Az életünk egy óriási sakkjátszma.Mindenkinek megvan benne a maga helye és szerepe. Csak talán annyi a különbség, hogy itt azután is folytatódik tovább minden, hogy ha valaki mattot ad. De talán mind közül a legfontosabb szabály, hogy ha egyszer a játék véget ér, akkor minden bábu ugyanabba a dobozba kerül vissza.

(P) pawn - A gyalog
Aki mindig először lép. A feláldozható.Mindenki, aki körülöttünk él, akit egykor a családunk tagjaiként tartottunk számon. Apa szépen lassan feláldozta velük a kapcsolatait, és szakította meg őket. Nem azért mert ne akarta volna őket szeretni, ne akarta volna tudni, hogy mi van velük. Sokkal inkább azért, mert tudta, hogy ha a táblán maradnak, akkor ők lesznek az elsők, akiket leborítanak arról. Az élet szabályai kegyetlenek. A gyalogoknak pedig menniük kell. Minél hamarabb, annál jobb.

N/Kt knight - A huszár
A megfontolt. Néhai Cara O’Hara, az édesanyám.Ő volt a mérleg nyelve, a csendes szavú, a finom szappan illatú, az örökké állhatatos, aki minden helyzetben higgadt tudott maradni. Mai napig emlékszem arra az éjszakára, amikor meghaltak. Olyan volt a hangja, mintha éppen meséhez készülődne, és visszafogott szelídséggel könyörgött, hogy induljak el otthonról, nem maradhatok egy percet sem tovább. Tudta, ahogyan apa is, hogy jönni fognak, hiszen azt az életet, amiben éltünk nem lehetett túl sokáig csinálni.Kiszállni belőle pedig végképp megbocsáthatatlan bűn. Anya más életet szánt nekem.Egy jobb helyen, egy megbízható ember oldalán, egy stabil és biztos egzisztenciát. Nem az ő hibája, hogy mindez számomra nem volt vonzó.És a mai napig nem az. Fogalmam sincs, hogy büszke lenne e most rám. Csak azt tudom, hogy talán nem lenne csalódott.

B bishop  - A futó
Az átlós ember, akinek csak fekete és fehér létezik, mást nem ismer. A kapcsolatok, amelyek az évek során jöttek és mentek az életemben, és akikhez sosem tudtam igazán ragaszkodni. Nem volt bennük semmi, ami hosszabb távon maradásra bírt volna.Érdekesek voltak egy órára, pár hónapra, akár még egy-két évre is, de nem hagytak bennem úgy nyomot ahogyan arra szükségem lett volna. Addigra már ezer meg egy szállal kötődtem Aidan-hez, és azt hiszem ez sokkal nagyobb súllyal nyomott a latba bárminél.Mindenkit hozzá hasonlítottam, és talán tudat alatt sosem engedtem, hogy bárki képes legyen túlszárnyalni őt. Pedig biztosan volt ilyen. Csak én voltam vak észrevenni, süket meghallani. Már nem számít.

R rook, castle  - A bástya
A védelmező, az állhatatos, a szívós és kitartó.  Pontosan ilyen ember volt az apám. Néhai Mason O’Hara, aki az utolsó pillanatig hitt abban, hogy meg tud óvni attól a világtól, amelyben ő létezett. Burokban igyekezett nevelni, és lehetőség szerint kevés olyan embert bemutatni, vagy engedni, hogy kapcsolatba lépjen velem, akik bármiféle módon megkörnyékezhettek volna. Azt akarta, hogy más életem legyen, éppen úgy ahogyan anya. Bár azt hiszem ezzel már késő akkor számolni, amikor egy gyerek megszületik. Apa pontos volt, precíz és roppant előrelátó. Általában hónapokkal de akár évekkel előre tudott tervezni, és képes volt a változókat is belevenni a képletbe. Sajnos azonban a saját végzetét ő sem kerülhette el. Szabályosan kivégezték.

K king - A király
Az egyetlen aki a királynő mellett áll, anélkül, hogy egy tapodtat is odébb lépne önszántából.Csak akkor indul bármerre, ha kényszerítik, vagy a szükség így rendeli. A király hűsége kikezdhetetlen.Aidan Guinness.Tíz éve az életem része. Eleinte apámat pótolta, később a mentorommá vált. Elkerülhetetlen volt, hogy minden érzelem, ami hozzá kötött egyetlen csokorrá álljon össze. Hullámzó volt, akár a doveri sziklákat nyaldosó szürke hullámtömeg. Néha az egekig magasztaltam, máskor a pokolra kívántam. De abban biztos voltam, hogy ő bárhol is lenne, én vele szeretnék lenni.

Q queen  - A királynő
Aki végül mattot ad. Maga az élet, a sors, amely mindenkit utolér. A királynő mindig győz. Vagy a fekete, vagy a fehér de valamelyik mindig.


Első fotó: Az O’Hara család beköltözik új otthonába, Dublin, 2001. május

Egy ház, valamikor az ezerkilencázas évek pezsgő, konvencionális de roppantul romantikusnak hitt korszakában épült. Számtalan díszítése közül a legszebb, a homlokzatára faragott kis figura, amely elszánt mosollyal szorongat egy lóherét. A kávébarna ház előtt egy háromtagú család ácsorog, középen egy anyja szoknyájához bújó hat éves forma kislány. Búzaszőke haja két lokniba fogva, óriási piros masnikkal.

Azt hiszem ez volt az első olyan év, amikor apám komolyan fontolóra vette, hogy kiszáll abból a világból, amelyben mindig is létezett. Talán ekkor tudatosult benne először igazán, hogy nekem más életet szán. Más világban akarja, hogy felnőjjek, és talán pontosan ez volt az oka annak, hogy végül megvette azt a házat egy viszonylag jó és csendesnek, nyugodtnak mondott környéken. Akkoriban már nem fordultak meg nálunk különös, halk szavú és szúrós tekintetű idegenek, akiknek zakója mindig olyan furcsán állt, kissé eltartva tőlük, mintha benne maradt volna valami. Nem voltak a szennyesben furcsa, föld és fém szagú ruhák, amelyeket anyám másnap reggelre mindig alaposan kitisztított. Nem voltak apának rövid távollétei amelyek után mindig úgy tért vissza, hogy a nappali kandallója elé ülve az ujjai között görcsösen szorított egy üveg jóféle ír arany párlatot, és fel sem állt onnan amíg legalább a fele el nem fogyott. Számtalan alkalommal lestem meg a fikusz mögött guggolva riadtan, és reménykedve, hogy nincs semmi baj.
“Sose félj, amíg engem látsz!”
Ez volt a jelmondata, és én hittem neki. Mindig hittem. Akkor is és később is, mert a szavát adta.
Abban a házban pár évre béke költözött és addig soha nem ismert nyugalom. Apa sokat volt otthon, megvásárolt egy régi hetvenes években gyártott Aston Martin DBS-t és hosszú éjszakákat töltött azzal, hogy bütykölte. A rádióból Rory Gallagher rekedtes hangja üvöltött, és apa a maga egyszerű módján vele dúdolta a blues ütemeit. Néha oldalra nyúlva meghúzta az üveget, amelynek tartalma már lassabban fogyott, mint korábban. Mintha nem akart volna semmit kompenzálni, pusztán csak élvezni a megérdemelt pihenést.
Anya azt hiszem soha nem tudott igazán megnyugodni. Valahogy képtelen volt elhinni, hogy ez az egész csak ilyen egyszerű. Mint amikor az ember bezár egy ajtót. Egy ajtót, amit aztán alig tíz évvel később ránk törtek. Képletesen és kézzel foghatóan is. Az otthonunk, a szép homlokzatú csendes dublini ház pedig egyetlen éjszaka alatt pokollá változott. Akkor haltak meg a szüleim, és akkor kaptam én új életet egy olyan férfi által, akit az ígérete és az esküje velem kapcsolatban az apámhoz láncolt. Neki köszönhetem az életem, és mindent, amivé végül váltam. Meg azt is akivé végül nem.

Második fotó: A Farm ahol élünk, Baiting Hollow, New York ,  2012.

Nem lehetne ráismerni a helyre, legalábbis ha valaki ez alapján a fotó alapján akarná megtalálni. Régi, amerikai klasszikus farmépület, kicsit nyomokban viktoriánus beütést kapott, de részletekben fellelhető benne némi déli államokra, legfőképp Savannah-ra jellemző építészeti stílus.Romos állapotú, itt-ott törött zsanérok, leszakadt oldalfalak, vagy éppen törött üvegek a vak ablakokban, amelyek mögött a végtelen gazdaság, és amerre a szem ellát smaragd színű mező terül el. Időnként fák törik meg az egyhangúnak tűnő sík terepet, meg az épület mellett számtalan leharcolt épület, amelyeket egykor gazdálkodásra használtak.

Tizenöt éves alig múltam amikor Aidan megvásárolta a farmot és megkért, hogy készítsek néhány fotót arról hogyan nézett ki a kezdetekkor. Legyen mihez viszonyítani.Nem akartam az egészet. Ébredező, sokadik dackorszakomban jártam, és örökké ellent akartam neki mondani. Nem egyszer vágtam a fejéhez, hogy ő nem az apám, és tulajdonképpen semmi közünk egymáshoz. Csak azért vagyok vele, mert apa így akarta, és azt is mondtam neki, hogy szerintem ő túl gyáva ahhoz, hogy megszabaduljon tőlem. Rémes visszagondolni mennyire kis öntelt béka voltam akkoriban. De az első képek elkészülte után már tudtam mivel akarok foglalkozni. Tudtam és éreztem, hogy egy fényképezőgép lencséje mögül képes vagyok másképp látni a világot. Mintha egy óriási, kiszélesedett teleobjektívvé vált volna minden impresszióm.Azokból az időből számtalan fotó van, amelyet a mai napig őrzök, és amely tökéletes lenyomata nem csak annak, hogy az elhanyagolt, korábban szebb napokat megélt farm hogyan lett ismét egy elrejtett, jól működő kis gazdaság, hanem arról is, hogy mennyit változtam én magam.  Nem csupán külsőleg, hanem legbelül is. Formálatlan lelkem szépen lassan Aidan világához és hozzá magához idomult. Mellette tanultam meg mit jelent szabadnak lenni, mit jelent nem tekinteni hátra, csak mindig előre haladni. Ő tanított meg élni, ragyogni, bölcsnek lenni, hallgatni, szót emelni és szeretni. Mindenféle módon. És ő volt az aki néha hosszú időre elhagyott, hogy aztán mindig visszatérjen. Féltékeny voltam az egész világra, mégis engedtem őt, mert tudtam, hogy bárhogyan is tér vissza attól én is több leszek. Apám akarata volt ami egykor egymás mellé sodort minket, de a mi döntésünk volt, hogy amikor már elengedhette volna a kezem én akkor is vele maradtam. Nem a hála kötött hozzá, hanem az a bizonyos piros fonál. A végzet vörös fonala.

“A láthatatlan vörös fonál azokat köti össze, akiknek végzetében van megírva, hogy találkozzanak,függetlenül időtől, tértől és minden egyéb körülménytől. A fonal megnyúlhat vagy összekuszálódhat, De elszakadni sosem fog.”
/Régi kínai legenda/

Buenos Aires Nemzetközi Repülőtér(EZE), Biztonsági kamera felvétele, 2021. szeptember

A felvételen látható, amint két galambszürke öltönyös fickó közrefog egy fiatal, huszonéveinek közepén járó lányt. Hosszú szőke haját egy lokniba fonta hátul össze. Őszt idéző karamellszín ruháján apró kis sárga virágminták vannak. Vidám jelenség a két meglehetősen mogorva alak között.Erőszanak nyoma sem látszik a felvételen, csak annyi, hogy a trió meglehetősen sietősen indul meg a magángépeknek fenntartott hangárok irányába. Ez az utolsó felvétel rólam, amint megérkezve New York-ból, már tovább is állok. Nem önszántamból.. És ez az utolsó nyom, amin Aidan elindulhatott velem kapcsolatban.

Hetek óta be vagyok zárva ebbe a szobába. Az időt egyre kevésbé vagyok képes mérni, lassan úgy érzem, hogy belefáradok abba, hogy észben tartsam milyen napot is írunk. Először szépen lassan összeolvadtak a napok, aztán a hetek, végül már meg sem tudom állapítani, hogy pontosan mennyi idő telt el. A szokásos rutinokkal tudom ezeket mégis követni. Meg ezek segítenek a józan eszem megőrizni, ami egyre nehezebb.Két naponta engednek fürödni, és olyankor  az apró kis ablakon át látom a külvilágot.Hallom a fák között megbújó madárvilág számtalan trilláját, érzem a fák harsányzöld illatát.
Azt mondják még nem találtak rám vevőt. Nem tudom ez pontosan mit jelent, de azt hiszem nem sok jóval kecsegtet. Állítólag drága portéka vagyok, hiszen Mason O’Hara számtalan embernek böki a csőrét még halálában is, éppen ezért kétszer is meggondolják kinek adjanak el.
Egyetlen reményem az, hogy mikor pár hete az egyik őrt sikerült beédesgetni magamhoz, a telefonját a számtalan más holmival együtt az asztalomra rakta.A bűze szinte marta a torkomat, a testének párájától zokogni tudtam volna, de ez az áldozat elenyészik amellett, hogy egyetlen sms-t el tudtam küldeni, amíg tisztálkodni ment. Rám zárta ugyan az ajtót, de a telefonját ott hagyta. Tudtam, hogy nincs sok időm amíg ráeszmél, és azt is, hogy csupán egyetlen esélyem van. Nem kelthetek túl nagy feltűnést.
Aidan húga alig pár perccel később az alábbi szöveget kapta.
“Segíts!Elraboltak.Buenos Aires.Dzsungel.”
Azért Aidan húga, mert ha rájönnek, hogy üzenetet küldtem, nem akartam, hogy Aidan számát megtalálják. A húga pedig úgyis le fogja cserélni a telefonját.Már csak abban bíztam, hogy eljut az üzenetem ahhoz is, akinek eredetileg szántam.