Sokan az alapján bélyegeznek meg, amit épphogy látnak belőlem. Azt mondják csélcsap vagyok, könnyűvérű és megbízhatatlan, akit lehetetlen komolyan venni, pedig ez nem igaz. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy élvezem az életet, és nyitott vagyok a világra. Talán kicsit furcsa, nem mindennapi értékeket vallok, de nem ítélkezem.
Eredendően nincs bennem rossz szándék. Tudom, hogy nem mindenki jó a világon. Tudom, hogy van egy sötét oldal, amit a többség nem lát, vagy nem szeretne látni, én azonban nem hiszem, hogy a világ csakis fehér, vagy fekete lenne. Hiszem, hogy vannak jó emberek, akik képesek rossz dolgokat tenni. Ettől függetlenül azonban még nem lesz eredendően rossz, igaz? Nem vagyok naiv, különbséget tudok tenni, csak éppen sokszor nézek az indokok mögé ahelyett, hogy élből elutasítanék, vagy beskatulyáznék valamit.
Szeretek partikra járni, szeretek néha kirúgni a hámból, és úgy alakítani az életem, ahogyan én jónak látom. Ez annyira elítélendő lenne? Nincs bennem rossz szándék senki felé, viszont van egy olyan önző oldalam, hogy az legyen a legfontosabb számomra, nekem mi okoz örömöt, mi az, amitől jól érzem magam. Igazi művészlélek vagyok a magam csapongásaival. Jellemző rám a szabadszájúság, viszont hűséges típus vagyok azzal szemben, aki valóban fontos nekem. Ilyen ember nem sok akad a környezetemben, de őket tényleg nagyra értékelem, és ezt érzékeltetem is velük. Más esetben minden további nélkül török borsot mások orra alá. Nem kifejezetten vagyok bosszúálló, de azért nem kell félteni, és azzal sincs gondom, ha ki kell állnom magamért.
Néha elmegyek templomba, máskor meg a legvadabb buli kellős közepén tombolom ki magamból a feszültséget. Határozottan elmondható rólam, hogy hangulatember vagyok, némi íres temperamentummal és büszkeséggel, meg azzal a fene nagy önérzettel és női szeszéllyel kombinálva. Szeretek néha rájátszani arra, hogy a külsőm, vagy a viselkedésem alapján megítélnek valahogy, de miért ne legyek tipikus buta szőke, ha annak akarnak látni?
Valójában azonban szívesen adakozok a hajléktalannak a metró lejáratánál, és megfogom egy idős ember karját, ha át akar kelni az úton. Felszedem a szemetet, ami a parkban a kuka mellé esett, és az állatokról való gondoskodás legalább akkora szenvedélyem, mint a fotózás. Nem vagyok lusta, nem esik le a gyűrű az ujjamról, ha dolgozni kell, de ha megjelenek valahol, és láthatóan elítélnek, akkor feleslegesnek érzem, hogy bizonygassam, mekkora tévedésben élnek. Olyankor annyit kapnak belőlem, amennyit ők látnak. Annyit, amennyit én adni akarok.


A reptereknek van egyfajta sajátos dinamikája, olyan atmoszféra, ami sehol máshol nincs. Mint egy kis külön világ, mindenki rohan és megy céltudatosan a dolgára, mások akár órákon át, félig elszenderülve várakoznak. Olyan, mint egy átmeneti szállás, egy kis megálló az ember életében. Megismerkedik másokkal, új barátokra és kapcsolatokra tesz szert, vagy egyszerűen csak elmerül a gondolataiban, míg az órák kíméletlenül repülnek el a fejünk felett.
Voltak, akik utálták az itt töltött időt, én azonban kedveltem. Tudom, hogy furcsa vagyok, de sosem szerettem a hétköznapi dolgokat. Én az a típus voltam, aki szívesen elegyedett beszédbe más utasokkal, akik várakozásra kényszerültek, és nem egyszer profitáltam is ezekből az új ismerősökből. Volt olyan is, hogy ugyanazzal megbeszéltük, hogy a következő utazásunk alkalmával találkozunk ismét, mert kellemes volt együtt tölteni az időt. Akadtak kedvenc reptereim a világ számtalan helyén, és ha arra vetődtem, akkor bizony előfordult, hogy inkább egy olyan járatra váltottam jegyet, ami hosszabb átszállást jelentett. Beteges lenne, vagy különc? Talán is-is, de nem bántam. Mindig ihletet kaptam errefelé.
Most is ebben a zsongásban merültem el, belesüppedve az egyik kényelmesebb várószékben, amikor megcsörrent a telefonom. A nemrég készített képeket böngésztem át a laptopomon, amikor rezegni kezdett a zsebemben a készülék, úgyhogy némi ügyeskedés után végül sikerült előbányásznom a kitartó hívó legnagyobb örömére. Azért egy pillanatra görcsbe rándult a gyomrom, amikor megláttam, hogy ki az, de pár pillanattal később már vidáman szóltam bele, félresöpörve a rossz érzéseimet.
- Alice?! Szia! – ajkaimon széles mosoly táncolt, miközben leraktam a gépet a mellettem lévő székre, és kicsit lentebb csúszva, csizmás lábaimat az előttem lévő bőröndre raktam. – Mi a helyzet? Ugye nincs semmi baj? – haraptam be mégiscsak a szám szélét, mert csak úgy sosem hívott. A leányzó a farmon dolgozott már jó két éve, és egészen jó barátságban voltunk egymással, de ettől függetlenül nem beszélgettünk csak úgy minden nap. Ezért is ijedtem meg, hogy történt valami. Valami rossz, Aidannel. Azt nem éltem volna túl, ez biztos. Nem sok emberhez ragaszkodtam ezen a poros sárgolyón, de hozzá igen. Túl sokkal tartoztam neki, annyival, hogy valószínűleg egy élet is kevés lenne ahhoz, hogy törlesszek neki.
- Öhm… igazából nem tudom. Mikor jössz haza? – érdeklődött, a feszültség érezhetően csengett ki a hangjából, nem volt nehéz rájönni, hogy valami miatt ideges. Ideges, és hozzám fordult, ráadásul nem nyugtatott meg különösebben a válasza sem. Nem volt egyértelműen aggodalmat eloszlató.
- Elég rosszul hallak… - vallottam be némi grimaszolás közben, ahogy próbáltam értelmezni a vonal túlsó végéről jövő szavakat. – A reptéren vagyok, várom a csatlakozást. Még jó pár óra, aztán mennék tovább a következő munkára. – futólag pillantottam csak az órámra, hogy ellenőrizzem, mennyi van még az indulásig. – De bökd már ki, hogy mi a fene van, nem szoktál csak úgy hívni. – mivel egy hangos, túl sok gyerekes család tanyázott tőlem alig néhány méterre, így kénytelen voltam bedugni az egyik fülem, ha tovább akartam folytatni ezt a beszélgetést, és kiszedni Aliceből, hogy mitől ennyire ideges.
- Itt egy nő. – azt hittem rosszul hallok, aztán elkezdtem nevetni.
- Ennyi? Mégis milyen nő? – megfordultak ott elég sokan, szóval ez nem volt valami nagy hír, számomra legalábbis nem. Aidannel a kapcsolatom elég sajátságos volt, de ez engem sosem zavart. Az sem, ha rajtam kívül volt valakije, ahogyan őt sem, ha én szedtem össze egy-két embert. Éltük a saját életünket, ugyanakkor volt egy közös utunk is, aminek reméltem, hogy soha nem lesz vége.
- Nem tudom, de pár napja ideköltözött. Most itt lakik. – ismételte el, mintha csak nyomatékosítani akarná, amit mondott.
- Hogy mit csinál??!! – a hangom megugrott egy oktávnyit egészen biztosan, ahogy visszakérdeztem. Ez azért már több volt a soknál, ez nem tartozott a megszokott dolgok közé. A számomra eddig ismeretlen zöld szemű szörny úgy ütötte fel a fejét bennem, hogy minden gondolatomat másodpercek alatt kitöltötte. Gyerekes lennék, amiért megijedtem, hogy esetleg más is kisajátítja azt, aki hozzám tartozott? Egyáltalán nem tetszett ez a fajta változás, pedig nem voltam soha az ellen, hogy folyjon az élet körülöttem. Ez viszont olyannyira váratlanul ért, hogy köpni-nyelni nem tudtam szinte.
- Ideköltözött. – sajnos tökéletesen hallottam elsőre is, és egyáltalán nem tetszett.
- Jó. Kösz, hogy szóltál. Keresek egy New York-i gépet… - szerencsétlen Alice mielőtt bármi egyebet közölhetett volna még velem, már bontottam is a vonalat, hogy Los Angeles helyett hazafelé vegyem az irányt. Ennyire sokáig lettem volna távol? Csupán néhány hét volt, és most újra úgy tűnt, hogy fenekestül felfordul az életem. Magasról kellett volna tennem erre az egészre, de valamiért mégsem ment, és ez aggasztott. Nagyon.