- Egy kicsit talán a családoddal is kellene foglalkoznod, nem gondolod? Nem pedig a saját kibaszott életed élned egyedül... - az eddigi kézremegésem felváltja egy erős gyomorgörcs, mely azonnal émelygéssel párosul, s érzem, ahogy az egész testemet végigrázza egy kegyetlen, hideg érzés. Hirtelen nem is tudok mit válaszolni a bátyámnak, annyira letaglóz ezzel a mondatával. Tudja jól, hogy mi a gyenge pontom, és sikerült rátapintania.
- Szerinted mégis mit csinálok itt New Yorkban? Tudod nagyon jól, hogy az első adandó alkalommal hazamennék újra... Miért kell ezt most, Leonardo? Mi a fasz bajod van neked mégis? - válaszom hangvétele érzékelhetően változik az elejétől a végéig. A végére már dühös leszek. Nagyon.
- Semmi. - róla tudni kell, hogy rettentően makacs és hisztis jellem, aki - szintén - erős hangulatingadozásokkal lett megáldva. Ha szar kedve van, akkor mindenkinek szar kedve kell, hogy legyen, és nem érdekli, hova szúr oda. Csak fájjon másnak is, ha neki is fáj.
- Aha. Akkor majd hívj fel, ha tudsz felnőtt módjára viselkedni. - azzal kinyomom a telefonom, s úgy ahogy van, kikapcsolom a picsába. A faszom sem akarja az ő szarjait hallgatni, mert már így is sikerült elbasznia a kedvem rendesen. Valójában egész életemben ez volt. Teljesen mindegy, mit csináltam, én voltam a szar fekete bárány. És most is én vagyok, csak mert nem gubózok be egyedül ebbe a rohadt lakásba, s nem zokogok egész nap a sarokban. Tényleg ekkora bűnt követek el ezzel? Néha már magam sem tudom...
Ám most jobb lesz, ha ezt a szánalmas beszélgetést inkább elásom jó mélyre magamban, olyan mélyre, hogy semmilyen fény se világítsa meg. Elvégre sikerült rávennem Zariaht arra, hogy beüljön velem egy kínaiba, ami azért nem egyik pillanatról a másikra ment, hiszen szavak nélkül is sikerült belőle sok mindent látnom. S hogy miért döntöttem úgy, hogy egy kicsit rátelepedek... Azt még magam sem tudom, de ezt most nem cseszhetem el. Egy rossz lépés, és talán elrontok mindent, amit eddig felépítettem.  
Késő délutánra ajánlottam a kínait, amikor már nincs olyan magasan a nap, nem szúrja ki a szemünket, s az idő bágyadtsága is jó hangulatot kölcsönözhet nekünk. Ha szeretne, akkor úgyis kiülhetünk, és kaja közben még az aranyló, lemenő napsugarakat is megfigyelhetjük az épületek között. Addig azonban van még egy kis időnk, így én előtte bevetem magam a zuhany alá, majd belövöm a hajam, s magamra öltök egy fekete alapon fehér motoros mintás felsőt egy sötét mellénnyel, s egy szakadt nadrággal karöltve. Öntök magamra némi parfümöt a kedvenc márkámból (aminek a nevét sem tudom, csak az üvegének a formáját követem mindig). Ezután simulok rá az én gyönyörűmre, hogy együtt induljunk el Zariah lakásának irányába.
A stílusom ellenére nem vagyok olyan, aki ráerőszakolja magát másokra, e leányzó esetén pedig nagyon figyelnem kell a privát szférára. Ezért is mikor leszállok a motorról, egyből egy cigarettát pattintok a számba, s annak társaságában lépek a lakás kapujához, hogy becsöngessek, anélkül, hogy fel akarnék menni.
- A hintója megérkezett, és amíg még készülődik a kisasszony, addig a lovak nyelnek egy kis füstöt itt a szabad levegőn. - hogy miért ilyen faszul fogalmazok, az egy remek kérdés. Mondhattam volna egy sima “szia, itt vagyok, amíg le nem érsz, elszívok egy cigit” mondatot, de hát az rém unalmas lett volna. Így hát mire leér a leányzó, engem a motornak támaszkodva, napszemüveggel a pofámon és cigivel a számban fedezhet fel.
- Na, felkészültél egy jó kis gyomorrontásra? - vigyorgom szélesen abban a pillanatban, amint meglátom. A nemrégi telefonbeszélgetésnek pedig mintha nyoma sem lenne már.  

They've promised that dreams can come true - but
forgot to mention that nightmares are dreams, too.

Négy nappal ezelőtt tehetetlenül néztem azt, ahogy a fehér porcelán a szemem előtt vált bíborvörössé és a vér lassú folyammal iramodott a lefolyó lyukainak irányába. Nem tudtam ellenállni, nem tudtam nemet mondani... lehunyt szemekkel csúszott végig a nyelvem a csuklómon szétnyílt bőröm friss sebén, eltüntetve pár cseppnyi vért.
72 órával ezelőtt ismételten a minimalista szobában ültem a kemény fémasztalra csúsztatva az alkarjaimat, miközben az ujjaim közt tehetetlenül forgolódott a pohár, mint részeg hajó a hánykolódó tenger habjain. A legszívesebben öklendeztem volna. A legszívesebben teret engedtem volna annak a rémálomnak, amit minden egyes alkalommal karistoltak a kérdések. Vajon Laney is minden alkalommal úgy érzi, megölhetik bármelyik percben a záporozó kérdések? Vagy ő teszi fel őket?
Két napja muszáj voltam hazamenni anyához, mert hetek óta rágta a fülem, hogy keveset látja a lányát. Nem terveztem, hogy sokáig ott maradok, mégsem volt hajlandó elengedni. Az éjszakát az idegennek ható gyerekkori szobámban töltöttem... hogy aludtam-e? Aligha.. minden egyes alkalommal, amikor kinyitottam a szemem, árnyakat, alakokat láttam a tapétán. A nyitott ablakon beszűrődött a szél által süvítő falevelek hangja és az elsuhanó denevérek kiáltása.
Tegnap elkéstem a munkából. Mielőtt a PhotoArchoz értem volna, haza kellett ugranom a felszerelésemért. Összesen tizenegy perccel később estem be a stúdiófotózásra, ahol a főnököm kéretlen és kelletlen szavakkal fogadott. Teljes mértékben igaza volt, hiszen egy olyan projekt részesei voltunk jelenleg, ahol az idő pénz volt - ami mindig igaz volt. A modellek pedig aligha voltak türelmesek... ez akkor vált világossá, amikor az egyik kis minden lében kanál kölyök pitbull a lábamat nézte póznának és területmegjelölés céljából telibe pisilte azt.
Az elmúlt napok káosza után sejthető, hogy nem igazán volt kedvem a ma esti kimozduláshoz, de tehetetlenül néztem, ahogy vánszorgott a másodperc mutató, miközben a pánik egyre jobban elfogott. Gyomorgörcsöm volt, s ahelyett, hogy időben elkészültem volna, idegesen álltam meg a tükör előtt, azon tépelődve, hogy én nem fogom felvenni AZT, amit kellett. Giovanna, a szomszédom kiszagolta, hogy ma bizony nem egyedül fogom tölteni az estémet és az intervenciója a legrosszabb időben érkezett.
- Mire vársz? Mindjárt itt lesz érted! - sürgetett meg odakintről koppantva rá háromszor a fürdőajtóra, mintha épp földrengést idézett volna elő.
- Megyek már! - nem, még csak a kezem sem volt a kilincsen. Kinyitottam a szekrény ajtaját, hogy  a fehér tablettákat rejtő levelet kikapjam onnan. Folyadék nélkül nyeltem le a Xanaxot, mintha az bármit segített volna az elmúlt éjjeleimen. Huszonöt perccel később végre Giovanna elégedetten dőlt hátra a fotelemben úgy kortyolva bele a kapott vizébe, mintha legalább a világ legjobb bloody Mary-jét itta volna. - Szerintem ez sok lesz. Nem is én vagyok, én nem így öltözöm - összegeztem a látottakat, a nyelvével csettintett a lány elutasítóan.
- Nem árt néha a változatosság. Tudhatnád a munkád miatt is, hogy ki kellene nézned valahogy- vigyorgott rám kihívóan, amivel nem tudtam vitába szállni. - Messze van még a nyugdíjkorhatár. Öltözhetnél úgy is, mint akinek most esett le a tojáshéj a kis fenekéről. Még jó, hogy egy méret vagyunk - magyarázta tovább beleéléssel a hangjában azt, hogy miért kellene a stylistommá válnia. Felsóhajtottam. - Még valami hiányzik! - jelentette ki, miközben szétnyitotta a neszesszerét, és mielőtt tiltakozhattam volna, az ujjai már szinte az orromban jártak... egy végtelen karikával gazdagított, amitől épp, hogy csak elkerültem azt, le ne tüsszentsem. A felhangzó ewww szóra kirázott a hideg és azonnal bocsánatot kértem.. és össze is rezzentem, ahogy megszólalt a kaputelefon. Giovanna szólt bele és amikor meghallotta Angelo hangját, szélesedő vigyorra húzta a száját.
- Esküszöm helyetted megyek le... láttam, ahogy kinéz és hozzá ez a hang.. öregem! - elnevettem magam.. a Xanax segített az oldottabb hangulatban. Megnyomta a kis gombot, és már rám se hederített.
- Ahhhj, mindjárt megy le Zariah, de ha szeretnéd, én is szívok valamit.. veled. Amúgy Giovanna vagyok, szia - elképedve pislogtam a lány felé.
- Giovanna! Fejezd be! - suttogtam, egy kisebb hadakozással sikerült eltolni az útból a lányt. - Ne haragudj, Angelo! Mindjárt lent is vagyok.. - a pillantásomra Giovanna felkuncogott, amit még Angelo hallhatott.
- Szóval Angelo.. - jegyezte meg hamisan, mire megforgattam a szemeimet. A lakásomból kitessékeltem a lányt, magam után bezártam az ajtót, a lány által kiválasztott táska pántját pedig átvezettem a felsőtestemen keresztben. A következő percben már Giovanna-mentes levegőt szívtam odalent a tüdőmbe, halovány mosollyal intve Angelonak. A fekete magas derekú farmeron túl egy testhezálló, ujjatlan, keskenyszabású fehér pamutdzsörzé crop topot sikerült rám erőltetnie a szomszédomnak. A tűsarkúra nem voltam hajlandó igent mondani, ezért egy fekete szegecses lapostalpú szandál egyezményes aranyközépút volt.
- Ha mosdóban szeretnéd tölteni a következő órákat velem, akkor szólj róla, úgy alakítom a programom - nem volt kedvem a gyomorrontáshoz, a válaszomat mégis elmosolyodva közöltem Angeloval. - Ne haragudj Ginnyre.. csak múltkor meglátott téged és azóta a sarkamban van, hogy ki lehetsz... igazából meg is lep, hogy nem jött le velem hozzád, hogy bemutassa magát - húztam el a szám viccesen, igen, az a Xanax határozottan jót tett a lelkemnek. - Hogy vagy ma? - a pillantásom végigsiklott rajta, de talán csak elkerülhetetlen sebeket, sérüléseket keresve a munkájából adódóan. Ha idő közben a sisakot elővette számomra, úgy azt elvettem tőle, de ahelyett, hogy felpakoltam volna a kobakomra, csak a motorra csúsztam fel.. átvetve a balomat azon. Persze Angelo leszedhetett a motorról, ha az volt a sorrend, hogy előbb a sofőr, aztán meg az utasa jön. Ha mégis jó volt számára így, akkor a sisakot magam elé pakolva a combjaim közé tettem az ülésre két kézzel fogva azt, onnan lesve fel a férfire.

||► when wolves are hunting ♫

thx.

- Hello, Giovanna. - és most legyek finom és nőies, és érzékeltessem egészen gyengéden, hogy nem vagyok rá kíváncsi? Nagy lélegzet, mehet!
- Kösz, ne fáradj, megleszek itt egyedül, amíg még tollászkodik a kisasszony. - azért lássuk be, ennél tökéletesebb lekoptató szöveget keresve sem találhattam volna. Bevallom, jelenleg semmi hangulatom ahhoz, hogy Zariahn kívül másra is fordítsam a figyelmem, valahogy a nemrégi telefonbeszélgetés eléggé levitt az életről. A kaputelefon túlsó oldalán levő Giovanna nevezetű leányzóról pedig ebből a rövid mondatból már joggal gondolhatom, hogy egy igazán tenyérbe mászó, túlbuzgó ember lehet, aki minden bizonnyal végig a középpontban akarna lenni. Na, erre most pont nincs szükségem.
- Csak nyugodtan. - felelem könnyedén végül az ismerős hangnak, aminek a gazdáját hűségesen megvárom a motoromnak támaszkodva. Szerencsére a “mindjárt” az tényleg mindjárt lesz, s nem kell órákat várnom rá tehetetlenül.  
- Most miért? Nem szeretnél egy segítő kezet, aki fogja a hajad, ha hánysz, vagy tartja előtted a vödröt, miközben mindenhonnan vissza akar köszönni a kínai? - röhögöm el magam, s lassan talán megszokhatja tőlem Zariah már ezt a közvetlenséget. Ugyan nem találkoztunk eddig sokszor, de már rájöhetett, hogy nem vagyok az a finomkodó, szépen beszélő, kedves úriember. Ezt az iménti megnyilvánulásom is remekül mutatja.
- És mit mondtál neki, ki vagyok? Egy másik dilis a csoportból? - vigyorom szélesre húzódik, mikor eltolom magam az én gyönyörű fekete szépségemtől. - Amúgy ha szeretnéd, és jobban éreznéd magad tőle, miattam aztán ő is jöhet. - ami persze nem teljesen van így, de úgy érzem a szavaiból, hogy ha nem is rettentően, de azért fontos lehet neki az a lány, így nem is szívesen mutatnám felé azt, hogy az első mondatával már lejáratta magát előttem ez a Ginny. Hetykén meghúzódó vállam is ezt mutatja, hogy a döntés rajta áll, nekem aztán mindenhogy jó lenne.  
- Tökéletesen! - felelem örömteli mosollyal. Ez persze megint csak egy apró füllentés, de igyekszek félretenni a bátyám telefonhívását, s az adott pillanatra koncentrálni. Minek árnyékolja be az esténket egy ilyen hülyeség?
- Na és te? Hogy telt a nap? Miss Műköröm neked is üzent, hogy a hétfői program elmarad? - kérdésem közben előhalászom Zariah sisakját is, amit a kezébe nyomok, majd a sajátomat magamra erősítem. - Talán szeretnél te vezetni, vagy ez egy erős célzás arra, hogy leváltasz egy sisakra? - kérdem teljes felháborodással, de az üvegen túl láthatja a kerekedő mosolyom. Ha kész van, kényelmesen ül, mindent elrendezett maga körül, akkor én is felpattanok a motorra, lehetőleg úgy, hogy ne rúgjam le szegény leányzót onnan. Aztán ha nincs több kérés vagy kérdés, részemről indulhatunk is.
Elég sokan lézengenek az utcákon, hiszen a napsugarak már lejjebb szöktek, s nem tűznek olyan erősen, hogy a bőrt is leégetik rólunk. Sokan most mennek haza a munkából, vagy éppen készülődnek a péntek esti bulihoz, esetleg levezetik egy kajálással ezt a fárasztó hetet. Engem nem igazán zavarnak, de abban a kis kínaiban, ahova viszem Zariaht, szerencsére nem szokott túl nagy tömeg gyűlni. Egyes idióta emberek még mindig abban a hitben vannak, hogy biztosan kutyát meg macskát kavarnak a húsok közé... Hát, ha ilyen hülyék, hogy ezért kihagynak egy jó ízt, az az ő bajuk. Nemsokára megérkezünk Bronx nyugati szegletébe, ahol az étterem előtt félig üresen tátongó parkoló egyikében állunk meg. Ám épp hogy csak megfosztom a fejemet az azt fedő sisaktól, hirtelen ott terem mellettünk egy hajléktalan, idősebb férfi. Szakadt a ruhája, a bőre koszos, a haja kócos, s telistele van levéldarabokkal.  
- Angelo? - fordulok hátra a nevem hallatán, mire nagy mosoly kerül az arcomra a kis öreg láttán.  
- Ááá, Mr. Salvatore, hogy szolgál az egészsége? - kérdem ezt tőle úgy, mintha régi ismerősök lennénk. Meglepő módon nem kéreget, hanem előhúz egy Spongyabobos matricát a zsebéből, majd felém nyújtja.
- Tessék, most ez volt benne. - feleli lelkesen. Kicsit nehezen lehet érteni, hogy mit mond, de ebből már le lehet szűrni, hogy az elméje nem teljesen tiszta.
- Ejha, ez aztán a menő! Na, ezt beleteszem a gyűjteményembe! Parancsoljon uram, jöhet a következő! - előszedek a pénztárcámból jó pár dollárt, amiből megint vehet magának olyan gyerekeknek készült péksüteményt, ami ilyen matricát rejt. Párszor találkoztam már ezzel az öreggel ezen a részen, és eddig mindig adtam neki egy kis pénzt. Ő pedig a második találkozásunkkor felismert, és nekem adta a matricáját. Heves hajuldozással megköszöni, aztán elégedetten elballag. Én elrakom a matricát a nadrágzsebembe, és természetesen az első utam majd a mosdóba fog vezetni. Jó szív ide vagy oda, nem szívesen kapnék el semmi szart a kis öregtől.
- Na szóval a mai jó cselekedetem megvolt. És a tiéd, Zariah? Te mit tudsz felmutatni ma? - kérdem tőle vigyorgó nagyképűséggel, s ha nincs több közjáték, részemről vonulhatunk is befelé.

They've promised that dreams can come true - but
forgot to mention that nightmares are dreams, too.

Az igazság az, hogy sokkal kevesebb időt töltöttem egyedül, mint azt szerettem volna, és ha meg is történt, akkor sem a jó irányba haladó gondolataim akadtak. A napjaim kuszaságát sikerült azzal lezárnom, hogy a múltam szeleteit óvatosan kihajtottam a fogságukból, amint leemeltem a doboz tetejét. Szembesültem megint azokkal az árnyakkal és sötétséggel, amelybe nyolc évvel ezelőtt tuszkoltak be és hagyták, hogy az elmém ördögi gúnyt űzzön velem. Nem volt egészséges az, amit tettem, és ahogy újra meg újra fordult egyet a gyomrom a történtek tükrében, muszáj voltam levegőhöz jutni... kinyitva az ablakot.. egy hideg pohár vizet elkortyolni, de talán az volt a legrémesebb, hogy a jeges penge érintése a bőrömön nyugtatott le igazán tegnap este, könnyed álomba burkolt a tudat, hogy ott volt mellettem. Éjjel szerencsére nem vágtam meg a bőrömet, ahogy forgolódtam álomtalanul az ágyban.
Talán érthető, hogy miért nem vágytam valakire mellettem, mert tudtam jól, hogy nem boldogságot vagy vidámságot közvetítek és habár Angelo az elmúlt találkozásaink alkalmával is bizonyította, hogy képtelen vagyok őt lehúzni, attól még bennem volt az, hogy mégis csak olyan életidegenül élek, negatívan, akiben az élet tényleges morzsái soha sem kapnak lángra... már csak az hiányzott volna, hogy őt is tönkreteszem. Mély levegőt vettem. Akkor, amikor a szomszédom hangja kúszott a hallójáratomba. Akkor, amikor felöltöztem és akkor is, amikor már úgy lépdeltem a férfi felé, mint a delíriumos halálsorra váró tetszhalott. Az érzéseimet és a legféltettebb gondolataimat, no meg a múltamat igyekeztem elnyomni, ha csak ránéztem, a tetoválásain túl is láttam őt. Az általa leírt miliőt elképzelve egy pillanatra undor jelent meg az arcvonásaimon, mielőtt kirázott volna a hideg.
- Ha lehetne választanom, akkor kihagynám ezt a csodát - utasítottam el már csak annak a lehetőségét is, hogy kiadjam az elfogyasztott ételem. Nem szerettem, amikor az epe kaparta a torkom és éreztem azt a fémes-rothadó bűzt megülni a garatomon. Giovanna minden lében kanál, folyton beszélő és csiripelő lány volt, aki minden helyzetben képes volt adni magát, de láttam, hogy milyen az, ha valaki más is ugyanannyit beszélt, mint Angelo.. elég volt nekem az ő hangja és az ő kedélye, még egy dudást nem kértem volna. - Ginny nem tud az ördögűző szeánszunkról. Nem szeretném, ha kényelmetlen helyzetbe hozna a kérdéseivel - nem őt, leginkább engem. Nem szerettem volna kiadni magam neki annyira, hogy tudja, megtörtek annyira, hogy megint mások segítségére legyek utalva. Angelo tökéletes szavát elhittem, mert még nem ismertem annyira, hogy a mindig az arcán ülő mosolya mögé lássak.. még ha fel is akartam tenni neki egy újabb kérdést, inkább felém intézett egyet, amire felsóhajtottam.
- Igen. A körüzenetében mindenki szerepelt és azt hiszem, nem voltam felkészülve néhány e-mail cím nevére - gondolok itt a nárisztikus, önérzetes nevekre, a magukat isteni szintre emelőkre. Amilyen gyorsan megnyitottam, úgy is x-eltem ki aztán azt az e-mailt, hogy még csak ne is lássam. Miközben megbeszéltük mindezt, a sisak miatt rácsúsztam a motorra, hogy kényelmesen képes legyek elhelyezkedni és esélye se legyen annak megint, hogy bénázhassak, amikor Angelo szavai értek utol, amin féloldalasan, részben bűnbánó éllel mosolyodtam el. A nevetésemet nem engedtem ma ki. - Egy háromkerekű biciklit szerintem még el tudnék vezetni, de nincs jogosítványom sem.. nem nekem való.. ez - mutogattam a motorra, Angelora és a mellettünk elsuhanó forgalomra. Hogy őszinte legyek, a sétával és a tömegközlekedési eszközökkel tökéletesen életképes voltam. - Csak gondoltam nem akarok leesni mögüled ma sem.. szóval ismerkedem vele. De.. felkérlek, hogy önkéntes sofőrt játssz... vagyis.. kocsist... - ezt már a sisakkal a fejemen motyogtam el neki, és most megoldottam anélkül, hogy az ő segítségére lettem volna szorulva. Tanulok! Ahogy elhelyezkedett előttem, megvártam, hogy kényelmesen üljön, én csak azután alkalmazkodtam hozzá, igyekeztem nem megint úgy szorítani a combjaimmal a motort, hogy aztán összeessek vagy fájdalmas legyen számomra az utazás.
Azt a két hetet leszámítva világ életemben New Yorkban éltem, mégsem ismerős az a környék, amelyet elérve végül a kanyargó utcácskák és a kilométerek falása után megérkezünk. Nem mondanám, hogy mindent láttam, mert többször volt a szemem lehunyva, mint hogy ájtatos pillantással figyeljek, de.. ha nem nekem, akkor neki sikerült most elrabolnia. A bukósisaktól könnyebb volt megválni, mégis egyetlen másodperc elég volt, hogy összerezzenjek. Az ismeretlen férfi feltűnése megzavart és el is hátráltam tőle, amennyire csak tudtam.. nem azért, mert lenéztem volna, hanem az orrom képtelen volt elviselni a bűzt... és nem akartam eljutni ma a hányásig. Sekélyesnek tűnhettem, de a szagok... az ízek, a nyirkos falak, az áprodott levegő, a penészes meszelés.. mind emlékeztetett az elrablásom két hetére. Hatalmasat nyelve pillantottam el a járdaszegély felé, miközben a két férfi beszélgetését hallgatva a sisakot öleltem magamhoz, mintha az segítene összefogni a gyomromat és annak tartalmát.. nem igazán ettem amúgy sem sokat az elmúlt napokban.. már a mérlegre sem voltam képes ráállni.
Megköszörültem a torkom, ahogy az idős férfi elballagott, lekászálódva a motorról Angelo kérdésére akadtam el. Zavartan nyújtottam neki inkább a sisakot, tudva, hogy arra az egyszerű kérdésre sem válaszoltam még a lakás előtt, hogy hogyan érzem magam.
- Én nem vagyok... ilyen - vallottam be neki csendesen - régen mindent megtettem, hogy segíthessek másoknak. Az azért kapott elismerés volt a legnagyobb boldogságom, ma már nem szerettem, ha felismernek. Ha elismernek vagy megjegyeztek. Ritka alkalom volt, ha nem burkolóztam névtelenségbe, vagy nem hárítottam akkor, ha legyőzve az ellenérzéseimet képes voltam másoknak segíteni. De mégis mindig másokat helyeztem magam elé.. hogy én legyek a legutolsó, akivel foglalkoznom kellett... nem érdemeltem meg. - Ha akarnál sem tudnál egyedül maradni... van olyan hely, ahol nincsenek ismerőseid? - érdeklődtem, nem azért, hogy bántsam. Csak érdekelt, hogy mennyire központi figura. Hogy mennyire akarja ő maga azt, hogy felismerjék. Mégis megindultam az étterem felé, ha Angelo elpakolt, nem szenvedve az ajtónyitással, egyszerűen csak belépve a helyiségbe tartottam a férfinek az ajtót és csak akkor engedtem el annak üvegét, ha teljes mértékben és vállszélességgel mellettem volt.
- Taktikai helyválasztással szeretnék élni - pillantottam fel a szemeibe a kijelentésem során, meglesve, hogy az étteremben hol voltak a fellelhető asztalok. Kényelmes léptekkel kanyarodtam el a sarok felé, távol az üvegtől, a fal mellett leparkolva, hogy a hátam mögött senki se tudjon poroszkálni, s ha Angelonak sem volt ellenvetése, úgy letettem magam a székre, a táskámat pedig a jobbra eső párnájára pakoltam. - Ha nem gond.. persze, hogy a te hátadat látják... - néztem a szemeibe érdeklődőn, mert ha át akart pakolni másik helyre, akkor azt hiszem, ellenkezni se tudtam volna.
- Mit kértek inni? Enni? - érkezett mellénk a pincérnő, mire megköszörültem a torkom.
- Mentes vizet szeretnék kérni... - az állandó volt. Hogy mik közül választhatnék, fogalmam sem volt róla. Átnéztem az asztal felett a férfire.. és ha abból indulok ki, hogy alkoholt nem fogyaszthat, akkor legalább olyan erős italt kell kérnie, mint a Zéró Cola. A pincérnő már jegyzetelt is várva Angelo döntését. - Enni még nem tudom.. esetleg a javaslatok után dönteni tudnék - vallottam be halkan, ölembe húzva az asztalterítő sarkát is, aminek anyagát lassan elmorzsolgattam az ujjaim közt.
- Mindjárt hozok. Kávét kértek esetleg?

||► when wolves are hunting ♫

thx.

- Akkor ezek ilyen titkos találkák, amikről senki sem tud? – szemöldököm félig felvonva, mosolyom pedig sejtelmes köntöst ölt magára, ahogy őt figyelem. Érthető, ha nem azzal kezd minden beszélgetést, hogy részletezi, miféle nyomorúságos terápiára kényszerült. Jut is eszembe, nevezhetnénk magunkat akár „Nyomorultak”-nak is.
- Csak nem félsz a vezetéstől? Mondjuk érthető, ahány idióta van az utakon... De én azt mondom, hogy aki fél tőle, hiába volt ahhoz elég bátor, hogy megszerezze esetleg a jogsit, nem szabad erőltetni, ha nem érzi magáénak az egészet. A húgom próbálkozott már vele például, de nagyon félt, úgyhogy inkább hagytam. – ecsetelem hosszasan, miközben készlenléti állapotba kerülünk. - Inkább kocsist, ahhoz a pofám is megvan. – röhögöm magam mögé, aztán gázt adok, s már bele is vetjük magunkat a város délutáni kavalkádjába.
A kínai étterem előtt történik némi közjáték, mely jól mutatja, milyen széles a spektruma annak a hálózatnak, ahova elér a kezem. Apám révén a felsőbb körökbe is bőven nyerek betekintést, a személyes vizeim azonban kissé másfelé sodródtak mindig is, amint azt az iménti példa is remekül mutatta. Nekem nem szükséges az, hogy a másik busás vagyonnal és címmel rendelkezzen ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésem. Néha egy teljesen átlagosnak tűnő ember rejti a legnagyobb a titkokat.
- Akkor most várok egyetlen dolgot, ami téged boldoggá tesz. Vagy ha nem is boldoggá, akkor olyat, ami őszinte örömet okoz neked. - vetem fel kíváncsiságom, miközben rendbe rakjuk a motort, s elpakoljuk a sisakokat. Tipikus ritka példája vagyok annak, aki sokat beszél, mégsem úgy, hogy csak a saját szarjait löki a világra úgy, hogy a másik mondandója kicsit sem érdekli, s gyakorta belevág a szavába, hogy átvegye azt saját magához. Zariah sem fog menekülni a kérdéseim elől, de hát ebből az utóbbi találkozók alkalmával már kaphatott némi morzsát.
- Ha úgy adódik, akkor nem szoktam elutasítani a kommunikálást. Bőven akadnak ismerősök igazából sok helyen a világon. Apám révén régebben sokat utaztam. Itt New Yorkban is akadtak ugyan, mikor idejöttem, de előbb szereztem újakat, mint hogy a régiekkel kapcsolatba léptem volna. Meglátszik, hogy épp egy ilyennel fogok magamba tolni most egy bőséges kínait. - vonogatom sötét szemöldökeim incselkedve. - Na és neked? Itt születtél egyáltalán New Yorkban? - jó, az első kérdésre esélyesen tudom a választ, de jobb azt mutatni néha, hogy nem fejtegetem őt annyira, hogy képes vagyok megválaszolni a neki szánt kérdéseimet. Közben taktikai helyválasztás következik odabent, amit egy halk felnevetéssel jutalmazok.
- Nekem aztán mindegy, úgysem a népet akarom lesni. - lehuppanok hamar vele szemben, megajándékozva őt az elrejtőzés örömével, hiszen a hátam bőven kitakarja őt. Aztán jön egy enyhe, néma szemforgatás, mikor meghallom azt a bizonyos “mentes vizet”.
- Nekem az a kimondhatatlan nevű tea lesz, fél liter, hidegen. - bökök az egyik fal irányába, ahova egy kellemes összképpel alkotott plakátra van kitűzve az említett ital. Egyszer próbáltam már, igazán különleges az ízvilága, úgyhogy sajnos ez elől Zariah sem fog menekülni.
- Inkább egy étlapot a kávé helyett. - fogtam rövidre, mielőtt még azt is megkérdezi, milyen színű tányérban kérem a kaját. Aztán miután elment a bige, Zariah felé emeletem a tekintetem határozottan.
- Mentes víz? Ne mááár! - hitetlenkedek. - Sajnos erőszakos leszek veled, és egyetlen kortyot kell innod a teámból. Ehhez ragaszkodok! - és még államat is megemelem tettetett nagyképűséggel. - Cserébe én is iszok az ínycsiklandó vizedből. Áll az alku? - na már persze csak akkor, ha ő nem olyan, mint a nők egy része, akik még a saját anyjuk után sem isznak vagy esznek semmit. Ha ez majd megnyugtatja, természetesen övé lehet az első korty, én pedig semmi pénzért nem innék vizet ilyen helyen.
- Van olyan konyha amúgy, amit jobban kedvelsz a többinél? Mondjuk ezt akkor is kérdezhettem volna, mielőtt kínaiba hozlak. - nevetem el magam, közben pedig megérkeznek a kért italok és két vörös borítású étlap is. Miután távozik a pincér, én a sörös korsó jellegű ivóalkalmatosságot egyből a leányzó felé tolom.
- Csak egyetlen korty. Bízz bennem, tök jó lesz, egy kis újdonság, ha még nem kóstoltad! Kis lépés az emberiségnek, de nagy lépés neked... Vagy inkább nekem. - vigyorgom szélesen. Természetesen ha annyira ellenkezik, abban az esetben nem is erőltetem tovább, egész egyszerűen bármiféle harag nélkül húzom azt vissza magamhoz.
- Igazából én már tudom, mit eszek, de gondoltam te még nézelődnél. Pekingi kacsa zöldséges sült tésztával. Levezetésnek pedig rizspuding kivizselével. És persze két szerencsesüti. - mondom ki hangosan gondolataimat, de még nem zárom be az étlapot, csak akkor, ha Zariah is döntött már. Ebben az esetben egyből intek a pincérnek, hogy megszületett a rendelésünk.

They've promised that dreams can come true - but
forgot to mention that nightmares are dreams, too.

Régen sokkal nyíltabb voltam, mint ma. Kevesebb embert engedtem be a színfalak mögé, amik már lassan olyan vaskosan álltak körülöttem, mintha csak várfalat húztam volna, várárokkal körbeölelve. Hetykén vontam meg a vállaimat Angelo kérdésére, hogy titkos találkozókon vettem-e részt, mert igaza volt, amit jeleztem is neki szavakkal, elnéző mosollyal. Nem szégyelltem, de mindennek megvolt a helye, ideje és módja. Ráadásul a nyomoromról sem beszéltem mindenkinek, csak páran voltak azzal tisztában, mi is történt velem évekkel ezelőtt.
- Csak nem nekem való a vezetés. Még csak az kellene, ha egy erélyesebb sofőr vagy hatalmasabb kocsi mellett elkezdjek pánikolni - ráztam meg a fejem, hogy elűzzem még csak a gondolatát is annak, hogy én ilyet megpróbáljak valaha is. - Nem cikizik a húgod, hogy megvan a jogosítványa, de nem ül a kormány mögé? Anya vezetésébe a mai napig apa teljes mértékben beleszól, ami anyát nagyon irritálja és már többször megfenyegette, hogy kidobja a Hudsonbe, ha még egy szót is szól - mosolyodtam el hirtelen, ahogy anya zsörtölődő hangja visszhangot vert az emlékeimben. Szerettem, mikor vitáztak és morogtak egymással, mert ameddig van fellobbanó düh, addig érzelem is. Bárhogy is válaszolt, a magam részéről rettentő jó utas voltam; sosem magyaráztam vagy szóltam bele abba, ahogy mások vezettek.
Az éttermi közjáték is tipikus példája volt annak, hogy milyen lehettem volna... mégsem fogadtam nyíltsággal a párbeszédet, noha bajom nem esett. Ritka volt, ha élveztem egy beszélgetést ismeretlennel és az is, ha olyannyira képes voltam megnyílni, mint amennyire a sofőrömmel akár a korábbi találkozásaink során.
- Tessék? - pislogtam fel rá a kérdése nyomán. Egyáltalán nem voltam felkészülve arra, hogy a boldogságomról beszéljek. Létezik egyáltalán olyan az életemben még? - Szeretem nézni az éjszakai Manhattan világító sziluettjét - zavartan pillantottam le a kezemre. Boldog voltam-e akkor? Nem hinném. - De.. a kölyök állatok is helyesek - állapítottam meg az élet legnagyobb igazságát. A bébi denevér is iszonyúan aranyos tudott lenni. Hagytam, hogy a maga rendjét és sorrendjét kövesse. - Mikor lenne az a pont az életedben, amikor azt mondanád, hogy nem vágysz többre, másra? Hogy elég mindaz, ami te vagy? Mi lenne az, ami kielégítene téged? - tettem fel a kérdésemet, normál esetben nem ilyen szóhasználattal éltem volna, de annyira érdekelt a válasza, hogy a kétértelműséget figyelmen kívül hagytam. Hacsak ő nem hívta fel rá a figyelmem. Angelo mellett nem kellett attól félnem, hogy nem beszél.. az lett volna a furcsa, ha szűkszavúvá válik, s mégis minden egyes mondatával csak még több kérdés fogalmazódott meg vele kapcsolatban, amit első pillanatban fel akartam tenni, de mire odáig jutottam volna, már tovább is fűzte a mondandóját és egy újabb gondolat fogalmazódott bennem meg. Néha feladtam. Néha igyekeztem mindenre emlékezni, de a legnagyobb kincs mégis az volt tőle (is), hogy újabb morzsákat osztott meg magáról. Eszem ágában sem volt közbeszólni, a figyelmem teljes egészében neki szenteltem. - A legnehezebb a szülőknek megérteni azt, hogy mindenkinek megvan a saját maga útja - reagáltam le az apjával kapcsolatban hallottakat, hogy aztán bólintsak a kérdésére. - Bronxban méghozzá. Nem emlékszem a lakásra, a környékre, mert hamar elköltöztünk innen és a szüleim is átmeneti korszakként emlékeznek az itteni életükre - magyaráztam csendesen, mert ha egy valami igaz: New Yorkban szerettem nem átvitt értelemben is elveszni. A kijelentésemre kapott reakció megint csak annyira más és idegen volt tőlem.. Angelo a berendezést is nézhette. Az étlapot, az asztalterítőt, a pálcikáját vagy a villáját... és inkább nem is reagáltam le, nehogy zavarttá váljak már megint mellette.
A pincérrel való közjáték alatt a hátam egyenes, a tartásom korántsem nyugodt és békés. Mégsem hagyom, hogy a szűk tér a nyakamra tekeredjen és nem engedem a belső késztetésem sem a pánikra. Az ismeretlen helyek kikészítenek néha... főleg, ha nem hagynak időt arra, hogy befogadjak minden színt, szagot, élményt, szabadságot. A rendeléssel a hölgy el is libbent, mire Angelo kérdőre vonásának is beillő kérdésére összevontam a szemöldökeimet, az ujjaim pedig zavartan simítottak végig az asztalra terített posztón. Megköszörültem a torkom.
- Legyen.. de azt elárulod, hogy egyáltalán miből van a tea, amit kértél? - érdeklődtem meg tőle hirtelen a dolgot, mert láttam én a tévében, mit esznek Ázsiában: élő poliptól haltak meg néhányan, kígyós-skorpiós alkohol, hatalmas lárvák nyersen... kirázott a hideg, ha csak erre gondoltam és nagyon nyomós indoknak kellett lennie, hogy mindezeket a számba vegyem. Egy kérlek nem feltétlenül segített volna. - Te mit szoktál inni, ha ínyencségnek gondolod a vizet ironikusan? - tértem át a kérdésemre, mert mint mondtam, nekem is volt mindig. Nekidőltem a szék támlájának, a gerincem végigsimult az anyagon, csak hogy a helyiség feltérképezése közben Angelo kérdése nyomán a pillantásom visszatérjen az alakjára, az arcának tanulmányozásához. - Nem igazán vagyok már válogatós.. régi szokás, hogy akár kecskekaján is elélek napokig - kezdtem bele, egy mosollyal megköszönve az italokat. - De ha nem fog ízleni a rendelt étel, akkor felhatalmazlak arra, hogy ha kéred, megeheted a maradékom - játékos mosoly jelent meg az arcomon, mintegy konyhamalaccá ütve őt szavaimmal, miközben elém került az a hatalmas adag innivaló... Az ujjaim hezitálva érintették az üvegpohár falát... ami mellett eltűnt az aprónak is beillő kezem.
- Neked miért nagy lépés az, ha megkóstolom? - kíváncsiskodtam, miközben közelebb hajoltam az italhoz. Az orromba engedtem annak illatát, és nem húzva tovább senki idegeit kortyoltam bele egyszer a felkínált folyadékot. Mint egy jó bort ízleltem azt meg, hogy miután lenyelve a kortyot az ajkamon nyaltam végig lassan, eltüntetve a nyelvemmel minden emlékét az előbbi új élménynek. És ha már itt tartottunk, Angelo italát és a vizemet toltam elé cserébe. - Alku volt... És szeretném, ha megállapítanád, mennyire kemény is a víz itt, Bronxban - nevettem el magam halkan, hirtelen, mintha nem is létezett volna az a hang, a rendelésre viszont nem tudtam nem felnézni a szemeibe.
- Szóval neked a pekingi kacsa a kedvenced? Vagy nem mersz mást, újat megkóstolni, mert az az, ami ízlik? - kíváncsi voltam, miért döntött pont amellett. Ahogy az is, hogy... nos, nem néztem volna ki belőle, hogy édességet is fogyaszt, de az azt illető kérdésemet inkább visszafogtam. A végén még azt gondolná, hogy nekem több kérdésem van nála, ami elméletileg lehetetlennek tűnne. - Szerintem megmaradok a tavaszi tekercseknél, és hogy lásd, milyen veszélyesen szeretek élni, káposztasalátát is eszem - a rendelésem teljesen snassz és visszafogott, már-már diétásnak is tűnik, de tényleg szeretem mindkettőt. Vagyis mióta nem kell szigorú diéta szerint éheztetnem a testem egy-egy szerep miatt. Érdekelt azért Angelo véleménye az ételekkel kapcsolatban, de bárhogy is volt, ha jelzett a pincérnek, akkor kitartottam az előző választásom mellett, elcsábulva egyetlen plusz szerencsesütit kérve még, csak hogy egy teátrális kortynyi víz mellett indítsam útjára a pincért, aki mindent feljegyzett. A táskám a legrosszabb pillanatban zörrent meg a telefonnak hála, de szerencsére nem hívtak, csak egy üzenetem érkezett.
- Tudod, érdekelne valami veled kapcsolatban - könyököltem fel az asztalra, ujjaimat összefűzve az államat ráengedtem a kis támasztékomra. - Mennyire vagy rávehető egy otthoni főzésre? Mármint nem.. várj, nem ezt akartam kérdezni - zavartan beharaptam az alsó ajkam. - Tudsz, vagy szeretsz főzni? - a világon nem volt olyan férfi, aki ne imádott volna enni. - Nincs honvágyad? Nem lennél szívesebben inkább Olaszországban? - a hirtelen témaváltás még engem is meglepett. Mégsem visszakoztam. - Szerettél ott élni? - leginkább arra kértem volna, hogy meséljen róla... úgy, hogy azt érezzem, én is ott sétáltam vele a szűk, gyönyörű kis olasz utcákon. Hogy szinte éreztem a kávézacc illatát és hogy hallottam a bor csobogását a pohárban, a szétmálló csodás, érett sajtok ízét a számban. Angelo szemeibe néztem érdeklődőn, kíváncsian. Tudnom kellett, mit hagyott hátra. Tudnom kellett, hogy neki is hiányzik valami  múltjából, ugyanúgy, mint nekem.

||► when wolves are hunting ♫

thx.

- A húgomnak még nincs jogsija, tizenhat évesen ne is legyen neki! - felszólal belőlem a szigorú báty, de ha róla van szó, akkor azért rendesen eltűnik a laza stílusom. Engedtem kicsit vezetni őt elhagyatott utakon, próbáltam magyarázni és hasonlók, de hát nagyon félt, kicsit sem érezte magáénak, úgyhogy nem is akartam erőltetni. Majd ha úgy érzi, akkor belevág. Bár jobban örülnék, ha elfelejtené ezt jó sokáig.
- Én se nagyon szeretem, ha anyám vezet, megmondom őszintén. Tényleg annyi fasz van az utakon, és egy női sofőrhöz teljesen máshogy állnak hozzá. - mondom én, holott az igazság az, hogy jobban örülnék neki, ha mindketten a húgommal a négy fal között lennének, és nem mennének sehova... Beteg gondolat, tudom jól, de így legalább nem esne semmi bajuk, ha már nem lehetek most ott mellettük. Addig viszont nincs értelme a lakásban gubbasztanom, jobban esik, hogy elterelhetem a figyelmem Zariahval az oldalamon.
- Mi a baj? Jól hallottad. Csak nem gondolod, hogy majd kussolni fogok végig vagy esetleg megadom neked azt az örömöt, hogy csak én beszélek? Még mit nem, kislány! - az ehhez hasonló nagypofájű viccelődő stílusomat talán már kezdi megszokni a leányzó. Nehéz visszafognom magam, de mi értelme lenne annak, hogy azt látja belőlem, ami nem vagyok?
- “Az éjszakai Manhattan világító sziluettje.” - ismétlem meg elvékonyított hangon őt utánozva. - Ha ez így lenne, akkor téged kurva egyszerűen boldoggá lehetne tenni, de mivel nem véletlenül ültünk mindketten a szektás gyűlésen, így ez most sajna eléggé gyér volt. Jöhet a következő! - félreértés ne essék, ezt egyáltalán nem bunkó stílusban közlöm vele. Úgy lehetne elképzelni a vele való kommunikációm, hogy én nem mutatom ki az állandó sajnálatom és aggodalmam az irányába, tehát nem próbálok minden szavammal a kedvében járni, s nem akarom minden gondolatomat úgy formálni, hogy neki jó legyen. Persze, ez egyáltalán nem önzőség, inkább úgy próbálok hozzáállni, mint egy másik emberhez ebben a pillanatban, amit élvezni kell, nem pedig egy megtört lányhoz, aki teljesen biztosan sok sajnálatot hallott már az életében. Ha magamból indulok ki, én kicsit sem akarnám azt, hogy állandóan körbenyaljanak a sajnálkozó idióták, történt is bármi.
- Kölyök állatok? Jó, ez már sokkal jobb! Talán állatkertbe is szeretsz mászkálni? - kérdem tőle meglepően csillogó szemekkel. Igazából leplezni sem tudnám, hogy miért kérdezek erre rá, de ha szereti a kölyök állatokat, akkor bizony megyünk kölyöknézegetőbe. S jelenleg egyetlen helyet tudok, ahol megfordulhatnak, az bizony az állatkert. Közben elkezdünk sétálni a finom illatokat árasztó, eléggé modern épület irányába, mikor is érkezik felém a viszontkérdés, amire gondolkodás nélkül felelek.
- Szerintem ilyen nincs. Figyelj, a világ változik, és mindig kellenek az embernek apró célok, amik előre mozdítják. Mindig vannak új dolgok, amikre vágyhatunk, és meg kell lennie annak a kellemes izgalomnak, amikor felbukkan bennünk egy ilyen új vágy vagy cél, amit kergethetünk. Ezért sem tervezek annyira hosszútávra, mert közben elfelejtenék élni a jelenben. Most például kurva éhes vagyok és nagyon vágyok egy kielégítő kínaira. - vonom fel vigyorogva szemöldököm, mikor beérünk a kínai halandzsától terhes légtérbe. Szerencsére adnak itt rendesen a hangulatra, s nem egy mogorva amerikai némber áll a pult mögött, hanem ferdeszeműek. Így kell ezt csinálni!
- Na és gyakran jársz New Yorkon kívül? - megint egy teljesen ártatlannak tűnő kérdést teszek fel neki, miközben megtaláljuk az asztalunkat. Erre a kérdésemre is van egy sejtésem, mit válaszol, de természetesen hagyom neki, hogy kifejtse. Elvégre az ő válasza érdekel, nem az én kuszán cikázó gondolataim.
- Fogalmam sincs! - röhögök fel, s a tea plakátja felé mutatok. - Az íze viszont nagyon különleges, főleg hidegen. De hogy mi van benne... Majd te megmondod! - hívom fel keringőre, bár látom, hogy nem teljes örömmel menne bele, de én azért nem tágítok. Szeretem kibillenteni az embereket a komfortzónájukból. Nem is gondolnák, milyen fasza kis világ létezik azon kívül.
- Meglepő lesz, de a legtöbbször vizet iszok otthon. Néha jó egy kicsit mást is inni, de azért a hétköznapokba nem szoktam sok üdítőt bevinni. Járok edzőterembe, és ha elkezdenék napi szinten mekizni és édes szarokat inni, akkor teljesen elbasznám az egészet, és dobhatnám a picsába az utóbbi évek kemény munkáját. - felelem abban a kis időben, míg megérkeznek az italok. - Na és te az ínycsiklandó vízen kívül szoktál mást is otthon? - kekeckedő mosollyal kérdezem tőle ezt a rettentően érdekfeszítő kérdést. Egy külső szemlélőnek talán unalmas lehet a témánk, de nekem annál inkább érdekesebb. Szerencsére a kikért italok hamar megérkeznek most, hogy konyhamalac lettem – amit megjegyzem, egyáltalán nem bánok, a nők úgyis állandóan hagynak valami falat szart a tányéruk szélén.
- Mert ez újdonság neked. Függetlenül attól, hogy ízleni fog vagy sem, új tapasztalat. - bővebben is ki tudnám fejteni ezt az egészet, de nem teszem. Mert akkor jobban bele kellene mennem abba, hogy az eddigi találkozásaink alkalmával mit sikerült leszűrnöm az egész jelleméből. Annyit biztosan, hogy valami történt vele, amitől bezárkózott. De mocskosul. Én pedig valamiért azt érzem, hogy muszáj kibontanom őt ebből a kalitkából.  
- Na lássuk csak... - húzom közelebb a vizet, majd mint egy borszakértő, úgy emelem ajkaimhoz, s egyetlen kortyot elkezdek lötykölni a számban. A fejem persze olyan, mintha minden egyes cseppjét megízlelném, míg végül lenyelem.
- Tökéletes. Bár elfelejtettem visszaköpni, remélem, nem haragszol meg érte. - nevetem el magam jólesően. Aztán pár pillanat erejéig fellapozom az étlapot, de hamar meglesz a győztes számomra.
- Nem mondanám konkrétan a kedvencemnek, csak mikor beléptünk ide, akkor hirtelen megkívántam. Amúgy szerintem mindenfélét próbáltam már kínai kajából. Jó, azért ezeket ne hasonlítsuk össze azokkal, amiket rendesen Kínában készítenek. Na és te sokat kóstoltál már? - halk korgást érzek már a gyomrom irányából, de hát egy kicsit azért éheztettem magam az alkalomra, hogy igazán jól essen a vacsora. - Tavaszi tekercs és káposztasaláta? Ez igen, kéremszépen! - ebbe persze azért már nem kötök bele, nem akarok én lenni a seggfej, aki mindenbe beleszól. Úgyhogy hamar le is adjuk a rendeléseket, szóval már csak várnunk kell.
- Sajnos el kell keserítselek, de egyáltalán nem tudok főzni. De azért rohadt jól felteszem a tésztát főni, és még le is szűröm! Naaa erre mit lépsz? - tolom ki büszkén és színpadiasan a mellkasom. Sajnos ez a készség rohadtul távol áll tőlem, de annyira nem is érdekel, hogy csak magamnak én elkezdjek főzögetni.
- Az ilyen otthoni sütés meg főzés hangulatos lehet, szóval simán rávehető vagyok ilyenre. Miért? - na remélem nem hitte azt, hogy nem kérdezek rá a kérdésének az okára. Az ilyen alkalmak ugyanakkor olyan ritkaságszámba mennek, mint a fehér hollók, mert valahogy az itteni ismerőseim nem éppen ilyen otthon főzögetős beállítottságúak.
- Elég nagy a honvágyam, és sokkal szívesebben lennék ott, mint itt, de most ezt dobta a gép. - vonom meg a vállam, mintha nem számítana az egész, mintha teljesen jól elfogadnám a mostani helyzetet. Holott közel sincs így, de most nem árnyékolnám be szívesen az esténket. Ha kérdez még, szívesen válaszolok, de akkor majd igyekszem úgy formálni a szavaimat, hogy azok megmaradjanak pozitívnak.  
- Jártál már Rómában? - kérdezem tőle, miközben meghozzák a vacsoránkat eléggé hamar. Magamhoz húzom a tányért, kézbe kapok egy villát, aztán egy “jó étvágyat” után bele is kezdek. Közben nem beszélek kivételesen olyan sokat, de csak mert hagyom, hogy Zariah zavartalanul egyen.
Talán félúton térhet be az étterembe egy eléggé nagy hangú társaság, aminek tagjai természetesen hol máshol, mint a mögöttünk levő asztalnál foglalnak helyet. Tizennégy és tizennyolc közöttire saccolnám őket, legalábbis ez a korosztály szokott ennyire idegesítő lenni. Nem sokat foglalkoznak a körülöttük levőkkel, mintha valami tini büfének néznék az egész helyet. Sajna ez mindig benne van a pakliban, hogy egy ilyen helyet néznek ki maguknak játszótérnek.

They've promised that dreams can come true - but
forgot to mention that nightmares are dreams, too.

Ha nem tudnám, hogy Angelo olasz felmenőkkel rendelkezett, hogy onnan érkezett New Yorkba, akkor a családját érintő kérdéseimre kapott válaszaiból egyértelműen kiütközik és az a sztereotípia, hogy az olaszoknál a csald az első, nála sem volt másként. Kedveltem azt a fajta viselkedést, ahol a szeretteink is éppolyan fontosak voltak számunkra, mint saját magunk, a védelmező ösztön pedig azt jelezte, szerető családban nőtt fel, ahol a női szerepek is teret kaptak, semmiféle elnyomásról nem beszélhettünk. Mégis elmosolyodtam lágyan a férfi szavaira, s hagyva, hogy a gondolata kellemes érzetet váltson ki belőlem, mégis valamiféle keserűséget vont magával mindez, mert... Angelo húga ugyanannyi idős volt most, mint én akkor, amikor megváltozott az életem és már nem találtam ugyanahhoz az énhez, mint aki akkor voltam. Mégsem osztottam meg vele mindezt, csupán osztoztam vele a család iránti elköteleződésben némi bűntudattal, csak hogy elakadjak annál a részletnél, mi okoz számomra boldogságot. Azokról tettem említést, ami számomra örömet jelentett, de kétségtelen volt, hogy a boldogságról már azóta nem voltam képes beszélni, hogy nem ültem le a zongora elé, vagy nem álltam színpadon. Összeszűkített szemmel figyeltem, ahogy imitált engem, már-már a sértődést is mímelve, de nem bántott meg, mégis egy sóhajtással kezdtem bele a folytatásba:
- Nem, nem érted! - ráztam meg a fejem. - Hosszú ideig a sötétség számomra nem idekint létezett, és képesnek lenni arra, hogy a Hudson partján egy üres padra leüljek az éjszaka egyik pillanatában lehetetlennek tűnt számomra. Ahelyett, hogy bárkivel is osztoznék a víz köveknek csapódó hangján, a hullámok fekete örvényén és jó érzés azt látni, ahogy a túlparton szentjánosbogarakként villannak fel a fények, jelezve, hogy hazaértek az emberek.. - akadt el a hangom, s hirtelen elhallgatva vettem magam észre, s zártam egészen mélyre ezt a gondolatmenetemet. Nem akartam minderről beszélni, nem akartam, hogy Angelo belelásson abba, ahonnan mindenkit sikerült kizárnom eddig. Bűntudattal a szemeimben néztem el az épületek irányába, csak hogy aztán egy másik gondolatfoszlányhoz nyúlva elfelejtsem hirtelen, amit megosztottam vele éppen most. - Havonta egyszer muszáj vagyok elmenni egy állatkertbe, igen. Voltál már New Yorkban bármelyikben? - érdeklődtem tőle. Az már más kérdés, hogy általában vinni szoktam a fényképezőgépem és ha a pillanatot élem meg, akkor bizony szokásom volt fényképezni. Bárhogy is válaszolt, ezt a kérdéskört is magunk mögött hagyva érkeztünk meg az étterembe, hogy az evésé váljék a főszerep.. nos, nem mondom azt, hogy csodás látványt mutatnék, ha eszem, mert persze ismerem és alkalmazom is az etikett kimondott és néma szabályait, ugyanakkor én magam sem szerettem mást nézni evés közben. Túl intim volt, de a hosszúra nyúló válaszán azért szélesedő mosoly terült el az arcomon. Nem kellett velem úgy beszélni, mntha sérült porcelánváza lettem volna és Angelo tett egy szívességet: emberként kezelt, nem fogva vissza magát, amit nagyon is értékeltem.
- Régebben többször voltam városon kívül, mert többre vágytam - nem kerülte el a figyelmem az, hogy tulajdonképpen a tényleges válaszaiba nem avatott bele. Nem volt hozzájuk közöm, valóban, de a kívánciságom az irányában nem csillapodott, egyszerűen csak elraktároztam magamban azt, hogy majd egy másik alkalommal újra megkérdezem azt, amit meg akartam tőle és róla tudni. Minden egyes találkozásunk az ismeretlen világba taszított és minden alkalommal úgy tértem nyugovóra, hogy még kevesebbet tudtam meg a világból, ezért az italt illető megállapításra felsóhajtottam halkan. Majd pont én leszek az, aki megállapít bármit is?! Nevetséges még csak a gondolata is, amikor bármeddig képes lennék jázminteán, vízen és cézár salátán elélni anélkül, hogy vágynék másra kalandorként, ám mégis egy bólintással elfogadtam a kihívást és meg fogom próbálni a lehetetlent. A férfivel nem nehéz lépést tartani, hiszen nem lekezelő, nem fölényeskedő, és sokkal többet ért számomra az, hogy szerette magát kifejezni, mert ameddig ő beszélt, addig én figyelhettem és megfigyelhettem.
- Teljesen érthető, hogy ragaszkodsz valamihez. Ebben az esetben nem fogsz minden szombaton találkozni velem a fánkozóban - jelentettem ki, avagy kérdésnek tűnt a részemről? Távol álljon tőlem, hogy megpróbálnám megváltoztatni a szokásait, őt magát, mert rengeteg munkát fektetett bele abba, hogy ne piszkafa lába legyen, hogy olyan széles vállakkal rendelkezzen, mint két másik ember és a testfelépítéséből, a tartásából tudtam, hogy a ruházata izmokat rejtett. Nos, bevallom, a fotózás segített abban, hogy ne jöjjek zavarba mindattól, amit láttam és képes voltam elvonatkoztatni, a lényeget meglátni és valami mögé bekukkantani. Teáztam - télen és sok esetben nyáron is képes voltam meginni a meleg folyadékot, aminek ízét soha nem rontottam el sem cukorral, sem pedig citromlével, a herbál teáknak amúgy sem volt szükségük kiegészítőkre. Csendés, mélázó mosollyal osztottam meg vele, de arra, hogy újdonsággal szembesített, magával ragadta a tekintetem, s hosszú pillantással néztem a szemeibe. Igaza volt, kár lett volna letagadnom, ezért sem ellenkeztem a kóstolás ellen végül, megtettem, amit megkövetelt a haza, csak hogy aztán ő is megtehesse azt, amit én - a teljesen snassz vízzeel, csak hogy a kommentárján szinte felnevessek, megrázva a fejem is. - Köszönöm, igazán figyelmes vagy - mosolyogva köszörültem meg a torkom, hitetlenül, hogy ilyen akár az eszébe is juthatott. Szabadon fogalmazott, benne nem hiszem, hogy léteztek gátak, hiszen úgy tűnt, nem tartott semmitől és bátran, bármiről beszélt. A szavait figyelemmel kísértem, csak hogy ismét nemleges válszt adhassak neki.
- Évekig szigorú diétán voltam, ami tulajdonképpen az én választásom volt. Eleinte tiltakozott a testem ellene, de hozzászoktam, mert egy cél vezérelt csak. De igyekszem bepótolni mindazt, ami egykor kimaradt az életemből - beszéltem úgy, mintha több évtized lett volna a hátam mögött, mintha az életem a végéhez közeledett volna. És hogy ne beszéljek rébuszokban, folytattam is gyorsan: - Balettoztam tizenhárom évig - részemről ennyi volt a vallomás. Nem akartam belemenni a miértekbe, ám ha a velem szemben ülőt érdekelte valami ezzel kapcsolatban, valamiféleképpen rekaciót is kap a részemről. - Majdnem olyan, mint a pankráció - nevettem el magam hirtelen, cinkos mosolyt villantva a férfi felé, megemlítve a főzést, ártatlanul, mindenféle jelzést nélkülözve, ám a szavaira úgy érzem, sarokba szorított, holott nem így van, s a kérdésére adott válasz magaslabda is lehetne, mégsem érzem magamban a bátorságot, hogy rávágjam: bármikor főznék neki és számára. A kezdeti lelkesedésem elillanni látszott, s akaratlanul is feszengeni kezdtem attól tartva, hogy be kell engednem egy férfit a lakásomba, vagy akár nekem menni, ha úgy adódik. - Csak... csak kérdeztem. Mármint.. édesanyád szerintem sosem hagyott éhezni téged és az teljesen dicséretes, hogy a tésztafőzés tudományát tökélyre fejlesztetted - mosolyogtam rá mégis a belső feszültségem ellenére is. - Egy ideje gondolkodom azon, hogy afféle élményfőzésen részt veszek.. bénázni. Hallottál már ezekről? - vontam meg a vállam hetykén. - Ha esetleg kipróbálnád, akkor.. szerencsétlenkedhetünk ketten. Majd neked adom a tésztát - jutott eszembe ez a köztes megoldás. Nem volt jobb az sem, hogy ott meg több emberrel osztozkodunk majd a téren, de... megoldás volt, ahol nem teljesen utasítottam el Angelot, csak hogy arról kérdezzem, nem hiányzik-e neki mindaz, amit hátrahagyott.
Nem tetszett az, ahogy körítette a szavait, szűken szabott válasszal élve, tőle teljesen idegenül. Relatíve sokáig figyeltem az arcvonásait áthatóan, az igazság után kutatva, várva, hogy majd folytatja, ahogy eddig mindent is kifejtett, ugyanakkor mindez elmaradt most.
- Mi hiányzik a családodon túl a leginkább? - tettem fel a kérdést, mintha a fogamat húzták volna. Tudni szerettem volna, ám tudva, hogy vissza is utasíthat bármikor, a szavaim nem vontak magukkal erőszakos követelést. Tapogatózó és tapintatos voltam, akit egy intéssel csendre is inthetett volna. A feltett kérdésére megráztam a fejem. Kétszer ültem eddig repülőgépen, oda és vissza San Diegoig. - Nem volt szerencsém Olaszországhoz... - elcsendesdve pillantottam fel a pincérre, ameddig lepakolt és ahogy nekem jelezték, úgy én is jó étvágyat kívánva néztem meg a helyes kis kupacokat a tányéron, csendben, hezitálva  láttam neki a falatozásnak, azon gondolkodva, hogy sikerült-e mélyre másznom abba a gödörbe, ami érzékeny pontja volt Angelonak, vagy csak szimplán nem akart ódákat zengeni magáról, arról a helyről, ahova a szíve vágyik vissza. Igazság szerint nem bántam, hogy engem sem beszéltetett, csak hogy a pillantásom a betérő fiatalok szabados viselkedését kövesse végig. Nem voltak annyira zavaróak, mint ahogy azt előre gondoltam volna, de  szemeim olykor Angelo étkezését kísérték figyelemmel, be is harapva az ajkamba bizonytalanul. Pont akkor, amikor az egyik fiú eltehénkedve a székén úgy mozdult, hogy a gyerek Angelo székének lökődött, az áthallott pajzán megjegyzésre pedig, amit az egyik lányról mondtak, csak felsóhajtottam idegesen. Bal kezemmel végigsimítottam az asztalterítőn hirtelen.
- Közelebb jöhetsz.. szorítok helyet - és már toltam is egy picit arrébb a székemet, hogy Angelo is elhúzódhasson a gyerek mögül, ha csak ő nem gondolta másként. - Vagy.. át is ülhetünk, viszont akkor is szeretnék az ajtóval szemben maradni - berögződés... évek óta tartó borzalom, hogy nem vagyok képes a hátamat mutogatni másoknak és kényelmetlenséget szül bennem, bizonytalanságot, ha bárki is a hátam mögé kerül. A levegő olyankor szorít, a pánik pedig eluralkodik rajtam. - Összehúzom magam - ajánlottam fel, mintha cethal méretekkel rendelkeztem volna, s a nagy fészkelődésben a telefonom ismét megszólalt... hosszan, kíméletlenül jelezve, hogy nem lehet szabad estém, mérgesen pillantva el a börtönt játszó táskám felé, amiben raboskodott a készülék. - Elnézést, általában senki sem keres... - sajnálkozó pillantással vallottam színt, most sem akartam foglalkozni a másik féllel, csak elhallgattatni a telefont. Kihalásztam a táskából, felvillantva a képernyőt pedig már csúsztattam is le a vezérlőpultot, hogy lenémítsam a telefont, és csak azután vettem észre az ismerős nevet, amikor el akartam sötétíteni a képernyőt. Hezitálva, űzött pillantással néztem el a tányérok irányába, az ujjaim megremegtek a kijelző felett.
- Ömm... - súlyossá vált a levegővétel, és mielőtt meggondolhattam volna magam, felfordítva tettem le úgy azt az asztal lapjára, mintha egy bombát tartanék a kezemben. Mert az volt. Gyűlöltem a nyomozót, mert évek óta kísértette az álmaimat, kényszerítve, hogy szembenézzek a valósággal, a történtekkel, a múltammal és az abból burjánzó jelenemmel. Menekülni akartam előle is, nem csak akkor, amikor egy légtérben voltam vele. A hajamba túrva nyúltam a poharamért, de elfelejtettem a számhoz emelni azt, holott kapart a torkom forró, fojtogató szárazsággal.

||► Love rebounded ♫

thx.

Zariah szavai mögé szívem szerint most is ezernyi kérdést zúdítanék, melyek ott égnek a nyelvem hegyén, s meglehet, hogy ő is erre számít titkon, mégis csalódást kell okozzak.
- Így már érthetőbb. - és ennyi. Olyan mosollyal felelem ezt, mint amit eddig megszokhatott, nem láthat rajtam semmiféle megdöbbentséget vagy változást. Holott a szavai most konkrétan a gyomromig tolják vissza a enyémeket, s ott facsarnak egyet rajtuk, még akaratlanul is egyetlen pillanatra oda kell simítanom a kezem. Tehát a sötétség sokáig számára nem itt kint volt, hanem ott bent... A lelkében? Vagy talán bezárták valahova? És jó érzés látni, örömmel tölti el, ahogy hazaérnek az emberek? Lássuk azért be, hogy egy random személyt nem feltétlenül ilyen dolgok boldogítanak, hacsak... Hacsak egyszer Zariah sem ért haza? A fejemben keringő kérdés hirtelen megfagyaszt mindent, s elkap egy borzalmas érzés. Azonban hiába ekkora a szám, s hiába szeretek beszélni, erre most semmilyen körülmények között nem kérdezhetek rá. Még csak a témát sem kerülgethetem, hiszen a kíváncsiságom nem ér annyit, hogy fájdalmas sebeket tépjek fel benne. Márpedig van egy olyan gyanúm, hogy sokkal borzalmasabb dolgok lapulnak a háttérben, mint azt én el tudnám képzelni. Megvan az az érzés, amikor egy krimit hirtelen más szemmel látsz, s rájössz, hogy a leírt sorok, vagy a látott film mennyire valóságos lehet? Na, most pontosan ezt érzem. S bár hirtelen azt érzem, hogy szívesen lennék egy menedéket nyújtó bölcső, melybe belehelyezheti minden bánatát és titkát, mégsem adok ennek most hangot. Most a pozitívra kell koncentrálni, mely adhat számára egy kis fényességet a sötétben.
- Ja mert hogy van itt New Yorkban több is? Még egyikben sem. Utoljára Rómában vittem a húgomat meg pár barátnőjét, azóta nem voltam. Úgyhogy ideje bepótolni. - vonom fel  szemöldököm mosolyogva, néma ajánlatot téve egy következő programra. Most azonban egy illatosabb hely a színterünk.  
- A heti egy szombat reggeli fánk még nem bassza el szerencsére a dolgokat. Fontos az összhang, a harmónia, az egyensúly. Ha ilyeneket eszek, nem hagyhatom magam ellustulni közben, hanem egy kicsit jobban rá kell kapcsolnom, hogy kompenzálja egyik a másikat. Nem nehéz amúgy, sok éve ráállt már erre a szervezetem. Te szoktál sportolni valamit? Vagy van olyan tevékenység, amit szívesen űznél? Például hegymászás, túrázás, bicikli és hasonlók, ahol azért rendesen mozogni kell. - na, a kínos csend jelenleg olyan messzire elkerül minket, hogy még ha hívnánk se találna ide. Talán pár nézelődéssel teli másodperc telik el maximum némán, de az is azért, mert közben épp a másik beszél. Az ilyet szeretem. Főleg, mert Zariah egyáltalán nem tűnt és tűnik olyan lánynak, aki annyira rettentően szeretné jártatni a száját. S tessék, most mégis. Azért merem remélni, hogy nincs olyan belső szorongása, mely arra kényszeríti, hogy ne mondjon nekem nemet, miközben minden vágya lenne máshol lenni... Áhh, inkább hiszek az őszintének tűnő reakcióinak és mosolyának, mint egy kósza gondolatnak.  
Közben a gyomrom kezdi végre jól érezni magát a kihozott pekingi kacsának és a különleges teának köszönhetően, de hirtelen eszembe jut valami, amit elfelejtettem, így váratlanul magunkhoz csődítem a pincért szinte azután, hogy elment.
- Két darab szerencsesütit kérnénk még. - közlöm vele, majd sarkon fordul, s szinte tíz másodperc múlva már hozza is az aranycsomagolásba burkolt, süteménybe sütött üzeneteit a világnak.  
- Hogy is felejthettem el! Ez alap. - tolom félre őket, hogy majd a vacsoránk végén felbonthassuk mindkettőt. Aztán kellemes meglepettség telepedik arcomra, mikor megemlíti, mit is művelt sokáig.
- Nem is tudnék különbséget tenni a kettő között... - nevetem el magam én is. - Amúgy meg elhiheted nekem, kurva sok mindent tudok a balettról, és nem egy balettelőadáson ültem már. - közlöm büszkén. - Bár ezt az élményt is a húgomnak köszönhetem természetesen... - röhögök fel megint csak. Gaiaval sokkal több a közös vonásunk, mint Leonarddal. Ő is inkább élné a saját kis világát a saját kis vágyaival, semmint úgy cselekedjen, ahogy azt apánk és anyánk megírta. Neki is nagy a pofája, és ő is állandóan lázad... Pont, mint az egyik hülye bátyja.
- Ha mindenképpen szeretnéd látni, ahogy szerencsétlenkedek a főzéssel, akkor ennek nem mondhatok nemet! De vigyázz... Lehet, hogy felszívom magam és lealázok mindenkit! - vigyorgom felé. - Na és az a kiscsaj ott nálad nem szeret ilyen dolgokat kipróbálni? - teszem fel váratlanul kérdésem eléggé könnyeden és ártatlanul. Nem feltétlenül az érdekel, amit konkrétan feltettem, sokkal inkább a háttérben lapuló információk.
- Róma. A megszokott helyek, a megszokott illatok, ételek és emberek, egyszóval maga az otthon. Szerettem mindig utazni, de mindig jó volt hazatérni is. - ez pedig most egy kicsit elveszett, mert nem mehetek haza. Mosolyom mégsem húzódik összébb, ugyanolyan lelkesen tolom beljebb a falatot a számba, mint eddig. Nem vagyok azért egy lelkizős fajta, aki a bánatát és a nyomorát a világra zúdítja. Sokkal inkább vagyok befogadó, aki magába szívja a világ rosszaságát.
Aztán érkezik egy fiatal társaság, akik készek lennének elbaszni az esténket a hülyeségeikkel, amit most nem igazán tolerálok.  
- Nem, mi jöttünk ide előbb, te ezt a helyet szeretted volna, úgyhogy maradunk. Nem szeretek elfutni a probléma elől. - és már fordulok is hátra. - Hé, öcsi, figyelj már jobban egy kicsit magad köré, és halkítsátok le magatokat, mert senki sem kíváncsi itt rátok. - közlöm eléggé szigorúan, s a zavarba jött kellemetlen arcokból ítélve úgy érzem, hogy megértették. Sosem értettem ezeket a tini kupacokat, akik attól érzik magukat menőnek, ha ilyen kulturált helyen hangoskodnak. Még én sem voltam ilyen gyökér fiatalabbként, tisztában voltam az etikettel... De ezek a maiak, borzalmasak.
- Csak nyugodtan vedd fel, egyáltalán nem zavar. - folytatom a vacsorát, amiből már egyáltalán nincs sok, de azért egyik szemem mindig Zariahn tartom. Ezért is tűnik fel a hirtelen érkező zavara, mintha váratlanul beszippantották volna a gondolatai, melyeknek gyorsaságát a teste nem nagyon tudja követni.
- Minden rendben? Történt valami gond? - pillantok a lerakott telefon irányába. - Nem szeretnél kimenni kicsit a mosdóba? - vetem fel az ajánlatot, hátha ott könnyebb rendezni a dolgokat. S igen, ezt mind abból szűrtem le, hogy megváltozott az arckifejezése, és furcsán tartja a poharat. Vagy én lennék talán paranoiás, s túlgondolom az egészet?  

They've promised that dreams can come true - but
forgot to mention that nightmares are dreams, too.

Nem tudom, hogy valaha is képesek vagyunk túljutni a megélt traumákon, hiszen azok is az életünk szerves részeit képezik. Lélegző szívdobbanások azok, amiket magunkkal kell cipelnünk az életünkben, hagyva, hogy azok az emlékképek olykor rémületesek maradjanak, leckék arra nézve, hogy mit tehetünk meg és mit nem, hol húzódnak a határaink. A kérdésre adott válaszom miatt nem éreztem azt, hogy többet adtam magamból, mint másoknak ezer szó után.. s mégis könnyebben csúszott ki ajkaimon a rút valóság, mint azt hittem volna. Megbánás nélkül, céltalanul beengedve a világomba Angelot, amelynek kapuit tán már nem is csak résnyire nyitottam ki felé, amit még magam sem hittem el, hogy valóban jó ötlet volt-e.. hogy megérdemeltem-e azt, hogy valaki belásson a színfalak mögé és hogy valakiben meglássam azt, amitől eddig olyan nagyon visszakoztam. Mintha füstüvegen át láttam volna saját magam, ahogy a gondolataim lágy zöngével álltak össze egyetlen tocsogó regénnyé, a betűk lassan fonódtak össze szavakká és egy kellemetlen, érces dallam formálódott a képzeletbeli könyv ódon, alig érintett lapjain. Kedvem lett volna elmosolyodni ezen a gondolatmeneten, mégsem tettem, nem tehettem, hogy belül.. elmenekültem Angelo elől akkor, amikor élő, lélegző élettel robbant be a  világomba.
Az állatkertekre érkező replika talán meglepett, de nem annyira, hogy tudjam, eljött az ideje annak, hogy kiselőadást tartsak belőlük a férfinek. Egész életemben a városban éltem, így helyzeti előnnyel és több, mint két évtizednyi előnnyel indultam ellene, ezért is volt a válaszom egy elnéző mosoly, amivel jeleztem, ha szeretne egy képzeletbeli térképet felfedezni a város állatairól, akkor én semmi esetre sem állok a tervei útjába. Sőt, akár cipelhetné is az állványt.. vagy ha annyira érdeklődne az unalmas beállításokról, még akár el is mondhatnám neki, hogy mi hogyan működik a fényképezőgépeknél.. esetleg kiválaszthatna egy szűrőt a lencse elé, vagy bolondozhatna a kiégő képekkel addig, ameddig el nem venném a gépet tőle az odaillő beállítások miatt, hogy csak egyetlen gombot kelljen lenyomnia, hogy megszülessen a tökéletes mestermű. Talán.. ha ő is szeretné mindezt. Ezért is jegyeztem meg csak csendes elnézéssel, hogy bökjön rá egyre, ha van mersze... nem tudta, mire vállalkozik - órákig tartó sétára és megfigyelésre.
A fánkokra tett hosszúra nyúló megjegyzése nagyjából felénél a mosolyom álandósulni látszott, miközben minden figyelmemet neki szentelve érdekelt is az, amit mondott, hogy aztán az érdeklődése kellős közepén egy kicsit talán kezdjem is magam rosszul érezni. Folytatnom kellett volna a balettot. A mozgás felszabadító érzésébe plántálhattam volna az összes belső fájdalmam, kétségbeesésem és félelmem, talán akkor a gyötrődés felszabadító is lehetett volna. Választhattam volna azt, hogy a zongora billentyűibe plántálom a múltam, de ehelyett.. csak én voltam, a folytonosan cipelt rossz és az a bűnösség, amit még mindig nem tudtam lefejteni magamról, hiába próbálkoztam - szinte mindennel. Még a gyógyszer sem volt megváltás, ahogy az sem, hogy eldobjam magamtól a saját, nem kívánt életem.
- Igazából már annak is örülök, ha sikerül végigaludnom az éjszakát.. néha elgondolkodom azon, hogy nem ártana bármit is kezdeni magammal - vallottam be úgy, mintha akasztásra indultam volna. Angelo szemében minden bizonnyal teljesen elfogadhatatlan volt ez a lustaság és felfogás, de valójában már azt is minden nap egy győzelemként éltem meg régebben, hogy képes voltam az ágyból kikelni, a szobám ajtaját kinyitni és átlépni a küszöböt. Emberek közé menni, rámosolyogni másokra, válaszolni a feltett kérdésekre.. Minden egyes nap egy győzelem volt a mai napig azok után, ami történt. - Nem tudom, hogy mi érdekelne úgy igazán - ezt már nem a szemeibe nézve jegyeztem meg, hiszen tényleg nem tudtam. Ami korábban az életem volt, már nem jelentett számomra felszabadító mámort. Mindezzel nem azt akartam, hogy Angelo tereljen a helyes útra és most kitaláljuk, mire is vágyom - habár biztos voltam abban, hogy nem esett volna nehezére segíteni rajtam.
A kért és kapott étel illatai nem voltak tolakodóak, sőt, valamennyire az otthont juttatták eszembe, ezért sem álltam neki ellen, de lényegesen kevesebb és lassabb ritmusú fogyasztás volt, mint azt az asztal átellenes oldalán vitte véghez a férfi. Elkaptam olyan pillanatokat, amikor megállt a kezemben a pálcika, csak hogy Angelot nézzem, ahogy evett, csak mert jó volt látni, jó volt részese lenni ennek az apróságnak, s akkor sem tiltakoztam, amikor a szerencsesütiket kérte. Sosem olvastam el a kis cetliket bennük, de a tészta édes roppanóságát imádtam elcsipegetni. Lassan, hogy tovább tartson, csak hogy a balettet említhessem meg neki.
- Belekényszerített téged a tütükébe is? Mert csak akkor lehetsz igazán beavatott, ha már volt rajtad valaha az a bizonyos szoknya - mondhatnám, hogy nem lep meg, de minden egyes hozzászólásával egy újabb verzióját ismerem meg és ez az újdonság igazán friss élményt is jelent minden alkalommal. - Nem tud téged meglátogatni itt New Yorkban a húgod? Láthatóan rettenetesen hiányzik neked és úgy egy cseppnyi otthont is magával tudna hozni neked ide - tettem fel a kérdésem és az észrevételemet sem hallgattam most el. Bizonyára imádná a fiatal lány, hogy egy teljesen másik világba csöppen itt, a Nagy Almában. A nyakamat teszem arra is, hogy szinte csak akkor állna meg Angelo és a húga, ha épp alszanak vagy esznek, de csend sosem lenne köztük. Ez a gondolat egyszerre boldogság és savanyú pillanat számomra, mert egykeként soha nem tapasztaltam meg a testvéri szeretetet és kötődést, csak hogy egy újabb témát érintsünk és azért, hogy elkerüljem a zavart érdektelenséget, a meglepett sarokba szorítást, egy ajánlattal álltam elő, aminek Angelo nem tudott nemet mondani. Szélesedett a mosolyom, hogy aztán összevonjam a szemöldökeim.. Kiscsaj...
- Nem hinném, hogy szerencsétlen lennél, de érdekes látvány lennél, ha a paradicsomszószt végigöntenéd magadon. Ginnyre gondolsz? - mosolyogtam rá. - Kedvelem őt, de mellette és a vele töltött idő után mindig szükségem van egyedüllétre.. néha elég fullasztó tud lenni az életembe való beavatkozása. Még ha tudom is, hogy a jó ügy érdekében teszi. Sok - kerestem a megfelelő szavakat. - ..tud lenni minden érzés nagy dózisban - rándult lágyabb, bocsánatotkérő mosolyba az ajkam. Nem Ginny volt az, akit megkértem erre.. vagyis tényleg megkértem Angelot? Vagy csak menekültem attól a lehetőségtől, hogy vele kettesben legyek fizikálisan is? Talán igen, talán mindkettő igaz. Nem a velem szemben ülőtől rettegtem vagy tartottam, hanem az emberektől, még ha egy kis részem még mindig hitt. S emiatt is érdeklődtem, kérdeztem, hogy szaabdon válaszoljanak nekem. A kérdésemre adott válasz nem volt elég ahhoz, hogy analizálhassak, mégis elég volt ahhoz, hogy tudjam, ha egésznek is érzi magát Angelo, ott lapult benne is a hiányérzet. A mosolyán túl, amikor nem láthatta senki. Hirtelen egy gondolat nem akart engedni engem; vajon otthon is mindig ilyen? Vagy ott engedi, hogy egy kicsit és tényleg hiányozzon mindaz, ami nem vette őt körbe?
A kényelmetlenség érzetét a fiatalok csoportja még inkább belém plántálta, s ahogy mindig tettem, úgy most is felajánlottam egy lehetőséget az újbóli megfutamodásra, hogy még csak útban se legyek. Nem akartam problémát, nem akartam vitát, nem akartam, hogy bárkinek is rossz legyen, és ez megint egy olyan eset, amikor teljesen ellentétesek voltunk. Én mentem volna, ő szembenézett vele. Lehajtva a fejemet bólintottam és anélkül tologattam, tuszkoltam a maradék ételt a tányéron, hogy közbeszóltam volna. Hagytam őt, rendezve a helyzetet, csak hogy a telefonom megszólalása az estém rémálma legyen. Nem akartam tudomást venni róla, mégis az ujjaim remegése elárult. Az elnehezedő légzésem automatikussá vált, miközben éreztem, hogy a tüdőmnek levegőre volt szüksége, amitől úgy éreztem, mintha sarokba szorítottak volna. Kikötöztek és hagyták, hogy valaki a szívdobbanásaimat irányítsa, miközben tehetetlenül verdesett a börtönében minden egyes pumpálás, mintha elérnék azzal bármit is.
- Hmm? - habár hallottam a kérdéseket, nyelnem kellett. Innom kellett volna. TENNI mindezek ellen. Lehajolni, hányni, sírva fakadni, bármit, csak hogy megkönnyebbüljek. Újult erővel támadta be a testem a bénultság érzése, hogy szinte úgy szakítsa át a dobhártyámat a telefonom újabb cssengőhangja, fájdalmas szuronyként a gyomromba döfve a múlt rettegését. - Mindjárt.. - akadtam el, a hangom reszelőssé vált. - Jövök mindjárt.. - toltam fel magam erőtlenül - Ha minden.. - befejezni sem tudtam, mert az ujjaim görcsösen fogták közre a telefont és indultam meg a mosdóba, amit Angelo is javasolt. A tenyerem annak ajtaját tolta be és menekültem az utolsó kabinba, majdnem beleejtve a telefont a fehér porcelán sárgára festett, papírral teletűzdelt részébe. Az undor a gyomromig kúszott, de mégsem tudtam, nem volt erőm másik helyet választani.
- Igen? - pakoltam a fülemhez a telefont, de csak harmadikra sikerült a hívást is fogadnom, minden alkalommal egyre zaklatottabban köszöngetve.
- Szia, Zariah! Tegnap óta próbáltalak elérni.. - muszáj voltam megkapaszkodni, a szabad kezem ujjai sikertelenül kaparták a hideg csempét menedékért, valóságot kicsikarva belőlük. A rövid kérdőrevonást követően felültem arra a hullámvasútra, amit közölt. A szavai keményen csapódtak a tudatomnak, minden szóval egyre mélyebbre taszítva a józanságom és összeszedettségem. A megkönnyebbülésnek kellett volna elérkeznie, de a bénultságom és a zsibbadt félelmem erősebben dolgozott a testemben, mint hittem azt korábban.
Azt hittem, túljutottam a nehezén.
Azt hittem, megmenekültem.
Azt hittem, már nem okozhatnak fájdalmat.
Már nem kell rettegnem.
Úgy éreztem, mintha egyszerre tépnék a húsom és rántaná görcsbe a testemet minden gondolatom. A remegés nem kintről, hanem belülről szaggattott, a hányingert pedig elhomályosította az, hogy nem találtam meg a fókuszomat, nem tudtam arra koncentrálni, hogy hol vagyok. Hogy lépnem kellene. Kiszabadulni. Minden pislogással újabb képek törtek a felszínre, szinte éreztem, ahogy az ujjaikat mártják a bőrömbe. Ahogy az ujjak szaggatták a hajam, mint akkor. Ahogy azon a mocskos, bűnös hangon kérleltek, csak még tovább.. bírod még a fájdalmat, kedves? Csepp.. csepp.. csepp.
Minden pislantás ugyanabba a sötétségbe, fájdalomba rántott vissza, miközben a dobhártyámban visszhangzott a szívdobbanásaim zöreje.. arra emlékeztem csak, mielőtt az a sötétség állandósulni nem látszott.


Pilar Valdés percekkel korábban még hangos nevetésben tört ki, ahogy Xander bolondozott, mímelve Miss Xerxés szavait. Monoton, érzelmek nélküli és sivár nő volt, akiben annyi izgalom sem volt, mint egy Rubik-kockában. Az igazság az, hogy Pilar rendkívül okos lány volt, de amikor azért érték a vádak és a megalázás, tanult belőle. Nem törte magát, hogy a legjobb legyen, miközben tudta, hogy elfecsérli az életét olyan fiúkra, mint amilyen Xander is volt. Brad nem izgatta, mégis ő volt az, aki nekiütközött egy agyontetovált pacáknak, aki aztán úgy fordult, hogy Pilar rálásson a varratokra és szinte megbűvölten figyelve azok mintáját. Ahelyett, hogy odafigyelt volna, ahogy Bradnak, azaz öcsinek kellett volna, Pilar a szájába vette a kólába mártott papírszívószálát és úgy szívta meg azt, mintha... Mintha mit csinálna? Tizennégy éves volt, valószínűleg az ilyen fickóknak cicababái voltak. Nem is egy, hanem minden egyes nap mást húzott fel.. a hova is? Pilarnak nyelnie kellett, hogy Xander replikájára és újabb mímelésére tudjon koncentrálni. Nem tudta hova tenni azt, hogy az a semmilyen lány otthagyta a tetováltat és ha több bátorság lett volna benne, minden bizonnyal a tetovált fickóval szemben tette volna le magát. Vagy nem is! Az ölébe! Úúúúúristen! Az ölébe! Igen, oda!
Még többet kellett innia, és ezzel együtt pisilnie is. Szinte úgy rontott be a toalettre, hogy könnyítsen magán, mielőtt a fiúkkal a parkba mentek volna. Ahelyett, hogy lehúzta volna magáról előbb a nadrágot és a bugyit.. nem tudott mást tenni, mint egy apró sikolyt hallatott.
-Úristen! - ez egy másik úristen volt, nem a vágyakozó. - Úristen! Segítség! - rikoltotta az ajtónak, aztán azt félig nyitva ki is, hogy bárki, akárki siessen a wc-be.
- Meghalt?! - hitetlenkedve, elsírva magát kérdezte a levegőtől, de közelebb nem mert menni ahhoz a lányhoz, aki az előbb még a tetovált és vágyott fazonnal ült. Muki. Krapek. Fickó, Muksó. ISTEN...
Mozgott a lány? Életben volt? Lélegzett? Látta a 911-es műsorban és az anyja által imádott Vészhelyzet című kórházas sorozatban, hogy most meg kellene néznie a pulzust. Vagy csak letaperolni, bármit tenni, hogy feléledjen! Mit kell ilyenkor csinálni? Mintha aludna. Mozdulatlanul.
SEGÍTSÉG!

||► Yours truly ♫

thx.

Vannak olyan pillanatok, amikor a válaszok újabb válaszokat szülnek, mégis a helyes megoldás az, hogy elhallgatjuk a gondolatainkat. Újra. Ismét olyat mond Zariah, melyre megannyi kérdéssel tudnék válaszolni, s temérdek megállapítást és biztató szót tudnék mondani, mégis végig kell futtatnom a szemem a kínai vendéglő berendezésén, hogy realizáljam magamban, hogy ez az este nem erről szól, s ez a hely nem alkalmas arra, hogy felszakítsuk a sebeit. De vajon miért nem képes aludni? Mi történt vele, ami még mindig ennyire nyomja belülről, hogy majd kiszakad belőle a lelke? Csak egy villanás fut végig tengerkék íriszeimen, egy finom sugallat, mellyel mintha azt mondanám: értem. Mindent értek. Ajkaim mégis teljesen mást kezdenek formálni.
- Ezzel néha én is bajban vagyok. Csak mennék előre, csinálnék valamit állandóan, képtelen vagyok megülni, mégsem tudom néha, mit akarok. - fordítom át magam felé a beszélgetés fonalát, hogy ne kelljen belebonyolódnunk az ő sötét valóságába. Pedig őszintén tudnék neki millió tippet adni, mihez kezdjen magával és hogy, mint egy kicseszett élettani tanácsadó... Talán ennek is eljön majd az ideje egyszer. Zariah pontosan az a nő, akinél nem hogy lépésekben, de talán fél lépésekben haladni is túlságosan gyors.
- Szerinted erre a testre rámenne egy tütü? - mutatok végig magamon tettetett sértettséggel, majd széles mosoly kerekedik az arcomra. - Bár elvonatkoztatva mindentől, elég sokat tanultam a húgomtól. Ő ugyanis a balettban szerette kifejezni a nőiességét és a finomságát, hiszen alapból neki is elég nagy a pofája, ő is hangos és sokat beszél. Viszont amikor táncolt... Akkor megmutatta egy másik oldalát mindig, és most tarts egy nyálas buzinak, de nekem őszintén tetszett. Volt benne valami... Mély. - vallom be őszintén. Nos, egy kezemen meg tudnám számolni, hány ember tud arról, hogy valójában nekem tetszik a balett. Mindig ellenkeztem Gaiával is, mindig játszottam az unott bátyót, akit úgy kell kényszeríteni, és épp ezért volt jó. Ő nem tudta sosem, hogy én őszintén beleláttam a mozdulataiba.
- Nem! - vágom rá egyből gondolkodás nélkül. - Mármint tanul meg ilyesmi, tudod, olykor fellépések vannak és hasonlók. - zárom le röviden. Semmilyen körülmények között nem jöhet ide sem ő, sem pedig más. Mit csinálnék mégis, ha út közben valami baja esne? Engem pedig megtalálnának általa, s vége lenne megint mindennek.
- Most arra gondolsz, hogy toljak le egy rögtönzött chippendale showt a kajákkal? Végül is miért ne?! - csattanok fel lelkesen, persze érezheti az ironikus humort bennem. - Ja, hát kicsit tényleg soknak tűnt a kiscsaj. Meg is lepett, mert teljesen ellentétesnek tűntetek. De hát, az ellentétek olykor vonzzák egymást, nem? Az élet egy másik oldalát mutathatják meg egymásnak. - hogy célzás lenne? Dehooogy...
Sajnos az esténk kellemesebb része úgy néz ki, hogy kezd végéhez közeledni, mintha egyenes arányosságban lenne a lemenő napsugarakkal, melyek eddigre már teljesen eltűntek az épületek mögött, s átvette helyüket a természetes, utcai lámpák fénye. Megfogadja a tanácsom ugyan, hogy menjen ki egy kicsit a mosdóba, de amint feláll, s megindul, érzem rajta a bizonytalanságot. Tekintetem végig rajta rajtom, s mikor eltűnik a mosdóban, akkor is nyugtalanul lesek az ajtó felé, mikor jön már kifelé. Igazából fogalmam sincs, mennyi idő telhet el. Túl sok. Ez biztos. Nem véletlen hát, hogy mikor felkel az egyik lány a mögöttünk levő asztalnál, én egyből a nyomába kerülök, s tanácstalanul megindulok a mosdók irányába. Aztán ott lecövekelek. Menjek be? És ha megzavarom egy fontos beszélgetés közepette? Ha pont ezzel okozok rosszat, hogy egész egyszerűen benyitok? Sokat mégsem kell agyalnom ezen. Ugyanis a sikítás hallatán egyből berontok az ajtón.
Az események innentől túlságosan kuszák és gyorsak lesznek. Egy a biztos, Zariah nincs jól. És nem csak egy egyszerű eszméletvesztés az oka annak, hogy ott hever a hűvös kövön. Most nem gondolkozok, nem hősködök. Egyből hívom a mentőket, hiszen fogalmam sincs, mi állhat az egésznek a háttérében, és ez most nem az az idő, amikor meg kell őt fejtenem. Végig ott vagyok vele, amíg megérkeznek érte, s hűségesen őrzöm a stabil oldafekvésbe helyezett testét. Néha megsimítom a vállát, olykor szólongatom, vagy enyhén megszorítom a kezét. Meg sem mozdul. Szerencsére a mentősök hamar megérkeznek, s nem kötnek bele abba sem, hogy megyek velük, bár ez lehet, hogy csupán annak köszönhető, hogy egyből rávágtam az “Igen”-t arra kérdésre, hogy a férje vagyok-e. Mielőtt azonban elindulunk, olyat teszek, ami ösztönösen érkezik. A földön heverő telefonját zsebre rakom.

A hajnali órákban...

- Mr. D’Amore, most már bemehet a feleségéhez. Stabil az állapota... - lép hozzám a Zariah szobájából kilépő orvos igazán nyugodt és békés ábrázattal. Részletezi az eseményeket, hogy újbóli erős pánikrohama volt. Én persze úgy bólogatok, mintha mindenről tudnék... Eddigre sajnos valóban sok mindent sikerült kiolvasnom a telefonjából. És azt hiszem... Túlságosan sokat tudtam meg. Annyi biztos, hogy jó pár évvel ezelőtt elrabolták őt. Nem csak őt, még mást is, s azóta kapcsolatban van egy nyomozóval, aki a tegnapi estén hívogatta. Szerintem biztosan sok volt neki ez az érzelmi váltás. Nem bírt átkapcsolni egy kellemes estéből a régi események borzalmába. Tudom, hogy gerinctelen dolog volt tőlem, hogy belemásztam a privát szférájába ennyire kegyetlen módon, de muszáj volt kiderítenem, hogy mi történt vele. Így amíg vártam rá, elolvastam mindent, amit csak tudtam. Üzenetváltásokat, hívásokat és minden mást. Azt pontosan nem tudom, mi történt vele, amíg eltűnt, de eléggé sok tippem van, hogy milyen borzalmakat élhetett át. S ettől az egésztől erős émelygés lesz rajtam úrrá újra és újra, s valami borzongató hidegség fut végig rajtam számtalanszor.
Miután az orvos magamra hagy, természetesen bemegyek hozzá. Először halkan szólongatom őt, megérintem a kezét, de nem érkezik semmi válasz, így nem is szeretném felzargatni. Hátha az álmai megváltást hoznak számára. Így hát halkan az ágya mellé húzok egy széket, s belemélyülök a szoba sötétjébe és némaságába. Nem véletlen hát, hogy akaratlanul is, de egy idő után elnyom az álom kissé szerencsétlen módon. Ugyanis, ha Zariah eközben tér magához, akkor érezheti, hogy valami nyomja a kezét. Mégpedig a fejem, azon belül is az arcom jobb oldala simul a kézfejére, fekete tincseim pedig még bőrét is csiklandozhatják. Remélem azért nem fog halálra fagyni a jelenlétemtől.

They've promised that dreams can come true - but
forgot to mention that nightmares are dreams, too.

Az önigazolás egyetlen formáját sem ismertem, mert magamról, igazán magamról nagyon is nehezen voltam képes beszélni és másokat beengedni abba a sötéten csillanó sötétségbe, ahol én sem éreztem jól magam. Az évek során számos alkalommal találtam magam szembe a kényszerrel, aminek nem tudtam megfelelni. A hogy vagyok kérdés másoktól automatikus volt, a félsz és az óvatosság velem szemben pedig reakció azon alapult, ami történt korábban. Felszabadító volt olyan társaságában lenni, aki nem sajnált, aki nem ítélkezett, aki nem tudta, hogy valójában milyen mélyen sebeztek meg évekkel ezelőtt. Elfelejthettem - egy kicsit legalábbis - azt, akinek kellett lennem és lehettem az, aki vagyok. Anélkül mosolyoghattam, hogy azt gondolták, valamilyen érzést és emléket elfedek vele. Nevethettem, elakadhatott a szavam anélkül, hogy azt lesték volna, mégis milyen emlékek tolultak az emlékeim felszínére. Hálásnak kellett volna lennem, de leginkább csak szabadságot éreztem és talán mégis egy kis hálát, hogy Angelo magára irányította a beszélgetés témáját. Tudnom kellett volna, milyen okból tette? Aligha, mégis egy pillanatig arra vágytam csak, hogy ne legyen olyan pillanat, amikor elhallgatott volna. Illett hozzá az, hogy be nem állt a szája, bár volt egy sejtésem, hogy nem véletlenül történt mindez nála. Mégsem éreztem a kényszert, hogy belé fojtsam a szót, ezért is figyeltem őt csendesen, amikor a baletthez fűződő kapcsolatáról vallott. Megráztam a fejem. Természetesen voltak köztünk olyanok, akik a saját nemükhöz vonzódtak, de ez igaz volt az élet minden szakmájára és foglalkozására is, de mindez nem számított számomra.
- Soha nem vallanád be ezt az egészet húgódnak, ugye? - kérdeztem csak ennyit egy elnéző mosoly kíséretében, hogy a hirtelen jött ötletemre azonnali elutasítást kapjak. Összevontam a szemöldökeim kérdőn, de ahogy folytatta, lassan elapadtak a további kérdéseim, a meggyőzéssel sem éltem, hogy aztán a fellépésére és az egyszemélyes show-jába avasson bele, amire elmosolyodtam. Szélesen, mert azt hiszem, hogy a jelenlévő hölgyek minden bizonnyal örültek volna - már ha eljutunk valaha is arra a programra, amit nem voltam rest vele is megosztani. Nem tűnt szégyellős és visszafogott férfinek, de azért fogadásokat soha nem kötnék vele ilyen témában.
A Ginnyről alkotott véleménye valóban igaz volt. Néha én sem tudtam eldönteni, hogy mégis miért hagyom, hogy a hurrikán emberek elkapjanak egy soha véget nem érő pörgetésre, de úgy tűnt, hogy az életem tele volt ilyen személyekkel, még ha teljesen jól megvoltam egyedül a magányomba tespedve. Nem vágytam többre, nem akartam mást, csak csendet., ahova még én sem férkőzhetek be vagy zavarom meg azt, ami bennem kavargott. S azt az állapotot a gyógyszerek idézték elő bennem, az üres, kéjesen cseppenő fénytelenséget csak akkor értem el, ha egymagam lehettem. Ahol nem volt fájdalom. Nem volt múlt.
Tévedtem. Milyen nagyot tévedtem! A nyomozó ebbe az állapotba rántott be a szavaival, erőszakos, fájdalmas konó nyomás, amiben fuldokoltam, amiből képtelen voltam szabadulni és ami olyan mélyre taszított, mint régebben.

Órákkal később, ahogy fájdalmasan nyeltem egyet, s megmozdultam, egy a nem az ágyam puhaságát visszaidéző pamutba süppedtem bele. Lehunyt szemekkel érzékeltem és hallgattam a csendet a helyiségben, s újra ugyanazt tettem, mint majdnem egy évtizeddel ezelőtt: megpróbáltam mind a tíz ujjamat érezni.. egymáshoz érinteni az ujjbegyeimet. Először a jobbat, hogy a balnál a súly zavaróvá váljon, amitől a karomat nem tudtam mozdítani.. Rszketeg levegővel nyitottam ki a szemeimet, hogy a mennyezetről odafordítsam a fejem... a kezemen bóbiskoló alak felé. A szoba berendezése egyértelművé tette, hol vagyok és ezzel az emlékek is szinte úgy robbantak be a tudatomba. Az egyik pillanatban még hallottam a nyomozó mélyen búgó hangját a fülemben, a másikban pedig... nem emlékeztem másra, csak a szorító mellkasomra, az azt érő nyomó érzetre. Megnyaltam az ajkamat, a cserepesre száradó hússzirom nem tetszett, ezért óvatosan, hogy a férfit hagyjam aludni, igyekeztem kihúzni a karomat alóla. Ehhez lassan ültem fel, de a fejfájás tompán a halántékomtól a nyakszirtemig vándorolt, felületesen vettem ezért levegőt. Ha sikerült kiszabadítanom a karom, akkor körbenézve a poharat kerestem, no meg a vizet. Negyedik próbálkozásra tudtam csak letekerni a kupakot az erőtlenségemnek köszönhetően, de a vizet kortyolva megváltásként éltem meg a folyadékot.
Megköszörültem a torkom, és mielőtt még meggondoltam volna magam, az ujjaim óvatosan Angelo hajába túrtak, aztán pedig a vállát simítottam meg tétován, addig, hogy felébredjen. Voltak kérdéseim: az első, hogy mégis miért kerültem ide, hogy mi történt velem és hogy ő mégis miért volt itt velem. A szüleim voltak eddig az egyetlenek, akik a kórházi ágyakban láttak és hazudnék, ha azt mondanám, ez nem szült bennem kényelmetlenséget, hogy más is meglátott. Így.. itt.
- Szia - erőtlen köszönés volt ez a részemről Angelo irányába, ha sikerült felébrednie és felegyenesednie, addig én a mellkasomig húztam fel a takarót és öleltem magamhoz annak anyagát. A szüleim előtt is takartam magam minden esetben a hegek miatt. - Hogy... - néztem el az ajtó elé, hogy mégis melyik kérdést tegyem fel hirtelen. A lüktető fejfájás még mindig émelyítő volt, ha nem sikerült összehoznom egy agyrázkódást az ájulásommal, akkor is sikerülhetett valamibe menet közben nagyon csúnyán bevágnom. Egyelőre még nem voltam abban sem biztos, hogy jól vagyok-e. - Hogyhogy te vagy itt? - lassított felvételként fordultam vissza a férfi felé, mert a csak családtagok jöhetnek be politikát követve.. Angelo nem tartozott azon csoportba.
- Van mosdó a kórteremben? - egy újabb kérdés, és ha már feltettem, lassan próbáltam magam kicsomagolni a takaró alól, kínosan ügyelve arra, hogy a kórházi hálóing mindenemet takarja.

||► Last One Standing ♫

thx.

Meglepő, hogy még ebben a nyomorult helyzetben is milyen kényelmesnek érzem az alvást. Nem tudom, hogy pontosan mennyi idő telhetett el azóta, hogy a fejem lecsúszott a tenyeremről, s Zariah kezén landolt, de azóta úgy hiszem, hogy egyszer sem sikerült megmozdulnom. Egészen addig, míg a hajamban levő motoszkálás vissza nem húz az álmok világából, aminek köszönhetően hirtelen reflexből rácsapok a fejemre, annak céljából, hogy elriasszam az ott mászkáló bogarat. Ez azonban kissé téves következtetés volt, hiszen a tenyerem Zariah kézfején csattan.
- Ohh, bocs. - emelem fel koponyám az ágyról, s visszahelyezkedek ülő pozícióba. Próbálom kitekerni az elgémberedett nyakam, mely hangos reccsenéssel fordul az egyik oldalról a másikra. Nagy ásításomhoz hozzátársul egy szerencsétlen arc is, melyen szépen kivehetően ott pihennek Zariah ujjainak lenyomatai piros foltokként, mintha csak kaptam volna tőle egy elég nagy taslit.
- Jó reggelt, Csipkerózsika! - fáradt mosollyal fordulok felé, s kicsit lejjebb csusszanva a széken kitámasztom annak karfáján magam. Az öltözékemre talán emlékszik tegnapról, így feltűnhet neki, hogy most is ugyanabban ücsörgök itt a szobában. Közben hagyom némán, hogy kinyögje kérdését, mely eléggé nehezen megy számára, de végül csak sikerül. Érthető, hogy furcsa neki a helyzet. Illetve, most már értem is, hogy miért...
- Hát, tudod, menekülni akartál tőlem az este, én meg nem hagytam. - nevetem el magam. Aztán kicsit közelebb hajolok hozzá, hogy komolyabbra vegyem a szót, és ne hallják annyira a hangomat azok, akik esetleg elsétálnak az ajtó előtt.
- Igazság szerint mikor rosszul lettél a mosdóban, akkor a mentősöknek azt mondtam, hogy a férjed vagyok, különben nem kísérhettelek volna el. Szóóóval, előre is bocs. - húzom el a szám. - Nem akartalak egyedül hagyni ilyen fos helyzetben, úgyhogy most itt vagyok. Viszont a szüleidet is értesítették már, úgyhogy ők is úton vannak, ne aggódj. - megpaskolom a kezét biztatóan. Megint csak nem látszik rajtam az, hogy mérhetetlenül sajnálnám, még ha ez valójában így is van. Sokkal lazábban próbálok hozzáállni a helyzethez, hiszen úgy tapasztaltam, hogy ez sokkal jobb lehet nála. Bőven sok sajnálatot kaphat mindenkitől.  
- Van hát! Tudsz jönni a lábadon, vagy kapjalak fel és tartsalak fölé? - megint csak felröhögök a fejemben lejátszódó képen, de ezt azért igyekszek halkabbra venni. Elvégre mégis csak egy kórházban vagyunk. A cipelős ajánlatomat ugyanakkor komolyan gondolom, így ha nagyon erőtlen, s esetleg összecsuklik a lába, abban az esetben egyből az ölembe kapom, s lassan megindulok vele a szobából nyíló vécé felé. Máskülönben ha bír jönni, úgy karom nyújtom számára, amibe nyugodtan belekapaszkodhat. Bárhogy is történjen, valahogy csak eljutunk a mosdóig, melynek ajtajában elengedem őt, azonban nem megyek messzire. Dehogy! Megtámasztom magam az ajtóval szemben levő csempénél, hadd csurogjon, aminek csurognia kell! Én megvárom. Időnk, mint a tenger.
- Összeszedtem amúgy az étteremben a telefonod a földről, meg egy fülbevalód is elhagytad. Odatettem mindent az ágyad melletti szekrényre. - kezdek el pofázni, hogy ne legyen túlságosan kínos a csend. Érezhetően nem vagyok hajlandó kimenni, nehogy véletlenül még a vécé mellől kelljen őt összekaparni, s beverje valamijét, ha esetleg megszédülne.
- Na és hogy érzed magad azon kívül, hogy szarul? Az orvos azt mondta amúgy, hogy rendben leszel, csak sokat kell pihenned. - a többi részletet inkább megtartom magamnak, mint például azt, hogy tudok róla, hogy ez egy újabb nagyon erős pánikroham volt. Ha szeretné Zariah, majd ő elmondja maga, én nem szívesen mászkálnék ennyire a személyes terébe. Függetlenül attól, hogy ezt már megtettem az éjjel, hiszen elolvastam minden lehetséges dolgot a telefonjában, csak hogy többet tudjak meg róla, és segíthessek. Messze estem apám fájától, az már biztos... Ha tudná, hogy ilyen vagyok valójában, letagadná, hogy a fia vagyok.

They've promised that dreams can come true - but
forgot to mention that nightmares are dreams, too.

Nem érzem magam otthon és ez a felismerés rémisztőbben hatott, mint bármi más az adott helyzetben. A tompa kinti zajt elnyomta a benti mélyen megülő csend, amivel nem tudtam mit kezdeni jelen pillanatban, s muszáj voltam realizálni a helyzetet... időt hagyni magamnak, hogy minden darabkát összeillesszek a fejemben, az ok-okozati tényezőket és rájöjjek arra, miért kerültem ide.. egy kórházi ágyba. A felismeréstől érzett félelem újra végigszáguldott az ereimen és muszáj voltam valami után nyúlni, megkapaszkodni a jelenben, és ezért is nyitottam ki a szemeimet, hogy körbenézzek ott, ahol egyedül kellett volna lennem, vagy legalábbis a csendes részvéttel teli arcvonásokkal ülő szüleimmel. Nem volt ismerős az a fej... ebből a szögből, s mégis érte nyúltam, hogy a kezemet kivonhassam a börtönéből, de az ütésre nem voltam felkészülve, s pont a meglepődés miatt hangtalanul fogadtam a csapást, s csak pislogni tudtam azután is.. merevvé váló testtartással, de a megszólításra óvatos, leginkább fáradt, alig-mosoly volt a válaszom. A feltett kérdés nehezen csusszant ki a számon, amikor tüzetesebben megnéztem magamnak még egyszer a kórtermet, de a kapott válasz nem nyugtat meg.. a kórházi miliő nem az a hely, ahol valaha is képes lettem volna elengedni magam, sem pedig felengedni. Itt a gátlások és a felemésztő múlt minden esetben újra elemi erővel csapódott nekem és robbantott bennem szét minden felépített gátat, erős falat, míg ugyanazt nem éreztem, mint akkor.. fájdalmakkal, elvesztéssel, teljesen üresnek és szánalmasnak érezve magam. A komolyabban csengő válaszra viszont bólintottam, ahogy az logikusnak hatott, s ha én nem is tettem volna ezt meg mással, attól még értékeltem a hirtelen döntését.
- Ömm... - sikerült ennyit kinyögnöm. Csodás! Talán van ott több minden is, amit mondjuk megköszönhetnék neki. Vagy bármi. - Ezt... ha anya megtudja, akkor innentől kezdve minden egyes együtt étkezéseinkre hivatalos leszel és az lesz az első kérdése, hogy oviban mi volt a jeled... és hogy szereted-e a steaket. Tejben-vajban fog füröszteni - nem tudtam, igazán hogy állnék ehhez a kegyes hazugsághoz, ha nem Angelo közli, hanem anya ezzel fogadott volna, hogy miért nem mondtam el neki?! Annyira rágörcsölt arra, hogy nekem csak jót akart, hogy néha ijesztőnek éreztem azt a törődést és amiatt kellett elvonulnom. Pedig tudom, hogy jót akart, féltett.. mégis.. eléggé megváltoztak a reakcióim évekkel ezelőtt az emberi közeledésre. Néha úgy gondoltam, hogy minden érzést kiöltek belőlem, aminek köze volt a szeretethez vagy odaadáshoz. - Köszönöm, hogy nem hagytál magamra. Tényleg.. mert semmi okod nem lett volna mellettem maradni - néztem a szemeibe, mert valójában tényleg így volt. Nem volt felelős értem, nem voltam a rokona, csak egy nő, akivel pár alkalommal találkozott.
A mosdó ötlete viszont sürgetőbb volt, mint bármi, ezért is érdeklődtem meg tőle, de a felvetésre megrökönyödve haraptam be a számat, azonnal meg is rázva a fejem.
- Nem! Dehogyis! Jaj, te jó ég?! Eszedbe ne jusson fölé tartani?! - már a feltételezésre is kirázott a hideg és ha lehet, még inkább elszégyellve magam igyekeztem a lehető legjobban bebugyolálni magam. Elég volt, hogy évekkel ezelőtt totálisan kiszolgáltatott voltam mindenki felé, nem akartam még egyszer ugyanolyan gyenge lenni. Esendővé és védtelenné válni. Meztelen talppal csúsztam el az ágy széléig, ahol összeszedve magam, az ágyra támaszkodva toltam fel magam állásba, s indultam meg arra, amerre volt a mosdó. A hirtelennek nem mondható mozdulatokra a fejem tiltakozni kezdett, s a fejfájás szinte szétszaggatta a koponyámat, amitől meg is tántorodtam, ezért is nyúltam hirtelen Angelo felé. Amennyire elleneztem.. mégis szégyenkezve, alig halhatóan köszöntem meg azt, ahogy felkapott, erőtlenül kapaszkodva meg az ujjaimmal a férfiben, elbotorkálva egymagam a csészéig, az ujjaimmal azonban követtem a csempék vonalát addig. Fő a biztonság! Fel akartam készülni, hogy.. elvégezzem a dolgom, de a nyitott ajtóra görcsbe rándult a gyomrom is, szótlanul és tettek nélkül hallgattam végig a mondandóját.
- Becsuknád az ajtót? Kérlek?! - a markomba gyűrtem a kórházi hálóing anyagát görcsösen. Zavart a tudat, hogy meghall. Hogy.. meglát és a pőreség vállalásával akadtak gondjaim az utóbbi időszakban. - Megígérem, hogy nem kell még egyszer felkanalaznod a padlóról.. Cserkész becsszó és kisujj-eskü! - A kérésemtől nem tágítottam, de arra még képes voltam, hogy megköszönjem, minden ingóságom mellettem maradt. S ha magamra maradtam, becsukott ajtóval végül, akkor is csak nagy nehezen tudtam a projektemet befejezni, s ahogy a vízöblítés gombját benyomtam, nem lepett volna meg a tény, ha a férfi az ajtót ismételten kinyitotta. Felsóhajtottam halkan az újabb szavakra, a kézmosás után pedig az arcomat is megmostam meleg vízzel, hagyva, hogy a csuklóimra, a kézfejeimre is bőségesen folyjon a meleg folyadék hosszú ideig.
- Nem szeretem a kórházakat - törtem meg a csendet, elpillantva a férfi felé, aki az ajtón innen vagy annak küszöbén ácsorgott mindvégig, mintha felesküdött volna arra, hogy a testőröm lesz. Hálás voltam érte, hogy segített nekem, hogy vigyázott rám, de ettől még ugyanúgy bűntudatom volt, hogy akaratán kívül ilyen helyzetbe rángattam. Elzártam a csapot, a nyakamra, tarkómhoz húzva a nedves tenyereimet érintettem a bőröm. - Nem tudom, hogyan vagyok... vagy hogy kellene lennem. Nem jó itt ébredni. Ha pedig a fejfájásból indulok ki, akkor a szarul érzem magamon túl még vagy agyrázkódásom is van, vagy csak sikerült kókuszdiónak képzelnem a fejem, amit fel akartam törni, ahogy elzúgtam, mint egy zsák krumpli. Azt hiszem. Igazából sose tudom, hogy milyen elájulni, mert az mindig kiesik - túlságosan is sokat magyaráztam. Túlságosan is lengén voltam öltözve. És túlságosan is... nem tudom... katyvasz volt körülöttem. Olyan dolgok, amik egy hátrahagyott rémálom részei kellett volna, hogy maradjanak. Mégis túlságosan valóságosak voltak.
- Ettél, amíg várakoztál? Nem vagy éhes? - tettem fel a kérdésemet. Nekem nem volt étvágyam, de neki kellett ennie. - Szólhatunk a nővéreknek, hogy fent vagyok, valószínűleg hoznak ételt.. ettél már világhíres amerikai zselét ala amerikai kórházak? Verhetetlen... de csak a piros. Az az igazi - ellépve Angelo mellett magam mögött hagytam a mosdót, lazán megfogva és oldalra húzva az anyagot, hogy ne mutogassam magam itt neki, mert nem akartam zavarba jönni attól, hogy mit láthat meg rajtam, a bőrömön, a hegeket, a valós rémálom lenyomatait. Nem voltam felkészülve arra még úgy sem, hogy elvileg most ő a férjem itt. Csak a balett időszakában szerettem a szerepjátékot. Hogyan kell viselkedni egy párkapcsolatban? Hogyan szólítsam? Fogjam meg a kezét, vagy tegyek úgy, mintha nem is...
Istenem! Nem szólhatunk a nővéreknek! Megköszörültem a torkom, bizonytalanul visszaindulva az ágy irányába. Megfontoltan, baromi lassan, nehogy baj legyen.
- Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe az egészbe. Borzalmas lehetett egy helyen megmaradnod órákig - igyekeztem poénnal elütni a bocsánatkérésem komolyságát, mert tudtam és sejtettem, hogy a zabszem állandóan zizegett a hátsó felében. S a legnagyobb büntetés neki az lehetett, ha nem mozgolódhatott, mint egy betépett kismaki. Elérve az ágyat leereszkedtem rá, de a pillantásom tétován kereste Angelo alakját, arcvonásait. Szégyelltem magam előtte, ha teljesen a lecsupaszított igazságot vállalni akartam - leginkább magam előtt.

||► Last One Standing ♫

thx.

Szerettem mindig is a biztos alap lenni mindenhol, akire lehet támaszkodni, s aki képes megoldani minden problémát. Ez Rómában még virágzott, de itt New Yorkban mintha kezdene szép lassan haldokolni szorosabb ismeretségek hiányában. Nem véletlen, hogy ennyire ragaszkodtam ahhoz, hogy Zariah mellett legyek a mentőben, s őrizzem az ágyát itt a kórházban is. Kötelességemnek tartottam, olyannak, amit nem söpörhetek félre csak úgy, még akkor sem, ha jelenleg mögöttem örvénylik a káosz.
- Ha megtudja, inkább utálni fog, hogy nem hívtuk meg az esküvőnkre, nem? - nevetem el magam fáradtam, amin nem segít az arcomon levő kéznyom sem. Mondjuk ha az ember rám néz, nem feltétlenül az az első gondolata, hogy házas ember lennék, de hát kis hazugságnak ez most tökéletes volt a cél érdekében. Nem lett volna szerencsés, ha úgy kellett volna kidobatni Zariah mellől... Magamat ismerve úgyis ez lett volna, ha nem engednek be hozzá.
- Mi az, hogy nem lett volna okom? Ennyire parasztnak ismertél meg, vagy mi? - húzom összébb szemeim tettetett haraggal, ami hamar nevetős fejcsóválásba torkollik. Volt szerencsém azt már leszűrni, hogy nem tartja magát túlságosan sokra ez a lány, s ezzel bizony csak ő egyedül van így.
- Tudni akartam, hogy jól vagy, és nincs komolyabb bajod, ha már én találtam ki ezt a kínaizást. Nem lett volna jobb kicsivel sem, ha otthon ücsörgök tétlenül a négy fal között, és hívogatom negyed óránként a kórházat, hogy mi van veled. Szóval, ez egyszerűbb volt. És egyedül sem voltál, mikor felébredtél, ami jó dolog, ha nem hoztam rád a frászt. - láthatóan nem kerülgetem a témát, nem közelítem meg hátulról, hogy itt akartam lenni vele. Azok után pedig főleg, hogy megtudtam róla és a múltjáról pár nagyon kemény információt... Amiket természetesen nem hagyok annyiban. Nem fogom ugyan rázúdítani, hogy mindent tudok, hagyom, hogy ő maga tárja elém. Nem kellene ugyan beleavatkoznom a dolgaiba, de most úgy érzem, hogy ezt kell tennem. Bele kell robbannom az életébe.
- Most mi bajod? Ez olyan természetes dolog, mint az ivás! - még mindig röhögök a remek felvetésemen, hogy a vécé fölé tartom őt nagyon szívesen, de hát nem akar élni a lehetőséggel. Nem is értem, miért?! Sikerül azért eljutnunk odáig, de olyan vagyok, mint egy megtermett pióca, amit nem lehet levakarni.
- Hogy te milyen vagy! Neked azt kéne hazudnom, hogy az ápolód vagyok. - megadó mosollyal természetesen becsukom az ajtót, ennyire nem szeretnék azért a privát szférájába behatolni. Tudom, hogy rossz lenne ez neki. Én mindenesetre az ajtó előtt állok csípőre rakott kezekkel akkor is, mikor végre végez.
- Az orvos azt mondta, hogy szerencséd volt, mert jól érkeztél a földre, nem verted be a fejed súlyosabban sehova. Még kicsit fájhat, de a sok pihenés helyrehozza. - szólal fel dr. D’Amore. A többi részletet inkább megtartom magamnak.
- Nem ettem semmit, és éhes is vagyok, de sajnos érzelmi zsarolást kell alkalmaznom. - bólintok, mikor ellép mellettem. - Ha hajlandó vagy enni te is egy kicsit, akkor én is fogok. Ha nem, akkor végig kell nézned, ahogy agonizálok itt melletted. - próbálom humorosra venni a szituációt, de ez most eléggé nehéz, hiszen mikor ellibben a kórházi ruhája, felfedezek rajta valami olyasmit, amit nagyon nem kellett volna látnom, s amitől görcsbe rándul a gyomrom. Hiszen a hátán levő heg esélyesen nem magától került oda... Inkább megköszörülöm a torkom, hogy visszanyeljem azt a temérdek kérdést és választ, amit mondani akarok neki.
- Hát ez az! Te is aludtál egész éjjel, még beszélgetni sem tudtam senkivel! - mosolyodom el, s mikor letelepedik újra az ágyra, én az ajtóhoz lépek. - Szólok a nővérnek, hogy felébredtél, hátha akarnak valami gyógyszert adni, vagy megnézni, hogy vagy. - efelől nem is tágítok, ha esetleg nem szeretné, hogy szóljak bárkinek is. Muszáj. Így ha nem ellenkezik sokáig - már ha ellenkezik egyáltalán -, akkor nagyjából öt percre eltűnök odakint a folyosón. Több idő nem telik el, hamarosan trappolok is vissza a szobába.
- Mindjárt érkezik valaki hozzád. Arra emlékszel amúgy, hogy mi váltotta ki az ájulást? Eléggé zavart voltál, mikor a mosdóba mentél. - a váratlanság erejével zúdítom rá kérdésem, melyre túlságosan sok ideje nincs válaszolni. Én nem foglalok helyet, hiszen az elkövetkezendő két perc után egyből érkezik is a nővér. Két perc pedig kevés idő egy velős válaszra. Egy tökéletes hazugságra pedig végképp.

They've promised that dreams can come true - but
forgot to mention that nightmares are dreams, too.

Angelot nem próbáltam megfejteni, mert nem ismertem őt annyira, hogy eljussak eddig a pontig az életében. Egy valamit azonban biztosan tudtam, hogy a jelenléte az életemben ha nem is volt erőszakos, egy eldobott, a víz felszínén kacsázó kőként rengette meg a világom, a fodrozódó felszínen megjelenő koncentrikus körök pedig a belőle áradó rezgésekkel voltak azonosan. Valahogy.. az ő léte nem zavart annyira, mint mások erőszakossága, mások agresszívvá váló benyomulása az életemben. S mindez új volt, nem szokványos, amivel jelen helyzetben sem tudtam mit kezdeni és ez az érzés azóta jelen volt az életemben, mióta leültem mellé az ördögűző szeánszon. Az, amivel elérte, hogy mellettem maradhasson, egy bizonyos szinten zavarba hozott és ha hittem volna valaha is a hátrányos megítélésben, a testére rajzolt sziluettek, formák és minták elriasztottak tőle. De tudtam milyen kirekesztettnek lenni. Magányosnak, aki mellett csak úgy elfolyt az élet, miközben lélegeztem, de nem azért, mert szükségem lett volna arra, hogy életben maradjak, hanem mert átkosan erre kényszerített a szervezetem. Ha csak megszűnne dobbanni a szívem... ha csak egy érrög elzárná a testemet átjáró hálózatot.. könnyebb lenne minden. Életemben csak akkor kívántam önző lenni, amikor megkíséreltem véget vetni a belső vívódásomnak és nem ment..
Most pedig egyetlen új információ dübörgött végig az ereimen, a nem létező házasságom, amivel elérték, hogy mellettem maradjanak. S ezért tulajdonképpen hálás voltam. Mert nyolc éve a magány volt a legkedvesebb társam. Ezt száműzte el Angelo ma. Tegnap.. akármikor is kerültem rá a kórházi ágyra. Anya soha nem tudná a kegyes hazugság miatt gyűlölni a férfit, amit egy szelíd mosollyal igyekeztem átadni Angelonak, jelezve, hogy erről nem akarok vitát nyitni. Nem ismerte édesanyámat, aki bármit megadott volna azért, hogy valakit végre közel engedjek magamhoz. Hogy valakiben végre képes legyek megbízni. A szavaimra adott válaszra összébbhúztam magam, mert nem akartam neki rosszat. Ezért is sóhajtottam fel céltalanul keresve a megfelelő szavakat. Zavart a tudat, hogy... ő itt volt, amikor lehetett volna más dolga is, fontosabb.. aki nem én vagyok, mert nem szoktam hozzá mindehhez.
- Én csak.. nem szeretnék azzá válni.. nem akarok a terheddé válni és nem szeretnék neked rosszat - a hangom csendes volt, bűnösnek éreztem magam. - Nem tehetsz arról, ami történt, ezzel tisztában vagy, ugye? Az, hogy itt vagyok.. nem miattad vagy az étterem miatt történt - mert azt sem akartam, hogy mindent magára vállaljon helyettem. - Örülök, hogy itt vagy - habár mosolyogtam, feleannyira sem volt boldog, mint nyugodt, mert ez az aprócska mozdulat ment a legnehezebben a részemről. Mégis összekapartam magam annyira, hogy a mosdóig eljussak a segítségével, de abból nem akartam engedni, hogy egyedül akartam lenni anélkül, hogy látott volna, és az ellenkezésére is csak könyörgő szemekkel válaszoltam, amire végül becsukódott az ajtó. Hálásan hunytam le a szemeimet, hogy a hangjával próbálta elterelni a kínos némaságba belecsöppenő természetes cselekvést, s így könnyebb is volt minden. Dolgom végeztével azonban - mielőtt rám törte volna az ajtót, a fizikai távolságot megszüntetve újra kitártam a helyiség ajtaját, csak hogy a kérdésére válaszoljak és feltegyem a magamét, hogy a hangjával és a jelenlétével nyugtatóként funkcionáljon. Nem a nevetése volt az, ami valahogy.. a békét szimbolizálta, hanem az, ahogy a hangja eljutott hozzám.
- Nem hiszem, hogy el tudnék kéretőzni a munkából hosszú távon, ameddig kipihenem magam.. Nem most történt először ilyen - ellenkeztem csendesen, ugyanakkor azért sem törtem magam, hogy Bradleynek adjak helyzetjelentést az állapotomról. Volt, hogy csak pár pillanatig tartott az eszméletvesztés, viszont gyanítottam, most több idő telt el azóta. Mégsem voltam emiatt jelenleg fruszttrált. Legfőképpen azért, mert a fejfájás kiölt belőlem minden aggodalmat. Mielőtt ezzel viszont túlságosan is sokkoltam volna, inkább rá akartam terelni a témát, hogy miattam ne koplaljon és ne akarjon lefogyni, mert akkor még egy dolog miatt bűntudatom lenne. A kérdésem közepén botorkáltam vissza néma agonizálás közben az ágyhoz, megpróbálva a legkisebbre összehúzni magam, mintha nem is léteznék. A talpam lassú, megfontolt ritmusban érintette a talajt, a hálóinget pedig úgy szorongattam magam körül, hogy takarjon mindenhol, mintha a világ összes takaróját a kezemben tartanám.
- Azt hiszem, engedek a gonosz zsarolásnak - bár azt hiszem, hogy az evés volt az utolsó dolog, amire tudtam gondolni, s amikor tovább folytatta a gondolatmenetet, úgy lassú mozdulattal az ágyon betakartam a lábaimat. Rutinos mozdulattal nyúltam az ágy azon részéhez, ahol azt megemelhettem vaamennyire és a hátamat nekidönthettem annak, félig ülve fekvő pozícióban. A szemeimet is lehunyva hallgattam addig a csendet, ameddig Angelo vissza nem tért, a szavaira nyitottam ki a szemeimet megrezzenve a jelentől és a történtek miatt érzett újult erővel nekem csapódó pániktól. Tudtam, mitől éreztem magam sarokba szorított vadként. Tudtam, hogy mi váltotta ki. Rebbenő pillantással bújtam be teljesen a takaró alá, csak hogy Angelo felé fordulva magzatpózba húzhassam a testem, ha leült. Nem feltétlenül őt néztem, de az tagadhatatlan, hogy belül vívódtam, mert nem tudtam mit kezdeni a kérdésével jelenleg. Az igazságra még nem feltétlenül voltam felkészülve, hazudni viszont sosem tudtam. Jól meg pláne. Az egyik pillanatban még semmi gondom nem volt, a másikban egy pillantást követően pedig minden... próbáltam lenyelni a kitörni vágyó könnyeimet, de a szemem sarkában megülő nedvesség lassan csorgott végig a bőrömön.
- Mindenre emlékszem - csak második nekifutásra sikerült kimondanom a szavakat és nem is vagyok benne biztos, hogy volt ereje a hangomnak. De az biztos, hogy lassan csúsztatva ki a kezem a takaró alól Angelora pillantottam, csak hogy érte nyúljak, türelmesen, várva, hogy megértse, az érintésére volt szükségem. Valami valóságosra a telefonhívásba húzott rémálom után, ami visszarepítette a gondolataimat ugyanabba a mocsokba. - Itt maradsz, ameddig a szüleim meg nem jönnek? - nem tudtam róla beszélni még. Nem akartam, hogy eltűnjön, és elriasztani sem akartam mindazzal, ami én voltam. Milyen furcsa, hogy egy érintéssel elvettek tőlem mindent évekkel ezelőtt és most mégis abba akartam kapaszkodni. - Sajnálom - csúszott ki a számon amiatt, hogy nem tudtam őt beavatni, amikor ő feláldozta értem a szabadidejét és a törődését. Az ajtón felhangzó egyetlen koppanás után sem fordultam az ajtó felé, a fókuszom továbbra is Angelo volt.
- Áh, szia! Örülök, hogy fent vagy! Hogy érzed magad? - érdeklődött a nő, ahogy a kórlapért nyúlva jegyzetelt, de nem tudtam neki válaszolni. - Megfordulsz egy kicsit? Megmérném a vérnyomásod - úgy folytatta, mintha mindent elmondtam volna. Szavak nélkül bólintva tettem azt, amire kért, de megrezzentem akkor, amikor a mandzsettát a karomra húzta, szorosan összehúzva a tépőzárat. A hideg lúdbőrt csipkézett a bőrömre.

||► The Way of water ♫ ○ ○  

thx.

Nem kell ahhoz pszichológusnak vagy pszichiáternek lennem, hogy rájöjjek, hogy Zariah fejében valami nagyon nincs rendben. Az iménti szavainál például úgy érzem, hogy egy porszemnek képzeli magát, s lelki problémának tartja, ha más foglalkozik vele. Ezáltal pedig egyből úgy véli, hogy tehert jelent annak, aki törődik vele. Meglehet, hogy rosszul gondolom mindezt, de kétlem.
- Annyira azért ismerhetnél már, hogy legalább annyit tudj rólam, hogy ha valakivel nem akarok foglalkozni, akkor nem teszem. Vagy ha valami nem akarok csinálni, akkor nem csinálom. Úgyhogy nyugi, nem halok azért bele, hogy itt éjszakáztam! - felelem neki lazán legyintve, elküldve felé egy biztató, könnyed mosolyt. Találkoztunk már párszor, s biztosan tapasztalhatta már, hogy semmit sem csinálok kényszerből. A kis szektás gyűlésünk persze más volt, mert azt kötelezően írták ki nekem, ha nem akarok magamnak egy szép kis bírságot vagy pár hónapot a rácsok között.
- Na, ez a beszéd! Haladunk! - végre egy pozitív. Örül, hogy itt vagyok. Ennyi! Nem is kell több, nem kell ezt cifrázni, nem kell egyből keríteni és felvenni a védekező pajzsot. Egyszerűen csak örül. Pont. Ez pedig így tökéletes.
- Rossz szemmel néznék, ha újra szabit kérnél? Tudják bent egyáltalán, hogy rosszul szoktál lenni? Vagy nem mondtad nekik? - megérteném, ha nem teregetné ki minden szennyesét. Én sem tenném. Bár én inkább büszkeségből, hogy ne lássa senki rajtam azt, hogy sebezhető vagyok. Zariah pedig jelenleg a szememben a sok információ után, amit megtudtam róla, nem csupán sebezhető... Hanem ő maga egy hatalmas, vérző seb.  
Pár percre eltűnök, amíg kerítek neki egy ápolót, de ezek a távol töltött másodpercek is nagyon súlyosak. Mintha valami ülne a vállamon, s húzna lefelé. Ez lenne talán az empátia? Hogy ennyire borzalmasan érzem magam attól, ami Zariahval történt? Tengernyi gondolat pereg le szemeim előtt, mit műveltek vele. Nagyon nehéz kiirtani őket magamból, ezt persze nem mutathatom neki. Úgy érzem, hogy a sajnálat pont, hogy nem segítene rajta, hiszen biztosan ezernyi ilyen sajnálkozó ábrázattal találkozott már. Más oldalról kell megközelítenem. Talán ha bevetem minden pozitivitásom, az segítene? Kissé erőltetetten ugyan, de mosollyal érkezem vissza a szobába, s eléggé nyomós kérdésemet is a tartalmához mérten sokkal lazábban és természetesebben teszem fel számára.
- Ezt a mindent meg kell beszélnünk egy következő alkalommal, de akkor inkább te válassz helyet, azzal lehet, hogy megússzuk épségben. - próbálom őt ugratni széles mosollyal, miközben a felém nyúló apró kezét két tenyerem közé simítom, s váratlanul megszorítom. Ezt inkább biztatásnak szánom felé, jelezve is egy bólintással, hogy természetesen itt maradok mellette, amíg meg nem érkeznek a szülei. Annyira érződik rajta, hogy kapaszkodna a fény felé, de valahogy mindig visszacsúszik a gödör mélyére... Fáj így látni egy törékeny, ártatlan lányt, akit ennyi mindentől fosztottak meg, s aki előtt annyi lehetőség állt. Hova is gondolok, én idióta... Nem csak állt, hanem még most is millió lehetősége van bármire!
- Van egy ötletem! - paskolom meg kézfejét lelkesen, de időm már nincs kifejteni a hirtelen jött tervem, mert megérkezik az ápoló, ezért gyorsan felpattanok a helyemről, s hagyok nekik teret. Zariah pedig érezhetően magába zárkózik újra, úgyhogy...
- Már jobban van, hölgyem. Még kicsit szédül és gyenge, de szerencsére nem érzi magát már olyan rosszul. - válaszolom úgy, mintha csak engem kérdezett volna, mire hálásan bólint felém. Ezután némán nézem végig a vizsgálatokat, s el is fordulok, mintha a falon levő festményt nézném, ha véletlenül olyan helyen vizsgálná Zariaht, amit szégyellne előttem. Hamarosan azonban nyílik az ajtó, s plusz két fő lép be a szobába, akiktől én is kapok egy kósza, furcsálló pillantást. Azt hiszem, anyós és após megérkezett... Ideje is lassan az ajtó felé araszolnom, hogy minél hamarabb távozhassak majd, s tudjanak a lányukkal foglalkozni.

They've promised that dreams can come true - but
forgot to mention that nightmares are dreams, too.

Nagyon is igazak voltak Angelo szavai és amit először képes voltam megállapítani róla, hogy nyílt, talán túlságosan is őszintén vállalta a saját maga véleményét, míg én.. szerettem a csendet, ha nem kellett beszélnem, ha nem is figyeltek rám és tulajdonképpen el is felejtettek sokan. Nem zavart az, hogy nem köszöntöttek fel az emberek a születésnapomon. Nem ért váratlanul, ha a szomszédok éppen nem köszöntek nekem, mert sokukat nem is ismertem. Ha otthon is voltam, Giovannán kívül a szociális életem lederukálódott arra a majdnem harminc négyzetméterre, amit a lakásomnak mondhattam. Nem kellett nagyobb, hiszen egyedül laktam benne, és ha nagyobb lett volna, akkor minden bizonnyal fizetni sem tudnám. MInden egyes alkalommal értetlenül fogadtam Angelo jókedvét, mert nem értettem, honnan merített magában ennyi erőt a derűhöz, a látszólagos gondtalansághoz, de hinnem kellett abban, hogy valóban létezik még ilyen gondolatmenet. Hogy létezik valahol a boldogság, a mosoly, és a felhőtlen felelőtlenség. A magam részéről már nem emlékeztem igazán, milyen voltam azelőtt. Az a két hét olyannyira megváltoztatta az életem, mintha az addigi énemet egy szurokfekete feketelyukba zártam volna be, ahonnan nem hallottam egyáltalán a segélykiáltásokat, hogy az az én.. én voltam. Ahelyett pedig megkaptam és magammal hurcoltam azt a fakó ént, aki mindenkinek útban volt. Aki nem élt igazán, aki csak az oxigénnek köszönhetően létezett a mai napig és nem azért, mert céljai lettek volna. Olyan igaziak. Szerettem volna, ha mindez másként alakulna. Szerettem volna mély boldogságban tocsogni. Csak.. nem voltak hozzá meg az eszközeim és a tényleges akaraterőm sem. Jobb volt a csend és a magány. Jobb volt az, ha elvonulhattam és nagyon is tisztában voltam azzal is, hogy a szociális képességeim nem mindig mutatták azt, hogy rendben voltam. Néha voltak napok, amikor nem is voltam jól. Néha pedig.. csak hagytam, hogy mások által érezzem azt, nem voltam hiábavaló. A szavaira halványan elmosolyodtam, s bólintottam is, meghagyva a lehetőségét annak, hogy az ő gondolatai lehessenek az utolsó kimondottak. Jó, hogy haladtunk. Jó, hogy örültem neki. Így volt, mert segített. És ha nem is tudtam a segítségéért kiáltani, ott volt mellettem.
A feltett kérdésre kiszáradt a szám. Megköszörültem halkan a torkom.
- Nem tudja a főnököm - hagytam ennyiben. Nem volt értelme őt beavatnom, mert annyira értette volna meg a problémáimat, mint egy úthiba. Ott volt, de nem sok értelme volt, csak még nagyobb problémákat okozott. Ahogy magamra hagyott, a kedvem is azzal egyenes arányosan változott meg és húzott lefelé az az ismerős érzés, amit a kórházak váltottak ki belőlem. Nem az ajtót figyeltem, nem számoltam a perceket, míg visszatért, de igen is valamit magával vitt, amitől a szoba üresnek hatott, s abban is merültem el pillanatok alatt. Fel kellett volna lélegeznem, ahogy visszatért, ahogy az evést említette és ha engedtem is neki, nem tudom, mit mondhattam volna el. Tudom, hogy mit kellene elmondanom. Tudom, hogy valakiket közelebb kellene engednem, de ott voltak bennem azok a gátak, amik nem engedték, hogy egyszerűen átlépjek azokon. Még nem álltam rá készen teljesen.
A kezem kinyúlt felé, bólintottam a hallottakra, de valahogy kényelmetlenné varázsolta az ápoló a légkört.
- Elmondod az ötleted majd? - tátogtam felé, miközben a csendem túlságosan is súlyossá vált, Angelo pedig kimentett, ahogy a nő kérdéseit helyettem megválaszolta. Hosszan pillantottam rá, amivel megköszöntem a segítségét, de ahogy elfordult, úgy elhúztam a kezemet. Ha menni akart, hagytam, hogy menjen, s ezért is fordítottam a figyelmem a hirtelennek nem mondható, várt vizsgálatra. Feljebb ültem, hogy a fehér köpenyes megvizsgálja a tüdőmet, végigtapogassa a nyakamat és a mandzsettát a kezemre húzva egy gyors vérnyomást is mérjen. Csendesen tűrtem a mozdulatait, és valahogy a hármasunkat elnézve az az érzésem támadt, mintha mi lennénk a három kismajom megfelelője.. az egyik nem hall, a másik nem lát, a harmadik nem beszél.
- Meg is vagyunk - mosolygott rám, felírta az adatokat a kórlapra, aztán Angelo felé is elnézett. - Hagyom magukat, viszont a kezelő orvossal tudatom az állapotát, Miss Stone. Ha minden igaz, akkor még tudok szerezni ételt is, ha éhes lenne - ezt már a kilincsre ráfogó kézzel közölte, mire bólintottam szavak nélkül.
Csak akkor köszöntem meg csendesen, amikor a hölgy eltűnt volna, pont akkor jelentek meg a szüleim a nyitott ajtóban és minden kérdést nélkülözve, talán csak köszönve nyomultak be a kórterembe.
- Hát ön? Mit keres itt, uram? - apám hangjában atyai féltés keveredett némi váddal, főleg akkor, amikor a szemei befogadták a tetoválások látványát is Angelon.
- Kincsem! Jajjj istenem - anya hangja keveredett apáéval és mint akinek csőlátása volt, már szaladt is az ágy felé, olyan szoros ölelésbe vonva, amire most nem vágytam.
- Anya! Apa! - pillantottam el Angelo felé, akit apa csípőre pakolt kézzel méregetett. - Ő.. Ne ijedjetek meg, szóval.. azt mondta, hogy a férjem, hogy be tudjon kísérni.
- A férjed?
- A férjed? Mégis mit jelentsen ez? Zariah Stone! A fenébe is! Elment az eszed, lányom?- visszhangozták a kérdőre vonással
- Nem az, ő... nem az. Angelo a neve - bűntudattal pillantottam el Angelo felé, anya is végre képes volt arra, hogy ne engem fürösszön minden figyelmében. Próbált mérgesnek tűnni, de egy alig százhatvan centis nő annyira nem tűnhetett borzasztó látványnak. Apám a nála egy fejjel magasabb mivoltával talán, de Angelo volt az, aki a testfelépítésében mindenkire rávert.. - Angelo a neve és nem tehet arról, hogy itt kellett lennie. Miattam van itt - biggyesztettem le a számat is, felhúzva a takaró alatt a mellkasomhoz a lábaimat védekezésképpen.
- Zara, nem értek semmit - Angelo és köztem váltogatta anya a pillantását.
- Vele voltam, amikor rosszul lettem - motyogtam, kerülve mindenki tekintetét.
- Ó!
- Vagy úgy.. - a szüleim egyöntetűen Angelora néztek. Ha most elmenne, apa biztosan addig menne utána, ameddig a lábai bírják. Bárcsak olyan kitartó lennék, mint ő.

||► Trauma ♫ ○ ○  

thx.

Vajon hány ember tudhat arról, amiről nekem sem szabadott volna? Vajon a szülei tudnak minden részletet arról a pár hétről? A pszichológusa, pszichiátere mindenről tudomást szerzett? Vagy még mindig temérdek dolgot őrizget Zariah a lelke mélyén egyedül? Minél tovább figyelem őt, annál biztosabb vagyok benne, hogy a körülötte levő világ a töredékét sem tudja annak a kegyetlen valóságnak, ami azalatt a két hét alatt történt vele. S bár gyengének tűnik lelkileg... De jobban belegondolva... Borzalmasan erős lány. Hiszen itt van. Él. És nem adta fel a történtek ellenére sem. Muszáj neki valahogy segítenem, ne húzza mélyebbre a saját lelke.
Lelkesen bólintok kérdésére, mikor belép közénk az ápoló. Temérdek ötletem van arra, hogy húzzam ki őt a gödörből apró lépésenként. Sosem szabad túlságosan nagyban indítani, hiszen az csak visszaesést jelenthet.  
- Nagyon köszönjük a segítségét. - engedem útjára végül az ápolót, akit nagyon hamar vált újabb két ember. Zariah szülei. Hirtelen borzalmasan kellemetlen lesz az egész helyzet, s igazából magam sem tudom, hogy miért. A pofám nagy, nem félek senkitől, meg tudom védeni magam, mégis a fejem szerintem olyan piros, mint egy rohadt pipacsnak, mikor az apja számonkér.
- Én... Öhm... - hú, az a tekintet! Mintha egy kést forgatna az apja a beleimben! Hagyom inkább, hadd próbáljon kimagyarázni engem Zariah, ami nagy nehezen sikerül is. Legalábbis arra tökéletes, hogy időt nyerjen számomra, hogy egy kicsit rendezzem magamban a helyzetet, s felszívjam magam. Nagy levegő, mehet!
- Uram, hölgyem, Angelo vagyok. - bólintok feléjük, mintha nem hangzott volna már el százszor a nevem. Jobb többször, mint soha!
- Amikor rosszul lett a lányuk, épp velem vacsorázott. Mikor kiment a mosdóba, akkor esett össze, én pedig utána mentem, és hívtam a mentőket. Sajnos nem jöhettem volna vele... Csak úgy, hogy azt hazudtam mindenkinek, hogy a férje vagyok. Itt akartam lenni vele, hogy tudjam, hogy jól van. Szóval, anyós, após... - tárom szét karjaimat egy széles vigyorral. Ez az, Angelo, a legszarabb poént sikerült elejted, a legjobbkor...  
- Sajnálom. Máshogy nem sikerült volna eljönnöm vele. - váltom komolyabbra a szót. Igazság szerint nem tudtak volna távol tartani, mert akkor meglehet, hogy a mentős orrát is betörtem volna, ám erről senkinek sem kell tudnia.  
- Akkor azt hiszem, nekem ideje mennem. - ellépek a szülők előtt, majd Zariah ágya mellett megállok, s óvatosan a vállára simítom a kezem. Ezek után nem tudnám őt úgy itt hagyni, hogy egyszerűen csak kisétálok az ajtón. Az most egyáltalán nem menne. Bakker, öregszek... Minél idősebb leszek, annál érzelgősebb leszek? Szedd össze magad, Angelo!
- Vigyázz magadra. Majd kereslek. - talán egyetlen pillanattal tovább mosolygok felé, mint kellene, de végül nehezen és tétovázva, de ellépek tőle. Most a szüleire is szüksége van, elvégre mindig ők voltak ott mellette. Régen is.
- Örültem, és még egyszer elnézést a kellemetlenségekért. - bólintok a szülei felé, s ha az apja nem utasítja el, akkor én szívesen kezet fogok vele. Ha igen, részemről az sem gond. Érezhető, mennyire féltik őt, ami egyáltalán nem meglepő azok után, ami történhetett. Az ajtóból még visszanézek a leányzó felé, végül alakom elveszik végleg a kórházi látképben.
Álmos vagyok és fáradt, ez nem titok. Az agyam mégsem képes annyira eltompulni, hogy ne Zariah járjon a fejemben egészen hazáig. Őt látom magam előtt a kétnapos pizzaszeletben, a pohár kólában, s még a zuhany alatt is egyre csak rajta jár az agyam. Hogy hogyan segíthetnék. Hogyan zökkenthetném ki. Hogyan húzhatnám ki belőle, mi történt... De hát csak egy idegen vagyok! Vagy már annyira talán nem... De mégis. Vagy mégsem? Kusza az egész helyzet. Karikás, halványlilás szemekkel lépek ki a zuhany alól, s úgy, ahogy vagyok letelepedek a kanapéra, s bár alig bírom nyitva tartani a szemeimet, azért bekapcsolom a tévét.  
- ...új állat érkezett az állatkertbe... - kapom el a röpke hírt, mire a már eddigre lehunyt szemeim rögtön kipattannak. Állatkert? Állatkert! Micsoda kurva jó ötlet!  
”Tudom, korai még... Csak állíts le a picsába, ha túlbuzgó vagyok, de ha már nem jöttek be a kínaiak, pár nap múlva egy állatkerthez mit szólsz? ”
Bepötyögöm neki messengeren, amit nem tudom, mikor fog megnézni, ám én ott leszek, amint bekapcsolja a telefonját. S most ideje aludni egy keveset, hogy holnap újult erővel szőjem tovább a terveimet.