After you, really

A reggeli kávé ízénél már csak a hideg-meleg víz váltogatása volt jobb, ami lesokkolta a testét újra és újra, napindítóként tökéletes programtervvé vált mindez. A hosszú napjai az utóbbi időben meghosszabbodtak, a napi szintű alvásai pedig lerövidültek. Alig haladta meg az ágyban töltött ideje az öt és fél órát és érezte magán, hogy egyre morcosabbá és kedveszegetté válik, de a feladatait minden áldott nap el kellett végeznie, mert gyűlölte, ha mások helyett dolgozott és ezt másokkal szemben ő maga sem akarta megtenni. Tulajdonképpen a vért izzadás fogalmát már születésekor belé kódolták és az ifjú éveinek tanulással töltött időszaka pedig bebizonyította azt, hogy a Baldassare család középső gyereke mindent meg fog tenni azért, hogy önmaga érje el a sikereit, hogy magának harcoljon ki olyan egzisztenciális hátteret, ami után majd vénülő fejjel büszkén visszanézhet. Nem rettent meg soha a nehéz helyzetektől, az más kérdés, hogy a nagyobb volumenű döntéseket szerette halogatva meghozni, amivel sok esetben a hozzá közel állók türelmét és motivációját is próbára tette, de ha őszinte akart volna lenni magához Dom, nem izgatta, mások tulajdonképpen mit gondoltak. Ha minden alkalommal, amikor megbántott valakit, amikor kritikával illették - és érdekelte is volna, már rég nem ott tartana, ahol most van. Egy meghasonlott, önbizalomhiányos hiú ficsúrrá vált volna, ami soha nem akart volna lenni.
Túl a zuhanyon, mezítelen talppal szelte át a nappali kövezetét a konyha irányában, hogy az előzőleg lefőtt fekete folyadékot végre a nyelőcsövén is leönthesse és ezzel hivatalosan is megkezdje a napot, amikor a bejárati ajtó melletti telefon megrezzent. Dom nem szerette, ha lentről, a portás zavarta őt, de azt meg még inkább gyűlölte, ha nem zavarták őt. Pontosabban a hívatlan vendégeket nem kedvelte és nem azért, mert ne lett volna otthonos és pazar házigazda. Ízig-vérig olaszként az első törvény, amit követnie kellett volna, az az Istenben való hit volt. A második, hogy bárkit vendégül kellett látnia oly módon, hogy szomjasan és éhesen senki nem léphette át a küszöbét elköszönéskor. Baldassare egy néma imát mormolt el a gőzölgő feketéért, de nem váratta meg a portást, hanem megváltoztatva az útvonalát a telefont felkapva kezdett bele:
- Buon giorno, Vincent! Come stai? - nem véletlenül olaszul szóltak a szavai.
- Jó reggelt, DB! Még mindig egy büdös szót se tudok olaszul, akár a vesémet is eladhattad a fekete piacon ezzel a pár szóval. Nekem meg kell a vesém.
- Csak azt kérdeztem, hogy vagy. Komolyan veszek neked egy könyvet, hogy az alap szavakat és kérdéseket megértsd - megvakarta lustán a serkenő borostáját, ami végigkarcolta az ujjait.
- Csak te vagy olasz ebben a nyamvadt házban. Asszimilálódj! - szinte látta maga előtt a fent nevezett olasz, hogy a pult és a telefon mögül vigyorog. Vincent volt az egyetlen a portások közül, akinek Dom engedte, hogy tegezze, hogy csesztesse is néha, hogy még mindig nem látott Baldassare körül nőt legyeskedni, hogy nem lát karikagyűrűt az ujján és oldalbordát a jobb oldalán. Hogy a látott gyerekek is csak a bátyjának utódai. Csak és kizárólag Vincent, az ötvenes, nehéz körülmények közül kiszakadó férfi volt az, aki megengedhetett ennyit DB-vel szemben. Az olaszt az apjára emlékeztette Vin, a kedvesebb és jólelkűbb kategóriából, és ha belegondolt abba, nem esett nehezére értelmesen beszélgetni öt-tíz perceket a férfivel amikor hazaért vagy épp ment el. Szerette azt az egyszerűséget, amivel Vincent létezett. Vera, a felesége pedig már az első pillanatban belopta magát Dom szívébe, amikor találkoztak. - Ne haragudj, hogy zavarlak, de nem az öt órai teát szeretném lebeszélni veled - feszült meg Vin hangja, Dom pedig nekidőlt a vállával a falnak. - Egy hölgy van itt előttem és azt állítja, hogy szeretne veled beszélni hivatalos ügyben, de az engedélyed nélkül nem akarom kiadni a lakásszámod.. - Domenico összevonta a szemöldökeit. Hívatlanul nem szoktak látogatók érkezni hozzá, olyanok főleg nem, akiket nem is ismert. Mert Vin tudta, kik voltak az olasz bizalmasai, ahogy az összes portás is tisztában volt azok létszámával és azt is tudták, hogy nem volt értelme megállítani őket odalent. Silviora elég volt csak ránézni, sütött róla a magabiztos céltudatosság, Carmine pedig maga volt az úthenger, bárkin átgázolt, ha kellett. - Ross-Friedrich hadnagy a hölgy. - ejtette rosszul a német hangzású nevet Frídricsként.
- Hadnagy?
- Mmmm, igen. Ingrid Ross-Friedrich - egy újabb névváltozat Frajdricsként. De legalább az Ingrid Ross kezdetet ki tudta jól ejteni.
- Engedd őt fel, Vincent, kérlek. És ne a lépcsőt ajánld nagylelkűen, mert jó lenne, ha nem köpné ki a tüdejét, amíg felér a legfelső szintre. Nadia még mindig szid téged - az öblös nevetést Vin részéről egy aye aye captain hangzott fel a portás részéről, és mielőtt még folytathatta volna amaz a szócséplést, Dom bontotta a vonalat. Ahogy a telefon visszakerült a megfelelő helyre, a borostája helyett a rövid hajába túrva rázta meg a fejét. A nevek lassan kúsztak fel a gondolatai mélyéről a felszínre: az idősebb Pessotto, Marvin Chapman, Donte Acosta, Vitaliy Mikhailovich, Luka Grigorievich - mindannyian az utóbbi hetekben tűntek el New Yorkból vagy találták meg a holttesteiket. Mindannyian olyanok voltak, akiket  Baldassare nem csak hírből ismert. Ez pedig problémát szülhetett - és tessék, meg is történt mindez, mert abban kételkedett DB, hogy a tökéletes nápolyi pizza receptjét jöttek vele megvitatni a hadnagyék. Ingrid Ross-Friedrich neve semmit sem mondott neki, és talán ez bosszantotta a leginkább. Fél perccel később a hívás után már a szekrényajtó előtt állva húzott le a polcról egy fekete farmernadrágot, amit fel is vett, hogy aztán a póló vagy ing helyett egy kötött, sötétzöld pulóvert húzzon magára. Nem volt kedve sem pucéran, sem félig pucéran rendőrök elé kerülni, ha már hivatalos ügyben keresték. A következő köre a konyhába vezetett, hogy a korábban lefőtt kávéját végre magáévá tegye, de mire eljutott volna az első kortyig, kopogtatás hangzott fel az ajtaján. Nem egy, hanem kettő. Nem erőszakosan, csak tudatva és jelezve, hogy a felengedett vendége jó helyen járt. A káromkodás elmaradt a részéről, helyette lepakolta a csészét a pultra, hogy aztán a bejárati ajtó elé járulva előbb a panelnél elhelyezett kijelzőjére pillantva megnézze magának ezt a bizonyos Ingrid Ross-Friedrich nevezetű hölgyet, de mellőzve a bámulást kitárta az ajtót, hogy szembenézzen azzal az illetővel, aki kereste őt.
- Hadnagy?! - féloldalas, nagyon reggeli mosoly kúszott az arcára. Nem volt feszült, nem volt rejtegetni valója - itt. - Miben segíthetek? Domenico Baldassare vagyok, üdvözlöm - nyújtotta a kezét egy kézfogásra, és ha megvolt a bemutatkozás, félreállt, jelezve a nőnek a kezével, hogy befáradhat a lakásba, amennyiben akart. - Megkínálhatom egy kávéval? Ha szeretne, teát is tudok adni. Tejet, vizet, gyümölcslevet, tápszert... - sorolta fel a lehetőségeket. A tápszer a gyerekek miatt volt jelen a konyhájában, folyamatosan ellenőrizve a lejárati idejüket, mert nem akarta romlott dolgokkal tömni a bátyja gyerekeit. Ha a nő nem egyedül kereste fel, úgy a partnerrel is kezet fogott Dom és őt is szintén beinvitálta.

- Én beszélek, te figyelsz és jegyzetelsz, értve? – kérdezte válla felett hátranézve Gravesre, aki mellkasa előtt összefűzött kezekkel és végtelenül unottan bólintott. Kettejük közül Ingrid volt a rangidős, mind korban, mind beosztott pozícióban, így a parancsolónak tűnő szavak könnyedén peregtek le szájáról az újonc felé. Nem azért mert a fiatal férfi inkompetens lett volna és igényelte volna azt, hogy fogják a kezét az úton, hanem sokkalta inkább belső felsőségérzete és a benne is gyűlő feszültség miatt; Kényelmesebben érezte volna magát, ha erre a munkára nem egy újonccal, hanem egy régi motorossal tudott volna jönni, mint például April. Nem arról volt szó, hogy nem bízott volna Graves képességeiben, inkább arról, hogy a fiatal bármennyit is bújta már hónapok óta az aktákat, futó ügyeikről így is könnyen hiányos lehetett az ismerete…
Ha pedig Marvin Chapman gyilkosságának köze volt úgy Favaro ügyeihez, mint ahogyan azt feltételezték, akkor minden háttérinformációra szükség lett volna - de nem fókuszálhattak mindnyájan egyetlen szál szalmára egy hatalmas, félig leégett szénakazalból. A hirtelen jött terheltségben kompromisszumokat kellett kötni, Ingrid pedig a Chapman publikus és nem publikus bankszámlái ellen irányult nyomozásban vett részt; Azon belül is egy nagyobb összegű baráti kölcsön, ami Marvin halála napján már nem volt jelen likvid formában, volt az egyik érdekesebb találatuk. A számlaszámok Chapmantól kimenőleg nem vezettek sehova csak kirakatként felállított hamis cégekhez, azonban Chapmanhoz bemenőleg volt nem egy találat, ami biztos pontot jelenhetett a nyomozás folytatásához.
Az egyik ilyen biztosság Domenico Baldassare volt, egy olasz bevándorló, aki Chapman hozzátartozói szerint ismerőse volt a férfinak, néha pedig üzleteltek is. Ő volt az utolsó, aki pénzügyi kölcsönt nyújtott a férfinek, mindössze pár nappal azelőtt, hogy az öngyilkosságnak beállítani próbált bűntény megtörtént… Ingrid nem gondolta, hogy a gyilkos személye volt a férfiban elveszve, mert általában a hitelezőknek nem volt érdeke megölni fizetés előtt az ügyfeleik; Sokkalta inkább gyanakodott arra, hogy Baldassare tudhatott valamit ami elvezetett ahhoz, akinek tényleg lehettek indokai… elvégre ha kölcsönt ajánlott fel, akkor nagyjából tudnia kellett arról, hogy azt a másik miért kérte ezt tőle, hogy képes legyen a kockázatokat logikusan felmérni.
- Lehet kellett volna az a házkutatási – szólalt meg Graves, fejével a vígan cseverésző recepciós felé biccentve. Ingrid egy röpke másodpercre társára vigyorog, de nem hagyja abba a pult márványos felületén való ütemes, türelmetlen dobolást.
- Ross-Friedrich hadnagy – emelte ki, mikor a vonalba beszélő férfi elsőre félre mondta nevét… mikor másodjára sem sikerült neki a helyes ejtés, akkor csak egy féloldalas pillantást vetett társára, lemondóan. Megköszörülte a torkát, hátha azzal ha nem is precízebb, de gyorsabb munkára bírható a recepciós. Bármennyire is szerette volna, nem értek rá egésznap egy embernél rostokolni, mert emlékezett még arra a halom papírmunkára, ami tegnap este tízkor, a műszakja végén ott hagyott.
- Tessék felfáradni a lakáshoz Ross-Friedrich hadnagy - Friedrik-nek hangzott, de messze a legközelebbi kiejtés volt. Ingrid elmosolyodott, megköszönte a segítséget és Gravesnek biccentve elindultak a lift felé, ami Baldassare-nak az emeletéhez vezetett.

Nem tudott sokat a borokról azon kívül amit minden hétköznapi ember tudhatott, hogy finom volt, néha drága és tömérdek pénz volt benne. De soha, egy percre sem fordult meg a fejében komolyan, hogy mégis mennyi volt az a sok. Azt hitte, hogy úgy lehet csak az ember milliomos szőlőből és borból, ahogy a lótartásból: ha előtte milliárdos volt… Viszont a manhattani ingatlan egész környezete arról árulkodott, hogy lehet mégsem volt olyan pontos a vicc, mint amennyire laikusként gondolta.
Amikor pedig látogatásuk célpontja ajtót nyitott nekik, további illúziói is összetörtek. - Üdv, Ingrid Ross-Friedrich – borzasztóan unott már bemutatkozni, de ettől még kezét nyújtotta kézfogásra Baldassare-nak, aki mosolyogva és a holtak teljes nyugalmával fogadta őket – Ő a társam, Emerson Graves. Egyelőre csak beszélgetni szeretnénk.
Hazudott volna ha azt mondja, hogy nem szerette a munkájának ezen részét. Ahogy saját maga viselkedését és gondolatait soha nem volt képes, úgy szerette elemezni és darabjaira szedni más cselekvéssorozata mögött lévő gondolatokat… Az utóbbi időben azonban egyre inkább az irodába szorult, a papírok mögé – ott voltak mögöttük ugyan a személyek, de az élet mégis hiányzott belőlük. De nem panaszkodott, mert nem volt mire hisz ez volt a dolgok természetes körforgása, viszont nem tagadta, hogy volt egy jóleső izgalom abban, hogy újból terepen lehetett.
Baldassare könnyedsége, amivel jelenlétük kezelte pedig egyből mozgásba indította elméjének fogaskerekeit. Tapasztalatai alapján két reakció számított furcsának egy váratlan rendőri látogatásra: a túl nagy pánik és a túl nagy nyugodtság.
Nem kellett kétszer kérni, ujját övtartójának hurkaiba kulcsolta és követte az invitálást, tekintetét végigfuttatva a lakás látható falain és zugain. Nem látott semmi gyanúst és ha nem munka ügyben járt volna talán meg is jegyezte volna, hogy Baldassarenak volt pénze, nos… pénzre. - Köszönöm, egy kávét elfogadok. Sok tejjel, cukor nélkül – válaszolta a szemeit újból a férfira fordítva, aki innentől kezdve teljes figyelmét lekötötte, szavaival és testbeszédével. A tápszeres ajánlaton egy másodpercre meglepődött, de nem foglalkoztatta az egésszel egy „hah, szóval a vicces fajta” gondolaton túl: a lakásban nem voltak nyomok arra, hogy a férfivel gyerek élt volna, de meglehet csak a takarítónő végzett jó munkát. Mert Ingrid biztos volt abban, hogy megtehette.
- Mondja Mr. Baldassare, tudja miért kerestük fel? – kérdezte közelebb lépegetve a férfihez, jobb tenyerét a konyhapulton fektetve el. Egy percre Graves-re pillant, aki épp akkor állt meg befejezve villám körültekintését a lakásban.
- Gondolom ismeri Marvin Chapmant, ahogy gondolom hallhatott arról is, hogy néhány napja meggyilkolták – folytatta, remélve, hogy nem ő volt a hír első szállítója. – Ebben az ügyben vagyunk itt. Maga nem gyanúsított még, ne aggódjon nem erről van szó… Viszont lenne pár kérdésünk, amivel úgy gondolom a nyomozásunk segíteni tudná. Nos, hajlandó lenne egyet beszélgetni velünk?
Félő volt, hogy nem volt túl sok választása, mert olyan információval szolgált, amit muszáj volt megszerezni. Mondhatott volna nemet most, de akkor később az őrsre hívták volna be elbeszélgetni, ami amilyen elfoglalt embernek Baldassare tűnt lapja alapján, lehet nem a legkellemesebb időpontban jött volna.

You might think you've peeped the scene

You haven't, the real one's far too mean

After you, really

A rendőri jelenlét sosem jelentett jót. Gyermekkorából felidézett emlékei voltak az olasz rendőrségről, azokba a szerinte kényelmetlen ruhákba gyömöszölt figurákkal, akik egykor a családi rezidencia előtt álltak meg Calabriában. Hallotta, ahogy az apja üvöltött a fakabátosokkal az irodájában, és azt is hallotta, amikor a székek a hirtelen mozdulatoktól felborultak odabent. Akkor az anyja mögé húzódott, hogy aztán minden bátorságát összeszedve végül a saját édesanyját behúzza maga mögé, megvédve azt, aki akkor az életének legfontosabbja volt. Fiúként az anyja volt a mindene, és neki engedelmeskedett igazán, az apjától pedig tartott és nem egyszer félt is, látva a keménységet, a ridegséget akkor, amikor a neki dolgozókkal beszélt, amikor vallatott és faggatott. Domenico Baldassare nem akart olyan lenni, mint amilyen az apja volt: lelketlen és kőszívű, ha a munkáról volt szó, de mint ahogy sejthető volt, a szigor végül az ő életét sem kerülte el.
Dom nem sokszor került összetűzésbe a rend őreivel, mindig tisztes állampolgár képét mutatta a civilek és a hatalmi ágak irányába, ugyanakkor nagyon is jól tudta, hogy a saras cipőjét sosem tudja igazán megtisztítani. Nem azért, mert nem tehette volna meg, hanem túlságosan is nagy pénzek mozogtak az illegalitás talaján. Túlságosan is kecsegtető volt az a jólét, amelyet elérhetett azzal, ha nem egy íróasztal fogságában élte meg mindennapjait. Közelebb a negyvenhez pedig már elégszer gondolkodott mégis azon, hogy egyszer talán valami másba is belefoghatna, amivel a saját maga életét helyezi minden más elé, de mint tudjuk, az olasz igencsak halogató érdekeket képviselt, az igazán fontos döntései mindannyiszor várattak magukra.
Most pedig, fent a tetőtéri lakásában, távol mindenkitől, belátva a város Manhattan-i látképét a hatalmas ablakokon túl, valahogy nem akarta feladni azt, ami idekötötte. Bármennyire is kedves volt neki az olasz vidék, a hatalmas terek, a jó levegő és a sokkal kedvesebb emberek, amit elért, azt itt, a két óceán közti kontinens nyújtotta neki, ám a reggel-indító kávéját mégsem élvezhette szabadon. A ruhák felrángatása után egyenesen a bejárati ajtajához vándorolt, hogy az újdonsült ismeretlen ismerősöket beinvitálja, mert így tartotta az illem és mert tudta, ha nem tenné, akkor sokkal rosszabbul járna. Parancsot lóbálva a zsaruk vizslákká váltak, akiknek minden részletre odafigyelőn kellett volna körbejárniuk a lakását. Noha semmit sem találtak volna itt, ami nem Dom jellemét, személyiségét és közkedvelt tárgyait hirdette volna, attól még idegesebben állt volna a találkozáshoz. A bemutatkozásokat követő szavakra bólintott csak. Egyelőre - remélte, hogy a csak beszélgetés talaján megállnak, ezért hagyta a két jelvényest beljebb lépni a lakásba, hogy szabadon, kedvük szerint mozoghassanak, mintha egy kicsit az ő tetőtéri lakásuk is lenne ideiglenes Baldassare tulajdona. Nem sürgette a nőt, sem pedig a férfit, de az ő útja a konyhába, a kávéjához vezetett vissza, még pár szót megejtve a vendéglátásáról. Ingridet nem nézte meg hosszabban. Nem futtatta végig a szemeit a hosszú lábakon, a formás csípőn, vagy a szőke hajzuhatagon, Emerson esetében pedig nem támadt kedve a hiábavaló versengéshez, hogy melyikük töke keményebb.
- Máris - biccentett rá a kávéra, Graves számára pedig csak egy feketét töltött ki, amennyiben kért a férfi. Ingrid kérésének megfelelően elvándorolt a hűtőig, hogy a dobozt szedje ki onnan, amikor utolérte a hadnagy kérdése, ezért ráemelte a hűvös kék szemeit. - Hogy őszinte legyek, túl sok lehetőség van és nem tudom, hogy milyen minőségben hadnagy, hölgyem, milyen területen dolgoznak önök ketten. Van pár ingatlanom és nem egy lábon állok az üzleti életben sem - adta meg a teljes képet a válaszával, mert tényleg túl sok opció merült fel benne, de végiggondolni ezek lehetőségét nem akarta. Ott volt a borászat az Everbranchen, a Bambino itt Manhattanben és még ott sem lehetett biztos, hogy mivel állt szemben. Azonban ahogy Ross-Friedrich hadnagy folytatta, ráérős mozdulattal tekerte le a kupakot a dobozról és varázsolta bele azt a sok tejet a kávéba, ahogy a nő kérte még - úgy érezve, órákkal - ezelőtt. Chapman halálának tényére bólintott, hiszen nem csak hogy az újságok hasábjain jelent meg a hír, de az ismerősi körében is futótűzként terjedtek ezen hírek köszönhetően azoknak a verebeknek, akik nem tudták befogni a szájukat. Kiosztotta a megfelelő bögréket, hogy maga után aztán elpakoljon a konyhában.
- Tegyék fel nyugodtan, ahogy sejtem, nem véletlenül találtak meg engem is ez ügyben, de nem hiszem, hogy bármi másban tudnék segíteni azon túl, hogy elmondjam, milyen ember volt ő - vonta meg vállait. Nem voltak barátok, sem pedig országos cimborák, de az információk áramlása őt is elérte, tudott pár dolgot olyan emberekről, akikről nem kellett volna tudnia és mindig volt az a pénz, hogy olyat is megtudjon, amit előle rejtegetni akartak.
- Javaslom, hogy menjünk át a nappaliba, ott kényelmesebben le fogunk tudni ülni és önöknek sem kell a levegőben tartani a jegyzetüket körmölve - intett a párosnak, hogy aztán ha kisorjáztak a konyhából, jobbra fordulva a tágas, visszafogott nappaliba lépjen. A szeretett könyvespolca roskadozott a rajta pihenő könyvek súlyától, az alsó polcon pedig a szerettei és a családja képei sorjáztak szorosan egymás mellé pakolva. Boldogságot, harmóniát, szeretet képviseltek, Dom ezzel szemben az egyik foteljében helyezkedett el, maga alá húzva a bal lábát is, ráhelyezve a bögrét a combjára, megvárva, hogy a nő és a férfi is helyet foglaljanak.
- Csak jelezném, hogy sosem voltam még kihallgatáson - ez igaz volt. Az, hogy ő mit tett azokkal, akiktől információt akart kicsikarni, nem tartozott ide. - A részemről kezdhetjük, Ross-Friedrich hadnagy - mintha számított volna az engedélye. Egyszerűen csak kíváncsi volt, hogy a kérdések milyen irányba terelték el a beszélgetést, hogy a kérdésekkel a páros milyen érzelmeket akartak tőle látni és mit akartak nála megfigyelni? Előrébb lett volna, ha feszeng? Nem. Gyanús lesz majd akkor, ha nyugodt marad? Feltétlenül. Hogyan legyünk láthatatlanok akkor, amikor minket állítanak pellengérre?