Kalliopé. Az epikus költészet múzsája. Anyám valószínűleg különösen elvont, vagy legalábbis kreatív hangulatában volt, amikor engem és az öcsémet elnevezett. Az öcsém egyébként Szent Lukács, az orvosok védőszentje után kapta a nevét. Azt gondolta, ha nálam bejött, akkor másodjára is valami olyannak kell elneveznie a kisebbik gyerekét, aminek van számára jelentése.
Ahhoz, hogy az ember megértse mindezt, ismernie kell a családomat. A családomat, ami kissé egyedi, kissé szórakozott, de én minden ellenére imádom őket, a legfontosabbak a számomra. Nem vagyunk hétköznapiak, és nem csak a neveink miatt, hanem azért sem, ahogy éltünk, amilyen a kapcsolatunk. Talán már-már betegesen közel állunk egymáshoz, de engem ez soha nem zavart. Azt szokták ugyebár mondani, hogy az ember a rokonait nem válogathatja meg, de mondjak valamit? Szerintem én akkor is őket választanám, ha lenne rá lehetőségem, hogy én döntsem el, hová kerülök a születésem után.
Egyébként anyámnak határozott meggyőződése volt, hogy én hoztam meg számára az átütő sikert, én voltam a kis múzsája. Túl szentimentális a drága, de hát írótól mit várjunk? Akkor írta az első romantikus regényét, amikor velem volt várandós, innen ered a nevem, amit soha nem használok. Még jó, hogy apám ragaszkodott hozzá, hogy az anyai nagyanyja után nevezzenek el, de az öcsém esetében már nem volt ilyen szerencsés. Különben is, miatta lett az a neve, ami, hiszen ő az orvos a családban, úgyhogy esélye sem volt anyám vasakaratával szemben. Amit nem mellesleg tőle örököltem, ahogyan a művészetek iránti hajlamomat, és a világ felé nyitott szemléletemet is.
Apám vele ellentétben egyáltalán nem művészlélek, ő teljes mértékben két lábbal áll a földön. Noha hajlamos vagyok egy kicsit az álmodozásra, és a szépérzékem is sokszor túlfejlett, mégis jól átlátom a dolgokat szinte egyből. Jó, nem tagadhatom, hogy hajlamos vagyok egy kicsit a naivitásra, de hamar fel szoktam ocsúdni.
Nem vagyok stréber, soha nem is voltam, viszont az új ismeretek mindig könnyen ragadtak rám, remek érzékem volt a tanuláshoz. Szinte minimális befektetéssel tudtam megtanulni azt, amire mások napokig tanultak. Gyakran irigyeltek is az egyetemen a csoporttársaim, de cserébe mindig segítettem nekik, így nem kiközösítve voltam, hanem a baráti társaság magjában. Azzal sem lehetne vádolni, hogy félénk és szabálykövető vagyok, mert szerettem benne lenni mindenfélében, feszegetni a határokat, természetesen bizonyos kereteken belül.
Nagy hibám, hogy hajlamos vagyok több esélyt adni másoknak akkor is, ha megbántanak, mert szeretem hinni, hogy megváltoznak. Aztán persze kiderül, hogy nem, olyankor meg már olyan nehéz meglépni azt a bizonyos utolsót. Sokszor elmerülök a saját kis világomban, van olyan is, hogy elfelejtkezem magamról, és még az előtt nyilvánítok véleményt, hogy végig gondolnám, megbántom-e vele a másikat.
A másik nagy probléma velem a szókimondáson túl az, hogy hajlamos vagyok káromkodni. Nem mindig azért, de megesik. Ráadásul, annak ellenére, hogy nyitott, szabad szellemiségben nevelkedtem, egy kicsit mégis konzervatívnak tartom magam bizonyos dolgokban, például a magánéletet illetően. Vajon a mai világban ez már a ciki kategória?

---

10 tény rólam:

- Szeretek új hobbikat kipróbálni.
- Szükségem van minden héten „én” időre.
- A párkapcsolatokban annyira nem jeleskedem, pedig vágyom saját családra.
- Míg nagyon sok dologban kissé ügyetlen vagyok, kiválóan elboldogulok a barkácsolásban.
- Visszasírom a gimiben töltött időt, hiányoznak az akkori barátaim.
- Bevásárlás után mindig beleeszek út közben abba, amit vettem.
- Nagyon szeretem a sitcomokat.
- Az anyámmal minden nap beszélek, de a családom többi tagjával is egy héten többször skype-olok.
- Bármerre élek is, a családi ünnepek szentek és sérthetetlenek, mindig együtt töltjük őket.
- Ha iszok, akkor hajlamos vagyok rágyújtani. Amúgy nem dohányzom.

- De én egyáltalán nem akarok elköltözni innen. Szeretek ebbe a suliba járni, és amúgy is… mi lenne velem Jessica nélkül?! – egy tizenegy éves őszinte felháborodásával néztem rá anyámra, miután közölte a világ legrosszabb hírét. Mégis, hogyan képzelhették ezt? Képtelen voltam megérteni, vagy feldolgozni.
- Lauren Callipe Preston! Most azonnal hagyd abba a toporzékolást! – a lehető legkomolyabban igyekezett rám szólni, de én láttam, hogy legszívesebben elnevetné magát. Ismertem már ennyire az anyámat, és ez még jobban feldühített. Miért találta ennyire viccesnek, mikor én legszívesebben egész nap sírtam vagy kiabáltam volna? Meg akarta változtatni az egész életem. Hovatovább, tönkretenni azt. Egyetlen gondolattal, és én még csak bele sem szólhattam.
- Nem is toporzékolok! Azt a dedósok szoktak! – dacosan szegtem fel a fejemet, úgy néztem rá acélosan villámló szemekkel. Engem ez igenis nagyon rosszul érintett.
- Valóban?! – jelentőségteljesen nézett rajtam végig, mire észbe kaptam. Csakugyan toporzékoltam, úgyhogy azon nyomban be is fejeztem, és csípőre vágtam a kezem.
- Valóban! És továbbra sem akarok elköltözni. Én itt maradok, ti meg menjetek csak nyugodtan! – a hatás kedvéért a csípőmről mind a két kezem átvándorolt a mellkasom elé, ahol határozottságot mutatva igyekeztem összefűzni őket. A tévében is így szokták csinálni a szappanoperákban, és mindig hatásos. Többnyire.
- Nézd, Lauren… - előbb világos tincseimen simított végig a maga szeretettel teli módján, majd végig a karomon, és nagyjából a könyökhajlatomnál ért véget a mozdulatsor, ahol ezúttal megfogott és a kanapéig húzott magával. Együtt ültünk le, nagy anya-lánya pillanatot tartva. – Az apád visszautasíthatatlan ajánlatot kapott a Portland-i kórházból. Tudod, egy orvos számára az, hogy kórház igazgatói állást ajánlanak fel, hihetetlen dolog. Az apád pedig akármennyire nem hajlandó bevallani, igenis vágyik erre az elismerésre. Én pedig szeretném őt támogatni. Mindnyájunknak az a kötelessége, hogy támogassuk őt. – azt hitte, hogy ezt el kell magyaráznia nekem, de tegnap kihallgattam őket. Tudtam, hogy apám is bizonytalan ez ügyben, de anyám továbbra is arra próbálta sarkallni, hogy lépje ezt meg. Én megértettem, csak menni nem akartam. Azt hiszem.
- És nem támogathatjuk, mondjuk innen? – biggyesztettem le szomorúan az ajkaimat, reményteljesen pillantva az anyámra.
- Nem, Kincsem! Ahhoz el kell mennünk vele. Gondolj csak bele, nem lennél szomorú, ha nem látnád a papát csak hétvégenként? Hm? – lesimított egy kibuggyanó könnycseppet az arcomról. Észre sem vettem, hogy pityeregni kezdtem.
- De, az nagyon rossz lenne! – ismertem el szipogva, nagyokat bólogatva.
- Na, látod! Hidd el, minden rendben lesz. Majd ott is lesznek új barátaid. Megígérem! – biztatóan mosolygott, de én továbbra is kételkedtem benne.
- De én nem akarok új barátokat, anyu! – suttogtam alig hallhatóan.
- Hamar megszokod majd, meglátod! Az öcséd is milyen jól viselte a hírt, már össze is pakolta a játékait. – mivel viccesnek találta, megint szélesen mosolygott rám. Én nem találtam viccesnek egyáltalán.
- Persze, mert Lucas még csak hat éves! – felháborodottan bámultam rá. – És nincsenek is barátai! – tettem még hozzá, mintha ezzel mindent megmagyaráznék.
- Ne mondj ilyet! Na, menj fel és pakolj össze legalább holnapra. Megnézzük az új otthonunkat! – ő legalább lelkes volt. Én annál kevesebb hajlandósággal kullogtam ki a nappaliból.

---

- Furcsa lesz, ha nem leszel itt… - Luke teljesen letörten nézett rám, én meg kínomban csak a számat húztam el.
- Tudom, Öcsi, hidd el! De örülj velem egy kicsit, jó? – erőltetetten mosolyogtam, még mindig a kezemben szorongatva a sikeresen elnyert ösztöndíjról értesítő iratot.
- Örülök én, de annyira messze leszel! Egy idegen helyen, senkit nem is ismersz, és… - csak a fejét rázta meg, én meg odaléptem hozzá és erősen magamhoz szorítottam, továbbra is a kezemben tartva a borítékot.
- Ne felejtsd el, hogy ide is úgy jöttünk, hogy nem ismertem senkit, mégis lettek barátaim. – kicsit elhúzódtam, hogy az öcsém enyémhez hasonlatos szemeibe nézhessek.
- Tényleg, és mi lesz Sammel, meg Weiss-szel? Hogy leszel meg nélkülük, mikor évek óta szinte össze vagytok nőve?! – rátapintott arra, amire már én is gondoltam. Természetesen nem akkor, amikor megpályáztam a lehetőséget, hanem akkor, amikor először elolvastam, hogy én kaptam az esélyt arra, hogy a Sorbonne-ra menjek tovább tanulni.
- Fogalmam sincs, Luke… - ráztam meg a fejemet, őszinte kétségekkel nézve rá. – Még azt sem tudom, hogyan mondjam el nekik, mivel arról sem szóltam egyiküknek sem, hogy gondolkozom ilyesmin. Ha itteni egyetemre jelentkeztem volna, akkor tudnánk azért találkozni többször, de így, a világ másik végén… - most Franciaország nagyon messzinek tűnt. Messzebbinek, mint eddig gondoltam. Jó bulinak tűnt, vágytam rá nagyon, erre most a célegyenesben mégis elbizonytalanodom? Milyen határozatlan vagyok én?!
- Anyáék tudják már? – nézett rám komolyan az én idő közben felnőtté cseperedett öcsikém.
- Még nem, te voltál az első, akinek elmondtam. – szusszantam hosszasan. – Anya biztos amennyire szomorú lesz, annyira boldog és irigy is. – Tudod, hogy milyen régóta mondogatja már, hogy Párizs az egyik legnagyobb vágya. Így legalább meglátogathat majd valamikor. Veletek együtt! – máris azon gondolkoztam, hogyan láthatnám majd előbb őket, pedig még el sem mentem. Soha nem voltam még a családomtól ilyen hosszú ideig távol. Csak akkor, amikor nyári táborba mentem, de az néhány hétnél nem volt több. Most magamra leszek utalva egy idegen helyen. Nem gondoltam én ezt át teljesen.
- Ó, te jó ég, még el sem mentem, de máris azt várom, hogy találkozzunk. Még előttem az egész nyár… - magamat próbáltam csak biztatni. – Mire jöttök, már igazi kis francia leszek. Remélem… - azért voltak kétségeim, hogy fogom érezni ott magam, de szerettem volna hinni, hogy tényleg feltalálom magam. Anyám lánya vagyok, apám gyakorlatiasságával.
- Megoldod, Lau, csak nagyon rossz lesz, hogy nem leszel itt. – közben kivette a kezemből a borítékot, hogy ő maga is elolvashassa.
- Te is hiányozni fogsz, Öcsi! – bokszoltam bele a vállába játékosan.

---

- Tudja, Mrs. Hayes, így lesznek ezek csodálatosan színesek, mikor nyáron már ki szeretne ülni a teraszra! – pillantottam fel mosolyogva az idős, ám annál fittebb hölgyre. Különleges munkaadó volt, először el sem akartam vállalni. Azért érkeztem eredetileg Alaszkába, mert Sitka városának tanácsa megbízott, hogy az újonnan elkészült főterüknek én tervezzem meg a parkját. Elvállaltam, azt gondolván, hogy jól fog mutatni az önéletrajzomban, és a honlapomra is kitehettem, mint referenciamunkát.
- Jaj, kedveském, hát pontosan erre vágyom. Már akkor tudtam, hogy te leszel az én emberem, amikor láttam a terveket a parkhoz. És valóban csodás is lett! – lelkendezett vidáman, mire újabb mosolyt küldtem felé a munka közepette. Nem egyszerűen csak megterveztem, hanem én magam kezdtem el beültetni a virágokat az általam megálmodott helyükre. Elég nagy birtok volt ez, csodás kilátással. Álmodni sem lehetett volna szebbet, kicsit még irigykedtem is. Annak ellenére, hogy tisztában voltam a télen beköszöntő zord időjárás viszontagságaival.
- Csak arra kell majd vigyázni, hogy rendesen öntözzék. Kár, hogy olyan rövid ideig viríthatnak ezek a kis színes apróságok… - dünnyögtem sajnálkozva, miközben leültem a bokáimra a térdelő helyzetemből, és megtörölgettem a homlokomat. Még nem volt hőség, de szépen sütött a nap, ráadásul munka közben azért megizzad az ember könnyen. Én meg fizikai munkát végzek ilyenkor, ha éppen ahhoz van hangulatom és nem a tervezői részénél tartok épp a projektnek.
- Tudom én, persze… - mivel hol a földet, hol a hölgyet néztem, ezért már csak arra lettem figyelmes, hogy a furcsa arckifejezése ellenére szeretettel csillantak meg a szemei. – Ó, Jackson, te meg mióta ólálkodsz itt?! – mielőtt kettőt pisloghattam volna, már meg is indult. Az általam viselt kalapot egy kicsit hátrébb csúsztattam a fejemen, hogy jobban megnézhessem magamnak az illetőt.
- Szia, Nagyi! Csak gyönyörködtem két virágszálban. – tipikusan olyan ragadozó mosolyt villantott, amitől az anyák óvni szokták a lányaikat. Én is nyeltem egy nagyot, és csak reménykedni tudtam benne, hogy nem volt jól látható. Az elég ciki lett volna, de így is az volt, ahogy a sáros kezemmel megdörzsöltem újra az arcom. tudtam, hogy a nadrágom is foltos a térdemnél, de nem rohanhattam el szó nélkül átöltözni egy felbukkanó jött-ment miatt, ugye?
- Ó, ugyan, ne bolondozz már! Maximum egyben, a másik már fonnyadófélben lévő… - kuncogott Mrs. Hayes, miközben belecsimpaszkodott az unokája széles vállaiba, hogy annál fogva húzza le magához az arcát egy cuppanós puszira. – Lauren, drágám, ő az én javíthatatlanul szoknyapecér unokám, Jackson! – tolta felém a cseppet sem megszeppent férfit, a bárgyú vigyorával együtt. Egyértelmű volt, hogy tisztában van az adottságaival, és ki is használta őket rendszerint.
- H-helló! Nagyon örvendek! – felálltam, megkíséreltem leporolni a nadrágomat, persze lehetetlen kísérlet volt. – Most nem nyújtanék kezet, mert… - igaz, hogy kesztyű volt rajtam, de még így sem akartam összekoszolni, úgyhogy magyarázatképpen csak megemeltem, hogy lássa a koszt rajta. Ha eddig nem lett volna egyértelmű.
- Semmi gond, nyugodtan kiengesztelhet, ha ma velünk vacsorázik! – közölte olyan hangon, mint aki tudja, hogy úgysem mondok nemet.
- De én… - ki akartam találni valami kifogást, esküszöm.
- Ó, micsoda pompás ötlet! Nem is értem, hogy nekem miért nem jutott eszembe… - tekintetem belekapcsolódott a férfi viharos íriszeibe, el is merültem pár pillanatra, a mellettünk toporgó idős hölgy meg mintha erről abszolút nem vett volna tudomást. Vagy elfogult volt túlontúl, vagy hozzá volt szokva, hogy a fölénk magasodó unokája ezt váltja ki a gyengébbik nemből. – Meddig maradsz? – valamit biztos mondott még közben, de fel sem fogtam.
- Csak pár napra jöttem, aztán vissza kell mennem. Hétvégén meccs lesz. – nyomott egy puszit a munkaadóm homlokára, majd végezetül rám pillantott. – Akkor este, Lauren! – tényleg rám kacsintott? Vagy csak képzelődtem? Még mindig nem teljesen tértem magamhoz, mikor búcsúzóul felénk intett.
- Na, sármos, mi?! – bökte meg a karomat Mrs. Hayes, letagadhatatlan büszkeséggel. – Igazi baseball sztár! – súgta oda, mintha valami titkot mondana el. – Portlandben játszik most… - magyarázta, majd a homlokát ráncolva nézett rám. – Várjunk csak, te is oda való vagy, igaz? Nahát, micsoda véletlen! – izgatottság ült ki az arcára, én meg zavartan bólogattam, küzdve a gyomromban verdeső pillangók hadával.

---

Az, hogy régóta vágytam vissza New Yorkba, nem volt titok senki számára, aki kicsit is közel állt hozzám. Már annak idején sem akartam elhagyni a várost, pedig az olyan előnyeivel még tisztában sem voltam, amiket felnőttként megtapasztalhattam. Szórakozási lehetőségek, meg úgy önmagában az önálló élet. Akkor, gyerekként csak nem akartam a barátaimat, és az épp csak megszokott iskolát hátra hagyni, a régi életünkkel egyetemben. Most már valószínűleg más lett volna, ami miatt nem szívesen távozom a Nagy Almából.
Mindezek ellenére valahogy mégsem voltam annyira boldog. Most, hogy elgondolkozva bámultam az előttem fekvő munkalapot, hiányérzetem támadt. Azt hiszem, hogy mégiscsak jobban megszerettem Portlandet, mint korábban gondoltam. Nagyjából fél éve annak, hogy fogtuk Jack-kel a sátorfánkat, és a szerződése miatt átcuccoltunk ide, közösen. Szerettem volna lelkes lenni, és úgy tervezgetni az esküvőt, ahogyan mások is szokták, de már hónapok óta elbizonytalanodtam. Nem sokkal az után, hogy az áttelepülésünk megtörtént, és elkezdtem felépíteni az itteni életem, a karrierem, a saját cégem.
A maga módján támogatott ő, de sok volt az edzése, és mégsem pontosan olyan volt, mint amilyennek megismertem. Valami nem stimmelt kettőnk között, de ha fegyvert szorítanának a fejemhez, akkor sem igazán tudnám megmondani, hogy mégis mi az. Egyszerűen csak néha rám tört a kényszer, hogy meneküljek ettől az embertől. Túlságosan különböztünk, az ő vérmérséklete túl heves volt mellém. Túl pörgős életet élt, mindig volt valami edzés, vagy találkozó a csapattársakkal. Női rajongók, hogy csak egy újabb példa legyen, és nekem ez kezdett sok lenni. Talán nem is nekem valók ezek a kapcsolatosdik.
Reményvesztetten dobtam el végül a ceruzát, mert tudtam, hogy úgysem fogok tudni arra koncentrálni, amire kellene. Meddő próbálkozás volt már az is, hogy egyáltalán nekiültem, de határidőt szabtam magamnak, és azt tartani akartam.
- Ez egyszerűen hihetetlen! Szedd már össze magad, Lauren! – fújtam hosszan az összepréselt ajkaim közül. Miközben felálltam, és magamhoz vettem a félbehagyott, alaposan kihűlt kínaimat, a nappaliban felejtett telefonomig sétáltam. Kényelmesen lehuppantam a kanapéra, és a Facebook hírfolyamot kezdtem böngészni fél kézzel, míg a másikkal a kaját ügyeskedtem be néha a számba, amikor éppen nem bambultam el egy aranyos videón, vagy az egyetemről megismert csoporttársak babaváró képein. Vajon bennem lenne a hiba, hogy mindezt még nagyon távolinak éreztem magamtól? Továbbra is magányos voltam, vágytam a régi dolgokra, ahogy nosztalgiáztam. Ráadásul, mivel eszembe jutott nem is olyan régen egy otthoni látogatást követően, hogy milyen szépek voltak a gimis éveink, ezért felkerestem Samet. Sajnos az utóbbi években eléggé eltávolodtunk, de azért mindig tudtam róla, hogy mi a helyzet vele. Tőle pedig Weissről is volt egy-két infóm. Azóta kerültem szerencsétlent, hogy kiderült, mennyire belém volt habarodva. Gyávaság lenne a részemről? Maximum egy kicsit, de nem akartam elrontani a barátságunk egy kellemetlen szituációval.
- Sam, szia! – még az előtt tárcsáztam a vöröske számát, hogy egyáltalán felfogtam volna. – Bocs, hogy ilyen későn hívlak, csak… - nem tudtam, hogy mit mondhatnék.
- Valami baj van? – jött az aggódó kérdés a vonal túlsó végéről. – Ezer éve nem hallottam rólad már megint… - és igaza volt, ami miatt baromi rosszul éreztem magam, ez tagadhatatlan. Eddig eszembe sem jutott, de most bűntudatom lett.
- Nem, semmi. Tényleg. És ne haragudj, tudom, hogy már eltelt vagy… egy hónap. – még kimondani is sok volt, pedig már egy városban tengettük a mindennapjainkat, legalább egy évtized óta először. Azért volt egy icipici törés, mikor bejelentettem, hogy Európában fogok egyetemre járni, de ezt most azzal a lendülettel félre is sepertem.
- Már megijedtem, hogy ilyen későn hívsz. – a gondolataim ugyan elkalandoztak, de azért sikerült felfognom a szavak értelmét.
- Csak egyedül vagyok itthon, és beszélgetni akartam valakivel. – és, mert nincsenek még olyan barátaim, akiket ilyen későn felhívhatnék, de ezt már csak magamban tettem hozzá.
- Ó, értem. Mert, hol van a te sztárjátékos bikád? – szinte előttem volt, ahogy szélesen elvigyorodott, én pedig válaszul csupán a szemeimet forgattam, miközben a laptopot magam elé vettem.
- A vőlegényem, Jacknek hívják, és fogalmam sincs. Valami csapatmegbeszélés, vagy mi a fene… - tényleg nem tudtam, és nem is érdekelt igazán. – Figyelj csak, valamelyik nap együtt ebédelhetnénk. Mit szólsz? – vetettem fel az ötletet, hátha van hozzá kedve.
- Persze, majd megbeszéljük. – annak azért örültem, hogy nem küldött el élből a fenébe.
- Szerinted Donniet el kellene hívnunk? – igen, én annak idején is így hívtam, és a fejemben még most is annak a tejfeles szájú kölyöknek a képe élt, pedig már egyáltalán nem volt olyan. Főleg most szembesültem ezzel, hogy a Facebook elém dobta, mint lehetséges ismerőst.
- Nem vagyok biztos benne, hogy mikor van beosztva. – és valószínűleg ez volt a terelő válasz, de ráhagytam.
- Talán bejelölhetném… - nem tudtam én magam sem, hogy mennyire jó ötlet, vacillálva mozgattam a kurzort, míg a vonal túlsó végén csend honolt.
- Figyelj, Lau… - már meg sem hallottam, hogy mit mond, mert közben az ujjaim önálló életet éltek, és már rá is klikkeltek az ismerősnek jelölés kis ikonjára.
- Bejelöltem! – közöltem diadalittasan, mire a válasz csak egy lemondó sóhaj volt. Hiányoztak, a fenébe is, és annyira jó lett volna, ha mi hárman… tudom, hogy már nem vagyunk gyerekek, de mégis. Abban pedig még semmi rossz nincs, hogy egy régi gyerekkori barátot bejelöl az ember, nem? Egyáltalán nem félreérthető, nincs ebben több annál, mint ami.
- Akkor majd megbeszéljük az ebédet. – búcsúzott végül Sam, én meg roppant elégedett voltam magammal. Már csak az volt a kérdés, hogy Weisst mennyire bántottam meg annak idején.