In the cookies of life, sisters are the chocolate chips.

Mason & Carley

- Még találkozunk. - szól vissza a nagydarab fickó az ajtóból, én pedig mit sem törődve vele csapom rá az ajtót és remegő kezekkel fordítom el a kulcsot a zárba. Mióta Balthazar ismét be lépett az életembe, minden teljesen a feje tetejére állt. Már nem csak az otthonomban zaklatnak, de a munkahelyemre is eljárnak és a pénzüket követelik, amit én szívesen vissza is adnék nekik, ha tudnám, hogy hol van. A gyermekem apjával együtt az is eltűnt, és bár nem tudom, hogy a kettőnek van-e köze egymáshoz. de szeretném, ha végre vége lenne már ennek az őrületnek.
- Anya? - Toby édes hangja zökkent vissza a valóságba, mire ellépek az ajtótótól és a hang irányába sietek. Toby ott áll a konyhába és az összetört edényeket figyeli. Bár látszólag mindig olyan bátornak tűnik, azért én tudom, hogy fél és, hogy nem igazán érti, hogy mi történik. Ha őszinte akarok lenni, akkor én sem. Fogalmam sincs, hogy mikor és hogyan csúszhatott így szét az életem. Óvatosan közelítem meg a kisfiam, vigyázva, hogy nehogy megijesszem, majd le guggolok mellé, hogy magamhoz ölelhessem.
- Semmi baj. - próbálom meg nyugtatni, bár nem tűnik úgy, mint akinek különösebben szüksége lenne a nyugtatgatásra. Inkább zavarodott, mint félénk. Fel egyenesedek, megfogom a kezét és a nappaliba viszem. Nem tudom, hogy a szobájából mikor jött ki, ahogyan azt sem, hogy mennyit látott és hallott az előbbi incidensből, de bízok abban, hogy nem túl sokat. Nem szeretném, ha a gyerekemből lelki sérült legyen, ezidáig mindig igyekeztem megóvni őt minden hasonló helyzettől.
- Anya? Kik voltak ezek? És miért törték össze a tányérokat? - kérdi Toby kíváncsian miközben fel ül a kanapéra. Nem válaszolok azonnal, hanem az arcát fürkészem, és próbálok rájönni, hogy mi játszódhat le a kicsi fejében. Sajnos nem árul el túl sokat a tekintete.
- A barátaim. Nem kell tőlük félned. Csak játszottunk valamit és véletlenül össze törtek. - mosolygok rá, és bár utálok hazudni neki, mostanában sajnos egyre gyakrabban kell, ami miatt rossz anyának is érzem magam. De sajnos az igazat nem mondhatom el neki. Még annyira kicsi. Így is arcon tudnám köpni saját magam amiatt, hogy ekkora bajba kevertem magunkat. Ha csak rólam lenne szó, ennyire nem aggódnék. De más másodjára jönnek olyankor, amikor Toby is itthon van. Sosem bocsájtanám meg magamnak, ha bármi baja esne.
- Nem is félek. - ez a kijelentése ismét megmosolyogtat. - De anya? Ha én játszok és össze török valamit, akkor mindig megszidsz. Őket miért nem szidtad meg? - erre a kérdésére nem számítottam. Toby nagyon okos gyerek, és tényleg soha semmi nem kerüli el a figyelmét. Ráadásul igaza van. Tényleg mindig haragszom, ha össze törik valami.
- Azért, mert nem az ők anyukájuk vagyok. - próbálom megadni a helyes választ a kérdésére, és reménykedek abban, hogy ezzel le is zárjuk végre a témát. Felpillantok a falon lógó órára, és csak most tudatosul bennem, hogy mennyire elrepült az idő. A bátyám hamarosan itt lesz, én meg ha nem takarítom össze a konyhát, akkor magyarázkodhatok neki is. Ő pedig már egy kicsit keményebb dió lenne. Kétlem, hogy elhinné, hogy véletlenül törtem össze annyi tányért és poharat. Egyébként is szeret apáskodni, mióta viszont be törtek a lakásunkba, még sűrűbben látogat, mintha csak ellenőrizni akarna. Én pedig minden egyes látogatásánál félek, hogy Toby elszólja magát, vagy, hogy éppenséggel akkor jönnek ismét, amikor ő is itt van. Nem szeretném Masont is bele keverni ebbe az egészbe, amiből még én sem tudom, hogy hogyan másszak majd ki. Ahogyan abban sem vagyok biztos, hogy egyedül képes leszek rá. - Amíg ki megyek és fel takarítok, addig te játssz ügyesen. Ismételd ela mondókát, amit együtt tanultunk, hogy a bácsikádnak el mondhasd. - bólint, aztán felpattan a kanapéról, és szökdécselve siet a játékos doboz felé, amit másodpercem múlva már ki is borít. Sóhajtok egyet, hiszen tudom, ha kint végeztem, akkor a játékok el pakolása is rám fog várni. - Ugye nem beszélsz a barátaimról Masonnek? - kérdem óvatosan, mire Toby megrázza a fejét.
- Majd ki találom, hogy mit kérjek cserébe. - megforgatom a szemeimet és bízok abban, hogy bármit is kér, azt nem a bátyám előtt fogja. Nem biztos, hogy díjazná ha mondjuk chipset adok a gyereknek, mert ő azt kér. Egy sóhaj kíséretében lépek a konyhába, nyitom ki az egyik fiókot és veszek ki egy szemetes zsákot. Le térdelek a törött edények közé és próbálom fel kapkodni a lehető leggyorsabban a porcelán darabokat. Közben pedig magamban átkozom a napot, amikor Balthazart be engedtem az életünkbe ismét. Ha nem teszem, akkor most valószínűleg nem kéne ilyesmivel szórakozzak. Gondolataimból a kisfiam éles hangja riaszt fel, majd abban a pillanatban hallom meg én is a kopogást, ami mostanában egyre gyakoribb.
- Toby! Majd én ki... - szólok utána, majd ahogy kapkodva be dobálom a zsákba az utolsó törmelékeket is, hogy utol érhessem a kisfiam, az egyik szilánk sikeresen vágja meg az ujjamat. - A fenébe! - szisszenek fel, aztán ahogy ismét meghallom a gyerek kiáltását, megkönnyebbülve sóhajtok fel, hogy csak a bátyám az. Sietve pakolom be a zsákot a kagyló alatti szekrénybe, a szemeteskosár mellé, aztán az egyik konyha rongyért nyúlok, hogy az immár vérző ujjamra nyomhassam. Odakintről hallom, ahogyan Toby és Mason beszélgetnek, de nem igazán értem, hogy miről, az eszem most valahol teljesen máshol jár. Veszek egy mély levegőt, kifújom azt, és úgy megyek a bátyám fogadására, reménykedve abban, hogy nem veszi észre rajtam, hogy feszült vagyok. A rongyot még mindig az ujjamra szorítva tartom, mert utálom a vér szagát és látványát is.
- Itt vagyok. Sajnálom, csak kicsit megvágtam az ujjam. - magyarázkodok, mielőtt bármit is kérdezhetne. - Nem volt időm főzni. De rendelhetünk pizzát. Iszol valamit? - miközben beszélek, megindulok a nappali felé, a szökdécselő kisfiam után és tényleg reménykedek abban, hogy nem fogja elszólni magát.