Nem egy földre szállt angyal, de túl sok ártó szándék mégsem szorult belé. Külső szemlélő számára már-már tökéletes is lehetne akár, maga a megtestesült kedvesség és jóindulat, de természetesen azért neki is megvannak a maga árnyoldalai, mint ahogyan mindenkinek.
Az idegenekkel szemben barátságos és nyitott, nem ítél el senkit első látásra. Az a fajta, aki megáll egy hajléktalan, vagy egy utcazenész mellett, és adakozik neki pár dollárt. Olyan, akinek az értékrendjét akár normálisnak, helyénvalónak is lehetne mondani. Van egyfajta kisugárzása, ami vonzza az embereket. Talán annak köszönhető, hogy akkor is mosolyog, ha belül legszívesebben ordítana. Nem azért, mert úgy gondolná, hogy a könnyek a gyengeség jelei, ő pedig egy határozott és erős nő. Ő teljes mértékben megtestesíti a régi női ideált. Igazi háziasszony, nem egy feminista amazon. Szereti, ha van mellette egy férfi, akire támaszkodhat, aki határozott és meghozza a nehéz döntéseket. Akihez idomulhat, mégsem kényszeríti arra, hogy elnyomja a saját személyiségét.
Ha szeret valakit, akkor azért az égvilágon mindent megtesz. Igazi anyatigris, csak sajnos egyelőre még nem tudott teljes mértékben azonosulni ezzel a szereppel. Kedvessége ellenére se nem ostoba, se nem naiv. Ha arra van szükség, akkor kiáll magáért, nem hagyja, hogy könnyedén eltiporják, vagy átgázoljanak rajta.
Támogató, bárki életében biztos pontot jelentő személy. Afféle kapaszkodó, ha a környezetének arra lenne szüksége. Nagyon nőies nő, aki kedveli a romantikus filmeket, könyveket, happy enddel végződő történeteket. Nem türelmetlen, nem szokása jelenetet csinálni, inkább elszámol magában tízig. Különösképpen a kötekedés sem jellemző rá, bár néha nem bír lakatot tenni a szájára. Inkább magába zárkózik, és csendesen őrlődik, ha van valamilyen problémája. Igyekszik egyedül megküzdeni vele, ha képes rá, még ha felismeri is a segítő szándékot, és nem veszi tolakodásnak, akkor is inkább belső harcokat vív meg.
Vicces, jó humorú, kellemes társaság. Nagyjából igyekezni szokott hozzászólni mindenféle témához, a társaságnak talán nem a középpontja, hiszen nem nagyhangú figura, aki áhítja a figyelmet, mégis általában központi szereplője lesz egy-egy eseménynek, sokan vágynak a közelébe, valószínűleg a megkapó viselkedése miatt.



Megmondom őszintén, hogy ahogy közeledett az év vége, egyre nagyobb feszültség gyűlt bennem. Nem tudtam igazából, hogyan fogom kezelni ezt az időszakot, pedig én mondom, az egyik kedvenc ünnepem a Karácsony, már egészen kicsi korom óta. Nem mondom azt, hogy a mániám, de eléggé ki szoktam tenni magamért. Az, hogy a tavalyi ünnepi időszakot beárnyékolta a személyes tragédiánk, fogalmam sem volt, milyen hatással lesz az idei évre. Vajon képes leszek megőrizni a hitem a szeretetben, és ebben a csodás időszakban? – ilyen, és ehhez hasonló kérdések kínoztak már hetek óta, ahogy a reklámokban és a boltokban lassan megjelentek a téli dekorációk.
Túl kellett lépnem ezen, ez nyilvánvaló volt. Muszáj volt megacéloznom magam, és bizakodással tekinteni az adventi időszakra, amit olyannyira közel éreztem magamhoz. Természetesen újra és újra felötlött bennem, hogy az én hibám az egész, és a makacsságom büntetése volt a baleset. Ám voltak olyan időszakok is, amikor meg azt gondoltam, hogy talán mégsem álltunk készen a kis jövevényre, vagy egészen egyszerűen történt volna valami rossz, és a Sors azt akarta, hogy csak később tapasztaljuk meg, hogy milyen szülőnek lenni. A mai napig nehezemre esett ezek után Jerry szemébe nézni, a saját tükörképemről már nem is beszélve.
- Lemon, figyelsz te rám?! – a szerkesztőm hangja rázott fel abban a másodpercben a búskomor merengésemből, amikor eljutottak hozzám a szavai.
- Ne haragudj, mit is mondtál? – pislogtam rá úgy, mint aki most ébredt fel egy mély álomból. Néha tényleg azt kívántam még közel egy év után is, hogy bárcsak ennyiről lenne szó. Csupán egy rossz álomról.
- Jaj, drágám, így nem haladunk egyről a kettőre. Tudom, hogy ez nagyon nehéz időszak most neked, meg is értem, de… - a szavai megint valahogy elsiklottak a fülem mellett, bármennyire igyekeztem is koncentrálni rá. Csak mozgott és mozgott a szája folyamatosan, de hiába Trudy minden igyekezete, nem bírtam odafigyelni.
- Szóval a lényeg, hogy jó lenne, ha elvállalnád ezt a karácsonyi mesét. Mindenképpen jót tenne most a karrierednek, mert idén még egy rendes munkád sem volt. – zárta rövidre a mondandóját végre, amit már sikerült újra meg is hallanom.
- Rendben. – szinte át sem gondoltam, inkább csak automatikusan mondtam ki. – Küldd át a szöveget, és elkezdem a munkát. – fogalmam sem volt továbbra sem, hogy ez az egész milyen hatással lesz rám, de talán nem fog ártani, ha most ennyire lekötöm magam. Tudom, hogy foglalkoznom kellett volna végre a házasságommal is – mármint úgy igazán -, de könnyebb volt elmerülni az önsajnálatban, máskor meg szégyellni magam, és elbújni a férjem szomorú tekintete elől. Én is pont azt éreztem, és rettegtem, hogy esetleg engem hibáztat. Egy ideje már pszichológus segítségét is kértem, habár neki erről nem beszéltem. Szerintem életemben nem titkoltam még előle semmit, ezt leszámítva. Mindenben van egy első alkalom, igaz? Még a rossz dolgokban is, sajnos. A jó kedvvel, és a látszólagos könnyedséggel igyekeztem palástolni, hogy belül még mindig ordítani tudnék, és nem bírtam maradéktalanul továbblépni. Szánalmas, nem?
- Nagyszerű, ezt már szeretem! – csapta össze a kezét, arcán látható elégedettség ült. Én meg legszívesebben kirohantam volna az irodából, mégis visszafogtam a belülről sürgető érzést, és csak lassan emelkedtem fel a székből. – Lenne még valami… - amint megszólalt, én megtorpantam a mozdulatsor közepén. – Az egyik menhelyen támogatókat keresnek, és beígértem, hogy elmész. – hosszasan fújtam ki a levegőt, miközben a mögöttem ülő nő felé fordultam.
- Trudy, megbeszéltük, hogy nem vállalsz el a nevemben semmit, míg nem beszélted meg velem. – nem vagyok dühöngő típus, de az ilyesmi fel tudott zaklatni.
- Tudom, de ez csak egy óra. Kérlek! – sajnos további rossz szokásaim listáját gyarapította az is, hogy nehezen tudtam nemet mondani, ha szépen, kérlelően pislogtak rám.
- Jól van, majd küldd el sms-ben a címet, meg az időpontot! – mielőtt további feladatokat kaphattam volna, inkább gyorsan kimenekültem az irodából, egy kedves búcsúmosoly kíséretében.
Már-már egészen megkönnyebbültem, amikor a kocsim csendes, megnyugtató magányában ültem végre, de úgy tűnt, hogy ezen a napon egyetlen szabad pillanatom sem lehetett. A telefon kitartóan rezgett a kabátom zsebében, ahová sebtében csúsztattam be a távozásomkor. Igazából csak két ember lehetett, aki ennyire kitartóan el akart érni; az anyám, és a férjem.
- Szia, Anya! – sóhajtottam, miután megnéztem a kijelzőn a hívó felet, és benyomtam a hívás fogadását.
- Jaj, kicsim, már úgy aggódtam! – az izgatott hang ismerős volt, sejtettem, hogy valamit kivételesen szeretne is, és nem csak úgy tesz, mintha valami fontos dolgot akarna közölni, de igazából csak azt akarja tudni, hogy jól vagyok-e.
- Semmi bajom, Anya, csak munka megbeszélésem volt. – tájékoztattam kissé kimértebben, mint szerettem volna. Félreértés ne essék, nagyon szeretem az anyámat, csak néha leszívja az összes energiám. Különleges képessége volt rá, ha szuperhős lenne, akkor tuti ez lenne, amiben kiemelkedik. – Miért hívtál? – próbáltam máris rátérni a tárgyra.
- Tényleg?! De jó, annyira örülök, hogy újra dolgozol! – őszintén örült, és nekem összeszorult a szívem, hogy le akartam rázni, mikor ő csak érdeklődött.
- Én is. Szóval, mi történt? Apa jól van, ugye? – kérdeztem kissé aggodalmasan, amikor eszembe jutott, hogy esetleg valami történt. Bár, akkor nyilván egyből ezzel kezdte volna.
- Persze, jól van! Morcos, mert diétára fogtam, de egyébként semmi baja. – szinte előttem volt a mozdulat, ahogyan legyintett a kezével. – Azért hívtalak, mert el akartam újságolni, hogy az unokatestvéred a városban van, és talán jól jönne neki egy ismerős. – izgatott volt a hangja, ami nem szokott jót jelenteni.
- Micsoda? Milyen unokatestvérről beszélsz? – kérdeztem értetlenül, mert az apám családja itt élt a városban, tehát nyilván nem így fogalmazott volna, ha valamelyikükre gondol.
- Az unokahúgomról, Teresának hívják. – olyan természetességgel mondta, hogy kis híján lefordultam az ülésből, pedig ez egy kocsiban kész mutatványnak számítana.
- Tessék?! – egy oktávnyit biztos emelkedett a hangom, ahogy visszakérdeztem. – Neked nincs is családod! – fakadtam ki, még mindig alig térve magamhoz.
- Ne akadj fenn a részleteken, drágám! Ebédelj velem, és mindent elmesélek! Fél egykor, a szokott helyen? – a lelkesedését továbbra sem tudtam hová tenni, ahogy a saját érzéseimet sem. Mi van?!
- Aha… - dünnyögtem alig érthetően, de még akkor is csak pislogni voltam képes, amikor a vonalat bontotta. – Mi a… - nem, ezt még mindig nem értettem. Semmit nem értettem most már igazából.