Mindennek a forrása a motiváció. A benzin, ha úgy tetszik, ami hajtja az embert előre. Sokan beérik kevéssel, mások mernek nagyot álmodni. Az igazán kevesek pedig egyszerűen csak… élvezni akarják a dolgokat. Quentin ilyen ember, és az idő múlásával egyre inkább. Ez pedig az ő korában már visszafordíthatatlan folyamat.
Mindig is jellemezte őt a meghasonlottság. A pimasz mosolya és gyermekded jókedve, meglehetősen komolytalannak hathatnak időnként, de a végtelen magabiztossága is innen ered. Bármit mond, vagy tesz, mintha nem vonatkoznának rá a szabályok, így pedig a következmény is elmarad. Ez pedig azzal a ténnyel párosítva, hogy egyszerűen csak élvezi a játszmákat, pont elég kiismerhetetlené teszi, hogy erre bármikor rákontrázva újabb lapokat húzzon elő az ingujjából. Szokták mondani, hogy színház a világ, időnként pedig olyan érzése lehet az embernek, hogy kellékként használ másokat, öntörvényűen foglalva el a rendezői széket.
Fiatalos és lendületes, az ember sokszor már legszívesebben lelőné. Szeret beszélni, imádja magát hallgatni és mindezt jól is csinálja, nehéz mellette szóhoz jutni, ha már belelovalta magát a témába. Nem fél új dolgokba fogni, kifejezetten szereti a változást, az új lövészárkok megásását, a botrány keltette hullámok meglovaglását. Optimista opportunista, aki folyamatosan keresi a lehetőségeket és azokkal rendre él is, minden negatív előjel fényében a legjobb kimenetelben bízva. Mostanra a mottója lett a gyakran használt mondása, miszerint: a káosz az új kokain.
Sokszor kissé érthetetlenek a döntései, de a megérzése általában működik, ő pedig kivétel nélkül hallgat erre. Ha mindenki nemet mond, ő csak azért is igent, valamiféle belső késztetést érez arra, hogy bebizonyítsa a dolgok ellenkezőjét másoknak. Elvégre, úgy keltheti fel igazán az ember mások mások figyelmét, ha nagyot vállal. Időnként ez önmagában is elég. Nem mindig kell nyerni, elég, ha emlékeznek rád.
Bár nyíltnak és közlékenynek tűnik, a rengeteg impulzus, amit mások számára közvetít sokszor elfedi a lényeget. Nem titkolja, hogy elvált és van egy gyereke, de nem is igazán beszél róla, ha mégis, általában megtalálja a módját annak, hogy magát tüntesse fel jófiúként. A volt feleségével egész jó kapcsolatot ápol, ennek ellenére a fiát ritkán látja, ami alighanem közrejátszik abban, hogy így szereti.


-  Yo, Fred! – köszöntem vidáman mosolyogva, benyitva az irodába. Fred kissé zavart arckifejezéssel pillantott fel rám a monitorról. – Így köszönnek ma a fiatalok.
-  Remélem csak a fogyatékkal élők – húzta el a száját, a dolgozó asztala előtti székre mutatva.
Fred egy ötvenes évei elején járó férfi volt, akire bátran lehetett használni a maradi jelzőt. Én magam mindig is próbáltam haladni a korral, és ami még fontosabb, annak a szellemiségével. Egyszerűbben és olcsóbban tart fiatalon, mint egy plasztikai sebész. Különböztünk, de nem ápoltunk rossz kapcsolatot. A ranglétrán nem egy-két fokkal volt feljebb nálam, így kissé rossz előérzetem volt az email miatt, ami sürgetett, hogy azonnal jöjjek ide.
-  Claire Bennett. Ismerős ez a név?
-  Ismerős.
-  Volt szexuális kapcsolatod vele?
Váó, egyből a közepébe, semmi előjáték. - Talán tippekre van szükséged?
-  Tehát volt?
Inkább van, de ezt nem annyira akartam az orrára kötni. A kérdése viszont elég egyértelműen sugallja, hogy tud a dologról, így tagadni nem sok értelmét látom, úgyhogy végül bólintottam.
-  Nemrég megkeresett. Azzal, hogy te megerőszakoltad.
Sikerült annyira meglepnie, hogy a reakcióm a nullára redukálódott a hír hallatán. Éreztem, ahogy a fogaskerekek dolgozni kezdtek a fejemben, miután néhány hosszú pillanatra megálltak. Éreztem, azt a kellemetlen zsibbadás, ami az ember végtagjain úrrá lesz, ha letaglózzák.
-  Semmi?
-  Ez abszurdum, Fred. Nem történt semmi, ez … nevetséges, nem akarom kommentálni sem, nem ér annyit.
-  Kénytelen leszel. Ezek komoly vádak, nem vehetjük őket félvállról. Főleg nem manapság.
-  Rendben, akkor vizsgáljuk ki, biztosíthatlak róla, hogy …
-  Fel kell függesszelek – szólt közbe. – Akármi derül ki, kirúgunk, vagy felmondasz, az eredménytől függően. Sajnálom, de az ilyet itt nem toleráljuk.
-  Az ilyet? Azt, hogy bárki bármit mondhat, és mindenfajta előzetes utánajárás nélkül az én káromra döntesz?
-  Szóval nem feküdtél le egy diákoddal? Hogy lehettél ennyire hülye?
A kérdés jogos volt. Akkor is ezen töprengtem még, mikor Claire ügyvédjének az irodájában ültünk, az ovális asztal két oldalán. Bírósági eljárás indult, de egyből az egyezkedés lehetőségét ajánlották fel, amivel hülye lettem volna nem élni. Hiába volt az állítás hazugság, ilyenkor ez senkit sem érdekel. A legtöbb bűn alól van társadalmi feloldozás, ha nem is azonnali és feltétlen, de van. A nemi erőszak nem ilyen. Az túl aljas, azt nem bocsátják meg az emberek, és nem érdekli őket, hogy mi igaz belőle, vagy mi nem. Elég csak a gyanú, és egy életre megbélyegeznek.
Valahol azonban lenyűgözött ez a szélsőséges opportunizmus, amiről Claire tanúbizonyságot adott. A tény, hogy egy ilyen állítással elő hozakodik, ami kétségkívül az egyik legvisszataszítóbb bűncselekmény, amit csak ember elkövethet, csupán pénzért, érdekes gondolatokat vet fel, amikkel érdemes lenne foglalkozni. Talán tíz-húsz év múlva fog is valaki, mikor nem egy kibaszott darázsfészekbe nyúlással ér fel a dolog.
-  Térjünk a lényegre – szóltam közbe a két ügyvéd eszmecseréjébe, Claire-re pillantva. Fogtam az előttem heverő papírt, és a tollal együtt toltam elé. – Mennyi?
-  Micsoda? – kérdezte az ügyvédje.
-  Magunk vagyunk, nem kell a színjáték. Az összeg, mennyibe kerül az az állítás, hogy nem erőszakoltalak meg.
-  Quentin …-   hajolt hozzám közelebb az ügyvédem, próbálva jobb belátásra bírni.
-  Egyből egyezséget ajánlottak, szóval pénz kell. Elhúzhatjuk persze az ügyet, járhatunk bíróságra, ami eleinte nekem lenne rossz, a végén viszont nyernék, mert nincs semmid, egy rohadt gyenge hazugságon kívül, amit senki nem mer ma már megkérdőjelezni.
-  Quentin! Figyelj, ez most …
-  Az ügy végét követően aztán beperelnélek az engem ért sérelmekért, de neked ekkora már az előző eljárás miatt egy cented se maradt, úgyhogy legjobb esetben is életed végéig fizetheted majd nekem a sérelemdíjat.
-  Amennyiben megnyernék az ügyet – mosolyodott el, külön megnyomva az első szót.
-  Egy húsz éves azt állította, hogy megerőszakoltam, majd rögtön egyezkedni akart. Az állításon kívül nincs semmijük, legfeljebb az etikátlan viselkedés miatt vonhatnak felelősségre, de az már az egyetem reszortja, igaz?
-  Igaz – bólintott az ügyvédem.
-  Plusz pénzbírság, vagy közmunka-  tette hozzá Claire megbízottja.
-  És a bírósági határozat, hogy nem csináltam semmit. Mindkettőnk érdeke, hogy ez gyorsan véget érjen, Claire. Úgyhogy számolj és írj.
Némi sugdolózást követően aztán Claire végül a kezébe vette a tollat, és elénk tolta az összeget. Kevesebb nulla volt benne, mint vártam volna, de nem adtam jelét a megkönnyebbülésnek. Elhatároztam, hogy akármit is látok meg, semleges maradok. Összenéztünk az ügyvéddel, közelebb hajolt és csak annyit mondott: gondolkodás nélkül.
- El kell utaznom a hétvégén, már mondtam a múltkor is– beszéltem a telefonba, belépve a liftbe pedig négy ujjamat mutattam fel a bent álló férfinak, egy biccentéssel köszönve meg, hogy megnyomta a megfelelő gombot.
Fáradtan masszíroztam az arcom, miközben a telefonban Corinnet hallgattam. Valamilyen fura oknál fogva, többet beszéltünk mióta elváltunk, mint ameddig házasok voltunk. A beszélgetések javarésze persze általában nem volt túl kedvemre való, ahogy ez a mostani sem. Ha én mondtam le a hétvégémet, akkor az olyan volt, mintha Isten ellen vétenék, de amikor ő mondja vissza, és várja el tőlem, hogy szervezzek át mindent, az rendben van. Nők. Miért is nem lettem meleg.
-  Nézd, találkozóm van, úgyhogy … -  megbeszéljük később, mondanám, ha szóhoz jutnék. Amikor házasok voltunk, sokszor a gondolataim is az ő hangján szólaltak meg, ijesztő volt. – Oké, megoldom! Szívesen – tettem hozzá, ahogy lejjebb emeltem a telefont, de ahogy sejtettem. Már letette.
- Nő ügy? – pillantott rám a középkorú férfi, a lift ajtajának dőlve.
- Nekem azt mondták a válás megoldja.
A férfi csak halkan felnevetett, az arcára kiülő keserű mosolyból azonban arra következtettem, hogy ahogy én, úgy ő sem tudott sem jól házasodni, sem jól elválni.
Egy biccentéssel intettem búcsút kiszállva a liftből, odaköszönve a titkárnőnek, mielőtt beléptem volna az irodába, ahol már Eden várt rám, az asztalomon lévő kis földgömbbel szórakoztatva el magát.
- Találtál valami szép helyet? – kérdeztem, megveregetve a vállát, ahogy elhaladtam mellette.
Becsukta a szemét, majd a gömbre bökött. – Szudán. Azért még ne kezdj el pakolni. Minden rendben?
- Persze, csak Corinne hívott. Elutaznak, szóval Augie nálam kell legyen a hétvégén.
- De hétvégén…
- Tudom – bólintottam, hátra dőlve. – Jobb ügyvéd kellett volna.
- Ezt én is mondtam – vigyorgott vissza rám Eden.
Mikor Corinne-nal elváltunk, nem voltam túl tehetős, habár most sem mondanám ezt magamra, inkább csak jól élek. Aminek bizonyos elemei csupán a látszat kedvéért vannak, azt ugyanis hamar meg kellett tanulnom, hogy milyen sokat is számít ez. Edent már ismertem ezelőtt, és bár figyelmeztetett, hogy nem válóperes ügyvéd, más lehetőségem nem igen volt. Gyors válás volt, de nem a legjobb feltételekben egyeztem ki.
-  A Favre-ügy? – kérdeztem, az asztalomon rendezkedve. Sose voltam az a túlzottan pedáns típus, mindig is élveztem a káosz különböző megjelenési formáit, de mostanra az asztalom inkább hasonlított egy atomrobbanás helyszínére.
-  Alex szerint már elkezdték az elemzést a srácok, majd szól, ha meg vannak az eredmények. Addig is, ezt nem ártana átnézned – tolt az orrom alá egy újabb aktát, vállat vonva a rosszalló kifejezésemre, ami annak szólt, hogy ezzel belerondított a dolgomba.
-  Nem holnap találkozunk velük?
- Úgy volt, de nemrég hívott az ügyvéd, hogy ma jönnek. Nagyon akaratos volt.
- Van tipped?
-  Gondolom hamarosan megtudjuk – vont vállat Eden, majd még utoljára megpörgette a földgömböt, mielőtt magamra hagyott volna az irodában.
- Ez meg mi a fasz?
Ez a kérdés fogalmazódott meg bennem is először, mikor pár órája az ügyvéd az orrunk alá tolt egy felvételt, ami azóta már többszöri másoláson is átesett, és a beszélgetés pillanatában is éppen próbálnak találni benne valamit, ami által szóba jöhet a manipulált képfelvétellel való védekezés lehetősége.
-  Zsaroló felvétel – feleltem Eden helyett, aki egyelőre a cipőjét nézte bárminemű válaszolási szándék helyett. - Pár éve volt az a botrány, mikor prostikat engedtek abba a hotelbe…
- Emlékszem rá!
- Akkor miért nem említette, hogy járt ott akkoriban? – pillantottam a férfira a kanapéról, aki időközben felállt, hogy töltsön magának valami erőset.
- Azt hittem megoldottam. Meg, hogy maguk rájönnek, nem az a munkájuk?
Összenéztünk egy pillanatra Edennel, de megint rám maradt a válaszadás. – Ami azt illeti, nem.
Erre Alex volt tartva, aki azonban így is eléggé le van terhelve Neki van magánnyomozói engedélye, én pedig okkal nem éreztem sosem szükségét annak, hogy a bűnüldözésével töltsem el hátralévő napjaimat.
-  Nézze, ha előbb szól, megtudtuk volna oldani. Így viszont… jobb, ha lenyeli a békát.
-  Ez most arra céloz, amire gondolok? – nézett rám, idegesen nevetve. – Fizettem, hogy oldják meg!
-  Ami sikerülhetett is volna, ha nem titkolja el, hogy van egy házi pornóvideója! – mutattam a tévé képernyőre, mire a fickó ideges kutakodásba kezdett a távirányító után. – Így viszont hülyét csináltak belőlünk. Azért most húzták elő, mert azt akarták, hogy elbízzuk magunkat, ami meg is volt. A megállapodás, amit ajánlottunk így ugrik, most már csak ez van – miközben ezt mondtam, Eden átnyújtott egy mappát a férfinak, aki vöröslő fejjel ült le, hogy belenézzen. A színváltozásból arra tippeltem, hogy nem tetszett neki a tartalom. -  Amit elfogad, vagy a bíróságra viszik az ügyet, ahol ezt lejátszva biztos lehet benne, hogy hajlani fognak az ő igaza felé.
-  Van azonban rá esély, hogy kizárhassuk, mint bizonyítékot, de ebben az esetben kiszivárogtatják, magára pedig vár egy elég költséges válási procedúra, ami garantáltan több pénzt fog elvinni, mint amit most abban olvas  vette át a szót Eden, aki végre megunta a cipője nézegetését. – Szerintünk érdemes lenne aláírnia.
-  Na és a felvétel?
-  Azt az ügyvédjeivel megoldjuk, az a legkisebb bajunk most – felelte Eden.
-  Minden ott van a mappában, most magára hagyjuk. Hívjon, ha kitalálta, hogy mit akar – mondtam a férfinak, aki egy dühös legyintéssel küldött el minket.
- Azt hiszem elvesztettünk egy ügyfelet – mondta Eden, már az autóban ülve.
- Majd szerzünk helyette mást. Egyébként se bírtam. Az apám, na ő bírta volna.
-  Tényleg?
-  Persze, ő is egy fasz volt.
-  Talán jobb is így. A fickó egy időzített bomba volt, de jól fizetett.
-  Megdugott egy nőt, aki megzsarolta, ezért felvette a titkárnőjének, velünk pedig kirúgatta volna anélkül, hogy ezt az apróságot elárulja – összegeztem a dolgot, oldalra pillantva. – Tudott a videóról is. Gondolom mikor a nő először zsarolta meg, azt hitte, hogy vége.
- Tudod, az a vicces, hogy a bíróságon még nyerne is. Ami miatt válna és bukna mindent.
- Szó sem lehet róla – feleltem egyből a telefonba, mikor megnyitottam a személyzeti anyagot, amit Georges Favre küldött át nekem.
Késő este volt már, de Augie még mindig fent volt és a tévét nézte, ami miatt Corinne minden bizonnyal megölne, de magának köszönhette. Nem tudtam végül megoldani a hétvégét, így Alex ment el helyettem, aminek ő rendkívül örült, én már kevésbé.
-  Miért?
-  Van feleséged?
-  Tudod, hogy van.
-  Szóval emlékszel még rá, jó. Nem tanácsolom, hogy olyan nőt vegyél fel közvetlen magad mellé, aki súlyos szexuális vádakkal illethet majd.
-  Kapd be!
-  A te dolgod Georges, de ha olyannal kezdesz, aki neked dolgozik, az olyan, mintha a startvonalon tökön lőnéd magad. Ott helyben vérzel el.
-  Tovább is jutottál? Kompetens, nemcsak szép – próbálkozott tovább Georges.
-  Be kell érd egy hasonlóan kompetens, kevésbé szép nővel is. Nagyító alatt fognak vizsgálni majd, te is tudod. Kérdéseket tesznek majd fel, minél kevesebb merül fel bennük, annál jobb.
Politika. Mindig is érdekelt, de sose vetemedtem volna arra, hogy ezt a pályát válasszam. Időnként talán eljátszottam a gondolattal, de nem voltak elég jó kártyáim az induláskor, ez pedig azóta nem változott. Közvetve azonban beletudtam nézni, és tetszett, amit láttam. Színház volt az egész, aki a leghitelesebbnek látszott, az nyert. A látszat az egyetlen, ami számít, és ha az túl szép, támadási felületet adhat. Georges olyan jelölt akart lenni az önkormányzati választásokon, aki nemcsak tisztán akar látszani, de az is. Amire, mint új szereplő, minden esélye meg is volt. Igazság szerint, ilyen alkalma sose lesz még egy.
-  Átküldtem az asszisztensednek a mi jelöltjeinket, nézd majd át. Most mennem kell, jó olvasgatást! – köszöntem el, félrecsúsztatva a telefont, fáradt pillantást vetve a tévé felé, ahol időközben felismertem a jelenetekben a Die Hard című filmet.
-  Nézhetsz te ilyet? – pillantottam a fiamra, ledobva magam mellé a kanapéra.
-  Anyánál nem.
-  Akkor egy szót se neki róla – mosolyogtam Augie-ra, markolva az ölében tartott tálból, ami pattogatott kukoricával volt töltve. – Na és jól megvagytok Dillonnal? Rendes fickónak tűnik.
Dillon volt Corinne férje, akivel nem sokkal a válásunk után jött össze, mindig rém hevesen ellenezve azon gyanúmat, hogy már a házasságunk vége felé is egész jól ismerték egymást. Ezt csak azért nem vetettem soha a szemére néhány megjegyzést leszámítva, mert én se mondhattam el magamról azt, hogy a végsőkig hű lettem volna. A tény pedig, hogy ő sem vette ezt elő soha, azt sejtette, hogy ő is hasonlóképp gondolkodott.
- Tényleg? – pillantott rám Augie meglepve. Van már annyira nagy, hogy felismerje, ha két ember ki nem állhatja egymást.
- Én komolyan próbálkozom, a visszakérdezéssel nem segítesz – sóhajtottam. Nem, mintha bármi beleszólásom lenne abba, hogy Corinne kivel van. Őszintén szólva, időnként kifejezetten szórakoztatott az, ha Dillonnal vívhattam szópárbajokat. Jólesett őt nem kedvelni, de inkább tettem kötelességből, mert a nevén kívül semmit se tudtam róla.
-  Na és Lauren? Őt kedveled, igaz?
Elégedetten mosolyogtam az igenlő fejrázásra. Mikor először találkoztak, nem attól tartottam, hogy ne kedvelné őt. Laurent könny megkedvelni, főleg gyerekként. Az én időmben, ha volt is női tanárom, alighanem férfinak hittem, úgyhogy kicsit irigy is voltam a mai kölykökre. Amitől igazán tartottam, az volt, hogy Lauren előtt nem lesz titok, hogy nem vagyok az a kifejezett mintaapa. Fizettem és fizetem mind a mai napig a gyerektartást, a láthatási jogomat gyakorlom, ha időnként a munka miatt nem is folyamatosan, de próbálok részt venni a fiam életében. Akárcsak a legtöbb elvált férfi, én is ugyanazt szenvedem el: mindig a volt feleségnek van igaza, csak mert nála a gyerek. Mint valami aduász.
-  Nézd, beszélnünk kell. Kicsit figyelj rám, oké, aztán nézheted tovább – kértem a fiamat, lehalkítva a tévét, szembefordulva vele a kanapén. Kicsit még most is furcsa volt, mikor ránéztem. Augie a legkevésbé sem hasonlított rám. Pufók kölyök volt, elég gyámoltalan, és ami a legszembetűnőbb volt: vörös haj. Ezt sem tőlem, sem az anyjától nem örökölhette. Az elején voltak is ebből problémáink, én sose hittem el Corinne-nak, hogy én lennék az apa, bármennyire is bizonygatta. Távolságtartó is voltam velük, Augie már nagyobb volt, mikor közeledni kezdtem felé. Ha apának is hívott, az nem olyan volt, amilyennek lennie kellett volna. Dillont inkább kezelte úgy, mint engem. Aki egyébként vörös hajú. – Pár hónap múlva elutazom, Amerikába. Laurennek kell segítenem, tudod? Talán az elején kicsit… kevesebbet látsz majd, de aztán, ha berendezkedtem, eljöhetsz hozzánk. Mit szólsz?
-  Jól hangzik.
-  Igen? Jó, akkor… megdumáltuk, azt hiszem. Tessék – nyújtottam át neki a távirányítót, amin egyből vissza is adta a tévének a hangját. Kicsit furcsállva néztem. Hosszabb beszélgetésre számítottam, magam sem tudom miért.
Hátradöntöttem a fejem és lehunytam a szemem. Nem igazán került még sosem direktbe szóba, de tudtam, hogy el fog jönni ez a nap. A gyerekvállalás. Nem most, nem ebben a helyzetben, de tudtam, hogy el fog jönni. Laurennek ez fontos, és végül is nekem is, csak … tartottam attól, hogyha lesz egy gyerekem, akiről teljes bizonyosággal tudom, hogy az enyém, akkor hogy nézek majd Augie-ra. Corinne mindenre esküdözik, hogy az én fiam, állítólag lehetséges, hogy így is legyen, de sosem akartam megcsinálni az apasági tesztet. Corinne hazudott már korábban, ha most is így van, nem akarok tudni róla. Végképp nem szerencsétlen gyereket büntetni a dolog miatt.
-  … és így lettem végül taxisofőr – fejezte be a történetét Hari, aki úgy tűnt, mintha egy örökkévalósággal ezelőtt kezdett volna bele, de az órámra pillantva el kellett szomorodjak. Még csak húsz perce. – Mit is mondott, miért jött New Yorkba?
-  Nem mondtam – ráztam meg a fejem, a halántékom dörzsölve. – De ha mindenképp tudni akarja, szívügy.
-  Áh, azokat nagyon szeretem! Meséljen, az asszony is imádja az ilyen romantikus dolgokat, mindig kérdezget, ha hazaérek.
-  Ide költözött, a kapcsolatoknak pedig ritkán tesz jót, ha egy óceán húzódik köztük.
-  Jött visszaszerezni? Háh, otthon imádni fogják.
Szívesen kijavítottam volna, hogy nem visszaszerezni jöttem, de inkább megállom. Ostobaság lett volna magamat álltatni, én is érzékeltem azt, hogy mióta itt volt New Yorkban, a kapcsolatunk némileg megváltozott, nem a jó értelemben. Megértettem, de nem mondanám, hogy különösebben szívleltem az ötletet, hogy ideköltözik. Ha pedig a hegy nem megy Mohamedhez…