'96, október - Azt hiszed, tudod, mit csinálnak a szeretteid, miután kiléptek az ajtón, de az igazság az, hogy nem tudsz mindent.
Álmosakat pislogok a nyakamig beborító puha takaró alatt, szorosan magamhoz ölelve a lepkés párnámat, hátha a szobámba beszűrődő hangok így megszűnnek. Csendben fülelek, és akárhányszor meghallom anya hangját, enyhén összerezzenek. Különbözött attól a hangtól, ahogyan mesél nekem lefekvés előtt magáról. Attól a hangtól nyugodt vagyok, ettől viszont félek. Összeszorítom a szemeimet, és bebújok a takaróm biztonsága alá, magammal húzva a plüsspingvint, amit apától kaptam szülinapomra. Szerinte a félelmem szertefoszlott abban a pillanatban amikor először megláttam, ezért kapaszkodtam bele és öleltem magamhoz most is olyan erősen.
- Állandóan az étterem Adrian. Egy napunk nem telhet el úgy, hogy ne ez legyen az egyetlen témád. Nem érdekel.. - a résnyire nyílt ajtón keresztül beszűrődő fény közé egy árnyék szökik, ahogyan anya elhalad az ajtóm előtt, de nem lép be rajta.
- Te is tudod jól, hogy mostanában felhalmozódtak a problémák vele. Nem vághatod ezt állandóan a fejemhez. - apa hangja kevésbé tűnik morcosnak anyáéhoz képest, ezért kibújok a takaróm alól, hogy óvatosan az ajtóhoz osonjak. Ha anya hangosan beszélt, apa mindig képes volt megnyugtatni őt. Most viszont nem ez történt.
-Felemészti teljesen az életed. Mégis mi másról beszélhetnék? Már azt sem tudom, hogy ki vagy. - ajtócsapódás hallatszik, ezért a sajátom mögé bújok és csak félve tekintek ki a nappaliba. Apa megindul a zárt ajtó felé, és eltelik egy pár másodperc mire újra hallom a hangját.
- Monica..mit művelsz? - kíváncsiskodva merészkedek tovább a szobám ajtajától, de nem látok semmit. Abban a pillanatban viszont amikor anya felemeli a hangját, újra visszafutok a biztonságos kuckómba.
- Nem megy ez tovább. Mindketten tudjuk. - nem látom őket, mégis rossz érzésem támad. Újra csend lesz, apa  pedig nem beszél tovább. Cipzár hangja hallatszik, majd egy koppanás, és anya elindul a szobából kifelé.
- Gondolj Danielara, Mon. Hogy teheted ezt vele?! Mégis mit mondjak neki? - felkapom a fejemet a nevem hallatán, hiszen csak apa szólít így, senki más. Anyának és a többieknek is Lola vagyok.
- Időre van szükségem, Adrian. Találj ki valamit. Még kicsi, úgysem érti. - bújik bele a kabátjába, ezzel viszont összezavar teljesen. Megyünk valahova? Nekem miért nem szólt? Visszasietek a szobámba, hogy ne várassam meg őt, de újabb ajtó csukódik, és mire kinézek a sajátom mögül, anya már sehol. Újra félelemérzet fog el, és bár apa itt van, anya soha nem megy el sehova nélkülem, főleg azzal a kerekes téglalappal nem, amit maga mögött húzott. A pingvinemért rohanok, és a kezembe fogva várom meg, amíg apa a szobába megy, majd felkapaszkodok a bejárati ajtó kilincséhez, és anya után indulok. Tekintetem rémületem hatására pásztázza a környéket, keresve az ismert személy jelenlétét, közben ismerős úton haladok, amerre már többször is sétáltunk. Daisy a kedvenc játszótársam, és anyáékkal sokszor voltam már náluk. Lépteimet megszaporázva érek el a már korábban látott épülethez, és a kis bokorhoz tipegek, ahol a kerítés egy kiszakított részén nyomakodok be a házukhoz tartozó kertbe, melyet Daisy mutatott egyszer, amikor bújócskáztunk, reménykedve abban, hogy itt megtalálom őt...

Kezeim között szinte gyűrötté válik a levél, ami nem vártságával együtt borította fel a napomat, felidézve bennem olyan emlékeket, amiket eltemetni nem kis ideig tartott. Legalább háromszor jártam körbe lakásom nappali részét, - lakótársam Nicole legnagyobb örömére, - amióta megláttam a nekem címzett üzenetet, melynek feladója Monica Gibbins néven futott. Ennek a nőnek..az állítólagos anyámnak létezését az elmúlt 17 évben sikerült kiűznöm a mindennapjaimból, most mégis újra feltűnik a semmiből, magával hozva azt a káoszt, amit egyszer már elhárítottunk. A még mindig lezárt boríték ott hever Daisyvel kedvelt helyünk egyik asztalának lapján, mellette pedig egy bögre, megtöltve koffeines itallal, mégsem megy, hogy az utóbbira koncentráljak. Túlságosan taszít a gondolat, ugyanakkor hajt az egészséges kíváncsiság, hogy feltépjem az üzenettől elválasztó vékony csomagolást és véget vessek azoknak a gondolatmeneteknek, amik már egy ideje gyötörnek. Daisy percek múlva érkezik csak meg, én pedig a megszokott ölelés keretében vonom magamhoz közelebb őt, végül egy mosollyal egybekötve veszem fel vele a szemkontaktust.
- Neked is rendeltem kávét, habár tíz percet álltam a sorba három között vacillálva. Ezért a negyedik mellett döntöttem. - osztom meg vele előbbi kínlódásomat, és miután leülök, magamhoz veszem immáron egy jó ideje magányosan tengődő bögrémet. Nem tudom mennyire segít ez a készülő kifakadásomon. Legrosszabb esetben valakinek behúzok egyet vagy sírógörcsöt kapok, és kiadom az összes sorozatfüggőségemből fakadó sértettségemet. Abban viszont nem lesz köszönet.
   

Lola& Daisy

Igaz barát olyan, mintha második énünk volna.

Apa még mindig nem ért haza ,pedig megígérte nekem hogy időben jön. Minden nap ezt mondja nekem ,olyan keveset látom mégis  mindig hazudik. Miért nem jön haza időben ? Ha anyut megkérdezném csak annyit válaszolna hogy hamarosan  ,én viszont félek. Mi van ha történik vele  valami ? Apa hol vagy ? Miért dolgozol ennyit ?
Ha a hentesek ennyit dolgoznak akkor inkább ne az legyen. Óvatosan csoszogok a hűtő elé ,majd felnézek rá. Nagyon erősen húzom a kart hogy ,végre kinyíljon végül egész könnyen sikerül kinyitnom. Mostanában sok kakaót iszok,biztos attól lehet. Anya azt mondta attól vagyok ilyen erős.
- Ejnye ,Daisy kislány miért nem az ágyban van ? - mosolyog le  rám anya ,mogyoróbarna tekintette kedvesen ölel körbe . Nagyon szeretem őt. Mindig olyan kedves velem ,Ő is nagyon szeret engem. Bár amikor nem pakolom vissza a játékaimat elég mérges szokott lenni. Csak azt tudnám miért nem maradhat úgy ahogy van ? Úgy is másnap megint szétpakolok ennek így semmi értelme .
- Kakaót szeretnék inni .- mutogatok a tej felé hogy .
- De ma már hármat ittál Daisy .- rázza a  fejét ,ez azt jelenti hogy nem kaphatok kakaót,így be is csukja az ajtót,én pedig még mindig rajta csimpaszkodok. - Menj vissza aludni szépen,gondolj arra holnap fel kell a nap ,és  egy újabb kakaó ! - kacsint rám majd ,egy puszit nyom a homlokomra.
- Apa mikor ér haza ? - kérdem ,újra tőle tudni akarom,mondja hogy öt perc ..bár nem tudom az mennyi ,de megvárom.
- Kicsikém dolgozik ,menj szépen aludni. - türelmesen megfogja a kezemet és felkísér az ágyamba ,úgy takar be akár egy hot dogot ki se tudok ebből a szoros micsodából mászni.
De minden erőfeszítésemet beleadva megteszem és az ablakomhoz mászok. Figyelek ki az ablakon ,míg nem elkezd a bokor mozogni. Mozog a bokor . Mozgó bokor . Már sikítanék is anyáért ,mikor rájövök hogy az én legkedvencebb játszótársam lehet az ,Lola.
Gyorsan felkapom a zseblámpámat ,és elindulok le a lépcsőn és kibújok a kutyának szánt bejárón. Szerencsére anya ilyenkor már  alszik úgy hogy könnyedén mentem a tett színhelyére. Azt hiszem mégsem kéne néznem a helyszínelőket , apa és anya nem is engedi ,de olyan jó. Ahogy elkezdek  a kis alagúton mászni ,pár pillanat múlva Lola fejével buccolok össze.
- Lola ..- mondom dörzsölgetve a fejemet ,de az örömöm még nagyobb hogy itt van így szorosan magamhoz ölelem.. Valami baj volt láttam rajta .
- Lola ..mi a baj ? - kérdem tőle megrémülve ,nem tudom miért van itt de biztos valami nagyon fontos vagy itt van valahol az anyukája is ?!


-Lufi !!!!- üvöltök torkom szakadtából ,ez az istenverte nudli kölyök . Szórakozik velem ,egy dagi mopsz. Most komolyan ? Megint késésben vagyok ,és ilyenkor találja ki hogy beköltözik a szomszédba. Miután megfogtam a szökevény kutyámat ,nagy nehézségek árán ,és meggyőződöm róla hogy a pufi a lakásban maradt. Rázárom az ajtót. - ott is maradj neked Dundiégó delávéga !  - mondom neki az ajtón keresztül ,de válaszként egy vakkantást kapok. Még ilyen szemtelen kutyát!  Mivel így is késtem így elterveztem út közben hogy előadom hogy,mindent ,de mindent lufira fogok. Még azt is hogy megettem egy tepsi süteményt és gyakorlatilag azzal ment el az idő. Ahogy belépek a kávézóba ,ahol ezernyi emlék köt egymáshoz minket Lolával. Kezdve a viccesebb esetektől ,egészen a lelkizősig . Ő volt a legjobb barátnőm ,Ő volt az én másik felem akit imádtam. Ő volt az akinek az arcról mindent leolvastam ,épp így történt amikor megláttam őt. Szorosan megöleltem ,majd leültem.
- Logikus ,mint mindig - vigyorgok rá ,majd belekortyolok a kávéba .
Kémlelem az arcát ,egyre nő bennem a feszültség hogy ki tehette ezt az én Lolámmal.
- Lola....mi a baj ? -gombóc a torkomban kitör . Legszívesebben tovább ölelgetem volna ,meg sem várva a válaszát méregetni kezdtem a környezetünket . Fel állok a helyemről ,és csípőre tett kézzel nézek körbe . - Hé ,Te ott neked még a szemed se áll jól ,Te bántottad? - a hangom erőszakosabbá válik,mire a meggyanúsított fiú megtorpan.
- Kancsal vagyok !- közli velem ,majd eltávozik valahova hátra .
- Bocsi akkor nem szóltam ...- ülök vissza végül ,majd akkor veszem észre hogy a kezében egy igen megviselt papír van.
-  Mi ez ? - kérdem tőle ,ez nem egy egyszerű esett volt ,nem egy pasi ügy. Utoljára akkor láttam így amikor az anyukája...nagyot nyelek . Tudom milyen nehéz volt neki ,hisz kicsi volt és minden erejével azon volt felnőtt nőként  hogy felejtsen . Megfogom a kezét és megszorítom a papírral együtt.
- Itt vagyok...-nézek rá  biztatóan ,és várom a válaszát . Jól ismertem őt ,Ő nem ilyen . Valaki fájdalmat okozott neki ,én pedig azt az egyént megfogom fojtani .

[url=ZENE LINKJE]ZENE CÍME[/url] | SZAVAK SZÁMA
MEGJEGYZÉSED HELYE | ×

'96, október - Az élet nélküled megijeszt, és a világnak egyre kevésbé van értelme. (...) A horgonyomra szükségem van. Ami te vagy.
Szaladok, ahogyan a lábaim bírják, és keresem az egyetlen személyt, akit sehol nem találok. Tudom, hogy csak ide jött át, és beszélget Daisy anyukájával, meg azt a finom illatú italt iszogatják, ami nagyon fekete, és mikor múltkor belenyomtam az ujjamat, hogy megkóstoljam, kirázott a hideg, mert keserű volt. Most megfogom neki mondani, hogy ne igyon belőle, mert nekem sem tetszett. Anya biztos örülni fog, amiért utánajöttem, mert így nem kell egyedül hazasétálnia, hanem fogom majd a kezét, és nem fél, ahogyan én sem szoktam, ha velem van. Anyának amúgy nagyon puha keze van, és mindig megcsikizi a tenyeremet, mielőtt megfoghatná a kezemet, ha megyünk valahova. Ez ilyen kettőnk közös titka, én pedig senkinek nem árulom be őt. A magas kerítés előtt ácsorgok, miközben a kezemben lévő plüsspingvin lustán hintázik, ahogyan mozgatom a karomat. Megindulok az ismerős bokor felé, és ahogyan kitapogatom a kerítésen lévő átjárót, egyből átemelem az egyik lábamat, majd a fejemet lehajtva a másikkal is belépek a kertbe. Mászni kezdek, amíg egy fényes valamitől nem látok semmit, és a buksim valaminek nekiütközik. Felszisszenek, és egyből odakapom kezemet. A fény egyre lejjebb halad, amitől szembekerülök Daisyvel, aki kis karjait egyből körém fonja és úgy szorongat, ahogyan egymást szoktuk, én viszont csak az ablakra tudok koncentrálni. Ha anya itt van, a lámpa mindig világít, hiszen mindig ott ülnek Daisy anyukájával, és beszélgetnek. Most viszont sötét van, és anya nem szereti a sötétet, ezért hagyja nekem felkapcsolva a kis macis lámpát, amikor kimegy, hogy ne féljek én se. Nem értem. Pedig biztos ide jöhetett, mert mikor a boltba sétálunk, akkor világos van. Rossz érzésem támad és félni kezdek, ezért szótlanul megragadom Daisy kezét, hogy magammal húzzam őt a közelben lévő játszótérhez, ahol a csúszdához tartozó kis házba szoktunk elbújni, és játszani, amíg a többiek el nem mennek a hintától, hogy mi is odamehessünk.


Már nem tulajdonítottam neki sok figyelmet, hiszen egy emlék volt a sok közül. Olyan ember, aki fogja magát és kisétál az életedből minden magyarázat nélkül. Ez volt számomra Monica, eddig a napig. Mert ezzel a levéllel mindent felkavart, és még egy sorát sem olvastam. Ideges vagyok. A lábaim ennek hatására maguktól járnak, és kissé kényszeres mozdulatokat teszek, hogy elvonjam figyelmemet félelmemről, és a bennem egyre jobban elterjedő haragról. Nem kellett volna újra felkeresnie, mert eddig is olyan jól megvoltunk nélküle. Éltük az életünket, vezettük az éttermet, amit ő mindig is ellenzett, mert szerinte már a gondolata is bukott ügyként hat, nem még a megnyitása. Bármennyire is szeretném a képébe dörgölni, hogy igenis működik ez az egész, még ennyire sem tartom ezt a nőt.
Daisy megérkezése nyugalmat hoz magával, és kiszakít abból az érzésvilágból, ami most különösen körülölel. Mélyen magamba szívom közelségét, de ahogyan a kérdése megérkezik, úgy egy srác is vizslatása alá válik.
- Daisy..hé...nem ő... - szólnék rá, de már késő. A szám elé kapom a kezemet, a tőlünk nem messze lévő idegen pedig értetlenül áll barátnőm kifakadása előtt.
- Annyira sajnálom. Félreértés történt. - szólok utána hátha ezzel segíthetek ezen a helyzeten, azonban minden próbálkozásom haszontalanná válik, így feladom, és egyszerűen leülök a már lefoglalt asztalunkhoz. Daisy kérdése ugyan nem váratlan, mégis most jövök rá igazán, mennyire is nehéz valahogy erről beszélnem. Mégis mit mondhatnék? Magam sem tudom mi ez.
- Monica meg az unaloműző tevékenységei. - helyezem mutatóujjamat a borítékra, majd újra kezembe veszem a bögrémet, míg másik kezével enyhén megszorítom az övét, és bólintok is mellé.
- Újra feltűnt a nagy semmiből ennyi év után és fogalmam sincsen mit akar. - magyarázom meg ittlétünk, és legfőképp nyugtalanságom miértjét.
- Még nem mertem kibontani és lehet, hogy ez egy jel. Lehet, hogy csak ki kellene dobnom a kukába, hisz mit mondhatna ennyi év után? Vagy fogjuk meg, és rituálisan égessük el? Nem tudom, Daisy... - sóhajtok egyet, és miközben ujjamat még mindig a papíron tartom, párszor megpörgetem az asztal lapján, valahol abban reménykedve, hogy ezzel Monica is szédülni kezd. Bár kétlem, hogy ez pont egy levéllel működne.
 

Lola&Daisy

'96, október - Néha nem tudjuk a múltat egyszerűen elengedni. Máskor pedig bármit megtennénk, csak hogy elfeledjük végre. És néha valami újat tudunk meg a múltról, ami mindent megváltoztat a jelenben.
Idegesítő az a dobolásra emlékeztető hang, amit egyre gyorsabban hallok a fülemben, miközben tovább haladok az ismerős úton. Kezem a növényeket érinti, és kissé félve mászok át a sötét helyre, de tudom, hogy csak így juthatok el Daisyhez. Csendben haladok tovább, de a rossz érzés nem múlik el egészen addig, amíg egy világító fény szembe nem halad velem, és majdnem felsikoltok a hirtelen találkozástól. Tudom, hogy válaszolnom kellene a kérdéseire, mert anyáék ezt tanították, de nem merek hangosan beszélni, nehogy anya rájöjjön, hogy kijöttem utána ilyen későn, különben máskor nem jöhetek át. Titokban kell tartanom, hogy őt keresem. Daisy keze az enyémet szorítja, és miután a játszótérhez érünk, a fejemet lehajtva bújok be a biztonságos helyre, ahova ő is követ. Térdeimet felhúzom, és karjaimmal ölelem át őket, hogy még apróbbra zsugorodjak össze. Körülnézve veszem tudomásul, hogy ketten vagyunk és csak ezután hajolok közelebb a velem szemben lévő kislányhoz.
- Anya meg apa hangosan beszéltek. - beszélek halkabban, mintha egy titkot árulnék el, majd a fülem mögé igazítom szanaszét ágazó barna tincseimet. Érzem, hogy a félelem újra elfog, amikor felemlegetem a történteket, és úgy hallom apáék hangját, mintha még most is úgy beszélgetnének egymással.
- És anya kiment az ajtón, de nem találom. - a fejemet ingatom, közben a pizsamámon lévő mintákkal babrálok, ujjammal körberajzolva őket, a másikkal pedig Daisy kezét fogom, hátha így nem kell ilyen rosszul éreznem magamat.
- Nem beszélgetett az anyukáddal, amikor kijöttél? - reménykedve nézek fel Daisyre, mert lehet látta őket, csak most nem vitt engem is magával. Mindig az ágyba zavar, ha már késő van, és most is ezt tette, de valamiért szomorú volt. Nem morcos, mert az is szokott lenni, hanem szomorú. Biztos csak teát akart inni Daisy anyukájával, vagy azt a keserű italt, amitől mindig kiráz a hideg, ha beleszagolok. Ha azt iszik, akkor jobb kedve van, mert szoktuk hallani, hogy hangosan nevetnek, miközben játszunk.


Apa nem sokat mesélt Monicáról, mert nem szerette volna, hogyha magamat okolnám a későbbiekben a lelépése miatt. Azon nem kellett gondolkoznia, hogy miképp adja elő az esélyeimet, hogyha látni szeretném őt, mert erre sosem került sor. Monica abban a pillanatban, hogy kilépett az ajtón, elzárkózott minden egyes kapcsolattól, ami hozzánk fűzte őt. Később természetesen be lettem avatva apa által, hogy Monica sosem szeretett volna gyereket, és bár azt hitte, hogy majd ez a megszületésemmel változni fog, csak egyre rosszabb lett. Ezért sem vagyok képes semmi jót leszűrni abból, ami ebbe a levélbe állhat. Bárcsak azt mondhatnám, hogy érzelmileg teljesen hidegen hagy, de amíg eddigi éveimet nélküle töltöttem, és kizártam még a létezését is, addig ez mélyen megmaradt bennem. Egyáltalán nem kellemes újra szembesülni azzal a haraggal vagy utálattal, amit iránta érzek, már csak akkor is, amikor a nevét említi valaki.
Daisy belépője nem okoz csalódást számomra, és mondanom sem kell, hogy enyhíti a bennem lévő feszültséget minden egyes mozzanatával. Rossz szokásom, hogy megtartom magamnak a problémáimat, de ebben az esetben muszáj volt a segítségét kérnem, mert ami nekem eszembe jutott, azt Monica nem tenné zsebre. Nagy vonalakban fejezem ki aggódásomat egy papírlappal kapcsolatban, aminek ugyanúgy nem kellene jelentenie semmit, mint ahogyan a rávésett soroknak sem, de mégis valamilyen szinten felkavarnak. Abban az öt évben, amit Monica az életéből áldozott rám voltak jó pillanatai. Közös momentumaink, titkaink és szokásaink. Programok, amik hozzáfűznek, és csakis hozzá. Kár, hogy 5 évnek kell szembeállnia 17 minden kommunikáció nélküli évvel.
Majdnem sikerül elnevetnem magamat Daisy feltett kérdésével kapcsolatban, de még időben elfojtom a késztetést, ehelyett csak egy grimaszra futja tőlem.
- Amint látod, még mindig nem. Az is lehet, hogy a tűz nem használ nála. - gondolkozok el sóhajtva egyet magam elé, de még mindig a levelet pörgetem, ami most eléggé figyelemlekötő tevékenységnek tűnik. Ennek ellenére képben vagyok Daisy minden egyes szavával, és egy röpke másodpercre meg is szorítom a kezét ezzel jelezve, hogy habár nem látszik, de jelen vagyok a pillanatban.
- Tudom, hogy idegesítene. Ha elégetném is valószínű lennék olyan idióta, hogy megkérjem, írja újra. - égnek emelem barna íriszeimet, és most abbahagyom a levéllel való szórakozást, hogy beleigyak a kávémba, amely már egy jó ideje a bögrében pihen. Mindeközben Daisy tanácsait követem figyelemmel, és nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el kimondott szavainak hatására, majd törjek ki nevetésben lelkesítő monológjától.
- Tudod mit? Igazad van..ez csak egy levél. Az is lehet, hogy azt írja kilövik az űrbe, és mi van ha lemaradok róla? - gondolkozóan simítom államra a kezemet, végül beharapom alsó ajkamat.
- Megkívántam a fagyit..együnk citromos fagyit. Csinálok hozzá palacsintát, te pedig felolvasod a levelet. Benne vagy? - érdeklődök felé fordulva a székemmel, ami megint csak nem tetszést vált ki a jelenlévőkből. Kell valami, ami elvonja a figyelmemet, és legalább dühönghetek valami finom felett, mintsem embereken töltsem ki a haragomat, ha úgy alakul.