Néhány gondolat Mr Lemmon-ról, a teljesség igénye nélkül:

- A neve. Ha a családneve ismerősen cseng a számodra, az nem pusztán a véletlen egybeesés műve. Így van. Rokonságban áll az egykori, méltán népszerű Jack Lemmon-al. Jeremy nagyapja, valamint a színészlegenda első ági unokatestvérek voltak. Noha a híres rokonnal csak ritkán volt alkalma találkozni, büszke arra a néhány filmplakátra, apró ajándéktárgyakra, amiket “Uncle Jacky” ajándékozott neki. Egy hintaló még mindig a dolgozószobájában díszeleg, amit Jeremy hatodik karácsonyára ajándékozott neki a család leghíresebb szülötte.
Ejtsünk szót a keresztneveiről is, hiszen ezeket sem véletlen kapta.A Jeremy utalás Jack bácsi első olyan filmjére, amelyben egy csapásra világhírűvé vált (Some like it hot), és a mai napig az édesanyja kedvence. A Dwight név pedig utalás a 34. Amerikai elnökre, kinek az elkötelezetten republikánus Lemmon család nagy tisztelője.

- Ha már politika. Mint említettem fentebb, a Lemmon család, generációkra visszamenőlegesen republikánus eszméket vall. A politika mindig is központi szerepet játszott az életükben, tekintettel arra, hogy Jeremy nagyapja elismert politológus volt a nyugati parton, az apja pedig a a Columbián oktat amerikai hadtörténetet. Jeremy naprakész politikai eseményekből, megvan a véleménye úgy a múltról, mint a jelenről, és elképzelései és teóriái is a jövőről. Szerinte a demokratáknak soha többé nem lesz olyan elnökük mint amilyen Kennedy volt, akit még a hozzájuk hasonló vaskalapos republikánusok is elismernek. Noha azért vannak bizonyos kérdések, döntések amelyek kezelését, vagy éppen a témához való viszonyulást másképp értékelik. Alapvetően pacifista, bár nem tagadja, hogy bizonyos helyzetekben szükségszerű a rend fenntartása érdekében a keményebb katonai szigor.
Elkötelezett híve a jelenleg regnáló elnöknek, akiben egyszersmind azt is tiszteli, hogy Dwight Eisenhower elnökhöz hasonlóan korábban semmiféle szerepet nem töltött be a politikai életben.
Ilyen témakörben egyébként valószínű napestig tudna értekezni.

- Jeremy presbiteriánus vallású, de nem vallásgyakorló. Ugyanakkor támogatja az egyházközösséget minden évben egyszer, valamint a felesége a gyerekek számára karácsonykor úgynevezett “Presbiter Doboz” akciók szervezéséből is kiveszi a részét. A Lemmon család mindig is ismert volt adományozó és segítő szándékáról.

- Jeremy öt éve a Manhattan High School amerikai történelmet oktató tanára. A diákjai körében átlagos népszerűségnek örvend. Nem a jópofaságáról, vagy éppen a diákjaival szemben mutatott lazaságáról híres. Az iskola falain belül elvárja a fegyelmet, azon kívül azonban azért ő is könnyedebbre “karidgánosabbra” veszi a figurát. Minden nap öltönyben és nyakkendőben, elegánsan jár dolgozni. Az öt év alatt még senki nem látta őt az iskolán belül egyszerűbben, hétköznapibban. Sokszor vállal korrepetálást, felzárkóztatást, szívügyének tekinti azoknak a diákoknak a segítését, akiknek kicsit nehezebben megy a tanulás. Ezeket az alkalmakat teljesen ingyen csinálja, az iskolától csak a hely biztosítását kéri, és minden esetben meg is kapja.
Gyakran felmerül az a kérdés, hogy vajon egyik-másik diáklányra szemet vetett e már a tanár úr, hiszen nem titkolt tény, hogy - főleg - az érettségiző lányok körében eléggé központi figyelmet élvez. Ő azonban rendre és következetesen utasítja vissza ezeket a dolgokat. Számára egy nő húsz év alatt még gyerek. És ez így volt tíz éve és így van most is.

- Jeremy igazi mintaférj. Nem azért mert bárki ezt várja tőle, hanem mert így nevelték, és mert az értékrendjébe ez fér bele. Hét éve házas. Bár korábban nagykanállal habzsolta az életet, nem egyszer vett részt barátokkal, cimborákkal meredek és hajmeresztő bulikban, főleg az egyetemi évek alatt, mára benőtt a feje lágya. Büszke arra, hogy hűséges. Tevőlegesen soha nem csalta meg a feleségét. Nem is fogja. Nem született meg még az a nő, és már nem is fog, aki miatt felrúgná ezt a stabil és sok vihart már megélt házasságot.Ugyanakkor a mai napig megnézi a szebbik nem mutatós képviselőit, és nem egyszer gondolatban bizony már levetkőztetett pár csinos hölgyet. Elvégre egészséges férfi ember, egészséges gondolatokkal. Nincs ebben semmi rossz.
Mrs Lemon Lemmon (nem csalás nem ámítás, bizony így hívják a feleségét) szinte az első perctől elcsavarta a fejét, és nem volt kérdés, hogy amint lehetősége lesz rá gyűrűt húz az ujjára. Háromszor kérte meg a kezét mire végre igent mondott.

- Ha már nők. Jeremy számára az ideális nő nőies amikor kell, laza és hétköznapi amikor kell. Nagy szíve van, kellemes beszélgetőpartner, jó a humora, tájékozott. Ki nem állhatja a karrierista, kemény, emancipált, a falat fejjel is betörni kész nőket. Konzervatív gondolkodású emberként hiszi, hogy Isten a nőket nem arra teremtette, hogy kemény fizikai munkában bizonygassák mennyire tökéletesek, hanem arra, hogy a nőiességükkel váljanak a teremtés csúcsává. Jeremy hiszi, hogy a teremtés koronája nem a férfi, hanem a nő. Tiszteli és szereti a másik nemet.

- Jeremy igazi patrióta. Néha már rémesen giccsesen ünnepli a Függetlenség Napját. Kerti partik, Hálaadás, Karácsonyi lakoma, Szilveszter, Tavasz ünnep….gyakorlatilag amikor csak lehet szívesen hív vendégeket a házukba. A felesége tökéletes háziasszony, és erre roppant büszke. A házának homlokzatán természetes ott lengedezik a nemzeti zászló.

- Jeremy életének egyik legnagyobb fájdalma talán az, hogy még nem született gyermekük, annak ellenére, hogy mindketten egészségesek. A felesége úgy egy éve végre, hosszas próbálkozás után teherbe esett, ám egy sajnálatos baleset következtében a baba elment. Akkor, az az incidens megtépázta a házasságukat, amit azóta próbálnak újraépíteni. Jeremy pedig reménykedik, hogy egy napon a felesége ismét egy pozitív terhességi teszttel várja majd amikor hazaér.


A múltam bármely pontjáról emelhetnék ki fontos részletet, amelyet hosszan taglalva, aláfestő zenével, megfelelő narrációval élvezhetően olvasmányossá, vagy nézhetővé tehetnék. Lehetne ez akár örömteli, mert számos ilyen volt, de akár kevésbé szívderítő is, mert ilyen is akad. A múlt, ahogy telik az idő úgy szépül meg, jobban mondva a kevésbé kellemes dolgokat az agyunk hajlamos valami titkos rekeszbe rejteni, és többé nem tudomást venni róla. Csak ha nagyon muszáj.
Minél frissebb egy emlék, annál elevenebb és annál inkább még a maga valós részletében gondolunk rá. Ilyen számomra az ami egy évvel ezelőtt történt. Nem feltétlenül csak azért ezt gondolom nagyon kardinálisnak, mert egy olyan ponton érint, ami nekem nagyon érzékeny. Hanem mert az emlék valóban friss és az eddig stabilnak hitt, számos vihart megélt házasságomat is alaposan megtépázta. Addig a percig nem sokszor veszekedtünk látványosan. A magam részéről amúgy is ritkán emelem meg a hangom, vagy hagyja el a szám káromkodás, esetleg a másikra tett, bármiféle lekicsinylő megjegyzés. A feleségemet pedig imádom, ez nem változott azóta sem. De egy fél évig azután a karácsony után, nagyon úgy tűnt, hogy a sziklaszilárd kapcsolatunk zátonyra fut. Pedig igazából egyikünk sem volt hibás. Pontosabban azt hiszem mind a ketten azok voltunk. Egyformán.

2019. december 22.

Lemon pontosan 8 héttel azelőtt tett boldog emberré. Mikor este fáradtan hazaértem, a hónom alatt számtalan javításra szoruló dolgozattal csend és némaság fogadott a házban. De nem volt teljes a sötétség. Belépve különös, vibráló fények futottak végig az egész előszobán, a lejátszóban valami zongoradarab szólt, finom illat lengte be az egész otthonunkat. Ott állt a feleségem a nappaliban, én meg csak kiejtettem a kezemből minden holmimat, és azt is elfelejtettem egy időre, hogy milyen évszámot írunk, és melyik bolygón vagyunk.
Éveken át hiába próbálkoztunk, egyszerűen nem sikerült. Lassan kezdtük feladni a reményt, tulajdonképpen én már kész voltam arra is, hogy közös gyermekek nélkül fogjuk leélni az életünket, pedig korábban nem volt nagyobb vágyam annál, hogy számtalan apró kis Lemmon csatangoljon az óriási házban. Hiszen pontosan ezért vásároltunk ekkorát. Azt is tudtam azonban, hogy ezért nem fogom őt elhagyni. Én Lemont szerettem, tőle akartam gyereket, és ha ez nem sikerült volna, akkor sem változik semmi. Akkor is vele akarom leélni az életemet.
Szívem szerint a széltől is óvtam volna, ám ő csak mosolyogva hárított, és ugyanúgy készült az éves, karácsonyi “Presbiter Dobozok” rendezvényre, ahogyan előtte minden évben. Egyre gyönyörűbbnek láttam, de az is lehet, hogy ezt részben csak bemagyaráztam magamnak. A feleségem mindig is csodálatos asszony volt.
Bár a korábbi években a karácsonyt mindig a szüleimnél töltöttük, most elhatároztuk, hogy elutazunk. Béreltem egy kis házat fenn Connecticutban, nem messze Watertown-tól. Valahol a fenyvesek között bújt meg, egy kacskaringós bekötőút végén, én pedig úgy gondoltam, hogy emlékezetes és felejthetetlen ünnep lesz ez a számunkra.
December 22-én terveztük az indulást. Lemon mindent összecsomagolt, ezt a részét szerette mindig ő intézni, én pedig biztos voltam benne, hogy ha ő készíti össze a dolgokat, akkor semmi nem marad otthon. A szervezőképessége egyszerűen felülmúlhatatlan volt mindig is. Két héttel az utazás előtt nézettem át az autót, nem akartam úgy elindulni, hogy útközben esetleg lerobbanunk, és az éjszakát kinn kell tölteni a szabad ég alatt, amíg valahonnan megérkezik a felmentő sereg. Tényleg igyekeztem mindenre gondolni, ahogy Lemon is egyre izgatottabban és boldogan készült az utazásra.
Ő akart vezeti. Ma már tudom, hogy akkor erőszakosabban kellett volna kijelentenem, hogy én fogok vezetni, hiszen éppen akkor kezdett New Yorkban is szállingózni a hó, amikor a külvárost magunk mögött hagytuk. Még az első benzinkútnál meg is említettem neki, hogy átveszem a kormányt, de játékosan megcsípte az arcom, megpöckölte az orrom és közölte, hogy majd hazafelé vezethetek, ő úgyis végig fogja aludni az utat. Mondtam már, hogy a feleségem évődő flörtjeinek hét év után sem igazán tudok ellenállni? Ráhagytam. Pedig nem kellett volna. A havazás erősödött, a nap pedig lemenőben volt. Lemon azt kérte, hogy beszélgessünk, ébren akar maradni. Azt hiszem akkor szóltam rá egy kicsit erélyesebben, hogy ha nem érzi magát alkalmasnak, akkor inkább tényleg átveszem a kormányt, ő azonban hosszú idő óta először szólt vissza egy kicsit sértettebben. Be kellett volna tudnom a megváltozott hormonoknak, vagy egyszerűen annak, hogy semmi másra nem vágyik a feleségem, csak arra, hogy vezethessen kicsit, kiszakadva  a megszokott környezetből. Nem kellett volna felvennem a kesztyűt, és nem kellett volna kötnöm az ebet a karóhoz. Én csak fújtam a magamét, hogy álljon félre, cseréljünk helyet, ő meg csak bizonygatta, hogy végig tudja csinálni. Én sem az útra figyeltem már, ő pedig szintén, ami baj, mert ő volt a sofőr. Nem vette észre a lefagyást az úton. A kocsi hátsó kerekes BMW lévén egyszerűen megpördült, és bár Lemon egy ideig az úton tudta tartani az ide-oda csámpázó karosszériát, de végül egy nagy bukót követően az árokban kötöttünk ki valahol Woodbury közelében.
Nem sok mindenre emlékszem, csak arra, hogy amikor magamhoz tértem a vörös és a kék fényeket láttam magunk körül, a friss hóesésben a feleségemet kerestem folyamatosan. Azt mondják legalább három órát vesztegeltünk az összetört kocsiban, mire megtalált bennünket egy munkából hazafelé igyekvő autós, ő hívta ki a 911-et.
Másnap tudtam meg, hogy elvesztettük a majdnem kilenc hetes magzatunkat. Összetörtünk. Lemon is és én is. Az elkövetkezendő hónapokban alig szóltunk egymáshoz, szinte kerültük a másik társaságát. Szerettem volna őt hibáztatni, de nem ment. Tudtam, hogy nekem kellett volna engednem, hiszen a feleségem várandós volt, másképpen működnek ilyenkor a nők. Később ő is elmondta, hogy a benzinkútnál át kellett volna adnia a volánt, de annyira bizonyítani akart magának és nekem is, hogy a várandósság nem fogja semmiben megváltoztatni.
Nehezen engedett vissza a bizalmába, pedig minden nap ezért küzdök. Tudom, hogy szeret, tudom, hogy én is. És azt is tudom, hogy egy évvel az egész után a magam részéről készen állok arra, hogy újra próbálkozzunk. Talán újra megtörténik a csoda.