170 centiméter magas // anyanyelve a baguette & croissant, de ha csak lehet, angolul szólal meg, mert utálja megismételni magát; mellé beszéli a tacot és egy régebbi hosszútávú partnere miatt az ikeás húsgolyó nyelvét is // ki nem állhatja a komolyzenét, de úgy tesz, mint aki szereti // ESTP // szereti a macskákat, de inkább csak másnál // gyűlöli Freudot // minden évben megfogadja, hogy leszokik a dohányzásról // fél a békáktól // meg van győződve róla, hogy neki van a legrondább síró feje // nem szeret a politikáról beszélni // a középső gyerek szindróma lelkes híve // gyűjti a világ legrondább karácsonyi díszeit // célja, hogy életben tartson egy orchideát //

Szenvedélyes, határozott személyiség - legalábbis a pillanat hevében nagyon úgy tűnik, aztán kiderül, hogy csak nem gondolta át eléggé. Gyerekkora óta volt benne egy adag "ki, ha én nem?" személyiség, sőt, talán kettő is, ha már nem lehetett a legidősebb sem a legkisebb, akkor így akarta felhívni magára a figyelmet. Mindig ő volt a leghangosabb, a legcsillogóbb, az, aki a legtöbb gondot okozta. Ahogy elkezdett kinőni a tinédzserkorból – minden bizonnyal tőle őszült volna meg az apjuk legalább 78%-ban, ha ott lett volna –, úgy tűnt, hogy egy kissé normalizálódik a helyzet, az egyetemen jól teljesített az elejétől kezdve, és minél inkább a tanulmányaira koncentrált, annál inkább maradtak el a szokásos partik, őrjöngések. (Nem mondja, hogy volt már dutyiban, de azt sem, hogy nem a nővérének kellett érte jönnie hajnali háromkor.)

Természetes érzéke van az emberekhez. Nem az a fajta népszerű lány volt, aki feltéten főgonosszá válna egy tinivígjátékban, de könnyen az ujjai köré csavart másokat, pedig nem kifejezetten manipulációs céllal tette mindezt, csak az életét akarta könnyebbé tenni. Ennek ellenére egészen az utolsó pillanatig nem tudta, merre adja be a jelentkezését; kevesen múlott, hogy nem valamiféle menedzsment képzési vonalon indult meg. Az egyetemi évek alatt viszont biztossá vált abban, hogy a pszichológia számára nem csak munka, hanem hivatás lesz.

Könnyen alkalmazkodik helyzetekhez, bár még jobban szereti a maga kényére alakítani őket; nem kifejezetten önző, inkább opportunista, aki alapvetően inkább az érzelmei, mintsem az esze szavára hallgat. Intuitív, megbízható, figyel a maga körül lévőkre, olvassa a jeleket – más kérdés, hogy kezd-e velük valamit. A nagyon közeli ismerőseivel, családjával, hajlamos sokkal önzőbben viselkedni, mintha visszavetkőzne azzá a tíz éves kislánnyá, aki régen volt.

Egyértelmű véleménye van a dolgokról, a kelleténél talán többször fogalmazódik meg a fejében egy-egy pácienssel kapcsolatban, hogy "hát ez hülye". Ki persze sosem mondaná; talán inkább a belefáradás az, ami elkezdett meglátszani rajta. A balesete előtt is megfigyelhető volt ez a tendencia, azóta viszont fokozottan gyorsult. Sikeresen rejti el a saját gondolatait, véleményét a professzionális életétében, kifejezetten közvetlen, odafigyelő képet nyúlt; cserébe viszont a magánéletében képtelen befogni, még ha azt is követelné meg a helyzet.

Szeret újat tapasztalni; sőt, kifejezetten frusztrált lesz, ha sokáig kell ugyanazt a sémát követnie. A monotonitás, a túlzott egyértelműség halálra untatja, legyen szó feladatokról, helyzetekről, emberekről. Az a típusú barát, akivel nem találkozol minden nap, csak mondjuk havonta, akkor viszont annyi mesélni valója akad, hogy el se akarod hinni, ennyi dolog belefér az életébe. Ha kicsit szemfülesebb vagy, talán feltűnhet, hogy annyit mesél arról, mi történt, egy szót sem ejt arról, ez hogyan hatott rá. Elhatárolódik az élményektől, újabb és újabb magaslatokat keres, remélve, hogy annak tetején megtalálja a választ, amit keres, még ha tudja is, hogy ez nem így fog történni.
Az egzisztenciánk megkérdőjelezése az öntudat egyik sajátossága. Miért létezünk? Miért vagyunk olyanok, amilyenek? Mi értelme a létünknek? Kafka (valószínűsíthetően) azt mondta: az élet lényege az, hogy véget ér. Ebből egyszer egy felettébb unalmas és elnyújtott, de legalább három kreditet érő filozófia órán azt hozta ki a professzor, hogy praktikus szempontból az, mivel töltjük el az időnket, határozza meg, mit ér az életünk. Ebből az a logikus következtetés fakadna, hogy minél több, minél fontosabb dolgot próbálunk belepréselni, mint nyaraláskor csak még egy váltás fürdőruhát, annál többet ér, ugye? De ki az, aki meghatározza, mi mennyit ér?

Régen azt hittem, hogy ha nagyobb leszek, majd megértem. Azóta nagyobb lettem, sok rossz döntést meghoztam, de az úgynevezett "élettapasztalat", amit ezekkel nyertem, csak bonyolította az egyenletet.
A saját egzisztenciámmal egyébként sosem volt bajom. Azt nem tudtam mire vélni, ha más kérdőjelezi meg az enyémet.

* * *

– Hol leszel?
Elkapom a tekintetem a sarokban növekedő foltról, ami talán ott sem volt. Talán csak én akartam valamiféle hibát felfedezni a helyben, ami után aztán panaszkodhatnék. A magániskolák makulátlanságát rendszerint az ide járó pénzes kölykök szüleinek vagyonából biztosítják; különben a kis sznobok máshová járnának. Én sosem gondoltam magunkra hasonlónak hozzájuk, ahhoz nem voltunk eléggé... Pedigrések.
Letára kapom a tekintetem. Elvileg vagy egy órája pakol már ki a bőröndjéből, gyakorlatilag ugyanazt a két pólót pakolgatja ide-oda; talán arra várt, amire tíz éves vágyakozással még én is. Hogy talán az egész elfelejtődik holnapra és hazamehetünk.
– Mondtam, csak ott, a folyosó végén. – Kimutatok az ajtón, nagyjából abba az irányba, amerre a látszólag végtelen folyosó folytatódik; aztán elkanyarodik balra.
Némi csend után Leta némileg morcosan jegyzi meg: – Az egy nagyon hosszú folyosó.
– Tudom. De otthon sem volt egy szobánk.
Volt viszont minden másunk. Legfőképp szüleink.
Felállok az ágyról, ahol addig rugóztam – le kellett tesztelnem, vajon nem-e rugósabb, mint az enyém, azt nyilván nem engedhetem, köt az idősebb testvéri szerződés –, és az ajtóhoz sétálok. Aveline már jó ideje elment, hogy másik széket kérjen a szobába; szerinte az egyik kereke szorult. Szerintem az ő kereke szorult, és csak fontoskodni akart. Mint mindig.
Ekkor hallom meg a szipogó hangokat. Anya halála óta nem voltak ismeretlenek; pánikolva kiabáltam gondolatban Aveline nevét, mintha ettől majd gyorsabban sietne vissza, aztán Leta mellé térdeltem, hogy nagyon kínosan megveregessem a hátát. Nem voltam jó a vigasztalásban; általában engem vigasztaltak.
– Hééé, ne sírj már. Biztos jófej lesz a szobatársad, ha pedig nem, akkor megverjük, Marchand-stílusban. Meg amúgy is egy csomót látjuk majd egymást... Hé, nézd, ha kinézel az ablakon, akkor majdnem látod a szobámat...!
Nem látta, de elhitettem vele, hogy igen, úgyhogy mire Aveline visszaért, addigra már nyoma sem maradt Leta picsogásának sírásának. Egy-null ide.
És egyébként mikor néhány évvel később Leta egy év alatt akkorára nőtt, mint egy szőke zsiráf, és szívózni kezdtek vele, tényleg megvertem az egyiküket. Szerencsés véletlen, hogy apának is addigra fogyott el a pénze, és már nem tudta tovább fizetni az iskolát.

* * *

– Tudja, hol van?
A hang olyan torzul és búgva csapódott le az agyamban, mintha víz alól hallottam volna. Ha jobban belegondoltam, úgy is éreztem magam; nem éreztem a testem súlyát, nem tudtam mozdítani semmimet, de valahol az elmém mélyén tudtam, hogy ha rá is tudnám venni a szám a mozgásra, egy hang se jönne ki a torkomon. Túl sokat kiabáltam előtte, egészen rekedtre.
Életlenül terül a szemeim előtt a világ, hideg tónusú színpacák halmaza. Azt azért érzékelem, hogy valaki mozog mellettem; a párnámat igazgatja, a takarómat, aztán pedig valahol a fejem felett igazgat valamit. Beszél, de csak apró részleteket kapok el belőle.
– ...biztonságban... baleset... kórház... törés...
A dolgok tisztulni kezdenek, ő pedig akármit igazgatott is – a neve Jane, és az akcentusa alapján jamaikai –, végez vele, mert óvatosan a vállamra helyezi a kezét. – Semmi ok az aggodalomra, nagyon jól sikerült a műtét. Szólok az ügyeletesnek, hogy felébredt, ő majd mindent sokkal részletesebben elmond. A családja is itt van. A férje csak egy kávéért ugrott el, azt hiszem. Mind nagyon fognak örülni...!
Tényleg örültek. Meg se álltak megkérdezni, hogy pontosan mi történhetett; hogy mennyire hajtottam gyorsan. Aveline-t egy száguldó sofőr fosztotta meg az álmától, aki nem adta meg neki a zebrán az elsőbbséget; én ugyanezt csináltam egy kereszteződésben. A nővér mondta, melyik kórházban vagyok ugyan, de semmire sem emlékszem belőle; ahogy az elmúlt napokból sem. A tény, hogy balesetem volt, megvan. Mégsem tudom elhelyezni magam benne.
Az orvos elég jónak ítéli meg az állapotom ahhoz, hogy áthelyezzenek az elfekvőbe, ahol már a többiek is meglátogathatnak. Vincenttől hirtelen csak azt tudom kérdezni, nem adna-e nekem is egy kis kávét, pont úgy fáj a fejem, mint mindig, ha nem iszom meg időben a délutánit.
Délután van egyáltalán? Számít, hogy milyen nap van, ha semmimet sem tudom mozdítani?

* * *

– Hol voltál?
Még nem csuktam be egészen az ajtót, a zárban lévő kulcsra szorulnak az ujjaim. Sokszor elképzeltem már, milyen lesz, ha Vincent egyszer rájön. Valószínűleg szégyellnem kéne magamat, amiért Én szegek meg egy olyan esküt, amire lényegében én vettem rá. Valószínűleg nem gondolta komolyan, hogy feleségül vesz, amikor évekkel ezelőtt még mindig levegő után kapkodva és izzadtságban úszva nevetve közöltem vele, hogy hétvégén kedvem lenne megházasodni. Olyan jól hangzott az a szó – házasság. Olyan nagy és felnőtt dolog volt, amire mindenki vágyott, legalábbis úgy éreztem. Ez az ultimate goal, nem? Megtalálni a párod, családot alapítani. Azzal, hogy én lettem az első a családban és az évfolyamon is, csak több jelentőséget adtam az egésznek.
Megkérdezte, hogy mihez lenne kedvem hétvégén, én pedig két nappal később már megtaláltam a helyszínt.
Meg kéne próbálnom bocsánatot kérni? Talán. Vagy úgy tenni, mint akinek fogalma sincs semmiről, hátha elfelejti? Sok házasság működik a szőnyeg alá söprés alapján. Kár, hogy két pszichológus esetében az, hogy nem beszéljük meg a dolgokat, szóba se jöhet.
Talán meg kéne fordítanom a kockát és nekem mérgesnek lenni rá, amiért számon kér; mintha nem kaptam volna meg az üzenetet a nővéremtől, miszerint nem talált otthon, úgyhogy hívjam majd fel. Direkt azért választottam őt és nem Letát, mert elképzelhetetlenül kicsinek tartottam az esélyt, hogy majd pont Ő fog hívni.
De én egyszerűen... Megkönnyebbültnek érzem magam.
Úgyhogy elmondok neki mindent.
Hogy kinél voltam ma, hogy kinél voltam két napja, hogy kikkel voltam, mikor azt mondtam, konferenciára megyek. Nem minden név ismétlődik. Néhányhoz még én se tudnék arcot párosítani.
A férjemet is alig ismerem fel, annyira eltorzulnak az arcvonásai a dühtől. Nem mondom, hogy nem jogos. Nem mondom, hogy megérint.
– Ennek egyszerűen vége, Vincent. Régóta vége.
Annak ellenére, hogy nem ijeszt meg a helyzet, hogy lassan egy évtizedes kapcsolatom hullik darabjaira, a szívem a torkomban dobog. Azt várom, hogy tényleg mérges legyen, hogy hozzám vágjon valamit, hogy megüssön... Bármit, hogy kitörjön a szokásos merevségéből.
Mert Vincent mindig rohadtul merev volt. Nem tudom, hogy én változtam-e, vagy a látásmódom; a baleset óta sok dolog... Más lett. Nem tudom, hogy miért vagyunk ezen a földön, és az igazat megvallva, nem is érdekel. De tudom, hogy nem leszek itt örökre, és a lehetőségek csak szűkülnek. Én voltam az idióta, aki úgy gondolta, hogy számos lehetőségtől elvágja magát már huszonéves idióta fejjel. Oda voltam a férjemért, mert más volt, mint a többiek, mert egy kicsit idősebb volt, egy kicsit tapasztaltabb, egy kicsit ösztönző, egy kicsit... Több. Az utóbbi időben viszont csak annyit éreztem, hogy hátráltat. A logikus lépés pedig az, hogy lerázzam magamról.

A logika viszont nem segít abban, hogy jó döntést hozzak, amikor meglátom a két csíkot a pálcikán. Aztán a másodikon, aztán a harmadikon. Mikor a nőgyógyászom gratulál, majdnem orrba rúgom. Nem szerettem, ha az én egzisztenciámat kérdőjelezik meg, de azt meg kellett osztanom valaki mással.