Piáló, drogozó esetleg strihelő fiatalok? Azt hiszed, ez csak egy drámában létezik? Ne legyél már ennyire naiv, aranyapám. Az én világomban farkastörvények uralkodnak, tehát vagy túlélsz, vagy mész a levesbe. Akár mondhatnám ezt úgy is, hogy egy rossz hiba és hat láb mélyről figyelheted az élőket, vagy a nem igazán élőket, akiket még is, annak csúfolnak.

Ami engem nem kifejezetten fenyeget, mert megértő vagyok és hallgatok, mert ahol én felnőttem… Na, ott, ha köpsz a zsernyákoknak... Véged.
Ha hozzám fordulsz, nem ítéllek el a titkaid miatt, és bizton állíthatom, azok nálam jó helyen vannak. Könnyen építek ki kapcsolatokat, nem a visszahúzódó fajtába tartozom, sokan azt is mondják, vagány vagyok. Na, meg, hogy nem rendelkezem gátlásokkal. Végül is, igazuk van. Bár, nem mindenki van odáig egy vad, öntörvényű fiatal detroiti csitritől. Felkapaszkodottnak is gúnyolnak. Holott azt sose kérdezték meg, érdekel-e?
Segítek.
Nem.

Ami a szívemen az a számon, és nem igazán futok fölösleges köröket, ha meg kell mondanom, amit gondolok. Nincs körítés, nincs cukormáz, csak a pofátlan valóság.
Apropó pofátlanság, szerintem ezzel a tulajdonsággal is rendelkezem. Ahogyan ésszel, körültekintéssel, és jó helyzetfelismerő képességgel. Na, meg gyomorral. Vagy máskülönben már régen megdöglöttem volna. Vagy rosszabb. Ezt a saját elképzeléseidre bízom.

Egyszerre vagyok képes tündéri mosollyal a pokolba rendelni neked a taxit, vagy a rémálmaid tárgya lenni. Vagy a buta fruska, akit hülyítesz a buliban, és a nő, aki ezzel párhuzamosan ásta meg a sírodat. Ám, ahogy lehetek a rémálmod tárgya, úgy lehetek a vágyálmod tárgya is. Meg kell mondjam, utálom ezt a kifejezést, nők vagyunk, nem kibaszott tárgyak. Ki volt az a marha, aki ezt kitalálta?

Nem érdekel mit gondolsz rólam, már réges-régen túlestem azon a fázison, hogy ez meghasson. Sok féle szerepbe képes vagyok belebújni. Fenyegetni is megfenyegethetsz, nem leszek ideges tőle. Csak majd ne felejts el anyádéknak szólni milyen temetést szeretnél. Mivel a gyerekkori barátaim nem olyanok, akikkel szívesen leülnél egy asztalhoz. Inkább dobsz ránk egy fintort, összébb húzod a kabátod és megkétszerezed a lépéseid számát. Ugyanakkor az is biztos, hogy nem fogsz sok dolgot megtudni az életemről és róluk sem.
Miért is?
Egyszerű, mert semmi közöd sincs hozzá, előbb hazudok inkább a képedbe.

Mivel is zárhatnék?
Fejem akár a vasbeton, szavakkal is meg tudom benned forgatni a tőrt. Egy jó szaftos pletykára mindig vevő vagyok. Rohadtul unom, amikor a maszkulinitástól egy-néhány barom nem lát a szemétől. Az is egyszerűen gyerekes, hogy szabályokkal jöttök. A szabályokat mi hozzuk, a legtöbb esetben pedig az hágja át őket, aki kitalálta azokat.
Ezek után meg még azt mondod, ne legyen elegem?


//Ezen ET olyan témákat is magába foglal, amikről hallasz, de nem szívesen beszélsz. Szóval, ha nem bírod gyomorral, akkor saját felelősségre.//

---

My damnation, a one way ticket to hell. Do you wear the mark?
It's so easy to tell.

---

Ez nem én vagyok. A körülmények tettek ilyenné. Én nem ilyen vagyok

Ez volt az a három mondat, amit a női mosdóban mantráztam magamnak, ahogy a tükörképemet bámultam a kagylón támaszkodva. Az arcomról folyt a víz, mert kellett valami, ami kijózanítóan hat rám, de ez nem volt elég. Ahogy a szórakozóhelyen bömbölő zene és vihogás sem volt képes elnyomni a gondolataimat. Na, meg azt az érzésem, hogy perceken belül kidobom a taccsot. A tükörből látom, ahogy a srác mit sem törődve távozik a helyiségből, amikor egy ismerős hangra leszek figyelmes.
- Baszki, Blackie! – Bliss az, a legjobb barátnőm. – Ez hányadik srác volt ma este? – a mosdókagylót bámulom, majd a jobb kezemmel négyet mutatok felé. – A ku… Neked elment az eszed?! Gyerünk kifelé! – nem kérdezek, csak hagyom magam. Maga után húz a tánctéren keresztül, egészen ki a parkba egy eldugott helyen lévő padhoz.
Szédülök.
Nem bírom.
A rohadt életbe!
A fához futok, és kiengedem azt, ami ki akar jönni.
- Hű! Ennyire betett neki a pia? – kérdezi egy hang.
- Jézusom, Miguel! – gondolom, már megint van a srácban kristály, elég rendes mennyiségben, máskülönben Bliss nem kiált fel így. – Mennyi anyagot nyomtál magadba, te elmebeteg? – végül is… Nem rossz tipp. Nem hiába, ha az ember ismeri a gyermekkori barátait, akkor nincs mit tenni különösebben. A padhoz andalgok, leülök és a fejemet a térdeim közé hajtom.
- Ez nem pia, Mig. – ahogy hallom, már Carter is megérkezett. – Ez undor. Látszik Blackie fején. – nem merek felnézni, így csak a középső ujjamat villantom meg a másik fiú felé. – Mit művelt?
- Négy srác egy este alatt. – amint közli velük ezt a legjobb barátnőm, a két fiú közül az egyik éppen most köpi ki a piáját. Bár gőzöm sincs melyik reagált így.
- Bliss, ez nem a te műfajod véletlenül? – akad ki Miguel is, szóval talán Carter akart megfulladni a hír hallatán.
- Mindannyian tudjuk, miért csinálta… - a lány hangjában érezhető a bűntudat.
- Az a mocskos rohadék!
- Carter, kussolj már el!– a hangom legkevésbé sem annyira fenyegető, mint amennyire én ezt elképzeltem a fejemben. A valóságban ez inkább könyörgésnek hatott.

Hogyan jutottam idáig?

Kezdjük ott, hogy nem egy gazdag családba születtem bele. Az anyám egy pincérnő volt, ráadásul elég fiatal. Az apám meg… Ha nem kellene, nem szívesen beszélnék arról a féregről. Sokkal idősebb volt, mint az anyám, akit csak azért vett el feleségül, mert terhes volt velem. Nekem pedig elvileg nem kellett volna megszületnem sem. Becsúszott gyerek lettem, vagy, ahogy a telepiek mondják kotonszökevény.

Ennek ellenére egyik szülőm sem gyűlölt, csak én az apámat, de őt rohadtul. Akkoriban visszahúzódó és csendes kislány voltam. Az, aki állandóan rajzol és egy mukkot sem szól otthon és az óvodában egyaránt. Meg szülői felügyelet mellett kint játszik a barátaival, amint meghallja azt, hogy: „Befelé!” fogja magát és megy. Utóbbi mondjuk nem tartott sokáig, bekerülve az általánosba, már nem kaptam felügyeletet, szinte soha. Viszont itt sem kifejezetten tartoztam a barátkozó típusok közé. Meg voltak a magam barátai a detroiti gettóban, például Bliss. Óvodás korom óta ismerem, két évvel idősebb, mint én, de a legnagyobb bajban is kitartott mellettem, nem úgy, akár a szüleim. Az elcseszett életünkben található közös vonások azok, amelyek miatt a barátságunk máig is kitart, hiába a nagy távolság.

A suliban a tanárok gyanították, hogy valami gond van odahaza, viszont a város azon részében, ahol felnőttem volt egy alapszabály: nem szól szám, nem fáj fejem.
Az otthoni szart, avagy a családon belüli erőszakot én a sulival és a rajzolással próbáltam meg elnyomni. Plusz feladatok, szakkörök, mindezt csak azért, ne kelljen annyit otthon lennem. Ha meg igen, mindig mindent a tanulásra fogtam. Viszont anyám minden egyes sikolyánál az asztal alá bújtam, akadt, amikor az asztalom alatt írtam a matekházit, amiből nem sokat láttam, mert folytak a könnyeim. Ezzel párhuzamosan pedig az apám kedvence lettem. Az a nagy magasztos büszkeség a szemeiben, amint a kislánya folyamatosan jó jegyeket hoz, a tanárok dicsérik, hogy milyen tehetséges és szorgalmas gyereke van. Máig a hideg ráz, ha erre kell gondolnom, amúgy.

Ám, kedves barátom elárulok egy titkot. A gettóban lévő suliknak mindig is volt egy egész komoly sötét oldala, mégpedig a piti bűncselekmények fortélyait, akkor is kitanulod, ha nem akarod. Szóval, ha akartam volna már régen beállhattam volna a hamisítók sorába. Az egyik ilyen „oktatás” során találkoztunk Carterrel és Miguellel. Felső végére már egy teljesen jól összeszokott négyes csapatot alkottunk, a maga módján legalább is biztosan. A srácokkal egy osztályba jártam, ugyanakkor a legjobb barátnőm sem volt tőlünk messze. Míg mi hárman, avagy Miguel, Carter és én egy évre voltunk a középiskolától, addig Bliss, akkor kezdte a középsulit.

Ezen nagyon nincs is mit részletezni, hiszen a fiúk még akkoriban angyalnak számítottak hozzám és Blisshez képest. Tizenhárom évesen először próbáltam ki a piát, és vettem részt életem első házibulijában. Felszabadult érzés volt, főleg, mert otthon úgy tudták a barátnőmnél korrepetálom a srácokat, azért, hogy ne bukjanak meg. Mivel ez pedig a „tökéletes kislány” szerepben tüntetett fel az apám előtt, ezért könnyedén szabadultam. Na, érted már miért használtam sulit folyamatos kibúvónak? Mielőtt lelegyintenéd, a csibészségre hivatkozva, mesélek további részleteket az életemből. Abban a buliban megismertem egy srácot, Ryant. Ugyanott kezdte a középsulit, ahova a barátnőm járt. Bliss ügyet sem vetett rá, hiszen csak egy beképzelt kosarasnak tartotta.
„Tudod, az a fajta gyökér, aki elhiszi magáról, mekkorát megy. Hatalmas a pofája, és azt hiszi neki mindenhez joga van.” – hogy egyébként idézzem a szavait. Én meg a kilométeres idióta, szemet vetettem rá. A rideg valóság meg az, hogy ő is rám. A buli után be nem állt a szám, folyamatosan róla beszéltem a barátnőmnek. Ő pedig, mint a sokkalta tapasztaltabb, kitalálta, hogy nézzünk meg egy filmet. Mondván, ha belevágok a dolgokba, ne legyek elveszett és tapasztalatlan. „Oktató filmet” – ahogy ő hívta. Gondolom, innentől kezdve nem kell belemennem a részletekbe, ugye?

Ilyenek vagyunk mi. Elcseszettek, romlottak és töröttek. Akik a vigaszt a srácok ágyában lelik, és hiába keresik a kiutat, nem találják. Talán az a rohadt fekete kéz, amit kitaláltunk alsóban... A fekete kéz, ami mindig visszaránt a mocsokba. Na, jó, én még tizenhárom évesen nem feküdtem le egy fiúval sem, Bliss viszont már túl volt kettőn… Az, hogy mikor kerülök én is ebbe a szerkezetbe, csak idők kérdésének tűnt.
Konkrétan egy év múlva.
Tizennégy voltam, amikor az osztályfőnököm elmesélte, hogy ajánlást írtak egy középiskolába a jegyeim és a versenyeredményeim miatt. Szerinte, olyan tehetség és szorgalom lakozik bennem, amit kár lenne elfecsérelni. Carter és Mig már tudtak róla, ezért csak Blissnek futottam elmesélni a történteket. Mert, hogy ők hárman jelentették nekem az új családot. A lány, akkor a lelkemre kötötte, hogy bármi is történjék ne hagyjam abba a tanulást, hiszen ez jelenti számomra az egyetlen kiutat. Ne hagyjam magam visszarántani a mocsokba…
Amikor a semmiből megjelent az a fiú, akinek bár csak a keresztnevét tudtam, de még is zavarba jöttem a közelében.
- Szóval, akkor te nem itt kezded a középsulit. – biggyesztette le az ajkát Ryan. – Nagy kár! – a barátnőm elkerekedett szemekkel nézett rám, miközben én csak álltam, mint a cövek és képtelen voltam felfogni mi a Pokol történik körülöttem.

A jó középsuli ellenére, apám már engem is fenyegetni kezdett. Nem azért, mert bármikor is rájött volna, hogy mit műveltem a háta mögött. Egyszerűen arról volt szó, könnyedén és bátran visszapofáztam, úgyhogy lett még egy nő a családban, akit az irányítása alatt kellett tartania. Az egyik ilyen alkalom után, amikor bezárt a szobámba – mert a seggfejnek új szokása lett – megszöktem. Kimásztam az ablakon, majd leléptem a tűzlépcsőn. Nos, ez lett az oka annak, hogy Ryan karjai közé keveredtem.
Az egyik részem akarta, nagyon is. A másik részem pedig folyamatosan emlékeztetett a barátnőm szavaira. A két utcával feljebb lévő kosárpályáról tartott haza, amikor összefutottam vele, akkor volt alkalmam beszélgetni vele, az életben először. Mint kiderült, az ő családja sem teljesen normális, neki is az a vágya, hogy kitörjön innen. Ezért kosarazott, akár késő éjjelig is. Ugyanakkor, mindenkit meglepett, miután pár hét után az ágyában kötöttem ki. Ne aggódj, még engem is…

Ekkoriban nem sokat voltam otthon, mert Bliss különköltözött a szüleitől, meg persze, ott volt számomra Ryan is. Szóval valamennyire elkerültem a családi műsorokat, egy kivétellel. A nappaliba érve apám, számonkért, hogy merre járkálok én annyit, amire ugye könnyeden azt válaszoltam, hogy semmi köze sincs hozzá. Nagyon felhúztam ezzel, és amire leginkább emlékszem, a fejemhez vágta azt a mondatot, hogy:

Semmivel sem vagy jobb, mint a bátyád!

Mi a názáreti hídrobbantós piros traktoros... Ledermedtem, majd kiakadtam, elhordtam minden aljas tetűnek. Elárulom neked ezzel két probléma volt, ha anyámat is megruházta párszor, akkor engem is biztosan meg fog. Viszont, ha az utcát tartod a családodnak, akkor tanulsz egy-néhány dolgot, amire jelenleg például nem lennék büszke. Drága anyám, már készült arra, hogy az akkor tizenöt éves lányát is megvédje. Belőlem pedig szikrázott a düh, azokért az elfojtott évekért, amikor sírva írtam a házijaimat, mert folyamatosan azt kellett hallgatnom, hogy hogyan sikolt az anyám, miközben őt veri. Amikor az a görény lendítette már a kezét, én egy határozott mozdulattal kaptam el a csuklóját. Aztán orrba vágtam.
Jól olvasod, orrba vágtam a biológia apámat. Aztán kiborultam és bevallottam mindent, megfejelve mindezt azzal, hogyha valamelyikünket még egyszer megüti, akkor ráküldöm a helyi bandatagokat. Kidobott otthonról, ahogyan azt vártam, bár azt a legkevésbé sem, hogy anyám jön utánam. A barátnőmnél húztuk meg magunkat, legalább addig, amíg anya nem talált új albérletet.

Aztán egy pillanatig azt hittem minden kezd javulni. Blissnek új élete van, minket nem bánthat az a rohadék, dolgozni kezdtem suli mellett, ott van nekem még Ryan is, és bár Mig és Carter sem voltak azért már angyalok, de egy pillanatra elhittem, hogy ez is jó. A következő, aki betette a kaput, az a barátom volt. Közeledett az érettségi és Ryant felvették egy kisebb egyetemre sportösztöndíjjal. Ez alapjába véve talán nem ütött volna akkorát, ha megpróbáljuk emberek módjára elsimítani ezt az egészet. Helyette volt gyerekes szar dobálás, ajtócsapkodás. Ő azt akarta, hogy menjek vele, de nem akartam. Be akartam fejezni a sulit, hogy legalább egy érettségim legyen. A legjobb barátaim is mindig abba az irányba löktek, hogyha nekem van lehetőségem változtatni, akkor ezt ne engedjem el. Az, akivel meg együtt jártam nem ezt akarta.
Na, így esett meg, hogy egy tizenhat éves, egy este alatt négyszer vonul el egy szórakozóhely mosdójába. Majd az undortól a gyomra tartalmát is kiokádja.

Elmondom neked, ekkora már összeállt a bűnbandánk. Blissből az érettségi után escort lány lett, Carter autótolvaj és bandatag, Mig pedig a drogok szerelmese. Aztán ott voltam én… Ekkor kaptam a „Blackie” becenevet. Carter egyszer azt mondta, olyan elveszett vagyok, mint egy kóbor macska, ezt ugrotta meg a barátnőm is, ezért kezdtek Blackie-nek hívni. Tényleg nem tudtam hol a helyem, és a tanulásba ölt munka lassan megszokássá vált. Ekkor lettem az egyik nyertese annak a matekversenynek, amivel ösztöndíjjal bejuthattam a Columbia-ra New Yorkban. A középiskolai matektanárom szerint ez egy jó esély a számomra, mert „az elmaradott területekről” szeretnék a tehetséges diákokat felkarolni. Viszont, csak a legjobb tíz kerülhetett be így. A saját eredményemmel kilencedikként zártam a sort, aminek örülnöm kellett volna…
Az eredményről mindenkit tájékoztatni akartam, amikor az albérletünkben találtam Blisst és Cartert. Mindketten zokogtak, anya meg vigasztalni próbálta őket. Anyám mondta el, hogy Miguel túllőtte magát, mert a másik kettő képtelen volt rá a sírás miatt. Sokra nem emlékszem az egymást követő két hétből, minden homályos és egybefolyt.
Ám Mig temetésén muszáj volt észnél lennem. Hiszen találkoztunk jó pár kellemetlen arccal, akiket nem kedveltünk. Köztük például Ryannel is, de sorolhatnék ide olyan arcokat, akiknek hosszabb a bűnlajstromuk, mint a Woodward sugárút. Carter majdnem neki akart menni az exemnek, de ketten fogtuk le azért, hogy ne rendezzen jelenetet.

Aztán ősszel Bliss segített csomagolni az egyetemhez, de tanácstalan voltam. Pedig már az elején is kezdtem azt érezni, végre valahára talán egyenesbe jövök. Már amennyire lehetett, miközben a válladat nyomja az a teher, hogy valahol a világban, amúgy van egy bátyád. Akiről egyébként nem is tudsz semmit, csak azt, hogy létezik. Akiről egyébként nem is tudtál volna, ha egy veszekedés során ki nem derül.

Szóval, ez lennék én. Most már érted, miért nem beszélek a múltamról?