- Ah, vedd fel, vedd fel, vedd fel! – szurkolok a kaputelefonnak, miután hallom, hogy elkezd kicsörögni. Utálom a telet és a mai napon különösen hideg van, így szeretnék mihamarabb bejutni melegedni. Toporogva várom, hogy végre beleszóljon valaki a túlvégén és amint ez megtörtén, két remegés közben bele is hadarom a készülékbe, hogy ki vagyok és miért jöttem. Szerintem kellett is egy kis idő, mire a vonal túlsófelén is értelmezni tudták, mert csak nagy sokára nyílt meg előttem a kapu. Én pedig rohanok is befelé, hogy még valamennyire meleg állapotba adhassam oda Binnie kedvenc koffein mentes kávéját és süteményét. Őszintén, elég ritkán jön el az a pillanat, hogy én vegyek neki valamit és ne tőle erőszakoljam ki azt, hogy meghívjon valamire, de most ezen ritka alkalmak egyikébe vagyunk. Bár nincs szökőév, talán ebbe az egy alkalomba nem halok bele, hogy a kedvében járjak. Fogalmam sincs, hogy itthon van-e Yena vagy sem, de kivételesen ezt most nem is azért teszem, hogy ő lássa. Inkább csak tényleg úgy érzem, hogy ideje valami jót is tennem annak érdekében, hogy Yebi ne akarjon lecserélni esetleg másra. Bár abban még mindig kételkedem, hogy lenne kire. Ha olyan nagyon tolonganának érte, biztos nem engem vállalt volna be, már csak a gimis tapasztalatai miatt sem. Most viszont igyekszem jobban dolgozni, mint anno azokon az unalmas csoportmunkákon.
Egyébként, tök fura, hogy már az egyetemet tapossuk. Sosem gondoltam volna meg, hogy majd pont én megyek tovább a felsőoktatásba, aki azelőtt még könyvet sem nagyon fogott a kezében. Itt a bizonyíték arra, hogy New York mennyire cseszettül elrontott engem! Egyébként, amióta megtudtam, hogy felvételt nyertem, alig vártam, hogy elkezdődjön az egyetem és végre részese legyek azoknak a nagy buliknak. Erre tessék, most kamerán keresztül megy az a haj de nagy buli. Miért van az, hogy minden, ami végre jól is indulna, annak is szar lesz a vége? Tényleg ennyi szerencsém van mindössze?
Egész vicces, hogy egy bolti lopásos bemutatkozástól meddig eljutottunk. Mikor Hailee suliba íratott és kiderült, hogy pont Yebi osztályába sikerült, kicsit aggódtam azon, hogy mennyire köp majd be, vagy sem. Mondhatni, akkor csak muszájból akaszkodtam rá, hogy valamelyest megbékítsem annyira, hogy ne legyen kedve Haileenek beköpni. Aztán már persze rájöttem, hogy egész használható is a gyerek és tulajdonképpen vannak jó pillanataink is. Bár igazából két teljesen különböző világ vagyunk, így a világnézetünk és a megközelítési taktikáink is teljesen mások. Ezért kicsit remélem, hogy attól, mert néha bunkó és akaratos vagyok vele, még nem veszi teljesen rossz néven és mélyen belül tudja, hogy eszembe sincs folyton haragban lenni vele, csupán nehezen fejezem ki magamat. Bár, ha nem tudná, akkor tartom valószínűnek, hogy már rég lekoptatott volna valahogy. Jó, tény, hogy nem egyszerű azzal ellentétben, hogy inkább beletörődik az ember a hülyeségeimbe, de azért csak nem hívott volna el, ha teljesen komolyan venné minden megnyilvánulásomat.
Túl sokat azért nem változtam az elmúlt időben. Talán néha már képes vagyok normálisabb beszélgetéseket is lebonyolítani, de lényegében maradt minden ugyanaz. Emiatt pedig kicsit sajnálom Yeye-t is. Képzelem mekkora sokk volt neki, mikor az első közös óránkon összefutottunk és mindenkit eltakarítva a környékéről huppantam le mellé. Nem terveztem kisajátítani, csak nem akartam, hogy legyen esélye ellenem gyűjteni pár szövetségest… Jó, talán kicsit bepánikoltam, hogy ha új barátokra talál, akkor engem elhagy és szerettem volna tenni ellene. De ezt persze soha nem vallanám be neki, mert nem vagyok meleg, hogy az érzéseimről beszéljek egy másik srácnak, fúj.
Az ajtó elé érve még egyszer le ellenőrzőm, hogy mindent hoztam-e, amit akartam, aztán kopogok is. A bejárónőt meglátva egyből igyekszek is egy barátságosabb mosolyt varázsolni magamra, majd beljebb lépve le is támadom pár kisebb szatyorral. – Megtenné, hogy a család női feleinek odaadja majd ezeket? – adom is oda a Yenának és az anyukájának szánt szatyrokat, amiben egy kisebb ajándék is van a számukra. Igazából csak pár kozmetikum, amiket remélhetőleg mernek is majd használni, annak ellenére, hogy nem kerülnek olyan sokba, mint azok, amiket feltehetőleg használhatnak. Igazából, szerintem Yena hamarabb fel is tudná használni, mintha múltkor valami hasonlót láttam volna nála. De persze, erről senki sem tudhat!
Aztán pedig csak kérek két tányért, hogy a hozott süteményekből tegyek rájuk, a többit pedig a bejárónőre bízzam. Esküszöm most többet költöttem rájuk, mint amennyit átlagban a saját családomra szoktam… pedig a kencéket ingyen hoztam el. A sütikkel és a kávéval felszerelkezve pedig veszem is az irányt a nagyságosúr felé, hogy aztán minden üdvözlés helyett, csak a kezébe nyomjam a nassolni valókat. – Tessék, a kedvenceid. – teszem is hozzá egyfajta köszönés képpen, majd huppanok is le, hogy a saját tányéromat biztonságos zónába helyezve, elővegyek minden a továbbiakban szükséges eszközt.