességet.
Ha olyan környéken laknék, tulajdonképpen akár épp a szomszédaimnak is lehetne nyomós oka - vagy kevésbé nyomós - arra, hogy éppenséggel ők maguk tegyenek el láb alól. Összességében nem sok vizet zavarok. Jellemzően nem találom ki két hetente, hogy fel akarom újítani a lakást, csak akkor történik benne szerelés, amikor ténylegesen elromlik valami és akkor is csak azokban az időpontokban, amikor mesterember is ráér. Azt a filozófiát vallom, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni, csak tovább rontanék a dolgokon, ha én magam próbálkoznék meg a komolyabb dolgok megszerelésével. Meg különben is, azoknak is adjunk esélyt, akik az egyes használati tárgyak szerelését választották nemes hivatásuknak.
Bulikat illetően szintén mintaszomszéd vagyok, mivel sokat dolgozom és utálok takarítani, jellemzően házon kívül fogyasztom el a működésemhez megfelelő alkoholt. Már amikor akad időnk ilyesmire a kollégákkal, vagy éppenséggel olyan ügyfelet sikerült behúznunk, aki nagy halnak számít és nem bánja meg a fizetésünk, ha kirúgunk kicsit a hámból. A tv előtt elfogyasztott néhány sör szerintem még a holtakat sem zavarná, így komolyan... Én vagyok a legjobb szomszéd, akit csak egy ember kívánhat magának.
Ezt pedig a váratlanul bekopogó kedves szomszédom is hamarosan jegyzőkönyvbe veheti, mert ha kiderül pontosan miben segíthetek, tényleg megpróbálom majd legjobb képességeim szerint megtenni, amit tudok. Addig is azonban képtelen vagyok visszafogni az arcomra kiülő mosolyt, mert hiába emberi dolog hibázni, ki ne szórakozna jól azon, hogy valaki kizárja magát a lakásából? Egyáltalán hogy jön össze egy ilyen művelet?
- Á! Így már értem, kellemetlen. - Fordított helyzetben nyilván én sem repesnék az örömtől, a mosolyom azonban még így is nehezen nyomom el. Megköszörülöm a torkom, s igyekszem nem felfigyelni a hirtelen megváltozó testtartására és arra, hogy karjait összefonja maga előtt, egészen olyan hatást keltve ezzel a testtartással, mintha morcos lányka lenne. - Szívesen felhívok neked valakit, vagy ha már itt tartunk, ha ismersz megfelelő mesterembert, akkor nyugodtan. A szombat kényes időpont általában. - Megvakarom a tarkóm, s igyekszem átgondolni az elmúlt tíz évben jártam-e már hasonlóan szerencsétlenül, vagy találkoztam-e a környéken valaha is hasonló jellegű hirdetéssel.
- Addig is, szerintem nem érdemes a folyosón várakoznod. Bejössz? - Arrébb lépek az ajtóból, s valamivel szélesebbre is tárom az ajtót, hogy ha elfogadná az ajánlatomat, különösebb kellemetlenség nélkül be tudjon hozzám jönni. Már ha hajlandó bejönni hozzám. Habár tisztában vagyok vele, hogy nem egy baltás gyilkossal szoktak azonosítani, így remélhetőleg épp a szemben lakó szomszéd - Isabella - most nem fogja elkezdeni ezt a szép hagyományt.
- Kérsz esetleg egy kávét? Vagy valami mást? - kérdő pillantásommal őt figyelem, habár ilyen jellegű kérése nem volt, mégis helyén érzem a felajánlást, hiszen nem tíz perc alatt fog megoldódni a problémája.

⋈ | 547 | öltözet