A kijelentésre felnevetek, hiszen részben igaz is, tényleg nem nagyobb nálam, sőt… - Nem én mondtam! – A nevetés vigyorrá szelídül, de ettől aligha lesz jobb. – De legalább próbálkozhatsz. – Ő volt, aki felhozta a témát, ráadásul addig is, nem gondoltam arra, hogy mennyire meleg a teste a testemen, vagy amilyen közelről figyel, ahogyan kiveszek egy szálat a dobozól, mielőtt még visszatenné a helyére és elkezdene gyújtó után keresgélni. Valahogyan terelnem kellett a témát, mielőtt még túl előtérbe kerülnének a gondolatok és érzések, miket a meztelen közelsége ébresztett fel újra. De arra mégsem vettem rá magam, hogy letaszítsam, csak egy mozdulat, talán nem is ellenkezett volna, de különben is, ahogyan mondta, kisebb nálam, ha nem akarnám, nem rajtam fetrengene éppen. És mondjuk nem is akartam, csak… hagytam, az nem ugyanaz. - Remek megfigyelés. – Vigyorgok ismét, talán jobb is, ha egy pár lélegzetvételnyinél több is elválaszt bennünket még egy ideig, mert ahogyan korábban közelebb mászott, egy pillanatig mintha még kevésbé akartam volna, hogy elmásszon… és talán pont ezért nem tettem semmit, hagytam, hogy felüljön és elhajoljon a gyújtóért, mert kellett az a távolság, még ha hiányérzetem is maradt utána. A levegő mégsem lett annyival könnyebb mint reméltem volna., sőt, egy lélegzetvételt még belém is szorított, ahogyan végigcsúszott rajtam. De még egy pár pillanat, még ha hosszúnak is tűnt, és újra a bőrömön éreztem a teljes testét, ahogyan felém tartotta a gyújtót. Már megint túl közel van… – Szolgáljam ki a Charliemat? – Elismétlem amit mond, de mégis másképp hangzik az én számból, a hangsúly az utolsó szón, játékosan, mégis, mintha valami más is lenne a mosolyomban most már. Mégis mi történik? De attól még elveszem a gyújtót, mielőtt még meggondolná magát. Ilyen közelről viszont érezheti, hogy még mindig nem nyugodott le a szívverésem teljesen, főleg, mivel miközben fellobban a gyújtó lángja, újra magam előtt láttam a pillanatot, ahogyan rajtam ült… viszont még mielőtt ideje lett volna meggyújtani a cigijét, kioltottam a lángot. A tenyerembe csúsztatva a gyújtót figyeltem pár pillanatig Charliet. A tekintetem kicsit szigorúbbá vált, ahogyan valami felismerés szerű ért el hozzám. A testem még szinte bizsergett a súlya alatt, ami sokkal kényelmesebbnek tűnt, mint kellett volna. – Ez egy egyszeri alkalom volt. – Inkább kijelentés, mint kérdés, valami kegyetlen igazságérzettel, amit még szintén nem tudtam hová tenni. Az arcát figyeltem, hogy hogyan reagál… de hogyan kellene neki? Ennyi volt, nem? Hirtelen támadt indulatok, amiket magunkkal hoztunk, a csendes feszültség, amit nőni hagytunk, és ami egészen idáig vezetett. De ez nem jelenti azt, hogy meg is ismétlődne, vagy hogy… változna bármi is? Vagyis, nem így ismertük egymást, eddig sem volt jele, hogy több lenne közöttünk, szóval… ez most csak egy pillanat volt, holnaptól minden a régi lesz újra, nem? Attól eltekintve, hogy úgy döntöttem, hogy megpróbálok gyakrabban találkozni Charlieval… de ezek után… már nem tudom. – Szóval, holnap már nem leszel a Charliem... – A gyújtó lángja újra fellobban, és ezúttal már hagyom is, hogy meggyújthassa a cigijét. Ma ittunk is, bár gyenge kifogás, a fűre is csak erőszakkal foghatom, ami megtörtént… Szóval… bólintson rá, vagy ellenkezzen, vagy mondjon valamit. Fogalmam sincs, melyik reakciónak örülnék jobban, csak azt tudom, hogy egyre jobban éget a teste melege, a tekintetem az ajka és a szeme közt vándorol, és észre sem veszem, hogy közelebb hajolok hozzá, amíg a válaszára várok, már valóban minimálisra csökkentve a távolságot kettőnk közt.
"I'm thinking, what the hell? All I want is to mess around And I don't really care about"
Elmosolyodtam, ahogy elismerte, valóban apró vagyok hozzá. Nem, most nem tudtam mérges lenni és makacsul bizonygatni, hogy márpedig igenis termetes vagyok, csak ő nőtt túl nagyra. Az egomat könnyen elnyomta a vigyorrá szélesedő mosoly az arcán... átkozottul jól állt neki. Talán el is pirultam volna, ha a téma nem vált ennél fontosabb szükségletek irányába: cigaretta. Szükségem volt a dohányra, hogy megnyugtasson, segítsen gondolkodni. Hiába feküdtem rajta és éreztem a teste minden rezdülését, a heves szívverését. Nem volt önbizalmam... szinte már vártam, mikor mondja: "Ennyi volt. Mehetsz." Nem akartam menni. Nagyon nem akartam, itt akartam maradni vele, ruhátlanul, ilyen természetesen. Az illata kellett, a hangja, a pillantása. Mintha az ember megkívánna valamit és onnantól, hogy egyszer megkapja csak azt akarja enni. Nem éreztem ilyet régóta. - De én nem akarok leszállni rólad. - Válaszoltam teljes őszinteséggel. Nem. Fogalmam sem volt, hogy valójában Red mit gondol... mit akar. Nem is számított, mert ebben a mondatban, abban az egyetlen "akarok" szóban benne volt minden mocskos önzőségem. Már az a néhány pillanat, amíg elhúzódtam és megéreztem a bőrömön a hűvösséget, ahogy a mellkasom már nem érte a felsőtestét, megborzongtam. Vajon normális ezt érezni? Normális ennyire akarni azt, amit csak egyszer kaptam meg, meglehetősen hevesen és vágyakozón? Nem tudtam. Soha senkit nem kedveltem, soha senkit sem akartam. Valójában az utcára kerülésem óta magányos farkas voltam s ha hiányzott is valaki társasága, nem tudtam megoldani. Öregebb hajléktalanok vedtek körbe vagy drogosok, akiknek egy szavát sem értettm. Így hát az én menekülésem is a kábítószer és az alkohol volt, meg a hang a fejemben, ami újra és újra térdre kényszerített. Visszasimultam rá, újra végigsimulva rajta. Azt éreztem, hogy meg akarom ismételni a korábbit vagy legalábbis csak így lenni, hozzábújva finoman. Így tartottam felé a gyújtot. A megismételt kérdésben valahogy a hangja, mintha megváltozott volna. Nem is szóltam egy szót sem, csak röviden bólintottam, hogy tudja, mit kéne tennie... s a tűz fellobbant. Már hajoltam is volna oda, hogy nagyot szippantva meggyújtsam a cigi végét. A láng azonban eltűnt, mintha ott sem lett volna korábban. Így pillantottam a szemeibe. - Egyszeri - ismételtem meg. Még engem is meglepett, milyen furcsán fájdalmasan csendült a hangom. Talán nem is kellett volna semmi mást hozzá tenni, így hagyni az egészet. Hallgattam. Hallgattam és vártam, hogy mondja. Kihúztam a számból a cigit. Az arcába fújtam a füstöt, ahogy megint közelebb került hozzám. Nem akartam, hogy holnap legyen. Nem akartam ezt hallani, mocskosul nem akartam, hogy elküldjön és egy név legyek a dicsőségtábláján... ha egyáltalán van neki olyan, mert valljuk be, Red nem tűnt annak a fajtának. Ő csak egy srác volt, mint én. Egy sima, egyszerű srác, némi problémás érzelemvilággal. - Akkor legyen örökké ma. - Egyszerűen válaszoltam, egyértelműen jelezve mégis, hogy nem akarok nem lenni a Charlie-ja. A tekintetem az ajkaira vándorolt, megint meg akartam csókolni. Kicsit feljebb húzódtam rajta, minimálisra csökkentve a távolságot. - Nem akarok nem a Charlie-d lenni. Érted? Érted, Red? - Kérdeztem nyomatékosítva, mielőtt az ajkaimat az övére nyomtam, a szájába fújva egy jó adag füstöt is.
A mosolya valahol meglepett, nem arra számítottam, hogy ilyen könnyedén ráhagyja, máskor büszkébb volt, máskor nem tűrte volna, de most… nem érdekli? Próbálom nem mutatni, hogy meglep vele, csak mosolyogva figyelem, ahogyan végül mégis elhajol, mert muszáj neki, hiszen semmi jelét nem mutatom annak, hogy én megmozdulnék különben. De mielőtt még elmenne, megreked a levegőben egyetlen szó az elhangzott mondatból… nem akar leszállni, maradna még, de mégis mihez kezdjek ezzel a kijelentéssel? Mégis meddig? De csak lemászik, mert a cigire szüksége van, én meg elfutni nem fogok, szóval visszatalál… de az a hangsúlyos szó megragad bennem egy jópár kérdéssel, és fogalmam sincs még mivel együtt… De visszajön, újra rajtam fekszik, már ismerősen közelről látjuk egymást. Tüzet adnék, de megszakad a mozdulat, helyette megszólalok, mert… erről talán beszélnünk kellene? Vagy csak nekem szükséges… mert nem tudom, hogy lehetne-e a Charliem vagy sem. Az ő hangja is különös volt, különösen fájdalmas, egyetlen szó, de ismét nyomot hagyott köztünk. Francba. Francba… Felgyúl újra a gyújtó lángja, de nem teszi semmissé azt a pár pillanatot ami eltelt. Azt már semmi sem teszi nem megtörténné, ahogyan úgy tűnik az elmúlt perceket sem lesz olyan könnyű eltörölni. Mondjuk… eltörölni talán én sem szeretném, de… amit Charlie mond… először csak elvigyorodok a gyerekes, valahol egészen aranyos kérésen, hogy akkor legyen örökké ma… de amit utána mond, az arcomra fagy a vigyor, meglep, ahogyan a közeledő ajkaival is. Ösztönből viszonzom a csókját, az ajaki az ajkaimon már ismerős melegséggel tölt el, ahogyan a tincsei közé túrok… és ekkor térek ismét vissza a valóságba. Nem… nem… én leszek az, aki idő előtt megszakítja a csókot, sokkal rövidebb volt, mint a korábbiak. – Nem kellene újra… - Tényleg nem, innen már csak rosszabb lesz, főleg, ha újra megtörténne… még ha a lényem egy része szeretné is, hiszen az ujjaim még mindig a tarkójánál tartom, mintha gondolkoznék, mert az is teszem. De már ez az egy alkalom is bonyolította a dolgokat, legalább is most nagyon úgy tűnik. De nem akartam, hogy többet lásson a helyzetbe, mint ami történt. Egyszerűen csak elragadott minket a pillanat, de… ez nem jelenti azt, hogy sok minden változott közöttünk… ettől még ugyanazok maradtunk, és eddig sem voltunk többek, mint két haver, akik időnként találkoztak, és elvoltak… Elfordítom a fejem, nem akarok a szemébe nézni. A cigit is leteszem a kezemből, akárcsak a gyújtót, ez már amúgy is a sokadik lett volna mára, bár most talán különösen rámfért volna… Nem tudom, hogy látni akarom-e Charlia arcát, mégis felé pillantok. Már megszokhattam volna, hogy elcseszem, vagy megbántom az embereket körülöttem, és valószínűleg ez most sem volt másképp. Pont miután eldöntöttem, hogy megpróbálok figyelni rá… mert hajlamos vagyok elhanyagolni a barátaimat. Most meg hagytam, hogy ez az egész megtörténjen, és úgy tűnik ő többet gondolt a dologba… én pedig nem gondolkodtam. Talán hiba volt… de akkor miért nem bánom? Egyedül azt bánom, hogy ennél többet nem mondhatok neki, meg azt, ahogyan korábban beszélt, de azt mégis hogyan mondjam el, hogy számomra nem ennyire egyértelmű az egész, mint számára??
"I'm thinking, what the hell? All I want is to mess around And I don't really care about"
Éreztem, hogy valami nem jó közeleg. Valami nagyon nem jó, ahogy azt mondta, holnap már nem ez lesz az állapot. Talán nem is kellett volna próbálkoznom olyasmivel, hogy csábítás. Mégis az arcába fújtam a füstöt, feljebb húzódtam a testén. Éreztem a bőre finom melegségét. Nem. Határozottan nem akartam, hogy ennek vége legyen. Ezért nyomtam az ajkaimat az övére, és engedtem, hogy a tincseim közé fúrja az ujjait, miközben csókoltam. Hosszúra akartam nyújtani, ugyanolyan szenvedélyesre, mint a korábbiakat... mégis ő húzodott hátrébb. Számítanom kellett volna erre és lényegében számítottam is, még is meglepetésként ért az újabb elutasítás. Éreztem, hogy a szívem egy nagyot ugrik, talán a lélegzetem is elakadt. De nem figyeltem ennyire a saját testemre. Teljesen az ő rezdüléseire koncentráltam. Nem. Nem akartam csalódottnak tűnni, magamra erőszakoltam a szokásos, érzelemmentes maszkot, ami mögé nem láthat be... s éppen emiatt egyre kellemetlenebbnek tűnt meztelenül rajta feküdni. - Akkor... most tűnjek el? - kérdeztem rekedten, persze ő nem nézett rám, szóval hiába is próbáltam volna az arcáról leolvasni bármilyen érzelmet. Kinyújtottam a karomat, hogy az ágy melletti éjjeli szekrényig elérjek, ahol aztán a hamutálban, néhány egyszerű mozdulattal elnyomjam a cigarettát. Eltűnt az arcomról a gyerekes rajongás. Egy részem viszont belül szinte rimánkodott, hogy: Red, fogd meg a kezem, ne engedj most el! De tudtam, hogy ő nem ilyen. Nem nyúlna utánam és nem tartana vissza attól, hogy csak úgy kisétáljak innen. Nem ismertük egymást olyan jól, barátnak még nem is mondanám magunkat... inkább csak valami haverfélének... de mióta hozzám ért, a testem minden apró rezdülése átváltott valami forró izzássá. A haverok éreznek ilyet? Ez normális? Ez csak szexuális vágy volna? Nem mertem megkérdezni. Legurultam róla. Az ágy másik felé, de egyelőre csak feküdtem a hátamon és bámultam a plafont. - És mi van, ha én meg akarom ismételni? Sokszor? - kérdeztem rá aztán, de nem fordultam felé. Nem akartam látni, ahogy megrándul az arca és megint közli a kegyetlen tényeket: nem kéne. Nyeltem egyet. Tudtam, hogy fel kéne ülni és megkeresni a ruhákat, amiket korábban adott s összeszedni minden más is, amit ide hoztam magammal. De még sem mozdultam. Maradni akartam... vagy legalább nem így zárni a dolgot közöttünk. Én csak. Csókolni akartam. Gyerekes gondolat volt, hogy nekem egy ilyen összejöhet.
Egy egészen hosszú pillanatra mintha megfagyott volna köztünk a levegő, amikor elfordultam. De meg kellett szakítanom a csókot, abba kellett hagynunk mielőtt… mielőtt még mi történt volna? Talán pont ettől a kérdéstől féltem. Elhúzódni sem volt egyszerű, de sokkal könnyebbnek tűnt, mint a másik lehetőség. Gyorsan történt. Túl gyorsan, és túl semmiből. A kérdésére nem tudtam azonnal felelni, sőt, felelni sem, csak hallgattam, ahogyan lemászik rólam és mellém fekszik, még mindig kerülve a tekintetét, még egy pár pillanatig képtelen lettem volna a szemébe nézni. Nem akartam, hogy eltűnjön, de azt is tudtam, hogy ezt itt és most nem kellene folytatnunk. És ekkor jött a következő kérdése… – Nem kellene. – Gondolkozás nélkül csúszott ki az ajkaimon, a szűretlen igazság, csakhogy nem a teljes. És nem is fáradtam azzal, hogy pontosítsam. Önmagában valóban így volt, most tényleg nem kellene így folytatnunk… akármit is kezdtünk el most. Ennél rosszabb vége aligha lehetett volna az egésznek… merthogy már kezdtem a végeként kezelni, mert innen hogyan tovább? Azt mondtam, szabad a délutánom, és lóghatunk együtt, de ezek után már talán egyikünknek sincs kedve a másikra nézni. Finomabban is mondhatnám, de attól aligha lenne könnyebb vagy kevésbé fura. Egyszerűen jobbnak láttam gyorsan túlesni rajta most, és majd… majd meglátjuk mi fog történni. Azt tudom, hogy most mi lesz. Felkelek és elhajolok a ruháimért, szavak nélkül is jelezve, hogy tényleg úgy gondolom, vége. Mára biztosan. Nem akartam magyarázkodni, sem pedig finomkodni, attól csak nehezebb lett volna, a levegő meg már így is kellemetlen, sokkal rosszabb, mint ami az ideúton volt, nem, ez valami egészen más. Ebben az állapotban aligha kellene beszélnünk… ezért szavak nélkül kezdem el felvenni a ruháimat, remélve, hogy ő is követi a példámat, különben… fogalmam sincs mi lesz különben. Én nem léphetek le korábban, én vagyok itthon… Még érzem magamon az érintését, furcsa hiányként, hogy ilyen hirtelen került távol… de most így lesz a legjobb. Sok volt ez mára, és nem akartam, hogy olyat lásson a helyzetbe ami most nincs ott. Jobb, ha most bántom meg, mintha később koppanna, akkor sokkal nagyobbat zuhanhatna. Jobb így… mindenkinek.
"I'm thinking, what the hell? All I want is to mess around And I don't really care about"
Hirtelen megszűnt, minden ami addig olyan jónak tűnt. Már nem éreztem magam kellemesen Red közelében. Az illatától csak zavartan pislogtam. El akartam rejteni a testemet, hiába mondtam, nem akarok elmenni. Egy részem persze várta, hogy majd elküld... de azok után, ami történt mégis ezerszer jobban fájt a kelleténél. Nem mutattam. Az állkapcsom belefeszült az erőlködésbe, amivel megpróbáltam visszatartani azokat a könnyeket... éreztem, hogy ott vannak, hogy gyűlnek. - Akkor elmegyek. - Halkan beszéltem. Figyeltem, ahogy elfordul és nem néz többé rám, öltözni kezd. Kellett egy pillanat, hogy feldolgozzam és ne kezdjek dedós módjára hüppögni. Régen éreztem ilyen feszítő érzést a mellkasomban, az állkapcsomban. Anyám temetésén volt ilyen, mikor megpróbáltam visszatartani a könnyeket. Jól van Charlie... tűnj el, de nagyon gyorsan. A hang buzdított, én pedig felültem az ágyon, azonnal a tőle kapott ruhákért nyúlva. Nem érdekelt, hogy a bőrömön, azokon a cuccokon is az ő illatát éreztem. Gyorsan kapkodtam fel mindent. Remegő ujjakkal erőszakoltam bele a nadrág gombját a lyukba és húztam fel rajta a cipzárt. Ezúttal egy pillanatra sem zavart meg, hogy azok a ruhák nekem nagyok. - Hát... akkor köszi... a szexet... azt hiszem... - nem néztem rá, szószerint kirohantam a szobájából, vissza az előszobába, hogy belebújjak a koszos, lyukas tornacipőmbe és összeszedjem az elhagyott füvet és cigit, ezeket a kabátzsebembe erőszakoltam. Nem vártam meg, hogy esetleg utánam jöjjön, végig fogdostam a kint hagyott táskákat és kabátokat, s amelyikben volt pénz, azt kifosztottam, mielőtt távoztam volna, cseppet sem felemelt fővel. Az utca általános morajlása szépen lassan megnyugtatott, ahogy a cigaretta is, amit a szám közé kapva meggyújtottam. Nem számíthattam volna ennél többre, mégis még kegyetlenebbül belém mart, mint kellett volna. Nem baj, Charlie, ezt most engedd el! Engedd el!
Kezdőlap
