Peter Marchand

Vendég · Peter Marchand Szomb. Dec. 26 2020, 14:18

Peter Marchand

Karakter típusa:

három Marchand "gyerek" biztosan vár

Teljes név:

Pierre "Peter" Marchand

Becenevek:

Pete, Pip

Születési hely, idő:

USA, New York - 1961. 08. 06.

Kor:

59

Lakhely:

Manhattan

Szexuális beállítottság:

hetero

Családi állapot:

özvegy
(kapcsolatban)

Csoport:

Média

Egyetem:

NYU, Arts & Science - Creative Writing - Major
NYU, Steinhardt (School of Culture, Education and Human Development) - Foreign Language Education (French literature and language teacher) - Minor
(végzett: 1983)

Munkabeosztás:

Szabadúszó író

Munkahely:

-

Hobbi:

olvasás, írás - nem szorul magyarázatra
jazz, zongora - mindig is foglalkoztatta a hangszer, de csak azután, hogy megismerte a feleségét kezdett komolyabban foglalkozni vele
a várost járva beszélgetésekbe elegyedni - közvetlen, ezért nincs, hogy ne akadna beszélgetőpartnere a sarki zöldségesnél, vagy a közeli kisboltban
a régi időkön elmélkedni - különösen a feleségével töltött éveken, és a "mi lett volna, ha..." kezdetű eszmefuttatásokat újból és újból megvitatni saját magával
eljátszani, hogy "jó apa" - hátha egyszer meg tudja győzni a lányait, és többé nem kell erőlködnie, hogy megnyerje őket magának

Play by:

Jeff Goldblum

Jellem

Peter Marchand (születési nevén: Pierre Marchand) New Yorkban született, francia származású regényíró. Gazdag képzeletvilága már egész hamar megmutatkozott, diákéveiben kezdett el foglalkozni az írással. Eleinte mesék, mesés anekdoták és novellák szerzője volt, ahol szabadjára ereszthette sokszor furcsa, szeleburdi, soha nem csillapodó gondolatait. Később kezdte el sajátos stílusú világát kialakítani, ami túl azon, hogy olykor földtől elrugaszkodottnak tűnhet, a soraiban mindig visszaköszön a bizarr logika, ami az író sajátja, pont, mint a szereplői körében tapasztalt beszédesség az élénk párbeszédek révén. Művei excentrikusságukkal elütnek sok más szerző alkotásaitól, úgy tűnhet, egy meg nem értett művész szakterületének gazdag palettáján. Színes egyénisége és kreativitása regényein túl más művészeti ágakban is megmutatkoznak, ugyanis intellektuális zeneszakértőként önerőből jazz-zongoristává képezte magát, még ha azt csak saját szórakoztatására is műveli.
Fiatalos lendülete leginkább az írói termékenységében mutatkozik meg. Regényei közül kiemelkedik az Egy apa története, ami mind közül a legnagyobb sikert aratta. A történet egy sármos, karizmatikus férfiról, Patrcik Montroyról szól, aki New Yorkból Párizsba érkezve ismeri meg szerelmét, Carole Renvillet. Kettejük élete szövevényes, nem várt fordulatokat vesz, minek köszönhetően megismerhetjük a főszereplő mélyérzésű, kiszámíthatatlan és csapongó lelkivilágát.

Múlt

The Tales of New York – egy „futottak még” kategóriás kortárs folyóirat rovata

- Peter Marchand és az „Egy apa története”. Mr. Marchand…
- Ugyan kérem! Maradjunk a Peternél, rendben? Jó, hogy nem hív rögtön királyi fenségnek!
- Rendben! Szóval Peter… A nyolcvanas években járt a New York University Kreatív írás szakára, mégis most, közel hatvanéves korára érte utol a siker, egy, mondhatjuk, hogy nem is akármilyen könyvvel. Általában az efféle, drámai ihletettségű irományok főszerepébe egy női karaktert szoktak állítani, maga mégis egy férfi szemszögén keresztül mutatta be történetét.
- Épp ez az, nem? Hogy mindenki arra számítana, ha a tartalomjegyzéket olvassa, hogy egy anya szenvedéstörténete köszön majd vissza az oldalakról… erre értelmezik a címet, fellapozzák, beleolvasnak, és rájönnek, hogy bizony, nem minden az, aminek látszik. Nem ez a szép benne? A misztériuma?
- De, valóban! És mindez egy férfi író tollából…
- Akadnak még az életben meglepetések, Nancy.
- Az bizonyos! Feltételezhetjük, hogy hasonlóan nagy meglepetést okozott az olvasóközösségnek, és a kiadóknak, akik sorban állnak, hogy felvásárolják a jogokat a forgalmazásra. Mondja, milyen érzés az eddigi könyveinek sikertelensége után egy ekkora volumenű viszály közepébe csöppenni?
- Hogy ki mit tekint sikertelenségnek, az szubjektív. Maga talán sikertelenségnek nevezi, én várakozásnak a művészi kiteljesedésre. Az, hogy az eddigi írásaim nem keltek el akkora példányszámban, mint amekkora keresettel fordulnak a mostanihoz? Nos… mondhatjuk, hogy ők nagyobbat vesztettek, mint én általuk. Hiszen az írói forrás, a sajátos stílus ugyanott volt a sorok között, csak senki nem tudta, hol érdemes keresni. Most viszont, hogy befordultak az utcámba…
- De nem érzi úgy, hogy elidáig elmaradt valamitől? Bizonyára jobb esett volna húsz-harminc évvel ezelőtt egy efféle siker és elismerés, mint most, amikor már „benne van a korban”.
- Az elismerés bármely életszakaszban jól esik, a kor pedig csak egy szám. Tudom, ez egy végtelenül banális gondolat azoktól, akik úgymond „hatvan és a halál között vannak”. Velünk már nem számol senki. Nem gondolják, hogy egy idősebb emberben van még bármiféle potenciál, hacsak az nem az amerikai elnökválasztáson indul. Hiszen hány éves is Joe Biden? 78? És mennyi volt Trump, mikor beiktatták? Bár tudja mit?... abba inkább bele se menjünk. Méltánytalanul sok… Na mindegy. A lényeg, hogy csakis akkor vagyunk öregek, ha annak is hisszük magunkat. Tudja, én jelenleg még azt hiszem, és nem csak hiszem, vallom, még ha a társadalmunk, köztük kegyeddel, már közel el is temetett, a hatvan kis idealizálással, de lehet az új negyven!
- És miért is ne lehetne? Elvégre, ahogy tudom, elég mozgalmas életet élt és él a mai napig. Túl azon, hogy közel húsz könyvet jegyezhetünk a neve mellett, fiatalabb korában sokat ingázott New York és Párizs között, ahova a szülei is valósak, és ahol megismerte későbbi feleségét, és három, ma már felnőtt lányának édesanyját…
- Így igaz.
- … aki, ha jól tájékozódtam, a ’90-es évek végén hunyt el petefészekrákban.
- Bár mást mondhatnék, de sajnos így van.
- Ezek tudatában mondhatjuk azt, hogy az „Egy apa története” erőteljesen önéletrajzi ihletésű? Egy sármos, karizmatikus férfi a Nagy Almából a Fények Városába, a romantika központjába utazik, ahol beleszeret egy néhai arisztokratacsalád gyönyörű leszármazottjába. Érkezik a három csemete, mind lányok, a feleség pedig meghal rákban... A férfi vívódik, és egy vitatható döntést hoz, mint családfő, családapa.
- Nos…

Részletek az „Egy apa története” c. regényből

Mikor meglátta, a lélegzete is elállt. A példátlan, angyali gyönyörrel bíró nő a bakelitek sorát lapozva vékony, csontos, mégis lenyűgözően szép, hófehérbőrű ujjaival, láthatóan keresett valamit, és cseppet sem volt elégedett, amiért azt a „valamit” nem lelte. Fakó, szalmaszőke hajának frufrutincsei szórakozottan buktak elő füle mögül, mikor előrehajolva közelebbről szemlélte át újból a felhozatalt. Egyértelműen szőke volt, az a fajta „seszőke”, amiről Patrick tudta, hogy a hölgyek nem tartanak sokra, őt mégis egyszeriben nyűgözte le az, ahogy a tincsek sokszínűségében némi vöröst látott vegyülni a nádszerű árnyalattal. Úgy tűnt, a nő büszkén viseli a szürke kisegerek egységszínét, peckes tartásában, felszegett állában, és határozott, mégis finom vonásaiban volt valami egészen arisztokratikus, ami révén megmagyarázhatatlanul erőteljes kisugárzás lengte körbe. Egyeseket tán megrémítette volna az a határozott kiállás, az, hogy a nem túl magas termete ellenére is úgy viselte a fekete-fehér mintázatú, vádliig érő balon kabátot, mint egy kifutóról odatévedt manöken. De nem Patricket.
- Nem gondolja, hogy Bach polifóniája már túl elavult a mai, nyüzsgő világban? -piszkálódott, mikor úgy tűnt, a nő ráakadt a zsákmányára. A kartonpapíros csomagolásra Johann Sebastian Bach rizsporparókás arca volt nyomva, ráncolt szemöldökével szinte hitetlenkedett a zenei munkásságát firtató kérdésen. Patrick ugyan tartotta egy pillanatig a nagy mester zord tekintetét, de szélsebesen kereste a finom hölgy búzavirágkék íriszeit. Megütköző pillantása érdeklődő volt, a metsző ridegségen, ami a szemeibe költözött, átütött valami meleg kíváncsiság. Leeresztette a bakelitet, kezét a fa kereten támasztva meg a szemközti sorban állóra nézett.
- Vagy pont, hogy időtálló -kardoskodott önhitten és büszkén. – Hiszen Bach zenéje legalább annyira nyüzsög a dús szólamvezetésével, mint a mai világ, ahol a globális felmelegedésről tárgyalnak, hataloméhes harcokat vívnak nem csak a Közel-Keleten, de az Egyesült Királyság se bír leállni, hogy fenntartsák a nagyságos monarchiájuk már rég csődbe ment látszatát. Piacra dobnak holmi „személyi számítógépeket”. Embert küldünk a Holdra! És úgy tűnik, a divatját múlt hippik is köztünk vannak még… -lesajnálón pillantott végig Patrick színekben gazdag ruházatán.
- Giccs -kontrázott, és ekkor már Pat is letámaszkodott a hanglemezbolt közepére állított faládák-összességére. – Mindketten tudjuk, még ha közülünk csak én is vallom be, hogy Bach már sose tudott újulni. Feláldozta a dallamvilágát és a zene kifejező erejét, hogy összemarkolt harmóniákat gyártson szalagsoron. Hogy élvezhető lenne? -felhúzta a vállát. – Nem hiszem.
- Ó, mondja csak! -púposkodott egyre zabosabban. Nyilvánvaló volt, hogy érdeklődött. Ha nem tette volna, már rég ráhagyta volna Patrickre. Valami erő, valami megfogalmazhatatlan vonzódás mégis felé húzta. – Honnan tudna maga ennyit a barokkról? Nem tűnik elkötelezett klasszikuszenei műkedvelőnek!
- A barokkot zsigerből megvetem. De a klasszikus zenét szeretem. És anyám hajdanán zenetörténelem tanárnak készült, a mai napig a fanatikusa. Ki tudja, talán még több fogalmam is van róla, mint magának -alsó ajkát beharapva piszkálódott, szándékát se mutatva annak, hogy akárcsak egy pillanatra is ereszteni kívánná a tapadós, kék íriszeket.
- Csak nem adja könnyen magát! És maga mit hallgat, … -tartotta felé a tenyerét.
- Patrick.
- Patrick -ismételte negédesen.
- Thelonious Monk -a bakeliten, amit feltartott, a Monk’s Dream felirat volt olvasható.
- Á! Az amerikai macskazene! Milyen egyedi… -lekicsinylően fújt, és felmarkolta a saját választottját, Bach első és második cselló szvitjét Jacqueline du Pré előadásában.
- Gershwin, Copland, Ravel…
- Hogy mondja? -fordult vissza érdeklődőn, mellkasára szorítva a nagy zenei géniusz fejét.
- Prokofiev, Shostakovich, Stravinsky -folytatta, és karba fonva kezeit lekönyökölt a bakelitsor tetejére. – Tudja, Miss..
- Carole.
- …hogy a huszadik századi klasszikus zeneszerzők már más forrásokból is merítettek? Annak idején a bécsi klasszicizmus korában a komponisták a népköltészettel együtt fedezték fel a népzenét, Haydn, Mozart és Beethoven, valamint sokan mások a különböző népek zenéiből nyertek új impressziót, hogy kerülni tudják a barokkot. Mindig kell valami új, ihlető benyomás. Mint mondjuk a jazz, az előbb mondott nevek esetében -ellökte magát a támaszától, és újra a lemezek közé túrt, úgy, mintha már nem foglalkoztatta volna a beszélgetés. Holott nagyon is annak hatás alatt állt…
A sorban Mögé állt be, de nem szólt semmit. Csendben tette a pultra a választott két bakelitet, és kicsengetve a pénztáros által mondott összeget kisietett az ajtón, hogy még a távolodó, szőke hajú nő nyomába tudjon eredni.
- A jazz alulértékelt, a klasszikus zene túlértékelt. A klasszikus zene alulértékelt, a jazz túlértékelt. Ki hogy látja -sietőssé vált lépteit két méterrel Carole mögött lassította le. Tudta, hogy meg fog állni, és úgy is lett. – De a kettő összeérhet, és nagyon jól megfér egymás mellett, csak lehetőséget kell neki adni -a fehér, műanyag szatyorból George Gershwin egy jazz-zene ihlette szimfonikus művének kópiáját húzta elő, és tartotta a nő felé. An American in Paris, állt a borítón.
Carole leolvasta a címet, és akkor először mosolyogva kereste Patrick tekintetét.
Az a mosoly édesebb volt bárminél…

- Csináld még egyszer! -Maëlle izgatottan pattant fel ültéből. Apró kezei Patrick térdén támaszkodtak meg, egészen közelről szerette volna látni a mutatványt. A férfi jót mulatott rajta, ahogy középső lánya pukkancsmód fújva fel az arcát, gyermeki daccal, amiért nem értette meg a trükköt, szemöldökét ráncolva nézte az ujjai közt tartott, vékony, rövid kötelet.
- Jól van, utoljára -feltartotta az ujját, mintegy figyelmeztetőleg, pajkos, virgonc barna tekintetét pedig végighordozta az előtte a földön ülő gyermekein. Maëlle visszahúzódott testvérei közé, felhúzott térdeit ölelve, halálra vált komolysággal adta figyelmét az apjának. Patrick újból nekiveselkedett a bűvészmutatványnak, amit évekkel korábban, egy párizsi kocsmában tanult el egy gyerekzsúrról odatévedt, vitatott sikert aratott mágustól. A viseletesnek tűnő férfi állította, hogy egy igaz bűvész soha nem fedi fel a titkait, mégis, elég volt pár kör a kedvenc söréből, hogy megeredjen a nyelve, így az arra vevőknek, köztük Patnek, volt mit elsajátítaniuk az este során. Azon tanulmányaival pedig ki mást tudott volna elkápráztatni, mint három lányát?
A siker, mint azelőtt, nem késlekedett, de a rejtély felfedetlenül maradt, ami látszólag csak Maëllet viselte meg, Adalaide és Lucie szemében csak az izgatottság csillogott.
- Ez így nem jó! Te csalsz, apa! -rágalmazta, és felállva, hogy szemei egy magasságba kerüljenek apjáéval, mellkasa elé fonta karjait. Kezei alatt látványosan dudorodott a kerek pókhasa, amit Patrick nem bírt nem megmosolyogni.
- Lehet! De lehet, hogy nem -kibogozta a kötélre fél kézzel kötött csomót, és hátradőlt a fotelban. – Tudjátok, mindent, amit tudok, egy bölcs mágustól tanultam. Nagy árat fizettem azért, hogy megossza velem a titkát, de a vén varázsló, aki egészen addig nem fogadott tanítványokat, mert egy magának való, mufurc öregember volt, kivételt tett nem csak az én, de a saját érdekében is, hogy legyen, aki tovább viszi az örökségét. Ezt pedig nem mással, mint azzal kell meghálálnom neki, hogy soha, de soha nem fedem fel a tanait.
- Butaság! Varázslók nem is léteznek -kérte rajta számon Adalaide.
- Biztos vagy benne? Attól még, hogy valamit nem látsz, még ugyanúgy létezhet, sőt mi több, létezik is! Azért, mert most nem látod a napot, megkérdőjelezed, hogy holnap reggel ugyanúgy ott fog virítani az égen? Vagy egyszerűen elhiszed, mert eddig ezt tapasztaltad? -kérdezte talányosan, és meleg barna tekintetét a lánya anyjától örökölt kékjeire emelte. – Én hiszem, hogy vannak varázslók, mert már találkoztam egyel. Te elhiszed nekem, hogy vannak varázslók?
- Hát mi van itt, tán pizsamapartit tartotok? -a hangja talán komor volt és csattanós, de ahogy Carole a derekára csapta a kezeit, olyan hirtelen szaladt át egy futó mosoly szépívű ajkain. – Mars az ágyba, mind egy szálig! Te is! A legnagyobb gyerek -szórakozottan csípte fülön Patricket, akinek játékos jajongásán, mintha az azt megelőző komoly eszmefuttatás meg se történt volna, a lányok is víg kacagásba kezdtek.
- Hallottátok anyátokat! Persze felőlem virraszthatnátok, de ebből is látszik, hogy ki a rossz zsaru a háznál -mártotta be vidoran a nőt, engesztelésül azonban, mikor az elégedetlenül csettintett a nyelvével, gyors, mégis jelentőségteljes, rajongó puszit nyomott ajkaira.

Ujján a gyűrűt forgatta, de tekintete az élénk, zavaros mozdulatok ellenére is üveges volt. A mindig vidám lélektükrök alatt kialvatlan, fekete karikák nyújtóztak, szemfehérje vörös árnyalatot öltött, és akkor még a minduntalan melegséget árasztó barna íriszek is ridegnek tetszettek. Mintha egy életre magára hagyta volna a jókedv, a boldogság, mit a karikagyűrűje párjának viselőjétől várt és remélt.
Hallotta, hogy a húga beszél, azt, hogy szavakat vág felé még sikerült felfognia, de értelmeznie már annál kevésbé. Pillantásával megrögzötten tartott egy pontot, és aligha tudta volna azt ereszteni, pedig tudta, annak puszta látványa is csak facsarni bír a szívébe szúrt késen. Olyan fájdalom volt az, ami elől hiába kívánt volna menekülni. A benne tátongó űr kies volt és félelmetes, tele bizalmatlan árnyakat szövő képekkel, amiket nem bírt legyűrni, és amik a jelenén túl a jövőt csúfították. Nem tudta, hogy mitévő legyen, és a gyászjelentés, amit a sors, mint egy fricskát, kárörvendőn nevetve vágott a képébe, fáradhatatlanul mérgezte józan ítélőképességét, logikus gondolkodását.
Az, hogy szerette Carole-t bagatell volt ahhoz mérten, amit valójában érzett iránta. Patrick imádta, valósággal eszményítette a tündérszépségű, angyali jellemű nőt. Bástya volt, egy, a lágyságához mérten biztos, erős marok, ami kézen fogta, és a földön tartotta. Kifinomult és elegáns, mégis határozott és mindenekfelett gondoskodó. Elnézett neki bármit, és nem volt az a káosz, amiben ne bírt volna rendet teremteni -még ha az a szervezetlenség gyakran a férje fejében is ült meg. Jin volt a jangjához. Kotta a zenéjéhez. Toll a papírjához. Fény a sötétségben. Kulcsa az életének.
Nélküle a lét mintha bezárt ajtók mögé szorítkozott volna. Mégis, a fehér lapról a fekete betűk hányták a szemére, hogy Carole Montroy, életének egyetlen szerelme meghalt. Pedig úgy szerette az életet. Két kanállal, mértéktelenül habzsolta annak számára elérhető élvezetét, de nem volt nagyzoló, nem nyújtózott tovább annál, mint ameddig a takarója ért. A lányainak és férjének élt. A családja lett a mindene. A családjának ő lett a mindene, és mi maradt nekik azután, hogy azon a fakó, késő őszi napon megfáradt, ólomsúlyú szemhéját még egyszer, utoljára lehunyta? Semmi…
Ha csak elrévedt a gondolataiban, Őt látta maga előtt. Nem azt, aki azelőtt volt, hanem azt, akivé lett a kórházi ágyon fekve, felemésztve és meggyötörve. Damoklész kardja végítéletként lebegett a feje felett már akkor, mikor az orvos kimondta a diagnózist, de az utolsó napjaiban szinte látszott, ahogy a pallost tartó utolsó láncszem is megadja magát; és megadja Carole-nak azt, amire akkor vágyott: a feloldozást. Méltósággal viselt betegsége erő volt Patricknek, hogy őt se hagyja el a tartása, és csak akkor sírjon a már szinte áttetszővé halványult bőrrel font kezét fogva, mikor aludt. Érte akart erős maradni, hogy úgy hagyhassa el a földi létet, ahogy azt szerette volna. Büszkén.
Érte, bármennyire fájt is, meg tudta tenni. Egyedül a lányait készült cserben hagyni. Önzőn, meggondolatlanul, menekülve saját felelősségének súlya alól. Hiszen minden tettük, minden mozdulatok Rá emlékeztették. A rikító kék szemek, amik egykor tele voltak derűvel, amik feltétel nélküli szeretettel világlottak. És hiába szerette őket viszont, feltétel nélkül, mindaz túl sok volt ahhoz, hogy kezelni tudta volna.
- Patrick… -Monique keze Patrick asztalon tartott kézfejére simult, de ahogy megérezte a finom érintést a bőrén, elrántotta előle. Látta, ahogy testvére megugrott ültében, mégse kért tőle elnézést. Ujjai bogos hajának fekete tincseibe martak, és úgy markolta azokat feje tetején, mintha az lett volna az utolsó mentsvára. - Biztos, hogy ezt szeretnéd?
Orra alatt, az asztalra támasztott könyökei között a bentlakásos iskola nevét hirdető lap várta, hogy az utolsó, mindent eldöntő név is rákerüljön a lap jobbalsó sarkára. A „gondviselő” címzés feletti sáv érintetlen volt, de csábította a mellé helyezett tollat. Azelőtt minden döntésben Carole volt a bíró, ő csak asszisztált hozzá, és beleegyezését adta. Akkor viszont, talán először, rá hárult a feladat.
- Nem tudom -hangja füstös volt és reszelős a korábban elszívott cigaretták miatt. Tekintetével a sorokat pásztázta. A pontokba szedett nevek mindegyikénél egy-egy kép jelent meg lelki szemei előtt lányairól, de mind egyetlen irányba vezettek. Carole-hoz.
A mozdulatai hirtelenek voltak, szinte lekövethetetlenek, mikor felkarmolta az aláírását. A szék hangos robajjal szánkázott a padlón, mikor Patrick felpattanva lábával taszította hátra azt. A tollat, amit olyan sebtében kapott fel, a lapkupac tetejére hajította, és tenyerével tartotta vissza könnyeit, míg húga szeme elől a dolgozószobájába nem ért.

Felkönyökölve a magasított pultra el-elpillantott a gáztűzhely környékén tevékenykedő húgára. Az illatok olyanok voltak, mint egykoron az anyjuk konyhájában. A tradicionális francia ízek, és azok megvétózhatatlanul honvágygyanús illatai az amerikai lakhatás ellenére is mérvadók voltak, és óhatatlanul is a régmúlt, párizsi időket juttatták Patrick eszébe.
- Hagyj nekik időt, Pat -lenyalta a szaftba mártott faspatulát, és azzal mutatva rá, felé fordult. Csípőjére csapva a kezét figyelte a bátyát, amint az újonnan a kávé még megmaradt kortyait kutyulgatta, néha hozzákoccintva a kanalát a kerámia oldalához. Monique szemöldöke minden ilyen hang nyomán megvonaglott, és hangosan fújt.
- Hagytam -morogta az orra alatt.
- Akkor hagyj nekik még! -szólította fel, és ahogy megkavarta a ragut, az hangos sistergéssel ontotta magából a felszálló, kellemes szagokat. Hogy az intenzív illatorgia ne kerekedjen felül a házon, ablakot nyitott.
Kintről a koranyár a nyíló virágok esszenciáját csempészte be az aromáktól terhes, párás levegőbe, a hűvöskés szellő pedig jólesően borzongatta Patrick fedetlen alkarját. Mindig is igyekezett megtalálni a szépet minden évszakban, de Carole-t egy hasonlóan üdítő, lágyan meleg, napsütötte délutánon ismerte meg. Tagadhatatlanul ez vált a kedvencévé, és bár felesége halála óta mértéktartó volt a mosolyával, mégis, mígnem visszacsöppent a valóságba, halványan sejlett fel egy görbület ajkai szegletében az együtt töltött idő mementóira emlékezve.
- Bárhogyan is, Patrick, ők még mindig azok az elanyátlanodott gyerekek, akiket évek óta egymás után értek a megrázkódtatások. Ahhoz, hogy ezt feldolgozzák, idő kell… ha nem sürgeted, ha nem akarod mindenáron kivívni a figyelmüket, a szeretetüket, majd ők fognak téged keresni vele. Addig is -egy kanalat mártott a fazékba, és a sűrű szaftos evőeszközt a bátyja szája elé tartotta. – Kell még bele valami?
Hümmögve ízlelgette a kóstolót, és a kérdésre csak a fejét csóválta. Gondolatai a Monique által mondottakra csaptak le. Talán igaza volt. Talán a húgának, mint mindig, ebben is igaza volt, de arra már nem tudott megalkuvón bólogatni és helyeselni, mint a műszerfalra aggatott kutyák. Türelmetlen volt és csökönyös.
- De az apjuk vagyok!
- Az apjuk, aki magukra hagyta őket! -Monique olyan hirtelen és féktelenül, zabosan és ingerülten válaszolt, mintha mindvégig erre a pillanatra várt volna. A felkockázott húst a fazékba söpörte, kötényébe törölte a kezét, és sóhajtva a megszeppent Patrick felé fordult.
- Nézd… tudod, hogy mindvégig támogattalak. Hagytam, hogy a saját döntéseid alapján cselekedj, ez viszont nem jelenti azt, hogy mindenben egyet is értettem veled. A tények tények maradnak, Pat, bárhogy is kívánjuk lesöpörni az asztalról. Tőled várták volna a vigaszt, a támogatást. A szeretetet, a puszikat, a gondoskodást. A megnyugtató ölelést, az esti betakargatást, az álomba ringató mesét. Érthető a haragjuk, amiért azt érzik, hogy lemondtál róluk akkor, amikor a legnagyobb szükségük lett volna rád.
- Mindent, amit tettem, értük tettem! -csattant fel váratlanul. Barna íriszei a húga kékjeibe fúródtak. Saját pillantása a hirtelen kitöréstől legalább annyira meghökkent volt, mint testvéréé. – Ha nem hoztam volna őket magammal, talán soha nem látom őket viszont, hisz ki tudja, hogy az a szipirtyó meddig ment volna el, ha pert indít, hogy megszerezze a felügyeleti jogokat. Te is tudod, hogy mindig is utált… nem voltam elég jó a lányának -gőggel, fintorral és megvető undorral viseltetett a felesége családja iránt, amit, miután Carole meghalt, többé nem is kívánt véka alá rejteni. Őt hibáztatták, amiért elvesztették a lányukat, jóval korábban, minthogy a rák legyűrte volna. Patricket választotta a szülőcsaládja ellenében. Patrick ezért az anyósát és apósát hibáztatta. Ha elfogadták volna, hogy a szerelem, nem a származás, a jó hír teszi a házasságot, akkor nem kellett volna lemondaniuk róla.
- Küzdeni akartam értük, de a körülmények ellenem dolgoztak -folytatta nyugodt, már-már elkeseredett hangon. Vállai leereszkedtek, magába szakadtan fogta kezei közé a kihűlt bögréjét. – Meggondolatlan voltam, amikor azt hittem, hogy majd itt, New Yorkban mindent helyrehozhatok. Hiszen itthon anyáék házában éltem, ami most, hogy örökül az enyém lett, nyilván ideális, de akkor cseppet sem volt az. És nem csak a helyhiány miatt. Nem tudtam, és nem is akartam elképzelni a lányaimat a szüleink közelében -szégyellve magát, amiért ezt megvallotta, lehajtotta a fejét.
Szerette őket, ennek kapcsán nyílt lapokkal játszott. Ugyanakkor, ha a hibáikról volt szó se dugta homokba fejét. Patrick jól látta azt a minőséginek nem mondható hervadást, amin az anyjuk ment keresztül, mikor édesapjuk a háborúból visszatérve szinte más emberként járt-kelt a házban, mint annak előtte. Fizikálisan talán révbe ért a családi fészekben, de lélekben mindig is a vietnámi utcákon barangolt, és a háborúját vívta. Árnyéka lett önmagának, pont, mint szeretett felesége, aki egy ideig csak stikában járt rá a vitrin whisky-készletére, majdcsak azután, hogy a szemére hányták, bűzlik a piától vállalta fel, hogy problémái vannak az alkohollal. Nem akart változtatni, ezzel rohant a vesztébe.
Márpedig Patrick apaként nem akarhatta, hogy a lányai egy mérgező környezet áldozataivá váljanak.
- Az a pénz, amit Carole hagyott a lányokra, sok mindenre volt elég, de arra nem, hogy kivásároljam magunkat ebből az áldatlan helyzetből, hogy otthont teremtsek magunknak, hogy iskoláztatni tudjam, vagy alapvetően eltartsam őket. Azt hittem, hogy azzal, hogy egy nívós bentlakásos iskolába küldöm őket, ideig-óráig időt tudok nyerni magunknak. Nem akartam eltusolni és megoldottnak tekinteni a „problémát”, de jó nevelők, jó oktatás várta őket, ami nyilván akkor sokkal kecsegtetőbbnek tűnt annál, mint amilyen valójában volt. És én még akkor is naivan hittem, hogy amíg ők távol vannak, tudok magamnak munkát és pénzt keresni, hogy egy olyan ház fogja őket várni, ami méltó arra, hogy a családunké legyen. De maszekból az ember nem tud kacsalábon forgó palotát varázsolni. Sőt, egy valamirevaló házat sem… -vajon hányszor lehet elbukni apaként? -ez járt a fejében. Napról-napra nem hagyta nyugodni a kérdés, de nem találta rá a válaszát. Remélte, hogy meg fogja tudni értetni magát, ha más nem, Adalaide-dal, de hiábavaló volt a bizakodása, ha a lánya még csak rá se akart nézni, a közelében se kívánt lenni.
A jóakarásával bukott el, és talán soha nem is fog tudni felállni belőle.

- … mondhatjuk, igen.
- Ezzel a beismeréssel nyilván felkeltette az érdeklődést: túl azon, hogy a saját életéből merített, mégis mennyi a tényleges igazság?
- Annyi, amennyit a képzeletünk képes felfogni, és amennyit a szívünk hajlamos átérezni.
- És maga, úgy tűnik, minden egyes szavát átérezte, hiszen csak egy valós érzelemmel írott könyv képes ennyire megragadni az olvasóját. Ezek után adja magát a kérdés, hogy van, aki a tragédiáját egy újabb szerelmi történetbe tudta költeni? Hiszen, mint azt megtudhattuk, Patrickre nem talált rá újra a boldogság. Együtt érez annyira a történetének főszereplőjével, hogy ebben sorsközösséget vállalt vele? Vagy újraházasodott?
- Soha nem házasodtam újra. Talán többek maradinak tartanák ezt a gondolatot, de hiszem, hogy az életben csak egy igaz társunk van. Én egykor megtaláltam, és ha fizikálisan már nincs is velem, továbbra is ragaszkodom hozzá. Nincs értelme felmászni a létrán, ha azt rossz falhoz tetted.
- Vagyis?
- Nem hiszem, hogy bármi is várna a tetején. Ellenben máshol is érhet boldogság.
- Mint például?
- Van három csodálatos lányom.
- Ezek szerint jó kapcsolatot ápol velük.
- Minden viszonyrendszernek megvannak a maga nehézségei. Voltak és vannak sérelmek, amik akadályokat emeltek közénk, de nincs leküzdhetetlen. Legalábbis ebben reménykedem.
- Miért éppen most döntött úgy, hogy megírja a történetüket?
- Ez egy olyan családi dráma, aminek sokan voltunk elszenvedői. Ki közvetlenül, ki közvetetten. Számos aspektusból szemlélhettük már meg, viszont egyetlen szál maradt elvarratlan: az enyém. Úgy gondoltam, hogy ennek a fonalát is fel kell venni, hogy utánajárhassunk egy eddig elmondatlanul maradt szemszögnek.
- A továbbiakban mit vár a könyvtől?
- Hogy elérje a célul kitűzött közönségét.
- Köszönöm az interjút, Peter!
- Én köszönöm a lehetőséget!

Vendég · Re: Peter Marchand Hétf. Dec. 28 2020, 11:38

Gratulálunk, elfogadva!

Kedves Peter!

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Tekintve, hogy egy sokadik felemhez érkeztél, kicsit nehéz volt pártatlannak maradnom a rajongásomban, de így legalább egészen személyes tapasztalatként mondhatom, hogy mennyire fenomenálisan alkottad meg ezt a koncepciót. Very Happy

A művészlélek, a sínylődő író, a szórakozott professzor és detached apafigura egyben, minden oldaláról kikerekedve (már jellemileg és történetét tekintve, nem fizikálisan, ahhoz az kéne, hogy ne felejtsen el enni Laughing

) és megmagyarázva. A formátum, amit választottál, szintén rettentően egyedi. Peter Marchand 4146035580

Mindig érdekes a másik oldal szemszögével is megismerkedni. Az ember csak egy szeletet lát a másikból, azt az arcát, amit épp neki mutat, és annyi, de annyi változón múlik...! Már rögtön a megvilágításnál kezdve.
Még ha a gyerekek részéről nehéz is feldolgozni sokszor, a szülőknek épp ugyanolyan teljes életük van (jobb esetben), mint nekik, a maga gondolataik, érzéseik, és még ha mindent meg is teszel a csemetékért, azért a saját dolgaiddal is törődnöd kell. Egy pár elvesztése pedig, főleg, ha annyira mélyérzésű kapcsolat volt, mint a tiétek, lélektörő tud lenni. Talán felnőtt fejjel, ha mástól látták volna ugyanezt, ők is megértőbbek lennének a most már meglévő tapasztalataikkal, de az ember kicsit mindig hevesebben reagál, ha személyesen érintett, ugye? Bár egyesek talán elítélik, ha valaki egy ilyen tragédia után nem mászik rá még jobban a családjára, mint valami koala, a tett mögötti logika szerintem teljesen érthető és mégfőképp megérthető. Mit kezd egy ember három kisgyerekkel, akik rámaradtak, és azon túl, hogy nem tud nekik megadni mindent, amit szerinte megérdemelnek, még lépten-nyomon emlékeztetik is őt a fájdalomra? Az efféle dolgok pedig, a távolság, szépen-lassan megszokottá vállnak, és ha valaki ebben nő fel, utólag már nehéz változtatni az ennyire berögzült szokásokon.
Erre mondjuk talán nem a legjobb válasz, ha aztán az ember a megkérezésük nélkül ír könyvet az életekről, fantazmagóriákkal társítva... Laughing

Ezzel a csodálatos ET-vel rettentően kíváncsivá tettél, hogy vajon milyen irányba tudunk majd haladni a játéktéren, úgyhogy igazán nem tartanálak fel. Peter Marchand 4146035580

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!

Avatar || Vezetéknév || Keresztnév || Munkahely

» leta marchand
» aveline marchand
» michelle marchand
» Magalie Marchand
» instagram.com/avie.s.marchand