Korábban azt hitte magáról, hogy hűséges, tisztességes, közvetlen, tekintélyt parancsoló, ha kell, kellően szigorú, alkalmazkodó. Nagyon sok pozitív tulajdonság, melyekre oly büszke volt, és gyakorolta a példamutatást velük. Aztán rá kellett jönnie az évek során, hogy igazából csak kurvára jó hazudozó.

A hűségessége erősen megkérdőjelezhető, ha csak a magánéletére gondolunk. Bár eleinte azt hitte, hogy félrebotlása csak egy olyan egyszeri, meg nem ismétlődő történés, azóta sajnos túlságosan is beleragadt a hazugságok hálójába, manapság már nem áltatja magát azzal, hogy hűséges lenne. Másokat ettől függetlenül szeret ebbe a hitbe ringatni, és végül is, teljesen nem hunyt ki belőle ez sem, tud ő nagyon hűséges lenni, csak épp nem olyan dolgokhoz, amikre első blikkre gondolna az ember, ha ezt a szót hallja. Az elvei mellett bőszen kiáll, még akkor is, ha téved, vagy ha erősen megkérdőjelezhető, hogy az az elv mennyire erkölcsös. A régi barátaihoz is elég hűséges, tartja a hátát, ha kell értük, könnyen tesz szívességeket. Meg az újakhoz is, de azokból nincsen sok, inkább csak a felszínes munkakapcsolatok, amiket muszáj fenntartani, egymás képébe mosolyogni, amúgy pedig a hátuk mögött fúrni, hogy minél előrébb lépkedhessenek. Ami valljuk be, nem áll tőle távol. Hogy sajnos, vagy sem, relatív. A bankszámlája kifejezetten hálás érte.

A tisztességességet minden bizonnyal ott hagyta el, hogy ügyvédnek ment, de ez szinte kötelező velejárója annak, hogy mivel is foglalkozik. A szükséges rossz. Nem különösebben zaklatja fel, hogy egy adott házasságban mégis ki volt a szaralak, megérdemli-e a jussát az, akiért küzd, a lényeg az, hogy a végén megfelelő mennyiségű összeget tudhasson magáénak, na meg persze az ügyfele is. Az egyéb körülmények, hogy most ki mennyire hibás abban, hogy a házasságuk válással ért véget… ő nem ítélkezik. Igazából le is szarja, csak annyira használja ki, amennyire a sikeres üzlet követeli.

Tekintélyét nagyon is igyekszik fenntartani a látszat kedvéért, viszont ott van benne az a fajta kettősség, amitől néha azért szívesen szembeköpné magát. Alkalmanként a módszerei, amikkel felkutatja, megtalálja az emberek gyengepontját… nos, végül is, az is vonhat maga után olyasféle tekintélyt, amiért elismert ember a szakmájában, de emberként nem fog jelesre vizsgázni velük. De szerencsére ez nem is alapkövetelmény, ha tekintélyről beszélünk, így aztán nem zaklatja fel különösebben.

Kellően szigorú, ha kell, aztán jönnek a gyerekei, és kenyérre kenhető. Leginkább miattuk tart még ki mindig egy olyan házasságban, ahol nem érzi jól magát. Ez elég nyilvánvaló – már az a része, hogy nem érzi jól magát benne. Egyszerűen az évek során rá kellett jönnie, hogy nem neki való ez az egész intézmény. Egy diszfunkcionális család gyermekeként, amiből igaz, annyira sokat anno nem észlelt, de utólag látja a nehézségeit elég hamar megalapozták neki, hogy milyen irányba is kell elmozdulnia. Jót tesz a gyerekeknek az, ha mindkét szülő ott van mellettük, folyamatosan, de az is elég egészségtelen, ha közben azok a szülők boldogtalanok. Hogy ő boldogtalan-e, azzal leginkább még maga sincs tisztában, mivel jól kompenzál, jól sikerül pótolnia mindent, amit hiányol – az izgalmat, a kalandok, az újdonság varázsát -, így aztán nem mondható boldogtalannak, de az biztos, hogy ez az elégedettségérzés nem a házasságából magából fakad.

Az alkalmazkodással magával azért problémája azóta sincsen. Egyrészt a szakmájából adódóan is szükség van rá, hogy megfelelően alkalmazkodjon egy-egy ügyhöz, annak körülményeihez. A különféle nyomáshoz is megfelelően alkalmazkodik, ami próbálja a föld felé taszítani. Csak éppenséggel a mód, ahogyan ezt csinálja nem mindig a legmegfelelőbb. Gyakran lesz ideges, feszült, amit a környezete észlelhet leginkább. Olyankor nem igazán lehet hozzászólni – bár mégis melyik ideges emberhez lehet? Hirtelenharagú, feszült, néha kifejezetten tavaszhangulatú, nyers, kíméletlenül őszinte, aki nem fogja cukormázba forgatni előtte a mondandóját, a kötelező udvariassági körökön felül, de akkor is konkrétan meg kell magát erőszakolnia, hogy ne szóljon be, és hát, nem is mondhatni, hogy annyira baromira sikeres lenne benne mindig. De végül is, jobb egy őszinte ember, még ha az őszintesége néha bántó is, mint egy színjáték, aminek a végén csak koppan az ember, nem?

Egy ágyban fekszem. Ahogy apránként nyitogatom a szemem, látom, hogy minden fehér, szinte vakít. Óvatosan kezdek felülni, körbepillantok, és nagy nehezen, de végül csak sikerül felfognom, hogy ez egy kórház. Iszonyatos pánik tölt el. Miért vagyok egy kórházban? Mi történt? Hol van az anyukám? Ekkor látom, hogy nem messze tőlem egy fotelben apa szundít, és épp fel is horkant kicsit. – Apa! Hol vagyok? Ébren vagy? – kérdezem, a kétségbeesettségtől és fáradtságtól erőtlenül. Hirtelen riad fel, és néz rám egyből.
- Felkeltél? Remek. Nincsen semmi gond, ne aggódj. Mindjárt szólok anyádnak, hogy felébredtél – mondja, miközben törölgetni kezdi a pólóját, majd elindul kifelé a szobából. Elég könnyű azt mondani, hogy ne aggódjak, amikor egy kórházi ágyban fekszem, nem tudva, hogy mi történt, miért vagyok itt, és még válaszokat sem kapok, hanem várjak. Ha nem lennék ennyire gyenge most, biztos még haragudni is haragudnék. Hét éves vagyok, könyörgöm, jogom van tudni, most azonnal!
Szélsebesen viharzik be anya, és egyből elkezd ölelgetni, meg csókokat osztani, miközben magában motyog valamit, ami úgy hangzik, mintha nekem címezné, de nem fogom fel, mert épp mindkét fülem eltakarja a kezével. Hogy mondhat apa ilyet, hogy ne aggódjak, nincsen semmi gond, amikor még anya is ennyire aggódva ölel át? A szemem sarkából látom, hogy közben bejön egy orvos is. Gyanítom, az lehet, fehér köpeny van rajta, alatta kék ruha, meg olyan sapka, amit a kórházas sorozatokban a műtőben szoktak hordani a sebészek, kezein műanyag kesztyű van.
- Úgy látom felébredt, végre. Ne haragudj, veszek egy kis mintát a véredből, hogy megnézzük, minden rendben van-e odabent, és utána elmagyarázok mindent. Alaposan ráijesztettél a szüleidre, de szerencsére nincsen semmi komolyabb probléma – mondja, miközben a karomat emeli meg, és egy fecskendőt nyom valamibe, ami onnan lóg ki. Elfordítom a fejem, mert úgy érzem, menten hányingerem lesz, amikor meglátom a vért. Közben meg próbálom visszafogni a könnyeket, mert nagyfiú vagyok, aki nem sír, pedig jelenleg úgy érzem, zokogni tudnék. – Biztos neked is feltűnt mostanság, hogy mennyire sokat kell innod meg pisilned, és mellette pedig rengeteget enned. Úgy néz ki, megtaláltuk az okát, és ezt úgy hívjuk, hogy cukorbetegség, talán hallottál már róla – oszt meg velem ennyit az orvos, miközben én kitartóan apát nézem, de szerencsére nem érzek már matatást a karomnál, így lassan visszafordulok. Cukorbetegség. Tessék?
- Nem szoktam sok cukrot enni – osztom meg aggályaim, mert szerintem itt valami tévedés lesz. Nem mintha szeretném, ha sok vért vennének tőlem, hogy tovább teszteljenek, lehet be kellene fognom a számat.
A doki erre csak felnevet. – Ez nem arról szól. De mindent el fogok mondani, ne aggódj, és megérted, gyerekjáték az egész – mondja mosolyogva, nekem meg közben forog az agyam, de még a gondolkozás is fárasztó jelenleg. Beugrik valami, hirtelen.
- Ez az, amikor nem ehetek kenyeret? Van egy gyerek az osztályban, aki nem ehet… – kérdezem, de továbbra is csak mosolygást kapok.
- Azt épp ehetsz, de csak módjával. Mindjárt visszajövök, csak megnézem az eredményeket, nyugodtan beszélgessenek addig vele – mondja, utóbbit anyáék felé fordulva, majd amilyen lendülettel jött, olyan lendülettel megy is ki, kétségek között hagyva engem. Haza akarok menni.


Épp tanulni próbálok, mert holnap dolgozat lesz, és nem igazán sikerült még felkészülnöm semennyire sem, és ezt nem mertem anyáéknak bevallani, inkább maradtam a jó öreg titkolózásnál. Kár, hogyha így folytatódik az este, akkor erre nem túl sok lehetőségem lesz a továbbiakban sem… Megint veszekednek. Egyre sűrűbben, mit ne mondjak, és már engem kezd kurvára idegesíteni. Emlékszem, egy éve ilyenkor még azt mondogattam magamnak, hogy nem gond, megoldják, szeretik egymást, történjék bármi is, biztosan nem fognak elválni. Most már úgy vagyok vele, hogy bassza meg, váljanak el, csak legyen már végre nyugalom. Kinek jó ez? Mert nekem nem, az biztos, de fogjam be a számat, mert gyerek vagyok még, senki sem kérdezte a véleményem. Nem egyszer odaszúrtam már, hogy fura mód, lehet, hogy én vagyok a gyerek, de mégis ők viselkednek gyerekesen.
Anya magából kikelve ordít, hogy húzzon el apa ahhoz a kurvához. Az nagyon szép és jó, hogy úgy tudják, én már egy órája az ágyban vagyok, és alszom, de abba nem gondol bele egyik sem, hogy ez tökre behallatszik, és simán felkelhetek rá? Reggel persze teszik a szépet és a jót, mintha mi sem történt volna. Nem mintha amúgy nem venném észre az apró jeleket. Korábban anya mindig kiöntötte reggel apának a kávét, azzal várta a reggelinél, manapság már nem fordul elő. Ha apa mégis meg meri kérni, „véletlenül” mindig félrement, és öltözhetett át apa. Elég hamar leszokott arról, hogy anyával öntesse ki a kávét. Ezen kívül szerintem egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor is vett virágot kiskoromban meglepetésként, az utóbbi időben elég gyakran megesik. Ennél nem lehetne nyilvánvalóbb semmi.
Nem kevés ideig én magam is gyűlöltem, amikor rájöttem, hogy apám a titkárnőjével van. Tiszta klisé, komolyan, mint valami hülye szappanoperában. Már csak ezért is nevetségesnek tartottam az egészet, mégis ki csinál ilyet a valóságban? Azóta rájöttem, hogy elég gyakran. Mikor először felvetült bennem a gondolat, hogy mindenkinek jobb lenne, ha inkább külön utakon folytatnák – valahol ott, amikor egy pár hónapig tartó szünet után ismét elkezdett kimaradozni az apám, meg sokáig dolgozni, és ismét elég balfasz módjára felmerült a gyanú – akkor elég sokat olvasgattam erről, és rájöttem, hogy ez még mindig elég divatos. Sajnos. Ma már nem gyűlölöm. Ma már úgy vagyok vele, hogy nem érdekel. Attól még ugyanúgy szeretem, egyszerűen csak… nem működnek együtt. Nem funkcionálisak. Erről pedig én nem tehetek. Arról mondjuk igen, ha sokáig ébren maradok, teljesen felborul az anyagcserém, és szenvedhetek megint napokig, mire normálisan beállítjuk a vércukrom, szóval legalább erre lennének tekintettel.
De nem. Ők folytatják. Eszükbe sem jutok. Fogják már be, és váljanak el, hozzák már meg ezt a döntést. Nincs az a pénz, amiért ez megéri. Nekem nem lenne. Ha sokáig így marad, én magam fogom benyújtani a keresetet.


Nagyot kortyolok a sörből, amit kísérőnek vettem a whisky után, de most azt kívántam meg elsősorban. Az egyetemi bulikra emlékeztet, amik olyan régen voltak, szinte hiányoznak, de nem is lenne valami egészséges folytatni a dolgot egy életen át, vagy már rég könyöröghetnék a dokiknak, hogy de transzplantáljanak már belém egy májat, ígérem, jófiú leszek és leszokom a piáról.
- Miről akartál beszélni? – kérdezek rá, miután végre nincs teli a szám, és a kötelező mi újság, hogy vagy, minden oké köröket lefutottuk. Nem mintha ok kellene ahhoz, hogy Wayne-nel találkozzam, szívesen teszem, de attól még úgy címezte a találkozást, hogy valami fontosról szeretne velem beszélni. Akkor pedig térjünk is a tárgyra, utána folytathatjuk, amit félbehagytunk, de most már szeretném tudni, mivel is állok szemben.
- Tegnap este elég sokat beszélgettünk Kate-tel. Már korábban is felmerült a dolog, de eddig nem igazán jutottunk dűlőre a kérdésben, viszont már nem volt tartható ez az egész – kezd bele. Látom rajta, hogy vívódik, de könyörgöm, mondja már ki, mit akar ezzel mondani. Hangot azért nem adok türelmetlenségemnek, mert akkor az életben nem tudom meg, mit akar, pedig amúgy ismerhetne, hogy elég türelmetlen ember tudok lenni. – Válni fogunk. A napokban beadjuk a papírokat – közli végül, majd iszik is gyorsan. Én is ezt teszem, de most épp a töményt választom, ehhez az kell.
- De miért? Jól megvoltatok, nem? Sosem panaszkodtál, hogy gond lenne – nézek értetlenül. A semmiből nem teremnek válások. – Megcsalt? Vagy mi a rák? Basszus… – kérdezek rá. Nem tudom, honnan jön a feltételezés mondjuk ezek után, hogy Kate csalta meg őt. Naivan azt hiszem, hogy amennyiben Wayne tette volna ezt, már régen tudnék róla, mert elmondta volna nekem. Elvégre, az egyik legjobb egyetemi barátja vagyok, még ha szar is az ilyet beközölni, azért én fordított esetben elmondanám a dolgot, neki előbb, mint a nejemnek.
- Nem csalt meg senki senkit, tudtommal, de voltak apró gondok, abból viszont elég sok. Egyszerűen már csak… nem volt semmi, ami összetartott volna minket. Maximum a gyerek, de meguntam, hogy ezt kifogásnak használjuk, mire ő is belátta – közli. Hát, mit ne mondjak, a gyerek mondjuk épp elég nagy összetartó erő, de nem fogok ítélkezni, hogy másképpen éljük meg a dolgokat. – Elmúlt a szerelem, már csak egymás mellett éltünk. Nem volt benne semmi egyéb – teszi hozzá, az asztalt bámulva, a sör poháralátétjét babrálva a kezével.
Beletúrok a hajamba, miközben hátradőlök a székben, és az épp erre járó egyik pultoscsajt, aki az üres poharakat szedi össze, megkérem, hogy hozzon még egy kört a whiskyből. Ránk fog férni. – De ez ilyen, mármint, nem fog örökké tartani a mindent elsöprő szerelem. Sosem mondtad, hogy lennének ilyen gondok – szalad ráncba a szemöldököm. Megszólalt a válóperes ügyvéd, aki épp amiatt kapálózik, a maga nyomorék módján, hogy egy párt egyben tartson, miközben azzal keresi a kenyérrevalót, hogy másokat arra ösztönöz, próbáljunk meg minél többet kisajtolni a másikból.
- Tisztában vagyok vele. De hidd el, alaposan átgondoltuk, rengetegszer, és ugyanarra jutottunk. Lehet csak túl hamar vágtunk ebbe az egészbe bele, nem éltük ki magunkat, nem tudom pontosan. Azt tudom, hogy nem szeretem már. Mint barátot, igen, mint a gyerekem anyját, igen, de mint a páromat, már réges-régen nem. Ennek meg így nem sok értelme van – a számat elhúzva hallgatom a történetet. Elképzelni sem tudom, hogy én valaha is ide jussak. Amennyire álompárnak tűntek Wayne és Kate, azt sem tudtam elképzelni, hogy ők valaha is így gondolkozzanak. A barátok válása nem tölt el olyan megelégedéssel, mint egy új, pénzes ügyfél hasonló igénye.
- Talán nincs… – közlöm roppant konstruktívan. Fogalmam sincs, mit kellene mondanom erre az egészre. Szimplán annyit mondani, hogy ez így kurva szar… olyan semmilyen. Nem mintha az előbbivel sokkal építőbb jellegűt alkottam volna.


A hotelszoba csendjét csak a mellőlem jövő halk szuszogás töri meg, ütemes gyakorisággal. Nem bírok aludni, bármennyire is úgy érzem, mint aki olyan halálos fáradt, hogy azt igazából soha sem fogom már kipihenni. Egy ideig szimplán csak járt az agyam, de időközben beütött az apró gondolat is, hogyha már fent vagyok, miért nem szívok el egy cigit? A lustaságom viszont nagyobb úr, minthogy kimásszak, így egy ördögi kör közepén állva – vagyis, jelen esetben feküdve – masíroznak gondolataim, hogy mégis mi a francot csináljak. Félek, ha kimászom az ágyból, végképp kimegy az a minimális álom is a szememből, és akkor baszhatom, holnap hulla fáradt leszek. Márpedig fáradt nem lehetek, dolgozni kell, kurva hosszú napom lesz, egyelőre nem is látom a végét, de ez már egy olyan megszokott állapot, hogy alapvetően fel sem tűnne, ha nem zavarna ennyire az inszomniám.
Miután már legalább egy órája csak szenvedek, és a tüdőm szinte porzik – van ilyen egyáltalán? – a nikotin meg az egyéb rengeteg káros szar után, nagy nehezen erőt veszek magamon, egy óriási sóhaj kíséretében, megdörzsölöm a szemem, majd elindulok a mosdó felé. Visszafelé jövet felkapom a cigisdobozt, magamra kapom a köntöst. Elég magasan vagyunk, de a környéken minden épület magas, és ennyire nem vagyok exhibicionista, hogy a kíváncsiskodók azt lássák, vagy szexeltem épp, vagy csak szimplán meztelenül alszom. Meg amúgy sem kellene megfagyni. Kimegyek az erkélyre, leülök a székbe, majd ráérős mozdulattal kotorom elő a szálat, és gyújtom meg, hogy utána elkezdjem szívni.
A város fényeiben csak halványan rajzolódik ki a nyugodtan alvó női test az ágyban, az ablak üvegein át. Legalább neki jó éjszakája van, bár most nem azért, hogy fényezzem magam, de mit is mondhatnék, pokoli jó szexben volt része. A jelek szerint nekem annyira mégsem, ha nem jön álom a szememre, és még ez a dohány is szar, de valamit muszáj volt vennem, ha már a kedvenc Lucky Strike-m nem volt a boltban, arra meg nem volt időm, hogy fel-alá mászkáljak a városban, keresve-kutatva. Elég nehéz eldönteni, hogy ettől vagy magamtól van nagyobb hányingerem.
Otthon vár a gyönyörű feleségem, a két szép gyermekem, abban a hitben, hogy az apjuk épp bentragadt az irodában, mert hát, szar napja lesz holnap – persze, mindezt a vulgáris kifejezések nélkül, szeretem azt hinni, hogy bár én egy kamionosnak is elmehettem volna, ők még nem – és dolgozik. Az első ilyennél még sikerült is elhitetnem magammal, hogy minden rendben. Egyszeri eset volt. Konferencia volt, többet ittam a kelleténél, megesik az ilyesmi a legjobbak között is. Attól még szeretem a feleségem. Lehet, hogy fizikailag, a szó szoros értelmében igen, de attól még érzelmek terén nem csaltam meg. Elég hamar rá kellett jönnöm, hogy milyen nevetséges ennek még a feltételezése is, és milyen szinten szánalmas, hogy ilyenek egyáltalán eszembe jutnak.
- Minden rendben, Shane? – kérdezi Carla az erkélyajtóban állva. Amit nem hamuztam le elrévedésemben, most mind a köntösre esik, azt kezdem el sebtében lesepregetni. Visszapillantok rá, és legyintek egyet.
- Persze, csak szar napom lesz holnap, azon jár az eszem – szívok bele újra a cigibe, miközben odébb lököm az asztalon, hogyha neki kell, vegyen. Nem tudom, cigizik-e, de ha igen, vigye isten hírével ezt a szart a közelemből is. – Feküdj vissza nyugodtan, a szoba kifizetve, még reggelit is kapsz. Viszont nekem lassan mennem kellene. Amúgy is nehezen alszom idegen helyeken – közlöm, miután kifújom a füstöt. Elég szar kifogás, de hajnali fogalmam sincs, hány órakor, kissé több whisky megivását követően, mint az illő most csak ennyire futja. Pláne, hogy amúgy sem érdekel, ha szar a kifogás, tényeket közöltem, csak győzze kiolvasni a sorok közül.
- Biztosan? – kérdezi. Szerencse, hogy nem ment ügyvédnek, mert az esküdteket ezzel a meggyőző-képességgel elég nehéz lenne befolyásolni, a saját malmára hajtani a vizet. Vagy azon lepődik meg, hogy ki van fizetve a szoba? Azért nem egy kúrómotelbe hoztam, tegyük hozzá. Fáradt sóhajom inkább a cigibe temetem.
- Biztos – közlöm egyszerűen, nem keresve a további kifogásokat, magyarázkodásokat. Eldöntöttem. Hazamegyek. Ahol aztán újra azt fogom tenni, amit eddig: jó pofát vágok, hozom az ártatlan, nagyon jó apuka szerepét, akinek a megcsalás gondolata még véletlenül sem fogan meg a fejében. Befekszem az ágyba a feleségem mellé tusolás után, és alszom még két órát, úgy téve, mintha csak egy mintacsalád lennénk, olyanok, akiket a prospektusokban mutogatnak. Mosolygunk, és akkor is úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, amikor nyilvánvalóan semmi sincsen rendben. A nagy amerikai álom, vagy mi a szar. Csakhogy ez kezdem azt hinni, hogy nem létezik. Se anyámék között, se Wayne-éknél, se nálunk.
Közben pedig azon agyalok majd, amin most is: hogy apámnak mégis honnan volt végül ereje kimondani a válást.