« i like that you're broken like me »

Rágurulok a felhajtóra, behúzom a kéziféket, leállítom a motort, kihúzom a kulcsot az indítóból, és várok. És várok. És még mindig várok.
Mi a fenére várok?
Ez a kérdés rengetegszer elhangzott már, nem csak a fejemben, de mások által is, nekem címezve. Mert April Wilkins, bár sok dologba vág bele, de sohasem vakon, és sohasem rizikós dolgokba. Hogy meg tudok-e sütni százhatvan muffint a holnapi süteményvásárra? Hogyne! Tudok-e egymás után tizenhárom nap túlórázni? Simán! Hogy meg tudom-e nyerni a szomszédság karácsonyi díszítési versenyét, pedig még egy izzót se vettem? Hogy a fenébe ne! De, például, kész lennék-e tandemugrani? Abszolút kizárt. Az okok? Kettő is van, és rendszerint a hátsó ülésemet szórják tele Cheetosszal.
Szeretem a gyerekeimet. De kezdek én is ráeszmélni arra, hogy mennyire sokszor tolul a „nem tudok/nem lehet” kezdetű kifogás a nyelvem hegyére. Nem tudom, lehet, hogy van némi köze ahhoz, hogy miután megkötöttem ezt a nagyon fura és nagyon át nem gondolt egyességet Saúllal, a korábbinál és kelleténél is több időt töltök a társaságában, vagy legalábbis többször hív, mint korábban, amit eleve sokalltam. Mármint, nem kell félreérteni, az egész fickó egy hatalmas félresiklás, igazi tömegkatasztrófa, de… Neki sosem kell nemet mondania a dolgokra csak azért, mert haza kell mennie paradicsomlevest főzni, amiről egy hete még mindkét gyerek meg volt győződve, hogy imádja, majd estére hirtelen megutálják az egészet, és inkább mekit követelnek, majd sértődés lesz a vége.
Nem tudom, ki volt az, aki kitalálta, hogy anyának lenni áldás, mert szerintem inkább átok, bármennyire elszomorító is ezt mondanom. Nem így képzeltem a dolgokat régen; kezdve azzal, hogy nem voltam egyedül… De egy idő után már ócskának tűnik Tonyt gyűlölni. Belefáradok.
Most is ezzel a letargikus, mégis rezignált fáradtsággal bámulok ki a szélvédőn, a keskeny családi sorházat szemlélve. A lenti ablakokból halvány fény szűrődik ki, a fentiek viszont feketén ásítanak. Logan már biztos alszik, ő olyan, mint akit fejbe kólintottak kilenc után, de Emma még sumákolhat a takaró alatt. Ha így is van, nem akarok felmenni és veszekedni vele.
Végül ráveszem magam, hogy szedjem össze a táskám az anyósülésről, és magam mögött hagyjam az autó magányát.
Nem mintha Loise társaságára hazamenni annyira rossz volna, vagy mintha bármikor is megtörtént volna korábban. A mai az első alkalom, hogy felcsapott nálam dadusnak, mert az anyósom ma valami bingó-partira ment, June pedig későig dolgozott. A nyelvem hegyén volt a megjegyzés, hogy és kit dolgozott meg?, de én vagyok az utolsó, akinek joga lenne megszólni. Inkább segíteni szeretnék neki; döntenie kell, mit akar. De hallgat rám akármikor bárki is, annak ellenére, hogy mindig igazam van?
A bejárati ajtó csukódása mindig a nap végét jelzi számomra, főleg, ha aztán le tudok dőlni a kanapéra, felbontani egy bort, és nézni valami agyzsibbasztó filmet. Ha sírós hangulatom van, akkor mondjuk egy romantikus komédiát, és kis híján úgy dobáljam bonbonnal a képernyőt, mint Dr. Szöszi. Most némi bizonytalansággal tölt el; nem Loise képességeiben nem bízom, inkább a kölykökét ismerem túl jól. Adj két kisgyereket a világ legerősebb emberének, és egy cukortúltengéses este alatt megtörik.
A kulcscsomómat a tálba rakom az ajtó mellett; ez a hang pedig felverni látszik az ébren lévőt. Vagyis, most már ébren van. Mosoly terül szét az arcomon az egy darab gravitációt meghazudtoló tincsét látva, amit minden bizonnyal elaludt. – Neked is szia. Jót aludtál? – kérdezem, miközben besétálok a nappaliba. Meglepő rend fogad. Mármint, sokkal nagyobb nem, mint általában, ami valahol megnyugtat, mert fájna, ha egy este alatt képes lenne nagyobb rendben tartani a házamat, mint én. Tisztaságmániás és kompetitív éneim egyszerre dőlnének kardjukba.
Bólogatok a helyzetjelentésére. – Megmondom őszintén, amíg mindketten élnek, és nem kell új bútort vennem, részemről sikeres volt az este. – Már csak azért is, mert ismét nem nekem kellett nyűglődnöm velük este. Amilyen nehezen akarnak felkelni reggel, annyira makrancosan utasítják el a lefekvést is. Nem igazodom ki rajtuk; ha nem szólna bele senki, képes lennék soha többé el sem hagyni az ágyamat. – Már évek óta úgy érzem, mintha futópadon lennék. Szeded a lábad, de előrébb nem jutsz – sóhajtok. – De legalább pofára esel mindenki előtt, ha lassítasz a tempón… Bár ezt nem neked kell elmagyaráznom.
Loise nyomozó volt. Ami alapjáraton azt jelentette volna számomra, hogy ki nem állhatom; semmi személyes, de nagyrészt minden nyomozóval így vagyok. Valahogy úgy érzik, azért, mert én csak civil alkalmazott vagyok, nekik meg van pisztolyuk, máris annyival többek, hogy igazából rendelhetnek tőlem kávét. Valószínűleg akadnak, nem is kevesen, akik ha morogva is, de teljesítik a kérést, én viszont nem nyelem le az ezzel kapcsolatos indulataimat. Talán nem meglepő, hogy sokszor ha kérni akarnak tőlem, vagy a labortól valamit, nem maguk jönnek, hanem járőrt küldenek, vagy irodistát. Hát, mindenki, kivéve Garridot. De ezt a gondolatot inkább nem folytatom, nem akarok párhuzamot vonni köztünk.
– Még csak az kéne! – horkanok fel. – Tony egyszer elhozott egy kutyát… Nyerte kártyán vagy tudom is én. A gyerekek persze megígérték, hogy naná, gondját viselik, sétáltatják, etetik…! Nos, ezt két napit bírták is. Aztán az én nyakamba szakadt az is – rázom meg a fejemet az emlék végett. Aztán még gyorsan hozzáteszem: – Nem vittem menhelyre, nehogy azt hidd! Azóta az anyósomé. Legalább van valaki, aki képes végighallgatni őt. Az apósomnak már hallókészüléke van, és kinyomja, ha nem kíváncsi rá.
Nem mondom, hogy az én fejemben ne fordulna meg, hogy milyen jó lenne egy némító gomb egyes embereken… De természetesen csak magamban. A felesleges munkahelyi konfrontáció negatív légkört szül és unproduktív munkamorált.
– Köszönöm, hogy vállaltad. Életet mentettél – mondom aztán, és mivel így szokás, óvatosan közelebb lépek hozzá, hogy megöleljem. Nem túl szorosan, mert nekem eleve kicsit kényelmetlen, neki pedig… Hát, nem tudom. De valószínűleg nem mondnaá, hogy az lenne, amitől értelemszerűen mindig azt gondolom, hogy az. Van egy sejtésem, miszerint azért is azt hiszi, némileg haragszom, mert az egy szem randevúnk úgy alakult, ahogy. Nem mondom, elgondolkodtatott, hogy valóban egyszerűbb lenne-e nővel vagy sem, mert igazából nem a férfiak hülyék, hanem az egész emberiség, de… Nem miatta. Megértem az ő gondjait, legalábbis szeretném. Túl sok embert vettek már el tőlem olyan dolgok, amiket nem értek.
– Nagyon sietsz haza? – kérdem aztán, átsétálva az ebédlőn a konyháig, hogy felpattintva a villanyt a hűtőben kezdjek el keresgélni. A bort a legfelső polcon tartom, ahol Logan nem láthatja. Nem mintha attól félnék, hogy majd alkoholizálni fog, hanem inkább úgy adja elő, minthogy „a mi hűtőnkben sok dolog van, főleg sajt és bor”. Mindenesetre, előhúzom az egyébként már bontott üveget, amit múltkor gondosan visszadugóztam. – Szívesen megosztom veled. Saját tapasztalataim alapján… szükség van rá.
Válaszától függően magamnak egészen biztosan töltök a speciális borospoharamba. Azért speciális, mert kicsivel nagyobb, mint egy sima borospohár, így az illendőnek tűnő mennyiség valójában… pont elég.
– Ismerek egy jó taxist, Alit. Ő volt az első, akit kifogtam New Yorkba kötözéskor hat éve, de azóta mindig őt hívom, megbízható, nem próbál meg tizenhat hídon átvinni A-ból B-be… És egészen jó arc. Mondjuk mindig a családjáról mesél, én meg nem merem megmondani neki, hogy a sajátom is elég. De múltkor már meghívott a lánya esküvőjére. Ötszáz másik vendéggel együtt. – Erre is csak a fejemet tudom rázni, no meg belekortyoni a borba. Mindkettőnknek volt már tapasztalata esküvővel, pontosabban azzal, mi mennyibe kerül, és amúgy is mennyire hatalmas káosz az egész, akkor is, ha csak ötven főt hívsz meg. Nemhogy ennyit! – Itt is maradhatsz, egyébként. Van valami szuperképességed, amitől a gyerekeim hallgatnak rád… De minimum a tény, hogy nem én vagyok. A végén sírás nélkül jutnánk el iskolába.
Nem mondom, nem rossz érzés, hogy akad egy másik felnőtt is a házban, akivel adott esetben tudok beszélni. Logan mindig nagyon próbálkozik, de mikor a hatodik kedvenc bogaramra is rákérdez, elfogy a türelmem. – Megmondom őszintén, nem nagyon szoktak barátnőim lenni – jegyzem meg a pohár karimája fölül. – Úgy értem, olyan barátaim, akik nők. Szóval igazából fogalmam sincs, miről szokás beszélgetni borozás közben? Pasikról? Ruhákról? Hogy ki hogy tartja karban a bikinivonalát…?

« i like that you're broken like me »

– Hát nem olyan könnyű, mint amilyennek láttatom – hallatok horkantó nevetést. Természetesen nem gondolom komolyan. Szeretném, ha azok közé tartozhatnék, akiknek mindez valóban szenvtelenül megy; aki ász a munkájában, a gyerekei csodásak, a háza ragyog, a teste pedig még jobban néz ki, mint szülés előtt, s teszi mindezt egyetlen izzadtságcsepp nélkül. Lehet, hogy van erre valami csodamódszer, amire még nem leltem rá, de… A munka és a kölykök mellett nincs túl sok időm keresni. Nem hogy megoldást, de semmi mást sem, ide értve életkedvet, pasit, zumbaoktatót. (Pedig tényleg el fogok menni…! Egyszer.)
Azért jól esik, hogy Loise ezt mondja, és nem akarom tudni, mennyire gondolja komolyan, bár talán sokkal inkább, mint racionálisan vélném. Nem tudom, vajon másokkal szemben is ennyire előzékeny és, némi szerénytelenséget megmerészelve, lelkesedő. Jól esik, ezt nem tagadom. Még ha tudom, hogy nem is érdemlem meg – na jó, talán egy kicsit.
– Hát, amennyi növényt kell locsolnod, nem csodálom, ha nincs rá időd – jegyzem meg somolyogva, de minden jószándékkal. Loise lakásán nem jártam mondjuk sokszor, de mindig megdöbbentett. Valahogy a levegő is más. Az én házam atmoszférája felváltva tisztítószeres és kajaszagú, az övé viszont egyszerűen… Tiszta. Ez biztos a növények végett van. Régen én is próbálkoztam velük, de amit nem a teljes növénytudásom hiánya ölt meg, azt a kölykök. Azóta csak kövirózsáim vannak, meg nagyon drága selyem művirágaim. Természetesen csak zöldben, hogy a színek ne csábítsák Logant közelebbi vizsgálásra.
Az ilyen megjegyzéseim végett skszor úgy tűnik, mintha terhesnek élném meg Loganéket, de… ez nincs így. Na jó, nem mindig. Logan például most épp nagyon édes korban van, amikor még hagyja, hogy szeressem, de már nem állít be hozzám hajnali háromkor, hogy fél a sötétben. Emma már átállt a sötét oldalra, ahonnét csak azért jön vissza, hogy lekaszaboljon pár mézeskalács-gyereket.
Nem vagyok túlzottan érzelgős ember. Elég jól ki tudom zárni őket, ha akarom, legalábbis általában. De azért nekem is vannak igényeim; az egyik ilyen, hogy néha… Kell az emberi közelség. A társaság. A kaktuszodat is locsolni kell néha, mint kiderült számomra, én pedig többek szerint is olyan vagyok, mint egy kaktusz. Garrido egyszer még azt is megjegyezte, hogy az évi egy napi virágzás is stimmel. Fonnyadt az anyád.
Úgyhogy jól esik az ölelés, még ha kicsit esetlen is. Érzem, hogy megfeszül, és már majdnem korábban ellépek, de végül némileg relaxál a válla.
– A növényeid biztosan megsértődnének, ha ezt hallanák – sóhajtok fel teátrálisan, a pulthoz lépve. – Vannak érzéseik, nem? Azt mondták, ha beszélek hozzájuk, szebben nőnek. Hát… – Itt a konyhaablakomban egy megjegyzem, drágán vett fa virágládikában lévő földből kikandikáló száradt kórókra nézek. – Azt hiszem, túl sokat anyáztam a fűszerkertem.
De örülök a társaságnak. Loise-szal egyébként is jól kijövünk, csak kell neki egy kis idő, hogy felengedjen. Kicsit olyan, mintha mindig elfelejtené, ismerjük egymást, és újra meg újra bezárna, aztán elő kell csalogatni. Nem mintha a történtek fényében nem lenne egyértelmű a dolog; nem mondott el mindent, épp csak annyit, amit elég magyarázatnak gondolt a balul elsült randink után. Vagyis, lehet, hogy a nagy kétségbeesésében, hogy tönkretette a teljes kapcsolatunkat, többet is mondott volna, de leállítottam. Érzékeny terület volt számára, azt pedig nem piszkáljuk, csak azért, mert groteszk kíváncsiság vezet. Egyébként is pont elég borzalmas látunk mindketten a munkahelyen, hogy ne kelljen még arról beszélni a szabadidőnkben is.
– A tiéd vagy az enyém? – vonom fel a szemöldökömet a kijelentésére. – Egyébként nem biztos, hogy mellélőttél. Okosabbak, mint először tűnik. Csak valahogy mégis évekig kell kérlelned őket, hogy ne egyék meg a földet. – Érdekes lények a gyerekek, az biztos; mintha más fajhoz tartoznának, aztán egyszer csak azt veszed észre, hogy viszonylag normálisak lettek.
Kivéve, ha Bobbyról van szó.
Megrázom a fejem, nem akarok most gondolni rá. Azt hiszem, Loise talán még mindig fél, hogy haragszom rá miatta, pedig nagyjából azonnal szólt. Többet el sem várhatok tőle. – Sosem zavarsz – mosolygok rá, bár egyébként nem néz rám, úgyhogy nem látja. Sokszor sokaktól kaptam meg, hogy ijesztő személyiség vagyok; ilyenkor lehet azzal érvelni, hogy csak nem tudják kezelni a határozott nőket, de ebben azt hiszem, nem feltétlenül keresendő a feminizmusellenesség írmagja. Egyszerűen… Szóval tudom, hogy nehéz dűlőre jutni velem. Néhányak szerint túlzottan konfrontatív személyiség vagyok, és az, hogy nem finomkodok, sokakat megrémít. Néha egyébként nem rossz ez a halál asszonya stíl; azok a „felehetek önnek pár kérdést?” muksók a bevásárlóközpontok előtt, akik mind közvéleménykutatást végeznek, valahogy hirtelen pont a másik irányba kezdenek nézni. És az emberek általában hallgattak rám, ha rájuk szóltam. De mikor olyasvalakiket bizonytalanítottam el, mint Loise, kicsit én is elkezdtem megkérdőjelezni, hogy mennyire jogos a másokon átgázoló viselkedésem.
– Idejét se tudom megmondani, mikor csinált nekem utoljára bárki reggelit – nevetek fel, őszinte hitetlenkedéssel. A hajamba túrok, de nem, tényleg, fogalmam sincs, mikor lehetett. Talán Tony, a legelején…? De annak már majdnem tizenöt éve. Ezt kimondani borzasztó volna. – Reggel meglepően nyugodtak. Mintha be lennének drogozva. Már ha nem alszom el, mert akkor én nézek ki úgy, mint aki túltolta a váliumot… – Mivel nekem nem is kilencre, hanem lehetőség szerint nyolcra kéne beérnem dolgozni, ezért a gyerekek is mindig korábban kerülnek iskolába, ami ellen egészen addig nem lázadtak, míg rá nem jöttek, hogy az osztálytársaik simán aludhatnak hétig is. Emma azóta is azért kampányol, hogy inkább metróval mehessen, de itt jön kapóra a tankszerű érzéketlenségem, amivel átgázolok másokon: több kell némi duzzogásnál ahhoz, hogy engedjek egy tizenegy évest egyedül metrózni Észak-Manhattanben! – Megvettél kilóra a rántottáddal. De figyelmeztetlek, ha túl sok ilyen kellemes dolgot ajánlasz fel, a végén ideköltöztetlek.
Ez elsőre viccesnek hangzik. De ha nem lennének ilyen drágák, rég felfogadtam volna egy állandó bébiszittert; ebből a fizetésből ez nyilbán lehetetlen. Az anyósom már nyugdíjas, egész nap unatkozik, csak az a gyorssétáló csoportja meg AA-klubbja van. Ami esetükben nem Anoním Alkoholistát jelent, hanem Abszolút Alkoholistát. Uborkásszendvicshez isszák vasárnaponként a gint.
Bár neki legalább vannak barátai.
– Szerinted melyikünknek rosszabb, hogy anyukádnak tartalmasabb szexuális élete van, mint nekem? – teszem fel a nagy kérdést, ráfintorogva a borospoharamra. Erre inni kell. Azért nem kell sokáig várni, hogy Loise megint azt érezze, rosszat mondott. Felnevetek. – Egyáltalán nem lőttél volna messze. A szexuális életem olyan, mint az a hasizomgép a szekrényem tetején. Jó szándékkal feltételezett a használata, de már ráült a por. – Mert Garridot nem számolom. Ő… nem számít és kész. – A randiszférám pedig kaotikus. Szerintem sikerült kifognom minden idiótát Észak New Yorkban. Már nem rád gondolok, nyilván! – emelem fel védekezően a kezem. – Te Queensben laksz. Az dél. Bronxszal és Manhattannel van gond.
De ettől inkább megkímélném. Nyilván oka van annak, hogy még mindig inkább a jegygyűrűmet hordom; most is rajtam van. Mert így egyszerűbb. Lassan amúgy is kezdek belenyugodni, hogy egyedül halok meg.
Ellentétben egyesekkel.
A gondolatára megfeszül az állkapcsom de Loise szerencsére hirtelen feldobja a tűsarkút, ami szerencsés, mert ha nálam lenne egy tűsarkú, akkor leszúrnék vele valakit.
– Micsoda áldás a szülői gondviselés, hm? – nevetek bele a poharamba. Nem tudom, csak placebo-e, de máris kezdem jobban érezni magam. – Pedig biztosan jól mutatnál csipkés virágos szoknyácskában gyanúsítottakat kergetve… Gondold végig. A tűsarkúdból lehetne bumeráng. Te lennél New York női Krokodil Dundee-ja.
Lehet, hogy már most a fejembe szállt? Mondjuk nem igen tudom, mikor ettem. Nem mostanában, egyszerűen elfutott előttem a nap, túl sok dolgom volt és nem jutott eszembe. Bár figyelek Loise-ra, közben az agyam másik fele azon elmélkedik, vajon van-e még valami mélyhűtött vacak a fagyasztóban. Egy hotdogot meg tudnék enni.
– Volt orchideám. Úgy hat hónapig. Mondjuk nem ugyanaz az orchidea, két havonta újat kellett vennem, mert meghalt, ami úgy érzem, elég jól bemutatta az anyai képességeim. Ha az orchidea nem tud sírni a tápoldatért, akkor nem fog kapni. – Kiiszom a poharat, mintha feles lenne, aztán lerakom a pultra és a mélyhűtő felé lépek, de aztán megakad a tekintetem a mosogató mellé a pultra rakott pizzásdobozon. Ha elég jól ismerem a gyerekeimet, és miért ne ismerném, akkor benne hagyták a… Bingó! Pizzaszél. Mint azok a drága kenyércsíkocskák az éttermekben.
– Van egy olyan pizzéria a városban, ahol csak pizzahéjas pizzát árulnak. És van, aki megveszi. New York tényleg fura hely, nem? – gondolkozom el, miközben visszasétálok Loise mellé, ezúttal tényleg mellé, hogy leüljek az egyik székre a sziget mellett. Magamhoz húzom a dobozt is, benne a megrágott szélekkel, ami külsőre talán undi, de… Nem, igazából tényleg az, csak már megszoktam. És amúgy is csak rágnom kell valamit. – Mondjak valami vicceset? – kérdezem aztán, ráhajolva a pultra, hogy a másik feléről elérjem a borosüveget és a poharamat, amit most megint megtöltök. – Tony felhívott ma. Meglepett, azt hittem, elfelejtette a születésnapomat, és… Mint kiderült, tényleg. Nem azért hívott. Az eljegyzési gyűrűt szerette volna viszakérni, állítólag családi ereklye. Merthogy megházasodik.
Erre felnevetek. Kicsit talán hangosabban, mint kellene, úgyhogy azután hirtelen elhalkulok és fülelni kezdek a lépcső felé, ahol az emeleten a gyerekek szobái vannak, de nem hallok motoszkálást. Talán nem hallgatnak ki. – A gyerekeknek nem mondta még el. Remélem, ezt is rám akarja hagyni. Nem, sőt! Remélem, hogy az új menyasszonykája olyan, mint én. Mármint, én voltam. Húsz éves és ostoba. Tuti szőke. Már bocs – pillantok rá oldalra. – Tudod, nem igazi szőke. Hanem az a másik. El tudod ezt hinni? Van képe…!

« i like that you're broken like me »

Sosem gondoltam magamat különösebben kapcsolatfüggőnek. Persze, volt barátom Tony előtt is, és utána… Hát, utána úgy igazából nem jártam senkivel. Randiztam, legfeljebb; de hogy is jutott volna időm másra, ha az elmúlt hat évben ha nem dolgoztam, akkor próbáltam rendszerezni a káoszt, ami két gyerekkel jár. Tudom, hogy nem lettem volna képes rá az anyósom segítsége nélkül, úgyhogy minden alkoholizmusa és túlzott pletyka-éhsége ellenére őszinte hálával adózom előtte. Ha időm lett is volna… Nos, azt jobb dolgokkal is meg lehetett tölteni, mint kínos és idétlen, sehová se vezető randik. Ha nem számolom azokat, amik eleve félbeszakadtak – mert a gyerek beteg, mert munka van, mert Garrido nem tud patront cserélni a nyomtatóban –, akkor az első randi után másodikat is elérők száma úgy… tíz volt. És csak kettő, akivel harmadik vagy negyedik randi is lett. Látva viszont, hol vagyok most, azt hiszem, nem kérdés, hogy a randizásból nem lett kapcsolat.
Miért? Nos, az első két legfontosabb ok: Logan és Emma. Nem mintha elleneznék, hogy randizzak, de eladni magad egy kapcsolatra, úgy, hogy közben két tökmag még a te jelenlétedtől függ túlélésében… A legtöbb pasas eleve menekül a kisgyerekektől. Vagy azt hazudja, gazából szereti őket. De ott volt például Gavin, akivel egy óra alatt tíz gintonikot ivott meg, mire bevallotta, „van egy kis problémája”. Mikor megindult a vécé felé öt perccel később, átesett a saját székén.
A legtöbb korombeli férfinak, ha nincs családja, annak oka van: nem normális. Ha mégis az volna, vagy mondjuk a családja nem tényező, az olyan, mint megnyerni a jackpotot, vagy egy tolltartónál többet nyerni azokon a termékkód beküldős szerencsejátékokon. Mindenki elhiszi, hogy van ilyen, de igazából senki sem ismer nyertest. Nem mintha feltétlen anti-pasas alapanyag lenne, akinek van egy kis difije. Nekem rögtön itt van a munkamániám meg a két kölyök; ettől független azért kompetensnek gondolom magam. De a gyerekek közelébe nem engednék egy alkoholistát se.
Úgyhogy a logikus megoldás, hogy majd hatvan évesen talán ismét kész leszek randizni.
– Nagyon segítőkész vagy – nevetek fel. – Tudod mit? Talán túlélem, ha ma nem hozol össze senkivel. A húgom is hasonlókat ígért nekem egyébként, de semmi sem lett belőle, szerencsére… De azért Mr. Monroe számát megírhatod. Nagyon érdekes személyiségnek tűnik.
Néha már azt is gondolom, talán velem van baj; le vagyok maradva a randizási szokásokkal. Elvégre, utoljára tizenkilenc évesen voltam randin. Aztán egyszer csak arra ébredtem, hogy harminc éves vagyok.
Nem kerüli el a figyelmem viszont, hogy Loise nem említ nőket. Nem mintha zavarna; igazság szerint én sem vagyok biztos benne, mit akarok, mert azt az egy egyetemi kalandom azért nem ad túl biztos alapokat. Tony, meg a sok csalódás után a férfinemben gondoltam, talán esélyt kéne adnom neki. Loise amolyan egyértelmű választás volt; barátok voltunk, de még nem annyira, hogy ezzel olyan nagy dolgokat ronthatnánk el, jókat beszélgettünk, és nem utolsó sorban gyönyörű. Valahol elég nagy és tőlem szokatlan merészség volt elhívni, mert azt sem tudtam, hogy igazából hol áll ezügyben; hogy egyáltalán vonzódik-e a nőkhöz, és még inkább, hogy készen állna-e… Bármire. A válasz nem volt, már utóbbira. És tekintve, hogy értettem a miérteket, sehol sem volt az a csalódottság, ami a legtöbb befuccsolt randim végett támadt bennem, némi „erre fecséreltem az időm!” bosszúsággal keverve.
Néha volt egy olyan érzésem, hogy bizonyos szempontból bánta a dolgot. De nem akartam szóvá tenni. Azt hiszem, most jó volt így. Bár nem tagadom, az elég pozitív, hogy ilyen jól kijön a gyerekekkel.
– Hmm. Nem tudom, én már rég nem érzem kényelmetlennek. Helyszíneléshez nyilván van bakancsom, de… Igazából kényelmesebben érzem magam, mindent összevetve. Ad egyfajta… Nem is tudom. Plusz pontot a nőiességre? Tudom, hogy nem kéne számítania – legyintek. – De kicsit olyan érzés, mint mikor frissen csinált hajjal jössz ki a fodrásztól, és úgy érzed, mindenki téged néz. És van is mit néznie! – Túldramatizált, a Baywatch-ból vett mozdulattal dobom át a hajam a vállam felett, mintha nem pontosan négy éve jártam volna utoljára fodrász közelében. Azóta magamnak vágom, és amúgy sem érdekel senkit. Valahol  érzés volna elmenni, oda is, kozmetikushoz is, és egy csomó egyéb helyre, de önzőség volna, és amúgy sincs rá időm. A legtöbb, amit tehetek, az itthoni megoldások pótszerként használata, meg az, hogy egyáltalán próbálkozom. Szeretek szép lenni; de elég nehéz megtalálni az egyensúlyt a munkában a „trampli” és a „leszopom a főnököm az előléptetésért” look között.
Az is hiányzik, hogy életben tudjak tartani valami növényt, egyébként. Régen a kollégiumban babot neveltem az ablakban, az is sikerélmény volt, a sikernél pedig kevés dolgot szeretek jobban, talán csak azt, ha igazam van. – Nos, próbálni mindenképp megpróbálhatod – bólintok. – A yukkapálma egészen sokáig húzta. Csak aztán a macska rágókának nézte.
Nem, nincs macskám. De van két gyerekem, akik hajlamosak bármilyen állatot hazacipelni, azt remélve, nem veszem majd észre. A macska még mindig jobb volt, mint a titokban szerzett afrikai óriáscsiga, amire nem tekerték vissza a kupakot a befőttesüvegre, és arra ébredtem, hogy mellettem mászik a párnán.
Inkább nem teszek megjegyzést arra, hogy úgy étkezem, mint egy… hatvanas (?) pasas. A következő lépés az volna, hogy a narancslé helyére sört pakoljak a hűtőben. – Jól vagy? – érintem meg a vállát aggódva, mikor hirtelen félrenyel. Megcsapkodom a hátát, igazából inkább ösztönből; ha kell, tudok Heimlich-ezni, bár nem tudnom, az vajon folyadéknál is működik-e. – Az utolsó, amit megérdemel, hogy valaki megfulladjon miatta…!
Neki kéne belefulladni valamibe, mondjuk a tortába. Vagy a gyűrűjébe. Kár, hogy az eleve lyukas. – Azt se tudtam, hogy van barátnője. Vagy hogy ez épp melyik – forgatom meg a szemem. – Persze állítólag halálosan szerelmes, és hogy ez most már egészen más, mint a korábbi kapcsolatai, de szerintem csak korai kapuzárási pánik, nem több. – És amúgy is, milyen épeszű nő menne hozzá egy simabeszédű, sunyi, megbízhatatlan döghöz? Majdnem ugyanolyan idiótának kéne lenni hozzá, mint mondjuk Garridohoz…! – Vagy a nő gazdag… Igazából nem tudom, mérges lettem és a falhoz vágtam a telefont.
Tonyt pedig cseppet sem zavarta meg ez a fecsegésben, mert mire felvettem egy kép leverése után, már a gyűrű felől érdeklődött. Amiben a „smaragdot” is cserélnem kellett. Úgy tíz dollárért. – Tony egyszerűen ilyen – vonom meg a vállam, miután meggyőződtem arról, hogy Loise tényleg nem fog spontán megfulladni; a boromat lötyögtetem és figyelem a vörös folyadék fodrozódását. – Olyan nagyon… ostoba. Nyilván. Mellette viszont, azt hiszem, úgy is mondhatnánk, hogy szenvedélyes. Szenvedélyesen idióta. Elhiszem neki, hogy azt hiszi, szerelmes. Csak egy két hónap múlva már sehol sem lesz.
Egyébként nem tudom, mióta ismerik egymást, és azt sem, kicsoda a nő. Talán valami bölcsész-szakos egyetemista liba. Akkor viszont nem engedem a gyerekeim közelébe, ez biztos!
Loise biztatása azért jól esik, el is mosolyodom. Még ha tudom, hogy túloz is. – Bevallom, egy kicsit beleringattam magam a gondolatba, hogy ötven évesen majd észhez kap, és rájön, mekkora hibát vétett, mikor már kopaszodik és pocakosodik, de… Nem akarom Tonyt. És azt se akarom, hogy Ő akarjon engem. Csak… annyira nem fair, hogy ő boldog. Rossz ilyet mondani, ugye? – Visszaejtem a pizzaszélt a dobozba, hirtelen elment az étvágyam. – Nekem kéne az okosabbnak lennem. És annak, aki elengedi a dolgokat, de képtelen vagyok. És ennek azt hiszem, nagy köze van ahhoz, hogy mennyire sehol sem vagyok hozzá képest.
Tudom, hogy ez lehet az a pillanat, ahol közbe akar vágni, de még időben felemelem a kezem. – Nem, nem úgy értem, hogy a gyerekek itt vannak, meg a többi. De ő… szóval annak ellenére, hogy egy felelőtlen barom, vagy pont azért, azt csinálja, amit akar, amikor akar. Nem stresszel a dolgokon, csak csinálja őket, és ha megunja, odébb áll. Ezt nagyon irigylem, tudod? Mindig olyan laza és könnyű vele beszélgetni. Néha még azt is elfelejtem, mekkora tuskó, mert mindig emlékszik mindenre, amit mondtam neki. Csak eljönni felejt el néha, de a kölyök amúgy is elfelejtik. Bezzeg ha én egyszer kések az iskolai előadásról…!
Mély sóhajjal iszom ki a poharamat. Aztán újra is töltöm, mert ez most ilyen beszélgetés. Kicsit seggfejnek érzem magam, amiért magamra tereltem a témát, de nem eléggé, hogy meggondoljam magam. – Szerinted el kéne mennem? – pillantok fel rá kérdőn. – A gyerekek menni fognak;Tony is említette, azt hiszem, és ha megtudják, biztos menni akarnak. De nem tudom, hogy nekem kellene-e. Mármint, két fajta ember megy az exe esküvőjére: a pszichopata meg a hős. És honnét tudjam, én melyik vagyok?
Persze tudom, hogy Loise mit fog mondani; hogy utóbbi vagyok. De ebben nem tudok hinni neki. Ismét a pizzaszélek felé nyúlok, és Bobby által agresszívnak nevezett rágással esek neki. – Neked is van olyan érzésed néha, hogy jó lenne ott melletted… valaki? Nem a szexuális részre gondolok. És nem is arra, hogy legyen kivel elmenned vacsorázni. Csak hogy hazajössz, és ott van… Emmáék azért elég limitált impulzusokkal szolgálnak – forgatom meg a szemem. – Vajon ettől kevésbé lesz erős az ember?

« i like that you're broken like me »

Loise-nak teljesen igaza van abban, hogy az ember azt hinné, Tony ezek után nem próbálkozik meg egy újabb házassággal. A gond csak az, hogy ezt a normális emberek látnák be, Tony pedig nem. Szerintem ő a mai napig nem egészen biztos abban, miért is váltunk el; lehet, hogy elhiszi, a csillagok állása volt rossz, vagy egyszerűen hisztisnek gondol és rám hagyta a dolgot. Nem feltételezem róla, hogy bántani akar, az sosem volt célja, sem a váláskor, sem most, de néha annyira… Túlzottan elfogadó mások dilijeivel, hogy ezzel is az őrületbe kerget.
Megmondom őszintén, az elején, mikor megpedzegettem a válást, még egy egészen kicsit azt reméltem, hogy talán észbe kap. Hogy magába néz, aztán rám, ránk, rájön, mit veszíthetne, és mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy megváltozzon. Az sem érdekelt volna, ha nem sikerül neki, ha megbukik, csak próbálta volna meg…! De nem. Én közöltem vele egy fél órás monológban, hogyan, miért és mikor jutottam arra, válni szeretnék, ő pedig belement. Azt mondta, megért engem. Hogy azt szeretné, ha boldog lennék. Annyira gyűlölöm, hogy még utálni se lehet rendesen!
Igazság szerint annak ellenére, mennyire hevesen próbálom utálni, még most se megy, ezután a húzás után sem. Csak magamat és a szomorú életemet siratom, hangosan.
– Nem tudom, mennyit ér az, ha ezekben előrébb vagyok, ha nem tudom élvezni őket igazán – dünnyögöm egy tétova vállrándítással. Értem, amit Loise mond, és jól esik, de valahogy nem tudom elhinni. Szeretem, hogy mások szuperanyaként gondolnak rám (mint Loise, akit szegényt kezdek félteni, hogy csak azért tartom magam mellett tudatalatt, mert mindig dicsér, olyan, mint a kissé pipogya minion a főgonoszok mellett – nem mintha Loise akárcsak megközelítőleg is buta lenne!), hogy a munkahelyen is a legtöbbektől sikerült kivívnom azt az alapvető tiszteletet, amit elvárnék, és hogy sokszor másokat megkerülve egyenesen hozzám jönnek panasszal, akkor is, ha nem munkahelyi ügy, mert tudják, hogy én úgyis megoldom. De ahányszor hazajövök, és a gyerekeket már csak annyiban érdeklem, hogy vajon megsütöm-e nekik vacsorára a kedvencüket, aztán miután le is feküdtek, teljesen egyedül maradok… Valahogy az egész olyan üresnek érződik. Pedig tudom, hogy nem kéne.
– Nem tudom, hogy csinálja az, akinek ebből áll az egész élete – ismerem el. – Nem nézem le azért, mert ő ebben találja meg az önmegelégedést, sőt. Tudni szeretném, hogy csinálja. Mert mindegy, mennyire és hogyan neveled őket, a gyerekek elég gyorsan belépnek abba a szakaszba, ahol nem igazán hálásak. Legfeljebb néha. – Tudom, hogy szeretnek. Még Emma is, mindegy, mennyire ellenkezne ezzel a kijelentéssel. Én még emlékszem arra alig pár évvel ezelőtt, mikor a rajzórán azt a feladatot kapták, hogy rajzolják le a hősüket, majd mondják el, miért őt választották, és rám esett a választása. Azt mondta, azért, mert senki mást nem ismer, aki egyszerre üldözi a csúnya embereket és süti meg a kedvenc almás pitéjét.
Vajon hová tűnt belőle ez a szeretet…? Valahová tűnnie kellett, az energia, ugyebár, nem vész el, csak átalakul.
Megcsóválom a fejem a gondolatra, aztán Loise-ra pillantva elmosolyodom. – Ha eddig nem ajánlottam volna fel, hogy maradj, most már csak azért is megtenném, mert ilyen szépeket mondasz. A férfiak hogy nem jöttek még rá erre a trükkre? – kérdezem komolytalanul, mert rájöttek, csak máshogy használják. Azután viszont már őszintén teszem hozzá, és nem tudom, hogy a pillanat heve vagy a bor teszi-e, de már majdnem könnyek gyűlnek a szemembe attól, hogy hogyan lehetek olyan szerencsés, hogy egy ennyire csodálatos, önzetlen és kedves nő pont engem akar a legjobb barátjának. – Köszönöm. Tényleg. Ha bármikor eleged lenne az NYPD-ből, még mindig lehetsz life coach.
Abban is kiütközik talán a különbségünk, hogy bár Loise jóval halkabb szavú, de őszinte lelkesedéssel buzdít, én pedig biztos, hogy előbb-utóbb elveszteném a türelmem és rákiabálnék a tétováskodóra, hogy „SZEDD ÖSSZE MAGAD”, mert néha a kemény szeretetre is szükség van. Csak nem biztos, hogy fizetnének érte. Jobban mondva, biztos akadna, aki fizetne érte, csak kissé szexuálisabb vonalon. Erre az útra a bor vezetett rá, esküszöm.
– Miért? – emelem rá a tekintetem. Ez nem olyan női miért, amikor azt várod, hogy a másik megváltoztassa a véleményét. Komolyan kíváncsi vagyok Loise logikájára, amit elismerek, de, vagy épp azért, mert általában teljesen más, mint az enyém. Aztán megvonom a vállam. – Ha a gyerekek nem lennének, nyilván nem mennék. – Legalábbis azt hiszem. – Még ha az emberben ott is van, hogy megmutassa az exnek, mit cserélt le és mit vesztett vele, jobb esetben van annyi tartása, hogy ezt ne idegenek előtt, ilyen nyilvánvalóan játszmázza le. De így… Hiába váltam el Tonytól, még mindig a családunk része. Ha elmegyek, valószínűleg a rokonság felét arra emlékeztetem, hogy tíz évvel ezelőtt kábé a mi esküvőnkön voltak. Ha nem, akkor meg feltűnő lesz, hogy nem mentem el, és azért beszélnek majd róla.
Lényegében azt kell kitalálnom, mi zavar jobban, ha akkor beszélnek ki, mikor itt vagyok, vagy ha csak sejtem, hogy így van. Kár, hogy a kérdés tisztázásával még mindig nem jutottam közelebb a válaszhoz.
Látom Loise-on, hogy kicsit mélyebben érinti, és talán észre sem vette, hogy fészkelődni kezdett. Mintha ki akarna bújni alóla. Nem tudatos dolog, mert ha nem akarna válaszolni, mondhatna nemet, ezt ő is tudja. Vagy… remélem, hogy tudja. – Az. Én is ugyanezzel a dilemmával küzdök – hitetlenkedve ingatom a fejem. Hogy lehet az, hogy két felnőtt, intelligens nő nem képes dűlőre jutni egy ennyire banális kérdésben? – Szerintem van. Tony is ilyen. A legtöbb nehézséget nem fogja fel annak. Nem bosszankodik rajta, csak kikerüli és megy tovább. Ez volt az egyik, amit nagyon szerettem benne – ismerem el kelletlenül.
Sosem voltam különösebben gyengéd vagy könnyű személyiség; egyszerűen képtelen vagyok félvállról venni a dolgokat, és bár ez sok esetben segítség, legtöbbször inkább tehernek érzem. Maximalizmusnak is hívhatjuk, vagy totális őrületnek a részletek iránt, de nem tudok átlépni valami felett, ami nem úgy van, mint kellene. És már én is észrevettem, hogy annak ellenére, mennyire logikus volna, ha Én is hasonló emberekkel venném körbe magam, itt jön közbe az ezerszer használt és klisésnek ható megjegyzés: két dudás egy csárdában nem fér meg. Szeretek vitatkozni, sőt, mérges is szeretek lenni, de a nap végén azt szeretem, ha az van, amit én akarok.
– Lehet, hogy csak a pasik ilyenek – lögybölöm meg a boromat eltűnődve, hunyorogva meredve valahová a távolba. – Nem azt mondom, hogy minden pasi egyszerű, mint a faék. Csak hogy a legtöbb az. Ritkán gondolkoznak a miérteken, inkább a hogyanon. Lehet, hogy ezért borítanak ki a filozofikus férfiak, már azon ritka esetben, hogy találkozom ilyennel. Egyszerűen nem ehhez van szokva az agyam. Szeretek nő lenni, de néha annyival egyszerűbb lenne pasiként, nem? – nézek Loise-ra kérdőn. – Mármint… Nézd meg Bobbyt. Elvileg ugyanabból a genetikus anyagból állunk, ugyanazon körülmények között nevelődtünk, ráadásul percre pontosan ugyanakkor, szóval tényleg nem tudok másra gondolni, minthogy az az Y kromoszóma a ludas. Mintha azzal, hogy letörték volna az X egyik szárát, elszállt volna minden gondjuk az életben. Tényleg, egyébként hogy bírod?

« i like that you're broken like me »

– Megvoltak a maga jó pillanatai… De főleg rossz. Ha nem így lenne, még vele lennék – jegyzem meg somolyogva. Nem tagadom, jó érzés, mikor az ember (ismét) ráeszmél, hogy ha ritkán is, de találhat még olyan embert, aki feltétel nélkül kitart mellette. Loise véleménye Tonyról ugyanis, lévén sohasem találkoztak és csak az én verziómat hallotta, kétségtelenül elfogult véleménnyel bír.
De azért jól esik, mit tagadjam? Régóta nem volt lényegében vett barátnőm, utoljára talán a középiskolában, de tekintve, milyen könnyen elengedtük egymást miután én terhes lettem Emmával, alighanem sosem volt igazi barátság. És egy kicsit el is vesztettem benne a hitem. Ha nincs bennetek valami ösztönösen közös, amitől muszáj látnotok egymást, legyen az baráti kör, kedvenc szórakozóhely vagy munkahely, akkor valahogy elsodródtok az életben. Bár nem tudom azt mondani, hogy az ne lenne feltétlenül természetes, még nem egyszerű elfogadni.
– Ne aggódj, anya Bobbyt sem zaklatta soha, hogy mikor lesz már egy rendes barátnője, akivel megállapodhat. Bár tekintve, hogy már te is ismered… Talán azért volt, mert véletlenül sem akarta, hogy reprodukcióba fogjon. Jobban belegondolva, mintha kondomot is vett volna neki – dörgölöm meg az állam elgondolkozva, aztán elnevetem magam. Az anyámmal való viszonyom sosem volt fényes, miután apa… elment. Nem volt mit tisztelnem benne, hogy őszinte legyek. Önzőnek láttam és látom a mai napig is, kicsit még fel is bosszant, hogy már nem haragudhatok rá, mert beteg. És ez rohadtul nem fair. June persze ezt sosem fogja megérteni.
– Fújj – fintorodom el őszintén undorodva, pedig én is épp eleget laktam vele. Úgy is mondhatnánk, hogy már túl sokat. De valahol még volt bennem annyi remény, hogy az ilyesmit kinőtte már. Bár… igazából miért lenne? – Szerintem már nincsenek ép ízlelőbimbói. Nem mintha azt mondanám, hogy rosszul főzöl…! A lényeg, hogy köszönöm, hogy eltűröd. Nem lehet egyszerű, főleg… Zofiával együtt.
Igazából sosem kérdeztem még meg tőle, hogy pontosan mit keres ott a lány. Volt valami páni félelem, ami kiült az arcára, mikor szóba került, így inkább csak beértem annyival, amit elsőre elmakogott: hogy szívességet tesz, és hogy segítenie kell neki. Én csak egyszer láttam a lányt, de tényleg elég rosszul festett. Biztosan függő volt. De ehhez nem volt sok közöm. (Még ha nagyon, nagyon kíváncsi is lettem volna rá.)
– Szerencsére Saúl nem mostanában kerül vissza a nyomozások élére… Bár talán mégsem annyira szerencsére, mert már őrületbe kerget – forgatom meg a szemem. Folyamatosan üzeneteket írogatott, amiben sürgette az eredményeket, majd mikor türelemre (meg a szája sutba állítására) intettem, általában nyomott valami litániát arról, hogy bezzeg ha még meglenne a jelvénye…! Ha meglenne, akkor azt nyomnám le a torkán. Főleg azt megtudva, hogy Loise is észrevette az egyértelműt. Kicsit engednem kéne az elvásáraimból tudva, hogy Saúlnak fogalma sincs Loise hátteréről, de… De nem engedek. Saúlról van szó, nála nem játszanak enyhítő körülmények. – Hidd el, ha segíthetek a dolgon, soha többé nem kell találkoznod vele. És ha tehetném, akkor én se találkoznék… Na jó, talán néha. Egész jó kiabálni vele. – Többek között. De ez már bizonyára a bor hatása.
Nem tagadom, hogy én is kezdek már álmosodni. És azt hiszem, lényegében már elég késő is van hozzá. Főleg, ha még belegondolok, hogy le is kell fürödnöm, hirtelen nagyon elnehezül a testem. Csak azt tartom szerencsésnek, hogy a vendégszobában mindig azután cserélek friss ágyneműt, hogy az előző vendég eltűnt. Most lehet, hogy előbb felajánlanám Loise-nak, aludjon velem, de azt meg félreértené, és a végén pánikolva taxit hívna.
– Én pedig mérhetetlenül kedvellek ezért – mosolyodom el, aztán lerakom a poharat a pultra, és rácsapok a saját combomra. – Na jó, szerintem ideje eltennünk magunkat holnapra. Mindjárt megmutatom a szobát, jó? Aztán holnap reggel majd még meglátod, hogy mennyire szereted őket.
Én speciel elég kevéssé szoktam, mert morcosabbak, mint egy másnapos, menstruáló főiskolás. De ezt Loise majd eldönti magának; én pedig azt hiszem, nem nagylelkűen, hanem a végemtől nem menekülhető tovább… Felajánlom neki, hogy visszaveszem Bobbyt.
Ebből előbb-utóbb tényleg gyilkosság lesz. De előbb rántotta.