Tizenhárom órát repülni San Juanból Juneauba, három átszállással, várakozással, téli késésekkel, beszállási, kiszállási idővel… az úgy nagyjából inkább tizenkilenc óra, és utána a világát nem tudja az ember. Én legalábbis azóta sem nagyon tudom, merre vagyok fejjel, pedig itt vagyok majdnem három napja. Vagy kettő? Na erről beszélek. Ki tudja? De ha Kaden McArthur felhív, hogy Trump elrendelte az alaszkai Arctic National Wildlife Refuge olajfúrási jogainak idő előtti árverését… akkor felülsz arra a rohadt repülőre. Többnyire nem Alaszkában vannak érdekeltségeim. De alapvetően bejártam már elég sok helyet, nem csak mint jogász, de mint aktivista is, így találkoztam Washingtonban Kadennel… három éve? Akkor még csak gyakornok volt az Alaszka Vadon Ligánál, és elég hamar megtaláltuk a hangot. Aztán az utóbbi években eléggé belefolytam a fúrási engedély jogi megtorpedózásába, még ha csak távolról is, egy-két alkalmat kivéve, segítettem nekik felvenni a kapcsolatot bizonyos emberekkel, akik úgy gondoltam, hogy hasznosak lehetnek, meg hasonlók. Eléggé a szívemen viselem a projektet. Ahogy mindenkinek kéne. Nem értem az embereket, hogy nem fogják még mindig fel, hogy… Oké, abbahagyom, mert sosem fogok elaludni. Itt van éjjel tizenegy, és meredt szemekkel bámulom a plafont. Egész nap majd elaludtam, de most persze miért tenném. Felkapcsolom a lámpát az éjjeliszekrényen, aztán előveszem a mobilom. Nyomkodom egy darabig, aztán mivel ez annyira nem köt le, inkább videóhívom Danát. Vagyis hívnám, mert elég sokáig kicsöng… Pedig New Yorkban egy órával korábban van, szóval este tíz körül. Végre csak életre kel a képernyő, rajta Dana nagyon morcos, nagyon álmos fejével, nagyon ágyban. – Hahó! Hát te? Beteg vagy, hogy máris ágyban? – kérdezem, miközben a saját kisképem a telefon aljára húzom, hogy esetleg lássam az arcát is rendesen. Nem örül nekem. Furcsa. Általában szokott, vagy hát legalábbis úgy tesz. Mondanám, hogy színészeknél sosem tudni, de hát különben csak nem venné fel?! – Kitalálod, épp hol vagyok?
ne ölje meg, mindketten túl szépek hozzá : ( xDD | ⚶
A telefonom folyton rezgőn van. Fényévente egyszer fordul elő, hogy valaki valamilyen hülye időpontban hív, amikor nem kellene, úgyhogy rendszerint eszembe sem jut mondjuk kikapcsolni, vagy bármi ilyesmi, szóval rögtön fel is ébredek rá, még így hajnali három magasságában is. - Mi van? - reflexes nyűgösséggel veszem fel, és csak akkor tudatosul bennem, hogy ez ráadásul videóhívás, amikor a túlságosan is fényes kijelzőn Lio bámul rám, én meg csak homályos körvonalakban rajzolódom ki. Kinyújtózom az éjjeli szekrényen álló lámpáig, hogy felkattintsam, és hogy őszinte legyen, csak félig fogom fel, hogy miről beszél, vagy egyáltalán mit akar, inkább visszahanyatlok a párnámba, és nem hazudok, ha azt mondom, fizikai nehézséget okoz a telefonom egyenesen tartása. Megdörzsölöm a szemem - Lio, kibaszott hajnali három van, szerinted mit kéne épp csinálnom? - a visszakérdezés szellemében viszont már tökre eszembe jut, hogy nem csak azért lehetek zabos, hogy felébresztett, hanem mert amúgy is be vagyok rágva rá pár napja, és egyébként az volt a tervem, hogy egy ideig ignorálom, erre aljas módon az éjszaka közepén talál meg. A kis rohadék. - Nem, nincs kedvem kitalálni, azt meg úgyis tudom, hogy úgysem ott vagy, ahol mondtad, hogy leszel, szóval hagyjuk - finoman szólva is passzív-agresszívnak hangzom? Meglehet. Véletlen volna, vagy mert felébresztett? Nem-nem...
Nos… most már meglehetősen biztos vagyok benne, hogy máskor tényleg örül nekem, ugyanis az eléggé süt róla, hogy most nem. Pedig korábban is keltettem már fel álmából, még ha akkor személyesen is. Na mindegy. Azért kicsit húzom a nyakam, mikor elmondja, hogy három óra. – Három? – kérdezem, majd összeszorított fogakkal, nagyon bocsánatkérően belevigyorgok a kamerába. Ilyen messziről megölni csak nem tud. – Bocsi, valamiért azt hittem, egy órával hamarabb vagy, mint most én. De rájöttem, hogy ez csak akkor lenne igaz, ha otthon lennék, szóval… Sajnálom, nem akartalak felkelteni – szabadkozok, mert minden közhiedelemmel ellentétben volt gyerekszobám, ami nem sátor volt. Sátram is volt mondjuk. A szobában is. Oké, az egy dolog, hogy nem tud ilyen távolságra megölni, de… muszáj verbálisan próbálkoznia, hátha? Mert most úgy nagyjából azt érzem, hogy ez történik. Elfojtok egy sóhajt, és a ködös agyamból próbálom előhívni, hol is kéne most lennem, ami nem itt van, hanem máshol, ahol ő várt. Nem segítőkész az agyam, olyanok járnak benne, hogy biztos nem szülinapja van, mert azt ünnepeltük novemberben. Kapott tőlem hordozható, környezetbarát evőeszközkészletet, szivárványszínűt . Három csomaggal, hogy elfelejthesse elmosni és/vagy elhagyhassa őket. Meg egyéb is volt, de hát ahhoz nem kell, hogy szülinapja legyen. Nyilván. Nekem van szülinapom? Nem, az majd márciusban lesz. MIT MONDTAM??? Istenem, tényleg el kell kezdenem felírni olyan dolgokat is, amik nem a munkával kapcsolatosak. Vagy hagyni, hogy Dana nemannyirapasszív-agresszív módon kinyírjon videóhíváson keresztül. – Óóóó-kéé… Akkor én találgassak, hol kéne lennem? Vagy elmondod? –vakarom nagy átéléssel a tarkóm, látványos tanácstalanságban, és remélem, hogy nem ezzel a kérdéssel indítom el a harmadik Világháborút. tUdNoDkÉnE?!
Ha nem hajnali három lenne, és mégis felvettem volna a telefont, akkor egészen máshogy zajlana ez a beszélgetés. Például ez remek alkalom lenne arra, hogy megkérdezzem, "na, mi van, már te sem tudod, hol vagy?", és lehet, hogy nem annyira viccelődnék, mint amennyire piszkálódnék. De hajnali három van, nagyjából harminc százalékon üzemelek, mert elég hosszú napom volt, és még csak az sem jut eszembe, hogy hé, amúgy le is tehetném, szóval valamiért nem teszem le, pedig egyébként lehet, hogy mindketten jobban járnánk. Minden helyett megvonom a vállamat, ami egyébként fogalmam sincs, hogy átjön-e videón, de nem is azért csináltam, csak reflex, meg válasz helyett megteszi, mert fáradt vagyok beszélni, ennek megfelelően kötekedni is, hogy "annak ellenére mégis felkeltettél". De előbb-utóbb mégis csak kénytelen vagyok megszólalni. - Hát, ha mondjuk emlékeznél rá, az klassz lenne, de felteszem elfelejtetted, hogy azt mondtad, el akarsz jönni a vizsgazáró bulinkra - mármint, egyébként ez nem olyan nagy ügy. TÉNYLEG nem olyan nagy ügy, alapvetően elég rugalmas vagyok mindenben is, és nem annyira zavar, ha az emberek nem mndig lógnak a nyakamon, sőt, de azért Lio esetében ez mostanában nem ez az első ilyen. Egyébként meg nem zavarna, ha nem jön el, vagy nincs itt. Csak akkor lehetne, hogy inkább ne mondja, hogy "de, de, de hát persze, hogy ott leszek!!"? Ha már nem tudja összehozni... egyszerűbb lenne mindenkinek.
Kicsit igazságtalannak érzem, hogy hajnali háromkor, álmából felkeltve, nyilvánvalóan rám haragudva is jól néz ki. Nem lehetne csipás, vagy valami? Egy nem annyira diszkrét nyálcsík? De nem, neki még így is dögösnek kell lennie. Fene egye meg. Ez lesz a vesztem, esküszöm. A vonzóan csalódott nők. Aztán súg, hol is kéne lennem, én meg felszisszenek kissé, ahogy beugrik, hogy ja, megígértem. Megígértem többszörösen. Úgy, hogy nyomatékosan megkért, hogy ne ígérgessek, ha nem tudom betartani. Konkrétan így. És… nem először. Miért vagyok ilyen? Bassza meg. – Basszus, Dana, ne haragudj! – ülök fel, nem tudom, hogy miért. Nem könyörgünk bocsánatért fekve? Valami ilyesmi. – Mikor a reptérre tartottam, még eszemben volt, hogy felhívjalak, hogy nem megyek, de aztán beletemetkeztem a munkába, és… Ez az idióta Narancs még utoljára tönkre akar tenni egy egész alaszkai ökoszisztémát, és eladni a csókosainak egy természetvédelmi terület olajfúrási jogait, és minél gyorsabban be kellett adni egy fellebbezést a szövetségi bíróságon és… tudom, hogy állítottam, hogy biztos megyek, nem kamuzom, és akartam is, de… ezt hogy láttam volna előre?! – Elég bőven SOS helyzet volt, bár a haragja is jogos, mert basztam szólni, hiába jutott eszembe, hogy kéne. Nem került volna olyan sokba. Legalább írni. De olyan szinten belemerültem ebbe az egészbe, hogy tényleg most volt az első fél órám, mikor nem ott voltam fejben.
- Nem haragszom, csak ideges vagyok - öhm, így kimondva nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ez a két dolog valahol nem ugyanaz, de a hajnalok hajnala határozottan nem az az időpont, amikor használható lennék. Semmire sem érzem magam használhatónak, nem hogy arra, hogy lefolytassuk ezt a beszélgetést, mert ha azt mondom, hogy igenis haragszok, akkor nem ártana magamba nézni, hogy tulajdonképpen miért haragszom, de hát ez azért nem egy két perces, vagy könnyű beszélgetés. A végén még olyanokon kellene gondolkodnunk, hogy akkor mi most vagyunk-e egymásnak igazából... hát, bármije. Amin sosem rugóztunk, mert ez így mindkettőnknek pont megfelelt, csak aztán a pár havonta egy találkozás elkezdett kicsit sűrűbben megtörténni, meg elkezdtünk hülye terveket kovácsolni, aztán... aztán most itt tartunk. Pontosan ott, hogy ki lehet találni az arckifejezésemből, mennyire érdekel hajnali háromkor akár Trump, akár a bolygónk, akár Lio magyarázkodása. Sajnálom, de most tényleg egyik sem fér bele. - Tudom, hogy nem kamuzol és megértem, hogy ezt senki nem látta jönni, de ez így akkor sem oké - leginkább amúgy azért, mert ez nem az első eset, hanem már a sokadik, én meg egyébként relatív jól leplezem, de amúgy egyáltalán nem vagyok türelmes típusú ember - Szerintem jobb lenne, ha inkább leszoknánk erről az ígérgetős, meg tervezős dologról. Nyilván nem működik.
Teljesen magamtól arra a megállapításra jutok, hogy talán nem most kéne rámutatnom, hogy épp aludt, szóval ideges nem lehet, csak akkor, ha én idegesítettem fel, az meg inkább a harag kategóriájába tartozik, mint az általánosabb idegességébe. Minden valaha volt nőismerősöm büszke lenne rám most. Lehet, hogy majd meg is írom néhánynak, csak hogy tudják, képes vagyok rá. Néha. Mindenesetre most inkább maradok a bocsánatkérő tekintetnél, és a hallgatásnál. Legalább nem rakja rám a telefont, amit egyébként egyre jobban csodálok. Hogy mennyire játszott közre ebben a döntésben, milyen fejet vág Dana, azt inkább ne firtassa senki. Szólásra nyitom a szám, hogy tovább mentegetőzzek, hogy megértessem vele, hogy miért volt ez extra-fontos, és háborodjon inkább fel azon ő is, de rajtam, mert ami történik itt, az sokkal felháborítóbb, mint egy kihagyott buli. Még levegőt is veszek, hogy belekezdjek. Aztán inkább becsukom a szám, és átgondolom az életem még egyszer. Így is épp eléggé utál pillanatnyilag, fel is keltettem, nem is kávéval, cserben is hagytam kvázi… talán nem most kéne belemennem, hogy igazán érdekelhetné jobban is a Föld sorsa. Meg az alaszkai ökoszisztéma. Meg az a rohadt Trump. Többnyire azért jól el szoktunk ezen mérgelődni, de most nem igazán vagyunk… egy lapon. – Sajnálom. Telefonálnom kellett volna – mondom végül minden más helyett, mert ettől talán nem lesz idegesebb. Aztán feldobja, hogy ne tervezgessünk többet, mert nem működik, én meg megint hallgatok egy sort, szabad kezemmel a már inkább szakállba nyúló borostát dörzsölgetve az arcomon. – Úgy érted, hogy mostantól random csinálunk bármit is, vagy úgy érted, hagyjalak békén a továbbiakban? – kérdezem egy idő után komolyan, mert nem vagyok benne biztos, mire próbál kilyukadni. Jelen pillanatban bármelyiket kinézem belőle. Egyik opció sem tetszik annyira.
Nos, pont az ilyen gondolatmenetekre gondoltam. Minthogy akkor most döntsem el én is, pontosan mire gondoltam, mit szeretnék, mit nem, és esetleg még magyarázzam is meg. Mondjuk megmagyarázni pont most nincs kimondott kapacitásom, meg amúgy, mikor lett ez az egész ennyire bonyolult? Tényleg hajnali háromkor kell érnie a felismerésnek, hogy talán pont ezért nem volt egyetlen normális, egészséges határokkal rendelkező kapcsolatom sem mostanság, mert valójában utálom az ezzel járó feszkót? Istenem... Csak teszek egy valami kézmozdulatot, hogy "ja, kellett volna, de most már mindegy", vagy nem tudom, én valami ilyesminek szánom, aztán ki tudja, Lio miképp interpretálja? Ezen sem igazán aggódok perpillanat, a kapcsolattartás távolsági módjai tényleg csak addig jók, amíg vagy nem veszed az egészet túl komolyan, vagy csak nagyon ideiglenes módjai a kommunikációnak. Kiadok valami "fú" szerű hangot, most rajtam a sor, hogy a hason fetrengésből inkább felüljek, mintha ezt így tényleg nem lehetne - mondjuk kezd is kiszállni a szememből az álom elég rendesen -, bár én ennek drámaibb módját választom, mert kamerával előre lebaszom a telefont a matracra, és csak azután emelem újra az arcom elé a mobilt, amikor már ülök, és átdörgöltem két kézzel egy kicsit az arcomat is - Nem tudom. Akármelyik - mondom aztán miután még vagy egy végtelen percig igazából teljesen üres aggyal rágcsálom a számat, mintha nem tudnám, hogy ez nem válasz semmire sem - Ha épp erre jársz, és unod magad, szólj, persze, aztán ha ráérek, csinálhatunk valamit - mármint, az mindig ment, de ez, ami most van... hát ez nem annyira. A vicces az, hogy azt hittem, majd miattam nem működhet ilyesmi, aztán most meg kiderül, hogy dehogynem. Ehhez a felfedezéshez is túlságosan hajnal van.
A sajnálommal nem sokra megyek, ahogy látom. Pedig tényleg sajnálom. Nem tudom, miért érzek kényszert mindig ígérgetni neki, alapvetően nem szokásom, csak… Nem tudom. De mikor megígérem, akkor szeretném is megtartani, a szándék százszázalékosan ott van, és általában várom is, hogy találkozzunk. Mostanság nem csak azért járok New Yorkban, mert dolgom van, hanem keresek valami dolgot New Yorkban, hogy mehessek. Nem csak Dana miatt, ott van Lea és Gabe is, meg a többi barátom, egyébként. De nekik többnyire csak feltűnök, meglepetésként. Danának meg a jelek szerint ígérgetek. A szándék nem számít? Mármint… soha nem azért nem tartom be, mert nem akarnám, nincs kedvem, vagy ilyenek. Ha nem tartom be, akkor valami olyan jött közbe. De ha nem ígérgetek, akkor nem beszéljük meg, legközelebb mikor találkozunk, az meg… Bassza meg. Elsötétül a kép, és csak azért nem gondolom, hogy valami hiba van a jelben, mert hallom, ahogy mocorog. Szóval várok. Válaszra, vagy mi. Nem jó jel, ha ennyire át kell gondolni. A válasz sem túl kedves, mikor jön. Szóval ha gondolom hagyjam békén a továbbiakban… Akaratlanul is elfintorodom, de aztán észbe kapok, és igyekszem moderálni magam. Most erre mit mondjak? Hogy nem csak akkor szoktam hívni, ha épp unom magam? Hogy nem akarom, hogy épp ne érjen rá, mikor én? Milyen jogon? Valószínűleg épp faszkalapként viselkedem. Beletúrok a hajamba, veszek egy mély levegőt, elszámolok tízig. Ha ez van, hát ez van. – Rendben, ahogy neked jobb. Még egyszer sajnálom. Az egészet is, meg hogy felkeltettelek. Nem is zavarok tovább, majd jelentkezem valamikor. Szia – bököm ki végül, és bontom a hívást. Egy tompa puffanással visszadőlök a párnára, és rohadtul ébernek érzem magam. Meg szarul. Kurva élet. Pár perc intenzív plafonbámulás után kiverekszem magam az ágyból, felöltözök, aztán megyek, és keresek valakit, aki ébren van. Társaságban mindig jobb.
Kezdőlap
