+18-as tartalom

Azt gondoltam, ha egyszer szerelmes leszek, azt valamilyen kontrollal tudom majd irányítani, ahogyan sok minden mást is az életemben. A kitűzött céljaimat rendszerint elértem, nem rettentem vissza az akadályoktól sem, és ha valamit igazán akartam, direkt ezt a szót használtam, akkor meg is szereztem. Nem jelentett gondot, hogy meghívassam magamat egy piára, sor nélkül jussak be egy buliba, szerintem még az sem okozott volna problémát, ha rá kellett volna szednem egy férfit arra, hogy elvegyen feleségül. Nem voltak ilyen ambícióim, sőt be kell vallanom a házasságtól irtóztam a szüleim válása óta, az sem igazán tetszett, hogy az anyukám másodjára is kimondta a boldogító igent. A szerelem nem egy papíron múlott, sokan azt mondták, akik arra adták a fejüket, hogy mégis megtartsák a ceremóniát, hogy ezzel új szintre emelik a kapcsolatukat. A szex és a pénz mellett a függetlenség ugyanannyira fontos volt, akár az a bizonyos házasságlevél. Az anyagi biztonságot megteremteni nem volt könnyű, mégis ragaszkodtam hozzá, hogy egyetlen férfi se birtokolhasson. Az egyenlő felek harctereként azonosítottam a szerelmet is, a kérdés az, hogy a felek kompromisszumra törekednek, vagy egymás legyőzésében és meghódításában látják az izgalmat. Morgan maga volt a harctér. Megkaparintani a nemleges válaszom után egyfajta megszállottságra utalt, a kezelések elmaradtak és megmaradtam a bálványozójának, csak nem biztos, hogy ez hosszútávon fenntartható állapot. A tiltott gyümölcs is csak addig édes, amíg bele nem harapsz, mert utána már ismerni fogod az ízét. Féltem tőle, ha belemegyek az estébe, amit már számtalan módon játszottam le a fejemben, akkor elmúlik a varázs, és úgy teszek, mint mindenki más esetében…továbblépek. Részben amiatt ültem fel arra a nyavalyás repülőre, hogy kiderítsem mit is érzek a mostohabátyám iránt, csak arra nem készültem fel, hogy az első estén bedől nekem.
Duncan izgatott a legkevésbé az elmúlt néhány órában, talán el is felejtettem, hogy mennyi éjszakán át nyögtem kielégülten a nevét, ha mégis legbelül sejtettem, hogy ez is csak valamilyen pótlék a részemről, és utólag kiderült az övéről is. Hiba volt lefeküdnöm vele, és figyelmen kívül hagynom azt a kis tényecskét, hogy a gyógyszer sem véd meg, ha párhuzamosan antibiotikumot szedek mellette. A terhesség egy újabb zavaró probléma, de képtelenség, hogy ezen gondolatok töltsék ki a fejemet akkor, amikor nyolc év után megkaphatom a számomra legértékesebb ajándékot…Őt. A kezdeményezés megint rám száll vissza, mint valami átok, de élvezem, ha uralkodhatok felette és elfelejti a nem szócskát is a szótárából. Meglepődnének páran, ha tudnák, hogy életemben csak három férfit elégítettem ki a számmal, mert amolyan kiváltságos helyzetnek véltem…ki kellett érdemelni ezt. Az első természetesen a gimis barátomhoz vezethető vissza, akit naivan engedtem be a bugyimba, és cserébe megtanultam a hangszeren játszani. Nem voltam egy elveszett lélek, és hamar rájöttem a játék nyitjára, de utána sokáig nem jutalmaztam senkit ilyen formában. Duncan lett a második kivétel, és most Morgan az, akit eme kegyes kényeztetésben részesítek. Könnyedén siklik végig a nyelvem a hímvesszején, szinte úgy bánok vele, mint egy értékes tárggyal, de tudom, hogy ennél sokkal többet érdemelne, de jelenleg csak ez jutott eszembe. Eljuttatni a csúcsra nekem felér egy hasonló örömmel, mintha belém mászott volna, de úgy tűnik, hogy ma este nemcsak rámosolygott le a szerencse istennője, hanem rám is. Az ölében kötök ki, nem túl nehéz elképzelni, hogy mi fog következni, amikor megszabadít a melltartómtól és szemügyre veszi az ikreket. A fejemet hátrafeszítve terpesztem szét a két combomat a határimat feszegetve, de csak kellően rázkódva az ölében. Az alhasamon végighúzódó anyag feléget, alig bírom ki, hogy ne ugorjak fel, de az ujjai és a nyelvének játéka totálisan elveszik az eszemet. Lehunyt szemhéjak mögött csodálkozom rá a világ színeire, nem mondanám, hogy éppen a tűzijáték elevenedik meg előttem, de a szivárvány minden skáláját látom. A fülem cseng, minden idegszálam megfeszül az érintései nyomán. Hiába nyöszörgöm, a külvilág megáll és csakis arra fókuszálok, hogy ne hagyja abba, amit csinál. A vékonyka anyag el is szakadhatna, azt sem bánnám, de kit érdekel jelenleg, hogy lesz-e pizzánk, vagy sem? A tekintetem forrón parázslik a ténykedése közepette, tudatlanul váltok nyelvet is, bár szeretem az olaszt, de ha tudná, hogy miket mondok, akkor lehet, kitérne a hitéből. Nem vagyok szent, és megismertem ennek a pörgős nyelvnek a káromkodós részét is, ami elég mocskosnak hallatszik, mégis csilingelő az akcentusommal keveredve. Bámulatos érzékletességgel tapint rá a lényegi részemre és hozza szinkronba a lelkemet és a testemet. Meglágyulnak a színek, összefolynak és a gyöngyházfény tör fel, amint ki is nyitom mellé a két szemhéjamat. Kár lenne szavakkal megcsúfítani ezt a jelentőségteljes pillanatot, mert a gyönyör az arcomra van írva. Felfelé fordítom a kéklő íriszeimet és akkor visszaköszön az a kép, amit már oly sokszor láttam az álmaimban. Mindketten mosolygunk, azt hiszem boldogok vagyunk. Az elhangzó mondatok csak ennek köszönhetően varázsolnak egy sokatmondó vigyort a számra.
- Ez igen… - felocsúdnék, de lecsap rám, és egy csókban forrva össze tüzeli fel a véremet, hogy eszem ágában se legyen megállni a kezdeteknél. Az elszakadás mindig arra emlékeztet, hogy milyen búcsúzkodni, és azt gyűlöltem. Mindig visszajött, de mikor elment, akkor minden egyes alkalommal egy részt vett el tőlem. Lelökve az ágyra, most fölém kerekedik és az a csibészes félmosollyal, amivel anno levett a lábamról hozza el az este legizgalmasabb folytatását. Nem áll módomban leállítani, jöhet akár a pápa is, de nincs kedvem most azon morfondírozni, hogy mekkora butaság a testvéremmel egy ágyon osztozkodni. A mellembe mártóztatja az ujjait, a férfiassága a bejáratomat ostromolja, de még mindig a várfalon keresztül. A hátam ívbe feszül és tőlem nem megszokott hangsúllyal morranok fel.
- Ne kínozz… - kérlelem félig őszintén, félig az öntudatlanságom számlájára írva, de hitelt is ad a tetteinek, mert azonnal feléled bennem a vágy, ahogyan imitáció helyett a bőre melegsége izzítja fel az enyémet is. A tarkójára futtatva az ujjaimat csak úgy cirógatom, mint egy éhes vadállatot, akit nem illik megzavarni a lakomázás közepette. Kíváncsian mustrálom, hogy miképpen alakul a helyzet, de amint beakasztja a nadrágomba és a bugyimba az ujjait és lehúzza őket, már nincs semmi fizikai akadálya annak, hogy beteljesüljünk. A tükörben követem nyomon a tekintetét és hiába készülhetnék fel, a nyelve érintése megborzongat. A vállamtól lefelé egészen a combom belső faláig válok lúdbőrössé és tartom bent a levegőt, hogy ez a pillanat örök emlékké avanzsálódjon. A tükörnek a szerepe csak fokozza a nektárom bőségét, tekintettel arra, hogy fennakadnak a szemeim, és képtelen vagyok irányítani a testemet. A jobbommal a haját tépem meg kissé, a másikkal a lepedőt mardosom, de túlságosan élő vagyok, hogy most holmi földi síkon létezzek. A combomba mar a keze, sürget, hogy döntsek, mert ha sokáig késlekedem, akkor bizony lemaradok a legnagyobb jutalmamról. Nehezen megy a koncentrálás, de valahol még az ájulás szélén időzve összepontosítok és hajolok fel hozzá. A két tenyeremmel kelyhet formálva rántom az arcát a sajátom elé, és ízlelem meg a saját testem bizonyítékát arra nézve, hogy csak rá vártam ma este.
- Hmm…gyere… - lüktet a hüvelyem, szinte felrobbanok, ha nem érzem meg a teljes méretét.
- Üres vagyok… - nyögöm bele a szájába, aztán, ha végre kapcsol, akkor megvárom, hogy elhelyezkedjen és visszafojtva a lélegzetemet…erre nincsenek szavak. A csókunk elcsitul, csak simogatóan ölelem körbe, odalent más vonja el a figyelmemet. Nem hittem volna, hogy ekkora neki, mármint…de nagyon is akartam, hogy az legyen. Nincs idő gumira, sem másra, nem is várom el tőle, hogy ezen agyaljon. Reszketeg módon fekszem, nem mozdulok, meg kell szoknom az új érzést, de aztán minden hidat felégetve mögöttünk fonódom össze vele, és a teste ritmikus mozgására mozdítom előre a csípőmet én is. A tükör lebegésszerű élményként hasít belém. Imádom, hogy ennyire telhetetlen vagyok, hogy létezik az a férfi, aki képes ezt kiváltani belőlem, hogy ebben a pillanatban nem ismerek lehetetlent. A mozgásunk egybefolyik a négy fallal is, a tükör valahogyan hajóvá válik, és csak én érzem a tüzünket…aztán valami megváltozik. Izzadok, és forog a szoba, valami nem stimmel.
- Morgan… - szólalok meg rekedtes hangon, de csak arra van időm, hogy feleszméljek…valami nincs rendben. Mozog a föld, a lakásom…és a tükör.
- Vigyázz… - rántom el őt, és annyi lélekjelenlétem van, hogy a fejét a mellemre vonva rázkódjak vele együtt és elforduljak, mert mellettünk szakad le az előbbi buja képünk…