Érdekes lény az ember. Sokszor eldöntjük a tapasztalatok alapján, hogy kik, vagy mik nem akarunk lenni. Küzdünk ellene, de végül rá kell döbennünk, hogy ami ellen annyira menekültünk utolért.

Mindig is az az ember voltam, aki nem tud nyugton a fenekén maradni, aki mindig csinálni szeretne valamit. Gyerekkoromban is sok oktatáson kívüli programban részt vettem. Élveztem, hogy annyi új emberrel találkozhatok, hogy megismerhetem őket. Sok barátom volt, de az is igaz, hogy igazi barátnak csak két személyt nevezhettem meg.
De ez az oldalam az elmúlt pár év alatt valahová nagyon eltűnt és egy olyan nő lépett a helyére, aki cseppet sem tetszik nekem. Csendesebb lettem, visszahúzódóbb. Az az őszinte mosolyom, amit fiatalabb koromban olyan nagyon szerettem mutogatni mára már inkább csak egy álca. Mögé rejtőzve próbálom elhitetni a kinti világgal, hogy igen minden rendben van. Tisztában vagyok azzal, hogy ez cseppet sem jó. Nem szabad belemerülnöm az önsajnálatba, belezuhannom a depresszióba. Nem is akarok. Értek rossz dolgok engem, de közben annyi vidám, boldog pillanatom is volt, amikről sosem feledkezhetem meg. Azok adnak erőt ahhoz, hogy bele merjek vágni egy „új” életbe, hogy végre ismét az a valaki nézhessem rám vissza a tükörben, akire büszke voltam, akit szerettem, aki ÉN voltam.


~ 1999 ~
-Erin! Erin!-Nagy lelkesedéssel fut hozzám barátnőm, Lisa. Az arcán egy fülig érő mosoly. Megáll előttem és kapkodni kezdi a levegőt. Értetlenkedve nézek rá a szekrényem előtt.
-Mondd már mi van!?-Türelmetlenkedem kicsit. Már elsős korunk óta jóban vagyunk. Az első tanítási napon egymás mellé ültünk. Mind a ketten féltünk, hisz hat évesek voltunk és kis pisisek az iskolában. Végül ebédnél is egymás mellé ültünk és azóta elválaszthatatlanok vagyunk.
-Daniel... Azt hallottam, hogy téged akar elhívni a bálra.-
-Daniel Wellis... Te jó ég. Már vagy tizenhat éves korom óta tetszik nekem, de sose mertem oda menni hozzá. Lisa folyton nyaggatott, hogy legyek bátrabb és mondjam meg neki. De a mai napig nem tudtam elég bátorságot összeszedni hozzá. Bár tény azóta már barátok lettünk egy közös házifeladatnak köszönhetően. Sok időt töltöttünk el együtt, de úgy vélem ő csak barátként kedvel engem... De ha tényleg engem akar meghívni, akkor lehet mégsem?

~ 2000 ~
-Bonjour szerelmem.-Egy széles mosollyal húzom szét a függönyöket. A kilátás pazar. Egész Párizs a lábunk előtt hever.
-Iszonyatosan szép időnk van Daniel. Eleget aludtál már. Vár minket Párizs! Hogy tudsz ennyit durmolni? Tessék felkelni! A reggeliztetésnek is mindjárt vége és nem akarhatsz egy éhes Erinnel eltölteni egy napot. Tudod, hogy akkor milyen harapós vagyok!-Azzal a lendülettel rá is ugrom és beleharapok a nyakába.
-Hmm lehet nem is kell lemenni reggelizni te elég finom vagy.-Vigyorgok rá. Már több hete úton vagyunk. Nem töltünk el sok időt egy-egy városban. Nem a pihenésről szól ez az utazás, hanem a felfedezésről, a kalandokról... Na jó azért néha egy kis lazítás is beleférhet.

~ 2001 ~
-Istenem, de gyönyörű!-Nézek le a karjaimba lévő csöppségre. El sem tudom képzelni, hogy ő tényleg a mi gyerekünk. Váratlanul ért minket a hír kilenc hónapja, hogy várandós vagyok, de mind a kettőnknek egyértelmű volt, hogy ez a baba a világra fog jönni. A nagyszüleim bár örültek neki, de mégis úgy tartották, hogy túl korai még nekünk gyereket vállalni, hisz még fiatalok vagyunk és a tanulás. Viszont mind ennek ellenére is élvezhettem a támogatásukat mindenben. Az esküvő szervezésében is nagy szerepet vállaltak.
-Drágám azt hiszem lecseréllek Ő rá. Sokkal helyesebb nálad!-Pillantok fel férjecskémre. Nem is olyan rég sikerült teljesen beköltöznünk a közös házunkba, ahol megkezdhetjük a közös életünket ezzel a csöppséggel. Mégis mi kellhet még az embernek? Egy helyes, kedves, imádnivaló férj, egy csodálatos gyerek és egy gyönyörű ház. Tökéletes.

~ 2003 ~
-Daniel... Beszélnünk kell.-Állok meg előtte. Tekintetemből, hangomból kiérezheti, hogy valami komoly dologról lehet szó. Megvárom míg leül velem szemben. Egy ideig csak figyelem őt. Ezt nem lehet szépen közölni a másikkal. Egyenesen ki kell mondani, nincs mese.
-El szeretnék válni tőled.-Őt figyelem megállás nélkül. Látom rajta a döbbenetet. Magam is meglepődtem mikor elhatároztam a dolgot. Már sokat gondolkoztam rajta és azt hiszem ez lesz a jó.
Minden egy ostoba bulin kezdődött. Kaptam Danieltől egy kis "kimenőt", amit barátnőmmel ki is használtunk. Elmentünk szórakozni egyet. Minden nagyon jó volt, jól éreztem magam, ittam, táncoltam és... Igen megismerkedtem egy pasassal. Bűntudatom volt reggel miatta, de végül mégis újra találkoztam vele... Azt hittem a házasságunk tökéletes, hisz boldogok voltunk... De úgy tűnik valami mégis hiányzik nekem, amit a másik férfitól megkapok. Vagy egyszerűen megijedtem, hogy minden ennyire tökéletesnek tűnik?

~ 2005 ~
-Drew kicsim azt nem szabad a szádba venni. Tele van bacikkal. Nézd viszont itt van ez a fincsi zöldség püré. Hmmm nyammi.-Felé nyújtom a kanalat, de egy ügyes mozdulattal ő kiüti azt a kezemből és szép ívesen a földön landol. Egy fáradt sóhaly kúszik ki ajkaim közül, ahogy a földön lévő zöldség pacára nézek. Drew viszont elkezd kacagni, amitől megenyhül a szívem és egy mosollyal arcomon fordulok vissza hozzá.
-Te aztán nagyon válogatós egy gyerek vagy! Bezzeg a piskótát meg hiszti nélkül befalnád.- Drew a második férjem adjándéka a számomra. Minden pillanatát kiélvezem a nevelésében. Az első fiamnál sok mindent kihagytam. A válásunk után a bíróság Danielnek ítélte meg a felügyeleti jogot, hisz nekem nem volt se munkám, se pénzem, lakásom. Mikor ezt közölték velem egy világ omlott össze bennem. Viszont Dannek köszönhetően részese lehetek a gyerekünk életében is, és sok időt töltöttem el vele, de mégsem tudtam ott lenni melette minden egyes pillanatban.

~ 2019 ~
-Ezt nem teheted meg! Nem dobhatod ki őt, hisz még csak tizenöt éves! Ne csináld ezt kérlek. Ő a fiúnk!-Teli torokból kiabálok a férjemmel, aki nemes egyszerűséggel kidobta a fiúnkat, a tizenötéves fiúnkat, aki ma este bemutatta nekünk végre a szerelmét, a barátját.
Szavaim süket fülekre találnak. Csak ellök magától. Azonnal előveszem a telefonomat és Danielt tárcsázom. Ismeri a fiamat, nagyon is jól kijönnek egymással, ahogyan a bátyjával is. Tudom, hogy Drew oda fog menni hozzá, hisz hová máshová mehetne? Ő is a családja része.
-Dan... - Sírva mondom el neki a történteket. Benne mindig is megbízhattam, ő mindig is ott volt az életemben, mellettem. Tudom, hogy számíthatok rá és, hogy Drew biztonságban lesz ott.

~ 2021 ~
-Jó napot! Szeretnék jelentkezni az esti nővérképzőre.-Meglepetten mér végig engem az asztal mögött ülő nálam jóval fiatalabb leányzó. Tudom fura lehet sokak számára, hogy negyven évesen akarok ismét beülni az iskolapad mögé, de őszintén szólva ezek a vélemények cseppet sem érdekelnek. Másfél éve annak, hogy sikerült végre elválnom attól a szarházitól. Nem volt egy könnyű menet, de miután kidobta a fiúnkat és kezet emelt rám nem hezitáltam tovább, hogy megtegyem. Előtte a fiúnk miatt nem mertem megozni ezt a döntést, hisz nem volt semmim. Féltem, hogy a bíróság elvenné tőlem.
Ez alatt a másfél év alatt újra munkába álltam, vissza költöztem nagyiékhoz, hogy összeszedjem magam. Végül sikerült annyi pénzt félre raknom, hogy egy kisebb albérletbe tudtam költözni. Nekem teljesen megfelel, bár a fiúkat még egy éjszakára sem tudnám meginvitálni. De nem is biztos, hogy jönnének. Nagyok már, kamaszok. Ciki lehet nekik az anyjuknál aludni.
De most nagyon is reménnyel telve állok ez előtt a fiatal hölgy előtt, aki olyan bunkó velem, hogy nagyon is vissza kell fognom magam, hogy ne kezdjek el vele ordibálni.... De nem is ez a lényeg.... Iskolába fogok járni. Tudom, hogy nem lesz könnyű, főleg nem munka mellett, de elhatároztam, hogy végig fogom csinálni. Nővér szeretnék lenni, hogy segíthessek másokon, hogy kicsit jobbá tehessem a világot.