Ella & Venetia|

you can't wake up, this is not a dream, you're part of a machine, you are not a human being, with your face all made up, living on a screen

Az Irvine név ugyan jól cseng, és a jog iránti szenvedélyünk (haha, ezzel azért vitatkoznék) után az első asszociációk mindig a vagyonunkra ugranak - mert ha a jelentőségünket a többi felsőtízezerbeli család között meg is kérdőjelezik, azt soha, hogy van mit a tejbe aprítani -, azonban ha az apám nem akarta még mélyebbre dugni a fejét a homokban, be kellett ismernie, hogy az igazán nagyok játszmáihoz vajmi kevés közünk volt. Oh, tudtunk róluk, és legalább akkora figyelemmel kísértük őket, mintha mi is a részesei lennénk, mert a befolyás hiánya nem járt automatikusan kéz a kézben a vaksággal vagy az érdektelenséggel is, de a ráhatásunk szinte nemlétező volt. Csak amennyit a felettünk állóbbak kiosztottak ránk, éppen annyi, hogy ne érezzük magunkat teljesen kiszolgáltatottnak, és mégse legyen igazi hatalom a kezünkben. Mondhatjuk úgy is, hogy a New York-i elit sakktábláján mi játszottuk a parasztokat; mi, és még néhány hasonló sorsú család, ha akartuk, ha nem.
Igazából érdekes volt nyomon követni, hogy az apám családjának női ágáról hova és merre házasodtak a rokonok, már csak az "elit" belterjessége kapcsán is. A nagyanyám, idősebb Mrs. Irvine egyik nővére Baruch-, a másik pedig Johnson feleség lett; az utóbbi ág mára már Koch és Johnson-Koch neveken ismert, és amikor azt mondom, hogy ismert, azt úgy értem, hogy a legtöbb New York-i legalább hallomásból találkozott már velük. A Baruchok sorsa ugyan sokáig jól ment, majd mélyrepülésbe kezdett, mindaddig, amíg a másodfokú nagybátyám, Christian kemény munkával, de talpra nem állította mind a családot, mind annak nevét. A jelenben már mindkét ág tagjai jóval nagyobb sikereket tudhatnak a magukénak, mint az Irvine-ok; úgy tűnik, szegény Irvine nagymama húzta a rövidebbet a házasodó játék során, és egyelőre nem úgy nézett ki, hogy az apám befolyása bármiféle irányba is előremozdítaná a családot. Egy helyben toporogtunk, túlságosan is tartva tőle, hogy az önálló döntéseinkkel valaki olyan lábára lépünk, akiére nem kellene.
Persze, Malcolm Irvine a maga módján igyekezett, de ahogy említettem, nem esett nehezére beadni a derekát, ha meghallotta a nálánál nagyobb cápák fogainak csattogását. Így lettünk a Bradfordok csicskásai is - hurrá!
Az egyetlen örömömként a tény szolgált, hogy amióta az egyetemi évek alatt magam mögött hagytam a családomat és a kötelezettségeimet, az apám is felfogta, hogy nem sok helyem van ebben a világban. Azt ugyan nem tehette meg, hogy se szó, se beszéd félreállít (noha én nem bánnám, sőt), mert testvérek híján nem tudott kivel pótolni, de önmagához mérten minimálisra vette az elvárásait. A joghoz továbbra is makacsul ragaszkodott (én pedig beadtam a derekam), de a smúzolás részét a dolgoknak többnyire elengedte. Csupán évi kétszer kellett vele tartanom egy-egy nagyobb eseményre, egyrészt, hogy megmutassa, nem szöktem el újra, minden a legnagyobb rendben, másrészt, hogy megpróbáljon eladni, lehetőleg minél gyorsabban egy minél nevesebb családnak, mert a saját szavaival élve „hiába vagyok szép, ha egyszer öregszek”, de ezt már volt szerencsém megtanulni kezelni. Többnyire előnyként éltem meg a beállt változást, mi több, még egyszer sem bántam a jártasságom hiányát a nagyok viadalaiban, éppen ellenkezőleg; hálás voltam érte.
Furcsamód, a mai nap azt kívántam, bár jobban képben lennék, hogy ki, kivel, mikor, hol és mi történik, tekintve, hogy akkor nem kerültem volna ebbe a helyzetbe, amiben szó szerint csücsülök.
Sosem vezettem még ennyire felelőtlenül, mint most, fél kézzel a Mercedes Benz S-Class kocsim kormányát, fél kézzel pedig a telefonomat fogva, miközben a figyelmem egyértelműen az utóbbira fókuszált, ahogy próbáltam máshogy értelmezni az olvasott sorokat. Más esetben óvatos sofőrnek vallom magam, én vagyok az az idegesítő tag minden road trip során, aki lecsekkolja, hogy mindenki bekötötte-e magát, mielőtt egyáltalán indítaná a járművet, most viszont még az sem jutott el a tudatomig, hogy a sajátomat bekattintottam-e a helyére, vagy sem.
Rekordidőn belül szelem át Manhattant, a sarkaim sűrű kopp-kopp-kopp hanggal koccannak előbb a betonnak, majd az ízléses kőburkolatnak, ahogy futólépésben sietek fel a Koch Industries irodájául is szolgáló felhőkarcoló lépcsőin.
A liftben állva őrült módjára nyomkodom a 22-es gombot, és magasról leszarom a rám vetülő óvatos, ijedt, vagy éppen lekezelő pillantásokat, helyette elfoglalom a liftajtó előtti közvetlen helyet és visszatekerek a cikk legelejére, mintha nem olvastam volna már vagy hatszor minden sorát.
- Mi az isten… - motyogom, mert ez még mindig nem egy könnyen megemészthető hír, és idegesen a fülem mögé tűrök egy makacs tincset, ami állandóan a szemembe szökik.
A kapkodásomnak hála a figyelmi készségeseim valahova a béka segge alá estek, így történhet meg az is, hogyha nem hívja fel rá a figyelmemet egy krákogó férfihang - aki minden bizonnyal minél hamarabb szabadulni szeretne a zaklatott társaságomtól -, kis híján a liftben maradok a célbaérést követően is.
A recepciónál meg sem próbálnak megállítani, miután közlöm, hogy ismerem a járást, és rokon vagyok, amit nem tudom, hanyadrészben köszönhetek az ideglelésnek vagy a ténynek, hogy már jártam itt és valóban ismerik az arcom. Mindenesetre előnyösebb így, hogy nem kell nekiállnom az előtérben Ella után kiáltozni, mint egy pszichiátriai szökevény (vagy merénylő, ki tudja már ezek után), és szabad az út előttem az irodájáig.
- Mi ez? – lököm be az ajtaját, miután csukló-idegrángást prezentáltam rajta, amit a nagytöbbség kopogásnak hív. Ahogy közelítek, felé fordítom a telefonom a megnyitott cikket és rajta a vastagbetűs szalagcímet: „Lövöldözés a New York-i elit egyik partiján – Lowdell és Johnson-Koch a célkeresztben”. – És ezt miért egy átkozott cikkből kell megtudnom az egyik célpont, azaz a MÁSODUNOKATESTVÉREM helyett? Tudom, hogy nem vagyunk annyira közeli rokonok, hogy beszámolj a legújabb randidról, esetleg elmeséld, milyen üzleti sikereket értél el az utóbbi időben, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy valami ekkora kaliberűről nem fogok értesülni! Kérlek, mondd, hogy az apád legalább tőled hallotta!
Egy átlagos nap eszembe sem jutna csak így letámadni valakit, és nem túlzás azt állítani, hogy szörnyülködnék, ha valami ilyesmiről hallanék történetet, miközben mélyen együtt éreznék az elszenvedő féllel. Ez most nem egy átlagos nap, és én sem tudok lemenni alfába, úgyhogy marad az aggodalmas agresszió.

964, öltözet| ⚶

Ella & Venetia|

you can't wake up, this is not a dream, you're part of a machine, you are not a human being, with your face all made up, living on a screen

Az ölelés – jöjjön őszintén, vagy éppen a megnyugtatásomra szánt manipulációként, esetleg két legyet egy csapásra mindkét okból kifolyólag; Ellánál sose tudni -, ha nem is rakja teljesen helyre a lelkivilágomat, olyan, mint egy falat kenyér az éhezőnek, egy korty víz a szomjazónak: egész egyszerűen szükségem van rá.
Az eddig haraggal elfojtott aggodalom most könyörtelenül elfoglalja a jól megérdemelt helyét az érzelmeim főszínpadán, és szorosan zárom a karjaim közé Ellát. Talán még sosem esett ennyire jól látni őt, a tökéletes eleganciájával, hallani a praktikus, tényszerű hangját, és érezni a „pont elég” vékony, nehezen járható határvonalán táncoló parfümje illatát. Persze, a legtöbb reggelen nem is ébredek a hírre, miszerint majdnem lelőtték. Hogy alig (kissé túlozva) néhány centi különbségen múlt, hogy nem őt sebezte meg a golyó, hogy elveszthettem volna.
Az emberi halandósággal való találkozás a számodra kedveseknél mindig felér egy égető pofonnal, és nincs, ami felkészíthetne rá, vagy könnyebbé tenné.
Megkönnyebbüléssel tölt el, hogy ilyenkor is képes humorizálni, de nem lep meg. Elláról beszélünk, aki egyrészt az egyik legerősebb nő, akivel eddig volt szerencsém találkozni, másrészt pedig a humor a mi köreinkben kötelező, ha nem akarsz 25 éves korodra megsavanyodni. Nem mintha a kettő tényszerű bizonyossággal zárná ki egymást, de amíg nevetünk a szarral és stresszel teli életeinken, talán nem őrülünk beléjük. Egy darabig.
- Látom, a humorod a régi – mosolyodok el, amikor elhúzódunk egymástól, és gyorsan megtörlöm a szemeimet, inkább csak óvatosságból, ha bekönnyeztem volna. Nem akarok bőgőmasina lenni, és biztos vagyok benne, hogy Ella is utálna érte, ha a vele történtek után még ÉN kezdek el neki sírni, de érzem a késztetést. Visszafojtom – nem most van itt az ilyesmi az ideje.
Most, hogy senki nem lobogtat a szemem előtt egy vörös posztót, tisztábban látom a környezetemet is; elég egyetlen pillantást vetnem Ella irodáján kívülre, hogy feltűnjön a szokásosnál jóval nagyobb nyüzsgés. Könnyen meglehet, hogy inkább csak azért engedtek tovább, mert nem volt módjuk megállítani a többi ténfergő között, semmint azért, mert ennyire bíztak volna bennem. Bárhogy is legyen, a történtek után ez azért egy meglehetősen veszélyes biztonsági rés, és remélem, nem csak én gondolom így.
- Szerintem megleszünk nélküle. Beszéltél már vele, egyedül? Nem akarok zavarni, ha épp ő jönne hozzád. Az egy kicsit fontosabbnak tűnik, mint az én hisztim – jelentem ki, és ugyan már nem ölelkezünk, Ella vállán tartom az egyik kezem, míg leülünk. Nem a legkényelmesebb módja a mozgásnak, de nem is tervezek belőle rendszert csinálni. Az meg sem fordul a fejemben, hogy csak viccelt a pszichiáterrel. Johnson-Koch volt, semmi ehhez hasonlót nem kérdőjeleznék meg.  
Sóhajtva igazítom meg a kissé szétzilált blúzomat, a hajamhoz nyúlni se merek, mert fogalmam sincs, micsoda kóctömeg várna. – Ne haragudj, hogy rád rontottam, így, ebben a formában. Erre van most a legkisebb szükséged, és ez most nem rólam szól. Nincsenek mentségeim. Nem gondolkodtam. Sajnálom – nyúlok át Ella oldalára, a kezére helyezve a kezemet.
Nem értettem szó szerint, amikor a családi kötelékünk közelségét firtattam, születése óta ismertem, volt időm megtapasztalni, mi zajlik az életében „család” címszó alatt (mondjuk, a saját diszfunkcionális családomat látva igazán nem ítélkezhetek), ettől függetlenül nem esik jobban a szájából is hallani a szavakat. Inkább nem kommentálom, a békesség jegyében.
- Élő felvétel? – Kis híján már megint felcsattanok, de még időben visszaveszek a hangsúlyomból. Hát persze, miért lepődök meg. Manapság mi NEM kerül fel az internetre, és mire NEM az az emberek első reakciója, hogy előrántsák a kurva telefonjukat? – Szerencsétlen apád, öregedhetett vagy tíz évet, míg azt nézte.
Biztos vagyok benne, hogyha nem is látszik rajta, de valóban így történt. Még én is öregedtem ennyit, pedig Ella nem az én gyerekem, és nem is élőben néztem végig az életét fenyegető perceket. Nekem legalább adott volt a tudat, hogy fizikailag jól van, és még így is szétzuhantam.
- Nem veszem magamra… vagyis, már nem veszem magamra. Tudod, most, hogy képes vagyok használni is az eszemet, és nem csak nehezékként hordom – érintem a mutatóujjamat a halántékomhoz. – Természetes, hogy voltak fontosabb dolgaid. Hogy van a barátod? Már ha a barátod. És ami fontosabb, te hogy vagy? Az „életben vagy” nem kielégítő válasz. Nem kellene kivenned néhány napot? – szorítom meg a kezét.
Nem várom el, hogy itt és most kiöntse nekem a lelkét, dehogy. Senki nem reagálna így, ha ilyen sokáig töretlen maradt, és eddig nem esett kétségbe, Ella pedig… makacsabb, mint a többség. És éltem a gyanúval, hogy nem ad annyira a mentális egészségére, mint kellene. Vagy ha adna is, nem rendelkezik az ehhez megfelelő idővel, lehetőségekkel, vagy bizalommal. Amikor egy életen át arra tanítanak, hogy foggal-körömmel ragaszkodj a külcsínhez, meglehetősen nehéz megnyílnod egy idegennek, és kitörölhetik az orvosi titoktartással.

756, öltözet| ⚶

Ella & Venetia|

you can't wake up, this is not a dream, you're part of a machine, you are not a human being, with your face all made up, living on a screen

Tisztában vagyok vele, hogy sem a szépítés, sem a hitegetés nem Ella világa, nem kérdőjelezem meg, hogy igaznak találja, és elhiszi, amit mond, de továbbra is úgy vélekedek az egészről, hogy egyrészről még nem ülepedett még le a sokk, másrészről pedig Ella makacs, mint az öszvér. Én is nagyon jól tudom, hogy nem egy, nem kettő, és nem is három trauma fogja a törést okozni a mentális és/vagy lelki egészségében, de sokkal-sokkal jobban preferálnám, hogyha akkor is foglalkoznánk ezekkel a traumákkal, ha limithatáron belül is vagyunk, hogy aztán ne minden egyszerre zuhanjon majd rá, ha eljön a pillanat. Márpedig szerintem elfog, de ne legyen igazam.
Minden véleményem ellenére, az agyam megkapja a memót, és szerintem még soha senki nem vádolt végletekig tartó kitartással, szóval visszább veszek, mind az aggodalmamból, mind az ehhez fűződő tanácsaimból. Otthon majd ráguglizok, hogy „honnan tudjam, ha valaki idegösszeroppanás előtt áll, csak nagyon jól titkolja”, és ha úgy van, megpróbálom lezárni magamban ezt az ügyet, ugyan sok reményt nem fűzök hozzá.
- Rendben, hiszek neked – fűzöm össze az egymást fogó kezünk ujjait egy halovány mosollyal. Bocsánatot is kérnék, ha nem emelte volna külön ki, hogy nincs rá szükség. – De azért engedd meg, hogy vegyek neked egy új cipőt, azzal kianyáskodnám magam, és te is hamarabb szabadulsz, ez a legdiplomatikusabb ajánlatom. Lehet piros is, azon nem látszik a vér.
Talán korai poénkodni a helyzettel, de ha nem próbálom meg humorral elvenni a szituáció élét, pillanatok alatt visszasüppednék az aggodalom mocsaras, mindent bekebelező mezejére, úgyhogy marad a taplóság. Rokonok vagyunk, és  szeretjük is egymást, ilyenkor ez elnézendő.
- Egyáltalán miért csinálta? Tudtok erről valamit? – Az egyetlen előnye annak, ha Ella ragaszkodik hozzá, hogy minden a legnagyobb rendben vele, hogy feltehetek olyan kérdéseket is, amelyekkel egy traumatizált embert nem szembesítenék rögtön. Nem mintha az okok bármin is változtatnának, ettől függetlenül egy részemet érdeklik. Semmivel sem lesz jobb, ha tudom, de rosszabb sem.
Immáron csak a fejemet tudom csóválni a videó hírére. A menekülést még megértem, hiszen életösztön, és egy rakás üzletembertől és politikustól manapság már senki nem vár különösebben bátorságot, netalántán emberséget, de nem fér a fejembe, hogy lehet valakinek az első reakciója egy élet-halál helyzetben, hogy telefont rántson. Öregedhetek, vagy nem tudom, de egész egyszerűen nem vagyok képes felfogni, mi mehet végig ilyenkor valaki fejében. Ki tudja, talán addig jó, amíg nem is értem.
- Akkor marad a munka – bólintok beleegyezően, nem mintha Ellának az én engedélyemre lenne szüksége. – Talán jót is tesz, ha leköt valami. Nyugi, nem kezdem elölről az aggodalmaskodást – teszem hozzá sietősen, nehogy félreértse a szándékaimat.
Az irodához vezényelt pszichiáter a beszélgetés során többször látványosan bepillant az irodába, és ha őszinte akarok lenni, mentális egészség ide vagy oda, rendkívül bosszantó, ahogy az üvegre tapad, és a másik oldalról vizslat minket. Úgy érzem magam, mintha valami pszichológiai teszt részese lennék. Valahol megértem, hogy Ella nem akar ezzel az ürgével kommunikálni, én se akarnék, még ha félig ismételten csak a humor szól belőlem, hogy addig se az aggodalom legyen az előtérben.
- Őszintén? Nem igazán– felelek elhúzott ajkakkal. Hogy látni akarom-e, ahogy Ellára fegyvert fognak? A rémálmaimban sem. Olvasni is sok volt, nemhogy még vizuálisan is a memóriámba égetni. – Akarod, hogy megnézzem? Mert akkor megteszem, de szólok előre, nem vállalok felelősséget az azt követő reakciómért.
Elengedem a kezét, hogy a nadrágomba töröljem a kissé megizzadt tenyeremet, és megpróbáljam legalább a fülem mögé beigazítani a minden bizonnyal kaotikus hajam. Hiába, kicsit sok volt a stressz.
- Tudok esetleg segíteni valahogy? Bárhogy? – kérdezem meg jobb híján. Nem úgy tűnik, hogy Ellának szüksége van lelki támogatásra, és noha arra is gyászosan lettem volna képes, de mivel aztán egyáltalán nem is kellett, nem tudom, mi mással szolgálhatnék.

606, öltözet| ⚶

Irvine & Koch|

If I die young bury me in satin | Lay me down on a bed of roses | Sink me in the river at dawn | Send me away with the words of a love song

Csakis a rutin ment meg attól, hogy az arcomra kiüljön a meglepetéssel vegyített kétkedés - kétkedés a mentálhigiénés állapotát illetően - de még így is túl hirtelen kezdek az arcára fókuszálni. Nem a személyének szól, félreértés ne essék, ez abszolút az én hiányosságom - gondolom ilyen lenne, ha lenne anyám  még ha csak nyolc évvel is idősebb; Grace Koch és Melody Bradford hiába teljesítették az irányukba állított szexista elvárásokat 4:3 arányban és vettek részt az életemben önhibájukon kívül anyafiguraként... nem jött nekik össze, ezért én sem tudok mit kezdeni a normális hozzáállással. Egy nő vásárolna nekem?
Tényleg az apám fia vagyok.
- Megegyeztünk. - Adom meg magamat, de csak mert nem ejtett szót arról, hogy mikor akarunk elmenni cipőt venni - márpedig amíg a tárgyaló meg nem szűnik stratégiai/krízis központnak lenni, addig biztos hogy egy métert sem, sehova. Hülyére idegesít, hogy kihagynak ebből - az én érdekem, hát persze - és nem tudom hogy azért-e mert nőből vagyok, vagy mert ennyire gyengének tartanak.
Mindkettőt sértésnek veszem.
- Hogyne tudnánk. Hárman érdeklődünk egyazon ajánlat iránt, és tegnap...előtt este kiderült, hogy még a megbeszélés előtt, abszolút magánúton próbált megegyezni az eladóval, szóval tegnap reggel és dél között kénytelen voltam demonstrálni, hogy nem tud megkerülni, egyszerűen nem lehet megkerülni. Lehet, hogy pályakezdő vagyok de attól még a világ harmadik legnagyobb magánvállalatának az egyik örököse. -vállvonás - Niederhausnak tíz millióért vannak részvényei, de még egyszer ennyire lenne szüksége - ahhoz meg egy zsíros szerződésre, de amire pályázik az hogy-hogy nem a haditengerészet költségvetési bizottságának asztalán van és garantáltan ott is marad, függetlenül a tegnap estétől. Mire megérett benne a gondolat, hogy fegyverrel fog érvelni addigra azt is tökéletesen megértette, hogy bukta a bulit és a kazah férfiak... - Fejcsóválás, be sem fejezem a mondatot - nem menne leheletnyi rasszizmus és durva általánosítás nélkül, na meg ennyit mondhattam el egyébként is anélkül, hogy kompromittálnám a cégünket.
Pedig rokon.
- Adjak neked is egy aktát? - A lekötéssel éppenséggel igaza van, de míg neki azért lenne szüksége figyelemelterelésre, hogy ne aggódjon értem (miközben egyenletesen lélegzem mellette), én az időt kívánom így elütni: általában nem szeretem, ha nem tudok valamit, ha nem tarthatom az események érverésén az ujjaimat de azt meg egyenesen gyűlölöm, hogy ha engem érintő kérdéseket nélkülem döntenek el.
- Nem kényszerítelek, csak megkérdeztem. Szerintem segítene megnyugodni, ha látnád. - Mialatt ő megigazít egy kósza, szőke tincset addig én fogadok egy bejövő hívást: hogy a nyitva felejtett ajtón túlról szereplő dokinak is jó legyen, kihangosítom. Sziahelló, Lowdell halott, sziahelló.
Első nekifutásra megnézem a karórámon a pontos időt.
Ilyen sérülésnél ugye a műtétet követő huszonnégy óra kritikus - ha jól számolom, ő a lövéstől számított tizennégy órán át kapaszkodott még a saját életébe, aztán feladta a harcot. Ezek után nem vagyok hajlandó megbocsátani neki, hogy tönkretette a vérével a cipőmet.
- Most átmegyünk oda, mert ebből baj lesz. - A következő nem egész három perc néhány szóval összefoglalható: megosztom az új értesülést, rá pár másodperce a lenémított síkképernyős hírcsatornáján ugyanez megjelenik szalagcím formájában - ezek szerint nem csak mi vásároltunk információt, de a sajtó is - majd vehemensen, mondhatni üvöltve közlöm a tisztelt egybegyűltekkel, hogy mit nem akarok: 1) hogy Lowdellből mártít legyen, aki az életét adta értem, mert nem így történt 2) bármennyire is imádnék özvegy lenni, nem akárkié, szóval még most lépjenek a nyakára a dolognak mielőtt valamelyik hülye nekiállnak romantizálni. Biztos, hogy nem kap a dolog nekünk kedvező sajtót.
Erre a végszóra toppan be a nagyanyám, egyenest a reptérről a ruházata alapján, és már emeli is a szája elé a mutatóujját, nekem címezve a gesztust - mindig elfelejtem, hogy déli hölgy vagyok.
- Ti ismeritek egymást, ugye? - Kavarom fel intéssel a levegőt Ven és Koch nagyi közt - minekután értésre adtam a követeléseimet, könnyedén visszatalálok a szocializálódni kész hangszínemhez.

Ella & Venetia|

you can't wake up, this is not a dream, you're part of a machine, you are not a human being, with your face all made up, living on a screen

Mindig is volt oka annak, amiért távol akartam maradni a világ azon rejtett részétől, amibe beleszülettem. Tisztában vagyok vele, hogy mérhetetlenül kiváltságos ilyesmit már csak a számra vennem is, miközben a világ nagyja úgy tartja, hogy ölne azért, hogy hasonló családi - pontosabban, anyagi - körülmények közé szülessen, mint én, és még én is nevetséges, klisés, és meglehetősen gyenge indoknak tartom a gondolataimat átszelő kijelentést, de a pénz nem minden. Annyira nem vagyok ostoba, hogy vakon tagadni kezdjem az előnyeit, elvégre okkal létezik a mondás, hogy egy Mercedesben sírni azért csak kényelmesebb, mint egy biciklin, de a tény ettől még tény marad. A világ összes pénze is kevés hozzá, hogy az ember bármi maradandót kezdjen a gyerekkori traumáival és a kortól függetlenül feje fölött lengedező elvárásokkal, és ugyan egy szóval sem akarom azt állítani, hogy a középosztálybeli családoknál ilyesmi nem fordulhat elő, a felső tízezerben még csak alternatíva sem létezett. Vagy ha igen, elég alaposan bujkált, mert én nem igen hallottam még róla, a találkozás pedig még ennél is messzebb elkerült – pedig az egyik szülőm „kívülálló”, előnnyel indultam.
Az egyik ok pedig jelenleg éppen itt csücsült előttem. Már nem Ella személyében, hanem a szituáció egészében. Üzletpolitika a javából, ergo, minden, amit – az alapokon túl – nem értek, és amitől éppen ezért a falra akarok mászni. A jogászkodásnál csak az lett volna elviselhetetlenebb, ha az apám üzleti pályára szán, és cápát farag belőlem, ami nem tudom, mit jelent, de indokolatlanul sokat hallom nem éppen hozzáértőnek tűnő férfiak szájából. A komplexusokhoz lehet köze.
- Biztos vagyok benne, hogy mondtam már, de őszintén, le a kalappal, amiért mindezzel nemcsak lépést tudsz tartani, de rákontrázni is – csóválom meg a fejem. Már attól elfáradtam, hogy felvázoltam lelki szemeim előtt, hogy akkor most ki kivel, mit és hogyan. – Nem lehet egyszerű.
És még finoman fogalmaztam.
Mivel éppen arra játszok, hogy ne menjek teljesen Ella agyára, és ne penderítsen ki – amit valahol megértenék, ettől függetlenül nem preferálom a lehetőséget -, rövidke gondolkodás után biccentek. Én éppenséggel nem hiszem, hogy megnyugtatna, de úgy érzem, Ella mindkettőnk helyében fellélegezne, ha egy pár percig megszabadulna a magyarázásomtól. Viccelek.
Nos, félig.
- Persze, passzolj egyet, miért ne? Leírva úgyis hamarabb felfogom a dolgokat – felelek, a kezemet nyújtva az említett iratokért. Még éppen csak fellapoznám őket, amikor Ella telefonja megcsörren, ő pedig kihangosítva veszi fel.
Lowdell meghalt.
Tágra nyílt szemekkel kapom fel a fejemet, akaratlanul is megszorongatva az akta kezemre eső szélét. Nem tudnám pontosan megmondani, mire számítok; egy részem azt gondolja, hogy most jött el az a bizonyos pillanat, amikor hirtelen minden túl sokká válik, és ez Ellát is utoléri, egy másik részem viszont röhögve hülyézi le az elsőt, és vállszélességgel hirdeti azon véleményét, miszerint Ella ugyanolyan hűvös logikával fogadja majd a hírt és áll neki a kárelhárításnak, ahogy azt egész nap tette. Mondanom sem kell, az utóbbi rész kiütéssel győz.
Nem tudnék hasznosat mondani, és a fél karomat tenném rá, hogy Ella mindent szívesebben hallana egy részvétnyilvánításnál, így az elkövetkezendő néhány percben csak megpróbálok nem a lába alatt lenni. Nem is ismertem Lowdellt, legfeljebb hallomásból (a felsőbb körökhöz köthető neveket már csak dacból is igyekszek elfelejteni, úgyhogy ezt nehéz megmondani), valahol mégis újabb sokk a hír hallatta. Gondolom, mert az agyam képtelen elengedni azt az aprócseprő részletet, hogy ez akár Ella is lehetett volna. Ennek hála kevésbé vagyok képes odafigyelni az unokatestvérem minden bizonnyal erős és irányító beszédére a másik helyiségben, ahová átsétáltunk – és ahol tettem pár lépés távolságot Ellától, hogy a jelenlétem ne zavarja meg a szavai erejét -, de azt felfogom, hogy hamarabb vége, mint amire számítottam. Logikus. A sajtósoknak valamit lépniük kell, és minél gyorsabban, különben szárnyra kapnak a lehetetlenebbnél lehetetlenebb pletykák, és csírájában elfojtani valamit mindig könnyebb, mint egy folyamatot félbeszakítani.
Charlotte Grace Koch érkezése ránt ki a gondolataim közül, mert ember legyen a talpán, aki nem kapja fel rögtön a fejét egy ennyire híres – és ijesztő - legenda megjelenésére. Kevesen ennyire idióták, és mérget vennék rá, hogy ők is hamar megbánják a figyelmetlenségüket. Aztán azt is, hogy megszülettek.
Ha egy örökkévalóságnyi időm lenne rá, akkor se tudnám eldönteni, hogy bánom, amiért vele nem állok vér szerinti rokonságban, vagy hálát adok érte.
Ella mellé lépve ismételten biccentek, a kezeimet magam előtt fonva össze, azon egyszerű okból adódóan, hogy fogalmam sincs, mihez kellene kezdenem velük. Fene egye a gender-normákat, ha férfi lennék, még kezet is csókolnék Koch nagyinak, és bezsebelnék érte egy mélységesen lekezelő pillantást, ha nem egy tockost. Azt egy szóval se mondtam, hogy jó ötlet lenne. – Így van. Öröm újra látni, Mrs. Koch – erőltetek magamra egy udvarias mosolyt. Mondanám, hogy reménykedek benne, hogy senki nem veti a szememre, ha a körülmények okán ez kissé kevésbé őszinte, mint amilyen ideális esetben lenne, de ilyesmi meg se fordul a fejemben. Nem úgy megy ám az, hogy valaki nem tud tökéletesen kellemes társaságot nyújtani minden létező helyzetben! Nem mintha verbális elítélésre számítanék, persze, de a Koch-nők pillantása már önmagában is perzselő. Nincs szükségük holmi szavakra.
- Nem akarok zavarni, megértem, ha most sokkal fontosabb dolgaitok is akadnak – fordulok vissza egy kissé Ella felé. De csak egy kicsit. Eszembe sem jutna hátat fordítani Charlotte Grace Kochnak. – És nem vagyok benne biztos, mennyi segítséget tudnék nyújtani. Talán az lesz a legjobb, ha hozzáértőbb kezekben hagylak. Viszont nagyon örülnék, ha hívnál, ha úgy érzed, hogy szükséged van rá. Esetleg átjöhetnél valamelyik este, amikor már tudod, merrefelé kapd a fejed, csak úgy lazítani – vetem fel az ötletet. Nem akarom azzal a benyomással itt hagyni, hogy menekülnék a szituációból, még ha részben erről is van szó. Ugyanakkor azt se mondhatja senki, hogy nem vagyok felesleges.

921, öltözet| ⚶