Ye Bin & Lay

Az élet sokszor szerencsén és más emberek jóindulatán múlik.

Matekóra. Önálló feladatmegoldás... Nekem pedig nekiállt olyan hangosan rezegni a mobilom, amikor az egyenletrendszer közepén tartottam, hogy a tanár rögtön kiküldött. Nem, most kivételesen nem rosszból, szimplán csak megengedte, hogy felvegyem azt... Gondolom még elnézőbb velem, mert új vagyok a suliban.
- Halló? – szóltam bele olyan határozottsággal a hangomban, mint amilyennel egy ötéves gyerek beszél a cukrosbácsival.
- Jó napot! Blayze úrfival beszélek? – jött rögtön a kérdés, én pedig hirtelenjében nem tudtam, hogy min kéne jelen esetben megrökönyödnöm. Azon, hogy egy nálamnál jóval idősebb férfi úrfinak szólított vagy azon, hogy amúgy soha senki nem hívott a becses nevemen... Mert általában az emberek nagy része rosszul ejtette ki az amúgy francia eredetű nevemet. Szóval mindig mindenki megragad a Laynél, amit én eléggé szeretek, így megszületik a csodás dolog, amit az emberek kompromisszumnak csúfolnak.
- Igen, én vagyok... ? – folytattam, miközben a hangom vagy egy oktávnyit ugrott. Nem voltam biztos benne, hogy miért kereshet engem egyáltalán bárki, mert lényegében azon túl, hogy suliba járok, meg találkozom olykor Alice-el, nem csinálok semmit. Nincs még itt egy kiforrott baráti köröm, bár az emberek eléggé alávetettek minden ázsiai sztereotípiának már.
- Hallottunk az incidenséről az iskolában – mondta végül a férfi a lényegre térve, én pedig ennek hatására majdnem eldobtam magam. Tehát olyan főbenjáró bűnt követtem el a múltkor, ami miatt most börtönbe fognak csukni? Egyáltalán betehetnek már a fiatalkorúak börtönébe? És mi lesz ott velem? Kiskanállal fognak megzabálni a kortársaim!
- Igen? – kérdeztem bele a telefonba már majdhogynem ordítva, majd némiképp halkítva a hangomon, ordítva-suttogva mondtam a következő szavakat, miután végignéztem a folyosókon... Mert azért csak nem akartam, hogy valaki nyakon csípjen és az igazgatói irodába legyek cipelve – És ez miért fontos?
- Mark Schneider vagyok – mutatkozott be végül, nem mintha ezzel megkönnyítette volna a dolgomat – a Minwire Szoftverfejlesztő Cég egyik munkatársa. Az igazgató úr úgy gondolta, hogy talán tudna Önnek egy gyakornoki állást ajánlani, amivel a cégünk hírnevét is tovább örökíthetné, illetve jó lehetőségnek gondolja az Ön számára is, Blayze úrfi.
Még mindig iszonyatosan szokatlan volt nekem ez a felesleges úrfizás, de lehet nekem vannak túl alacsonyak az igényeim amiért világ életemben szimplán hallgattam a „fiamra” és a Layre is. Mindenesetre nem ismertem a céget, viszont kifejezetten hízelgőnek találtam azt, hogy ennyire akarnak engem.
- Mikor és hova kéne mennem? – tettem fel a kérdést már némiképp magabiztosabb hangon. Fogalmam sem volt arról, hogy mit akarok kezdeni az életemmel... Első körben mondjuk nem jött rosszul az, hogy elég jó gimibe kerültem be, de ez az ajánlat... Talán ténylegesen megalapozhatja a jövőmet is.
- Ma délután kettőre - jelentette ki a férfit – Elküldöm a pontos címet hova kell mennie. Viszont hallásra Blayze úrfi!
Én a magam részéről eléggé pánikoltam ezen... Ugyanis az öltözékem korántsem volt megfelelőnek nevezhető egy állásinterjúra, viszot még mielőtt ezt elmondhattam volna, megszakította a vonalat a férfi.


Elég sokat gondolkoztam azon, hogy talán el sem kellene mennem... Viszont végül arra jutottam, hogy talán ilyen lehetőséget sosem kapnék még egyet az életben. Így nincs mit veszteni... Ha túl fancy a cég, akkor első pillanatban el fog küldeni engem már csak a megjelenésem miatt is... Viszont ha meg sem próbálom, akkor azzal csak veszítek, ugye? Épp ezért végül a délutáni órámat ellógva, elindultam a kávézó felé, amit leírtak nekem... Jóval az interjú előtt. Mert én magam még nem teljesen voltam ismerős New Yorkban – főleg nem Manhattanben tekintve, hogy csak a suliig jövök meg vissza – hogy véletlenül se tévedjek el. Majd kicsikarok magamnak egy igazolást, ha éppen nem fogom összepisilni magam izgalmamban... Sosem voltam állásinterjún, ez a szituáció meg a normálisnál is rendellenesebb.
Ahogy beléptem, rögtön körbepillantottam – áldottam az eszemet, amiért reggel betettem mind a két lencsémet és egyáltalán láttam valamit, mert a szemüvegemet vagy két hete nem találtam a kuplerájban, amiben jelenleg élünk – és így ki is szúrtam az asztalra helyezett, koreai betűkkel felírt Minwire feliratot. Szerencsémre anyáék fontosnak tartották a gyökereiket, így némiképp valamennyire sikerült elsajátítanom a nyelvet, holott nem megy túl jól.
- Jó napot! – köszöntem egy bénácska kis meghajlást – sokkal inkább volt ez biccentés – imitálva, miközben igyekeztem egyenesen a férfi szemébe nézni – Blayze Yim vagyok... És az interjúra jöttem.
Ahogy helyet foglaltam csak akkor vettem észre a nagyjából velem egyidős gyereket, akire csak pár pillantást vetettem, utána pedig sokkal inkább a fószerra figyeltem. Gondolom ő maga is egy gyakornok lehet, viszont én magam túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy rendesen tudjam kezelni a helyzetet... A két tenyerem is sokkal nyirkosabb volt az átlagosnál, pedig világ életemben elég sokszor kaptam idegösszeomlást.

Ye Bin & Lay

Az élet sokszor szerencsén és más emberek jóindulatán múlik.

Néha én magam is szinte csodálom azt a képességem, ahogyan belekeveredek mindenféle bajos szituációba. Egyszerűen amikor az ember fia azt hinné, hogy a hülyeségeimet fokozni már nem lehet, nos hát... Igazából akkor is sikerül mindezt megtenni. Valamiért magammal szemben is túlságosan jóhiszemű lehetek, hiszen egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy annál kínosabb dolog történhet majd velem, mint az amit az előbb sikerült elkövetnem.
Már szinte rituális imádságnak számított nálam, amikor azért könyörögtem magamban, hogy varázsolódjak el egy adott helyszínről, de őszintén beértem volna akár azzal is, ha egyszerűen csak megnyílik alattam a föld, és úgy életem végéig arra kárhoztatok, hogy egy sötét lyukban kelljen léteznem.
Mert lehet valami annál gázabb, hogy csak azért, mert a suliban azt mondják, hogy „jó lesz!”, én feltöröm a wifit... Ezért először lecsesznek, aztán pedig technikust csinálnak belőlem. És ha mindez nem lenne elég, felkeres egy cég, tök lehetetlen időben – mert a matekórák külön idősíkot képeznek – amikor én teljességgel felkészületlen vagyok... Hogy a délután interjúznának velem egyet. Én magam persze igyekeztem némi kibúvót találni annak érdekében, hogy legalább átöltözhessek – amúgy sincs öltönyöm, itt meg főleg nem tartogatok ilyeneket a szekrényemben. Lényegében képtelen voltam eldönteni, hogy reggel magamra kapott kockás ing, a szürke pulóver, vagy pedig a sötétkék, téliesített széldzsekim az, ami a legkevésbé illene a helyzethez. Lényegében az egyetlen dolog, ami valamennyire rendben volt, az a hajam. Elég gyorsan nő, de a nagyi pont azelőtt rángatott el a fodrászhoz, hogy ide jöttem volna, így éppenséggel csak annyira hosszú jelenleg, hogy néha idegrángást imitálva próbáljam meg kirázni a szememből a tincseket. Emelett pedig leginkább egy huligán képét kelthettem a hatalmas férfiban, ahogyan idétlenül odatotyogtam a Nike cipőmben, miközben magamban szitkozódtam, hogy ki kellett volna vennem a fülbevalóimat reggel. Meg azért nem ártott volna valamit kezdenem a kócos tincsekkel... Ahogy jót tett volna csak egy fokkal elegánsabb cuccot magamra ölteni.
Mindenesetre én igyekeztem lenyűgözni a fószert lehetőség szerint, viszont pont ennek hála jött el az a bizonyos tetőpont, amiről már azt hittem, hogy bekövetkezett. Igazából ez mindig így megy velem... Amikor arra gondolok, hogy a balszerencsesorozatomat nem lehet fokozni, akkor egyszerűen csak... Megtörténik a lehető legrosszabb.
Azaz ebben az esetben a férfi, akihez lényegében egész eddig beszéltem, nemes egyszerűséggel csak elnézést kért, engem pedig a nagyjából velem egyidős kölyök szólított meg. Jobb híján pedig hatalmasra tágult szemekkel igyekeztem feldolgozni a történteket. Mert kettőnk közül ő volt az, aki inkább úgy nézett ki, mint aki interjúzni készül. Kellett pár másodperc, amíg eljutott a tudatomig, hogy lényegében ő fog interjúztatni azaz a felettesem lesz... Egy velem egyidős srác. Pont ezért, mint aki megkövült, csak álldogáltam előtte, miközben próbáltam felidézni magamban a nemrég kimondott nevét. Pár másodpercnyi késéssel viszont le is dobtam a földre a hátizsákom és magam alá húztam a széket.
- Engem szólíthatsz Min Kinek ha nehéz a nevem – motyogtam magam előtt zavartan a kérdésére pedig a tegeződéssel kapcsolatban csak bólogattam, miközben elnyomtam az érzést, hogy nekiálljak a nyakamat is vakargatni.
- Nekem jó lesz egy kóla – szólaltam meg végül miközben kibújtam a kabátomból, majd némi gondolkozás után a pulóveremet is a székem támlájára terítettem. Eredetileg csak a táskámba akartam gyűrni, de nem tudtam mennyire lenne kiábrándító ebben a helyzetben az.
- Ne haragudj az előbbiért – vetettem rá egy ténylegesen bűnbánó pillantást, majd a kezemben tartott névjegykártyát kezdtem el fixírozni – Alapvetően nem számítottam egy ilyesmi megkeresésre, főleg nem a délutáni óráim előtt. Ezért is vagyok ennyire alulöltözött.
Mondjuk ez nem volt teljesen igaz, de minderről neki nem kell tudnia. A jobb helyeken mindig adnak az embereknek egy-két napot arra, hogy legalább fejben felkészülhessenek a dologra, nem? Nekem pedig mit kéne csinálnom itt egy lényegében velem egyidős sráccal? Ő pedig mi alapján fogja eldönteni azt, hogy megfeleltem az állásra, vagy sem? Igazából még én sem voltam biztos abban, hogy akarok egy ilyesfajta terhet a nyakamba, mert így is túl kevés időt tudtam tölteni Alice-el, ami miatt rosszul éreztem magam.
- Miféle állásról vagy cégről lenne szó? – tettem fel az első kérdést, ami leginkább foglalkoztatott. Mert a szoftverfejlesztés egy dolog, ettől függetlenül minden vállalatnak van egy főprofilja. Én magam pedig elég jó vagyok a játékokban, meg az informatikai dolgokban, de ettől függetlenül sem állítom azt, hogy a szoftverfejlesztés bármilyen módon a kenyerem lenne. Sosem tanultam ilyesmit, így nem igazán tudom, hogy miféle haszna lehet rajtam egy vállalatnak.

Ye Bin & Lay

Az élet sokszor szerencsén és más emberek jóindulatán múlik.

Talán szerencsésnek számítok amiatt, hogy lényegében sosem kényszerültem rá arra, hogy dolgoznom kelljen. A szüleim hála az égnek elég jól kerestek ahhoz, hogy ezt a dolgot meg tudjam úszni, így lényegében az egyetlen, amit ismertem az osztálytársaim nyári munkás beszámolói voltak. Mondhatni az egyetlen munkanem amit valaha csináltam az a nyaralónk szomszédságában lakó idős házaspár megbízatásából volt... Illetve sokkal inkább bíztam meg én magam, hogy ne a szegény hajlott hátú bácsinak kelljen darabolnia a fát.
Lényegében most sem fordult meg a fejemben, hogy esetleg munkát kéne vállalnom a suli mellett, és elképzelésem volt arról, hogy mi az, ami valóban illene hozzám munka szempontjából. Lényegében ezért sem tudtam rendesen kezelni azt a helyzetet, ami jelenleg fennáll. Egyrészt nem voltam rá felkészülve és félreértés ne essék... Ha otthon kapnak el a telefonnal is legalább ugyanúgy toporognék itt, mint egy rakás szerencsétlenség. Viszont talán egy kicsit kevésbé zavarna az, hogy mondjuk nem ideillő az öltözetem. Ha mondjuk csak jövő hétre egyeztetünk le egy időpontot, akkor lett volna időm elmenni fodrászhoz, hiszem már túl hosszúra nőtt a hajam. Ha lehetett volna lehetőségem, szimpla fekete cipőt, és a kockás inget mondjuk fehérre cserélem. Nem akartam túlöltözni, de ettől függetlenül ennél jobban is nézhettem volna ki.
A másik hiba amit elkövettem mondjuk már kevésbé volt nekem felróható, hiszen valahol logikus lett volna, hogy nem egy nagyjából velem egyidős srác fog leinterjúztatni. Nem mintha a szakértelmét akartam volna kétségbevonni, de szerintem alapvetően nem ez a gyakoribb eset. Mindenesetre kissé megkönnyebbültem, és kényelmesebb pozíciót mertem felvenni együltő helyemben, amikor a fiút nem kifejezetten zavarta a dolog.
- Öhm hát maximum egy sonkás szendvicset ha te is eszel – jegyeztem meg nem túl nagy határozottsággal. Igazából kissé kellemetlenül érintett az egész szituáció, mert szerintem egy wifit feltörtni nem jelent túl nagy munkát, azon kívül pedig az egyetlen dolog amihez értettem, a különböző játékok tesztelése volt. Bár a Steam fiókomat nem használtam a baleset óta, így lényegében azzal sem vagyok már tisztában, hogy miféle játékok jöttek ki az elmúlt időben. Vajon ez jelenleg hátrányt jelent számomra? Mert határozottan látom az előnyeit ennek az interjúnak és ha már elhívtak, akkor élnem is kéne a lehetőséggel nem? Kicsit kiszáradt a torkom, ezért szinte biztos voltam benne, hogy ha Ye bin megkérdezné, egyetlen játékot sem tudnék mondani a cégüktől. Pedig szinte biztosra veszem, hogy játszottam valamivel tőlük.
- Na várj... – pislogtam párat, miközben újraértelmeztem a szavait – Szóval igazából nem is nekem kéne meggyőznöm téged arról, hogy fel kéne vennetek, hanem már alapvetően azzal a céllal jöttél ide, hogy meggyőzz?
Ez számomra újdonság volt, ugyanis a telefonban nekem csak annyit mondtak, hogy interjúznom kéne. Alapvetően ez így még bíztatóbb volt, ami miatt már a lábam járását is leállítottam, jóval kényelmesebben ültem a helyemen.
- Azon kívül, hogy feltörtem a wifit és hobbiszinten játszom, lényegében semmi komolyabbal nem foglalkozom – mondtam neki egészen tágra nyílt szemekkel, de aztán inkább becsuktam a szám, amikor lényegében rájöttem, hogy elkezdtem magam ellen beszélni.
- Úgy értem... Mennyire durva tudást igényel a cégetek? – nyilvánvalóan én is rengeteg mindent fogok tudni ott tanulni, ez tény. Viszont ha nem tudok megfelelni a követelményeknek, akkor talán jobb lenne hagyni az egészet a fenébe, és bele sem vágni. Nem kifejezetten szeretek másokat idegesíteni és egy számítógépes rendszer összeomlasztása nem hordoz magában túl sok jó mindent.
Nem mintha feltett szándékom lenne tönkretenni a céges rendszert, szimplán csak ismerem önmagam és nem lepődnék meg, ha ez az egész így összejönne. Ami pedig a továbbiakat illeti... Igazából valahol azt meg degradálónak érezném, ha három hétig csak a nyomtató használatát vennénk át és az aláírandó szerződéseket hurcolásznám és fénymásolnék, mint egy cseléd. Nem a munkával van a baj, egyszerűen csak azt máshol is tudnám csinálni, arra pedig nem szorulok rá, hogy megtegyem.
Figyelmesen hallgattam a kifejezetten részletes magyarázatot azzal kapcsolatban, hogy miféle cégről van szó. Igazából szinte biztos voltam benne, hogy a telefonos rész miatt valamihez volt szerencsém tőlük, de valamilyen szintem megmaradtam játékok terén a fogyasztói szinten. Igazából mindig az infótanáraim legrosszabb rémálma voltam valahol, mert sokszor akartak velem külön foglalkozni és nehezményezték, hogy lenne eszem a dologhoz, viszont mindig leragadtam egy bizonyos szintnél, amit nem szerettem volna továbbfejleszteni. Tény és való, hogy kisebb és egyszerűbb programokat tudok használni ahhoz, hogy feltörjek olyasfajta ingatag rendszereket, mint egy iskola wifije, de ez határozottan nem egyenlő mondjuk egy almás készülékkel, vagy a NASA rendszerével... Épp ezért nem kis kifejezetten értettem, hogy miért volt a dolog ennyire durván nagy szám, és mi okból ment híre, miért keresett fel egy cég...
Viszont azt meg kellett hagyni, hogy az informatikát pont arról az oldalról ragadták meg, amit én is érdekesnek gondoltam. Nem kifejezetten akartam benyalni nekik, ezért azt a részt, hogy talán ismerhetem a munkásságukat el is hagytam... Meg tulajdonképpen valahol hízott a májam attól, hogy ennyire akartak engem, és a végén már azt vettem észre, hgoy teljesen kihúzott derékkal és kidüllesztett mellkassal ülök a székemen.
- Igazából érdekelne – jelentettem ki végül, megeresztve egy szerény kis mosolyt a fiú felé – De pontosan milyen kaliberű tudást igényel a cég? Mivel tudok hozzájárulni ahhoz, hogy a hasznára legyek a cégnek és hogyan tudok személyesen is fejlődni?
Magam sem tudom, hogy mikor használtam korábban ennyire felnőttes kifejezéseket, de most lényegében azt éreztem, hogy valaki vagyok... Mert mégiscsak megkeresett egy vállalat, még ha valamilyen szinten komolytalannak is nevezhető az, hogy egy velem egykorú gyerek hozta a hírt.

Ye Bin & Lay

Az élet sokszor szerencsén és más emberek jóindulatán múlik.

Alapvetően a szüleim nagyon büszke emberek voltak, és szerettek keményen dolgozni azért, hogy mindent képesek legyenek biztosítani számunkra. Pont ezért kissé feszélyezve éreztem magam azért, amiért a velem szemben ülő fiú ennyire egyértelműnek vette azt, hogy majd ő meghív engem kajálni. Nem mondom, elég drága helyre jöttünk és valószínűleg lenne is pénzem arra, hogy kicsengessem a dolgok árát, hiszen elég nagy örökség szakadt a nyakamba, illetve a nagyszüleim nyugdíja is magas volt. Tény és való, hogy a szüleim pénzével nem rendelkezhettem, amíg be nem töltöttem a 21. életévemet, de ettől függetlenül is a tudat, hogy konkrétan két birtok van, ami engem illet – meg részben a tesómat, de nem vagyok benne biztos, hogy ő mindebből hajlandó lenne kérni. Mindenesetre igyekeztem valami olyan dolgot kérni, ami viszonylag nem túl költséges akkor sem, ha egy cég leendő elnöke ül velem szemben. Nem szerettem mások terhére lenni még akkor sem, ha éppenséggel olyan szituációba keveredtem, amibe nem akartam. Ilyen volt a wifi feltörése is, és ettől csak még inkább erősebben domináltak a nyakamon a vörös foltocskák. Gyakorlatilag szabályszegéssel vesznek fel egy céghez most.
- Értem – nyugtáztam a szavait egy apró kis bólintással, aztán még mielőtt meg tudtam volna fékezni a nyelvemet, egyszerűen csak kimondtam azokat a szavakat, amiket valójában is gondoltam – Bár nem igazán tudom, hogy melyik területen miféle tudást szeretnék kamatoztatni.
Kellett pár másodperc, hogy realizáljam a szavaim súlyát, ami miatt rögtön vörösre váltott a fejem. Nem voltam benne biztos, hogy most csendben kéne lennem ,vagy megmagyaráznom a szituációt, ezért pár pillanat erejéig ijedten meredtem a kicsit sem ijesztő fiú arcára. Igyekeztem magamban is helyrerakni azt, amit elcsesztem, hogy ne öntsek még egyszer szavakba valami őrültséget.
- Mármint... Még nem vagyok tisztában azzal, hogy milyen lehetőségeim lehetnek, de azt hiszem egy gyakornoki program mindenképp az előnyömre válna – félig meddig tökéletes választ adtam. Az eleje tökélets magam ellen beszélés volt, a vége pedig  tökéletesen ütötte azt, amit valójában mondtam ki. Egyszerű lett volna az idegességre fogni a dolgot, de félő, hogy azzal csak még inkább rontom az esélyeimet. Ilyen az én szerencsém. Csinálok valamit puszta kedvességből, aztán elővesznek érte, és még az ezért járó jutalmat is képes vagyok két pillanat alatt tönkretenni.
- Ne is figyelj oda rám – nyögtem ki végül bár kissé szomorkás volt a hangom, és elkezdtem az asztallapot bámulni. Jó lehetőségnek tűnt ez a hely és valahol reménykedtem benne, hogy ha hozzám hasonló fiúkkal töltöm el az időt, akkor könnyen barátokra is lelhetek. Mondjuk ez nálam kifejezetten sosem túl könnyű dolog, de ez is már részletkérdés.
- Ez megnyugtató – mondtam utána pedig szinte azonnal megéreztem a fémes ízt a számban, ugyanis olyan erővel haraptam a nyelvembe, mintha muszáj lett volna. Most már csak azért sem közlöm Ye Binnel, hogy az iskola wifi hálózatát nagyjából egy ötéves is feltörné! Nem én! A mai nappal be is fejeztem azt, hogy saját magam ellen beszélek.
- Nem hangzik rosszul – jelentettem ki végül határozottan és ez esetben tényleg ez volt a véleményem. Játékteszteléssel különösebb gondjaim nem lennének, sőt szerintem kifejezetten élvezetes lenne számomra a gyakornoki lét. Mivel nagyjából tudom, hogy mit várok el grafikai és mechanikai szinten egy-egy darabtól, így könnyen tudnék a cég segítségére lenni. A mi generációnk gyakorlatilag már laikusként is elég jól felismeri a cgi-ban a hibákat főleg azért, mert manapság egyre nagyobb népszerűségnek örvend a geek lét. Legalábbis itt Amerikában egyre több osztálytársamtól hallom, hogy olyan sorozatokat néznek, amiért engem annak idején Ausztráliában kinevettek. Manapság már menő Marvel képregényeket gyűjteni és a DC univerzumot fikázni meg úgy tenni, mintha mindent tudnánk a dologról. Példának okáért ez van a Riverdale sorozattal is, amiből nagyjából két részt sem bírtam megnézni, mert az Archie Comicsot meg sem közelíti a sorozat. Ettől függetlenül a világ tele van normiekkal, ami kicsit aggasztó is számomra. Szerencsére a velem szemben helyet foglaló srác ő szenvedéllyel próbált bedumálni a cégéhez, ez nekem pedig beteges módon tetszett. Talán most először éreztem azt, hogy egy hozzám hasonló fiatallal volt szerencsém összefutni az államokban. Valaki aki a bulik helyett inkább preferálja az otthonülős esteket, amikor egy egész éjszaka alatt a wow karakter húzzuk. Mondjuk ha már PC videojátékoknál tartunk, akkor sokkal inkább preferálom a LOL-t vagy a Pubg-t, mert azokban több akció van. Bármennyire is hypenak örvend most a Wow Classic, nekem egy idő után unalmassá válik a sok utazgatás a játékban.
Minden mozdulatát árgus szemekkel követtem a srácnak, én magam pedig nem mertem a saját kólámhoz nyúlni. A szendvicsemmel is csak szemeztem az éhségem ellenére, pedig elég jól nézett ki ahhoz, hogy összefusson a nyál a számban. Ettől függetlenül igyekeztem a legjobb tudásommal arra fókuszálni, amit Ye Bin magyarázott nekem, hogy egyetlen életbevágó információt se halasszak el.
- Nem nagyon foglalkoztam még ilyenekkel – ismertem be végül kissé szomorúan. Soha nem voltam igazán jó a hazugsághálók szövögetésében, ami valahol szomorúbb is volt. Pedig mennyivel könnyebb lenne az életem, ha egyszerűen attraktívabb embernek tudnám hazudni magam... – Viszont azt hiszem elég gyorsan tanulok. Mindig jó jegyeim voltak, ha ez számít!
Nem, nem számít. Ettől függetlenül én magam büszke voltam az eredményeimre, ugyanis a legtöbb nem a tankönyvekből lett bemagolva, hanem a puszta érdeklődési köröm széles volt. Sok filmet néztem például az ősrobbanás elmélettel kapcsolatban, illetve a legújabb szenvedélyemnek a csillagászat bizonyult. Ahhoz viszont már nem volt elég bátorságom, hogy meg merjem kérni az amúgy velem szemben ülő – határozottan ártalmatlan – Ye Bint arra, hogy néhány délutánját áldozza az én tanításomra.
- Elég sokat szoktam játszani – vallottam be őszintén azt a tulajdonságom, ami most kivételesen az előnyömre válhat – Szóval tisztában vagyok az igényekkel, illetve nekem is vannak. És nem torrentelek, van Steam fiókom.
Az utolsó mondatot is már-már kidüllesztett mellkassal jelentettem ki, hihetetlen büszkeséggel. Mert én több és jobb vagyok annál, hogy holmi összekalózkodós módszerekkel jussak játékokhoz. Én megfizetem az árukat, ezzel tisztelem a készítőket is... És talán ez volt a legjobb dolog amit mondtam a mostani interjú során.
- Ez tetszik – jelentettem ki határozottan. Mert így valamilyen szinten rá leszek kényszerítve az ismerkedésre. Valamilyen oknál fogva mindig eldöntöttem, hogy barátkozni fogok másokkal, de ritkán mertem megszólítani idegeneket... Viszont a lehetőség most is fennáll, és ez már valahol örömet okozott nekem – Tehát, mit kell tennem annak érdekében, hogy végül engem válasszon a cég?
Legalábbis most már határozottan szerettem volna, ha a kezdeti bizonytalanságom ellenére végül rám esik a választás... Ki tudja, talán csak egy teszt az egész és alapvetően vannak nálam erősebb versenytársak a kategóriában. Miért nem gondoltam még erre?
- Rugalmas vagyok... Akár holnap is tudok kezdeni – kezdtem bele egy újabb kör értelmetlen habogásba, majd jóval határozottan, kissé kidülledő tekintettel tettem hozzá – És sok szabadidőm van, amit szívesen feláldozok a cég javára.
Én a magam részéről csak reménykedni tudtam benne utólag, hogy nem néztem ki túlságosan mániákusnak, de amint kiejtettem a számon ezt a mondatot, rögtön meg is bántam. Vajon vagyok annyira balszerencsés, hogy pont a célegyenesben szúrjam el a dolgokat?

Ye Bin & Lay

Az élet sokszor szerencsén és más emberek jóindulatán múlik.

Magam sem tudtam, hogy pontosan mit kellene kezdenem ezzel a beszélgetéssel. Lényegében a fiú elég komolyan gondolta, hogy nekem helyem lenne a csapatban, ugyanakkor én a magamrészéről egyelőre nem láttam ezt ugyanígy. Egy nagy céghez minden bizonnyal öltönyben kell bejárni, én pedig egy ilyen ruhadarabbal sem rendelkezem az Államokban. Ettől függetlenül azért a tehetősség jelei megfigyelhetőek az öltözékemen, ezt pontosan tudtam, mivel én is hasonlóképp láttam a fiú cuccait. Lényegében számolni tudtam volna a márkás kiegészítőit, hiszen volt rajta egy-két olyan darab, ami az én szekrényemben is megtalálható volt. Mindenesetre igyekeztem lehetőség szerint inkább arra összpontosítani, amit mondott nekem, mert ciki lenne visszakérdezni... Még egy tizenévesnek is, hiszen világosan hozzám beszél. Senki máshoz nem tudna ennél a nyomorék asztalnál.
- Tehát konkrétan többre mennék egy informatikus okj-val, mintha egyetemre mennék... – lényegében csak hangosan gondolkoztam. Persze tény és való, hogy voltak továbbtanulási terveim, amiknek határozottan jó alapot adott volna a cég. Ettől függetlenül sem voltam már abban biztos, hogy ténylegesen képes lennék egyáltalán eljutni a diplomáig. Teljesen más dolgot jelent bepunnyadni az autós játékok elé és tekergetni a kormányt, mint átlátni egy kettes számrendszerben íródott programot és tovább fejleszteni azt. Sosem gondoltam magamról, hogy ennyire okos lennék, tehát nem számoltam annak a lehetőségével, hogy minden gond nélkül tudom majd venni az akadályokat. Mindenesetre érdekesnek hangzott a lehetőség és talán élnem kellene vele... Viszont az elmúlt időszak miatt nem igazán merek belevágni semmibe. Régen is sokszor bíztatásra volt szükségem, ennek hatására kezdtem el komolyabban foglalkozni a tánccal, illetve a játékokkal is. Most viszont pont azok az emberek nincsenek mellettem, akik ezt megtették értem, azt meg csak nem várhatom el Ye Bintől, hogy ő kezdjen el nekem itt lelki tanácsadást tartani. Magam is szánalmasnak éreztem a szituációt, hogy lényegében ő az egyetlen olyan ember, akitől hasonlót remélhetnék, bár még nincs minden veszve, egyelőre bizakodó voltam azzal kapcsolatban, hogy a bátyámmal valamerre tudunk haladni.
Annak ellenére, hogy visszaigazolta a jó bizonyítvány előnyösségét a szituációba, utólag kicsit zavarba hozott, hogy ilyen nagy mellénnyel beszéltem a stréberségemről. Lényegében mivel alkoholt nem fogyasztok és maximum sütizni mentem a barátaimmal suli után, általában hatra otthon voltam és más dolgom nem nagyon maradt, mint tanulni. Egy hajszál híján ezeket az információkat is az orrára kötöttem, de most az egyszer inkább a nyelvembe haraptam és nem mondtam semmit. Annak ellenére sem, hogy róla is fest egy képet az, hogy a cég ügyeivel foglalkozik. Ahelyett, hogy a barátaival lenne, lényegében hozzám hasonló idiótákra vadászik... Nem lehet kellemes.
- Az én szüleim is elég sokszor nehezményezték már ezt – kicsit elmosolyodtam és igyekeztem lenyelni a torkomba szökő gombócot. Mégse lehetek érzékeny minden alkalommal, amikor szülők vagy testvérek kerülnek szóba – Mostanában eléggé untam a PC-t, szóval inkább Nintendoztam és a Pokémon játékokkal játszom. Bár az újak még nincsenek meg és még csak a 98-asnál tartok, de eléggé szeretem őket.
Ha a nők általában aktuális kedvenceket tartanak fenn a ruháikból meg minden másból... Akkor talán én ugyanígy viselkedem a játékokkal. Mivel otthon volt Play Stationöm, Nintendom, Switchem és egy elég erős PC-m is, lényegében a kedvenc játékaim eléggé változóak voltak. Az biztos, hogy soha semmit nem vittem ki újra, mert túl nagy a választék.
- A NieR-rel játszottam utoljára ami kifejezetten PC-s formula volt, de sajnos csak egy befejezést sikerült végigvinnem és azt is fél évbe telt, ezért felhúzott és otthagytam a játékot – egészen szégyenlősen jegyeztem meg ezt. Határozottan a japán játékpiac egyik mesterdarabjáról van szó, amit hard módban egyszerűen képtelenség játszani. Alapvetően annyira bonyolult játékról van szó, hogy egyáltalán örültem neki, ha a tutorial ályán túljutottam, viccen kívül... De a sztorija annyira jó és maga a játék összességében olyan kreatív, hogy biztosan neki fogok majd még ugrani egyszer.
Talán pont ezért is tanúsítottam kifejezetten nagy lelkesedést a továbbiakban. Úgy figyeltem a szavaira, hogy lényegében át is verhetnének sem érdekelt volna ebben a helyzetben és a kis litániából amit mondott nekem mindössze a lényeget jegyeztem meg: kell írnom egy emailt a névjegykártyán szereplő címre, aztán kitölteni minden dokumentumot amit elém raknak. Talán nincs is hasznosabb és kellemesebb módja annak, hogy lefoglaljam magam a továbbiakban és innentől kezdve senki nem szólhat majd be, ha túl sokat ülök a gép előtt. Mert megmondhatom, hogy lényegében dolgozom, amikor játszom.
- Természetesen megfelel! – talán egy kicsit hangosabban és lelkesebben is mondtam ezt ki, ami miatt szinte azonnal össze is rezzentem és rögtön halkabban folytattam – bocsánat.
Nem most akartam elrontani főleg nem úgy, hogy engem keresett meg egy vállalat. Talán ha nem tudok hűvös lenni és túlságosan tetszik egy ajánlat, azzal is elronthatom az egészet, nem? Mindegy most már. Pár pillanatig éreztem a másik asztaloknál ülők pillantását is magamon, ami miatt eléggé égett az arcom. Amint ez az érzés elmúlt és Ye Bin megerősítette azt, hogy a csapatnak tetszene a lelkesedésem, egy kicsit kényelmesebb testhelyzetet vettem fel. Magasan voltak a székek, én pedig határozottan az alacsony srácok sorait erősítem, így egy kicsit le kellett csúsznom, hogy a talpam a földre nehezedjen.
- Az jó, annyi belefér és sajnos többet nem is tudnék vállalni – úgy folytattam, mintha legalábbis ezer éve ismernénk egymást – A barátnőm próbál rábeszélni arra, hogy folytassam a táncot és már ki is néztünk nekem egy helyet, ahol ezt meg tudom tenni. Szóval arra szeretnék időt szakítani mindenképp. A hétvégéim pedig általában szabadok, szóval ez a része is megoldható. A húsz órát én osztom be úgy, ahogy szeretném, vagy vannak napok, amikor kötelező bent lenni?
Mert akkor ahhoz igazítok minden mást. Lizzyre pedig igyekeztem úgy hivatkozni, hogy a srácnak egyértelmű legyen: nem barátnő barátnőről van szó, hanem barát barátnőről. Annak az esélye, hogy az a lány csúnya kifejezéssel a csajom legyen így... Egyenlő a nullával, szerintem már nem is friendzone-ban vagyok nála, hanem brotherzone-ban.
- Illetve a sulimban elég sok az emelt órám meg a fakultációm... Nem tudom ez mennyire zavarna be, de ha nagyon szükséges, néha el tudok kérezkedni a tanároktól – mivel az ausztrál oktatás elég magas színvonalú, így egyáltalán nem esett nehezemre lépést tartani egy elit iskola által diktált, igencsak feszített tempójával. Voltak tárgyak amikből fel kellett zárkóznom, mivel én csak érintőlegesen tanultam az amerikai történelemről, vagy illetve az irodalomtanár is jóval más szinteket várt el, mint amit otthon kellett megütni, de ettől függetlenül igyekeztem, ezt pedig a tanárok értékelték és a segítségemre voltak. Azt pedig, hogy hova járok nem éreztem szükségesnek megjegyezni, mert nyilvánvalóan tisztában voltak vele.

Ye Bin & Lay

Az élet sokszor szerencsén és más emberek jóindulatán múlik.

A magam részéről valóban, hivatalosan sosem dolgoztam még... Ugyanakkor tudtam mi a fizikai munka. Amikor télen esetleg elmentünk, én is segítettem apának és a tesómnak, illetve a szomszédoknak is felvágtuk a fát. Ha leesett a nagy hó, akkor azt is el kellett lapátolni, illetve a kertünkben is voltak olyan munkák, amiket anya sosem végzett el. Mi nyírtuk a füvet, hiszen volt otthon három férfi. Mi mostuk az ablakokat, mert magasabbak vagyunk anyánál, és jobban felértük az ablakokat. Innentől kezdve nem feltétlenül lehet azt mondani, hogy soha életemben nem csináltam mást a számítógépem nyomkodásán és a henyélésen kívül.
Viszont ha valamit, akkor azt határozottan nem gondoltam volna soha, hogy egyszer viszont az utóbbi lehetőséggel fogok munkát kapni. A szüleim már felemlegették azt, hogy lassan ki kellene próbálnom az első nyári munkámat, de én előbb gondoltam volna egy gyorséttermi munkára, mint egy olyan gyakornoki állásra, ami tényleg a hasznomra lehet a továbbiak során is. A magam részéről az, hogy játékokat teszteljek, amiért még fizetnek is... Lényegében maga lett volna a megtestesült Mennyország. Túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen, emiatt pedig kicsit csappant a lelkesedésem... Viszont mindezt egyelőre nem szerettem volna kimutatni.
- Szerintem ez majd még a jövőben ki fog derülni – Archie és apa is mindig azt mondták nekem, hogy akkor vagyok jó interjúalany egy-egy állás esetében, ha el tudom adni magam másoknak. Ilyenkor nem a legjobb döntés a negatív reklám, ugyanakkor én azt vallottam, hogy talán egyenesebbnek tűnök, ha bevallok egyes dolgokat. Határozottan jobb néhány esetben az őszinteség, és én ebben a helyzetben is hasonlóan gondoltam.
- Minden bizonnyal – igyekeztem a lehetőség szerint könnyed hangot megütni, és amikor a szüleimre gondoltam, lényegében őszinte volt a mosolyom is. Elég nagy problémát jelentene az, ha  nem lennék képes így viselkedni, mivel konkrétan Ye Bin arról nem tehetett, hogy az én szüleim balesetben elhunytak. A halál pedig a mai embereket bőven éri annyira felkészületlenül, hogy ne akarjon ezzel a másikban szánalmat, vagy bűntudatot kelteni... Legalábbis én így voltam vele. Nem fogom felhasználni a halott szüleimet arra, hogy mások szimpátiáját kikényszerítsem, ugyanakkor kényelmetlen helyzetbe sem akarok hozni senkit. Örülök neki, hogy Ye Bin szülei jól vannak és ő nem fog hasonlókon keresztül menni, mint én.
- A régi játékban is olyan mechanikák vannak, hogy ami néhány mai játékból is hiányzik – határozottan bólintottam arra, amit mondott. Én nemrég éreztem affinitást arra, hogy belekezdjek a Pokémon szériákba, és toljak egy brutális végigjátszást. Ezt pedig nyilvánvalóan a legelejéről volt érdemes elkezdeni. Én a magam részéről azt hittem, hogy talán a régebbi játékok könnyebbek is lesznek, hiszen a kilencvenes években sokkal kisebb és fejletlenebb volt a játékpiac, mint most... Ugyanakkor viszont pozitív értelemben kellett ebben csalódnom. A játék mondjuk elég addiktív, de az utóbbi időben nagyon nem is volt más dolgom a sulin kívül.
- Igyekeztem elkerülni őket – egészen halk sóhaj szaladt ki a számon – Csak akkor nyitottam meg videókat, ha nagyon elakadtam valamivel és egész jól elkerültem a spoilereket... Bár nem az összeset.
Tény és való, hogy a segítségek igénybevétele során a legnehezebb a spoilerek elkerülése. Így is szerencsésnek tudtam magam, hogy csak egy-két befejezést tudtam meg. Bár akkor minden alkalommal hisztiztem is a bátyámnak a dolog miatt.
- Tényleg jó lenne – talán más helyzetben ijesztő lett volna a lelkesedése, de Lizzy-n kívül ő volt az első ember, aki valódi örömmel fordult hozzám. Ez pedig engem egy kicsit boldoggá tudott tenni – Nincs még sok ismerősöm New Yorkban.
Bár Sydney-ben sem én volta- m az a srác, aki bárkivel könnyen szóba tudott elegyedni. Lényegében igyekeztem, és tényleg teljes erőmből barátkoztam másokkal, de az elején nagyon nehéz volt számomra. Elég rendellenesnek tűnt az is, hogy egyáltalán három szónál többet sikerült kinyögnöm, és tényleg elkezdődött közöttünk valami beszélgetésforma. A szendvics, amit kértem, alig volt érintve eközben, szóval tényleg voltak olyan dolgok, amiket egyszerűen csak képtelen voltam megmagyarázni. Mindenesetre örültem neki, hogy tényleg ilyen jól alakult ez a wifi-s feltörős eset.
- És családon belül esetleg átruházható ez a konditermes lehetőség? – legalábbis én szívesen odaadtam volna a bátyámnak, aki jobban ki tudta volna használni. És ha egy aláírást megejtünk a cégnél és egyeztetnek a teremmel, az megoldás lehet, nem? Legalább ennyit tudnék nyújtani neki...
- És néha hétvégén is lehet a cégnél tartózkodni, vagy csak az öt hétköznap áll a rendelkezésemre? – pontosan tudom, hogy a legtöbb esetben az első variáció az igazi. Ha majd idősebb leszek, és határidőre fogok dolgozni, akkor minden bizonnyal nem igazán lesz más lehetőségem, ha úgy alakul dolgoznom kell majd otthon is. Ugyanakkor viszont ezek számomra fontos kérdések voltak. Azt hiszem szívesebben mennék hétvégén is dolgozni olykor, mert legalább addig sem kell azt bizonygatnom Alice-nek, hogy minden rendben van velem. Ő nyilvánvalóan nem egy buta lány, tehát jogosan feltételezi azt, hogy nem mondom meg az igazat. Ugyanakkor viszont hálás voltam azért, hogy egyáltalán nem faggat a dolgokról, pedig minden bizonnyal őt is megrázta a hír. Jóban volt a szüleimmel, Archie-val is, neki sem könnyű... De úgy néz ki, hogy tud várni annak érdekében, hogy jobban legyek majd.
- Ez azért megnyugtató – először hagytam a beszélgetés során egy kicsit elernyedni a testem, ami miatt már sokkal kényelmesebben tudtam ülni – És az megoldható lenne, hogy néhány napon egyszerre legyünk bent?
Gondolom ha leadom az órarendemet, akkor mindenképpen. Ugyanakkor pontosan tudtam azt, hogy egy teljesen ismeretlen közegben, egyedül egyáltalán nem fogok boldogulni a többi emberrel. Ez akkor is így lesz, ha ugyanilyen kedves mindenki más is. Én nem az a fajta srác vagyok, aki több emberrel képes egyszerre barátkozni úgy, ha nincsenek mellette mások.
- Majd visszaszólok mindenképpen, amint döntöttem – egy kortyot még ittam, aztán az üveget a táskámba tettem, mert valamennyi még  volt benne – Biztos rendezitek a számlát?
Csak az udvariasság miatt kérdeztem meg. Elég drágának tűnt a hely, amit nekem sem lenne gond kifizetnem, de mindentől függetlenül úgy voltam vele, hogy bunkóság lenne nem visszakérdezni. Mégiscsak egyfajta közreműködés jött létre közöttem meg a MINWIRE között.
- Majd ott gondolom úgy is találkozunk – a magam részéről egyáltalán nem éreztem hivatalosnak azt, hogy nyújtottam neki a kezemet. Lényegében már régóta része voltam a fiú társaságoknak, és a mostani, meg a régi osztályomban is szokás volt kézfogással üdvözölni egymást. Ugyanez volt igaz az elköszönésekre is.