Dominique & Tiger

See you one more time in life

Az elmúlt hónapok nem telnek el nagyon izgalommal telve, jóformán egész nap ugyanazt csinálom, ugyanazokkal a teendőkkel, igazából mindenbe belemártottak már, amit egy farmon ki lehet róni feladatként és első napok után rájöttem, hogy jobb nem vitázni… barmokkal. Nem sokszor látok ennyire retardált közeget, már ami a farm állandó lakosságát illeti, az időnként betoppanó és elviharzó bandatagok más színvonalat képviselnek nekem. Ennek ellenére harmadik nap már nagyon ügyesen asszimilálódtam az itteni nyugodt élethez és megtudtam, hogy miben rejlik a nyugalom. Hát pont abban, amiben az esőerdő közepén is. Kivilágosodott az élet, nem kell senkinek sem megmagyaráznia már nekem, hogy az itteni igennagy család miért pacsizott le a szervezettel: ezek állandóan bagóznak és füveznek! A baj az, hogy két dolgot lestem el tőlük: a mindenre baszok hozzáállást, még arra is ha egy széllökés elviszi felőlem a rozoga tetőszerkezetet; a másik pedig a drog. Utóbbit rájuk fogom, mert valljuk be, nem én csempészem ide be az anyagot, és nem is lopom tőlük, bár szívem mélyén érzem, hogy a tüdőm és a májam konkrétan döglik.
Nem történik semmi, néhány eseten kívül, amikbe próbálok belekapaszkodni, hogy mégis csak a jelenben éljek és ne a múltban, de állati nehéz! Qadir azért dugott be ide engem, hogy a természet majd talán rehabként szolgál, de nem, a dzsungel is fasza volt, csak már köszönöm nem kérek az állathangokból, addig nem, amíg ez a jó büdös semmittevéssel párosul. Négy hónapja, hogy kiragadtak abból az örökmozgó, adrenalindús életemből, normális ember is megőrülne ennyi idő alatt ilyenfajta változás közben. Én meg egyáltalán nem vagyok normális már. Ha nincs mozgás körülöttem, nem tudok mással beszélgetni csak magammal, abból pedig nem sülhet ki jó. Már akkor elindult bennem a gyomorforgató bűntudat, amikor Diane még egykori lakásomon volt, Tini meggyilkolt teste azóta is gyötör. Nagyon elhamarkodott voltam aznap, amikor visszajöttem, nem csak a megszervezett akcióban, de Domival is. Ha még egyszer döntenem kellene, hogy ellököm magamtól vagy vele maradok, újból azt választanám, amit egy hónapja is, ez nem változott, ám a hiánya és az utolsó tekintetei tetoválásként égtek rám. Magamat gerjesztem, tudom. Bekerültem egy körforgásba, amivel lehúzom magam a klotyón, de nem tudok ellene mit tenni. Mikor Kolumbiában voltunk vegetálni, legalább az a két balfasz velem volt, akit úgy ismerek, mint a tenyeremet, akik a nagy családban egy kis család nekem, de itt érthető okokból elszeparáltak minket, egyelőre. Délen utáltam a fejüket, most mit nem adnék értük. Domival nem éppen ez a helyzet. Őt akkor is akartam, amikor nem látszott rajtam.
Drogoktól meggyötört testemen elsősorban a szememen látszik a szerek hatása, de a fogyás sem épp kedvező jelenség úgy, hogy tudom, börtönbe készülök, oda pedig kell az erő, ha másért nem is, azért, mert marha kevés kaját adnak. De nem megy… Nem bírok magammal már.
Qadir nemrég megkeresett, én meg baromira meglepődtem azon, hogy mivel állt elő. Mondtam neki, hogy Domi nem akar már látni engem, hogy végeztünk, mire ő hátradőlt a székben és úgy tett, mintha ez nem is hallaná. Végül kinyögette velem, hogy mit érzek. Nem sokszor nyíltam meg érzelmileg életem során, de neki akkor és ott nagyon meg tudtam tenni. Mikor távozott, tudtam, hogy tervez valamit. Nem nehéz azt sejteni, hogy mit. Napok teltek el, de sok dolga volt Csótánnyal együtt, én meg kezdtem feladni, hogy bármit is akar kezdeni a hülyeségemmel. Mondtam neki úgyis, hogy megleszek én.
A helikoptert hallom, de annyira nem foglalkozok vele. Még csak az se garantált, hogy Qadir jön megint, túl sok ember teszi ide a lábát helikopterrel. Kezd nagyon kevés dolog érdekelni, fut mellettem a világ, én meg egyhelyben vagyok, itt, és a ló, Paula, vagy Ocean mellett, tudja is tököm, hogy hívják. Kivételesen tényleg teszem a dolgomat, egy hónap alatt eljutottam odáig, hogyha én döglődök, legalább a lovak legyen tiszták, nekik jobb lesz. Szóval jah, kizárva a külvilágot, a hetek alatt megnőtt enyhén csapott hajjal vonszolom a lókefét ide-oda a ló testén, lehet egy pontot takarítok már mióta, de az állat élvezi, én meg úgysem veszem észre. Ezra mondta még anno, hogy neki ez tökre segített, leszoknia, hát nem tudom, nekem pont, hogy inkább ösztönzően hat, hogy nyaljak fel még egy adag tasakot.
Gondolataimból az ébreszt fel, hogy Paula – vagy Ocean – csap egyet a farkával, mire felpillantok a lóra, aztán onnan át a háta felett, hogy megpróbáljam befókuszálni az ajtóban megjelenő embert. Lányt. Látom, hogy lány, meg barna hajú, hallom a hangját is, pont úgy, pont azt, amit legutóbb a felkutatott lakásomban ülve… látod? Mondtam, annyira a múltban élek.
Aztán újra megmozdul, a pajta ajtaja nyikorogva záródik vissza, én meg kezdem felfogni, hogy most tényleg van itt valaki. Újra megerőltetem szemeimet, bár nem a fizikumommal van nagyobb gond, hanem az elmémmel, megrázva magam, minden idegszálamat egyesével tépek meg, mire végül megkong az a harang fülemben és kitisztul a jelen.
Meglátom Domit. Most már tényleg meglátom, nézem őt, ahogy eddig is tulajdonképpen, majd beugrik minden. Qadir, a kurva anyádat!  
Beharapom alsó ajkamat és csak akkor hagyom abba, mikor levegőt kell vennem, elég nagyot is, ami azt illik. Elkapom gyenge, homályos tekintetemet a lányról, testtel is a fal felé fordulok, mintha próbálnék eltűnni a ló takarásában, vagy úgy bárhogyan is, de fel akarok szívódni. Nem tudom ezt a helyzetet kezelni, nincs egy fikarsznyi erőm sem arra, hogy a legutóbbi találkozásunk után bármit is mondhassak neki. Végül összeszorított fogakkal mégis megemberelem magam, hogy kilépjek a karámból. Kezemet megtörlöm a karám szélén elhelyezett kendőben, hol Domira, hol a semmibe pillantok. Minden, ki voltam legutóbb, az most nem vagyok. Kitágult pupillákkal aztán szemébe nézek, mint aki szándékosan veszi fel a szemkontaktust ezúttal, csak épp egy erősebb kijelentés helyett mindössze egy kósza sóhaj távozik ajkaim közül.
Egyre jobban fájnak a szemeim, ahogy őt nézem, a fény is bánt, tudom miért, ahogyan az is, hogy nem fognak patakozni a könnyeim. Én némán sírok, könnycsatornák nélkül. Az elmúlt egy hónapban elég sűrűn tapasztaltam ezt, megszoktam már, de Domi előtt nem gondoltam volna, hogy megremeg a tüdőm. Ha már itt tartunk, csak álmaimban gondoltam, hogy eljön ide, de álmaimban nagyon is sokszor. Nyelek egyet, benyálazom a hidegtől kiszáradó ajkaimat.
- Csak két dolgot higgy el nekem, többet nem kell - mutatom nem túl egészséges öntudattal felé két ujjamat. Merthogy tudom, mit gondol. Játszok vele, vele és az érzéseivel, becsapom őt és magamat hazugságokkal és ezzel teljesen álszentté tesz engem.
- Egy. - mutatom kezemmel is elég lassú mozgással. - Ne kerülj bele ebbe a világba, mert kegyetlen. - Nem is az, hogy ölni kell, vagy hogy illegális, hanem mentálisan éget ki teljesen, pont, mint engem. Aztán az egyest mutató ujjam mellé felnyílik a másik is, noha már most is fáj tartanom a karomat.
- Kettő. - Torpanok meg egy pillanatra, de nem elbizonytalanodásból, hanem mert baromi furcsa érzés ezt megfogalmazni, ennek ellenére újra belenézek a szemébe azzal a tekintettel, ami tartalmazza a régi Tigerből egy hajszálnyit, de tényleg csak annyit és nem többet. - Kurvára szeretlek! – csuklik el közben hangom. Csak azt akartam, hogy tudja.

Tiger & Domi

Then I kiss your eyes
And thank God we're together

Az elmúlt egy hónapban sokat gondolkodtam azon, hogy vajon lesz még lehetőségem találkozni vele? Számtalanszor felidéztem magamban az utolsó találkozásunk emlékeit, örökre elmémbe égett a tekintete, nem tudom kitörölni fejemből a szavait. Ha lehetne talán másképp csinálnék mindent, nem hagynám, hogy olyan egyszerűen lerázzon magáról. De ezen már kár gondolkodni. Az élet haladt előre, az idő nem állt meg egy pillanatra sem, bár én sokszor éreztem azt, hogy leragadtam annál a pillanatnál amikor elbúcsúztunk egymástól. Ott és akkor megszűnt létezni körülöttem a külvilág, voltam én a saját gondolataimmal és mellettem elsuhant az élet a maga problémáival. Már éppen kezdtem elfogadni, hogy tényleg vége, ennyi volt, amikor Qadir felbukkant a munkahelyemen. Azóta, hogy felültem vele arra a bizonyos helikopterre mintha a szívem ismét elkezdett volna dobogni. Mintha a tüdőm, fájdalmasan ugyan, de ismét kap levegőt. Nem mondom, hogy nem képzeltem el milliószor, hogy milyen lenne újra találkozni vele, hogy mit mondanék, ha tehetném, mit csinálnék, most mégis tanácstalannak érzem magam. Rettegek attól, hogy mi fog rám várni, hogy milyen állapotban kell viszont látnom őt. Qadir azt mondta, hogy nincs jól, de ennél jobban nem részletezte az állapotát, azt azonban sejtem, hogy komoly lehet az ügy, ha ő maga személyesen jött el hozzám.
Hezitálás nélkül hagyom magukra a kisebb seregnyi teljesen ismeretlen férfit, miután engedélyt kapok rá és bár fogalmam sincs, hogy merre kellene indulnom nekivágok a farm felfedezésének. Be kell ismernem, hogy valóban ideális hely ez bujkálásra, sem a rendőrségnek sem a revánsot kívánó ellenségnek nem ez lenne az első gondolata.
Ismét öklömnyi méretűre zsugorodik a gyomrom ahogy belegondolok abba, hogy mit élhet át most Tiger, mit érezhet, hogyan élheti a mindennapjait és savként maró fájdalommal tudatosul bennem, hogy mennyire önző voltam legutóbb. A megértés egyetlen szikráját sem mutattam irányába, pedig pontosan tudtam, hogy miért kellett elhagynia a kontinenst és miért nem keresett. Mégis hagytam, hogy fölül kerekedjen rajtam a gyermeteg viselkedés és ezt már soha nem tehetem jóvá.
Egyre hidegebb szél fúj, úgy öleli át remegő testem, mint egy hűséges szerető, aki a hajnal megjelenésével sem akarja elhagyni a szerelmének tárgyát, úgy borzolja a hajam, mintha közel s távol nem lenne semmi más amibe kapaszkodhatna. Zsebre vágom a kezem, legalább az ujjaimat próbálom védeni a hidegtől. Lábam alatt besüpped a sáros talaj, nyomot hagyok magam után bármerre lépek. Olyan hirtelen és váratlanul ért Qadir felkeresése és az utazás lehetősége, hogy még arra sem volt időm, hogy legalább a legszükségesebb dolgokat magammal hozzam. Tulajdonképpen a telefonom és a rajtam lévő ruhákon kívül nincs is semmi más nálam.
Hosszú perceknek tűnő kóválygás után megpillantom a rozoga tetőszerkezettel rendelkező pajtát. Odabent, a cseppet sem kellemes kinézetű, bagózó férfi azt mondta, hogy Tiger a lovak mellett lesz. Remélve, hogy ez az az épület óvatosan nyitom ki az ajtaját, de bármennyire próbálok csendes lenne, a faajtó nyikorogva nyílik ki előttem, jelezve az érkezésem.
A kellemesnek egyáltalán nem mondható szagok és a gyenge, alig pislákoló fény együttesének hatására néhány lépés után megtorpanok. Próbálom megszokni a fényviszonyokat és hunyorogva mérem fel a vityilló belsejét. Erőtlenül hahózok, válaszra várva, miközben óvatos léptekkel egyre beljebb haladok a lószagú helyiségben. Régen, még fiatal kislány koromban gyakran jártam lovardába, megtanultam lovagolni és élveztem azt a szabadságérzetet, amit lóháton vágtatva érezhet az ember. Most azonban nem az a fajta érzés kerekedik felül rajtam, sokkal inkább szorongok és úgy érzem, hogy itt lenne az ideje a menekülésnek. Most amíg még nem késő, amíg nem követünk el valami őrültséget, amit később hibaként emlegethetünk. Agyam vészriadót fúj, de a szívem teljesen máshogy érez, minden egyes dobbanással csak azt erősíti meg bennem, hogy itt kell lennem, hogy most sehol máshol nem lennék szívesebben.
Megtorpanok amikor az egyik karámban mocorgást vélek felfedezni. Hunyorognom kell egy kicsit, de néhány másodperc elég arra, hogy felismerjem azt a férfit, akiért átrepültem a várost, akiért most itt vagyok, aki olyan egyszerűen lobbantotta lángra a szívem, mintha az a világ legegyszerűbb dolga lett volna. Való igaz, hogy neki játszi könnyedséggel sikerült elérnie azt, hogy szeressem. Nem akarta, én is minden idegsejtemmel tiltakoztam az érzés ellen, de kegyetlenül legyőzött. Szinte araszolgatva lépek közelebb hozzá. Annyiszor lejátszottam a fejemben, hogy mit mondanék neki, hogy hogyan kellene viselkedni, megannyi változatot végig gondoltam az elmúlt egy hónapban, most mégis azt érzem, hogy fogalmam sincs mit kellene csinálnom. Csak akkor állok meg ismét, amit elhagyja a karámot és teljes életnagyságában ott áll előttem. Összeszorul a szívem, a torkomban hatalmas gombóc növekedik. Nem erre számítottam. Az elmúlt időszak nem telt el nyomtalanul rajta, mintha csak saját árnyéka lenne annak a férfinak, aki minden hónap hatodikán megjelent a lakásomban, aki erős karjával szenvedélyesen ölelt magához. Tekintetében nincs már játékosság ahogy engem néz. Hiányzik az a fény, ami mindig megnyugtatott amikor elvesztem a pillantása által. Szemmel látható változáson ment keresztül, a mindig jó kiállású férfi most élettelen, látom rajta, hogy bizony ő már hosszú ideje sorvad. Igaza volt Qadirnak amikor azt mondta, hogy az unokaöccse nincs jól, őszintén, még enyhén is fogalmazott, Tiger már csak halvány árnyéka annak a férfinek akit megismertem.
Szólásra nyitnám a szám miközben közelebb sétálok hozzá, de megelőz és szavaival eléri, hogy némán és mozdulatlanul figyelem őt. Nyelek egy hatalmasat, hogy visszatartsam a feltörni vágyó könnyeimet, amit a jelenléte okoz, elmondhatatlanul fáj őt ilyennek látnom, de nem akarom, hogy azt higgye szánakozom rajta. A szánalomnál és sajnálatnál sokkal erősebb, mégis oly gyengéd érzések fűznek hozzá. Miközben beszél egyetlen másodpercre sem veszem le róla a tekintetem, látom rajta, hogy őszinte, talán annyira, mint eddigi ismeretségünk alatt még soha. Fel vagyok készülve arra, hogy ismét elküld, hogy megkér távozzak, mert mindkettőnknek így lesz a legjobb, arra azonban amit mond legmerészebb álmaimban sem voltam felkészülve. Egyszerre érzek mérhetetlen örömet és megnyugvást, félelmet és izgatottságot. Már nem foglalkozom azzal, hogy erőnek erejével visszatartsam a könnyeimet, hagyom, hogy végigfolyjanak az arcomon. Mielőtt bármit is tudnék mondani neki határozott léptekkel szelem át a köztünk megfeszülő távolságot, hogy olyan hosszú és fájdalmasan töltött idő után végre megérinthessem őt. Megállok közvetlenül előtte, ajkaim önkéntelenül is mosolyra húzódnak. Hideg ujjaimmal óvatosan érintem meg az arcát. A sápadt, beesett vonásokat.
- Én csak egyetlen dolgot kérek tőled. remegő ajkakkal beszélek. Olyan sok érzés és gondolat kavarog most bennem, hogy azt sem tudom mivel kellene kezdenem. - Engedd, hogy én is szeresselek. nem titkoltam el előle soha, hogy mit érzek, ha ki nem is mondtam, azt hiszem mégis nyitott könyv lehettem előtte.
- Azóta szeretlek, amióta betoppantam az alagsorba azon a bizonyos délután. lábujjhegyre ágaskodom, hogy ajkaimmal megérintsem az övét. Gyengéden, tele érzelmekkel, olyanokkal, amiket másképp nem tudnék megfogalmazni. Mindkét karom átfonom a nyaka körül, hozzá simulok, mint egy doromboló cica a gazdájához és az elmúlt hónap minden fájdalmát és hiányát a csókunkba vezetem le. Elmondani sem tudom, hogy mit jelent nekem ez a pillant, mint egy szomjazó, aki a negyven fokos hőségben ivóvízhez jut. Megkönnyebbülök és egyre mohóbban többet és többet szeretnék belőle.
- Ne haragudj rám, amiért önző voltam legutóbb. szólalok meg végre, amikor ismét beszédre alkalmasak az ajkaim. Még mindig ölelem, nem akarom egyetlen másodpercre sem elengedni. Most még nem, még nem kaptam belőle eleget.

Dominique & Tiger

See you one more time in life

Összefolyik a valóság és a képzelet. Több napja, hete érzékelem, hogy a jelen történései eldeformálódnak, más látok, mást érzékelek, vagy mindössze máshogyan, amit kellene, de semmin sem lepődöm meg. Tudom, mi okozza, meg azt is, hogy a drogszedést mi váltotta ki. Tisztában vagyok a probléma kulcsával, oké? A gond és az egyetlen igazán nagy baj az, hogy nem akarok ellene tenni, nem érzem magamban az erőt, hogy már csak a gondolata is felforduljon a fejemben.
Dominique megjelenését is jó pár másodperccel később tudom csak értelmezni, pedig nem lenne bonyolult megtalálnom az összefüggések apró halmazát. Mikor meglátom őt, két dolog fut át az agyamban: nem akarom, hogy lásson, most legalábbis nem lenne ideális találkoznunk, mivel teljesen be vagyok állva és nem tudom szemeimben sem visszaadni azt a srácot, akit ő megismert. A helyzet az, hogy nem feltétlenül az a valódi Tiger, akit ő gondol. Mi rá a garancia, hogy nem éppen most vagyok a valódi önmagam? Szerintem ezt újra kellene gondolni, bár nem szívesen akarnék neki bemutatkozni így, ilyen módon is, aztán persze rájövök, hogy ez elkerülhetetlen. A másik gondolat nem éppen szánakozás, inkább egyfajta aggodalom, hogy a legutóbbi szavaim után most mit gondolhat, mennyire gyűlölhet, márpedig remélem, hogy ezt teszi, mert, ha nem, akkor marhára semmi értelme nem volt annak az erőlködésnek, amit jóformán félhalottként lenyomtam neki a lakásomban. Elég nehéz mindazok után újra a szemébe néznek, pláne úgy, hogy most nem tudok ugyanaz lenni, mint akkor, vagyis teljességgel álszentnek fogom kinyilvánítani magam.
Végül lemondok mindenről és erőt véve magamon kimegyek a karámhoz, hogy megjelenjek előtte. Minek ellenkezzek, minek próbáljak erősnek tűnni, ha érzem, hogy a valóság most kőkeményen igazságot és jogot fog szolgáltatni. Az eszméim nem változtak, csak az akaraterőm, hogy kövessem azokat, az lappang.
Nem akarom újra végighallgatni a szitkozódásait, márpedig közel azokra tudom jelenleg tőle számítani, jogosan is, de legyenek bármennyire igazak is a vádjai, attól még minden szava tud fájni nekem is, hiába nem mutatom ki. Nem feltétlenül vagyok olyan erős, amilyennek általánosan látszom. Kezembe veszem az irányítást és mielőtt bármit mondana, szeretném, ha tudna rólam két dolgot. Csak kettőt. Az elsővel egyben figyelmeztetem, hogy kitartok az egy hónapja mondott szavaim mellett és továbbra is szeretném, ha nagyon messze elkerülne engem, mert azzal távol tud maradni ettől a pokoltól, ami kiszívja az emberek lelkét, számára pedig örök félelmet és aggodalmat hoz el, másrészt pedig tudatosítom, hogy velem is nagyjából ez történt, ne kerüljön bele oda, ahol én vagyok, mivel nagyon mélyre süllyedtem. A második állításomat pedig azt hiszem, nem kell magyaráznom. Noha ezzel talán ellent mondok saját régi szavaimnak, vehetjük így, bár ez sem igaz, mert, ha átlátna a tetteimet, akkor tudná, hogy minden mit tettem az érte volt, de ezt nem várom el tőle. Túl jól játszottam a szerepemet.
Ezután pedig nem érzek terhet magamon, vállaimról is kezdenek leperegni a hegységrészek, igaz, a helyzet mindezzel cseppet sem lett könnyebb. Leengedem kezeimet, próbálom megerőltetni a szememet, hogy ne halványuljanak el a kontúrok és ne pulzáljon a levegő, mivel látni akarnám Domi arcát.
Mintha sírna, úgy, ahogy én képtelen vagyok, pedig legbelül valami hasonlót érezhetek. Talán. Nyelek egyet, próbálok a jelenben maradni, s ehhez egy elég erős lökésként hat hideg ujjai, amikkel arcomhoz ér. Lassított felvételként próbálom utolérni a mozdulatait elmémmel és felfogni, hogy itt van közvetlenül előttem. Mosolyog, azt hiszem. Megpróbálok én is, de nem megy, nem mozdulnak mimikaizmaim, pedig szívem mélyén én is örülök, fasz se tudja minek… lehet azért, hogy itt van.
Minden szavát jóval később tudok csak feldolgozni, így a reakcióm ezúttal akaratom ellenére maradnak el, csak nézek rá és karjaimmal gyengéden fogom át derekát, ölelem, vagy épp kapaszkodok belé, hogy ne szédüljek le saját lábaimról, nem tudom, de azt hiszem, ezt most így elég jó. Jó érzés… és, nem tudom, hogy kell valakit hagyni, hogy szeressen. Sosem csináltam még.
A csók lágyabbnak hat, mint bármi eddig, amit megtapasztaltam az elmúlt négy hónapban, nyoma sincs bennem vadságnak, vagy tüzes szenvedélynek, de mégis belobbant vele valamit, ami ki tud olvasztani a jégből. Nem bírok heves mozdulatokat tenni ajkammal, se nyelvemmel, így csak hagyom, hogy minél jobban összegabalyodjanak ajkaink, miközben derekán átfont karjaimmal egyre szorosabban húzom magamhoz, olyannyira, hogy észre sem veszem, mennyire kétségbeesetten, mennyire magányosan ölelem meg, mint elveszett kisgyerek a rég nem látott anyját.
Nem tudom felfogni, hogy miért szeret, miért tart ki ennyire mellettem, mikor minden vagyok, aki nem egy szerelemre méltó. Nem tudom, hogy kell azt, ezt be kell vallanom és ijesztő az érzés, hogy ez most más, mint a többi rengeteg lánnyal. Fogalmam sincs, hogy hova keveredtem az idők folyamán…
Mikor elválnak ajkaink és megérzem, hogy felsőtesteink távolodni kezdenek egymástól, úrrá lep rajtam valami szokatlan. Első határozott mozdulatom a napon az, hogy újra megragadom testét és visszarántom magamhoz, közelebb, mint a csókunk során volt, karjaimat teljesen átfonom a lapockája környékén, arcomat vállába, nyakövébe fúrom. Mélyet lélegzem illatából, teljes lényéből. Oh bassza meg! Ujjaim szabályosan remegnek a hátához szorítva, a drog teszi ezt, vagy már amúgy is így pulzál a kezem hetek óta, netán az érzések teszik ezt velem, amik bombaként robbannak ki belőlem Domi illatát mélyen magamba szívva, azt nem tudom. Nem is sejti, mit jelent itt és most nekem a jelenléte! Hallom a szavait, ezúttal kezdem fel is fogni, testének melege egyre jobban visszarántja zsibbadó lelkemet a jelenbe, bár még kell egy kis idő, hogy feleszméljek, ez most tényleg megtörténik és nem képzelem.
-  Nem tudok rád haragudni. - Nem vagyok az érzelmes szavak embere, úgyhogy elhiheti, hogy amit mondok, az őszinte és komoly. Sosem haragudtam rá. -  Csak úgy reagáltál, ahogy akartam. - Nem tudom, érti-e már, hogy mi történt akkor, mindezek után. Minden a terv szerint alakult mondhatni, csak azzal nem számoltam, hogy az események ennyire taccsra fognak vágni… hogy a videó is pofán ver, Tinit is megölöm, New York látképe is már fogda számomra és nem otthon, meg Domi szavai is szívem mélyéig hatolnak majd. Újra nyelek egyet, számat már eléggé kiszárította a kábítószer, de a dehidratáltság érzése mindennapossá vált, alig érzem meg.
Nagyon nehezemre esik teljes testsúlyomat újra saját lábaimra helyezni és elengedni a lányt, de megteszem. Egy pillanatra megingok, nem könnyen veszem fel újra az egyensúlyt, de el nem esek. Veszek egy mély levegőt és megnyomorgatom az arcomat, hogy eltűnjön testemről és elmémről ez a zsibbadás, természetesen nem járok sikerrel.
-  Nem akartam volna, hogy így láss. - Persze már késő. Ha tudtam volna, hogy ma itt lesz, nem kábítószereztem volna be annyira magam.
- Gondolom nem egyedül jöttél. -  Igazából azt próbálom kinyögni, hogy hogyan került ide, meg ki, hogy bánt vele, csak ez már nagyon megterhelő lenne megfogalmaznom most. Az meg, hogy nem egyedül van, egy újabb kérdést juttat eszembe.
-  Assia? - Nem tudom, őt hozta-e. Gondolom akkor nem, pedig a kislánynak biztosan tetszettek volna a lovak. És ha már kérdések, egyre több és több jut az eszembe, hiszen bárhogy nézzük, négy hónapja nem beszéltünk érdemlegesen. Csak nagyvonalakban értesültem róla, hogy mik történtek vele…

Tiger & Domi

Then I kiss your eyes
And thank God we're together

Elég sok mindenre próbált felkészíteni anyám, hogyan legyek igazán nő, tanuljam meg mikor kell csendben maradni és engedni, hogy férfiak irányítsák a dolgokat. Hogy tanuljak és műveljem magam, mert egy hölgynek sok mindenről kell beszélni, ha társaságban van, elmondta hogyan legyek jó feleség és hajtsak fejet a férjem akarata előtt, akkor is, ha az nekem nem kedvező. De, ami igazán lényeges lett volna az életben, azt nem tanította meg: hogyan álljak ki saját magamért. Talán azért, mert belé is engedelmességet neveltek, talán azért, mert nem gondolta, hogy képes leszek elszakadni tőlül. Őszintén, én sem hittem, hogy valaha képes leszek meghozni ezt a döntést, de ha hirtelen visszarepülnék az időben akkor sem cselekdnék másképp.
Az amerikában kezdett új életem sok olyan dologot adott nekem, amivel nagyon nehezen tudtam csak boldogulni, a nincstelenség, a robotmunka, az egyedüllét, a magány, a félelem érzése, de mindezek mellett olyan kaput nyitott meg nekem, amit sosem gondoltam volna: megmutatta, hogy milyen szerelmesnek lenni. Milyen ragaszkodni egy férfihoz, milyen átélni azt a mindent elsöprő érzést amit a szerelem képes nyújtani. Még úgy is, hogy fogalmam sincs hogyan kell helyesen szeretni, hogyan kell úgy elfogadni valakit, hogy közben megmaradjak én is annak, aki vagyok. Hogyan kell átadni mindazt, ami lángra lobbant a szívemben anélkül, hogy túl sokat adjak.
Sok mindenre számítottam a mostani találkozásunk miatt, konkrétan minden eshetőség megfordult a fejemben miközben a hányinger ellen küzdöttem a helikopteren, de az, ami elhagyja Tiger ajkait váratlanul ér. Amennyire elborzaszt az a látvány ami fogad, legalább annyira bizsereg a szívem szavai hallatán. Ha tehetném sem parancsolnék magamnak, a lábaim szinte maguktól elindulnak el irányába. Annyira vágyom arra, hogy megérintsem, hogy átöleljem, mint még talán eddig soha. Nem érdekel jelenleg semmi más csak az, hogy szerethessem, hogy eloszlassak a fejéből minden aggodalmat, hogy elűzzem lelkéből a fájdalmat. Ha nem foglalna le annyira, hogy megcsókoljam, hogy végre megízleljem a szerelem ízét ajkain keresztül, akkor keservesen nevetnék magamon. Olyan ostoba vagyok, annyira vak, hogy nem vettem észre hamarabb mennyit jelentek neki. Elhitettem saját magammal, hogy nem vagyok érdemes a szerelmére, hogy csak azért van velem, azért nyút segítséget, mert sajnál. Pedig minden mozdulata, minden cselekedete mögött ott lapult az igazság, pusztán én voltam annyira vak, hogy mindezt nem vettem észre. Történjen bármi, alakuljon bárhogyan ez a néhány lopott nap, abban biztos lehet, hogy soha többé nem fogom elengedni a kezét. Szükségünk van egymásra, mint a holdnak a csillagokra és bár egyikünk sem tudja, hogy mi lenne a helyes cselekedet, majd közösen megtanuljuk a szerelem művészetét. Úgy ölelem, olyan szorosan simulok hozzá, mintha azzal képes lennék megállítani az időt, az örökkévalóságik szeretném élvezni ezt a pillanatot. Olyan sok minden kavarog még a fejemben, amit szeretnék megosztani vele, de szavak helyett élvezem a pillanatot, amikor ismét ölelésébe von. Fejét a vállgödrömbe temeti, ujjaimmal tarkóját simogatom, érzem ahogy remegnek ujjai a hátamon. Egy pillanatra lehunyom a szemem, egyrészt azért, hogy kiélvezzem ezt a mámorító pillanatot, másrészt pedig azért, hogy uralkodni tudjak a feltörni vágyó fájdalomnak, amiért ilyen állapotban kell látnom őt. Tudom, hogy most nem engedhetem el magam, most nem foglalkozhat az én lelkem marcangoló fájdalommal, itt és most erősnek kell lennem, mert Tigernek erre van szüksége.
-  Sok mindent mondtam neked akkor, de csak a sértettség beszélt belőlem. – el sem hiszem, hogy képes voltam olyasmit a fejéhez vágni, hogy bárcsak ne találkoztunk volna. Az életem jobb lett azáltál, hogy őt megismertem, igen még a veszély ellenére is. Nézni is rossz a szenvedését. Látni azt az erőteljes embert, akinek megismertem ennyire elsorvadni. Látni, hogy milyen kegyetlenül elbánt vele az az élet, amiben benne van. Gyűlöm az érzést, hogy ilyen elesetnek kell látnom őt.
- Semmi baj, ezt is megoldjuk – fogom két tenyerem közé arcát, hogy a szemeibe nézhessek. – Nem kell szégyenkezned előttem. – nyomok egy gyors csókot homlokára mielőtt elengedem őt. Őszintén bevallom, hogy fogalmam sincs arról, hogy hogyan fogok tudni a segítségére lenni, de az biztos, hogy minden tőlem telhetőt megteszek majd, hogy ez az állapot megszűnjön, hogy újra mosolyogni lássam őt és visszatérjen tekintetébe az élet.
- Qadir felkeresett ma. – beszélek miközben közelebb lépek az egyik lóhoz és gyengéden végigsimítok a homlokán. – Személyesen ő maga hozott el hozzád. – Látva, hogy milyen állapotban van Tig el tudom képzeleni, hogy ő maga is mennyire aggódhat még ha ezt nem is mondja ki hangosan. Sosem lehetek majd elég hálás neki, amiért megszervezte nekem ezt az utat és védelmet intézett a kislányom mellé. Assia nevét hallva elhomályosodik a tekintetem. Visszafordulok Tiger irányába egy fájdalmas sóhaj kíséretében. Amióta a lányom a megszületett még soha nem hagytam őt magára ennyire hosszú ideig, tudom, hogy jó kezekben van és biztonságban, de azért mégiscsak az anyja vagyok, nem telhet el úgy egy perc, hogy nem aggódnék miatta.
- New Yorkban maradt Grace-el meg Qadir néhány emberével. Azt hiszem túl kockázatos lett volna magunkkal hozni és a nagybátyád nem engedte. – Nem neheztelek emiatt senkire, talán tényleg jobb, hogy most nincs itt velünk, mert így a teljes figyelmem csak Tigerre tudom szentelni és nem kell amiatt aggódni, hogy esetleg baja esne. A főnök emberei mégiscsak nagyobb biztonságot tudnak adni neki, mint én.
- Gyere, üljünk le valahová. – kulcsolom össze ujjainkat és ha követ beljebb sétálok a pajtában, egészen addig amíg egy alkalmasnak vélt teljesen üres karámot találok. Az egyik szögre akasztott pokrócot leterítem a földre és helyet foglalok rajta, megpaskolom a mellettem lévő üres helyet, hogy csatlakozzon hozzám.
- Három napig maradhatok. – pillantok rá. – Ha szeretnéd, hogy maradjak - teszem még hozzá, de igazából bármi is lesz a válasza, nem fogom hagyni lerázni magam. Itt bent sokkal kellemesebb a levegő, mint odakint a szélviharban, de még mindig eléggé fázom, így a nyakamig cipzározom a kabátomat. Olyan sok mindent szeretnék kérdezni tőle, de félek, hogy valami olyasmire tapintanék rá, amitől még rosszabb állapotba kerül.
- Egy hónapja itt élsz a farmon? Ha szeretnéd körbevezethetsz majd. – mosolygok rá és ha időközben letelepedett mellém fejem az ölébe hajtom
- De nem most. Most még nem kaptam belőled eleget.

Dominique & Tiger

See you one more time in life

Még ha őszintén is mondta volna azokat a szavakat, amiket fejemhez vágott aznap, nem lennék mérges rá. Nem vádoltam sosem őt, hiába fájtak azok a puszta tények, amiket kimondott, de talán pont azért is, mivel igaznak tűntek, vagy mert sosem éreztem ennyire nyilvánvalónak, hogy kezdek mindenkit elveszíteni, mindent és mindenkit, a szabadságomat és legfőképpen önmagamat is. Ez utóbbi itt a fő probléma, de ahogy eddig, úgy most se várja tőlem, hogy panaszkodni fogok, mindössze csak figyelmeztetem, hogy ez nem a legjobb alkalom a találkozásra, mert jelenleg nem vagyok józan, állni is nehezemre esik, nemhogy normálisan koncentrálni minden szavára, pedig figyelek én. Én próbálkozok.
Lesütöm tekintetemet, mikor közelről szemeimbe néz, mivel elfordítani nem tudom arcomat két kezének tapintásától, így csupán ezzel próbálom megakadályozni, hogy lássa azt a pupillát, ami nem egészséges és amiből még a tudatlan ember is megmondaná, hogy drogoztam.
Egyre kevésbé tudom elhinni, hogy bármi is megoldódik, Qadiron is látom, hogy ezúttal tényleg küzd, de semmi sem garantálja, hogy sikerrel is fog járni, ő meg az ügyvédei… Diane szintúgy megmondta, hogy ez most kemény eset. Mintha én nem tudnám… Ami pedig Domit illeti, ugyan eddig az életben mit oldottunk meg, ő meg én? Eddig bármibe is kezdtünk, bármibe is kavarodtunk bele, maximum azt könyvelhetjük el sikerként, hogy élünk, bár ez aligha érdem. Ennek ellenére nem ellenkezek, legyen úgy, ahogy mondja, még ha túl szürreálisak is a nyugtató szavak.
Nem megyek utána, mikor ő a lóhoz lép, innen figyelem, ahogy barátkozik vele. Én meg barátkozok a tudattal, hogy valóban a lányt látom itt és most. Minél tovább nézem, egyre jobban kezdem felfogni, hogy tulajdonképpen négy hónapja láttam őt utoljára, személyesen, egy apró, de pokoli alkalmat kivéve. Felszisszentek, miközben mosolyra húzódik a szám. Megvakarom tarkómat.
- Qadir mást sem csinál egész életében, minthogy folyton megment engem. - Nem feltétlenül szó szerint, de még úgy is igaz lenne ez a kijelentés, nem egy vészes helyzetből húzott már ki, arról nem is beszélve, hogy személyesen ő tuszkolt be a helikopterbe és vitt el kórházba, mikor többszörösen is megkéseltek és túl sok vért veszítettem. Tágabb értelemben meg… ő mentett meg húsz éves koromban, hogy ne basszam el az életemet és amikor kezdett kritikussá válni minden, nagyon is tudja, hogy miként rántson vissza a józanságba. Sosem kérdeztem, de mindig is sejtettem, hogy ő is mindent átélt saját bőrén, amit én és igen… nem most estem először kábítószerek depresszív fogságába.
Nem akarom mondani Dominak, hogy Qadir volt az, aki javasolta, hogy lökjem el jó messzire magamtól még mielőtt komolyra fordulna, noha ez nem az öreg számlájára írható, magam is ezen voltam, mióta megéreztem, hogy kezd túl sok lenni, ami közöttünk van. Úgy tűnik, tényleg aggódott érzem ez a jóember, amiért megváltoztatta a hozzáállását Domihoz. Ez végül is elég jól esik, erősíti bennem a ragaszkodást, meg a hűséget, hogy megbízzak benne, mert azon nagyon kevesek egyike, aki tényleg jót akar nekem és nem azért akar jót, hogy azzal magának is jó legyen. De biztos túlgondolom. Itt a farmon manapság mindent túlgondolok.
Amióta ismerem Domit, tudom, hogy a lány nem létezik Assia nélkül. Nyilván, hiszen az anyja. Pont ezért furcsállom, hogy nincs vele és ahogy hallom, nem csak itt nincs a kislány, de a farmon sem. Bólintok, mert teljesen egyetértek a döntéssel, igazából nem is érzem, hogy mi bennem a nyomokban fellelhető szomorúság. Hiányérzet, vagy valami ilyenek. Nem tudom, szóval nem is akarok rajta rágódni, inkább megindulok vele valamerre, mert azt tökre felfogom, hogy le akar ülni.
Nem mintha nagyon hatással lennék a mozdulataimra, vagy a történésekkel, így is majdnem fél órán át ugyanazt az egy pontját keféltem a lónak, de az nagyon tiszta lett, nem meglepő hát, hogy akkor fogom fel az ujjaink összefonódását, mikor egy hirtelen megszédülés közepette a kézfogás ment meg attól, hogy megnyaljam a földet.
Inkább nem említem neki, hogy milyen disznóságok történtek már ebben a pajtában, azt meg pláne nem, hogy mennyire nem tiszta az a karám, ahova leteríti a pokrócot. Én megszoktam, hogy mocskos vagyok, őt meg úgy látom, hogy most nem érdekli a dolog. Lehuppanok mellé.
- Oké – bólintok, mert védjegyemmé vált az elfogadás ezekben a hónapokban, pedig tekintetem talán leleplezi a kimondatlan kérdésemet, miszerint: miért csak három nap? De nem vagyok telhetetlen, ha akarnék, ezerszer is meg tudnám válaszolni ezt a kérdést, úgyhogy jól elvagyok én ezzel az okéval.
Lábaim részben nyújtva vannak, enyhén hátradőlök és megtámasztom magam kezeimmel. A tekintetem előbb a pajta mennyezetére, majd onnan Domi tarkójára téved. Nem vagyok rest bámulni őt, a csendet viszont ő töri meg.
- Egy órával azután jöttem ide, hogy kitetted a lábad a lakásból. - Így beazonosíthatja, hogy mennyi is az az annyi személyessé téve az idő fogalmát. - És nem egészen hat órával azelőtt érkeztem meg az országba, hogy beléptél oda. - Csak, hogy tisztázzuk a helyzetet. Nem tudom, hogy minek tudatában van, de jobb, ha tőlem hallja a történteket, így, hogy már úgyis minden mindegy, meg már az is elúszott, hogy utáljon. Igazából halvány fogalmam sincs, hogy mi lesz ezután, ritka érzések egyike, hogy nem látom a közeljövőmet és nincsenek is terveim rá.
- Azóta csak ülök itt, besegítek a munkákba, szívom a cuccot és várom, hogy szóljanak. Hogy mondjanak bármit is a jövőmről, legyen az jó vagy rossz. - Ide-oda kezdem mozgatni lábfejemet, miközben fejem is enyhén oldalra csuklik. Igazából többet nem is nagyon tudnék mondani. Már, amiket szívesen meg is osztanék vele…
- Az étteremben dolgozol még? - Próbálok érdeklődni iránta és ez az első, ami eszembe jut, még ha ezzel önkénytelenül is apám kerül a képbe, aki egy elég nehéz téma most nekem. Azok után, amit mondott a lakásomban, vagyis hát a rendőrök által lefoglalt lakásban, az nem volt túl biztató Domi és a fater kapcsolatára nézve, aztán a veszekedésünk után megérteném, ha Domi ott is hagyta volna az egészet és új munka után nézett volna. Ami pedig apámat illeti… több, mint négy hónapja nem tudok róla semmit. Nem kérdezem róla Qadirt, mert azzal csak jobban hiányozna, így hát bízok abban, hogy ha történne vele… bármi, akkor úgyis megmondaná nekem a nagybátyám. Be kell vallanom, kurvára féltem az öreget. Sosem titkoltam, hogy az az étterem a miénk, annyira vakít a világ számára, hogy ha információ kellene rólam, őt keresik meg és tudják is, hol találják. Ha bosszúéhes huligán lennék, tuti besétálnék egy barom védtelen apjához, elrabolnám és üzennék vele, hogy ha nem jelenik meg a köcsög, akkor az apuci meghal. Nem egyszer álmodtam ezt, amitől aztán ébredés után egyből mentes is hányni. Persze lehet, hogy nem az álom miatt hánytam, hanem a sok szervezetre ártalmas anyag miatt. Teljesen mindegy, ugyanaz a huszonnégy óra kering folyamatosan: este félek és szorongok, esetenként hányok, nappal meg vagy próbálom csökkenteni a kialvatlanságot azzal, hogy nyugtatózom (füvezem) magam, vagy a szart kaparom a karámok faláról.
Ahogy az éjszakákra gondolok, újra elfog a rettegés érzete, úgyhogy Domira pillantok, mint aki a jelenlététől remél békességet, a lelkemben szét is terül valami nagyon meleg és kellemes, amit nem akarok hagyni elillanni, úgyhogy előre dőlök, arcomat újra vállövébe nyomom és lágyan puszilgatni kezem nyakának ívét. Talán azt hiszi, buja vagyok, lehet tényleg így is van, de most a biztonság részleges érzése sokkal inkább kelt bennem vágyakozást, mint testének hiánya. Lehet ma éjszaka fogok tudni aludni.

Tiger & Domi

Then I kiss your eyes
And thank God we're together

Sokszor gondoltam arra az utolsó találkozásunk után, hogy talán tényleg nem megfelelő időben és pláne térben találkoztunk egymással, de mindig is hittem abban, hogy a dolgok az életünkben okkal történnek, legyen az jó vagy rossz. Így abban is biztos vagyok, hogy jó okkal kereszteztük egymás életét, talán most még egyikünk sem tudja, hogy mi az az ok, de idővel minden kitisztul előttünk. Ahogyan az is világossá vált számomra, hogy minden próbálkozás ellenére megszerettem őt, hogy bármennyire is akartam tartani tőle a tisztes távolságot egyszerűen nem tudtam megtenni. Mint a világ legerősebb mágnese úgy vonott magához, tiltakozni képtelenül hagytam, hogy megtegye minden egyes alkalommal amikor csak belenéztem a szemeibe. Talán ő nem is tudja, hogy milyen hatással van az emberekre, biztos vagyok abban is, hogy több női szívet lobbantott már lángra, mint amiről tudomása van, akkor is, ha soha egyikükkel sem volt ilyen jellegű szándéka. Ha nem ezt az életet választotta volna magának, azt hiszem nagy dolgokat vitt volna véghez az életben. Ezen viszont teljesen fölöslges gondolkodni, itt vagyunk, bármennyire is fáj ilyen állapotban látni őt, mindent meg fogok tenni azért, hogy ismét az az erőteljes férfi legyen, akit megszerettem. Nem hgyhatom, hogy tönkretegye magát, főleg annak az információnak tudatában, amit Qadir mondott nekem. Egészen eddig a pillanatig nem tudatosult bennem igazán, hogy ez a néhány nap együtt jó ideig talán az utolsó alkalom arra, hogy együtt legyünk. Nem tudok bővebb információkat annál, mint amint a nagybátyja elmondott nekem, de ha igaz, és tényleg nem lehet elkerülni azt, hogy börtönbe kerüljön, akkor valószínűleg hosszú ideig nem találkozunk majd egymással. Ez a tudat szomorúsággal tölt el, de nem akarom, hogy a fejemben kavargó gondolatok vagy a lelkem tipró érzések bármelyike kiüljön arcvonásaimra, most az a lényeg, hogy erős maradjak mellette, ha kétségbeesetten sipákolok azzal nem segítek rajta.
-  Ő  a családod, kire számíthatsz az életben, ha nem rá? – minden egyes alkalommal, amikor szóba került közöttünk a banda, akit ő előszerettel nevez a családjának, bevallom, hogy erős túlzásnak ítéltem meg szavait. Számomra nem jelentettek mást csak bűnözökből álló szervezetet, ami nyomokban sem tartalmazza a család fogalmát. Ez az érzés viszont az elmúlt hónapok alatt átértékelődött bennem. Látva azt, hogy milyen gyorsan és hatékonyan védik egymást, milyen önfeláldozóak egymás irányába már teljesen másképp gondolok rájuk. Biztos vagyok abban, hogy más is motiválja őket, mint az, hogy megvédjék egymás seggét a bajban, de mégis...van valami lenyűgöző abban, ahogyan összetartanak. Sok esetben igazibb család, mint az, akiket a vér köt össze. Engem a saját apám dobott oda egy jóval idősebb embernek, csak azért, hogy bebiztosítsa magának a hűségét. Akárhonnan is nézzük, a családot a tettek határozzák meg nem a szó jelentése.
Nem ez a pajta a legkomfortosabb hely, ahol most szívem szerint tartózkodnék, de szemmel láthatóan Tiger annyira a drogok hatása alatt van, hogy talán el sem jutnánk a házig, úgyhogy a lehető legkényelmesebbé próbálom tenni a helyzetet, hadd ne kelljen már egész este a lábunkon álldogállni. Az első kezembe kerülő takarót leterítem a csöppet sem tiszta karám földjére, hogy helyet foglaljunk. Talán így neki is kényelmesebb lesz, látom rajta, érzékelem, hogy a lábai alig bírják megtartani a súlyát. Egy olyan világnak a fognak, olyan emberekkel dolgozik együtt, akik körében elfogadott a kábítószer használata, mégis valahogy mindig úgy képzeltem el, hogy ő maga nem kerül annak függésébe. Tévedtem. Látni rajta, hogy mennyire szétütötte magát a kokó hatására és bár én nem vagyok a szerek ismerője, de még avatatlan migfigyelőként is látszik a szer negatív hatása rajta. Összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy az elmúlt egy hónapban – talán még előtte is- minden egyes nap ilyen állapotba került. Jó ideje már nem lehet ura saját tudatának.
-  Hol voltál ezelőtt? Hová menekítettek? – tudom, hogy akkor nem árulhatta el az úti céljának pontos helyét, de gondolom azóta már beszélhet róla, ha nem...hát úgysem fog válaszolni rá. Ezt már mondjuk úgy, hogy teljesen megszoktam. – Qadir említette, a börtönt. – szívem mintha gyorsabban verdesne a  mellkasomban miközben kiejtem számon az utolsó szót. – Biztos vagyok abban, hogy mindent megtesznek, amit tehetnek, hogy... – nem fejezem be a mondatot. Mindent megtesznek, amit tudnak, hogy ne keljen élete végéig a rácsok között maradnia. Abból, aminek szem és fültanúja voltam, ott a parkolóházban, biztosan nem lesz egyszerű dolguk. Azt hiszem még én sem vagyok teljesen felkészülve arra, hogy erről beszéljek, úgyhogy elharapom a mondat végét és beszéd helyett fejem inkább az ölébe fektetem. Tekintetemmel hol a mennyezetet, hol pedig a férfi arcvonásait bámulva. Szeretném egy csettintésre megállítani az időt, hogy ne kelljen többé rettegnünk, hogy ne kelljen szembenézni azzal, ami mindkettőnkre, de mégis leginkább Tigerre vár. Néha jó lenne szuperképességekkel rendelkezni. Mivel ezt nem áll hatalmamban megtenni csak próbálom kiélvezni minden percét az elkövetkező néhány napnak.
- Igen. – bólintok – szeretek ott dolgozni, még annak ellenére is, hogy mostanában elég feszült a helyzet. – Fél könyökömre támaszkodva próbálom elkapni Tiger tekintét
- Az apád jól van. Leszámítva azt, hogy nagyon aggódik érted és semmilyen információja nincs rólad. – Szülőként át tudom érezni, hogy mi járhat a fejében, hogy neki is minden egyes pillanat amit tudatlanul tölt az maga a kínzás. Olyan, mintha elevenen égetnék halálra. Ezt csak az tudhatja igazán, akinek van gyereke, olyan megmagyarázhatatlan érzés, amit nem érthet az, aki soha nem szeretett annyira, mint szülő a gyermekét.
- Üzenhetnél neki valamit amikor visszamegyek. Szerintem neki is segítene megnyugodni. – mivel pontosan tudja az öreg, hogy Tigerrel találkozom a napokban, számítok arra, hogy nem úszom meg kérdések nélkül a találkozásunk során. Nem tudnék haragudni rá.
Mesélnék még neki, elmondanám, hogy hogyan telnek a mindennapjaim, elmesélhetném, hogy Assia milyen ügyesen beszélget már. Mesélhetnék arról, hogy milyen együtt élni Gracel, hogy milyen jól megy az apja étterme. Minden apróságot elmesélhetnék neki. Kérdezhetnék is. Mindent, amire kíváncsi vagyok. Hogyan élt amíg távol volt, mit csinált, milyen az élet ezen a farmon. Kérdezhetnék bármit, ami eszembe jut, amivel egy kicsit is elterelhetném a gondolatait. Mesélhetne arról, hogy milyen volt a gyerekkora, olyan sok információt nem tudok még róla. Beszélhetnék, de mégsem teszem. Ahhoz képest, hogy mindig jól tudtam beszélni, kíváncsiságom csillapíthatatlan most mégsem tudom igazán, hogy mit kellene mondanom. Fölém hajol, ajkainak játéka csiklandozza a bőröm végig a nyakamon. Felsóhajtok és lehunyom a szemem. Olyannyira vágyakoztam már utána, hogy agyam szinte leblokkol érintését érezve. Csak és kizárólag erre a pillanatra tudok most figyelni. Szaporábban veszem a levegőt, miközben kényelembe helyezem magam az ölébe, számmal az övét keresve. Kapaszkodom ebbe a pillantba, mintha nem lenne már holnap, kapaszkodom a vágyakozásba, az iránta táplált érzelmeimbe, mintha ez lenne a világ legfontosabb dolga. Talán az is. Itt és most nekünk, talán az.

Kialvatlanul, zsibbadt végtagokkal ébredek meg a hűvös pajtában. Mielőtt megmozdulnék még egy pillantást vetek a békésen alvó férfire. Most olyan nyugodtan tűnik. Óvatosan mászom ki mellőle a pokróc takarásából, hogy összeszedjem a szétszórt ruhadarabokat, majd felöltözve, kócosan, kiszáradt ajkakkal csukom be magam mögött a nyikorgó ajtót. Ölni tudnék egy meleg kávért. Gyors léptekkel szelem át a hatalmas birtok udvarát, hogy az itt lakóktól egy kis kávét kérjek. Pontosan annak a háznak az irányába megyek, ahol az este utoljára láttam Qadirt. A helikopter már nincs itt, úgyhogy minden bizonnyal az éjszaka folyamán valamikor távozott a férfi. A verandán egy nagydarab, köpcös, koszos kötényt viseli nő pillant rám érdeklődő tekintettel.
- Jó reggelt. – válasz helyett csak biccent nekem, miközben ruhája anyagába törli meg koszos kezét.
- Szükségem lenne néhány tiszta ruhára és egy kávéra. – olyan sietősen távoztam, hogy tényleg nem hoztam magammal semmit, de három kerek napot nem bírnék ki ugyanebben a cuccban, mint ami rajtam van
- Hogyne! Azt nem mondták, hogy egy hercegnő is megtisztel a jelenlétével- látszik rajta, hogy csak azért áll velem egyáltalán szóba, mert minden bizonnyal ezt az utasítást kapta odafentről és nem mer ellenkezni.
- Nincs nekem olyan ruhám, ami jó lenne neked kislány, de valamit keríthetek. Gyere be!- int a koszos kezével, én pedig követem. Hosszas keresgélés után, hanyagul dob le elém a székre egy kopott pólót, egy kantáros nadrággal. – Öltözz fel. Ott meg tudsz mosakodni.- csapja be maga mögött az ajtót miután magamra hagy.
Szó mi szó, a méreteink enyhén szólva sem egyeznek, a nadrágba legalább még egyszer beleférnék, de nincs okom panaszra, legalább van rajtam valami tiszta. Egy nadrágövet csatolok a derekam köré, hogy megakadályozzam azt, hogy a bő viselet két lépés után lecsússzon rólam. Úgy nézhetek ki, mint egy tanyasi liba. Jobb híjján viszont elégedett vagyok. Az előkészített fehérneműt viszont fintorogva hagytam a széken, nem vagyok hajlandó felhúzni, még akkor sem, ha tiszta. Majd megvárom amíg  a sajátom tiszta lesz. A lötyögő nadrágban lépek ki a szobából, követve a kávé illatát, egészen a konyháig.
- Nézzenek oda, milyen csinos tehenészlányunk van! – röhög jóízűen a gazda, aki tegnap este fogadott minket, amikor megérkeztem Qadirral. – Vegyen csek el egy bögre kávét!
Gondolkodás nélkül megragadom a fekete italt tartalmazó bögrét, de még mielőtt maradásra kérnének, a két csésze itallal vissza indulok a pajtába. Nem akarok én ezek között időzni, ha egyszer nem muszáj. Halkan lépek be az istállóba -már amennyire ez lehetséges a nyikorgás miatt-
- Jó reggelt! Hoztam kávét. – nyújtom Tiger felé a még mindig gőzölgő italt, ha felébredt. Amennyiben még mindig alszik óvatosan megérintem a vállát és megpróbálom felébreszteni, ha a kávé illata nem lenne elegendő hozzá.

Dominique & Tiger

See you one more time in life

Hogy mennyire jó a helyzetem, az teljes mértékben relatív. Egyesek imádnák, ha mást sem kellene csinálniuk, csak várni egy utasításra, bár ezzel azt is elfogadják, hogy nem folyik a pénz a markukba. Itt nem havi fizetések vannak, hanem alkalmi, ha nincs munka, lehet nem stresszes az élet, ellenben nem is lehet kaszálni. Minél többet kockáztat valaki, minél inkább vagyunk életveszélyben, annál több is a fizetés. De nálam nem egészen ennyiből áll a probléma. Egészen eddig adrenalinban dús életet éltem, mindig volt dolgom, sosem volt olyan, hogy egy hétnél tovább kellett volna ülnöm egy helyben, pláne nem egyedül. A probléma elég nagy forrása itt kezdődik.
- Kolumbiában. Egy ismerősünk telkén. - És azon kívül, hogy bujkáltunk, egy kicsit szétnéztünk az ottani fronton. Persze mi ott csak csámcsogó amcsik vagyunk, akit legszívesebben hazaküldenének, de aki tudta, hogy mi fán termünk, az azért nem bántott minket. Mindenkinek érdeke volt, hogy kussoljon.
Bólintok arra, hogy Qadir mit mesélt és mit nem, igazából nem lep meg, hogy szóba került. Van, amit nem lehet elkerülni, ha nem is konkrétan börtönről lesz itt szó, hanem letartóztatásról, aztán persze míg várom a határozatot, addig csücsülök.
- Hogy ne kapjak életfogytiglant? - fejezem be én a mondatát, aztán szolid nevetést produkálok. Ne szépítsük, erről van szó. Talán az egyik legfontosabb az, hogy az összes többi bűnömet láthatatlanná tegyük. Hogy a sok körözés, amit még azóta is folytatnak ellenem, azokra a zsaruk ne találjanak egyértelmű bizonyítékot, amit rám tudnak kenni. De ennyi elég rólam, inkább kérdezek én, hogy tereljem a témát, mondjuk nem szándékosan, de egy újabb fájdalmas pontot szorítottam meg.
Jó hallani, hogy az apám jól van, még ha a feszültség néha tapintható közte és a bátyja között, olyannyira, hogy az kihat apám teljes életére. Pedig nincsenek ők rosszban, alapvetően, csak hát, van itt ez az az életmód, aminek hatását apám nehezen kezeli, sokkalta gyengébben, mint Qadir.
- Mondd meg neki, hogy jól vagyok és nincs bajom. Dorbézolok az ismerősökkel - mondom, miközben végigsimítok hajtincsein. Enyhe ferdítés lehetne, de bizonyos szempontból igazat állítok ezzel, mert tényleg nincs bajom, egyben vagyok, jól vagyok, nem bántanak, meg valójában dorbézolok is. Néha jobb egy kicsit más szemszögből nézni a világot.

Szerintem mindketten valahogy az erőnk végén járunk, mert még arra sem vesszük a fáradtságot, hogy az esti hideg elől bemenjünk a házba. Rajtam legalábbis úgy úrrá lesz a fáradtság, hogy teljesen bealszok a szénabálán. Legalább friss volt és nem lószarok, addig azért én sem süllyednék le, ha már van húsz méterre egy ágy is.
Kétszer keltem fel éjszaka, egyszer azért, mert annyira kiszáradtam, hogy valamit muszáj volt kerítenem magamnak, meg egyszer azért, mert fáztam. Ennek ellenére összességében jól aludtam, ami mostanság nem megszokott, így hát egészen furcsa érzés lep el, mikor relatíve erősen nyújtom ki a végtagjaimat. Csak aztán ülök fel és jövök rá arra, hogy nincs mellettem Domi. Egy pillanatra elgondolkozok, hogy mi van, ha csak annyira betéptem előző este, hogy az egész csajt beképzeltem, aztán ahogy vizslatom a széna helyét mellettem, nagyon úgy van benyomódva, mint ahol feküdtek volna és ez végül meggyőz afelől, hogy valahol itt van Domi. Nem mintha ne történnének itt is disznóságok, példának okáért pár hete pont ezen a pár négyzetméteren beszélgettünk el szépen Ezrával, na meg volt már, akinek ez a hely volt a halálának helyszíne, de alapvetően még mindig biztonságosnak mondható más területekhez képest, így nem kezdek pánikolni, hogy vajon mi lehet a lánnyal. Ellenben állatira megérzem, hogy a széna nem az ideális fekvőhely egy ember számára, a hátam úgy sajog, mintha kalapáccsal vernék a bordáimat. Fintorogva nyújtózkodom, majd felállok és zsebre tett kezekkel nézek körül.
Először is: hova a picsába tettem a cigis dobozokat? Kutakodok a zsebeimben, de nincs ott. Tudom, hogy leraktam valahová, szóval nem adom fel ezt a küldetést, még a hangos tüsszentések ellenére sem, amik úgy visszhangoznak a pajtában, hogy az összes állat megmozdul. Lehet mégsem volt annyira jó ötlet kint maradni, pokrócok ide vagy oda. Mindegy, mert meglátom végre a fal melletti párkányra tett dobozt, úgyhogy mihamarább kiveszek belőle egy szálat. Kinyitom a pajta hátsó bejáratának masszív ajtaját, amin egy szénásszekér is átférne és nyitva hagyva azt leülök egy rozoga székre bagózni közvetlenül a bejáratnál. Végül is egészen szép az idő, süt a nap, kurva reggel van - mármint nekem ez még reggel -, de azért van egy hangulata ahogy a nap megsüti a deres fákat, ahol az erdő a legeltetésre használt mezővel összeér. Ennek ellenére egy kicsit elégikusan szemlélem a tájat, s éppen csak kifújom a füstöt, mikor hallom, hogy a pajta túlvégén nyílik a szemben lévő ajtó. Egy rakoncátlan vigyor jelenik meg rajtam, mikor odaér hozzám a lány. Nem titkolom, hogy végigmérem.
- Neked is! - Azzal újra szívok a dohányból. Ez most csak dohány. – Látom, alkalomhoz öltöztél - cukkolom, de nyilván tudom, mi miért történik, amúgy nekem sem ártana egy forró zuhany például.
- Gondolom találkoztál valakivel - mondom, vagy kérdem, miközben elveszem az egyik pohár kávét és a másik székre bökök, ami a sarokba lett téve, hogy üljön mellém, ha akar.  Hallottam este még, hogy felszáll a helikopter, szóval feltételezem, hogy Qadir már nincs itt. Pedig akartam volna beszélni vele, de már mindegy, ezt lekéstem. Iszok a kávéból.

Tiger & Domi

Then I kiss your eyes
And thank God we're together

Fogalmam sincs, hogy mit kérdezhetek. Mi az, ami nem vált ki esetleg rossz érzéseket belőle. Szeretném, ha beszélgetnénk, ha elmondana mindent, de nem akarom nyomás alá helyezni. Legalábbis most még nem. Van még bőven idő előttünk arra, hogy a nem kívánt, nem annyira kellemes dolgokról is beszélgessünk. Legalábbis nagyon remélem, hogy az előttünk álló napokban erre is lesz alkalmunk. Egyelőre nem tudom, hogy hogyan, de szeretném elérni nála, hogy megnyíljon és beszéljen. Tapasztalatból tudom, hogy sokkal könnyebb lesz a lelkének. Nekem is sokat segített amióta tudja a titkomat, felszabadultam, hogy nem kell mindenkinek hazudnom. Legalább neki nem. Tudom, hogy a kettőnk ügyét azért nem lehet teljes mértékben összehasonlítani, de talán bőven elég ahhoz, hogy a szavak által feloldozást nyerjen a lelkiismerete. Némán bólintok csak szavaira, nem akarok belegondolni abba, hogy nagyon is fenn áll a lehetősége annak, hogy élete végéig a börtönben csücsüljön. Azt hiszem, így kimondva tudatosul bennem igazán, hogy nem csak néhány hetes kiruccanásról van szó. Legalábbis ha a legrosszabb forgatókönyvre gondolunk. Összesorul a gyomrom a negatív gondolatok miatt. Én azt hiszem, hogy erre nem vagyok felkészülve. Hogyan bírkózzak meg annak a gondolatával, hogy minden bizonnyal csak a beszélőben láthatom, ha dolgok nagyon rosszul sikerülnek, amikor én magam is rettegek? Ezeket a gondolatokat viszont nem akarom megosztani vele. Legalábbis még nem, addig nem, amíg tudom, hogy nem tud megküzdeni velük. Itt és most nem is az én félelmeimről van só, hanem arról, hogy ő jobban legyen, megerősödjön és képes legyen szembenézni mindazzal ami rá vár. Az ismeretlennel.
- Megmondom neki. – próbálok mosolyt erőltetni az arcomra. Megértem, hogy miért hozta meg az a döntést, fontos neki az apja és talán úgy a legjobb, ha a lehető legkevesebb információt tud róla. Amennyire tőlem telik megpróbálom majd megnyugtatni az öreget, bár a dühe biztosan csak növekedett irányomba, amiért én itt lehetek a fiával és ő nem. Pedig szülő szeretné támogatni a gyermekét, a nehéz a helyzetekben is, meggyőződésem, hogy ez alól még ő sem kivétel.

Csak az ébredésnél realizálom, hogy mennyire pocsékul aludtam, minden porcikám fáj, a nyakam olyan, mintha nem is az enyém lenne, arról nem is beszélve, hogy a testem minden hajlatába széna szálak ragadtak. Utálom. Minden fintorgásomat félretéve veszek erőt magamon, hogy meglátogassam a ház lakóit, tiszta ruha és egy kis meleg kávé reményében. A reggelire még gondolni sem tudok, amúgy sem vagyok az a nagy étvágyú ember, simán eltengetem a napomat egy kiflivel is ha arról van szó.
Semmiképp nem nevezném szívélyesnek a háziak fogadtatását, de valahol őket is meg tudom érteni, minden bizonnyal az egész életük fenekestül felfordult Tiger megjelenésével, a szervezet napi szintű jelelétével és mindezek tetejébe most még én is itt vagyok. Bármennyire is óckodom annak a gondolatától, hogy valaki más ruháit viseljem mégis arra a következtetésre jutok, hogy kérek a házinénitől valamit, mert azt sokkal jobban utálom, hogy koszos vagyok. Lehet, hogy emiatt valóban megillett engem a hercegnő kifejezés, főleg őket elnézve, szerintem egy hete ugyanabban a ruhában járnak. Kiráz a hideg még a gondolatától is, hogy valakikből ennyire hiányzik az igényesség legkisebb formája is. Gúnyos megjegyzéseikre csak zavartan mosolygok és amilyen gyorsan lehetséges kezemben a két kávéval vissza indulok a pajtába. A lovak legalább nem beszélnek, és őszintén némelyik tisztábbnak is tűnt mint a háziak.
Az italokat már nem lehet forrónak nevezni amikor visszaérek a helyszínre, óvatosan próbálok benyitni, mert fogalmam sincs arról, hogy Tig még alszik vagy sem, de alig lépek néhányat és meg is pillantom a hátsó ajtónál ücsörögni. Megszaporázom a lépteimet miközben megközelítem, arcomon őszinte mosoly terül el. Átnyújtom neki a kávét és szavai kíséretében azonnal kivörösödik az arcom. Látott már ő mindenféleképpen engem, de ez a viselet azt hiszem, hogy mindkettőnk számára új. Nekem mindenképp. Arról nem is beszélve, hogy baromi kényelmetlen.
- Mint egy csinos tehenészlány! – ismétlem meg a kövér háziúr szavait. Igazából mindennek érzem magam, csak csinosnak nem, arról meg csak elképzeléseim vannak, hogy milyenek is lehetnek a tehenészlányok. – Legalábbis ezt mondták. – nézek végig magamon kis undorral a tekinetetmben, majd a kisszékhez sétálok, hogy visszacipelve Tiger mellé én is leülhessek. Tekintetemmel az erdő fölött ragyogó napot figyelem miközben végre belekortyolok a feketébe
- Ühüm. A házigazdával és a feleségével. Nem mondanám, hogy örültek a jelenlétemnek. – kortyolok még egyet az italból. Ez most nagyon kellett.- De legalább kaptam tiszta ruhát. Legalábbis remélem, hogy tiszta. – elfintorodom ahogy eszembe jut, hogy ezt hordhatta néhány nappal ezelőtt a nő is, ki tudja mennyi ideig.
- Milyen békés itt minden. – utalok a napfelkeltére és a csendre, ami körülvesz minket. A lovak keltette minimális zajt leszámítva semmit nem lehet hallani. Azért meg tudnám ezt az érzést szokni.
- Jól aludtál? – érdeklődöm, bár lehetséges, hogy Tiger jobban élvezné most a csendet, de ismer: nem szeretek hallgatni. – Mik a terveid mára? Megmutatod a farmod? – hajolok hozzá közelebb, hogy puszit nyomjak az arcára.
- És kérlek mondd, hogy van egy szobád és ma este ágyban alhatunk.

Dominique & Tiger

See you one more time in life

Feltételezem, hogy Dominak is valahol itt kell lennie a környéken, mint ahogy az is ésszerű feltevés, hogy valószínűleg az ő távozására keltem fel, szóval annyira régóta nem lehet távol. Nem vagyok én hozzá nőve, hogy minden lépését kövessem, itt a farmon az esetek túlnyomó részében nem fog semmi kellemetlent tapasztalni a cipőtalpára ragadt szardarabokon kívül. Ha valami készülőben lenne, azt vagy érezné, vagy én tudnék róla, vagy pedig szólnának nekünk, hogy jobb, ha most nem leszünk láb alatt. Ilyenről én jelenleg nem tudok, így hát békésen szívom magamba a reggeli deret a békés táj látványával és egy újabb adag nikotin adaggal.
Hátra pillantok, hogy megtudjam, ki jött meg. Még hozzá kell szoknom, hogy van olyan opció is, hogy Domi ez a személy és nem valamelyik balek, ami egyébként elég jó érzéssel tölt el, nem csoda, hisz egy hónap után az ő megjelenése az első igazán nagy változatosság. Na meg ebben a ruhában, ami nyilvánvalóan nem az övé. A kávét elnézve, nem hiszem, hogy lopta volna, bár én ezzel is teljesen elégedett lennék.
- Az. - A szolid vigyor megtévesztő lehet, de ez most tőlem tényleg egy megerősítés akart volna lenni, csak lehet, hogy az éjszakai heverő okozta fájdalmak miatt nem fejezem ki magam elég meggyőzően. Általában ha megdícsérek egy lányt, úgysem hiszi el magáról, hogy az, aminek én gondolom, szóval lehet mindegy is. Majd legközelebb megpróbálok normálisabban bókolni.
- Lehet az én pólóm is kényelmesebb lenne neked, mint ez - kérdezem vagy mondom, nem tudom, döntse el ő. Nekem úgyis van itt pár holmim, bár nem mondom, hogy kész ruhatárral rendelkezem. A gazdasszony meg is szólt, hogy mindig csak mosnia kell, de bassza meg, két napnál tovább még én sem hordom a ruháimat, ha nem muszáj - volt már, hogy nem volt más választásom, de akkor pont nem a ruhám és a bűzöm miatt aggódtam.
- Ők senkinek sem örülnek, csak ezt sokakkal szemben nem éreztethetik. Ha csak jössz-mész, nagyon kedvesek és segítőkészek, de ha valaki több napra marad, bepillanthat a valódi természetükbe, már amennyiben nem olyan alak, mint például Qadir, vagy Csótány. - Nem tudom, hogy utóbbival találkozott-e, elvileg ő is itt van valahol, vagy legalábbis tegnap még itt volt, ha Qadir nem rángatta el magával vissz a városba. Mindegy, ha nem is tudja ki ő, csak mondtam egy nevet. - Engem annyira nem basztatnak túlzottan, de kimutatják a foguk fehérjét. - Szerintem nem mernek Qadir miatt. Még véletlenül sem azért, mert nagykutya lennék, pláne, hogy pontosan tudják, hogy mi miatt vagyok itt és be is vannak szarva, hogy rájuk is rácsap a rendőrség kábítószer birtoklás miatt. Több, mint nem látott vendég vagyok itt, s tudván, hogy Domi jóformán a csajom, így hát őt sem látják szívesen. Még egy száj, akit etetni kell, mondjuk be is foghatnák, mert amennyi pénzt kapnak plusz néhány éhes száj etetéséért, jócskán jövedelmező ez nekik. Pláne, hogy én is rendezem az állatokat.
- Nem kell tőlük tartanod, még mindig ők táncolnak úgy, ahogy te fütyülsz és nem lesz ez fordítva. - Érdekes érzés lehet ez neki, de végül is ez a helyzet. Majd talán rájön ebben a három napban.
Domival együtt én is végignézek a tájon, sokadjára is. Jó ez a hely egyébként, de én városban nőttem fel, ha vidékre mentünk, az rendszerint munka, vagy elvonó, netán bujkálás miatt volt, így teljesen összefonódott a vidék a szorongás érzetével. Nagyon szívesen levetkőzném ezt az érzést, de mivel ez nem így megy, inkább megiszom a kávét, mielőtt túlságosan is lehűlne.
Elmosolyodom a kérdésére, mit mondhatnék, kétszer legalább felkeltem és szétfagytam még Domi mellett is, a gerincoszlopom sajog, mintha szilánkokra törték volna, de ezen kívül nem aludtam még ilyen jól kurvarégóta.
- Fogjuk rá, hogy jobban, mint az előzőekben - nézek rá biztatóan, aztán leteszek a bögrét a földre és újra szívok a cigarettából, mielőtt válaszolnék neki. Halvány fingom sincs, hogy mi lesz mag. Sosem látom előre az életemet. - Meg. Csak előbb együnk valamit, mert megpusztulok. Meg egy zuhany sem ártana nekünk szerintem, bár a lószagot nem fogjuk lekaparni magunkról. - Egy farmon ez lehetetlen. - Én most sem akartam volna a szalmában aludni, csak megadta magát a testem - nézek rá egy kicsit sajnálkozva, mert valóban egyikünket sem akartam kitenni a hidegnek, de ennyi sok szartól ami magamba nyomtam hamar ki tudom ütni magam, pláne ha nyugalmat érzek, ezt meg Domi jelenléte megadta nekem. Elszívom a már kicsire zsugorodott szálat, elnyomom a betonban és eldobom.
- Megyünk? - állok fel, látván, hogy már ő is megitta a kávét. Ha feláll, átkarolom a vállánál és a házban lerendezem a reggelinket.
Gyors zuhany meg felmelegedés után aztán le is ülünk enni végre egy jót, kevés dolgot istenítek mostanság, de a gazdasszony tényleg jól főz, süt, a tojást sem a megszokott unalmas módon készíti, hanem telerakja mindennel, köztük erőspaprikával is. Míg eszünk, megjelenik a tulaj is.
- Tiger, nem akartok elmenni lőni? - veti fel az ötletet, ami egyébként egy kérés is, mert ő neki szerintem most marhára nincs kedve, de ahogy látom, rendbe tette a puskákat. - Kifényesítettem őket, olyanok, akár csak újkorukban! - mutatja a két vadászpuskát, mire teli szájjal bólogatni kezdek. Bárhol jobb, mint ezen a sok négyzetméteren, addig sem fognak irritálni, míg az erdőben vagyunk.
- Mit hozzunk? - kérdezem miután lenyeltem a tojást. Nyilván ez nem így megy, itt nem bemegyünk a boltba, aztán kiválasztjuk, hogy mit kérünk, de azért nem árt tisztázni, hogy mit akarnak, hogy hozzunk.
- Nyulat, vagy pulykát. Leginkább.
- Jó. - Domira pillantok.

Tiger & Domi

Then I kiss your eyes
And thank God we're together

Általában viszonylag könnyen alkalmazkodom az új környezethez, új dolgokhoz, de most valamiért azt érzem, hogy ezt a helyet nem szeretném megszokni. Nem az a helyszín, ahová szívesen visszajönnék még egyszer.  Az egyetlen dolog, ami vonzóvá teszi ezt a büdös farmot az Tiger jelenléte. Miatta vagyok itt, csak az a fontos, hogy a következő időszakban együtt lehetünk és segíthetek neki abban, hogy összeszedje magát - legalábbis őszintén remélem, hogy így lesz.- emiatt pedig nem foglalkozom az engem zavaró tényezőkkel, sem a háziakkal, megpróbálok beolvadni, amennyire csak lehetséges.
Sok olyan dolog van az életben, amit nem tudok irányítani, ezek közé tartozik az is, hogy indokolatlanul elvörösödöm minden alkalommal, amikor zavarban érzem magam. Ez olyan dolog, ami bár iszonyatosan idegesít, de nem tudok változtatni rajta. Ezáltal olyan vagyok, mint egy nyitott könyv, szó szerint minden az arcomra van írva. Tömör és rövid válaszát hallva a vörös minden színében pompázik már az arcom, nem tudom, hogy megerősítés akart lenni vagy inkább piszmakodás, de inkább nem is foglalkozom vele, mert már így is eléggé kényelmetlenül érzem magam. Bármilyen megjegyzés helyett inkább fogom a kisszéket és leülök mellé. Annyira szükségem volt már erre a kávéra, mint a levegőre. A fájdalom a testem minden apró porcikájában nem múlik el tőle, de legalább a közérzetem javul.
- Ennél szerintem minden csak kényelmesebb lehet nekem. - ismerem be őszintén, de még mindig jobb, mint a koszos ruhám, és legalább kellően meleg is, nem fúj át rajta a szél és nem didergek. A mai napot csak kibírom benne valahogy és remélhetőleg holnap már a saját ruhámban parádézhatok. Ami valljuk be azért nem a legalkalmasabb viselet erre a helyre és időjárásra, de jobb híján nem válogathatok.  
- Azért valamennyire őket is meg lehet érteni, idegenek furakodnak be az életükbe. - a durvaságra ugyan nem lehet magyarázat, de biztosan nekik is kényelmetlen úgy élni, hogy bármikor bárki felbukkanhat egy kibaszott helikopterrel a semmi közepén. Vagyis, én csak próbálom megérteni őket.
- Az már egy más kérdés, hogy minden bizonnyal hatalmas pénzt kapnak azért, hogy te itt lehess, de azért nekem még nem kell örülni. - mindegy is, igazából az ő társaságuk nélkül is tökéletesen meg vagyok, nem azért jöttem el idáig, hogy velük megkedveltessem magam, elég nagy ez a birtok, szépen ki tudjuk kerülni egymást, ha a szükség úgy hozza. Belekortyolok az italba, hogy valamennyire leplezzem az arcomra kiült meglepettséget, amit szavai váltottak ki belőlem. Ezt hallani Tigertől igencsak furcsa, soha nem gondoltam bele, hogy milyen helyzetben is vagyok én itt jelen a farmon vagy egyáltalán milyenben leszek benne ezek után. Furcsa érzés, azt mondanám, hogy egyszerre szokatlan, ijesztő de mégis biztonságot nyújtó.
- Nem hiszem, hogy bárkinek is szeretnék fütyülni. - sem itt, sem pedig máshol. Én mindig az a nő voltam, akinek egész életében megmondták, hogy mit csináljon, hogyan és miért, annyira idegen tőlem ennek az ellentéte, hogy el sem tudom képzelni magam benne. Talán majd idővel.
Elmosolyodom. Mindenképp az előrelépés számlájára írható az, hogy egyáltalán tudott aludni, a tegnap esti viszontlátásunk alkalmával szó szerint úgy nézett ki, mint egy zombi. Ma azért sokkal jobb a helyzet, legalábbis egyelőre bár biztos vagyok abban, hogy közrejátszik az állapota javulásában az is, hogy nincs a szervezetében drog. Ha tőlem függ, akkor pedig nem is lesz. Addig biztosan nem, ameddig én itt vagyok, ha kell erőszakkal állítom meg abban, hogy bármilyen tudatmódosító szar hatása alá kerüljön ismét.
- Most, hogy így mondod, én is eléggé éhes vagyok, a tegnapi reggeli már régen kiürült belőlem. - szokás szerint azzal indult a tegnapi napom, hogy közösen reggeliztünk Gracel és Assiaval, majd mindenki indult a maga dolgára, bölcsibe, egyetemre, munkára és olyan gyorsan jött egyik esemény a másik után, hogy valahogy a nap többi étkezése kimaradt. De egyáltalán nem bánom. Kiiszom az utolsó korty feketét is a bögréből, majd kérdésére bólintva felállok a székről, hogy átölelve a derekát kövessem őt a ház irányába. Bevallom hatalmas megkönnyebbülés normálisan elkezdeni a reggelt, zuhanyzással, fésülködéssel, úgy ahogyan ahhoz hozzá vagyok szokva. az egyetlen dolog, ami most igazán hiányzik, az Assia hangja. Rendszerint minden reggel ott mondikál a fülembe, minden nap egyre izgatottabb, hogy bölcsibe mehet. Egy pillanatra elkomorodik a tekintetem. Borzasztóan hiányzik. Gondolataimba merülve, némán tömöm magamba az ízletes rántottát. A kislányomra gondolok. Vajon mit csinálhat, hogy van, nagyon félhet, hogy az anyukája nincs mellette. Imádna itt lenni, szaladgálhatna a hatalmas udvaron, ismerkedhetne a lovakkal, ugrálhatna a szénába, a pocsolyákba. Szeretném, ha itt lenne. Egy nagy adag tojással együtt nyelem le a keserű gondolataimat, egyszer majd talán lesz alkalmam arra, hogy elvigyem őt egy ilyen helyre. Talán képes leszek olyan gyerekkort nyújtani neki, amit megérdemel. Kíváncsian szemlélem az időközben megjelenő házigazdazdát és a kezében tartott fegyvereket. Majdnem megakad az utolsó falat tojás a torkomon szavait hallva.
- Mármint ki? Te és én? - pillantok rá Tigerre, abban reménykedve, hogy valaki mással szeretne elmenni lőni.
- Puskát megfogni, nemhogy lőni. Fácánra? Igazi, mozgó, repülő madárra? A-aaa - megcsóválom a fejem, nem hiszem, hogy ez igazán jó ötlet. Izgatottságomban felpattanok az asztal mellől és a megüresedett tányérokkal elsétálok a kagylóig. Valamivel el kell foglalnom a gondolataimat így elkezdem elmosni az edényeket. Azt is, amit nem mi használtunk.  akarsz a kezembe adni? Ez egy nagyon nagyon rossz ötlet, azt sem tudom, hogyan kell.
- Mi lenne ha én inkább itt megvárnálak? - támaszkodom neki a kagylónak és tekintetemmel Tiger pillantását keresem. - Nem lenne jobb? Úgyis csak lelassíttalak, alig tudok menni ebben a hülye nadrágban. Egyáltalán elbírom én azt az izét? - bökök a fegyverek irányába.

Dominique & Tiger

See you one more time in life

- Tudták jól, hogy mire vállalkoznak. Meg amúgy is, elég nagy a farm ahhoz, hogy ne zavarják őket azok, akik hosszabb időre jönnek, akik meg csak egy-egy órára, azoknak meg inkább meg is köszönhetnék, hogy nem nekik kell öt órán keresztül bekocsikázniuk a belvárosba. - Ennyi pénzért ez a szolgáltatás majdhogynem nevetséges is, merthogy senki nem kéri őket, hogy luxus körülményeket teremtsenek, vagy hogy jobban kiszolgálják őket, mint egy vendégágy és egy tál étel. Nem kér senki kaviárt, egyszerűen csak annyi dolga van a gazdasszonynak, hogy nem öt marhahús szeletet süt ki, hanem hetet. Degeszre szednék magukat, ha nem lennének függők és nem is folyna ki kezükből ez a sok pénz. Annyira nem tudom őket sajnálni. - De jah, nem kell velük haverkodni.  - Ha pedig azt érezteti velük, hogy ő itt magasabb rendű személy, akkor még csak basztatni sem fogják merni. Így sem gondolom, hogy nagyon be mernének szólni Dominak, vagy azért mert nem tudják, hogy pontosak ki és óvatosak, vagy mert már jól tudják, kivel jött és kihez.
Én is az a fajta ember vagyok, aki szereti, ha békén hagyják, cserébe viszont ő is békén hagy másokat és nem csicskáztatja őket feleslegesen, így hát valamennyire megértem Domit. Bandán belül viszont egy kicsit más a filozófia, ott vagy érezteted, hogy veled nem szarozhatnak, vagy marhára arra a sorsra fogsz jutni, hogy bizonyára te leszel a csicska gyerek.
Ami engem illet, kezd már minden bajom lenni, átfagytam, meg dehidratált vagyok, aminek a kávé se tett jót. Ideje bemenni. Nem vagyok a legfittebb, de nem érzem magam annyira roncsként, mint az elmúlt napokban, aminek lehet az alvás tett jót, vagy az is lehet, hogy a tudat, hogy a mai nap végre már más lesz, mint az eddigiek, legalább már kapok új impulzusokat és nem csak a tehenek akarnak ember megbaszni. A reggeli egyébként ugyanolyan, mint máskor, csak Dominak nincs még összehasonlítási alapja. A kaja meglehetősen finom, soha nem is panaszkodtam miatta, készségesen rakodom számba a tojásszeleteket, még akkor is, mikor a gazda kezdi el a mondanivalóját.
Nem először mennék vadászni, jóformán ez volt az egyetlen normális program, amit a farmon élve töltöttem és rendszerint nem is egyedül, hanem vagy vele, vagy a fiával. Megbeszélem vele a dolgokat, aztán elmegy, hogy előkészítsen még pár dolgot nekünk, én meg Domira pillantok, egyébként egészen semleges fejjel. Hát Dominique nem így néz vissza rám.
- Igen  - Ő és én. Erre Dominique teljes rohamot kap, össze-vissza mozog és össze-vissza beszél. Igazából csak hallgatom, a maga módján tökre aranyos, ahogy ennyire kiakad a semmin. Hagyom, hagy adja ki magából azt, ami kikívátkozik szó, ha ettől jobb lesz, én meg megvárom, míg relatíve megnyugszik és csak akkor szólalok meg nem túl bonyolult módon.
- Domi! Nyugi, jó? Teljesen felesleges így kiakadnod. Elmegyünk egyet sétálni az erdőbe.  - Nem fogom erőltetni neki a vadászatot, majd azt mondom, hogy nem láttunk semmit.  Nekem tökmindegy mit csinálunk, csak egy kicsit távolodjunk már el ettől a helytől, mert minél többet látom ezeket a házakat, annál inkább felrobbantanám az egészet a picsába.

Tiger & Domi

Then I kiss your eyes
And thank God we're together

-Velem nem kell kedvesnek lenniük, nem miattuk vagyok itt. - rántom fel a vállam. Igazából nem érdekel, hogy mennyire nézik jó szemmel az itt tartózkodásom és mennyire nem. Az alap szükségletekre nyilván nekem is szükségem van, mint például egy meleg zuhany, tiszta ruha vagy élelem és mindaddig amíg ezt megkapom a többi nem érdekel. Tudom, hogy ha nem Tiger vendégeként lennék itt jelen, akkor már régen elküldtek volna melegebb éghajlatra, így viszont nem mernek bármi olyat is mondani vagy cselekedni ami nekem nem tetszik, mert ha Tiger fülébe jut annak ők isszák meg a levét. Beismerem, hogy elég fura ebbe még csak belegondolni is. Feltenni magamnak azt a kérdést, hogy ki is vagyok én az Ő életében? Belegondolni abba, hogy  milyen szerepet osztottak vajon le nekem a farm lakói. Teljesen lényegtelen, hogy mit gondol rólam bárki is, az egyetlen ami nekem most ezekben a pillanatokban számít az Tig véleménye, mindenki más hidegen hagy és nem tud érdekelni.
- Amennyiben lehet azért a minimálisra szorítom a velük való kommunikációt.- már csak azért is, mert különösebben én sem vagyok kíváncsi rájuk. Nevezhetjük ezt a dolgot kölcsönösnek.
Azt lehet mondani, hogy eléggé finnyás természetem van, különösen akkor, ha azt látom, hogy a környezetem mennyire igénytelen, és a reggeli találkozás alkalmával ez teljesen egyértelművé vált nekem, most mégis úgy tömöm magamba a tojást, mintha fizetnének érte. Baromi éhes voltam, amit egészen addig nem is realizáltam, amíg meg nem éreztem a reggeli illatát. Próbálom kizárni annak a gondolatát a fejemből, hogy vajon mennyire tiszta a villa amit a számba nyomok és, hogy vajon a gazdaasszony mosott kezet főzés előtt vagy sem. Jobb ha nem gondolok ilyenekre, mert abban a másodpercben vissza is jönne az eddig elfogyasztott étel. Gondolkodás helyett inkább Tigert figyelem miközben csendesen tüntetjük el a reggelit a tányérokról. Szemmel láthatóan sokkal jobban néz ki, mint az esti találkozásunk alkalmával, ami lehet, hogy annak tudható be, hogy ma még nem nyomott magába semmi tudatmódosító szert. Remélem nem is fog. Kissé nyugodtabb vagyok, mint tegnap, de tudom, hogy nincs jól úgyhogy teljesen nem lehet nyugodt amíg azt nem látom, hogy valóban a gyógyulás útjára lépett. Hogy mindezt hogyan fogom elérni ilyen rövid idő alatt arról fogalmam sincs. Még azt sem tudom, hogy hogyan hozzam szóba a dolgokat, attól félek, hogy ha túl kényes téma felé terelődik a beszélgetés ő rosszabbul lesz. Vagy egyszerűen megmakacsolja magát és elkerüli a válasz adást. Az sem megoldás, hogy homokba dugom a fejem, ezt tudom csak meg kell találnom a hozzá vezető utat, ami nehezebb, mint sok minden eddigi életem során. Gondolataimból és tanácstalanságomból a puskákkal megjelenő gazda térít vissza a valóságba. Először értetlenül nézem, illetve hallgatom a beszélgetést, de amikor sikerül megértenem, hogy a vadászatban szereplő személyek egyike én vagyok, kisebb pánik uralkodik el rajtam. Nem titok, hogy nem vagyok a fegyverek barátja, a legutóbbi incidens után pedig a fegyver gondolatától is kiráz a hideg, pedig ez most egy teljesen más szituáció. Tudom, hogy nagyon sokan űzik a vadászatot hobbiként, ahogyan még többen ezáltal teremtenek ennivalót az asztalukra, mégis viszolygok a gondolattól. Enyhén szólva is kiborulok kicsit. A mosogatókagyló szélének támaszkodva figyelem Tigert, ellentétben velem ő teljesen nyugodtan tűnik. Felsóhajtok. Ellököm magam a kagylótól, hogy közelebb sétáljak hozzá. Talán ez egy jó alkalom arra, hogy együtt lehessünk és beszélgessünk, olyan dolgokról is amit nem lenne jó, ha mások meghallanának. Az erdőben nem kell ettől félni
-Rendben. - bólintok kérésére. Igaza van, fölösleges kiakadnom, egyrészt azért, mert ez egyikünknek sem segít másrészt meg...nincs rá okom. Az csak egy fegyver, az áldozatok meg madarak.
- Azért vigyük magunkkal a fegyvereket jó? A fácánon kívül biztosan vadállatok is laknak az erdőben. Nem szeretnék én lenni a vacsora. - elmosolyodom, de azért nem mondhatni, hogy teljesen nyugodt vagyok. De bízom Tigerben és ez elegendő ahhoz, hogy rábólintsak a dologra. Leülök az egyik combjára, teljes testemmel szembefordulva vele, hogy apró csókokat nyomjak ajkára.
- Akkor menjünk. Mire lesz még szükségünk?

Dominique & Tiger

See you one more time in life

Nem mintha nagyon tudnám, hogy miként fog Dominique reagálni a gazda  ötletére, de alapvetően nem számítottam én semmi a különlegestől eltérő fogadtatásra, na pont ezért meglepő számomra, ahogy teljesen megváltozik az állapota és ezzel a konyha hangulata is. Látom rajta, hogy nyugtalan, meg hogy megint össze-vissza beszél, aminek lehet egyébként van értelme, csak én nem tudom még felfogni. De bárhogy is, jelenleg Dominak sokkal több energiája van és több akaratereje is, mint nekem, úgyhogy nem vagyok képes se vitába szállni, se a nagy pánikját megfékezni. Nem is akarom, csak hagyom, hagy mondja és bár ez nem azt jelenti, hogy magasról tojok rá, hanem pont mint a lakásomban, most is csak tartom magam. Nincs most semmi, amit elszúrhatna a rohamjával, nem kell döntéseket hoznia, nincsenek elvárások és következmények, ha nem akar menni, nem megyünk, ez ilyen egyszerű. Itt a farmon magunk urai vagyunk, nincsen kötelezettségek és számomra épp ez a legfőbb baj, ezért nem tudom magam normális gerinccel tartani, ezért kerülnek elő a kábítószerek. Meglehet, ez is az oka annak, hogy ennyire gyorsan fejet hajtottam a gazda kérdésének, ami nem is kérés volt tőle, csak egy felajánlás, amit én úgy vettem tudat alatt is, hogy dolgom van, úgyhogy azt el kell végezni. Szükségem van erre, ez az igazság, pedig marhára nem akarok én sem lőni. A farm területét persze nagyon szívesen elhagynám, szóval már ezért megérné, de még mindig tartom magam ahhoz, hogy ha Dominak ez sok lenne, akkor hagyjuk a csudába.
Arra speciel nem számítok, hogy ennyire gyorsan fordul benne a kocka és egy felszólalásomra bele fog egyezni a dologba. Elmosolyodom a kijelentésére, magamban pedig megjegyzem, hogy ma estére bizony az én vacsorám lesz és én leszek számára a vad, de ezt inkább most nem sütöm el, így a gazdasszony előtt, mert még túl sokat hallana, bár ez az egész teljesen ironikussá válik abban a pillanatban, hogy Domi leül a combomra. Átkarolom a derekát.
- Nekem aztán semmire - lehelek csókot mellkasára, magamhoz képes egészen lágyan. Úgy értem, rajta kívül aztán semmire, de már nem pont így fogalmaztam meg és utólag nem fogom hozzátenni.

A kajálást követően újra az ideiglenes helyi szobámban kötünk ki. Rend még most is, de miért is változott volna az elmúlt egy órában. Előhalászok valami normális farmert, amit még Qadir hagyott itt nekem egyik alkalommal, majd egy pólót Domi felé dobok.
-  Ha gondolod, vedd át azt az inget - formalitás persze, de dönt ahogy akar. Míg öltözik, én betámadom a fürdőt. Kivételesen nem hugyoznom kell, bár ha már itt vagyok, azt is tehetném, ennek ellenére bezárom magam mögött az ajtót és előhúzok a farmer zsebéből egy kis zacskót. Túlzás, hogy tele van fehér porral, mert már alig van benne, de nekem szinten tartásnak most pont elég is. Egy fél adagot felszívok, megdörzsölöm az orromat és kissé pislogok is az érzéstől, de rutinosan és gyorsan csinálom az egészet, úgyhogy hamar elvégzem ezt a kis dolgomat. Mintha mi sem történt volna, de hát baszki, én mostanság enélkül nem tudok élni. Van az az adag, amitől úgy beállok, hogy már érezni sem érzek, ez meg éppen csak az a mennyiség, amitől csak nem vagyok totál káosz.
- Mehetünk? - kérdezem Domitól, mikor újra mellé érek. Nem akartam, hogy lássa ezt az egészet, nem mintha nagyon felelősségre tudna vonni, vagy ilyenek.

A garázsban vannak a fegyverek, egy sötétest, meg egy puskát karolok fel és akkor ahogy megbeszéltük, én viszem mindkettőt. Gyorsan leellenőrzöm, hogy elég töltény van bennünk és mikor mindent rendben találok, kiegyenesedve bökök a fejemmel az erdőbe vezető ösvény fele.
- És te a farmon akartál maradni, míg én eljövök - idézem fel a kiakadásának egyik részletét ahogy beérünk az erdőbe és hirtelen minden nyugodttá és olyan szép idillikussá változik. Mi tagadás, szép tájakon haladunk végig az ösvényen. Vagy csak lenyugodtam, mert szívtam egy kis kokot?
- Én se nagyon lőttem még vadra azelőtt, hogy a farmra jöttem volna, úgyhogy akkora tapasztalatot ne várj tőlem se. - Eddig csak a gazdával jöttem el és leginkább ő elintézte a munkát, én meg csak társaság voltam neki.

Tiger & Domi

Then I kiss your eyes
And thank God we're together

Teljes mértékben tudatában vagyok annak, hogy nagyon gyorsan, a semmin is képes vagyok kétségbe esni. Elég a gondolata is annak, hogy esetleg valamit nem vagyok képes kezelni és teljesen kiborulok. Minden téren az életemnek jelen van ez a pillanatnyi roham, amikor valami olyasmi történik, amitől megijedek vagy váratlanul ér. Általában amilyen gyorsan jön ez az állapot olyan gyorsan távozik is, de van, hogy napokig nem tudok szabadulni tőle. Nem tudok magyarázatot adni erre az őrültségre, nem tudom kontrollálni vagy megfékezni, egyszerűen csak jön, átveszi felettem a hatalmat és győzedelmeskedik. Kell valami, ami kapaszkodhatok, ami segít visszarántani a valóságba, ami biztonságérzetet ad. Jelen helyzetünkben ez Tiger. Tudom, hogy nincs mitől tartanom, nem fenyeget veszély, ha csak nem számítjuk bele azt, hogy ön és közveszélyes vagyok néha. Tudom, hogy ez csak egy vadászat, apám és a férjem is sokat járt a közeli erdőkbe lőni, egyszerűen csak az érzéseimet is tudom kezelni. Nem is tudom, hogy mit fogok kezdeni az életemmel.
Bűnbánóan, bocsánatkérő pillantással lépek Tigerhez közelebb. Minden bizonnyal nem hiányzik neki még az én hisztim is az életéből. Egy másodpercig sem foglalkozom a gazdasszony magasba ugrott szemöldökének látványával, ahogy Tiger mondta kint a pajtában, nem tartozom nekik semmivel, így azzal sem, hogy érdekeljen a véleményük.

Nehezemre esik ugyan felállni az öléből, de minden tiltakozás nélkül követem a szobájába, hogy elkészüljünk a nagy vadászatra, ami miatt még mindig gyomorgörcsöm van, de igyekszem elnyomni magamba és tudomást sem venni róla.
- Köszi! - veszem át tőle a pólót és amíg ő magára zárja a fürdőszoba ajtaját én is átöltözöm. Legalábbis a inget lecserélem, a nadrággal nincs mit kezdenem, de már kezdtem megszokni, csak ne viszketne annyira alatta a bőröm. Nem tudom, hogy pontosan mennyi időt vagyok egymagam, de kihasználom a lehetőséget és kicsit körbenézek a szobában. Nem keresek semmit, csak próbálom összerakni a fejemben, hogy milyen élete lehetett itt Tigernek az elmúlt hónapban. Minden bizonnyal nagyon magányos.
- Menjünk - mosolygok rá, amikor ismét egy légtérben vagyunk és árnyékként követem őt, még mindig az izgatottságommal viaskodva. Be kell ismernem, hogy azért gyönyörű látvány és legfőképpen nyugalom fogad, miközben egyre beljebb haladunk az erdőben. A fű még nedves a reggeli harmattól, itt-ott madarak csicseregnek a fákon. A cipőm orra kissé beszívja a nedvességet, de még nem ázott át a zoknim. Mindkét kezem a zsebembe csúsztatom, miközben halkan lépkedek a férfi mellett, aki megváltoztatta az életem. Talán erről neki fogalma sincs.
- Nyugodtan kimondhatod, hogy buta vagyok - kuncogok halkan- kár lett volna kihagyni ezt a látványt az biztos.- Egy másodpercre rápillantok Tigre, majd tekintettem ismét a talajt vizsgálom, jobb szeretnék elkerülni bármilyen csúszó mászót, kígyót, úgyhogy mindenre próbálok figyelni.
- Mindenképp előnyben vagy nálam. Tudod használni a puskát és tudod, hogy mire vadászunk. - felrántom a vállam. Nem biztos, hogy felismernék egyetlen fácánt is, csak tányéron láttam még őket.
- Apának és a férjemnek is volt egy nagy birtoka vidéken. Minden évben, amikor megkezdődött a vadászszezon ott töltöttünk el néhány napot. Ilyenkor szerették meghívni magukkal az üzlettársakat, tudod...megalapozták a kapcsolatukat. - érdekes módon, nem esik nehezemre neki beszélni a múltamról, megosztani vele apró részleteket, amik lehet, hogy teljesen érdektelenek, de mind hozzájárultak ahhoz, aki most vagyok. - A férfiak mindig elmentek vadászni, kacsára, fácánra, őzre...mikor mi sikerült, a nők és a gyerekek pedig a vendégházban maradtak. Miután férjhez mentem az én dolgom lett, hogy szórakoztassam a feleségeket, sokszor készítettem el a vacsorát is. - egy pillanatra megállok, hogy bekössem a kibogozódott cipőfűzőm.
- Szerinted nem bánná a gazda, ha ma én készíteném el a vacsoránkat? Segíthetsz is benne. - pillantok rá huncut mosollyal. Nem árulok el nagy dolgot azzal, hogy szeretek főzni, ezt tapasztalhatta és bevallom kikapcsolódás lenne nekem, ha néhány órára lefoglalnám magam kicsit a konyhában. Ha neki nincsenek más tervei.
Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje sétálhatunk már befelé az erdőben, gyorsan eltelt az idő és már megint én vagyok az, aki lebeszéli a csillagokat is az égről.
-Megtanítod hogyan kell használni azokat? - mutatok a fegyverekre amiket olyan hűségesen cipel magával.

Dominique & Tiger

See you one more time in life

Bűntudatomnak kellene lennie? Miért? Mert azt teszem, amit az elmúlt napok mindegyikén folyamatosan és azt kellene gondolnom, hogy csak mert itt van Dominique, majd pikk-pakk abbahagyom a kábítószer szedést? Tündérmese lenne, és én baromira nem élek olyanokban, vagy ha ez a szutyok itt körülöttem egy tündérmese, akkor kérem a poklot, ott legalább meleg van és nem ilyen kibaszott hideg, mint itt New Yorkban. Nincs is különösebb bűntudatom, de azért jobbnak gondolom, ha nem Domi előtt szívom magamba és nem fecsegek róla feleslegesen, hiszen ennyit lehet meg se látna rajtam, amiről pedig nem tud, az nem fáj. Szeretem azt vallani, hogy jobb nem más szempár előtt végezni a dolgaimat, mert abból gond sosem lesz.
Miért is szeretek erdőben sétálni? Mert itt nyugalom van és az esetek többségében nincsenek emberek, csak állatok. Jófajta állatok… Domitól távolabbik kezemben fogom a fegyvert, lépteim enyhén hullámzóak, de azt kell hogy mondjam, még így kissé eltompítva is sokkal jobban nézhetek ki, mint tegnap. Elég rosszkor érkezett meg Domi, nem voltam valami formában.
- Végül is… - billentem oldalra fejemet, mert tény, hogy tudom használni ezt a fegyvert, de ha így vesszük, ő is meg tudja fogni és meghúzni a ravaszt, maximum nem találja el az állatot, igaz szerintem most nem erre akart utalni.
Nem tudom mi látszik rajtam, de örülök, hogy mesél a múltjáról, nem sokan beszéltek hozzám az elmúlt egy hónapban, pláne kevesen voltak azok, akiknek érdekelt is a pofázásuk, de Domit jó hallgatni, olyan üdítő, hiába nem rózsás a téma és egy olyan emlékképet elevenít fel, amit nagyon nehezen tudok én elképzelni, mert nem úgy ismertem meg, mint aki tapasztalt feleség. Szinte bizsereg a testem, ahogy egykori - és még jelenlegi - férjéről beszél, szinte megfoghatatlan számomra az életkép, holott egy ideje már tudatában vagyok annak, hogy Domi az valójában Céline és nem csak egy olyan lány, akinek itt New Yorkban mutatja magát. Ezt eddig is elfogadtam, de az úgymond átlagos családi szituációk hallatára tudatosul csak bennem igazán. Fogalmam sincs, hogy amit érzek az tulajdonképpen micsoda, jó vagy rossz, egyáltalán lehet-e iránta birtoklási vágyam egy múltbeli életére visszamenőleg, de az biztos, hogy míg más lányok esetében baromira nem érdekelt, hogy kivel járnak el hová, kivel dugnak, még ha tegyük fel, “jártunk” is a magunk módján, addig Dominál már az is kissé felkavar, hogy a férjével való közös életéről mesél.
- Akkor ezért vagy jó szakács - vigyorodom el, mert ez az apróság összeáll bennem a múltja és jelene között. Nem egyszer zabáltam fel nála az általa készített kajákat. Ha meg már kaja… teljes őrülettel pillantok felé, hátha rájön, hogy senki sem lenne boldog, ha én bármilyen szerepet vállalnék a vacsora készítésben.
- Jó, megélezem a késeket. - Nem panaszkodhat, az is segítség. Jó azért ezen még én sem tudom tartani sokáig a fapofámat és az eddigi időszakban rajtam uralkodó kedvetlenség szép fokozatosan kezd feloldódni. - Ha bánná, ha nem, mit számít? - Hisz beszéltük, nem fognak ellenkezni Domi kérésével még akkor sem, ha nem lenne kedvükre a dolog. Ha Domi főzni akar, akkor főzni fog és kész, nem kell ide a szerénység és udvariaskodás. - De amúgy szerintem marhára örülne a nőci is, hogy nem neki kell összerottyantania valamit. - Aztán mit tudjam én, de pont nem is érdekel, hogy az a nő mit gondol. Lövök neki valamit, meg takarítom helyette a farmot, örüljön.
Egy tisztásra érünk. Annyira nem jöttünk csendben, hogy nagy állatvilágra számíthatnék, de Domi kérdésére megállok egy napos, kevésbé sáros helyen és normálisan is ráfogok a puskára.
- Hát, nem úgy, ahogy a parkolóban tetted - cukkolom, mert tudom, hogy egyszer már volt a kezében fegyver, de mikor használnia kellett volna, ő csak elejtette, amivel ezután sem menne igazán sokra. Mit minek is a párhuzam, a két fegyver teljesen más célt szolgál, a méretbeli különbségekről nem is beszélve. - Elő van amúgy készítve, töltények is megvannak, úgyhogy jóformán már csak meg kell húzni a ravaszt és jól célozni. Ha próbalövéseket csinálnánk, akkor elijesztjük a vadakat, szóval én amondó vagyok, hogy váltsunk innentől csendesebb üzemmódra és ha látunk valami fészekrakásra alkalmas ligetet, akkor akcióba lendülünk - nézek rá kérdőn, merthogy ez amúgy egy kérdés akarna lenni, csak valamiért annyira átáll az agyam az előre megtervezett lopakodó üzemmódra, hogy a kérdés mivolta egy kicsit elveszni látszik. De talán Domi elnézi ezt nekem. Ha beleegyezik, csendben elindulok tovább.

Tiger & Domi

Then I kiss your eyes
And thank God we're together

A tegnap estéhez viszonyítva, látszólag Tiger is sokkal jobb állapotban van, és én sem vagyok annyira ideges és feszült, mint az érkezésemkor.  De azt sem merném kijelenteni, hogy minden rendben van. Inkább úgy jellemezném ezeket a pillanatokat, hogy, belefeledkezünk az érzéseinkbe, de mindkettőnk feje fölött ott lebeg Damoklész kardja és csak idő kérdése, hogy mikor fog belénk csapódni. Személy szerint még mindig nem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy arra a biznyos hullámzó tengerre tereljem a beszélgetésünk hajóját. Általában mindig van mondandóm, amikor hallgatnom kellene mindig dumál, de most, amikor igazán fontos lenne, hogy megbeszéljünk mindent egyszerűen nem tudom hogyan fogjak neki. Helyette össze-vissza fecsegek a nem is olyan régi múltamról, aminek semmi értelme és kétlem, hogy a férfit is érdekelné. De mint mindig, most is csendben és türelmesen hallgatja végig mindazt a sok felesleges fecsegést, amit csak úgy ömlik ki belőlem.  
Egészen kellemesnek írnám le a helyszínt, az erdő a maga hatalmat sugárzó mivoltával, a fák, a friss, kissé csípős hideg levegő, a távolból felénk szűrődő madarak éneke. A férfi, aki észrevétlenül lopózott be az életembe, a szívembe, mégis a sétánk minden kellemességének ellenére keserű szájízzel gondolok a jövőnkre. Vagyis, az előttünk álló ismeretlenre, a kételyekre, a félelemre, a függőségre, és mindenre amiről talán még fogalmunk sincs: a bizonytalanságra. Próbálom magam a jelenben tartani, csak a mostra koncentrálni, tudom, hogy előbb  vagy utóbb bekövetkezik amit próbálok elkerülni, de addigis megpróbálok a jelenre koncentrálni. Az pedig minden szarság ellenére is kellemes most.  
Elmosolyodom. A családom sok szempontból nem mondható átlagosnak, de azért volt jó is az életemben.
- Anyának sajátos elképzelései voltak arról, hogy milyennek kell lennie egy nőnek, egy jó feleségnek. Csöndes, támogató, nyugodt, jó szakács és odaadó anya. Háát, hallhatod, hogy mindent nem sikerült belém nevelni. - utalok itt arra, hogy csendesnek egyáltalán nem vagyok nevezhető.
Önkéntelenül is felnevetek az ötletem hallatán bekövetkezett arckifejezését látva. Nem retten meg, amikor el kell metszeni a torkát egy idegennek, de egy kis közös főzés hallatán olyan arcot vág, mintha szellemet látna.
- Találok majd valamilyen testhezálló feladatot neked - bököm óvatosan oldalba. Minden jó kedvem ellenére, meg kell erőltetnem magam, hogy ne legyen úrrá rajtam az a félelem, ami azóta bennem lakozik, hogy el kellett hagynia az országot, és ami csak fokozódott bennem a tegnap este után. Élénken él még bennem a legutóbbi “lehetőség” emléke, amikor fegyvert adott a kezembe, bárhonnan nézzük a történteket, csak a szerencsének köszönhető, hogy nem haltunk meg akkor ott, mindhárman. Miattam. veszek egy mély levegőt, hogy lenyugtassam magam, nem szeretnék most kiakadni. Ujjaimmal némán imitálom a lakatot a szám előtt és hogy hatásosabb legyen a bemutató, még a láthatatlan kulcsot is jó messzire hajítom. Tudok én hallgatni ha muszáj, csak nem nagyon szeretek. A cél érdekében viszont most az a legfontosabb, hogy ne ijesszünk el mindenféle vadat, madarat körülöttünk. Bár a teljes tapasztalat hiányában vagyok, azért próbálok nem elbaszni mindent. Néhány lépésnyire lemaradva Tigertől követem őt, tekintetemmel az előttünk elterülő tájat figyelem, abban bízva, hogy megpillantok valamit. Ujjaimmal tőlünk balra mutatok, ahol mozgást véltem felfedezni, de egyelőre nem látom, hogy mi mozoghat a bokor mögött. Lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem és nincs ott semmi, de mindenesetre egy fél lépéssel sem mozdulok el a férfi mellől.

Dominique & Tiger

See you one more time in life

Nem igazán szoktam másokat a családjukról kérdezni szimplán azért, mert nem akarom, hogy ők is érdeklődjenek az enyém felől, meg mondjuk lehet jobb is, hogy nem ismerem meg az emberek érzelmi oldalát, márpedig legyen egy család bármennyire is elbaszott, a családját nem tudja teljesen kiirtani a hormonháztartásából. Domival egyetlen egyszer lett téma köztünk az ő múltja, de talán egy felbérelt fenyegető magánnyomozó eltávolításakor azért illendő némi magyarázattal előállni, hogy ugyan mi a fasz volt az a helyzet és hát igen, mint kiderült, Dominique sem egy ártatlan bárány. Tetszik. Az kell mondanom, hogy baromira felcsigázott, hogy akkor mégis ki lehet ez a Céline, noha sosem támadtam erre utaló kérdésekkel, pedig van bennem néhány. Nem tudom, csak nem merek ennyire közvetlen lenni. Tudtam, hogy távol kell maradnom tőle, a helyzetet meg csak nehezítette volna, ha sokkal jobban megismerem a családját és a múltját.
Most viszont egyszerűen iszom szavait. Még mindig nem könnyű megbarátkoznom a gondolattal, hogy Dominique már valakinek a felesége volt és ha egészen pontosak akarnánk lenni, akkor kétségtelenül be kellene vallani, hogy még jelenleg is. Már amennyiben tényleg egy nem megszüntetett házasságból szökött meg Amerikába, de hát ha ezt állítja, akkor én hiszek neki, egyrészt mert baromira nincs energiám nyomozni azért, hogy kiderítsem az igazán, másrészt mert szimplán csak hinni akarok neki. Néha csak azt érzem, hogy jobb megbízni valakiben, mint örökké csak megkérdőjelezni mások szavait és barátságát. Nem sok emberrel voltam így... Jonathan, Sainz, Domi és ennyinél majdhogynem el is fogyott a lista. Jah, saját nagybátyámban sem vagyok biztos mindig.
- Hát én még olyan nővel nem találkoztam... - Kicsit sem visszafogom magam és a tapasztalataimat is bátran merem hangoztatni ilyen téren. Halvány fogalmam sincs, hogy milyen az ideális anya, meg amúgy ahhoz se sok közöm van, hogy milyennek kellene lennie egy feleségnek, de a közelemben lévő csajok majdnem egytől egyig vagy baromira hangosak, vagy határozott elvekkel rendelkeznek és minden gond nélkül képesek földbe döngölni ha úgy van.
- Nem tudnék olyan nővel élni hosszútávon, aki nem több, mint csöndes, támogató és jó szakács. - Lehet ezt egyáltalán nem kellett volna kinyögnöm, de már mindegy. Csak remélni tudom, hogy nem fogja befolyásolni Domit és nem érti félre. - Nem a személyisége miatt, hanem mert nem lehetek mindig mellette és ekkor is el kell hinnem róla, hogy ha valami gáz lenne, ő képes erős lenni és megfontoltan dönteni. - Most ezzel ugyan nem zárom ki, hogy nem lehet csöndes és támogató, de néha nekem is jól jön, ha lebasznak és képembe mondják, hogy baromságot csinálom ahelyett, hogy támogatnának jóformán mindenben. Nem jó érzés nekem sem, de annyi önismeretem még nekem is van a nagy egoizmusom mellett, hogy ezt belássam.
És hogy mit akartam ezzel az egésszel mondani? Már én sem igazán tudom, de talán valami olyasmire akartam kilyukadni, hogy egyáltalán nem baj, ha egy feleség nem mindig csendes és támogató, szóval Dominak sem kellene úgy éreznie, hogy nem felel meg egy tökéletes feleség szerepre. Na, de ez már tényleg nem az én pályám, többször jártam ezen a kicseszett erdei ösvényen, amin most sétálunk, minthogy a feleség kérdéskörét szakértettem volna meg egész életem során.  
Ami a főzést illeti, jobb engem kihagyni belőle. Csak mert úgyis hisztiznék minden baromság miatt és idegesítő légy lennék mások - jelen esetben Domi - arca előtt, amit reflexből mindig lecsapna. Mókásan, amolyan "na arra kíváncsi leszek" mimikával magasba szöknek szemöldökeim, de nem ellenkezek, mert bassza meg, még főzni is szívesebben főzök egy elátkozott farmon Domival, mint nagyjából bármi mást csinálni egymagam ezen a helyen.
De talán jobb lenne végre csendben maradnunk és akkor talán esélyes is, hogy fogunk valamit. Egyébként a hegy ezen részén egészen sok állat szokott lenni, biztos jobb itt a páratartalom, vagy tudja a tököm. Talán tíz percig sétálunk egymás mellett némán, ami kezd nagyon irritáló lenni, ugyanakkor valamennyire élvezem is. Annyira más, mint Manhattan és mégsem rossz értelemmel bír a csend. Furcsa nagyon számomra, pedig megszokhattam volna már az elmúlt egy hónapban.
Dominique figyelmeztetésére megállok és a közelben lévő bokrot kezdem bámulni. A puskát is más szögben tartom kezemben, mint eddig, de ahogy jobban közelebb megyünk hozzá, a madár is megijed tőlünk, s pillanatok alatt elrepül. Szemeimmel követem még, mint egyetlen érdemi mozgást a látókörömben, így nem kerüli el a figyelmemet a távolabb lévő rét, ahol ismét talajt fog a madár. A rét túlsó felén pedig négy őz legel. Hoppá. Domira nézek, ha ő nem követte volna a madár repülését, akkor arcommal a mező túlvége felé bökök, miközben úgy helyezkedek, hogy ne lógjon semmi a puskagolyó útjába. Eszünk őzet? Naná, hogy eszünk.
Leguggolok, mert így a testem egy részét takarja a bokor és én szeretem, hogy nem a teljes testem sebezhető, miközben én lövést adok le, ez ilyen berögződés csupán. Azért Domira nézek, hátha meggondolta volna magát és szeretne ő lenni az első, aki megpróbálja, de ahogy látom, nem igazán változott ez a hozzáállása az elmúlt fél órában, szóval nyilvánvalóan én leszek az, aki megpróbál valamit hazavinni az öregnek, hagy örüljön.
Biztosítom a fegyvert és rákoncentrálok az egyik szép darab állatra. Nem először jövök el vadászni az elmúlt egy hónapban, ezért sem igazán értem azt a furcsa érzést, ami rám tör. Nem szívesen lövök Domi mellett, tudván, hogy mik történtek velünk a mostanit megelőző közös napunkon, az eléggé kellemetlenné teszi a szituációt, de próbálok nem törődni vele, s csak az állatra meredek, összpontosítok.
De nem... Domi, mint nő auráját nem tudom kizárni. Nem nézek rá, csak érzem őt magam mellett és ez az összpontosítással egyszerre egészen bizarr, mondhatni már-már horrorisztikus képekké mossa össze bennem a valóságot és mentálisan még feldolgozásra váró emlékeket. Magam is nehezen fogom fel, de ledermedek. A puska enyhén remegni kezd kezemben, ahogy Domi aurája a fejemben átalakul és egy másik lányt kezdek érezni magam körül, ki Domihoz hasonlóan várna és izgatottan figyelne, hogy sikerül-e megtennem.


Megszédülök, s mintha csak valami álomképből ébrednék fel, úgy jövök rá, hogy nem igazán tudom, mi történt velem az elmúlt másodpercekben, s némileg meglepetten fogom fel, hogy konkrétan zilál a testem. Leengedem a puskát, ezzel együtt pedig háttal a mezőnek a seggemre kerülök. Próbálom valahogy stabilizálni az állapotomat, de mindez csak annyit tesz, hogy realizáljak mindent miket érzek és tettem. Remegő kezekkel túrok hajamba, lábaimat is hajlítom, hogy megtámasszam rajtuk könyökömet, míg hatalmas mélységekbe kerülök fejben.
- Megöltem Tinit... - Csak kimondom a hosszúra nyúló néma merengés és gyötrődés után, magam is meglepve ezzel. Nem is neki intézem elsősorban a szavakat, bár eleve kimondani sem akarom, egyszerűen kiszökik belőlem a felismerés. Nem kellett volna megtennem. Semmi értelme nem volt és... nem érdemelte meg. - Bassza meg! - Már egy óra után, hogy belelöktem a folyóba testét is éreztem, hogy talán nem ez volt a megfelelő döntés, de mindvégig azzal nyugtattam magam, hogy csak magamat és a bandát védtem, hisz nem engedhettem meg, hogy legyen egy ártatlan besúgóm. Tudom, hogy egy csepp érzelem nem volt a szememben, mikor megtettem, de kétség kívül a félelem vezérelt akkor. Félelem, a teher és a tudat, hogy bármikor lecsukhatnak. Pánikoltam legbelül, hisz éreztem, hogy ezúttal tényleg elbaszódtak a dolgok.
Nem merek a szemébe nézni és megfigyelni, hogy vajon most mennyire félhet tőlem, noha feltételezem, nem ismerte Tinit, így nem is tudhatja, hogy ő is csak egy ártatlan lány volt, ki rossz emberek közé került. Pont mint Domi. Sok mindentől rettegtem már, de ezúttal saját magam döntései és cselekedetei tántorítanak meg.

Tiger & Domi

Then I kiss your eyes
And thank God we're together

Már magam sem tudom, hogy mikor beszéltem ennyire nyiltan bárkivel is az életem során. Bár én az a típusú lány vagyok, aki viszonylag nyiltan áll a világ felé, nyitott voltam mindig az emberi kapcsolatokra is, de a keserű tapasztalatok megtanítottak arra, hogy behúzzam a kéziféket. Tiger viszont valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag már az ismeretségünk elején játszi könnyedséggel elérte azt, hogy nyiltan beszéljek neki magamról, nyilván annyira amennyire a sötét titkaim engedték. A saját és a lányom biztonsága érdekében építettem magam köré hazugságból várat, de ami a saját személyemet illeti arról sosem füllentettem. Legalábbis megpróbáltam mindig ragaszkodni a féligazsághoz.
Gyakorlatilag mostmár nem áll kettőnk között titok, nem fékeznek a kimondatlan szavak és gondolatok, mégis...még mindig olyan érzésem van, mintha a távolság kettőnk között soha nem akarna csökkeni. Talán ez így is marad, hiszen mi ketten teljesen más emberek vagyunk, más élettapasztalattal, más jövőbe néző tervekkel, más élettel. Ennél jobban nem is különbözhetnénk egymástól, a sors mégis összesodort bennünket.
Ha a jövőbe tekintek minden annyira homályos és képlékeny, hogy megrémülök. Kikészít, hogy nem látom a következő lépést.
Csak annyire ismerem a mellettem sétáló férfit, amennyire ő azt engedi, mégis teljesen biztos vagyok abban, hogy nem sűrűn van része ilyen jellegű beszélgetésekben. Nem olyan típusú férfinek ismerem, aki kifejezetten a kommunikáció miatt keresné a hölgyek társaságát. Lehet, hogy éppen emiatt lett kíváncsi rám, mert én képtelen voltam befogni a szám. Az első találkozásunk emlékképére elmosolyodom. Sokmindent másképp csinálnék, mint akkor és ott, de mindentől eltekintve mégsem bánok semmit, mert most itt lehetek mellette.
- Az én szüleim teljesen másképp látják a dolgokat, már-már szürreálisan. ki képes férjhez adni a tizenhat éves lányát a huszonegyedik században?
Kíváncsi lennék arra, hogy milyen kérdések és gondolatok merülnek fel benne akár velem, akár a múltammal kapcsolatban, de igazából hozzászoktam már ahhoz, hogy nem az az érdeklődős fajta, remélem viszont, hogy egyszer ennek is elérkezik majd az ideje.
A továbbiakban gondolataimat és figyelmemet inkább megpróbálom az előttünk álló vadászatra terelni. Nem akarom a csacsogásommal elvonni a figyelmét és megkockáztatni azt, hogy üres kézzel térjünk vissza a farmra, vagy esetleg ami mindennél rosszabb, hogy valaki megsérüljön. Nincsenek kellemes emlékeim a fegyverekről, vagy Tiger-ról és kezében a fegyverekről.
Amennyire csak tehetem megpróbálok egyszerre moyogni Tiggel, bár én sokkal sutább és esetlenebb vagyok ebben a helyzetben mint ő, mégis megpróbálom a lehető legtöbbet kihozni a dologból. Minden létező idegsejtemmel és figyelmemmel koncentrálok, tekintetem szinte automatikusan követi az övét. Hatalmasat dobban a szívem a mellkasomban, amikor megpillantom a gyanútlanul legelésző őzeket a távolban. Milyen hatalmas és nemes állatok, milyen erő és szépség sugárzik belőlük. Már-már sajnálom, hogy az egyiküknek itt ér véget az élete. De nem hisztizek, nem próbálok meg a védelmükre kelni, egyszerűen csak leguggolok a férfi mögé és szinte sóbálvánnyá válva figyelem ahogy felemeli a puskát és koncentrál. Mindkét kezem a fülemre tapasztom, hogy így csillapítsam majd a lövés keltette zajt. Szinte levegőt venni is elfelejtek annyira öszpontosítok.
A lövés amit várok viszont nem érkezik, Tiger kezében megremeg a fegyver, és a pánik szerű félelem jelei jelentkeznek rajta, Hirtelen fogalmam sincs mi történik, hogy mi váltotta ezt ki belőle és miért pont most. Talán a fegyver fémének érzete? Vagy ismételten valamilyen szer hatása alá került? Esetleg az én jelenlétem váltotta ki belőle ezt a pánikot? Akármi is történt, akármi is játszódik le most benne tudom, hogy nekem támogatnom kell őt. Óvatosan megérintem a vállát, lassan, hogy az érintésem esetlegesen ne váltson ki belőle negatív érzéseket. Ha egészen őszinte akarok lenni, akkor fogalmam sincs, hogy mit kellene most csinálnom vagy mondanom, egyetlen dologban vagyok egészen biztos, hogy mellette kell maradnom. Ha nem húzódott el az érintésemtől, akkor megpróbálom kissé sután magamhoz öleleni. Kérdeznék, de mielőtt szólásra nyithatnám a szám ő megelőz és ajkai kérés nélkül formázzák meg a szavakat.
Jelen voltam már két alkalommal is amikor elvette valakinek az életét, láttam már őt akció közben, fegyverrel a kezében, tudom, hogy mire képes, mégis végiszalad a hideg borzongás a hátamon ahogy értelmezem a szavait. A pontos történéseknek nyilván nem vagyok tudatában, de mindenképp valami borzalmas dolog történhetett amitől ennyire kiakadt. Nem tehetek róla, de elképzelem Tinit. Vajon ki volt ő és mit tett amiért az életével fizetett? Vajon megpróbált keresztbe tenni a bandának? Vagy bajt hozott a fejükre? Mi az a bűn, amivel az életével kellett fizetnie? Vagy egyszerűen csak rosszkor volt rossz helyen? Mondanom kellene valamit, de a szavak elhagyták ajkaimat, a gondolataimat egyszerűen képtelen vagyok megfogalmazni. Képesek lennének az én életemet is elvenni azért, mert túl sokat tudok? Vajon tényleg biztonságban vagyunk vagy mindezt csak az én agyam szüleménye? Nem tudom, hogy mennyire leszek képes kezelni az ilyen dolgokat, mennyire leszek képes elfogadni azt, hogy ennyire egyszerűen elveszik más ember életét. Teljes bizonytalanságban vagyok, egyetlen dolog viszont sziklaszilárd: az elhatározásom, hogy megpróbálom megérteni és támogatni amennyire lehet. Nyelek egy hatalmasat mielőtt megszólalok. A szám teljesen ki van száradva, hangom is remeg egy kicsit, de ölelésem erősödik és meg nem szünik.
- Minden rendben van. Itt vagyok veled... tudom, hogy ezek csak üres szavak, hiszen szemmel láthatóan semmi sincs rendben vele és egyelőre minden bizonnyal nem is lesz. Valami nyomasztja a lelkiismeretét és csak úgy könnyíthet rajta, ha megbocsát magának.
- Meséld el mi történt... nem követelem, inkább kérem őt. Ettől a perctől fogva elég erős leszek, hogy elviseljem amit hallani fogok, akkor is ha nem tetszik, akkor is ha megrémülök...mert kölcsönösen szükségünk van egymásra. Szükségünk van a szeretetre és a bizalomra. Ahogy én számíthattam rá eddig mindenben úgy neki is a támasza leszek. A lelke elveszett, sötét darabja. Még akkor is, ha ezért cserébe én is lemondok a sajátom egy darabjáról és a sötétségnek adom.

Dominique & Tiger

See you one more time in life

Szerintem képen röhögne ez a lány, ha azt mondanám neki, hogy őt minden lánynál jobban ismerem, pedig nagyjából erről van szó. Lehet hogy időben többet voltam másokkal, de információk tekintetében még így is jobban elmélyültem Dominique életében, mint bárki máséban. Miért? Egyszerűen tabu volt rákérdezni másoknál, hogy ki ő és mi történt vele a múltban, ha pedig egyenesen a családról érdeklődünk, az már-már piros lámpát gyújt a másiknál. Ilyen a mi világunk. Ki Tod? Valami orosz, de hogy mi miatt van itt New Yorkban, fingom sincs. Ki Seraphine? Vállat vonok. Megbízhatok benne, megtesszük egymásért amit megígérünk, de ennyi. Nem kérdezünk, nem érdeklődünk, mert mi magunk sem akarjuk, hogy visszakérdezzenek. Nem akarom, hogy gyerekkorom nyomorúságán röhögjenek, vagy az elcseszett családomat hozzák szóba. Mindezekkel a háta mögött pedig felmerül bennem a kérdés: Domi akar egyáltalán beszélni a múltjáról? Én nem erőltetem, de ha akar, akkor meghallgatom, hiszen kíváncsiságom még létező fogalomnak minősül.
Lőttem már őzre, nem csak barmokra, de ezúttal - talán a kokain hatása miatt is - összefolyik a múlt és a jelen, a valóság és a szürrealitás. Domiból egy csettintésre Tini lesz, A mezőből pedig folyó. Kiver a víz, ahogy magam mellett érzem a lány ugyanannyira támogató mivoltát, mint ahogyan most Domiét, semmit nem éreztem Tini iránt, egy idegesítő lány volt, aki ártatlanként játszott mocskos játékokkal. Tudta, mennyire veszélyes helyzetbe került, de mégsem érdekelte. Mint ahogy Domi is tisztában van azzal, hogy ha velem van, sosincs teljesen biztonságban és valószínűleg a kábaság összemossa bennem az érzéseket. Tinit könyörtelenül megöltem, Domival is meg tudnám tenni? Egy pillanatra szemeim elé kerülnek azok a képek, amikor igen.
Érzem remegő testemen a kezét, hálás vagyok támogató mozdulatáért és szavaiért, amik visszarántanak a jelenbe, de csak mert eltűnik a tó és Tini arca, tetteimmel még szembe kell tudnom nézni. Azt hittem, már megtettem, most mégis úgy tűnik, hogy nem teljesen.
Enyhén vöröses - és a kokaintól kitágult - szemekkel végül felé pillantok kérdésére, szinte ki is mondom hangok nélkül, hogy komolyan gondolja-e. A választ ki nem mondott kérdésemre aztán én adom meg, poros nadrágomat fürkészve megfordul fejemben a cigaretta iránti vágy is, de azzal csak menekülnék a kellemetlen érzés elől. Ritka, de néha szeretem, ha fáj, most meg, Tini halálának újbóli felidézése után egy kicsit megint vágyom rá, hogy marhára belezzenek ki élve.
- Akkor szerintem nem fogsz többet velem aludni - mosolyodom el saját őrületemen, majd fentebb húzom magam, hogy talán normálisan üljek, de annyira elcseszett módon. Ha elmondom az egész sztorit, szerintem örökké kerülni fog. A saját lakásomban pont ez volt a célom, ezt akartam volna elérni nála utolsó alkalomkor, erre most konkrétan fogalmam sincs, hogy mihez kezdenék magammal, ha még Domi sem maradna velem. Ritkán érzek ilyet, de nem akarom, hogy elforduljon tőlem, nem akarom, hogy őt is elveszítsem, ami félelemmel tölt el. Viszont el kell mondanom neki, mert tudnia kell, milyen dolgokra vagyok képes, akár tudatosan is teszem, akár az adrenalin és elkeseredettség jegyében.
- Tini csak egy diáklány volt. Asszem. - Igazából én sem tudom, most hogy így kimondom a szavakat, rájövök, hogy fingom sincs, ki is ő tulajdonképpen. - Annyi volt az ismeretségem vele, hogy időnként támogatott engem meg még pár tökfejet, hogy használjuk a lakását. Tudod, elrejteni ezt-azt ott - nézek rá, de tudom, hogy ennyi hónappal a hátunk mögött már érti a ki nem mondott dolgokat is. Aztán nyelek egyet.
- Eléggé kalandvágyó egy csaj volt, pusztán csak imádta, hogy részt vehet kitervelt ötletekben, mindegy, hogy az jó vagy rossz cél szolgált, nekünk meg jól jött egy informátor, aki jelent, ha lát valamit, vagy egy futár, aki megszerez és eljuttat hozzánk mondjuk egy telefont. - Majdhogynem ezzel elmondtam mindent róla, amit tudok, de a tekintetem az azóta előhalászott fém öngyújtómón bambul, míg ujjaimmal ki-be nyitogatom annak tetejét. Erőt veszek magamon, mint abban a pillanatban, amikor Tini testébe döftem a kést, ilyenkor eluralkodik rajtam valami embertelen, amit jobb lenne végleg kiirtani magamból.
- Azon a napon történt, amikor visszajöttem Kolumbiából. Úgy éreztem magam, mint egy őrült, kit száműztek a dzsungelbe és mikor hazajöttem, közölték, hogy pofánk lapos és az lesz, amit mondanak. Tizenkét óra kitérőt kaptam, ezalatt mindent meg akartam tenni, amivel még tartoztam másoknak, vagy épp amit az eszem diktált. - Rekedtes hangomban inkább a fáradtság és kikészültség az, ami túlnyomóan érzékelhető. Kétségtelenül el van baszva minden ahogy van és nem tagadom, hogy én basztam el. Kiesik ujjaim közül az öngyújtó, de annyira nem érdekel, hogy utána nyúljak. A késztetés, hogy valamit mégis szorongassak ellenben addig erősödik bennem, hogy már-már minden mindegy alapon fogom meg Domi kezét és fúrom ujjaim közé az övéit. Ha szörnyetegnek tart, úgyis elveszi és eltávolodik majd, azonban nekem most annyira kellemes bőrének érintése, hogy szinte olvadni kezd rajtam a kegyetlen és jéghideg tekintet.
- Ekkor találkoztunk mi ketten a lakásban. - Nem kell részleteznem, tudja már jól, hogy mit miért tettem akkor, de legyen teljes a kép, most megpróbálom kinyögni, hogy mi volt azt megelőzően. Nem tudom, hogyan kellene kimondanom, eltelik néhány csenddel teli perc, mire folytatni tudom. - Törlesztenem kellett egy adósságomat, amit Tini segítségével tudtam megtenni. Tudtam, hogy úgy kellett mindent véghezvinnem, hogy se kamera, se ember ne tudjon az ottlétemről, túl veszélyes lett volna, mivel a zsaruk is nagyban kerestek minket mindenhol, meg a még mindig tartott a konfliktusunk azokkal, akiket a parkolóházban láttál. Én meg azt hiszem, túl hű katona akartam lenni, vagy csak… csak szimplán éreztem, hogy ezúttal tényleg egy kis hiba és nekem annyi. Tina pedig túl sokat tudott és túl sokat bírt beszélni meggondolatlanul, nem kockáztathattam. - Megremegnek ajkaim az utolsó szóra, de nem bőgöm el magam. Néhám meredek magam elé szívemben a gyászhoz közelítő érzéssel, de nem volt jogom gyászolni Tinit, mert én vagyok a gyilkosa. Még mindig nem tudok dűlőre jutni a bennem dúló érzésekkel, de ez nem lep meg. Inkább Domira pillantok, hogy vajon most mit gondolhat rólam.
- Gyűlölnöd kellene. - Segítek neki, mert ezt kellene gondolnia, vagy éreznie. - Ha szorul a hurok, túl messze tudok elmenni. Erre a tulajdonságomra pár éve jöttem rá és szeretném, ha tisztában lennél vele. - Nem az első eset volt Tini, bár ennyire ártatlan embert rajta kívül még nem öltem, de volt, hogy civilek életére is magasról tettem, ha kellett. Volt, hogy csak előtört belőlem az őrültség és a félelem. Ezért tartom magamat is egy rohadéknak.
Nyelek egyet megint. Hátra pillantok, az őzek már sehol sincsenek, bár pont leszarom őket is, meg a farmon lévő gazdát is, én részben elernyedve zsibbadok a földön a bokor tövében, néha simítva egyet Domi kézfején, ha még nem vette el.
- Előbb-utóbb le fognak csukni. - Államat vállára teszem óvatosan, ajkaim szinte súrolják orcáját. - Ígérd meg, hogy egy pillanatig sem aggódsz majd miattam! Bármi fog érni ott, megérdemlem. -  Amíg rácsok mögött vagyok, inkább Domi az, aki sérülékenyebb. Azt nem is fogadom meg neki, hogy én sem fogok érte aggódni. Nem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de örülök, hogy eljött a farmra és hogy Qadir is ismeri már őt.
Megcsókolom. Nem úgy erotikusan, nem oly módon, hogy mindjárt letépem róla az összes ruhát, bár jó ötlet lenne, de ezúttal sokkal ragaszkodóbban és érzelmesebben tapasztom össze ajkainkat és nyelveinket, mintha csak azt akarnám mondani: ő az enyém! Meg én az övé… Hallod Qadir? Halljátok rohadékok?