Van egy elmélet, miszerint annyira korán belénk, nőkbe nevelik, hogy a bántalmazás (fizikailag vagy szóban) a romantikus kapcsolatok alapja, hogy nem csoda, ha később önszántunkból keressük. Öt évesen a homokozóban ha egy fiú meghúzza a hajad, anya csak azt mondja: azért csinálja, mert tetszel neki! Biztos vagyok benne, hogy ha most húznád meg a hajamat, anya pont ugyanolyan nyájas mosollyal közölné: csak tetszel neki, Amy!
Nem mintha ez nálad olyan sokat jelentene, még ha igaz is – vannak olyan férfiak, akik sosem növik ki a tinédzserkort, névszerint néha még a legyet is elkapnák röptében. Biztos van valami rendszered, persze, talán egy egész Excell-táblázatnyi kritérium alapján szűröd a partnereid (fontos kitételek lehetnek, hogy a mellméretnek passzolnia kell az IQ-hoz, a kora meg ne nagyon haladja meg a tiéd felét – kivéve, ha különösen jól teljesít az előbbi pontban!), de én ebből nem sokat látok. És nem is akarok.
A nyomozók seggfejek. Ezt nem érdemes tovább húzni; ez egy tény, olyan, amit több ezren írnának alá a bűnüldözés berkein belül, nagyjából mindenki, aki maga nem tartozik abba a csoportba – a kisvárosokban nem szokott gond lenni, bizonyos körzetekben sem, na de egy manhattani gyilkossági nyomozó? Úgy érzi, ő a város királya, és nem érdekli, hogy hány, feláldozható paraszton kell keresztülgázolnia ahhoz, hogy a végén az Ő túlkozmetikázott pofája kerüljön az újságokba. Te a különlegesen kiállhatatlanok közé tartozol, nagyzoló vagy, fennhéjázó és borzasztóan gyerekes. Mintha nem számítana senki és semmi, hiszen nincs vesztenivalód; nem alapítottál családot, nincsenek túl közeli barátaid sem, csak millió ismerősöd. Ugyan, mit neked egy hétnyi éjszakázás, vagy karácsonykor melózás?
Azóta fújok rád, hogy az első évemben addig hisztiztél, hogy az egész laboros csapatból csak nekem meg az egyik gyakornoknak, de  bent kellett töltenünk a Hálaadást. Nem tudtad, hogy vannak gyerekeim, de valószínűleg nem is érdekelt volna. Újonc voltam, úgyhogy szenvednem kellett, bár gondolom a Te eltorzult képzeletvilágodban a neked való kulimunka nem szenvedés, hanem áldás. Te voltál a hálaadási mikulás, épp csak a piros zsákodban egy nemrég megölt fiatal nő belsőségei voltak.
Valószínűleg gyűlölnélek is – nagyon igyekszem, ezt pedig mindenki tudja, vannak, akik fogadásokat kötnek a verbális bokszmeccseinkre –, nagyon egyszerű lenne, ha nem lennél ennyire jó a munkádban. És ha valami érthetetlen, homokozókban fogant ok végett nem vonzódnék hozzád átkozottul. Habár ahányszor legszívesebben megfojtottalak volna a nyakkendőddel, felbizsergett valami érzés a csontjaimban, hogy majdnem ilyen szívesen csókolnálak meg, ott, mindenki előtt, mindkettőt sikeresen visszafogtam.
Egészen addig a napig, amíg egy kettesben maradt, éjszakázós adatelemzés, amelyben elmebajomnál fogva segítettem neked, valami másba fordult, és azóta sem egészen tudom, hol áll a fejem...

Így is jó hosszú lett a leírás, de esküszöm, hogy különösebb kitételeim ezen kívül nincsenek! Szeretnék valami se veled, se nélküled, szeretlek-utállak kapcsolatot alakítani közöttük, és ha lehet, tovább vinni azt az egyszeri alkalmas dolgot, de nem ragaszkodom hozzá, hogy a vége ásó, kapa, nagyharang legyen. Az egyetlen, amihez ragaszkodom, ez a nyílt, ellentétből fakadó feszültség, meg a felszín alatt megbúvó másik, de egyébként nagyrészt úgy alakítható az úriember, ahogy a játékos szeretné.
Konkrét archoz nem ragaszkodom, bár Lee Pace nagyon megfogott, de bármilyen 40+-osnak eladható, sármosabb arc jöhet. Volt egy olyan ötletem, hogy így éltesebb korára elgondolkozott azon, hogy kellene neki család, és valahol a felszín alatt sajnálja is a dolgot, egészen jól kijön a kölykökkel. A munkáját szívvel-lélekkel végzi, még ha néha úgy is tűnik, hogy egyikkel sem rendelkezik.
Nem húznám tovább a dolgot, nagyon várom az úriembert!