Már lassan öt hónapja, hogy szabad vagyok. Öt hónapja, hogy ebben a lakásban húzom meg magam, amit még Dantetól örököltem. Az egész annyira üres és enyhén lehangoló látvány. Csak néhány bútor járt vele, egy kanapé, egy hálószobaágy, meg a tévé a földön. Még egy rohadt székem sincs, és a dohányzóasztal az egyetlen, ahol enni lehet. Eredetileg el akarta adni a lakást, csak aztán volt olyan pofátlan, hogy meghalt, és ezt rám hagyta. Végül meg több mint két évig üresen állt a hely, amíg én a hűvösön voltam. Azt hiszem, utálok itt lenni, utálom, hogy az egész arra emlékeztet, mennyire zérón vagyok még mindig a gyilkosa utáni nyomozásban. De így legalább nem feledkezem meg a célomról. Dante halálának körülményein kívül azonban van még valami, amit mielőbb ki kell derítenem: hogy hol van a fiam. A kölyök már négy éves lesz, én pedig totyogós kora óta nem láttam. Ez pedig kurvára nem fair. Viszont azt is tudom, ha megtalálom őket, a legjobb formámat kell mutatnom, bebizonyítani, hogy visszailleszkedtem a civilizációba. Az édeskevés lesz, hogy bebizonyították az ártatlanságomat. Szóval jó lenne újra elkezdeni élni, vagy legalább azt a látszatot kelteni, mintha lenne életem, normális otthonom, meg munkám. Berendezkedni itt, és bizonyítani nyomozóként. Az eddigi társam mellett ez elég lehetetlennek bizonyult. Miután kineveztek, kaptam egy nyugdíj előtt álló átmeneti partnert, aki nagyjából egy szalmaszálat sem volt hajlandó keresztbe tenni. Egész nap csak ült a kocsiban „megfigyelés” címen, és fánkot zabált, vagy épp az irodában, esetleg a kihallgató szobában tette ugyanezt. Neki már nem kellett letennie semmit az asztalra, csak kihúzni ezt a pár hónapot anélkül, hogy bármi zűrbe keveredne, amivel elodázhatná a nyugdíjazását. Szánalmas az öreg, és rémesen unalmas, nem beszélve arról, hogy folyton a hülye sztorijaival traktált. „Meséltem már azt, amikor...?” Igen, úgy kétszázszor. Mégis mennyi nagy fogása lehet egy átlag rendőrnek a pályája során? Jó esetben négy vagy öt? Hát Philnek kettő volt, azokat fogalmazta át újra és újra. Egy szó mint száz, borzasztóan vártam ezt a napot, amikor végre új társat jelölnek ki mellém, aki remélhetőleg még bőven ötven alatt van, és hajlandó is a dolgát végezni. A rendőrfőnök valójában még tegnap közölte velem a nagy hírt, emiatt pedig ma még a szokásosabbnál is korábban kidobott az ágy, és ejtettem meg a reggeli futásomat. Zuhanyzás után megjegyzem magamnak, hogy most már tényleg ideje lesz beszereznem néhány új bútort, és mondjuk egy mikrót meg kávégépet. Időt és energiát spórolhatnék vele. Persze ezerszer könnyebb lenne a szitu, ha elfogadnám a fater segítségét, de az nem fog megtörténni. Nekem nem kell semmi, ami a famíliáé. Dante lakása az egyetlen, amire nem mondtam nemet.
Épp a kávéstandnál gyűjtöm be a reggeli feketémet, amikor megcsörren a mobilom. A rendőrségről szólnak, hogy változott a terv, hamarabb be kell érnem, mert történt egy gyilkosság. A többit bent elmondják. Új partner, és egyből a mély vízbe? Nagyszerű!
- Főnök, beszélni akart velem? - futok is be az irodájába, és koppantok kettőt a félfán, kezemben a kávémmal, de nem megyek beljebb, megállapodom az ajtóban. A hely már így is kicsit zsúfolt, mert rajtunk kívül egy harmadik fószer is a közelben támasztja a falat. Küldök is felé egy amolyan „Üdv! Na mi a helyzet?” típusú pillantást. Aztán ismét parancsnokra figyelek, aki bólint, majd a másik felé mutat.
- Ismerd meg az új társadat, Charlie O'Connort – követem a pillantását, és végigmérem az alakot, próbálva leszűrni, hogy kivel is van dolgom, de végül csak biccentek felé egyet. Ám ahogy az én nevem is elhangzik a bemutatás során, már teszek is egy lépést befelé, hajlandóságot mutatva egy kézfogásra, ha O'Connor is nyitott rá.
- És akkor már ismertetem is az első közös ügyeteket: ma reggelre holtan találtak lányt az egyik közeli szórakozóhely mosdójában. Dulakodásra utaló jelek vannak, a halál okát még nem tudjuk. Ennyi. Már mehettek is, mert még beszélnem kell... Ja igen – húz ki egy felső fiókot az íróasztalán, és kivesz belőle egy kulcsot. - Az új kocsitokhoz, még szinte frissen elkobozva egy mexikói kartelltől. Reméljük, jó szolgálatot tesz nektek. Tekintsd vigaszdíjnak! - néz a főnök az újdonsült társam felé, és odadobja neki a slusszkulcsot. Vigaszdíj? Mégis miért? Már csak az hiányzik, hogy kiderüljön, valami drámakirálynő a fazon, aki egész munkaidő alatt majd fancsali képpel fog rám tekinteni, csak mert hiányolja az előző partnerét. Felvont szemöldökkel nézek a másik kettőre, de nem szólok semmit, csak a mutatóujjam a homlokomhoz pöccintve jelzem, hogy vettem az adást, és megindulok kifelé, az első ügyünk felé...

Érdeklődve figyelem az eseményeket, ahogy az újdonsült parterem – enyhe túlzással élve – pánikrohamot kap a főnök bejelentése nyomán, és a korábbi ügye sorsa felől érdeklődik. Nem vagyok elég régóta nyomozó ahhoz, hogy tudjam, milyen amikor elvesznek tőled egy eseten, amin hónapokat, vagy netán éveket dolgoztál, de az igazságtalanság fogalmával tökéletesen tisztában vagyok, a saját bőrömön tapasztaltam, így valamelyest talán megértem a frusztráltságát. Az új kocsival mondjuk már kevésbé értem, mi baja. Oké, nehéz a váltás, de néha szükséges. Ha lépést akarunk tartani a rosszfiúkkal, aligha furikázhatunk ötven éves tragacsokkal. Amúgy meg szerintem itt is igaz, hogy ajándék lónak ne nézzük a fogát. Majd küldök egy köszönőlevelet a kartellnek az új járgányért. Mindenesetre továbbra sem érzek rá késztetést, hogy kommentáljam az eseményeket, szóval amint úgy veszem észre, hogy a parancsnok letudta a rám vonatkozó monológját, én meg is veszem az irányt kifelé. Amíg O'Connorra várok, legalább van időm megérdeklődni a címet ahová mennünk kell, és begyűjteni a szükséges infókat. Meg ugye megiszogatni a kávémat, és megszabadulni a műanyagpohártól. Aztán még tanúja lehetek a lehangoló jelenetnek, ahogy a két régi partner könnyes búcsút vesz egymástól. Az én esetem Jerry-vel nem volt ilyen gyászos. Kezdettől tudtuk, hogy a társulásunk csak átmeneti, nem is igazán erőlködtünk megkedvelni egymást. Örültem, hogy végre megszabadultam tőle, és őszintén, így elsőre bármennyire is irritáló számomra ez a Charlie, ha hajlandó a dolgát is végezni, már jobban jártam vele, mint az elődjével. A megszólítását hallva azonban enyhén megrándul az arcom. A vén róka viccesnek hiszi magát. Bevágom magam mellé a kocsiba, de szinte még el sem indulunk, amikor előhozakodik a szentbeszédével. Felvont szemöldökkel hallgatom végig, anélkül hogy közbevágnék. Én is csodájára járok a saját türelmemnek és önkontrollomnak, de két év a hűvösön megedzi az embert.
- Aha... befejezted? Ha mellőzöd a kölyök, kis tigris, meg hasonló megszólításokat, nyilván én is megoldhatom valahogy, hogy nem szólítalak öregemnek vagy vén csontnak. A Nico vagy Nick, esetleg a Rossi amúgy tökéletesen megteszi – vonok vállat enyhén unottan. Egyébként sem értem, mire jó ez a szöveg, amit levágott. Felfogtam én enélkül is, hogy ő a tapasztaltabb, nem kell semmit a számba rágni, nem mintha eddig pattogtam volna. Amúgy meg partnerek vagyunk, és nem a felettesem. A mondata első részéhez viszont nem fűzök semmit. Nem vagyok az az önfényezős típus. Nyomozós sztorijaim amúgy sincsenek, legfeljebb a kommandósként eltöltött éveimről tudnék mesélni, ha akarnék. De nem akarok. Egy ideig kussban is maradok, mindketten a közlekedést figyeljük némán. Végül megtöröm a csendet.
- Ez az ügy, amiről a főnökkel beszéltél... amit valószínűleg az előző társad visz tovább... Miről szól? - Ha valami olyasmi, amin mi ketten is tudnánk együtt dolgozni, talán tehetnénk intézkedéseket annak érdekében, hogy mi kapjuk meg. Amíg az áthelyezések folyamatban vannak, még úgysincs semmi lefixálva. Ha az eset ehhez a körzethez tartozik, biztos megoldható, hogy itt is maradjon. És szerintem meg tudnánk birkózni egyszerre két feladattal is.

Örülök a gyors beleegyezésnek, mert a felelete azt tükrözi, hogy lehet vele értelmesen is beszélni, és nem akarja nekem itt a nagymenőt adni a következő órákban. Csupán lefektettünk néhány alapszabályt így a kezdet kezdetén. Ezzel szerintem nincs is semmi baj. Az ezt követő csend is rendben van. Egy ideig. De amikor két nagyjából vadidegen van összezárva egy kocsiban, és ez amúgy ezentúl így is lesz, akkor azért úgy a normális, ha némi kezdeményezést teszünk rá, hogy megismerhessük egymást. Egyébként is érdekelt, hogy milyen ügy után is fájhat most úgy a szíve, sejtettem, hogy nem valami jelentéktelen dologról lehet szó, hisz úgy tűnik, már nyakig beleásták magukat, szóval rákérdeztem.
- A Festő Gyilkos? Igen, azt hiszem már hallottam róla – nyugtázom egy bólintással, de aztán többet nem szólok közbe, megvárom, hogy végigmondja, amit tudni érdemes.
- Gondolod, hogy már nincs esélyed megtartani az ügyet? - érdeklődöm végül. Nem ritka, hogy egy nyomozó párosnak egyszerre két-három esete is van, amin dolgoznak, főleg ha az egyik vagy másik gyilkosságból átmenetileg nem kerül elő újabb bizonyíték, amin tovább mehetnek. Plusz a több feladat azért is hasznos, mert így lehetőség van egyet hátra lépni, és úgy szemlélni a dolgokat, akár másik perspektívából látni a párhuzamos nyomozás lencséjén át. - Mióta dolgoztatok ezen? - teszem még fel a kérdést.
Valamivel később már meg  is érkezünk a klubhoz, ahol már egy járőr a helyszínt igyekszik biztosítani. Úgy tűnik, O'Connorral már jól ismerik egymást.
- Nico Rossi – mutatkozom be én is, és fogom meg Rick jobbját. Ritkán használom a teljes nevemet, túl hosszú, és csak összezavarja a másikat, aki azon morfondírozhat majd, hogyan szólítson. Jó hír, hogy a csapat nem lazsál, a halottkém már a dolgát végzi, a nyombiztosítók is már úton vannak.
- Vannak szemtanúk? Látott bárki bármi lényegeset? - Egy szórakozó helyen a tömeg egyszerre lehet áldás és átok, de mindig megvan rá az esély, hogy előkerül valaki, aki beszélni is hajlandó.
- Még nem tudtunk mindenkit megkérdezni, de odabent vár a halott lány lakótársa. Azt mondja, látta Stellát vitatkozni korábban a fiújával. Stella Montgomery, ez az áldozat neve. Huszonkét éves. Megtaláltuk a tárcáját – magyaráz Rick folyamatosan, miközben befelé tartunk, és ő mutatja is az utat a mosdó és a hulla felé. Ahogy közelebb érünk, feltűnik amint a folyosón egy szipogó lány várakozik, de most csak elsétálok mellette. Őt ráérünk később is kihallgatni, előbb meg kell néznünk a helyszínt. Aztán már látom is: az áldozat kissé kitekert pózban fekszik a földön, a fejénél vértócsa. A mosdók feletti az egyik tükör be van zúzva, mintha ököllel vágtak volna bele, néhány szilánk a mosdókagylóban landolt.
- Van a folyosón kamera? - fordulok az újabb kérdéssel Rick felé, hátha már volt esélye megérdeklődni a tulajtól vagy a személyzettől.

Bólintok Charlie válaszára, de nem forszírozom tovább a témát. Láthatóan bosszantja a tény, hogy elvehetik tőle az ügyet, ugyanakkor úgy tűnik, annyira nem is akarja törni magát, hogy megtarthassa, mintha máris lemondott volna erről az esélyről. Talán úgy van vele, hogy inkább meghagyja az előző társának a munka befejezését, mint hogy egy újoncot vegyen be az ügybe, és azzal kelljen az egészet újra átrágni az alapoktól. Ha így van, azt is megérteném. Nekünk amúgy is itt van ez az új eset, aztán majd kiderül, mennyire hatékonyan tudunk együtt dolgozni, addig meg ő eldöntheti, hogy mit is akar.
Megérkezünk, és hamar útbaigazítást is kapunk a járőrtől, aki biztosította nekünk a helyszínt. A halottkém már a munkáját végzi, a nyombiztosítók és a helyszínelő úton van, a mi dolgunk egyelőre az, hogy összegyűjtsük az infókat, amit tudnunk kell az esetről. Én a kamerákról kérdezem Ricket, és amit válaszképpen kapok, némileg megnyugtató. Még nem tudjuk, milyen szögben készült a videó, milyen minőségben, vagy mi látható rajta, de legalább van miből kiindulnunk. O'Connor aztán „a Dokit” faggatja, aki felé én is biccentek egyet üdvözlésképpen, és amíg a feleletet hallgatom, magam is felveszek egy gumikesztyűt, hogy a helyszín felmérése közben még véletlenül se érjek semmihez szabad kézzel.
- Nos... - kezdek bele, amint az újdonsült partnerem végül hozzám fordul a kérdésével. Nem tudom, hogy most csak vizsgáztatni akar, vagy tényleg a véleményemre kíváncsi, de elmondom, amit a látottak alapján gondolok. - A gyilkosság módja, a helyszín és a körülmények mind arra utalnak, hogy hirtelen felindulásból történt, és a támadó olyan valaki lehetett, akit az áldozat jól ismert. Bejött utána a női mosdóba, vitatkoztak, dulakodtak... A többszöri csonttörés egyértelmű, hogy nem véletlen baleset műve, vagyis a gyilkos meglehetősen dühös volt. Talán részeg is, vagy valamilyen tudatmódosító hatása alatt állt – állapítom meg, figyelembe véve, hogy egy éjszakai szórakozóhelyen vagyunk. Majd odasétálok az összezúzott tükör elé. Ezt is nyilvánvalóan haraggal zúzták be. Mivel a halottkém nem említett zúzódást az áldozat fején – az lett volna az egyik tippem, hogy a fejét ütötték a tükörhöz – így azt mondhatom, hogy ököllel vágtak vele. Kicsit előredőlök megvizsgálni a mosdóba hullott kisebb-nagyobb szilánkokat, majd gumikesztyűs kezemmel felemelem az egyik vörösen csillogó darabkát.
- Vér – mutatom a partner felé. - Feltehetőleg a gyilkos vére. - A járőr már közelebb is lép, és egy hermetikusan lezárható, átlátszó tasakot tart felém, amiben elküldhetjük a mintát a laborba. Ha tudnak róla DNS mintát venni, azzal máris egy kulcsbizonyíték lehet a kezükben a gyilkossal szemben.
- Rick azt mondta, látták a lányt vitatkozni a pasijával. Érdemes lenne meghallgatnunk, mit látott vagy hallott a lakótárs – bökök a fejemmel a még mindig odakinn szipogó tanú felé. Meg is indulok a folyosó irányába, de útközben ismét meglátok valamit, és megtorpanok. Az ajtótól jó fél méterre egy kissé már elmosódott, de még kivehető véres lábnyom látható. Mielőtt a helyszínt biztosították, valaki valószínűleg szintén belelépett, de a helyszínelőnk talán így is meg tudja állapítani belőle, amit tudni érdemes.
- Nézd csak! - jelzek ismét O'Connornak, hogy felhívjam rá a figyelmét. Ha meg tudják mondani, milyen cipő, hányas méret, már az is egy nyom lehet. Egy jó helyszínelő ilyesmiből néha azt is képes megmondani, milyen magas vagy milyen súlyú a gyilkos. Az biztos, hogy az illető meg sem próbálta eltüntetni a nyomait, csak sietve lelépett. Tekintve, hogy valószínűleg karmolásnyomok tarkítják, az ökle pedig felszakadt a tükör miatt, ha időben megtaláljuk, biztosan felismerjük ezekről a kisebb sérülésekről.

Nincs is annál jobb, mint az első közös napunkon azonnal úszkálni is a mély vízben, amibe így kezdésnek rögtön belelöktek bennünket, mint újdonsült partnereket. Ám az ügy, bármilyen elkeserítő is szegény nő sorsa, egyelőre épp annyira egyértelműnek is tűnik. Persze még nagyon a nyomozás elején járunk, de a helyszínt felmérve máris lett néhány észrevételünk és elképzelésünk, mi is történhetett itt, illetve hogy kiket kell először előszednünk, és úgy tűnik, teljes az egyetértés köztem és Charlie között. Ez remélhetőleg máris jó jel, hogy nyomon vagyunk.
Át is adjuk a terepet a többieknek, hogy képeket készítsenek, begyűjtsék a bizonyítékokat, nekünk meg közben ideje kihallgatnunk a tanukat. Először persze a lakótársat kell elővennünk. Ez nyilván nem lesz könnyű a számára, beszélni a történtekről, de ez a módja, ha ki akarjuk nyomozni, hogy mi történt itt.
- Ő talált rá az áldozatra, igaz? - kérdezem meg halkan Ricket, miközben O'Connor már igyekezne lelket önteni a lányba, hogy beszélni tudjon. A járőr csak bólint, de nekem ez elég is válaszképpen, majd követem a másik kettőt kifelé a levegőre. Egyelőre csak megállok némán előttük, hagyom a partner hadd atyáskodjon, hátha ez segít a lánynak összeszedni a gondolatait. Aztán ahogy beszélni kezd, leereszkedem, leguggolok vele szemben, hogy jobban halljam, amit mond.
- Én a mai estét leszámítva még nem láttam őket veszekedni, de Stella a múltkor egyszer feldúltan jött haza, és amikor rákérdeztem, elárulta, hogy összeszólalkoztak Ramonnal – kezdi mesélni immár némileg összeszedettebben.
- Ramon? Ez a fiúja neve? - érdeklődöm, és enyhén oldalra biccentem a fejem, ahogy a lány arcát fürkészem.
- Igen, Ramon... Ramirez... vagy Rodrigez, valami hasonló. De tudom hol lakik, mert egyszer én mentem hozzá Stelláért – válaszol, én pedig bólogatok. Ez jó, ha a címét tudja, az kiindulásnak elég is.
- Tud még valamit mondani róluk? Bármi fontos lehet. Mesélje el sorban, mi történt ma este? Fogyasztottak alkoholt? - A laborvizsgálatból úgyis kiderül, hogy az áldozat mennyit ivott, de próbálom tovább beszéltetni még egy kicsit a lányt, hátha hallunk még valamit, amire alapozva akár egy házkutatási parancsot is kaphatunk.
- Stellával ketten érkeztünk ma a buliba. Ramon később érkezett, és már rögtön láttam, hogy nem józan. Először azt gondoltam, Stella emiatt kerüli, úgy tűnt, dühös rá valamiért. Aztán vitatkoztak, de nem tudom miről, majd elviharzott a mosdók felé, Ramon pedig utána. Nem sokkal később, amikor a keresésére indultam, már ott találtam őt a földön... úgy... - és ismét zokogni kezd, én viszont felemelem a pillantásomat Charlie-ra. Szerintem éppen eleget hallottunk. A tanú látta, hogy a pasas a lány után megy a női mosdó felé, rögtön utána holtan találják az áldozatot. Szerintem nincs értelme tovább faggatózni itt, a járőrök úgyis felveszik mindenki adatait, ha akadna még kérdésünk.
- Érdemes lenne mielőbb látogatást tennünk ennél a Ramonnál – jegyzem meg. Jó lenne még azelőtt odaérnünk, hogy elkezdené eltüntetni a bizonyítékokat, mint például az áldozat vérével borított ruháit.

A lakótárs kikérdezése kissé ugyan akadozva indul, mert a lány eléggé zaklatott még, de ez érthető is. De Charlie türelmes atyáskodásának hála – meg is fordul a fejemben, hogy vajon van-e gyereke, mert így most kinézném belőle, hogy esetleg akad egy tinédzser korú lánya mondjuk – a tanúnk végre beszélni kezd, és megoszt velünk néhány olyan infót is, amin elindulhatunk. A nőt aztán valószínűleg az egyik járőr fuvarozza majd haza, amilyen éjszakája meg reggele volt, ez a minimum.
Míg a partner a kocsihoz megy, hogy infót kérjen a központból, én a járőrökkel még körbekérdezősködök a jelenlevők között, látott-e bárki bármit, ismerik-e Ramont, a leírás alapján felismerik-e, látták-e az éjszaka folyamán a helyszínen...? Két srác állítólag tanúja is volt, ahogy fújtatva kirontott a női mosdóból, és a hátsó bejáraton távozott. Mindenkinek felírom az adatait, de meghagyom a munka többi részét a kollégáknak, mert O'Connor már jelez is, hogy ideje indulnunk.
- Van képünk róla? - kérdezem, miután bepattanok én is a járműbe. Ha a gyanúsított már volt előzetesben, akkor elvileg kéne lennie róla fotónak a nyilvántartásban, amit a központból elküldhetnek a mobiltelefonunkra, de mivel az enyém nem jelzett, így vagy a partnernek küldték, vagy nincs használható képünk. Persze a lakótárs leírása is nagy segítség, meg a fantomrajz, amit Charlie pingált az alapján, ha másunk nincs. Mondjuk azt eddig még nem is sejtettem, hogy az új társam ilyet is tud. Belém nem sok művészi hajlam szorult, ami van, az is inkább zenei irányú.
Útközben átfutom a jegyzeteimet. Egyikünk sem szólal meg, nem is igazán van rá szükség. Egyelőre minden eléggé egy irányba mutat, nem sokat kell rágódnunk, hogy mi legyen a következő lépésünk. De persze majd kiderül ennél a bizonyos Ramonnál, hogy mennyire is vagyunk forrónyomon. Ebben a szakmában sokszor a dolgok nem azok, aminek elsőre tűnnek. Ugyan nyomozóként még kezdőnek számítok, de járőrként és kommandósként is ugyanez volt a tapasztalatom.
A cím, amely felé tartunk, ugyan nem a szomszéd utcában van, de miután a táv nagy részét szirénázva tesszük meg, viszont hamar megérkezünk. Ilyenkor az idő nem nekünk dolgozik, minden perccel azt kockáztatjuk, hogy a bizonyíték már nem lesz ott, mire megérkezünk, így hát muszáj iparkodnunk. Charlie leparkol, előkerülnek a kevlárok, az egyiket hamar magamra is erősítem, majd ellenőrzöm, hogy a rácsatolt rádió rendben van-e, a pisztolyomban is csekkolom a tárat, aztán bólintok, hogy indulhatunk. Előremegyek, felcaplatok a verandán, majd megállapodom a bejárati ajtó egyik oldalán, hogy ha kell, takarásba tudjak menni. Errefelé zsaruként nem számíthatunk kedves fogadtatásra. Ez a környék többnyire a latin bandáké.
A csengő nem működik, az elsőre egyértelmű volt, így hát alaposan megütögetem az ajtót kopogtatás gyanánt, de mielőtt bekiálthatnék, hogy „Rendőrség!”, vagy bármi mást, a bejáratot feltárul, és egy tizennyolc év körüli latin srác lép ki rajta. A leírás alapján nem Ramon, viszont a nadrágja övébe jól láthatóan egy fegyvert gyűrt be, amihez egészen biztosan nincs engedélye, ráadásul ahogy meglát bennünket, hátra arcot csinál, és futásnak ered befelé. A kölyök vagy tud valamit, vagy rejteget valamit, az már egyértelmű, szóval nem hagyhatjuk futni.
- Én körbe megyek! - vetem is oda azonnal a partnernek, majd két lépéssel lendületből leugrom a verandáról, és megindulok a ház mentén, hogy megkeressem az oldalajtót. Ha a srác ott akarna menekülni, úgyis én leszek a gyorsabb, de esélyesebb, hogy még a házban sikerülni majd bekerítenünk őt. Mivel ismeretlen terepen járok, a pisztolyomat magam előtt, lefelé tartva haladok előre, majd nyomulok be az épületbe. Ám odabent nem a kölyökbe botlom, hanem két tagbaszakad pasasba, akik egy kisebb konyhaasztalnál szivarozgatnak, de ahogy meglátnak, mindkettő a fegyveréért nyúlva pattan fel.
- Rendőrség! Tegyék le a fegyvert! - figyelmeztetem őket, de nem túl szótfogadóak, és több lövés is eldördül. Az egyik konkrétan a fülem mellett süvít el, és fúródik a falba, a másik a lábamat enyhén súrolja is, mire sikerül karon lőnöm az egyiket, és végre mindketten leállnak a lövöldözéssel.

Nos, azt hiszem így kell egy új üggyel és új partnerrel fejest ugrani a mély vízbe, hogy rögtön az első napon már lövöldözésbe keveredjünk. A nyomozás teljesen hétköznapi módon indul, adott a helyszín, az áldozat, a tanú, egy gyanúsítottunk is van, már csak elő kellene kerítenünk. Amikor az ember, pontosabban rendőr egy gyilkost akar elkapni, természetes, hogy felkészül arra, hogy akadályokba ütközhet, számíthat ellenkezésre, problémákra, de azért az nem mindennapos, hogy a kapott címre kiérkezve az illetőt épp egy drogtanyára emlékeztető helyen kell fülön csípnie, ahol kapásból ketten szegeznek rá fegyvert, és akarják szitává lőni. A központ nyilván eddig nem tudott semmit erről a helyről, ellenkező esetben küldtek volna mellénk erősítést. Csak hajszálon múlott, hogy az egyik golyó nem a homlokom közepébe fúrt magának utat, hanem a fejem mellett a falba talált be. A combom viszont nem úszta meg horzsolás nélkül, de még így is cseszett nagy mázlim volt. Mire leszerelem a két barmot, amihez keresztül is kellett lőnöm az egyikük karját, végre felbukkan O'Connor is egy igencsak hatásos belépővel. Nem tudom megállni, telibe vigyorgom a két hülye arcát, mert most aztán bajban vannak. A társam konkrétan fegyvert szegez az egyik gigájához.
- Csak egy karcolás, én megvagyok. És te? - kérdezek vissza, mert mielőtt berontottam volna a konyhába, hallottam, hogy elől is eldördült egy lövés. Bár láthatóan nem esett baja. Közelebb lépkedek, szemrevételezem a fegyvereket, amelyeket Charlie elkoboz az egyik meláktól, majd mellé kerül a másiké is. Szép kis gyűjtemény, jól mutatnak majd a bizonyítékraktárban. Legszívesebben pofán törölném a köpködős idiótát, de aztán úgy tűnik, a partner figyelmeztetése elég, hogy kicsit lehiggadjon. Már csak Ramon hollétét kellene kiszednünk belőlük, de nem túl együttműködőek, pedig nyilvánvaló, hogy tudnak valamit. Itt dekkolnak a pasas házában, állig felfegyverkezve, és azt merik állítani, nem tudják, hol van... Utálom, amikor hülyének néznek. De ha kell, én bizony kiverném belőle az infót... ha a következő másodpercben nem rontana ki az egyik ajtón az említett, majd rögtön fel is veszi a nyúlcipőt.
- Ramon Ramirez! Megállni! Kurva élet! - káromkodom el magam, amikor a parancsot elengedve a füle mellett csak rohan tovább, O'Connor meg a nyomába ered segítség nélkül. Egyelőre nem mehetek utána, mert akkor a másik kettő lelépne, vagy ami rosszabb, simán hátba lőnének bennünket.
- Na, húzzatok szépen oda a fal mellé, a radiátorhoz! - szegezem rájuk a fegyvert, így nincs más lehetőségük, mint követni az utasítást. Odabilincselem őket a csövekhez, közben az egyiküket gyomorszájon is kell vágnom, amikor megpróbálja elvenni a pisztolyomat. Közben erősítést hívok a rádión keresztül, de míg én beszólok az őrsre, feltűnik, hogy mindkettő pinceajtó felé pislog folyton, ami már kezd gyanússá válni.
- Van még odalenn valaki? Vagy valami...? - Persze nem válaszolnak, úgyhogy magamnak kell kiderítenem. Előre szegezett stukkerrel indulok meg ismét, de hamar kiderül, hogy nem kell újabb golyózáportól tartanom, helyette viszont egy jól felszerelt droglaborra bukkanok, meg legalább száz kiló kokóra. Aztarohadt! De nem időzöm itt sokat, Charlienak talán még mindig szüksége lesz az erősítésre, úgyhogy kisietek a házból, hogy megkeressem. A ház előtt találok rá, Ramon már megbilincselve.
- Szép fogás! Megsérültél? - lépek közelebb. Úgy nézem, mindkettő kapott egy-egy golyót. A társam váll-lövése nem lehet kellemes, de még talpon van, és egyedül leterítette a gyanúsítottat, szóval remélhetőleg nem túl vészes. A mentők be is futnak, rögtön a nyomukban az első járőrök, akik fel is szedik Ramont a fűből. Kikérdezni most úgysem tudnánk, helyette intek a partnernek, hogy kövessen. - Ha még egyben vagy, gyere, mutatnék valamit. Ezt neked is látnod kell! - tessékelem le a pincébe.
- Mit gondolsz, Stella tudhatott erről? - bökök a fejemmel a drog felé. Az már elég indíték, hogy megöljék. Főleg ha ki akart tálalni róla. - A lakótárs szavai alapján már nem egyszer járt a házban, esélyes, hogy meglátott valamit – teszem hozzá elgondolkodva.

Úgy alakul, hogy a szokottnál kicsit akciódúsabbra sikerül ez a nap. Persze zsaruként erre bármikor számítani lehet, de azért így sem mindennapos, hogy reggel bebattyogunk egy night clubba helyszínelni, nem sokkal később pedig ugyanilyen lazán belesétálunk egy golyózáporba is. Talán sejtenünk kellett volna, hogy az ügy túl könnyű, túl egyértelműek a bizonyítékok, és valahol útközben biztos el fog csesződni valami. Murphy törvénye. De még így is egész könnyen megúsztuk, én egy kisebb karcolással, Charlie egy remélhetőleg nem túl súlyos váll-lövéssel. Legalább megmaradunk, és a gyilkost is előkerítettük, mellesleg pedig találtunk egy droglabort. Megvárhatnám, míg a partnert megvizsgálják, összefoltozzák a mentősök, és megtehetném, hogy csak utána mutatom meg neki a pincét, de az a sejtésem, szeretné ő is még azelőtt látni a fogásunkat, hogy elözönlenének itt minden a kollégák. Miközben beszól a központnak a zsákmányról, én bólogatások közepette már indulok is vissza a gyanúsítottunk felé. A pasi feltűnően hallgatag. Nyilván tisztában van vele, hogy bármit is mond, ebből jól már nem kerülhet ki. Tanúk bizonyítják, hogy kisétált a mosdóból, közvetlenül azelőtt, hogy Stellát ott holtan találták. Ez így még csak közvetett bizonyíték lenne, de most már találtunk indítékot is, és ha megjön az eredmény a laborból a vérmintával, lefogadom, igazolni fogja, hogy ő járt ott, és ő zúzta be a tükröt.
- Nem semmi első nap, partner – mosolygok O'Connor-ra már a mentőkocsi mellett, ahol őt épp kezelésbe veszik. Aztán kiderül, hogy a golyó nem ment keresztül a vállán, még a sebben van, és muszáj bevinniük a kórházba. - Menj nyugodtan a mentősökkel, addig én intézem a papírmunkát – legyintek, majd ahogy elhajtanak, magam is bepattanok a szolgálati kocsinkba, és követem a járőröket, Ramonnal a hátsó ülésükön, az őrsig.
Úgy egy-két órával később érkezem meg kórházba. Már leadtam a jelentésemet, az ügyünk sínen van, és az imént egy nővérkével már a saját sebemet is megnézettem, biztos ami biztos.
- Helló – kopogtatom meg a nyitva hagyott ajtót. - Azt mondják, megmaradsz. Mázli, mert szívás lett volna egy napon belül kétszer is új társat kapni – tréfálkozom vele kicsit, ahogy besétálok. - Ramon vallott. Nem is nagyon volt más választása, miután megszorongattam kicsit a kihallgatóban. A droglaborral kapcsolatos ügyet átvették a kábszeresek, bár mivel a két ügy összefügg, lehetséges, hogy még lesznek hozzánk kérdéseik. Viszont a parancsok azt mondta, elég ha holnap adod le a jelentésedet – foglalom össze mindazt, amiről lemaradt, miközben őt rendbe szedték.
- Meghívhatlak egy sörre, vagy inkább pihengetnél még itt? Mit mondtak az orvosok? - érdeklődöm, mert azt ugyan elmondták nekem is, hogy nem komoly a sérülése, azt viszont nem tudom, meddig kell benn maradnia. Dolgozhat már egyáltalán holnap, vagy szabit venne ki? Valahányszor használnunk kell a fegyverünket, erre is megvan a lehetőség, és ma többször is lőttek ránk, kisebb-nagyobb karcolásokat is összeszedtünk, szóval ki tudja. Ha viszont elhúzna innen, és van kedve iszogatni, az ajánlatom áll. Egy ilyen első nap után nem is árt egy kis nyugi meg beszélgetés.