Anyaként igyekszem szigorú lenni, de valahogyan mindig elbukom benne és rájövök, hogy nem igazán nekem való a gonosz anya szerepe. Nem könnyű nemet mondani egy öt éves gyereknek, főleg ha azokkal az édes mogyoróbarna, boci szemeivel néz. Ráadásul amilyen kicsi, olyan ügyes zsaroló is, mindig tudja, hogy mit kell mondania, ha épp tiltakozni próbálnék valami miatt. Egyedülálló anyaként megtanultam megállni a saját lábamon, és igyekszem egyensúlyba hozni a dolgaimat, hogy Toby semminek ne érezze a hiányát. Bár utálok káromkodni, de mégis egyre gyakrabban hagyják el a számat olyan szavak, amiknek nem kéne, többnyire ezt is az anyaság hozta ki belőlem, meg az, hogy egy izgő-mozgó gyerek mellett nincs időm unatkozni. Egy percig elég nem rá figyelni, és máris meg van a baj. Egyetlen szenvedélyem van, és az a kávé. Néha víz helyett is azt iszok. Eléggé makacs vagyok, amit a fejembe veszek annak általában úgy is kell történnie. Nem szeretem az  agresszív embereket, úgy vagyok vele, hogy szép szóval több mindent el lehet élni, mint erőszakkal. Hamar meg tudok sértődni akármilyen apróságon, aztán pont olyan gyorsan el is illan a haragom. Nem tudok hazudni, valahogy mindig minden az arcomra van írva, úgy is mondhatjuk, hogy egy nyitott könyv vagyok. Nem szeretek a gondjaimmal segítséghez fordulni, tartom magam annyira talpraesettnek, hogy egyedül is meg oldjak mindent. Több kevesebb sikerrel. A munka és gyereknevelés mellett is törekszem arra, hogy ne hagyjam el magam túlságosan, szeretem a divatot és ha egy plázába be tévedek, akkor szinte képtelen vagyok betartani az ígéretem, miszerint spórolnom kéne.

Három héttel korábban:
Toby óvodában van, nekem pedig hosszú idő óta ez az első szabadnapom. Annyi mindent szerettem volna csinálni, amire elég kevés időm jutott - nem könnyű dolgozni és gyereket nevelni, az utóbbi azt hiszem, hogy néha sokkal kimerítőbb -, pechemre azonban úgy szakad a eső, mintha dézsából öntenék. Sóhajtok, majd bekapcsolom a kávé gépet. Az egyetlen szenvedélyem az, hogy coffein függő vagyok, megesik még az is, hogy elfelejtek vizet inni, helyette inkább a fekete csodámat fogyasztom, jó sok cukorral. Amint lefőtt egy nagy bögrével, bele rakok három kanál cukrot, jól össze kavarom, mielőtt azonban bele innék, széles mosolyra húzódik a szám. Ha a bátyám itt lenne, most valószínűleg papolna arról, hogy mennyire egészségtelen ez az életvitel, amit folytatok. És nem csak a kávé, hanem az sem jó, hogy gyakran feledkezek meg arról, hogy tulajdonképpen ennem is kéne már. Egy olyan gyerek mellett, mint Toby, elég nehéz mindenre oda figyelnem. Ha létezik igazán izgő-mozgó gyerek, akkor Toby nagyon is az. Bár még csak 5 éves, de azt hiszem, hogy már nem maradt túl sok olyan testrésze, ami még nem volt gipszbe téve. Mániákusan szeret a levegőben lenni, ami annyit jelent, hogy mindenre felmászik csak azért, hogy olyan szuperhősnek érezhesse magát, mint azokban a gagyi filmekben, amiket talán nem kéne hagynom, hogy nézzen, de mégis engedem neki. Addig legalább nyugton ül, és nem kell azon aggódnom, hogy mijét töri össze legközelebb. Gondolataimból a csengő riaszt fel. Felvonom a szemöldökömet - hiszen senkit nem vártam -, aztán lerakom a fekete szerelmemet, ami szinte már ki is ürült a bögrémből, amin Toby és én állunk egy karácsonyfánál, aztán egy újabb sóhaj után megindulok az ajtóhoz, ahol mostanra már kopognak is. - Te jó ég! Jövök már! - morogtam, aztán amint kinyitom az ajtót, amit mindig kulcsra zárok - fogalmam sincs, hogy miért -, tátott szájjal figyelem az előttem álló férfit. Megrázom a fejem, hogy biztosan jól látom-e. A gyermekem apja ott áll előttem szélesen vigyorogva, kapucni a fején, és csorog róla a víz, az eső rendesen meg áztatta. Kezében pedig egy nem túl nagy táska, úgy szorítja, mintha valami kincs lenne benne. Még mindig olyan jó képű, mint évekkel ezelőtt volt, amikor lelépett és itt hagyott egyedül ebben a házban terhesen. Szerettem volna meg kérdezni tőle, hogy mi a fenét keres itt, de képtelen voltam megszólalni. Hosszú ideig csak bámultuk egymást, a csendet végül Ő töri meg.
- Hiányoztál. - amint ki mondja ezt a szót, hangos nevetés tör ki belőlem. Nem az a fajta, amit akkor hallatok, amikor valami idétlen viccet elsütnek, hanem inkább az a keserű kacaj, amit ez a nevetséges szó képes ki hozni az emberből, főleg, ha több, mint hat év után hallja. Balthazar felvonja a szemöldökét, szemlátomást fogalma sincs, hogy mi olyan vicces, így kénytelen vagyok abba hagyni a nevetést. Össze fonom a kezeimet a mellkasom előtt és most az egyszer igazán hálás vagyok azért, hogy Toby nincs itthon. Látott képet az apjáról, sosem titkoltam, hogy ki Ő, épp ezért szinte biztos lennék abban, hogy fel ismerné a férfit, aki mindkettőnket magunkra hagyott. Bár sosem volt igazán kíváncsi a kisfiam az apjára, beérte annyival, hogy képen látta, mégis tudom, ha most itt lenne, akkor az megviselné. Főleg, ha ismét eltűnik az életünkből.
- Mi a fenét keresel itt? - nézek rá megvetően, és bár próbálok olyan arcot vágni, mint aki a háta közepére sem kívánja az előtte álló férfit, félő, hogy nem igazán sikerül. Nem vagyok valami jó abban, ha hazudnom kell, néha az arcomra van írva minden, amit nem tudok kimondani, és most a szomorú valóság az, hogy bármennyire is haragszom azért, amiért magamra hagyott, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, egy aprócska szikla sikerült megint lángra kapjon. Hirtelen olyan fura képek is megjelentek lelki szemeim előtt, ahol boldogan élünk hárman, mintha mi sem történt volna. Megrázom a fejem. Azt már nem! Szenvedjen csak egy kicsit, ahogyan én is szenvedtem.
- Nem beszélhetnénk meg odabent? - kérdi halvány mosollyal a száján, én pedig bár gondolatban azt mondom, hogy nem, nincs miről beszéljünk, mégis arrébb állok, hogy be jöhessen a lakásba, ahol évekkel ezelőtt még együtt éltünk. Alaposan körbe néz, szemlátomást örül annak, hogy nem sokat változtattam a lakás berendezésén, csupán csak annyi a különbség, hogy minden sarokban látni néhány kisautót és supermanes figurákat, amiknek még mindig nem sikerült megjegyeznem a nevét, pedig Toby minden nap újra és újra elmeséli nekem, hogy ki ki az, és melyik filmben látta. - Ő hol van? - kérdi zavartan amint megpillantja a szétszórt játékokat, és olyan képet vág, mint akinek csak most ér el a tudatáig, hogy van egy fia is, akinek még a nevét sem tudja.
- Semmi közöd hozzá! - förmedek rá, Ő pedig védekezően emeli fel szabad kezét maga előtt. Miközben a kanapéhoz sétál és leül, arra gondolok, hogy Mason mennyire dühös lenne, ha megtudná, hogy itt van. Amikor elhagyott felfogadtam, hogy soha többé nem hagyom senkinek, hogy tönkre tegye a jól felépített életem, ami nem kevés időbe telt. A kisfiam születése után jöttem rá, hogy tulajdonképpen nincs is szükségem senki másra.
- Ezt nektek hoztam. Magunknak. Hogy új életet kezdhessünk. - le rakja maga mellé a táskát, és anélkül, hogy rám nézne, elhúzza rajta a cipzárt. Tátott szájjal figyelem a benne lévő vaskos pénz kötegeket, és hiába szeretném azt mondani, hogy tűnjön el a pénzével együtt, képtelen vagyok rá.

****

Napjainkban:
Tobyt magamhoz ölelve ülök a kanapén és nézek körbe a lakásunkban, ami úgy néz ki, mintha bombát robbantottak volna. A szemem ide oda jár a rendőrök között, akik bizonyíték után kutatva járkálnak a nappaliba, mennek a konyhába, és még a kisfiam szobáját sem hagyják figyelmen kívül. Miután már harmadszor is megkérdezik, hogy biztos vagyok-e abban, hogy semmi sem tűnt el, és én harmadszor is bólintok, megfordul a fejemben, hogy talán őszintének kéne lennem. De mégse mondhatom el, hogy egy rövid ideig egy táska pénz tulajdonosa voltam, amit a gyerekem apja hagyott itt. Haragszom saját magamra amiért nem küldtem el a francba abban a pillanatban, amikor be kopogott az ajtómon. Valahol legbelül azt éreztem, hogy az a pénz nem tisztán lett keresve, mégsem kérdeztem semmit. Csak elhittem, hogy ezentúl végre igazi család leszünk. Mintha egy rakás pénz be pótolhatná az elmulasztott éveket. Azért pedig valósággal szembe tudnám köpni magam, amiért hagytam, hogy Balthazar találkozhasson a fiával, akinek sikerült jól össze zavarnia a gyerek fejét. Mivel már napok óta nem adott jelt magáról, olyan érzésem van, hogy ismét magunkra maradunk, mintha mi sem történt volna.
- Anya... ide jön a bácsikám is? Ő majd segít nekem el kapni a rossz embereket. - mosolyogva bólintok, majd bele túrok a kócos hajába. Ő boldogan emeli a magasba az egyik szuperhősös figuráját és talán képzeletben máris kész arra, hogy megmentse az egész világot a rosszaktól.
- Figyelj, kicsim... - szólalok meg, mire kíváncsi tekintettel néz rám. - Emlékszel még, hogy mit beszéltünk meg? - kezdem óvatosan, de Ő értetlenül néz. Elmosolyodok, közben pedig megsimogatom az arcát. - Azt, hogy nem beszélünk a bácsikádnak arról, hogy nálunk járt az apukád. - az utolsó szónál kicsit elcsuklik a hangom, nem teljesen vagyok biztos abban, hogy ez a két hét elég volt ahhoz, hogy megértse az apa szó valódi jelentését. Látszólag jól el voltak, de nem nehéz az öt éves gyereket le venni a lábáról, ha játszol vele. Bár nehezen, de sikerült megtanítanom Tobynak, hogy Mason előtt ne beszéljen róla, Ő pedig mindig sikeresen tartotta is a száját, persze megfizettem a hallgatása árát.
- Ma este ehetek csokit? - kérdi, nekem meg ráncba szökik a szemöldököm. Néha igazán nem értem, hogy hogyan lehetséges az, hogy egy ekkora gyerek, aki szinte még a földből ki se látszik, ilyen okosan tudjon zsarolni.
- Tudod, hogy este nem ehetsz csokit.
- Jó, akkor nem áll az alku. - sóhajtok egyet, majd bólintok. - Ez az! - kiáltja fel lelkesen, én meg azon töprengek, hogy meddig fogjuk tudni megtartani a közös kis titkunkat. Talán egyszer el felejti az egészet. Végtére is még olyan kicsi.