A külső szemlélők számára Romilda könnyen megtestesítheti mindazt, amiről egy tradicionálisabb, családközpontúbb, régiesebb női-férfi szerepeket preferáló személy csak álmodhat. Már messziről sejted, hogy nem szűkölködik hiányt sem tartásban, sem pedig gerincben, ugyanakkor nem tűnik kifejezetten hevesnek vagy csökönyösnek; az a típus lehet, akivel könnyű megtalálni a közös nevezőt, aki hajlik a kényelmes kompromisszumokra, mindaddig, amíg udvarias maradsz. Valamelyest emlékeztet egy szoborra; elegánsan kemény, akár a márvány, de talán túlontúl hideg, hiányzik belőle az a pezsgés, ami igazán életet lehelne belé. A tekintete intelligens, jóval lágyabb, mint a testtartása, a szavai artikuláltak, nyilvánvaló, hogy tanult nőről van szó, de hiába tűnik türelmesen várakozásteljesnek, a figyelme könnyen lesiklik a beszélgetőpartneréről, hogy aztán egy ránc telepedjen a szemöldökei közé, miközben a falra fókuszál, mintha már ma a holnap gondjain rágódna. Nem mosolyog túlságosan sokat.

A közelebbi ismerősök úgy látnak át a gondosan felvázolt kép határozott vonásain, ahogy egy Monet festmény válik egyre káoszosabbá, minél közelebb lépsz. Tudják, milyen pimaszul tudott mosolyogni az a komoly arc, valahányszor a zsebében érzett egy projektet, emlékeznek rá, amikor annyira hevesen nevetett egy borzasztó szóviccen, hogy a söre egyenlő mértékben távozott a szájából és az orrából, és tisztában vannak vele, hogy mennyire fájt neki, amikor az összeegyeztethetetlenség miatt fel kellett adnia az ígéretes karrierjét. Nem biztosak benne, hogy jelenleg hogyan kellene vélekedniük róla; mint anyáról, aki belefásult az élet által ráosztott szerepbe, amit nem ebben a formában választott, vagy mint nőről, aki próbálja a lehető legtöbbet kihozni az adott helyzetből, csak még nem tudja, hogyan tegye ezt, és miképp találja meg benne az élvezetet. Azt a szenvedélyt, amit régen a munkája biztosított.

Romilda elsősorban úgy gondol magára, mint anyára. Korábban szinte biztosan nem erre a szóra asszociált volna, és nem csak azért, mert az idősebb gyermeke mindössze 8 éves.
Soha nem volt azon a véleményen, miszerint azok a nők, akik a házasságban és a gyermeknevelésben találják meg az életük célját, kevesebbet érnek, mint azok, akik ezek helyett dolgoznak és karriert építenek, lelkesen bizonyítva, hogy ahol egy férfi megállja egy helyét, ott egy nőnek sem akadhat problémája, nem az a fajta feminista, ennek ellenére nem ezen az úton képzelte el magát. Nem; ha el kellene helyeznie magát egy "anyaság vagy karrierizmus" elnevezésű spektrumom, nem balra, nem középre, hanem inkább jobb felé húzódva illesztené be magát. Félreértés ne essék, szereti a gyerekeit, a férjét, az életüket, még ha nem is annyira lelkesen, mint anno, amikor nem ők töltötték ki a mindennapjai összes zugát, de egyik tényező sem teljesíti ki úgy, ahogy azt a munkája tette, és a hála mindazokért, amiket és akiket birtokol, nem feledtetik a hiányérzetet és a sóvárgást.
Igyekszik megfelelni az új elvárásoknak, másoknak és önmagának is, de tagadhatatlanul nehéznek tartja őket, és nem segít, hogy úgy érzi, egyedül az ő vállát nyomja egy háztartás, egy hiperaktív, betegeskedő kislány, egy pubertáshoz közeledő fiú, és egy egyre távolodó, munkamániás férj súlya is a saját elégedetlensége mellett.
Tudja, hogy tabu ilyesmit kimondani, de amikor esténként egyedül bújik ágyba, miután a kislánya harmadjára is lehányta az ágyneműjét, miután a fiának újra egyedül kellett megbirkóznia a házifeladatával, mert neki nem volt ideje segíteni neki, miután a vacsora megint odaégett, és miután a férje ismételten nem ért haza még lefekvésidőre sem, azon kattog az agya, hogyha kapna még egy esélyt, valószínűleg nem azokat a döntéseket hozná, amik végül idevezették.

"Sok boldog születésnapot a világ legtökösebb lányának! Mutasd meg nekik ma is, és minden egyes nap!"
Széles mosollyal pillantok az üzenetre, és újra meg újra megérintem a képernyőt, valahányszor az elakar sötétedni. Tudom, a szerencsésebb szülők gyermeke mind ezen a véleményen osztozik, és kinőttem már abból az álmodozó korból is, amikor az ember lánya megvan róla győződve, hogy különleges, de ma kiváltképp úgy érzem, hogy nekem van a legtámogatóbb édesapám a földkerekségen.
- Születésnapod van? - pillant át Wanda a vállam fölött, és csak azért nem lepődök meg, mert már a tükörből is láttam a közeledtét. - Miért nem mondtad?
A mellkasomhoz emelem a telefont, eltakarva ezzel a képernyőt, és jelentőségteljesen felvonom az egyik frissen szedett szemöldököm. - Minek nekem bármit mondanom, ha te úgyis kiszolgálod magad az üzeneteimmel?
Wanda békítőlegesen maga elé emeli a kezeit, ezzel megrázva a kis műanyagzacskót, amit az egyik ujjára akasztott.
- Rendben, jogos, sajnálom! Csak annyira mosolyogtál, azt hittem, Shane az.
A zakóm zsebébe csúsztatom a telefonom (van rajta zseb!), és megnyitom a csapot, hogy végre kezet is mossak, ami az elsődleges célom volt, miután kiléptem a vécéfülkéből, csak időközben megkaptam az üzenetet.
- Nem, az apám. Shane vacsorázni visz - pillantok fel egy játékos mosollyal az arcomon Vandára.
- Szóval jól mennek a dolgok?
- Ha nem így lenne, nem mennék vele a szülinapomon vacsorázni.
Wanda látványosan szemet forgat, és minden bizonnyal ezt is bekategorizálja a "feleslegesen túlbonyolított" válaszaim listája közé, melynek tartalmát valószínűleg már hatszor elfelejtette, de alkalomadtán szeret emlékeztetni a létezésére. Ha csak feleannyi energiát fordítana a munkájára is, mint amennyit a kacifántos érdeklődésű agya kielégítésére, már réges-régen a főnököm lehetne.
Egyszer megkérdeztem, miért nem figyel oda egy kicsit jobban, miért nem teszi oda magát csak egy hangyányit erőteljesebben; azt felelte, hogy nem minden munka. Mint valaki, aki mindössze a második évét tapossa a marketingszakma világában, miközben a mesterdiplomáján dolgozik, udvariasan tiltakozok.
- Akkor ez egy incifincit kellemetlenebb meglepetés lesz, mint amilyennek szántam - ránt ki a gondolataim közül a szatyorrázással. Valami téglatest alakú van benne. Rózsaszín téglatest. Oh.
Oh.
Jaj, ne.
- Az ugye nem az, amire gondolok?
Wanda felölti a legártatlanabb arckifejezését, és nagyokat pislogva mered rám. - Háááááát, ha arra gondolsz, hogy egy focilabda, akkor nem, tényleg nem az. Ha viszont a terhességi tesztek kategóriája között tapogatózol, van egy nyertesünk! Menj, pisilj rá! Várj, pisiltél már? Mindegy, préselj ki rá egy pár cseppet!
- Soha többet nem árulok el neked semmit! - túrok egy ideges sóhaj kíséretében a hajamba. - Hányszor kell még elismételnem, hogy nem vagyok terhes? Csak a munkahelyi stressz...
- A munkahelyi stressz van rád rossz hatással, blablabla, igen, ezt a lemezt hallottam már egy párszor - emeli Wanda a plafon felé a tekintetét, mielőtt újra rám szegeződne a határozott tekintete. - Akkor igazán nincs mitől félned, nemde? Ártani nem árthat.
Irritáltan szorítom össze az ajkaimat, de hazugság lenne azt állítanom, hogy nem idegeskedtem - többek között - ezen is az elmúlt néhány nap. Héten. Részletkérdés. Nem sok esélyt látok rá, hogy terhes vagyok, és Wandának annyiban igaza van, hogy az égvilágon semmi probléma nem származhat belőle, ha látom is azt az egy szem csíkot. Talán a megkönnyebbülés még emlékeztetné is a déli részeimet a feladatukra.
- Legyen - kapom ki a kezéből a szatyrot, és visszazárkózok az egyik fülkébe, hogy minél előbb túllesünk ezen az egész baromságon.
- Rápisiltél? - fogad Wanda vigyora, amint végeztem.
- Kicsit túlságosan is izgatnak a perverz részletek, nem gondolod? Tartanom kell a munkahelyi szexuális zaklatás lehetőségétől? - vágok vissza, és ezúttal rajtam a sor, hogy szemet forgassak.
Őszintén, önámítás nélkül arra számítok, hogy az az egy csík pontosan úgy marad öt perc múlva is, mint ahogy a kicsomagolás után festett. Nem gondolom úgy, hogy hazudok magamnak, vagy megtagadom a nyilvánvaló felismerését. Egyáltalán nem.
De valami mégsem stimmelhetett a számításaimban, mert három perc sem telik el a kupak visszaillesztése után, a második csík mégis élesen rajzolódik ki, hogy egy pillanatra sem tudok úgy tenni, mintha nem látnám.
- Bassza meg - mormogom a számra tapasztott tenyerem alól.
- Ó, basszus, ez jó lesz! - csapja össze a tenyerét Wanda, és ha ez lehetséges, még szélesebben vigyorog. - Shane: hoztam neked ajándékot. Te: ami azt illeti, én is. Nem hiszem el, te meg itt vált...
- Wanda?
- Hmm?
- Hallgass.

Amelia beteg. Megint.
Michael nem érti a matekot. Még mindig.
Én nem tudom tartani a határidőimet. Szintén megint.
Az ember azt hinné, két hónap home office alatt csak beletanul, kitapasztalja, hogyan érdemes úgy alakítania a napirendjét, hogy minden a lehető legeffektívebben működjön, de a legtöbb embernek talán nincs is egy immungyenge ÉS hiperaktív három évese, egy friss iskolás hat évese, egy hivatalosan teljes munkaidejű, komoly határidőkkel dolgozó állása, és egy férje.
Várjunk, ez így nem helyes. Férjem gyakorlatilag nekem sincs. Inkább láthatatlan lakótársnak nevezném, aki esténként megtölti a szennyest, reggelente pedig megissza a narancslevet a hűtőből.
- Anyaaaaa! - sikítja Amy a szobája ajtajából, az ajtófélfának dőlve. Vetek rá egy mérhetetlenül szigorú pillantást, remélve, hogy ez véget vet a zúgolódásának, de természetesen nincs.
- Amy, kértelek, hogy várj egy kicsit! - kiáltom vissza az egybenyitott nappali-konyhából, miután lenémítottam a mikrofonomat és kihajoltam a kamera látószögéből. A vízforraló egy rövid sípolással jelzi, hogy a benne lévő folyadék felforrt, és automatikusan kikapcsol. Meg kell csinálnom Amy immunerősítő teáját. - Mindjárt viszem a teádat!
- De bepisiltem!
Hogyazabüdöskurvaélet.
Visszapillantok a konyhapulton lévő laptopomra, a tálcán látszó, számtalan megnyitott dokumentumra, a munkámra, amivel abszolúte nem haladok érdemben semennyit, de mielőtt igazán megfogalmazódhatna bennem, hogy hogyan is érzem magam, a videóhívásban lévő Wanda megköszörüli a torkát, bennem pedig ekkor realizálódik, hogy nem a némítás gombra nyomtam. Nem tudom eldönteni, hogy a düh, a lemondás, vagy az elsüllyedni akarás érzése-e az erősebb. Talán együtt alkotják a szentháromságot. Mindenesetre, szívem szerint kivetném magam az egyik ablakon.
- Azt hiszem, itt az ideje elbeszélgetnünk erről az otthoni bedolgozásról, Romilda.
Csak az egyik kezemre lenne szükségem, ha megakarnám számolni, hányszor hívott az adott nevemen, és mindegyik esetet csak az előléptetése utánra tudnám elhelyezni. Amikor a kollégámból a főnökömmé avanzsált. Sokáig örültem és hálás voltam neki - miközben elnyomtam minden irigy gondolatot, ami összefüggésbe hozta az én munkám stagnálását a gyerekeim létezésével -, ő tette lehetővé a home office-t is. Egy ideje azonban úgy érzem, nem tesz ez mást, csak éket ver közénk, a professzionális munkakapcsolatunk és a barátságunk terén is.
- Wanda, annyira sajnálom! Elrohanok lezuhanyozni Amyt, és rögtön itt is vagyok! Öt perc, maximum - ígérgetem hevesen a képernyőnek.
Wanda mosolytalanul megrázza a fejét. - Nem, vedd ki a napot. Légy a családoddal, beszéljétek meg, hogy hogyan tovább. Te is tisztában vagy vele, hogy ez így nem működik.
Mégis mit akar ez jelenteni?
- Anyaaaa! - Amy toporzékolni kezd a háttérben. - Undiiii!
Wanda felsóhajt. - Romilda? A lányodnak szüksége van rád. Holnap majd elindítjuk a papírokat.
Tudom. TUDOM. Mégsem tudok megmozdulni. Nem AKAROK megmozdulni, mert Wanda - elnézést, a főnököm - szavai nem csak a vért fagyasztják meg az ereimben, de a lábamat is a padlóhoz szögezik.
- Milyen papírokat?
- Tudod, mire gondolok.
- Nem, Wanda, fogalmam sincs - támaszkodok a konyhapultra, szinte csak sziszegve a szavakat. - Miért nem világosítasz fel? Azt mostanság nagyon élvezed.
Míg ki nem mondom, nem tudatosul, hogy mennyire ki akart már szabadulni ez rám nem jellemző, merész pofátlanság, de amint elhagyják az ajkaimat a szavak, fejbe vág a felismerés, hogy nem bántam meg. A méltóságteljességem határa valahol azon a ponton már úgyis véget ért, hogy a főnököm a lányom bevizeléséről hallott, nemde? Ha pedig kirúgnak, legalább oka legyen. Olyan oka, amiről ÉN tehetek, és nem egy kiszakadt óvszer.
Meg sem próbálom letagadni, hogy nem vagyok fair.
A faszba az igazságossággal.
- Anyaaaaaaaaaaaaaaaaaa! - visítja Amy.
- CSEND LEGYEN! - kiáltok vissza, a pultra csapva. - A jó ég áldjon már meg, Amelia, csak öt percre hallgass el!
Abban a pillanatban megbánom, hogy felemeltem a hangom, hogy megpillantom a döbbent kis arcán az első könnycseppet. Csak fél füllel hallgatom, ahogy Wanda végleges lemondással tájékoztat róla, hogy holnapra már az email címemen fognak csücsülni a felmondópapírok, és a bérszámfejtés munkájának megkönnyítése érdekében még a hét közepéig küldjem őket vissza. Leszarom a kibaszott bérszámfejtést, Wanda, leszarlak téged is, leszarom ezt az egész hálátlan céget, lecsapom a laptop tetejét és Amyhez sietek.
- Édesem, annyira sajnálom - esek térdre előtte, és nem vettem észre, hogy én mikor kezdtem sírni. - Bocsáss meg, drágaságom. Anya csak... nagyon fáradt. Kérlek, ne haragudj - tárom szét remegve a karjaimat. Nem tudnám megmondani, mihez kezdenék, ha a saját lányom nem akarna megölelni.
A gyermekem minden bizonnyal kedvesebb lélek lesz, ha egyszer felnő, mint én, mert habozás nélkül a nyakamba ugrik. A kis tarkójára helyezem a kezem, közelebb húzom magamhoz, és néma ígéretet teszek, hogy soha többet nem beszélek így vele, miközben mélyen reménykedek benne, hogy ezúttal nem hazudtolom meg a saját szavaimat.
Talán így, a munkám nélkül, jobb anya leszek. Olyan, akire Amynek és Michaelnek szüksége van.

Az édesapám mindig azt mondta, valahányszor megkérdeztem, miért veszekednek az édesanyámmal - nyugodjon békében -, hogy néha minden házasság meginog, és nem a viták hiánya dönt egy házasság minőségéről, hanem az ezekre érkező reakciók. Egy gyenge házasságot a felmerülő problémák szétszakítanak, míg egy erőset kommunikációra és kompromisszumra késztetnek.
Nem hiszem, hogy az én házasságom túlságosan erős lenne, morfondírozok, miközben kitöltök még egy pohár bort a sötét nappali padlóján heverészve. Persze, hogy is lehetne erős, ha az első évforduló előtt becsúszik egy gyerek, kérdezhetnék sokan, és való igaz, nem igazán szabhattuk meg mi magunk a kapcsolatuk ütemét, de sem akkor, sem az oltár előtt állva nem hittem, hogy reménytelen ügy a miénk. Nincs olyan, hogy reménytelen, csak lustaság, könnyű feladás, és rossz időmenedzsment.
Aztán eltelt néhány év, és az összeszokás, a gyerekek, és a bevallottan rémes időbeosztásunk - ennyit az időmenedzsmentről - valahol Michael és Amy születése között eloltotta azt a bizonyos lángot. Nem számítottam rá, hogy örökké szerelmesek leszünk egymásba, de valahogy mégis hamarinak éreztem, hogyha Shane arcára gondolok... nem jár át különösebben semmi. Egy arc, amit lassan jobban ismerek, mint a sajátomat, és... ennyi.
Van egy olyan érzésem, hogy ennek nem így kellene lennie, kilenc év együttlét ide vagy oda.
A faliórára pillantok. Fél tizenkettő. Megakartam várni Shane-t ébren, ha már a gyerekeket ma elvitte a nagyapjuk (egy egész hétre; túl szépen hangzik ahhoz, hogy igaz legyen, és mégis), de a szemhéjaim egyre nehezebbnek érződnek, és könnyen meglehet, hogy Shane csak hajnalban esik haza.
Tudhattam volna, hogy ez lesz, amikor egy ügyvédhez mentem feleségül, nem? Nem mondhatnám, hogy nagyon bánom, vagy csalódott lennék. Már megszoktam. De felismerem, hogy ez nem is egy normális reakció a részemről.
Sóhajtva tapogatózok a telefonom után. A háttérképemen Shane vigyorog a gyerekekkel. Miért? Miért nem valami olyan, ami engem jellemezne? Nem is szeretem ezt a képet; látszik rajta, hogy mindenki csak kényszerből mosolygott.
"A vacsorát a sütőben keresd. Megnyitottam egy üveg bort, hagytam neked egy pohárnyit, ha jól esne hozzá."
Elküldöm az üzenetet, és az alsó ajkamat harapdálva pötyögöm be lassan, hogy "szeretlek". Mert szeretem, komolyan, csak... nem úgy, mint régen. Nem azzal a szeretettel, amit egy férj megérdemelne - még ha a lelkem mélyén nem is tartom túlságosan alkalmasnak a szerepre. Nem áll szándékomban ezt vele is megosztani; az én saram megküzdeni a saját érzelmi világommal.
Az ujjbegyem a küldés gomb felett habozik, mielőtt inkább a törlésre csúszna. A második üzenet végül csak egy szimpla "jó éjt"-et foglal magába. Nem sok. De nem is hazugság.
Egyedül fekszek le.
Megint.